Ugrás a tartalomhoz

A kora újkor története

Poór János (2009)

Osiris Kiadó

Szántó György Tibor │ ADALÉKOK A BRIT GYARMATBIRODALOM ELŐTÖRTENETHEZ

Szántó György Tibor │ ADALÉKOK A BRIT GYARMATBIRODALOM ELŐTÖRTENETHEZ

Brit gyarmatbirodalom. Hogyan is tuszkolhatnánk ezt a térben és időben is mérhetetlen tárgykört egyetlen rövid tanulmány korlátai közé? Ezért inkább kiragadtam általam fontosnak ítélt, de viszonylag ritkábban taglalt mozzanatokat, és ezeket állítottam oksági sorrendbe. Földrajzi értelemben a fejlemények a térképről követhetők. A nagy és tartalmi kérdésekre – ilyen egyebek között a britek gyarmatszerzésének megkésettsége, a józan ésszel alig felérhető rabszolga-problematika, az észak-amerikai indiánokkal szembeni döbbenetes kíméletlenség, az indiai külbirtokok pedáns kifosztása, a navigáció dolga stb. – külön-külön kitérek. Abban reménykedem, hogy e témák komplexitása további és mélyebb vizsgálatokra ösztönöz.

Brit Birodalom – tervezőasztalon

A tematika végtelen dimenzióihoz képest vázlatszerű írásomnak még kezdő időpontot sem tudnék adni. Angolok, írek, skótok, walesiek: egyenként is csupa régi hajós társadalom. ismerték a normann ősök tengerészeti legendáit. Bristol környékének halászairól tudjuk, hogy már a középkorban rendszeresen felvitorláztak izlandig. Ugyanezen a vidéken szentül meg vannak róla győződve, hogy 1481-ben a város tengerészei eljutottak Új-Fundland partjaira, vagyis 11 esztendővel megelőzték Kolumbusz Kristófot Amerika felfedezésében. A dolog nagyon is hihető, de bizonyítására még várni kell.

Ami azonban a gyarmatszerzés ellenállhatatlan erejű késztetését, a kereskedést és a birtokszerzést illeti, az angolok és a skótok inkább csak az európai kontinens piacain üzleteltek, az írek pedig Angliával. Európába még a 15. században is szárazföldi karavánutakon érkeztek a mesés Kelet luxusárui, a drága fűszerek, ezeket levantei és velencei viszonteladók továbbították a perifériákon élő országokba. A genovai-velen- cei-angol John Cabot 1497-ben és 1498-ban ugyan Eszak-Amerikát illetően egyetemes jelentőségű felfedezésekre jutott, de a szigetország népei még a 17. század folyamán sem ébredtek tudatára annak, hogy rövidesen világbirodalom urai lesznek.

A 16. és a 17. században két, éppenséggel nagyon is tárgyunkkal kapcsolatos kifejezés létezett, amelyet kizárólag az angol-skót politikai elit értett, de használatától óvakodott. Az egyik kifejezés: a brit. Kora újkori értelemben ez a régi népnév arra utalt volna, hogy a walesiek, angolok, skótok és írek voltaképpen közös érdekek révén, tehát nem etnikai, hanem politikai értelemben alkotnak népcsaládot. De az érintettek mind a mai napig számon tartják különbözőségeiket, a famíliák pedig büszkék walesi, angol, skót vagy ír eredetükre. Komplikáltabb fogalom a birodalom (empire).

A latin eredetű szó angol átvételére VIII. Henrik (1509-1547) Róma-ellenes propaganda-hadjáratában került sor. Születésekor tehát jelentése még nem azonos a majdanival, amely egyelőre nem is létezett. Megalkotói azt próbálták sugalmazni, hogy a protestantizmus útjára lépő Anglia ősi állapota a teljes függetlenség, ezért külső hatalomnak az ország belügyeibe nincs beleszólása. A pápának sincs. I. Jakab (1603-1625) volt az első olyan angol uralkodó, akit a politikai véletlenek a szigetország minden államának élére emeltek. A szívesen filozofálgató Stuart fejedelem sűrűn magyarázta környezetének Britannia, Nagy-Britannia és a Brit Birodalom értelmezését, de továbbra sem a később létrejövő világbirodalomról volt szó, csupán arról, hogy 1603- ban – a Tudor-ház kihalásának következtében – a Stuart-dinasztia lett Anglia, Skócia, Wales és Írország – ti. Nagy-Britannia – uralkodóháza.

Jakab a kifejezést a szeretet egységeként (Union of Love) igyekezett definiálni, nehogy egymásra féltékeny alattvalói úgy képzeljék, hogy bármelyik birodalomalkotó nép fölötte állana a másiknak. Mindössze egyetlen szempontból tekinthető a brit népnév hegemonisztikus jellegűnek. Az írek viszonylatában a protestáns angolok, skótok és a walesiek szinte már modern értelemben vett gyarmatosítóknak minősülhetnek. Ám amikor Samuel Purchas essexi születésű filozófus, a brit birodalmi gondolat egyik első teoretikusa, Richard Hakluyt földrajztudós jó barátja és munkatársa a gyarmatszerzés előnyeit ecseteli, még külön-külön említi a Skót Királyságot és a Walesi Hercegséget, sőt Írországot is Angliától független királyságnak tekinti. Pur- chas is, Hakluyt is a harcos protestantizmus térítő propagandistái, akik a gyarmatosítás céljának a katolikus spanyol uralkodó stratégiai sakkban tartását, továbbá az igaz keresztyén hitelvek hirdetését tekintették. Íme, Purchas alaptétele: „A Gondviselés azokhoz jóindulatú, akiket nem az ostoba szerzésvágy, hanem az Isten dicsőségében való osztozás reménye sarkall."

Kiváló naplóíró kortársa, Adam Winthrop 1586-ban kezdte feljegyezni élete eseményeit. A művelt suffolki nemes egyetlen szóval sem említi a gyarmatok kérdését. Más foglalkoztatta. A vallás dolgát mindennél előrébb valónak tartotta, még családi ügyeinél is fontosabbnak találta. Pedig a széles látókörű Winthrop nemzetsége rövidesen főszerepet játszik az amerikai gyarmatosítás megszervezésében. Fia, John Winthrop, aki kezdetben Írországban szeretett volna letelepedni, végül Massachu- setts kormányzója lett 1629-ben, unokáját, ifj. John Winthropot pedig Connecticut kormányzójává emelték, ő vezette be a papírpénz használatát is az amerikai gyarmatokon. A connecticuti Winthrop fia, Fitz-John már brit-amerikai: harcolt az indiánok, hollandok és franciák ellen, sőt őt is connecticuti kormányzóvá választották. A Winthropok ma is az Egyesült Államok „arisztokráciájának" nevezetes tagjai.

Oliver Cromwell protektorátusáé – lévén a köztársaság: katonai állam – az első kormányzat, amely a gyarmatszerzést állami prioritásként kezelte. Cromwell egyik kedvenc terve – vallási és stratégiai megfontolásból – Gibraltár meghódítása volt. Ez egyelőre nem sikerülhetett, helyette viszont hadiflottája megkaparintotta Jamaicát és Barbadost. A fűszerüzlet monopóliumáért a britek háborúba keveredtek a testvérhitű protestáns hollandokkal. A véres háború hivatalos propagandájában azonban csakis vallási indokokat találunk: a hollandokat azért kell megbüntetni, mert elfordultak a tiszta hit szent elveitől. A cromwelli köztársaság bukása után a restaurált monarchia külpolitikája szégyenkezés nélkül folytatta a puritán katonaállam expanziós törekvéseit. II. Károly (1660-1685) egyik fő bevételi forrását éppen a vámbevételek képezték. A korona lett az ezredesek uralma idején meghódított és átszervezett karibi szigetek haszonélvezője. A Stuart-restauráció nemzedéke már tudatára ébredt annak, hogy a távoli gyarmatok és az anyaország gazdasági felvirágoztatása között szoros oksági összefüggés létezik.

A 17. század végére a gyarmatszerzés új és merőben világi jellegű koncepciója jött létre. Az angol stratégák a földgömböt forgatva mind körültekintőbben jelölték ki azokat a térségeket, amelyek a birodalomépítés sarokkövei lehetnének. Ekkoriban született meg a felismerés, hogy a gyarmatokon állandó népességet kell letelepíteni. Fekete rabszolgákat az ültetvények megművelésére, fehér birtokosokat a gazdaságok igazgatására és hivatalnoki réteget a londoni kormányzat érdekeinek érvényesítésére. E gondolatmenet elsőként Nathaniel Crouch 1685-ben megjelent tanulmányában fogalmazódott meg (The English Empire in America). Az R. B. szignó mögé rejtőző szerző már meg sem említi Hakluyt vagy Purchas vallási téziseit. Számára az amerikai gyarmatok vagy a karibi szigetek kolonizációjának sikerét a gazdasági hozam mértéke határozta meg. Britanniáról, britekről többé szót sem ejtett. Hősei kizárólag angolok, abból kiindulva, hogy a felfedezések és hódítások csakis az angol nemzet fiainak tulajdoníthatók, holott ez messze nem felelt meg a valóságnak. Számos walesi és skót protestáns, sőt ír katolikus is letelepedett az angolok gyarmatain, Cromwell pedig eleve az új gyarmatokra deportáltatta épkézláb ír és skót hadifoglyainak ezreit.

Késésben

A brit gyarmatosítás az ibériai államokéhoz, sőt a hollandokéhoz képest is mintegy évszázadnyi késést szenvedett. Ennek a kétségtelen ténynek több okát ismerjük. Anglia még az 1560-as években is a spanyolok szövetségese. II. Fülöp (1556-1598) I. (Véres) Mária (1553-1558) férjeként Anglia régense, így a szigetország flottája egyelőre inkább volt szövetségese a hatalmas katolikus birodalomnak, mint ellenfele. Az angol hajók az Azori- és a Kanári-szigetek vonalán nemigen merészkedhettek túl. Navigációs készségek dolgában az angolokat nemcsak a spanyolok és a portugálok, de a skótok, hollandok és franciák is messze megelőzték. Nem arról van szó, hogy az angol tengerészek ne lettek volna mesterségük virtuózai. De inkább az észak-atlanti vagy a levantei vizeken cirkáltak, a távoli, ismeretlen tájakra ritkán vetődtek el. Az óceán átszelésére sem tudásuk, sem felszerelésük nem volt elégséges. Néhány évtizedbe telt, míg I. Erzsébet (1558-1603) tengerészei is olyan képzettek lettek, mint ellenfeleik.

A 17. század elején vízre bocsátották az új mintájú angol csatahajókat. Közvetlenül a merülési vonal fölött hosszú ágyúsort rejtettek a felcsapható védőlemezek. Sok hajót két tüzérségi fedélzettel építettek. Az ágyúk egymás után dördültek el, miközben a hajót az ügyes matrózok fürgén oldalirányba forgatták. A sortüzet követően a hajó kicsiny célpontot kínáló orrát mutatta az ellenségnek. Az ágyúmesterek szaporán megtöltötték a vasból öntött ágyúkat. Ezek a drága bronzágyúk tizedébe kerültek, így az angolok tűzereje rövidesen sokszorosan felülmúlta riválisaiét. Az angol hajók mindkét oldalán ágyúkat helyeztek el. A pusztító sortüzek megkönnyítették a tüzérségi előkészítést követő kézitusát. E taktika akkor mondott csődöt, ha az ellenfél közelébe kellett férkőzniük. Így már nem nyílt elegendő tér a széles fordulatok számára, és a veszedelmes broadside tüzérség tehetetlen nézője maradt a küzdelemnek. A rögzített ágyúkkal egyébként sem lehetett pontosan célozni, az irányba állást az ügyes vitorlamesterek manőverei segítették.

Két további tengerészeti tényező hátráltatta az angolok gyarmatépítését. A hajók személyzetének ellátására egyedül London volt képes, a kicsiny parti városok piacai komolyabb hajórajok raktárainak feltöltésére alkalmatlanok voltak. A bevásárlásra télen kellett sort keríteni, a csomagolás, az áru elhelyezése rendkívüli körültekintést igényelt. A sózott marha- és disznóhús, a sör, a sajt, a vaj, a bab, de a sós hering és a kétszersült is zárt hordókban került a fedélzetre. Ha az élelmiszereket gondatlanul rakodták be és helytelenül tárolták – ami sűrűn előfordult –, gyorsan megromlottak. Ez a hanyagság a tengerészek éhhalálát, a misszió kudarcát okozta. Optimális esetben egy-egy hajó három hónapra elegendő ellátmányt vihetett magával. Ez a tény jelölte ki az úti cél távolságát.

A spanyol és portugál gályákat az atlanti széljárás az angolokkal szemben több hónapi előnyhöz juttatta. Az óceán középső térségében az uralkodó szél az óra járását követi. A portugál partoktól a Kanári-szigetek felé rendszerint dagasztja a vitorlákat, onnan a karibi szigetek irányába, majd fel északnak, az amerikai partok mentén segíti őket. Visszafelé a Floridai-öböltől a Csatornáig a Golf-áramlat is kedvében jár a hajósoknak. A Karib-tengeren kelet-nyugati szél uralkodik, így egy Sevillából tavasszal kifutó spanyol hajó két hónap múltán horgonyt vethetett Havannában. Augusztusban, még a hurrikánok szezonja előtt visszaindulhatott, ez esetben a nyugati szél az Azori-szigetekig segítette, ahol kiegészíthették a raktárkészleteket.

Ez a szélrendszer viszont az észak-atlanti zónában a kikötőkben marasztalta az angol hajókat. Számukra hetekig, hónapokig is eltarthatott, míg elvergődtek a Bis- cayai-öbölig, ahol immár kedvező szelek támogatták az angol matrózokat is. Íme, ez a fő oka annak, hogy Francis Drake és társai a birodalomépítési késedelmeket kalózkodással orvosolták. Karolina öbleiben várták a nehéz kincses gályákat, hogy köny- nyítsenek rakományukon.

Idővel az angol tengerészet lett a világon a legütőképesebb, pedig a magántulajdonú és az uralkodói (állami) flották között a különbség szinte elmosódott. Az állami és a magánvállalkozás a messzi tengereken szinte összeforrott. A király admirálisa gyakran – civilben – maga is kereskedő volt, vagy kalóz, vállalkozó, hajóépítő üzletember, gyapot- vagy dohányültetvények tulajdonosa. A hajókat ugyanazokban a műhelyekben ácsolták. A korona haditengerészete nem létezhetett volna a privát flották segítsége nélkül. A fejedelmi lobogó alatt szorgoskodó, toborzott tengerészek éppúgy a haszon reményében szálltak tengerre, mint az állig felfegyverzett önkéntes civilek.

A spanyol admiralitás nem ezt az utat követte. A kereskedelmi hajók királyi parancsra alárendeltként szolgáltak az uralkodó flottájában, ezért tulajdonosaik vonakodva vettek részt az „állami" feladatokban. A britek birodalomépítésre ugyan még kevéssé voltak képesek, de a spanyol és portugál gyarmatokról hazafelé tartó gályák kifosztásának tudományát tökélyre fejlesztették.

1650 körül annyiban módosult a fenti képlet, hogy a brit admiralitás alá tartozó flotta ugyan továbbra is Európa vizein cirkált, ám a szintén félelmetes tűzerejű kereskedőhajók immár egyre távolabbra merészkedtek. A spanyol és portugál kapitányokat olykor már a két angol hajóból álló konvojok látványa is rettegéssel töltötte el. Az angol tengerészet behozta lemaradását.

Kereskedő kalandorok kora

Aki járt már Londonban, Liverpoolban vagy Bristolban, bizonyára elképedve szemlélte a kikötők melletti irdatlan raktárépületeket. Ezekhez (a mai napig) csatornák vezetnek, így a tengerentúlról érkező áru továbbra is vízen folytathatta útját. A gyarmatbirodalom 1920-ban érte el kiterjedése csúcspontját. Ilyen méretű egységes, egy központú gazdasági-politikai-társadalmi konglomerációt sem azelőtt, sem később nem ismer az egyetemes történet. Pedig a kezdetek egyáltalán nem ebbe az irányba mutattak. Sőt. Kolumbusz megnyitotta az utat a spanyolok világbirodalmának kiépítéséhez, amelynek rövidesen része lett Mexikó és Peru, az amerikai kontinens két legnépesebb és legfejlettebb térsége. A portugálok megvetették a lábukat Madeirán, innen pedig meghódították maguknak Brazíliát, Nyugat-Afrikát, Indonéziát, hídfőállásokat telepítettek Indiában, sőt Japánban és Kínában is. Kezükre került a cukor-, a fűszer- és a rabszolgaüzlet. A spanyolok gályái aranyat és ezüstöt szállítottak az anyaországba.

Az angolok ezalatt inkább csak álmodoztak a mesés Eldorádóról, ahol a kincseket csak be kell lapátolni a teherhajók gyomrába. VII. Henrik (1485-1509) az elangolo- sodott velencei utazót, a már említett John Cabotot bízta meg azzal, hogy Anglia számára távoli területeket szerezzen. Cabot Bristolban telepedett le. Az angol uralkodó pátensével felszerelkezve 52 viszontagságos nap után 1497-ben eljutott Eszak- Amerikába, és a földet, amelyet megpillantott, azonnal Anglia részévé nyilvánította. Cabot másodszülött fia, Sebastian apjával együtt hajózott, és kora legkiválóbb térképészének számított. Hol a Tudorok, hol a spanyolok szolgálatában járta a tengereket. 1544-ben elkészítette nevezetes világtérképét. 1548-ban ő is Angliában telepedett le, és a flotta főfelügyelője lett. 1551-ben Londonban megalapította azt a tengeri fuvaroskereskedő céhet (Merchant Adventurers), amely később mintául szolgált a majdani Brit Kelet-indiai Társaság szervezői számára.

Az angol tengerészet első nagy hasznot bezsebelő alakja a hajósinasból lett devoni rabszolga-kereskedő és martalóc, Sir Francis Drake. Lovagi címét vakmerő kalózakcióinak köszönhette. Honfitársai közül először ő pillantotta meg a Csendes-óceánt. Magellán után másodikként hajózta körül a Földet, és élve tért haza (1580). Két kicsiny vitorlásával, a Pasával és a Hattyúval 1572-ben Panama partjainál portyázva elrabolta a spanyol kincstár aranyrúdszállítmányát. Tettét a protestáns ügy diadalának nyilvánította. Magánakcióinak elképesztő sikere révén a „hét tenger ördöge" az angol ifjak bálványa és a spanyolok réme lett. Amikor Drake a Jóreménység fokát megkerülve körbehajózta a Földet, I. Erzsébet a spanyol követ lármás tiltakozása ellenére hajóján tisztelgett Drake teljesítménye előtt. Kalózakcióit a korona osztalékért finanszírozta. Mindkét üzlettárs igen-igen jól járt. Drake rövidesen szabályos magánflottával rendelkezett. Ez a hajóhad főszerepet játszott 1588-ban, amikor az angolok legyőzték a Nagy Armadát. Drake pályafutása bebizonyította, hogy a spanyolok ellen harcoló protestáns tengeri kalandor egyszerre szolgálja hazáját, építi lelkének üdvét, és gyarapítja vagyonát. Drake mintegy 30 hajót szerelt fel, végigfosztogatta Spanyolország északnyugati partjait, és rommá lőtte a cádizi hadikikötőt. otthonosan mozgott a karib világban, ahol Santo Domingo és Cartagena városát rabolta ki. Drake-nek is köszönhető, hogy a spanyolok még hatalmuk csúcsán sem mertek vállalkozni Anglia inváziójára. Drake rokonát, Sir John Hawkinst kalózból egyenesen a királyi flotta kincstárnokává léptették elő. Hawkins és fia (Richard) lesznek majd az első angolok, akik intenzíven is bekapcsolódtak a rabszolgabizniszbe, igaz, az Afrikában beszerzett eleven árut éppen a spanyoloknak adták el. Hawkins és Drake végül közös rabló hadjáratuk során halt meg. Az ifjabb Hawkins, Sir Richard, ha lehet, még apjánál is tervszerűbben kalózkodott. 1593-ban Peru mellett azonban spanyol fogságba esett. Tízévnyi raboskodás után kiszabadult, kalandjait könyvben adta közre (Observations on His Voyage into the South Seas, 1622).

Az angol térképészet első nemzetközi rangú képviselőjének a más összefüggésben már említett, hertfordshire-i születésű Richard Hakluytot tekinthetjük. O volt az első oxfordi földrajzprofesszor. Tanácsára terjedtek el az angol iskolákban a lábon álló, forgatható földgömbök mint szemléltetőeszközök. Hakluyt ötlete volt, hogy az angolok inkább Észak-Amerikára koncentráljanak, hiszen a kincses Dél-Amerika már, úgymond, foglalt. Hakluyt háromkötetes munkát szentelt honfitársai tengerészeti tevékenységének (Principal Navigations, Voyages and Discoveries of the English Nation, 1598, 1600). Könyve hatására az angolok közgondolkodásában a tengerentúli próbálkozások igénye elmélyült, a fiatalok szemében pedig a bátor tengeri rabló alakja lett a követendő példa, aki túljár a pápisták eszén, megszabadítja őket aranyuktól, így rombolva a protestánsok ellen ármánykodó hatalmak katonai potenciálját.

A nagy angol kalózok legkülönösebb személyisége Sir Walter Raleigh. A költő, udvaronc és felfedező az oxfordi Oriel College-ot hagyta ott, hogy felcsapjon tengeri rablónak. Észak-Amerika volt a vadászterülete, a mai Virginiát is ő ajánlotta fel a szűz királynőnek, I. Erzsébetnek. Raleigh mutatta be az angoloknak a pipázás tudományát, ő tette asztalukra az első burgonyát. 1595-ben épp a trinidadi partoknál kalóz- kodott. Olyan gyűlöltté tette magát a spanyolok körében, hogy még Erzsébet sem tudta megmenteni a kivégzéstől, pedig a királynő ki-kiengedte a Towerből, hogy számára aranybányát keressen az Atlanti-óceán túloldalán. Raleigh azonban nem talált aranybányát, ezért átmenetileg felfüggesztett halálbüntetését végül nem kerülhette el. Raleigh abban különbözött Drake-től és társaitól, hogy állandó gyarmattulajdon megszerzésére törekedett. Megértette, hogy a távoli támaszpontok, hídfők kiépítése nélkül a birodalomépítés csupán vágyálom lehet.

A hosszúsági fok

Az angol gyarmatbirodalmi ambíciók a gyakorlatban mindaddig nem léphettek túl az államilag támogatott kalózkodás szintjén, amíg a tengereken való tájékozódás nagy kérdéseire nem születtek megbízható válaszok. Évente ezrek és ezrek lelték halálukat az óceánokon, a drága hajókat egymás után nyelte el a tenger. Valamit tenni kellett.

Elálmélkodhatunk azon, hogy a 15., 16., sőt a 17. században is a tengeri úti célok kijelölése az isteni gondviselésre hagyatkozó művelet volt. Lutri. A korszak tudós térképészei, csillagászai, hajóskapitányai és a másodtiszt navigátorok természetesen többé-kevésbé ismerték a szélességi fokokat. Tiszta időben a csillagok állásából tájékozódtak. Ptolemaiosz nyomán nulladik szélességi foknak tekintették az Egyenlítőt, mert tapasztalati tények alapján arra a következtetésre jutottak, hogy a Nap és a Hold, a tengerészek e két vezérlő csillaga éppen az Egyenlítő fölött halad tova. A Nap látszólagos évi mozgásának északi és déli határvonalát az Egyenlítővel párhuzamos Baktérítő és Ráktérítő jelezte. A szélességi fokot tehát az égitestek állásából és a Nap égi útjának szakaszaiból ki lehetett következtetni, természetesen tág hibahatáron belül. Kolumbusz például elvben egyenes vonalon (szélességi fok mentén) haladt keresztül az Atlanti-óceánon, csak azt nem tudta, hogy valójában merre tart.

A szélességi fokot átmetsző hosszúsági fok azonban a tér és az idő absztrakciója. Meghatározásához az utazónak folyamatosan ismernie kellett a messze mögötte maradó kiindulóponton mért időt, és össze kellett vetnie a fedélzeten eltelt idővel. A kettő különbségéből számolták ki a megtett utat, ebből pedig a földrajzi távolságot. A Föld 24 óra alatt kört ír le. 1 óra alatt bolygónk a fordulat 1/24 részét (360/24 = 15 fok) teszi meg. A tatfedélzeten hanyatt fekvő navigátor nap mint nap beállította az órát. Délben mért, amikor a horizonthoz képest a Nap pályája legmagasabb pontjára hágott. Ezt az állást mérőpálcával határozták meg, így az évekig tartó rendszeres Napba nézéstől a navigátorok többsége megvakult. Az otthoni és a helyi idő különbsége elvben óránként 15 hosszúsági fokot jelent, de csak az Egyenlítőnél, ahol a Föld kerülete a leghosszabb. Csakhogy az Egyenlítő vonalától északra és délre a hosszmértékben kifejezett értékek csökkennek: a pólusokon értelemszerűen semmivé lesznek. Csupa hibalehetőség, márpedig a hosszúsági fok pontos meghatározásától függött a hajó cél felé navigálása. A nyílt vizeken a hosszúsági fokot csak a 18. században sikerült megbízhatóan rögzíteni. A történelem minden nagy hajósa valójában állandóan eltévedt a tengeren. Magellán, Vasco da Gama, Drake vagy éppen Kolumbusz merő véletlen- ségből jutott el céljához, hiszen a hosszúsági foktól akár egy szögpercnyi eltérés is végzetes hibának bizonyulhatott. Angliában – a sok-sok katasztrófa hatására – 1714 nyarán született meg a nevezetes Longitude Act, a törvény, amelynek értelmében pontosan annyi jutalom illette meg a hosszúsági fok meghatározóját, mint amekkora összeget a londoni parlament a netán fogságba eső angol uralkodó váltságdíjaként fizetett volna. Lement tehát az ára az angol uralkodónak: potom 20 ezer fontba került volna a kiváltása. Ekkora összegért persze akkoriban szép birtokot lehetett vásárolni oxford vagy Cambridge Grófságban, hozzá csinos kúriát. Minden valamirevaló gentryfamília vagy ügyes vállalkozó a hosszúsági fok titkának felfedezése nélkül is szert tett ilyesféle ingatlanra, olykor nem is csupán egyre.

A hosszúsági fok törvényalkotói fél fok hibahatárt engedélyeztek. Ez a fél fok az Egyenlítő mentén, ahol 1 fok 109 km (60 tengeri mérföld), kb. 50 kilométeres tévedést jelentett. Egy zseni, John Harrison ácsmester és műkedvelő órás alkotta meg azt a ma is működő kronométert, amely a legmostohább feltételek között is mérte a pontos otthoni időt. Szerkezete révén Anglia hajóskapitányai elsőként igazodtak el a világtengereken. Nem kis részben Harrison elképesztően precíz, napi 1/3 másodpercet tévedő szerkezete tette lehetővé a brit világbirodalom megszületését. Ezért az is természetes, hogy az első számú meridián, az egész világ igazodási pontja éppen a greenwichi Királyi Obszervatórium udvarán vonul végig. A tér-idő képzeletbeli metszésvonalán kelet és nyugat szimbolikusan találkozik. Ma is a greenwhichi középidőhöz (mean time) viszonyít a világ.

Angol gyarmatok a mai Egyesült Államok területén

Az otthonaikat tudatosan hátrahagyó első angol gyarmatosítók fanatikus zarándokok. Vallási, lelkiismereti okokból vállalták, hogy búcsút mondanak a szülőföldnek, mert ott a politikai hatalom megfosztja őket a számukra üdvtani értelemben egyedül elfogadható vallásgyakorlási módszertől. A szabadság és az önálló értékrendjük szerint berendezett élet vágya sarkallta azokat a pionírokat, akik 1586-ban a mai Eszak- Karolinában hoztak létre kicsiny telepet. Az indiánok lemészárolták őket. A következő esztendőben mégis újabb 150 angol szállt partra Roanoke szigetén. Vállalkozásukat Sir Walter Raleigh szervezte. A telepesek mind egy szálig elpusztultak, de a szellemet már nem lehetett visszaparancsolni a palackba.

1607-ben három angol hajó vetett horgonyt a Chesapeake-öbölben. A Sarah Cons- tant, a Godspeed és a Discovery fedélzetéről 120 angol evezett fel a James folyón, és megalapították Jamestownt. I. Jakabot tehát továbbra is világi uralkodójuknak tekintették. Az első tél megtizedelte a kicsiny közösséget. „Láz és járványok pusztítják sorainkat, de legtöbbünket az éhhalál visz el" – írta egyikük. Ezen a telepen az emberevés sem ment ritkaságszámba. Bár újabb és újabb családok érkeztek ide, még 1622-ben is csupán 1200-an laktak Jamestown viskóiban. Mégis végül ez a puritán gyülekezet alapította Virginiát, innen indul majd George Washington, Thomas Jef- ferson, James Madison, James Monroe és az önálló amerikai történelem megannyi majdani meghatározó alakja.

1620. szeptember 6-án apró, mindössze 180 tonnás hajó, a Mayflower az angliai Plymouthban bontott vitorlát. 102 telepest szállított. November 10-én, 66 napi utazás után pillantották meg a mai Cape Codot. A zarándok atyáknak alig fele vészelte át a kritikus első telet. „Az élők alig képesek eltemetni a holtakat" – jegyezte fel egyikük. A parányi telepnek 1624-ben azonban már 180 lakosa volt. 32 faházat ácsoltak maguknak. Ok alapították az északi partvidék majdani legbefolyásosabb államát, Mas- sachusettset.

Ma is sűrűn elhangzik, hogy Európa söpredéke alapította a későbbi Egyesült Államokat. Ennek az állításnak az ellenkezője igaz. Francia hugenották, angol puritánok, ír katolikusok, holland, német, svéd és dán protestánsok erős hittel, iszonyú, számunkra szinte felfoghatatlan szenvedések árán vették birtokba a végtelennek látszó Észak-Amerikát. Mocsarak, sivatagok, malária, indiánok, őserdő, pókok és mérges kígyók, a szokatlan klíma akadályozta őket az otthonteremtésben. Csoda-e, hogy sem a földszerzésben, sem javaik megtartásában nem ismernek majd önkorlátozást? Virginia (1607) és Massachusetts (1629) után 1650-ig megszületik Maryland, Connecticut, New Hampshire, Rhode Island, a század második felében pedig New York, New Jersey, Észak-Karolina, Dél-Karolina, Pennsylvania és Delaware. A 12 gyarmathoz később kapcsolódott Georgia. A gyarmati élet ugyan fokról fokra elviselhetőbb lett, ám 1630-ban még mindössze 7 ezer telepes élt az amerikai partokon. 1650-ben viszont már 30 ezren, a század végére 260 ezren szorgoskodtak e távoli tájon. Szilárdan kezükben tartották a földrészt Maine-től Floridáig, ahol a spanyolok felségterülete, Új-Spanyolország kezdődött. A franciáké volt a Mississippi völgyében elterülő Louisiana. A hollandok 1623-ban gyarmatot alapítottak a mai Manhattan szigetén, 1655-ben pedig elfoglalták a svédek delaware-i földjét, Nya Sverigét.

Az angolokat zavarta, hogy összefüggő térségükbe holland birtok ékelődött. II. Károly 1664-ben testvérének, Jakab yorki hercegnek (a későbbi II. Jakabnak: 1685-1688) ajándékozta Nieuw-Amsterdamot. A hollandok az angol túlerővel szemben hiába is védekeztek volna, így lett támaszpontjukból New York, Orange erődjéből pedig Albany. Az atlanti part nyugati irányban az Appalache-hegységig összefüggő angol gyarmattá alakult.

Az észak-amerikai angol hegemónia maradandóvá válása mindenekelőtt az európai konfliktusok alakulásán múlott. A spanyol örökösödési háború szembefordította Angliát Franciaországgal és Spanyolországgal. A diadalmaskodó angolok Utrechtben előnyös békét kötöttek. A Napkirálynak (1643-1715) le kellett mondania észak-amerikai szerzeményeiről. 1704-től Gibraltáron is angol zászló lobog.

Az osztrák örökösödési háború és az azt lezáró aacheni béke angol szempontból csekély mértékben módosítja az amerikai foglalások térképét, annál inkább a hétéves háború, amelynek az óceán túlpartján főként Kanada a tétje. 1760-ban a franciák föladják Montrealt, ezzel az észak-amerikai francia gyarmatok sorsa megpecsételődött. Es nem is csak ott. Angol kézre kerül Guadelopue, Szenegál és Gorée, sőt a franciák Indiából is kiszorulnak. 1763-ban a párizsi béke rögzíti, hogy Angliáé Kanada, a Breton-fok, övé lett a Mississippitől keletre fekvő hatalmas tájegység is, csakúgy, mint a Spanyolországtól elhódított Florida. Angol fennhatóság alá kerül Tobago, Dominika, Grenada és Saint-Vincent, a mesés hasznot hozó nyugat-indiai szigetek. Louisiana viszont átmenetileg a spanyoloké lett, mert a franciák sokallották az évi 300 ezer livre-t. Párizs a gyarmat fenntartására ennyi pénzt pazarolt el anélkül, hogy bármiféle bevétele származott volna innen. Anglia tehát a hollandok után a nagy riválist, a franciákat is kiűzte Eszak-Amerikából. A Mississippitől keletre fekvő föld a Mexikóiöböltől fel az ekkor még fehér foltnak számító északi tájakig angol uralom alá került. Három új gyarmat csatlakozott a meglévőkhöz: Québec, amely megőrizhette francia nyelvét és katolikus vallását, továbbá Nyugat- és Kelet-Florida. 1763 után az angolok már csak a spanyolokkal osztozkodtak. Ezt a szomszédságot azonban már a formálódó Egyesült Államok, nem pedig az anyaország szünteti majd meg.

Az indiánok kiirtása

Az észak-amerikai földrész birtoklásáért egymással párhuzamosan két szinten zajlott az öldöklő küzdelem. Az egyik szinten a britek az európai hatalmakat kényszerítették távozásra érdekszféráikból. A másik – helyi – szinten azonban a nyugat felé húzódó földfoglaló telepescsoportok likvidálták a kontinens lakóit, az indiánokat. A rézbőrű Pocahontas és az angol tengerésztiszt szép románca a kevés kivétel egyike.

Az újkor elején a nemzetközi jog felfogása szerint a felfedezés önmagában is tulajdonszerző hatállyal bírt a világtérkép fehér foltjain. Spanyolország, Franciaország, Hollandia, Portugália és Anglia ezt a jogcímet egymással szemben elismerték. Az őslakosság tulajdonjoga sokáig fel sem vetődött. Az indiánok csupán a természeti viszontagságok egyikét jelentették, éppúgy, mint a mocsárláz vagy az aligátorok. A messzi Angliából érkező első telepeseket vallási fundamentalistáknak minősíthetjük. A puritán közösségek életét az ószövetségi törvények szelleme hatotta át, ugyanúgy, mint Cromwell köztársaságáét. Az amerikai telepes új Izraelt épített a rettenetes po- gányok között, szent harcot vívott az Ígéret földjének birtoklásáért. Az útjába kerülő népeket – csakúgy, mint Cromwell a katolikus íreket – megsemmisítendő vadaknak tételezte. Amikor I. Károly (1625-1649) Marylandet Lord Baltimore-ra ruházta, adománylevelében egyenesen utasítja, hogy „üldözze őket [ti. az őslakosokat] a tartomány határain túlra, ha pedig Isten engedi, pusztítsa el vagy ejtse őket fogságba, a foglyokat pedig belátása szerint ölje le vagy tartsa meg". Csak amikor az indiánok többsége elpusztult, akkor vált gyakorlattá, hogy az indiánokat korlátozott föld-haszonélvezeti joggal ruházták fel, és ezt a jogot szerződésbe is foglalták. Az angolok 1763-tól kezdve ugyan módosítottak a népirtás módszerein, de szerződéseik éppúgy az indiánok vesztét siettették, mint korábban a „piros kabátos katonák" ágyúzása.

Az Egyesült Államok mai területén becslések szerint 846 ezer indián élt Amerika felfedezése idején. A 19. század végére ez a szám a harmadára apadt. Pedig a hat nemzet (a mohawk, oneida, onondaga, cayuga, seneca és tuscarora törzs) szövetsége kezdetben félelmetes harci potenciált képezett. A mai New York állam, valamint az

Erie- és az Ontario-tó környékén az angolok évtizedekig nem is boldogultak ellenük. Ugyanúgy túl kemény dió volt számukra az algonkin nemzet, amelynek törzsei a franciákat támogatták. Délen a dakota, iowa, omaha, kansas és missouri törzsek – ők a sziú nemzethez tartoztak – fejtettek ki sikeres ellenállást.

Az angolok a törzsek egymás közti feszültségeit használták ki. Sorra végeztek velük. Az északnyugati indiánok túl későn ébredtek helyzetükre. Az ottawa törzsfőnök, Pontiac vezérlete alatt ütőképes szövetség kovácsolódott. 1763-ban az indiánok egyesült erői megtámadták a sok száz kilométer hosszúságú angol erődvonalat, de áttörni nem tudták. Visszaszorultak az Ohio völgyébe, magát Pontiacot 1769-ben az angolok bérgyilkossal tétették el láb alól. Mivel a bérgyilkos az illinois törzsből származott, a többiek kiirtották őket, de ezzel is csak az angolok helyzetét könnyítették meg. Pon- tiac halála után az indiánok már szinte nem is kísérleteztek a fehérek kiűzésével. Az angolok ettől kezdve lényegében zavartalanul birtokolták az atlanti partok és az Ap- palache-hegység közötti területet, majd felkészültek a Vadnyugat meghódítására.

Az angol gyarmatok elszakadása

A hétéves háború idején az angol államadósság 40 millió fontról 148 millió fontra emelkedett. A londoni kormányzat nem alaptalanul vélekedett úgy, hogy a véres európai háborút a korona nem kis részben éppen a tengerentúli gyarmatok érdekében vívta. El is határozták, hogy megadóztatják a telepeseket. A gyarmatlakók azonban nem óhajtottak a távoli anyaország számára adót fizetni. Azt hangoztatták, hogy képviselőik nincsenek jelen az angol parlamentben, tehát érdekeiket sem tudják megszólaltatni, ilyen körülmények között az adókivetésnek nincs jogalapja. Westminsterben nem törődtek az ellenvetésekkel. 1764-ben bevezették a Cukortörvényt (Sugar Act), 1765-ben pedig a helyőrségek költségeinek fedezésére szolgáló ll- letéktörvényt (Stamp Act). A gyarmatokon elszabadult a pokol. Angliát zsarnokságnak nyilvánították. New Yorkban összeültek a gyarmatok küldöttei, és határozatot fogadtak el: „E gyarmatok népére semmiféle adó nem vethető ki másképp, mint saját képviselőik által."

Londonban alábecsülték a gyarmatok népét, semmibe vették azt az önérzetet is, amelynek motivációjára a „vasbordájú szentek" utódai átkeltek az óceánon. Amidőn az angol kormány engedélyt adott a Brit Kelet-indiai Társaságnak, hogy eladhatatlan teáját az amerikai gyarmatokra is bevihesse, a bostoniak 342 láda teát a tengerbe szórtak. 1773. december 16. a bostoni teadélután dátuma. Ezen a napon kitört az a forradalom, amelynek során Anglia végül elvesztette amerikai kolóniáit. Lord Corn- wallis brit főparancsnok 1781. október 19-én az egyesült amerikai-francia hadak előtt Yorktownnál letette a fegyvert. A következő esztendőben Párizsban megkezdődtek a béketárgyalások. A szerződés legelső cikkelyében az angolok elismerték az Amerikai Egyesült Államok függetlenségét. Az új államhatárok révén a brit-amerikaiak óriási kiterjedésű országot vehettek birtokukba. Anglia csak Kanadát tarthatta meg. Spanyolországé lett Nyugat- és Kelet-Florida, viszont elvesztették a mai Mississippi, Alabama és Tennessee területeit. Az új észak-amerikai köztársaság természetesen ott folytatta a birodalomépítést, ahol az anyaország abbahagyta. Néhány évtized múltán mind a kontinens csendes-óceáni partján, mind a Bering-szorosnál, majd a Karib-ten- geren és a Csendes-óceán ázsiai partjainál is a csillagsávos lobogó lengett.

A rabszolgaüzlet

Vitathatatlan, hogy a Brit Birodalom gazdasági sikereinek alapja a kiterjedt és szervezett rabszolga-kereskedelem volt. A rabszolgamunkára épülő gazdasági tevékenység természetesen ősi múltra tekinthet vissza. A Földközi-tenger medencéjében az ókori civilizációk pusztulása után is virágzott a rabszolgatartás. A 16. és a 17. század folyamán azonban aprócska nyugat-afrikai halászfalvak alakultak át a rabszolga-kereskedelem nyüzsgő centrumaivá. Az újkorban a fűszerek, a fegyverek, a selyem és az elefántcsont mellett a beszélő szerszám volt a legkeresettebb árucikk.

Az atlanti rabszolga-kereskedelem két szempontból alapvetően különbözött korabeli török, perzsa vagy arab variánsaitól. Egyrészt a fekete rabszolga bőrszíne alapján különül el, így jószerivel még utódaik sem álmodhattak arról, hogy a fehérek világa idővel befogadja őket. A második jellegzetes és megkülönböztető vonás, hogy a rabszolgákat szinte kizárólag jól őrzött monokultúrás ültetvényeken dolgoztatták, egyéb tevékenységet nem folytathattak. Cukrot, gyapotot, kávét, teát és dohányt termesztettek. A szisztematikus, modern rabszolga-kereskedelem már az 1500-as években megszerveződött, de – kétszáz esztendei fokozatos bővülés után – csak a 18. században indult robbanásszerű fejlődésnek. Becslések szerint 250 év alatt összesen 12 millió embert hurcoltak el Afrikából az Atlanti-óceán túlsó partjára, ennek a tömegnek a felét azonban 1740 és 1800 között. (Szállítás közben meghalt kb. 5 millió.) Ebben az időszakban évente átlagban 60 ezer rabszolgát hajóztak be, majd ki. Átrajzolódott Eszak- és Dél-Amerika, valamint a karib térség etnográfiai térképe. A brit gyarmatokon a fehér munkaerő átmenetileg szinte eltűnt, pedig hosszú ideig az ún. szerződésesek tízezreit foglalkoztatták az ültetvényeken. Ezek a fehér munkavállalók meghatározott ideig szolgáltak, mert csak így fizethették ki a viteldíjat és egyéb költségeiket. Ha megérték, földet kaphattak az Újvilágban. Cromwell idején tömeges deportálásokra is sor került, de például a Massachusettsbe hurcolt protestáns skót hadifoglyok rövid időn belül emancipálódtak. A színkódolt beszélő szerszámoknak viszont erre semmilyen esélyük nem adódhatott. A rabszolgának szánt emberek 20-40%-a még útközben elpusztult, ezt a körülményt a kereskedők eleve bekalkulálták üzleti terveikbe. Új életüket a feketék azzal kezdték, hogy felépítették deszkaviskóikat, és művelés alá vették a zsebkendőnyi földecskét, amelyet ellátmányként kaptak. Heti hat napon át virradattól napnyugtáig dolgoztatták őket, csak ezután foglalkozhattak a háztájival. Még ruházatról is maguknak kellett gondoskodniuk. Társadalmi presztízs dolgában az igásló is megelőzte őket.

Az angol parlament által meghozott precíz törvények értelmében a brit gyarmatokon foglalkoztatott rabszolgákat jogi értelemben ingóságnak tekintették. Adni-venni és örökölni lehetett őket, kölcsönözni és bérelni, jelzáloggal terhelni. Csak a 18. század derekán született meg első kedvezményük: kéthetente kaphattak egy szabadnapot, amely azonban nem eshetett vasárnapra, aratási időben pedig nem járt.

Az angolok Cromwell idején, 1655-ben szerezték meg Jamaicát. Ettől kezdve minden más rivális gyarmatosító nemzetnél több rabszolgát szállítottak el Afrikából és foglalkoztattak külbirtokaikon. Jamaica látta el a torkos briteket cukorral. A szigetország volt a világ legnagyobb cukorpiaca. Gazdaságtörténészek szerint a cukornádültetvény átlagosan kétszer több rabszolgát igényelt, mint akár a dohányé, akár a kávéé. Becslések szerint egy közepes méretű jamaicai cukornádültevényen a 18. században 223 rabszolgát foglalkoztattak. A kávécserje-ültetvényen átlagosan 128 feketére, az állattenyésztésben gazdaságonként csupán 100 beszélő szerszámra volt szükség.

A cukornál nagyobb üzlet 1770 és 1850 között nem is létezett. A Nagy-Britanniába külföldről behozott áruk értékének felét egyedül a cukor tette ki. Cukornádat csak rabszolgákkal termesztettek.

Szemben a szerződéses fehér koldussal, a rabszolgának az utóda is rabszolgának született. A vonatkozó törvény szerint a gyermek az anya jogállását követte, nehogy az angol rabszolgatartótól származó félvér gyermek – a brit családjognak megfelelő módon – szintén örökölhesse apja társadalmi státusát. Thomas Jefferson, a Függetlenségi nyilatkozat (1776) egyik alkotója, a felvilágosodás kiváló filozófusa, az Amerikai Egyesült Államok harmadik elnöke (1801-1809) fejtette ki, hogy Virginiában a legjobb befektetés az a rabszolganő, aki termékeny periódusában kétévente gyermeket szül. Jefferson egyébként valláserkölcsi alapon ellenezte a rabszolgatartást. Az amerikai gyarmatokon a rabszolgatartók különböző kedvezményekkel is serkentették a szülési kedvet, de a munkavégzés alól a terhes anyának sem járt felmentés. Számítások szerint a legfelvilágosultabbnak tekinthető észak-amerikai brit gyarmatokon a rabszolgák körében a halva születések aránya még a 19. században is meghaladta az 50%-ot. A csecsemő- és kisgyermeki halandóság is magasabb volt, mint Afrikában. Nem túl merész következtetés, ha feltételezzük, hogy korábban ez az arány sokkal kedvezőtlenebb lehetett. A legtöbb vetélést a túl nehéz fizikai munka, illetve az alultápláltság, korbácsolás, verés, rugdosás és nemi erőszak okozta. A modern rabszolgatartó gazdálkodás fenntartásának az eszköze a legbrutálisabb fizikai kényszerítés volt.

A 18. század második felében Európában erősödni kezdtek a rabszolgatartással kapcsolatos ellenérzések. A nagy skót moralista közgazdász, Adam Smith a szabad akarat gazdasági ösztönzőerejének, a kereslet-kínálat értékképző kapcsolatának teoretikusa főként jövedelmezőségi szempontból kárhoztatta a rabszolgaság intézményét. Befolyásos baptista és kvéker gyülekezetek etikai platformról is elítélték a rabszolgatartást, noha a fekete rabszolgában korántsem láttak a fehér emberrel egyenértékű lényt. A yorkshire-i Hull város polgármesterének fia, William Wilber- force tory képviselő 1789-ben a londoni parlamentben kifejtette, hogy a rabszolgalét torzítja a jellemet, és az állatok szintjénél is mélyebbre taszítja az emberi elmét. Eszméit a templomi szószékekről is hirdette. Az 1770-es években a kvékerek Wilberforce hatására bojkottálni kezdték a rabszolgamunkával előállított termékeket is. 1772-ben egy angol bíróságon fontos ítélet született: az angol földre lépő rabszolga automatikusan szabaddá válik, ezért még visszatoloncolása esetén sem kerülhet újra rabszolgasorba.

1787-ben Angliában létrejött a rabszolgaság eltörléséért küzdők társasága (Society for the Abolition of the Slave Trade). Aktivisták kérvényekkel járták Nagy-Britanniát. Előfordult, hogy 60 ezer aláírást gyűjtöttek. 1803-ban Dánia – a világon elsőként – megtiltotta, hogy dán alattvalók rabszolgával kereskedjenek, és hogy rabszolgát tarthassanak. Példáját Anglia 1807-ben követte. 1834 augusztusában azután Londonban is megszületett a rabszolgák emancipációját kimondó törvény. A tulajdonosokat készpénzzel és azzal igyekeztek kárpótolni, hogy a törvény hatálybalépését követő hét esztendőn keresztül a felszabadított rabszolgák munkaidejük háromnegyedével továbbra is egykori gazdáiknak tartoztak. 1840-re a Brit Birodalom területén mintegy 800 ezer felszabadított rabszolgát vettek számba. A latens rabszolgatartás azonban mindenütt tovább virult. A nincstelen, iskolázatlan feketéket bőrük színe rekesztette ki a modern, európai jellegű társadalmakból. 1787-ben ezért az angolok kísérleti jelleggel létrehozott szabad gyarmatára, Sierra Leonéba költözhettek. Noha az 1808- ban a brit koronához csatolt afrikai ország máig sem tudta megteremteni önfenntartó gazdasági rendszerét, megszületésével azt példázta, hogy a Brit Birodalomban a szűkkeblű merkantil szemlélet mellé új eszmék zárkóztak föl, közöttük az emberiesség tiszteletben tartásának gondolata.

India, a korona legszebb gyémántja

A portugálok, hollandok, angolok és franciák indiai fellépése idején ez a hatalmas ország soknemzetiségű és soknyelvű, képlékeny és kaleidoszkópszerű államalakulat. Jövevény perzsák, afgánok, mongolok, türkmének, arabok és az őshonos népek folyamatos és intenzív torzsalkodásban éltek. A mogulok kormányzata erős állami centralizációval kísérletezett, de csak átmeneti sikereket mutathatott föl. A birodalom óriási tartományokra tagolódott, ezek kerületekből, utóbbiak körzetekből épültek közigazgatási egységekké. Mindegyik szintet katonai és pénzügyi elöljáróságok irányították. A tartományok fölött a pénzügyminiszter gyakorolta a felügyeletet, aki a mogul nevében járt el. Az egyes szintek napi életét az egyházügyi hivatalok (sza- darat) szervezték, de ezek feladata volt az igazságügyi adminisztráció is. A bírák is innen kapták kinevezésüket.

A moguldinasztia a főúri osztályra építette hatalmát. Hűbéri birtokaikat (dzságir) haszonélvezetre kapták, és nem lehetett örökíteni őket. A főúri hűbéres katonai vagy civil hivatalt viselt, a beszedett adóból megadott kvóták szerint hadinépet kellett állítania. Az indiai társadalom tehát nem az európai feudális hierarchia, hanem az állami tisztségek rangsora alapján szerveződött. A mogul halála után automatikusan egyetlen család sem tarthatta meg javait.

A nemesség alsó rétegét a mogulnak behódolt helyi tartományurak, a zamindárok képezték. Saját vazallusaikra támaszkodhattak, birtokaik örökletesek voltak. A majdani angol fennhatóságú vidékeken, így Rádzsaputánában, Biharban, Bengáliában ez a birtoktípus honosodott meg.

A birodalom kormányzata jellegzetesen katonai elveket mutat. A fegyveres erők döntő hányadát a hivatalnoki kar és a zamindárok lovasszázadai alkották. Az udvar csak a tüzérséget mint elit fegyvernemet tartotta meg magának. A mogulok hadiflottával nem rendelkeztek, ellenben szárazföldi csapataik számát az ideérkező angolok többmilliósra becsülték. Az állami bevételek oroszlánrészét a földadó képezte, ezt elvben tízéves termésátlagok alapján kalkulálták. A gyakorlatban az adószedők szinte minden értéküktől megfosztották a termelőket, mert az egymásra épülő hivatali szintek az uralkodói udvarig bezárólag jutalékbevételben részesedtek.

Az indai parasztok életének keretét a faluközösség (rájatvár) képezte. Ez volt a legalsó szint. A falufőnök, az írnok és a rendőr felügyelte a munkát. Ismerték a családokat, ők rótták ki a személyre szabott adót, ők is szedték be. Tisztségeik örökletesek voltak. Az átlagos indiai család mindössze 1-3 holdon gazdálkodott. A magas adóterhek európai számára szinte elképzelhetetlen nyomort állandósítottak. A családok viskói sárból épültek, zsúptetővel. Bútoruk nem volt, csupán priccsek. Ha fáztak, tehéntrágyával tüzeltek. A faluközösségben foglalatoskodtak India világhírű kézművesei, a takácsok, kőfaragók, selyem- és brokátszövők, az elefántcsontművesek, kovácsok, ötvösök, de ők is éhbérnyi jövedelmekből tengődtek. A faluközösség látta el őket ennivalóval. Termékeiket a kereskedők szinte ingyen kaparintották meg. A kézművesek a hatalmas falusi műhelyben (kárkhána) felügyelők irányításával robotoltak.

A kereskedőkaszt tagjai arra törekedtek, hogy beolvadjanak a vér szerinti, tehát örökletes zamindárarisztokráciába, hogy előbb adóbérletet, utóbb birtokot szerezzenek, és saját lovascsapatot tarthassanak. India nyugatias jellegű polgárosodása előtt nem nyílt út.

Ez hát az a rendszer, amely a céltudatos hódító számára védtelenné tette Indiát. Elsőként a portugálok érkeztek, akiket az az egyszerű tény csábított Indiába, hogy a finom selymek, a ritka fűszerek Európában csillagászati összegekbe kerültek, mégis hiánycikknek számítottak. A luxusáruk ugyanis szárazföldi karavánútvonalakon jutottak el Itáliába, onnan szerte Európába. Arab és török kereskedők ellenőrizték az indiai gyarmatáruüzletet.

A portugálok azonban Vasco da Gama révén megkerülték Afrikát, és 1498. május 17-én partot értek Indiában. Sebtiben kereszténynek minősítették az itteni hindu fejedelmeket. A portugál flotta fedezete alatt sorra alapították parti támaszpontjaikat. Lassan beszivárogtak a kontinensre is, de nem háborgatták a faluközösségi rendszert, sem a mogulok államszervezetét. Miért is tették volna? Inkább az egymással viszálykodó tartományurak folyamatos konfliktusaiból húztak busás hasznot. Nem nélkülözi az iróniát, hogy a portugál idillnek a lisszaboni inkvizíció indiai megjelenése vetett véget. A buzgó jezsuiták nekiláttak az ázsiai pogányok térítésének, ezzel viszont szinte aláásták a világi gyarmati berendezkedés alapjait.

1580-ban Portugália és Spanyolország perszonálunióra lépett. Az Európában jelentéktelen, de gyarmattartóként egyre félelmetesebb középhatalom ezért kényszerült osztozni Spanyolország bajaiban. A holland és angol hadihajók indiai megjelenése, továbbá az európai hadszíntereken elszenvedett megalázó kudarcok véget vetettek a portugálok indiai hegemóniájának. Megkezdődött a tülekedés a húsosfazék körül.

„A cég"

A Brit Kelet-indiai Társaság 1600-ban alakult meg Londonban. Kezdetben csupán az volt a cél, hogy részt hasíthassanak a hollandusok kezére jutott fűszer-kereskedelemből. Felvették a diplomáciai kapcsolatot az indiai mogul udvarával, mert szinte azonnal megértették, hogy a sikeres gyarmatosítás kulcsa, ha integrálódhatnak a sajátos állami hierarchiába. Manufaktúrákat és kereskedőtelepeket létesítettek a partvidéken.

1639-ben formálisan is bekebelezték Madrász körzetét, 1650 körül övék lett Kalkutta, 1665-ben pedig Bombay. Ez a három övezet lett az indiai angol uralom vázrendszere.

Cromwell protektorátusa háborút viselt a hollandokkal, ezért kormányzata stratégiai szövetséget kötött a dúsgazdag Brit Kelet-indiai Társasággal. Egy magáncéggel. Ugyanezt a politikát követte II. Károly is. Rendkívüli és statáriális kiváltságai és monopóliumai révén ez a magánvállalkozás valóságos önálló állammá épült ki. A részvénytársaság saját flottát és szárazföldi haderőt tartott fenn, területein önálló pénzt veretett, nem keresztyén uralkodók ellenében háborúkat vívhatott, békéket köthetett, indiai érdekeltségei fölött teljhatalmat gyakorolhatott. Nem meglepő, hogy a 17. század közepétől rohamosan nőtt az Indiában szerencsét próbáló angolok létszáma. Aki túlélte a tengeri utakat, a rettenetes betegségeket, az állandó háborúkat és a klímát, alig néhány év alatt meggazdagodhatott. Az indiai angol kereskedőtelepek és manufaktúrák környéke idővel metropolisszá duzzadt. Bombaynek már 1674-ben 60 ezer lakosa volt, Kalkutta a 18. század derekára hatalmas városi dzsungellé növekedett, 400 ezer lakosa immár angol fennhatóság alatt élt.

Ahogy a portugálok indiai térnyerését az európai fejlemények, nem pedig a helyiek ellenállása gátolta meg, ugyanúgy az angolok indiai sikere is az ország európai pozícióinak függvényévé vált.

Az angolok a hétéves háború végére megtörték a franciák indiai befolyását. Fokozatosan megkaparintották India leggazdagabb tartományát, Bengáliát. A Brit Keletindiai Társaság a helyi háborúkban ügyesen manőverezve hol az egyik, hol a másik rivális helyi fejedelmet támogatta. A társaság sorra szerezte az örökletes földbirtokokat. Dőlt a pénz a cég kalkuttai pénztárába. A társaság kölcsönüzletek és adószedői monopóliumok révén érte el, hogy India maga fizette önnön gyarmatosítása költségeit az angoloknak. Kettős közigazgatás jött létre, a helyi és az angol. A társaság – látszólag – érintetlenül hagyta az itt talált tradicionális hadszervezetet és büntetőjogot, sőt az egyházügyi hivatalokat is, viszont kenőpénzekkel elérte, hogy csakis angolbarát indiaiak juthattak kulcspozíciókba. Az angolok szárazföldi csapataiban is helybéliek szolgáltak angol tisztek vezetése alatt.

Talán fogalmat alkothatunk az angolok indiai részvényes államának jövedelmeiről, ha tekintetbe vesszük, hogy a londoni City legbefolyásosabb körei már 1700 táján megrettentek az indiai lobbi pénzügyi és politikai hatalmának mértékétől. A Brit Kelet-indiai Társaság oly mértékben beágyazódott a korrupcióra épülő ázsiai adóparadicsomba, hogy végül saját kapzsisága lett a veszte. Példátlan sikkasztásokat követően az 1770-es évek elejére a cég fizetésképtelenné vált, az elkényeztetett részvényesek első ízben nem kaptak osztalékot. 1773-ban az angol parlament törvényt fogadott el, ennek értelmében a társaság felügyeletét külön szerv, a Bengáliai Tanács alá rendelték. A westminsteri parlamentnek alárendelt tanács élén öt évre kinevezett főkormányzó állt, aki négy tanácsosával szótöbbségi határozatok útján kormányozta a hatalmas térséget. Már az első bengáli főkormányzó, Warren Hastings megtiltotta a társaság alkalmazottainak, hogy magánkereskedelmet folytathassanak. Szerződéseket kötött a marakodó indiai tartományurakkal, akiket az angolok fegyveres szövetsége fejében angolbarát politikára kényszerített. A fejedelmi régiók sorban eladósodtak a társaságnak, mert csak örökletes birtokok átengedésével tudtak fizetni. A parlament által „államosított" cég hihetetlen bevételekhez juttatta Londont. A gyarmati lét az egykor virágzó Indiát végső nyomorba taszította. A termőterület nagy részén mákot takarítottak be. Bengáliában 1770-ben éhínség tört ki, a lakosság fele – sok-sok millió ember – elpusztult. Az éhséglázadásokat Hastings katonái verték le.

Az angolok tapintatosnak képzelt indiai újítása az ópiumkereskedelem monopoli- zálása mellett abban állt, hogy fokról fokra az anyaországi nemzetgazdaságba illesztették az ázsiai birodalom erőforrásait. A helyi őstermelőket helyi adószedőik révén arra kényszerítették, hogy immár csakis nekik értékesítsék a cukrot, rizst, ópiumot, gyapotot, selymet, fűszereket, salétromot, elefántcsontot. Indiai ügynökeik, a gómasz- ták pontos nyilvántartás szerint alkalmazták a kézművesek millióit, akiket megkorbácsoltak, ha a helyi bazárban próbálták eladni áruikat. Indiai közgazdászok becslései szerint az angolok csupán 1757 és 1780 között 38 millió fontot vittek ki az országból minden ellenszolgáltatás nélkül. És ez csupán a kezdet volt, a hőskor. Mert rövidesen Indiában is feltűntek az angol ipari forradalom korszakos eszközei, a gyorsvetélő, a gépi szövőszék, majd a gőzgép. Az ősi indiai háziipar elsorvadt.

Az indiai parasztok milliói az angolok gyapot-, indigó- és ópiumültetvényein verejtékeztek, az ország csupán fonalat exportálhatott, kész szövetet többé nem. Védeni kellett az angol textilipart az indiai dömpingárakkal szemben.

1784-ben London a parlament teljes ellenőrzése alá vonta a társaságot, de megmaradhatott a részvényesekből választott Igazgatói Tanács. Ettől kezdve a tartományok, körzetek és járások élére brit hivatalnokok léptek, akik brit igazságszolgáltatást honosítottak meg. Az állami (fejedelmi) földek sorra magánbirtokká alakultak. Tulajdonosaik az „új mogul", a társaság számára buzgón beszedték az adókat, cserében az angol fegyverek védelmében viszonylagos biztonságban érezhették magukat. Kialakult az az indiai földbirtokosréteg, amely immár egyenesen az angol uralom fenntartásában volt érdekelt. A britek parazita gyarmatpolitikája néhány évtized alatt ki- és elszívta India gazdasági életerejét. 1944-ben Dzsaváharlál Nehru szögezte le, hogy éppen azok a legszerencsétlenebb vidékek Indiában, amelyek hajdan a leggazdagabbak voltak, ezért a leghosszabb időt töltötték brit uralom alatt.

Kitekintés

„Ha tudnád, micsoda gazdagságban élsz, naponta hétszer hasra vágódnál, hogy hálát adj Istennek, amiért angolnak születtél, és nem francia, olasz vagy német parasztnak." Így csitította türelmetlen és telhetetlenül mohó honfitársait John Aylmer puritán lelkész 1559-ben. Az angolságtudat a Brit Birodalom kovászának bizonyult. A Union Jack lobogott szerte Fekete-Afrikában, Óceániában, Indiában, Ausztráliában, Új-Zélandon, Máltán, Cipruson, ma is lobog Gibraltáron. Az átlag angol a legutóbbi időkig úgy tartotta, hogy ez a zászló határozza meg a szélirányt, nem pedig fordítva. A brit gyarmatpolitikát fokozatosan az ún. Manchester közgazdasági iskola tanai hatották át. A manchesteriánus gondolkodók szerint a gyarmat és az anyaország közötti igen költséges kapcsolattartás jellegét a profit mértéke határozza meg. Londonban csak India és Írország számíthatott kivételes bánásmódra. Másutt a haszonelv döntött: ha a londoni kincstárhoz jutó profit (vagy adó- és vámbevétel) egy adott küszöböt nem ért el, a gyarmatot sorsára hagyták. A brit telepeseknek meg kellett tanulniuk, hogy együtt kell élniük a helyi lakossággal, és hogy elsősorban saját magukra számíthatnak. A Robinson és Péntek modellhelyzet – sokszereplős változatokban – újra és újra megismétlődött. Az anyaországot és a gyarmatot azonban eltéphetetlen informális és érzelmi kötelékek fűzték egymáshoz. A Londonban született John Har- vard a róla elnevezett amerikai egyetem donátora. Szüleinek stratfordi háza ma is valóságos zarándokhely a Harvardon végzett amerikaiak számára.

Benjamin Disraeli konzervatív angol miniszterelnököt (1874-1880) megkérdezték, szerinte vajon meddig állhat fenn a brit világbirodalom. Disraeli leszögezte, hogy Anglia soha nem juthat a birodalmukat elvesztő államok sorsára. „Az angol nemzet – fejtegette – arra készül, hogy birodalmakat építsen, nem pedig arra, hogy lemondjon róluk. Ez a nép méltó a nagy elődökhöz, ezért hatalma sem csökken soha." Nézetét a britek többsége osztotta. Nemzeti küldetésnek tartották a gyarmattartást, civilizatorikus kötelességnek, a fehér (angolszász és protestáns) ember gondviselői feladatának, amelynek vállalása nemcsak gazdasági, hanem erkölcsi parancs is. A 20. század elejére a Föld 47 térségét britek kormányozták, közülük mindössze 12 élvezett részleges vagy teljes autonómiát. A birodalom 400 millió lakója etnikai, nyelvi, gazdasági, vallási és kulturális szempontból is kaleidoszkopikus képet mutatott. Dis- raeli nem volt jó látnok: idővel természetesen a britek is elveszítették sok-sok millió négyzetkilométeres birodalmukat. Gyarmatok híján is létezhet azonban gyarmattartói öntudat. A rabszolgatartáson, népirtáson, ópiumra szoktatáson és nyílt erőszakon nyugvó Brit Birodalom nem kis részben éppen a kollektív brit lelkiismeret-furdalás- nak köszönhette folyamatos erózióját. Napjaink globalizálódott világában gyakran hallható nézet, hogy az imperializmus, úgymond, túlélte a dekolonizációt, és tovább virul. A Brit Birodalom esetében sokkal összetettebb a képlet. 1982-ben hazarendelték a Falkland-szigetekről a katonákat, mert Londonban voltaképpen már senki sem tudta, hogy mit is keresnek arrafelé. Hanem amikor Argentína megszállta a térséget, amelyre jogot formált, Margaret Thatcher miniszterelnök (1979-1990) és a Királyi Flotta keményen megleckéztette. Anglia örömmámorban úszott. Az eset rávilágított arra, hogy Nagy-Britanniában elevenen él a gyarmati idők gőgje. Vagy büszkesége. Azoké az időké, amikor britek uralták a tengereket, a szárazföldek jó részét és a világ népességének óriási hányadát. Mindez ugyan már történelem, de a Brit Birodalom politikai, gazdasági és kulturális öröksége ezernyi módon kötődik a jelenhez.

SZAKIRODALOM

Canny, Nicholas: The Origins of Empire. I-V Oxford, Oxford University Press, 1998.

Ferguson, Niall: Empire: How Britain Made the Modern World. London, Penguin, 2004.

Keay, John: The Spice Route. London, The Folio Society, 2005.

Kiple, Kenneth (szerk.): African Exchange Towards a Biological History of Black People. Durham, N. C., Duke University Press, 1998.

Levine, Philippa: The British Empire: Sunrise to Sunset. Harlow, Pearson – Longman, 2007. Lloyd, Trevor: Empire: The History of the British Empire. London, Hambledon & London, 2001. Sobel, Dava: Hosszúsági fok. Pécs, Alexandra, 1995.

Spavens, William: The Narrative of William Spavens Written by Himself (1796). London, Folio So- ciety, 2003.

Vecseklőy József: A csillagsávos lobogó nyomában. I-II. Budapest, Magvető, 1985.

Walwin, James: A Short History of Slavery. London, Penguin, 2007.