Ugrás a tartalomhoz

A kora újkor története

Poór János (2009)

Osiris Kiadó

Papp 1mre │ AZ ELSŐ FRANCIA GYARMATBIRODALOM

Papp 1mre │ AZ ELSŐ FRANCIA GYARMATBIRODALOM

Franciaország a 16. században Portugáliához és Spanyolországhoz képest később kapcsolódott be a felfedezésekbe és a gyarmatosításba. Az országnak a 16. században nem volt olyan átfogó gyarmatpolitikája, birodalomalapító törekvése, mint az említett két államnak, s a társadalom sem volt még fogékony a gyarmatosításra. A francia gyarmatosítás nagy korszaka a 17. század volt. Az ország gyarmatainak területe ugyan sosem érte el a spanyol, a portugál, majd az angol gyarmatokét, de mégis jelentős vetélytárssá vált. A francia társadalomban a 17-18. században lassan meghonosodott a gyarmatosító szellem, de sokkal szűkebb körben, mint Angliában és Hollandiában. A francia kevésbé volt tengerésznép, mint a holland vagy az angol. A 17. század közepén kb. 50 ezer, a francia forradalom korára kb. 60 ezer családot tartott el a tenger, vagyis 250-300 ezer főt, az össznépesség 1,1-1,2%-át. Ezzel szemben Hollandia népességének 10%-a szerezte jövedelmét a tengerről. Angliában a 17. század végén kb. 60 ezer tengerészcsalád élt, a 18. század végén már kb. 120 ezer, azaz kb. 600 ezer fő, amely a 9 milliós népesség 6,6%-át tette ki.

A francia gyarmati ideológia és politikája is sajátos volt. Az ország elnéptelenedésének téves eszméjéből kiindulva – Európa legnépesebb országa volt –, a francia állam sosem szorgalmazta a gyarmatokra való nagyobb mérvű kitelepedést, sőt Angliától eltérően a vallási kisebbségek kivándorlását tiltotta is. Csak annyi telepes kiköltözését támogatta, amennyit elégségesnek tartott a kereskedelem fenntartásához és a védelemhez. Ez elhibázott politikának bizonyult, mert a 18. század közepére a többi európai hatalom gyarmatain már sok millió európai és európai származású (kreol) telepes élt, döntő erőfölényben a franciákkal szemben. Míg a kora újkor 300 éve alatt Spanyolországból 2 millió, Angliából 1 millió 800 ezer, Portugáliából 1 millió 500 ezer, addig Franciaországból csak 200 ezer fő költözött ki az anyaország gyarmataira. Ez természetesen nem csupán a gyarmati politika műve volt. Az Antillákat kivéve a francia társadalom nem vonzódott a gyarmatokhoz.

Franciaország a gyarmatait a hazai társadalmi viszonyok és politikai berendezkedés átültetésével törekedett berendezni. A gazdaságpolitika a gyarmatoktól az anyaországban nem előállítható monokultúrák termelését, kereskedelmi haszon biztosítását, az ország lehető legnagyobb mérvű gazdagítását várta el. A gyarmatot inkább csak egy kereskedelmi létesítménynek tekintette, mint országnak, a gyarmatlakó franciát pedig alacsonyabb rendűnek. Az amerikai függetlenségi háború hatására született csak új felfogás, de egyelőre nem érvényesült. Eszerint a gyarmat nem gyarmat, hanem Franciaország egyenrangú szerves része, tengerentúli tartománya. A francia nagykereskedők is egyszerű merkantil szemlélettel viszonyultak a gyarmatokhoz, csupán a kereskedelmi haszon forrását látták bennük, az ültetvényesek pedig a gyors meggazdagodás és a mielőbbi hazatelepülés reményében fogtak vállalkozásba.

A francia külpolitika a kora újkorban a gyarmatok szerzését és megtartását a nagyhatalmi státus velejárójának tekintette: a gyarmat azért is szükséges, nehogy a másik nagyhatalomé legyen. Ehhez képest még az sem számított, ha egyes gyarmatok csupán a kiadásokat növelték, különösebb haszon nélkül. Franciaország sajátos szárazföldi gyarmattartó hatalom volt. Kontinentális fekvésénél fogva erőforrásait sosem csoportosíthatta át olyan mértékben a tengerekre, mint a szigetország Anglia. Európai vetélytársai szárazföldi határainál feküdtek, így nagy létszámú szárazföldi hadsereget volt kénytelen tartani. Kétfrontos politikára kényszerült, amely az európai színteret mindig előnyben részesítette a tengerekkel és a gyarmatokkal szemben. Fejletlenebb gazdasága mellett ez is a magyarázata annak, hogy a 18. században a gyarmati vetélkedésben alulmaradt Angliával szemben, és gyarmatainak jelentős részét elveszítette.

Az összezsugorodott gyarmatbirodalom gazdasági fellendülése viszont éppen a 18. században következett be. A 18. század a korai gyarmati kapitalizmus virágkora volt, amely az ültetvényes gazdálkodásra és termékeinek kereskedelmére épült. A francia gyarmati kereskedelem az angol mellett a másik legjelentősebb volt.

16. századi kísérletek

A gyarmatosítás előtörténetét felfedező szellemű francia utazók és tengerészek teremtették meg, mint a normandiai születésű Jean de Béthencourt, aki 1402-ben a kasztíliai királynak birtokba vette a Kanári-szigeteket. Szintén vállalkozó szelleműek voltak azok a francia halászok, akik a 16. század elejétől rendszeresen látogatták a tőkehalban gazdag Új-Fundland (franciául Terre-Neuve) partvidékét. A szigeten csak szezonálisan laktak, a téli félévre hazaköltöztek, hosszabb távon azonban segítették Kanada francia gyarmatosítását. A dieppe-i hajótulajdonos, Jean Ango 1522 és 1531 között az észak-amerikai partvidékhez, Brazíliába és a Fűszer-szigetekre szervezett expedíciót.

I. Ferenc (1515-1547) korától némi változás következett. A reneszánsz uralkodó ugyan az itáliai háborúkkal volt elfoglalva, de felismerte, hogy a felfedezések és a gyarmatalapítás növelhetik országa tekintélyét és hatalmát, ellensúlyozhatják Spanyolország és Portugália vezető szerepét. Jelentős összeget azonban sem az uralkodó, sem a nemesség, sem pedig a gazdag kereskedők nem áldoztak rá. Így került sor az első hivatalos felfedezőútra 1524-ben: I. Ferenc felfogadta a firenzei származású felfedezőt, Giovanni da Verrazanót, aki 1508-ban angol szolgálatban már járt Új-Fundlandon és a Hudson-öbölben. Verrazano feladata Észak-Amerika keleti partvidékének felfedezése és a Távol-Keletre vezető legrövidebb nyugati út megtalálása volt. Útját a király mellett lyoni bankárok is támogatták. Sokféle nemzetiségű legénységével 1524 márciusában kötött ki a mai Észak-Karolina partvidékénél, ahol a Pam- lico-szorost a Csendes-óceánhoz vezető átjárónak vélte, vagyis az észak-amerikai kontinenst úgy képzelte el, hogy középen egy átjáró kettészeli. Fivére, Girolamo ez alapján tett 1529-ben sikertelen kísérletet az átjáróba való behajózásra. Északabbra felfedezte a későbbi New York régióját, amelynek a Nouvelle-Angouleme nevet adta, majd kelet-északkelet felé hajózott, s a mai Új-Skócia és a Szent Lőrinc-folyó tölcsértorkolatától keletre fekvő területeket (a mai New Brunswick) elnevezte Acadie-nak. A név eredete bizonytalan: vagy az Acadie szóból származik, amely a költők számára idillikus helynek számító Peloponnészosz egy régiójára utal, vagy pedig az algatig nevű indián táborhelyre.

Szintén I. Ferenc megbízásából indult felfedezőútra 1534-ben a gyakorlott saint- malói hajós, Jacques Cartier, aki francia halászokat kísérve, valószínűleg már járt Új- Fundland partjainál. Feladata az volt, hogy találja meg a korabeli legendában élő, aranyban és drágakövekben gazdag Saguenay Királyságot, és tárja fel az Ázsiába vezető északnyugati átjárót. Cartier 1534 júliusában kötött ki két hajójával a Szent Lőrinc-öbölben, ahol keresztet állíttatott, és az öböl környékét Franciaország tulajdonának nyilvánította. Ez a terület kapta az Új-Franciaország, a huron indiánok falu, település (kanata) szavából pedig a Kanada elnevezést. A későbbi gyarmatosítások során a Kanadán kívül szerzett területek (Acadie, a Hudson-öböl, Új-Fundland szigete és Louisiana) is Új-Franciaország részei lettek. Cartier békés kapcsolatot alakított ki az itt élő irokéz indiánokkal, s hazafelé indulva a törzsfőnök két fiát magával hozta, hogy elsajátítsák a francia nyelvet a következő utazáshoz.

Cartier második útjára 1535-1536-ban került sor. Eredményeként feltárta a Szent Lőrinc-folyó alsó szakaszát. Aranyat nem talált, de felismerte, hogy a vidék prémben igen gazdag. Legénységével két ideiglenes települést hozott létre: az első a későbbi Québec városa helyén állt, a második, Mont Royal vagy Mons réalis a leendő Montreal előzménye volt. A tél sok emberáldozatot követelt a franciáktól, így Cartier 1536 áprilisában elrendelte a hazatérést tíz indián, köztük egy törzsfőnök kíséretében.

1541-ben I. Ferenc újabb utazást rendelt el, hogy Új-Franciaországban városokat, erődítményeket hozzanak létre, és elterjesszék a kereszténységet. Új-Franciaország kormányzójává a protestáns picardiai nemest, Jean-Frangois de la Rocque-ot nevezte ki, kísérőjéül pedig Cartier-t. Az expedíció tagjai között börtönből kiszabadított rabok is voltak, hogy Kanadában állandó telepet alapítsanak. A kettévált expedíció első része Cartier vezetésével 1541 augusztusában szállt partra a Szent Lőrinc-folyó torkolatában, és megalapította Charlesbourg-Royalt (később France-Roy). A téli hideg, a skorbut és a járványok miatt azonban mindkét település elpusztult, az expedíció megmaradt tagjai 1543 szeptemberében hazahajóztak. A tényleges gyarmatalapítás most sem sikerült, így Franciaország a 16. század végéig nem tett újabb kísérletet Kanada meghódítására.

A 16. század második felében a latin-amerikai portugál és spanyol gyarmatok felé fordult a figyelem. Az 1544-es crépyi békében I. Ferenc ugyan elismerte a latin-amerikai gyarmatok sérthetetlenségét, valamint a spanyolok és a portugálok kereskedelmi monopóliumát, de a francia kalózokat és kereskedőket a brazilfa-kereskedelem ezután is vonzotta a partvidékre, amely hosszúsága miatt védhetetlen volt. Ebből származott II. Henrik (1547-1559) uralkodása alatt az ötlet egy brazíliai francia gyarmat létrehozására, ahová esetleg a protestánsok is kitelepedhetnének. 1555-ben II. Henrik megbízta Nicolas Durand de Villegagnon altengernagyot, hogy alapítson kolóniát Brazíliában. Nagy szorgalmazója Gaspard de Coligny admirális volt, a hugenották egyik későbbi vezetője. Az admirális Franciaországban a gyarmatbirodalom-alapítás első képviselői közé tartozott. A gyarmatok kiépítésében a spanyolokkal és portugálokkal szemben katolikusok és hugenották foghatnának össze. A gyarmatok menedéket jelentenének az otthon üldözött protestánsoknak is. Az utóbbi gondolatot később sosem szorgalmazták Franciaországban. A francia állam vallási kisebbségeit nem kitelepülésre ösztönözte, hanem rekatolizációra próbálta kényszeríteni.

Villegagnon 1555 novemberében kötött ki a mai Rio de Janeiro közelében, a Gua- nabara-öbölben, ahol megalapította a Coligny-erődöt, a területet pedig France An- tarctique-nak (Déltengeri Franciaországnak) nevezte el. A kolóniára kálvinisták és katolikusok egyaránt költöztek, az előbbiek azonban 1558-ban visszahajóztak Európába. A gyarmatot 1560-ban elfoglalták a portugálok. Coligny admirális gondolata volt a floridai hugenotta gyarmat alapítása is. Az első expedíció 1562 áprilisában kötött ki Floridában, ahol a dieppe-i Jean Ribault Charlesfort néven erődítményt és garnizont alapított. 1564-ben újabb telepesek érkeztek, akik az ellenséges indiánokkal szemben Fort Caroline néven másik erődítményt is építettek. A gyarmatalapítást azonban a túlerőben lévő spanyolok meggátolták: 1565 szeptemberében mindkét erődöt elfoglalták, a francia katonákat és telepeseket pedig mint eretnekeket lemészárolták. Ezt 1567-ben francia megtorlás követte. 1568-ban a gascogne-i katolikus nemes, Domi- nique de Gourgues vezetésével francia katonák több floridai spanyol helyőrséget feldúltak, és legénységét legyilkolták.

A 16. századi gyarmatalapítási kísérletek tehát kudarccal végződtek, csupán a felfedezéseknek volt jelentősége, amelyek előzményül szolgáltak a következő évszázad gyarmatosításának.

A gyarmatbirodalom kialakulása a 17. században

A 16-17. század fordulója és a 18. század eleje közötti bő évszázad a korai gyarmatosítás nagy korszaka volt Franciaország számára. A gyarmatosítás 17. századi kibontakozását a IV Henrik (1589-1610) korától kialakuló gyarmati politika és a külső feltételek tették lehetővé. A 17. században a két nagy gyarmattartó, Spanyolország és Portugália hatalma már hanyatlóban volt, Anglia és Hollandia gyarmati érdekeit pedig még alapvetően nem sértették a francia gyarmatszerzések. IV. Henrik, Richelieu bíboros, első miniszter, majd Jean-Baptiste Colbert pénzügyi főellenőr alakította ki a francia gyarmati politikát. A születő merkantilizmus egyik képviselője, Antoine de Montchrestien az Értekezés a gazdaságpolitikáról (Traité de l'économie politique) című művében azt fejtegette, hogy az országot a külkereskedelem és a gyarmatok gazdagítják.

Richelieu felismerte azt, amit a hollandok és az angolok már tudtak: aki a tengereken uralkodik, az a szárazföld felett is uralkodni fog. A gyarmatosításhoz igyekezett megfelelő hátteret biztosítani: finanszírozta az utazásokat, a kereskedelmi társaságok alapítását, és ütőképes hadiflottát hozott létre, mivel enélkül sem megszerezni, sem megvédeni nem lehetett a gyarmatokat. Colbert folytatta és kiteljesítette ezt a politikát. Egységesítette a gyarmati intézményeket, továbbfejlesztette a hadiflottát, amely az 1680-1690-es évekre, ha rövid időre is, de megközelítette az angol kapacitását. A hollandok ázsiai kereskedelmi rendszerét tekintette mintának, amely sok kereskedelmi telepen, viszonylag kis gyarmati területen és jól működő kereskedelmi társaságokon nyugodott. Ez a szisztéma azonban Amerikában nem volt megfelelően alkalmazható. Egyik neves politikus sem vette eléggé figyelembe a gyarmatokat megjárt kereskedők és tisztségviselők véleményét, amely szerint a gyarmatokat be kell lakatni minél több telepessel, hogy civilizálják az Újvilágot. Csak a benépesített gyarmat képes sikeresen védekezni és fejlett, az anyaországot szolgáló gazdaságot létrehozni.

A gyarmati terjeszkedés fő iránya Észak-Amerika és a közép-amerikai szigetek voltak, de Franciaország alapított gyarmatot Dél-Amerikában és az Indiai-óceán szigetein, kereskedelmi telepeket pedig Nyugat-Afrikában és Indiában is.

KANADA

Kanada gyarmatosítása a 17. század elejétől vált valóra. Acadie egyik első gyarmatosítója Pierre du Gua de Monts kálvinista nemes volt. 1599-ben eladta birtokait, hogy a kanadai prémkereskedelembe fektesse a vagyonát. A jövedelmező tevékenységet ekkorra már több francia kereskedő választotta. Acadie-ba költözött, ahol a Szent Kereszt-szigeten 1604-ben kolóniát hozott létre. A telepet a következő évben kedvezőbb fekvésű védett helyre, a mai Fundy-öbölbe költöztette, amely 1607-ben a Port Royal nevet kapta. IV Henriktől monopoljogot kapott a prémkereskedelemre, amelynek lebonyolítására társaságot alapított holland és francia kereskedőkből. A monopólium fejében a társaság köteles volt telepeseket toborozni és területeket szerezni a királynak. Acadie gyarmatosítását Jean de Poutrincourt folytatta, akit jezsuita térítők is követtek.

Kanada megalapítása Samuel de Champlain nevéhez fűződik. IV. Henrik támogatásával 1603-ban Észak-Amerikába utazott, ahol feltérképezte a Szent Lőrinc-fo- lyó vidékét és Kanada tengerparti területeit, majd több expedíció során a Nagy-tavakig sikerült feltárnia Kanadát. 1608-ban 25 telepessel megalapította Québec városát, amely a prémkereskedelem egyik fontos központja lett. Champlain igyekezett tartós kapcsolatokat kiépíteni az indiánokkal. 1608-ban szövetségre lépett a huron és az algonkin indiánokkal, és ígéretet tett, hogy segíti őket az irokézekkel szemben. Politikája átmenetileg sikeresnek bizonyult.

1614-ben Champlain új társaságot alapított a prémkereskedelemre és telepesek toborzására. Neki tulajdonítható a Szent Lajos-erődítmény megépítése. 1627-ben Ri- chelieu-nél szorgalmazta, hogy hatékonyabb társaság jöjjön létre. A megalapított Új- Franciaország Társaság az elkövetkező 15 évben 4 ezer telepest toborzott. 1629-ben Champlaint Richelieu Kanada kormányzójává nevezte ki. Még ebben az évben sor került az első angol-francia gyarmati összecsapásra, s Québec és Acadie angol kézre került. A két terület 1632-től lett ismét francia tulajdon, amelyeken folytatódott a telepítés. 1634-ben alapították meg Québec városától délnyugatra, a Szent Lőrinc-fo- lyó partján Trois Rivieres-telepet, majd a folyó mentén felfelé haladva, Paul Chome- dey de Maisonneuve 50 telepessel és hittérítővel 1642-ben lerakta Montreal alapjait. A telep kezdetben az indiánok térítését szolgálta – Ville-Marie-nak is hívták –, majd erődítmény lett az indiánokkal szembeni védekezésre. Száz éven át frontvárosa volt Kanadának, amely egyben a prémkereskedelem központjává és a további területszerzés bázisává is vált. A környékén alapításától kezdve területeket osztottak a földműves telepeseknek. 1660-ban már 400 lakosa volt.

1642-ben tört ki az első jelentős irokéz háború, amely 1667-ig tartott. 1648-1649- ben egy járvány felére csökkentette a franciákkal szövetséges huron indiánok lélek- számát, így elveszítették fölényüket az angolok által támogatott irokézekkel szemben, de a háborúban nem szenvedtek vereséget. 1684-ben kiújult a háború, amely egyre inkább az angolok és a franciák vetélkedésévé vált. A francia gyarmati hadsereg és milícia – indián csapatokkal kiegészítve – sikeresen védekezett, sőt ellentámadást indított: elfoglalta a Hudson-öbölben lévő három angol erődöt. Louis de Buade de Frontenac kormányzósága idején a franciák betörtek Új-Angliába, majd kiűzték az angolokat Acadie-ból és Új-Fundland szigetéről, amelyre Franciaország is igényt tartott, annak ellenére, hogy 1583-ban Anglia a birtokának nyilvánította. A háborúnak a rijswijki béke vetett véget 1697-ben, amelynek értelmében a Hudson-öblöt és az Új-Angliából elfoglalt területeket Franciaország kénytelen volt visszaadni. 1701-ben Montrealban az indiánok is békét kötöttek.

A spanyol örökösödési háború alatt, 1703-tól a francia-angol gyarmati háború is kiújult. A tengeren elszenvedett francia vereségek (1702, 1704) következtében a flotta meggyengült. 1696-ban a francia flotta 135 hadihajójával még nem maradt el végzetesen Anglia mögött a tengereken, viszont 1713-ban már csupán 66 hajót tudott csatasorba állítani. Ez nem volt elegendő a gyarmatok ellátásához és a katonai utánpótlás biztosításához. Az erőviszonyok megváltozásához jelentősen hozzájárult, hogy az amerikai angol gyarmatok népessége (kb. 330 ezer fő) többszöröse volt Kanadáénak (kb. 18 ezer fő). 1710-re az amerikai telepesek és az angolok elfoglalták Acadie keleti részét (Új-Skóciát) és Új-Fundlandot. 1713-ban az utrechti béke értelmében mindkét terület végleg Angliáé lett. Franciaország csak az Új-Fundlandtól délre fekvő három kis szigetet, Saint-Pierre-t, Miquelont és Ile Royalt (Breton-foki sziget), valamint a halászati jogot tarthatta meg.

A keleti partvidék veszteségeiért Franciaország a nyugatra és délre való terjeszkedéssel kárpótolhatta magát. A Szent Lőrinc-folyó felső folyását, a Nagy-tavak vidékét, az Illinois, az Ohio és a Mississippi folyó völgyét a földrajztudós Jean Nicolet ugyan már felfedezte, de beutazása és birtokbavétele az 1660-as években vett lendületet. Frontenac kormányzó felkérésére az egykori jezsuita, René Robert Cavalier de La Salle 1669-ben indított expedíciója az Ontario-tavat, az Erie-tavat és az Ohio folyót utazta be. Felfedezéseit Louis Jolliet és Marquette atya folytatta. 1674-ben La Salle az Ontario-tó partján erődítményt (Fort Frontenac) alapított, amely a prémkereskedelmet is szolgálta. 1678-ban a Huron- és a Michigan-tó beutazása következett. Egyik társa, Louis Hennepin az Illinois folyón leereszkedve eljutott a Mississippiig.

1682-ben La Salle népes expedícióval lehajózott a Mississippin a Mexikói-öbölig, és a Nagy-tavak vidékétől az Illinois folyó és a Mississippi mentén a Mexikói-öbölig terjedő hatalmas területet – XIV Lajosról (1643-1715) – Louisianának nevezte el. Ezután még két expedíciót indított, és népességet toborzott, amelyet az említett folyók mentén erődített helyekre telepített le. La Salle-t több vállalkozó szellemű gyarmatos követte a 17. század végén és a 18. század elején, de az új gyarmatra igen kis létszámú francia telepedett. A rossz szervezés, az élelmiszerhiány és az indiánokkal folytatott csatározások miatt olykor egész telepek pusztultak el. A legjelentősebb települést a Mississippi deltájában Jean-Baptiste Le Moyne de Bienville alapította 1718-ban, amely a régensről (Orléans-i Fülöp) a Nouvelle-Orléans (New Orleans) nevet kapta. Loui- siana megalapítása az angol-francia gyarmati ellentétek újabb forrásává vált, mivel az angolok elől lezárta az esetleges nyugatra terjeszkedés útját, a franciák pedig attól tartottak, hogy az angol gyarmatok nyugatra való terjeszkedése elvágja egymástól Kanadát és Louisianát.

A KÖZÉP-AMERIKAI SZIGETEK, DÉL-AMERIKA ÉS AZ AFRIKAI PARTOK

A termékeny talajú, ültetvényes gazdálkodásra kiválóan alkalmas Nagy-Antillák és Kis-Antillák jogilag a spanyol gyarmatbirodalom részei voltak, de a kisebb szigeteket ténylegesen nem vették birtokukba a spanyolok. Lakóik, a karibi indiánok viszonylag gyéren népesítették be őket. Így a szigetvilágba a kalózok költöztek be a 16. század folyamán. Mivel az Európa és Közép-Amerika közötti forgalom jelentős része itt bonyolódott, a hely a kalózok számára paradicsommá vált. Az első francia gyarmatosítók között is több kalóz volt, és szolgálataikat a későbbiek során is gyakorta igénybe vette Franciaország. Cserébe a francia gyarmati tisztségviselők törvényes kereskedőkké és tengerészekké nyilvánították őket.

Az első szigetek birtokba vevője Pierre Belain d'Esnambuc normandiai kisnemes volt, aki fiatalon tengerre szállt szerencsét próbálni, és kalózkapitány lett belőle. Ri- chelieu bíboros szolgálatába állt, és társaival együtt 1625-ben XIII. Lajos (1610-1643) nevében birtokba vette a Szent Kristóf-szigetet, ahol angol gyarmatosok laktak. A sziget területén megosztozott velük. Szintén 1625-ben szálltak partra a franciák His- paniola szigetének északnyugati részén. Ezt a szigetet – az Antillák második legnagyobb szigetét – a spanyolok ténylegesen birtokba vették, de népessége kicsi volt, a kalózokon kívül csak marhahajcsárok lakták. A franciák 1659-től a kalózvezér Bert- rand d'Ogeron támogatásával fokozatosan kelet felé szorították a spanyolokat, mígnem a sziget nyugati harmada (Saint-Domingue) az övék nem lett. D'Ogeronnak Saint-Domingue betelepítésében és a jamaicai angolokkal szembeni védekezésben is jelentős szerepe volt, amiért a szomszédos Tortue-sziget kormányzója lett. A saját költségén 300 breton és anjoui családot telepített le. A francia hódítást Spanyolország csak az 1697-es rijswijki békében ismerte el. Saint-Domingue a 18. században a legjövedelmezőbb francia gyarmattá vált.

A gyarmatok csak Franciaországgal kereskedhettek, és a francia állam az Antillák hasznosítását kereskedelmi monopóliumot élvező részvénytársaságokra bízta. Így alapította meg d'Esnambuc 1626-ban Richelieu támogatásával a Szent Kristóf Társaságot, majd 1635-ben helyette az Amerikai Szigetek Társaságát Szent Kristóf- és a leendő többi sziget betelepítésére, valamint a kereskedelem megszervezésére. 1627-ben 500 telepest szállított a Szent Kristóf-szigetre, amelyet azonban 1629-ben megtámadtak az angolok és a spanyolok. Richelieu tíz hajót küldött a sziget visszafoglalására.

A Szent Kristóf gyarmatosítói d'Esnambuc és Jean Duplessis vezetésével – újabb anyaországi támogatással – 1635-ben először Martinique, majd Guadeloupe szigetét vették francia birtokba. Ezt követően sorra foglalták el a franciák a Kis-Antillák szigeteit: Sainte-Croix-t, Saint-Martint, Saint-Barthélemyt, Marie-Galante-ot, Dominikát, Saint-Vincent-t, Sainte-Lucie-t, Grenadát (ezt Mazarin vásárolta meg az angoloktól 1650-ben), Tobagót és Désidérade-ot. Franciaország összesen 14 közép-amerikai szigetet szerzett a 17. században, amely hódítás során a gyarmati vetélytársakon kívül a karibi indiánokkal is gyakori volt az összecsapás. A konfliktust a francia gyarmatosítók úgy oldották meg, hogy a kevés életben maradt karibi indiánt Saint-Vincent szigetére és Hispaniola Spanyolországhoz tartozó, ritkán lakott területeire száműzték.

A közép-amerikai szigetek éghajlatuk és a meggazdagodás lehetősége miatt jobban vonzották a telepeseket, mint Új-Franciaország. Főleg breton, normandiai és íle-de-France-i családokat sikerült toborozni. 1700-ban a Kis-Antillákon már 25 ezer, Saint-Domingue-n 30 ezer betelepült vagy már itt született francia élt. Fő megélhetési forrássá előbb a dohány és az indigó, majd a cukornád, a kávé és a gyapot termesztése vált, amit a portugáloktól és a hollandoktól sajátítottak el. A legfontosabb ipari növényt, a cukornádat az 1650-es évek elejétől kezdték termeszteni Guadeloupe szigetén, amelynek kormányzója, Charles Houel 1654-ben Brazíliából 100, a nádcukor készítéséhez értő holland telepest hívott be. A cukornád termesztésében egyre inkább az afrikai rabszolga-munkaerő kezdett szerepet játszani. A gyarmatokat a francia kereskedelmi flotta a 18. századig nem tudta kielégítően ellátni rabszolgával. Legnagyobb beszállítói a hollandok voltak.

A 16. századi próbálkozások után Dél-Amerikában is sikerült területet szerezni. A Brazília északkeleti részén fekvő Guyana partvidékére, a Cayenne-szigetre 1503- ban érkeztek először francia hajósok, de telepük néhány év múlva elpusztult. 16. század végi leírások szerint Guyanában létezik egy csodásan gazdag birodalom, amely az igazi Eldorádó. Felkutatására a kísérletek a 17. század elején indultak meg, de a portugálok és az indián törzsek támadásai miatt nehézségekbe ütköztek, s az éghajlat is nehezen volt elviselhető. 1624-ben királyi megbízásból normandiai telepesek érkeztek a szigetre. 1638-ban Richelieu megbízta Bontemps kapitányt, hogy 1200 kivándorlót telepítsen le Guyanában. 1643-ban a roueni Charles Poncet de Brétigny a Cayenne folyó torkolatában megvásárolt az indiánoktól egy kis félszigetet, és 400 telepessel erődített falvat alapított. Az indiánokkal folytatott harcokban azonban jelentős részük elesett. Az 1656-os expedíciót is megtámadták az indiánok, s tagjai kénytelenek voltak a szomszédos holland telepekre menekülni. 1664-re sikerült a franciáknak megszilárdítani a helyzetüket. Colbert Guyanának is azt a szerepet szánta, mint a közép-amerikai szigeteknek, vagyis a Franciaországban nem honos növények termesztését rabszolga-munkaerővel. Az első cukormalmot hollandiai zsidó gyarmatosok alapították 1656-ban. Guyanából azonban nem lett jelentős ültetvényes gazdálkodással rendelkező gyarmat. A szomszédos holland és angol gyarmatosok lehetetlenné tették a területi terjeszkedést. A gyarmatnak a 17. század végén csupán 5 ezer lakója volt.

Afrika területi gyarmatosítására nem került sor a kora újkorban. Az európaiak csak kereskedelmi telepek, erődök kiépítésére törekedtek a partvidékén az Ázsiába vezető út kiszolgálására és a rabszolgavásárlás megszervezéséhez. Ez utóbbi szerepe az ültetvényes gazdálkodás terjeszkedésével egyre jelentősebbé vált. Franciaország a többi gyarmattartóhoz képest később kezdte kiépíteni telepeit Fekete-Afrika nyugati partvidékén. 1624-ben alapították dieppe-i és roueni kereskedők az első társaságot (Szenegáli Társaság), amely az államtól monopóliumot kapott a kereskedésre. Egy Thomas Lambert nevű tengerész 1638-ban elfoglalta a Szenegál folyó egyik szigetét, Biffeche-t. A Szenegáli Társaság 1639-ben létrehozta az első szenegáli francia kereskedelmi telepet. Louis Caullier még ebben az évben elfoglalta Ndart, a Szenegál folyó másik jelentős szigetét, ahol erődöt építtetett a rabszolga-kereskedelem védelmére. Ezt keresztelték el Saint-Louis-du-Fort-nak, amelyből az egyik legjelentősebb afrikai francia kereskedelmi központ vált. Ide futottak be a Szahara és a Szudán felől érkező kereskedelmi utak, amelyeken elefántcsontot, aranyport és gumit szállítottak. A gyorsan fejlődő telep a 18. századra várossá vált, ahol kikeresztelkedett felszabadított rabszolgák is éltek, és megengedték a vegyes házasságot.

1677-ben Jean d'Estrées altengernagy elfoglalta a Gorée-t, amelyet 1595-ig a portugálok, 1617-től a hollandok birtokoltak. Ők adták a nevét is, Goe Ree, azaz jó kikötő. 1663-ban az angolok szállták meg, s hovatartozását a 19. századig vitatták. Az 1664-ben létrehozott Francia Nyugat-indiai Társaság negyven évre birtokba kapta, és az afrikai francia rabszolga-kereskedelem központjává építette ki. Rabszolga-kereskedelme az 1690-es évektől lendült fel, az említett társaságon kívül az 1673-ban létrehozott Francia Szenegáli Társaság és az 1684-ben alapított Francia Guineai Társaság is foglalkozott vele. A francia berendezkedés megszilárdításában André Brue-nek kiemelkedő szerepe volt. 1697 és 1723 között irányította az afrikai francia telepeket, jó viszonyt építve ki a környező néger királyságokkal. 1717-ben a holland Porten- dick-telep, 1728-ban pedig a szintén holland alapítású Arguin került francia kézre. A Guineai-öbölben a franciák 1669-ben alapították meg kereskedelmi telepüket, Oui- dah-t. Több jelentős telepet a franciák a 18. század folyamán nem hoztak létre, de a rabszolgabeszerzéshez ideiglenes támaszpontként gyakorta használtak tengerparti néger településeket. Ilyen volt Angolában Kabinda, Malembe és Loango.

INDIA

Francia kereskedők, felfedezők és misszionáriusok már a 16. században is rendszeresen jártak Dél- és Délkelet-Ázsiába, de területeket és jelentősebb kereskedelmi érdekeltséget csak a 17. században szereztek. A legtöbb valós ismeret és legenda Európában Indiáról volt, amelynek különleges gazdagságot tulajdonítottak. Az indiai fűszer-, drágakő-, tea-, rizs- és textilkereskedelem különösen vonzó volt az európaiak szemében. Így a portugálok, a hollandok és az angolok mellett a francia gyarmatosítók is részesedni kívántak a szubkontinens kínálta lehetőségekből. Az Indiába vezető rendkívül hosszú tengeri út (kb. hét hónap) kikötőhelyek, kereskedelmi telepek, erődök kiépítését tette szükségessé, ahol élelmiszert, vizet lehet felvenni, a hajók karbantartása elvégezhető, és amelyek védelmet is nyújtanak. Ezekre a funkciókra az Indiai-óceán nyugati szigeteit találták alkalmasnak.

A legnagyobb szigetet, Madagaszkárt a portugálok fedezték fel 1500-ban, de birtokba sosem vették. 1620-ban a Francia Kelet-indiai Társaság megbízásából normandiai tengerészek kötöttek ki a szigeten, hogy ébenfát keressenek. 1638-ban újabb normandiai hajók érkeztek, és legénységük Madagaszkár keleti partjain telepedett le. A sziget kiaknázására alapított Madagaszkár Társaság hajói a Saint-Luce-öblöt vették birtokukba, ahol 1642-ben Richelieu bíboros megbízásából Jacques Pronis, La Ro- chelle-i hugenotta tengerész Fort Dauphin néven erődített telepet alapított, a szigetet pedig elnevezték íle Dauphinnak.

A keleti partvidéken az elkövetkező években több kisebb szigetet (Sainte-Luce, Sainte-Marie) szálltak meg a franciák, telepeket létesítve. 1648-1653 között a malájafrikai eredetű őslakossággal keveredtek háborúba. A viszonyt úgy konszolidálták, hogy több francia tiszt feleségül vette a helyi előkelőségek lányait. Nicolas Fouquet pénzügyi főintendáns idején, 1654-ben Meilleraye herceg a sziget teljes elfoglalását vette tervbe, ennek azonban nem volt valós alapja a helyi erőviszonyok miatt. Fou- quet bukásával a terv is feledésbe merült, viszont kereskedelmi telepek és tengerészeti támaszpontok építését Colbert is szorgalmazta. Az ázsiai francia kereskedelem és gyarmatosítás fellendítésére alapította meg a korábbi társaságokhoz képest sokkal tőkeerősebb új Francia Kelet-indiai Társaságot 1664-ben, amelynek részvényeiből még XIV Lajos is vásárolt. Colbert 1669-ben kilenc hadihajóval és 2500 katonával nagyszabású expedíciót indított, hogy a hollandokat kiszorítsa az Indiai-óceán nyugati részéből és Indiából. A hollandok azonban 1672-1674 között fellázították az őslakosságot a franciák ellen, akik vereséget szenvedtek, a ceyloni partraszállást pedig a holland flotta megakadályozta. 1674-ben a franciák kénytelenek voltak Madagaszkárt elhagyni és a közeli íle Bourbonra (Réunion sziget) költözni, amelyet Franciaország ezután is a gyarmatának tekintett. 1686-ban XIV Lajos a koronához tartozó szigetnek nyilvánította, de a 18. században sem vették ténylegesen birtokba. A sziget keleti partvidéke angol és francia kalózok vadászterülete lett.

A szomszédos két kis sziget meghódítása viszont sikeres volt. Réuniont és Mauri- tiust (íle de France) szintén a portugálok fedezték fel, de egyiket sem vették birtokba. Réunion szigete a 17. század elején holland és angol hajók pihenőhelye volt, de egyik országhoz sem tartozott. Birtokbavétele a franciákra maradt, akik 1638-ban kötöttek ki a szigeten. 1646-ban 12 madagaszkári francia lázadót száműzött ide a kormányzó. Betelepítését Frangois Chatelain de Cressy kezdte meg az 1660-as években: a kivándorlók mellé párizsi menhelyekről lányokat is toborzott. 1663-ban alapították meg Saint-Pault, amely az Indiába vezető út legfontosabb francia támaszpontjává vált. Gazdaságilag a 18. században lett jelentősége, ahogy Mauritiusnak is.

Mauritius 1598-tól a Jáva szigetéről jövő holland hajók kikötőhelye lett, s Orániai Vilmos elsőszülött fiáról, Nassaui Móricról nevezték el. Többször is megkísérelték gyarmatosítani, de a trópusi viharok és a járványok ezt megakadályozták, így 1710- ben elhagyták a szigetet. 1715-ben a szomszédos Réunionról érkező Guillaume Duf- raisne kapitány vezetésével a franciák vették birtokba. Betelepítése az 1720-as években indult meg.

Az Indiai-óceán nyugati medencéjében a 18. század közepén nyert további teret Franciaország. Szintén az Indiába és Délkelet-Ázsiába vezető utat szolgálta a sok kis területből álló Séchelles-szigetek elfoglalása. Az arabok, az indiaiak és a portugálok által régóta ismert szigeteket Lazare Picault tengerész fedezte fel 1742-ben Franciaország számára. 1744-ben vette jogilag birtokba, s 1756-ban átengedte használatra a Francia Kelet-indiai Társaságnak. Nevüket Jean Moreau de Séchelles pénzügyi főellenőrről kapták. Az 1770-es években telepítették be, többnyire Réunionról deportáltakkal, akik megépítették Mahé kikötőjét.

A 17. században Indiában viszonylag kevés érdekeltséget szerzett Franciaország. Mivel India fejlett civilizációval rendelkezett, és ázsiai nagyhatalom volt, egyszerű meghódításáról nem lehetett szó. Az angolokat és a hollandokat követve, a nagymogul uralkodóval és a helyi tartományurakkal való egyezkedésekkel, egymás elleni kijátszásukkal lehetett bekapcsolódni az indiai kereskedelembe és kereskedelmi központokat kiépíteni. A Mogul Birodalom utolsó nagy uralkodója, Aurangzeb vallási türelmetlensége a 17. század második felében felkelések sorát váltotta ki, amit a franciák igyekeztek a maguk javára kihasználni. A helyzetet tovább bonyolította, hogy a 17. században elsősorban a hollandokkal, a 18. században pedig az angolokkal kellett versenyre kelniük.

Az indiai partvidéket a francia tengerészek már a 16. században megismerték, és magánkezdeményezésként – a portugálok mintájára – kereskedelmi kapcsolatokat is próbáltak létrehozni. Jean Ango gazdag dieppe-i hajótulajdonos az indiai fűszer-kereskedelembe szándékozott bekapcsolódni. 1527-ben expedíciót küldött Indiába, de a delhi szultán ellenségesen viselkedett a franciákkal szemben. A sikertelen kísérleteket követően Colbert karolta fel az indiai és a délkelet-ázsiai kereskedelem fejlesztését. Az indiai francia telepek és ügynökségek kiépítését Frangois Caron hugenotta nagykereskedő tervezte meg, aki 1641-1651 között a Holland Kelet-indiai Társaság ügynöke volt. Colbert felkérésére hazatért, és a Francia Kelet-indiai Társaság szolgálatába állt.

Az első kereskedelmi telepet és ügynökséget, Szúratot a Francia Kelet-indiai Társaság megbízottjaként Frangois Martin párizsi nagykereskedő (később a társaság igazgatója) alapította 1668-ban az indiai szubkontinens északnyugati partvidékén. A második kereskedelmi telep, Macsilipatnam területét a Koromandel-parton Fran- gois Caron vette 1669-ben a golkondai szultántól. A kereskedőtelep a szultán fennhatósága alá tartozó területen kereskedelmi monopóliumot élvezett, amelynek jogát szintén meg kellett vásárolnia a társaságnak.

Annak ellenére, hogy az 1670-es évek elején a franciák vereséget szenvedtek a hollandoktól, 1673-ban sikerült újabb kis területet szerezni a kereskedelmi ügynökségnek. A Francia Kelet-indiai Társaság a Koromandel-part déli részén egy Pondi- chéry nevű falvat vásárolt a bidzsapuri szultántól, és rövid idő alatt az indiai francia kereskedelem egyik központjává tette. Itt székelt a társaság indiai igazgatósága is.

Frangois Martin tevékenysége révén az 1680-as évektől felvirágzott, bár átmenetileg a hollandok elfoglalták az augsburgi liga (1686) háborúja idején. A 18. század elején már 50 ezer – többségében hindu – lakosa volt, saját (francia tisztekből és hindu legénységből álló) hadsereggel, pénzzel és adóbevétellel.

A Francia Kelet-indiai Társaság utolsó nagy 17. századi szerzeménye a bengáliai Csandarnagar volt, amely a francia indiai kereskedelem másik legfontosabb központja lett. A társaság megbízásából egy Duplessis nevű nemes 1674-ben Bengália nababjától (helytartó) kb. 10 hektár területet vásárolt 401 rúpiáért. Ekkor azonban a franciák csupán egy házat építettek rá, mert a kereskedelmet a hollandok tartották a kezükben. 1686-ban Frangois Martin vezetésével rendezkedtek be ténylegesen, majd 40 ezer rúpiáért megvásárolták Bengália, Bihar és Orissza tartományokra a kereskedés jogát, amelyet Aurangzeb is elismert. A 18. század elején az ügynökség kereskedelme már évi 1 millió rúpia hasznot hozott.

A gyarmatok igazgatása

A gyarmatok irányításának és intézményeinek kiépítése Richelieu korában kezdődött, de döntően a 17. század második felétől teljesedett ki. A gyarmatok feletti felügyeletet Richelieu a külügyi államtitkárságra bízta, a gyarmatok élére pedig 1638-tól helytartókat állított. A gyarmatok gyarapodása új rendszert követelt meg. 1669-től Colbert a tengerészeti államtitkárságra bízta a gyarmatok igazgatását. A 18. század elejétől több osztállyal működő Gyarmatügyi Irodát állítottak fel. A 18. század második felében két részre oszlott, Amerikai Gyarmatok és Indiai Gyarmatok Irodájára, és az élére gyarmatügyi főintendáns került.

A tengerészeti államtitkár azonban nem minden esetben gyakorolt teljes jogkört a gyarmatok felett, mert azt gyakran részlegesen, meghatározott időre megosztotta a kereskedelmi társaságokkal, amelyek igazgatóit viszont ő nevezte ki. Louisianát 1732-ig a Francia Nyugat-indiai Társaság, az indiai területeket, Réuniont és Mauri- tiust 1764-ig a Francia Kelet-indiai Társaság igazgatta, a tengerészeti államtitkárság csupán felügyeleti jogot gyakorolt. Ezzel szemben Kanada és az Antillák kormányzása közvetlenül az állam feladata volt. A gyarmatokon szolgáló szárazföldi katonai egységek a hadügyi államtitkárhoz tartoztak. Mindebből súrlódások keletkeztek az állam helyi tisztségviselői és a kereskedelmi társaságok igazgatói, a tengeri és a szárazföldi erők parancsnokai között.

Colbert a gyarmati intézményeket az anyaország mintájára alakíttatta ki. 1671-től a korábbi helytartói tisztséget felváltotta a kormányzói, amelynek betöltője az adott gyarmat katonai ügyeiért volt felelős, és képviselte a királyi hatalmat. A kormányzó mellé, hatalmától függetlenül, a polgári ügyek irányítására intendánst neveztek ki. A két hatáskör sosem volt teljesen pontosan megszabva, ezért ebből gyakorta adódtak nézetkülönbségek, akárcsak az anyaországban. A bíráskodást a parlamentek mintájára kialakított legfelsőbb tanácsoknak nevezett királyi bíróságok végezték. A magánjogban (örökösödés, adásvétel stb.) a párizsi szokásjogot alkalmazták. A kormányzók és az intendánsok mellett a 18. század folyamán a helyi előkelő réteg tagjaiból gyarmati tanácsok és mezőgazdasági kereskedelmi kamarák alakultak. 1685-ben kiadták a Négertörvénykönyvet (Code noir), amely a gyarmati rabszolgatartást szabályozta.

A gyarmatokat a királyság hadserege volt hivatott védelmezni. A gyarmati katonai különítmény felállításának gondolata Richelieu korában született, de a kivitelezést

Colbert hajtotta végre. 1669-ben 20-20 századból két tengerészeti ezredet állítottak fel. Ezenkívül a két indiai társaságnak is volt joga katonákat toborozni. A 17. század végén kb. 4 ezer, 1789-ben kb. 9 ezer fős volt a gyarmati hadsereg. 1761-ben a hét tengerészeti ezredet légiókká szervezték át. A reguláris csapatokat Kanadában indián törzsekkel próbálták kiegészíteni, Indiában pedig helyben toborzott és kiképzett szi- poj-hadsereget alkalmaztak. Az Antillákon a gyarmati berendezkedés kiépítésével milíciát is állítottak fel a helybeli franciákból (kreolok), hogy védekezzenek a kisebb támadásokkal szemben (idegen kalózok), és fenntartsák a belső rendet.

Az anyaország a gyarmatokon adó- és vámrendszerét is bevezette, a helyi viszonyokhoz igazítva. Az Antillákon ötféle bevétele volt az anyaországnak: fejadó, rab- szolgafejadó, italforgalmi adó, élelmiszerekre kivetett export- és importvám. A bevételeket pénztárak kezelték. A francia államnak a gyarmatok mindig többe kerültek, mint az onnan származó adók és vámok. Általában csak a leggazdagabb sziget, Saint- Domingue nem volt deficites. 1789-ben az összes gyarmatról 7,1 millió livre adó- és vámbevétel származott, míg a rájuk költött összeg 17,9 millió livre volt. A deficitet azonban a francia külkereskedelmet fellendítő gyarmatárukból befolyt vámok és a dél-amerikai ezüst bőségesen kiegyenlítették.

A colbert-izmus gyarmati pénzrendszert alakított ki. Királyi rendelkezések tiltották a francia ezüsttallér és a Lajos-arany kivitelét a gyarmatokra. 1670-ben számolópénzként bevezették a gyarmati livre-t, amely 30%-kal kisebb értékű volt, mint a hazai livre. Tényleges fizetőeszközként réz- és bronzsout és -dénárt használtak. Az amerikai gyarmatokon a nemzetközi fizetőeszköz a spanyol ezüstpiaszter és a -reál volt, amelyekből több forgott, mint francia pénzből. A nemesfém pénz a spanyol gyarmatokkal folytatott legális és illegális kereskedelemből származott, és döntő része Franciaországba került. A 18. század második feléből ismert adatok szerint évi 60-80 millió livre értékű spanyol ezüstpénz folyt be az anyaországba. Java része azonban tovább is áramlott az indiai és a délkelet-ázsiai francia kereskedelembe.

A merkantil gazdaságpolitika a kereskedelmi kizárólagosság gyakorlatát alkalmazta, vagyis gyarmataival csak Franciaország kereskedhetett, többnyire monopolizált társaságokon keresztül. Az amerikai – francia és nem francia – gyarmatokon belüli kereskedelmet is csak az anyaország bonyolíthatta le. A gyarmatokkal csak az a kereskedőház vagy társaság kereskedhetett, amely kiváltságlevelet szerzett az uralkodótól. 1717-ben 13, 1776-ban 23 gyarmati – javarészt az Antillákon lévő – kikötőnek volt joga az anyaországgal kereskedni. A 18. századi kereskedelmi fellendülés és a gyarmati háborúk azonban kikezdték ezt a rendszert. A fellendülés a csempészetnek is kedvezett, ami az anyaország vámbevételét károsította. Az osztrák örökösödési és a hétéves háború idején a fölényben lévő angol flotta gyakorta zavarta meg a francia gyarmati kereskedelmet, s a francia kereskedelmi flotta képtelen volt a forgalmat egyedül lebonyolítani. A 18. század második felétől a gyarmaton élő franciák is egyre inkább a rendszer megváltoztatását szorgalmazták.

Az első repedés 1727-ben keletkezett, amikor engedélyezték, hogy az Antillák egyes kikötői a spanyol gyarmatokkal alkalomszerűen kereskedhetnek ezüst és élelmiszer fejében. Ezt követően, amikor a cukorszigeteken élelmiszerhiány lépett fel, bizonyos kikötők vásárolhattak a spanyoloktól. A kizárólagosság azonban ezután is érvényben maradt. Áttörés a hétéves háború után következett be: 1767-ben például Carénage (Sainte-Lucie), 1784-ben Port-au-Prince, Les Cayes (Saint-Domingue), Saint-Pierre (Martinique), Pointe-a-Pitre (Guadeloupe) és Scarborough (Tobago) szabad kikötővé vált. 1768-tól Guyana is szabadon kereskedhetett a külfölddel.

A gyarmatbirodalom összeomlása és a gyarmati kapitalizmus virágzása a 18. században

AZ ÉSZAK-AMERIKAI GYARMATOK

Kanada és Louisiana történetében 1713 után viszonylag békés korszak következett, amely mind a népesség, mind pedig a gazdaság gyarapodásának kedvezett. Kanadában 1661-ben csupán 2,5 ezer francia telepes élt, 1706-ban már 16 ezer, 1765-ben 70 ezer, kb. 600 ezer indián mellett. A 28-szoros növekedés ellenére is a hatalmas területű gyarmat rendkívül ritkán lakottnak számított. A szomszédos 13 angol gyarmaton 1700-ban 250 ezer, 1760-ban 1 millió 600 ezer európai származású telepes élt.

Az anyaország számára a gazdaság legfontosabb ágazata továbbra is a prém- és bőrkereskedelem maradt. Az indiánok évente jelentős mennyiségű hódprémet szállítottak Montrealba, ahol a Francia Nyugat-indiai Társaság ügynökei fegyvert, szeszes italt és textíliát adtak cserébe, majd csónakokon – egy-egy csónakban 20 ezer livre értékű prém is elfért – leereszkedtek a Szent Lőrinc-folyó torkolatába, hogy többszörös áron adják tovább. Franciaország az 1760-as évekig a világ legnagyobb prém- és szőrmekereskedője volt.

A népesség növekedése a 18. század elejétől lehetővé tette az extenzív gabonatermelés elterjedését. A hosszú, hideg telek miatt csak tavaszi gabonaféléket lehetett vetni. A földbőség miatt a talajváltó és a kétnyomásos rendszer terjedt el. A francia gyarmatosítók az otthoni járadékszedő nagybirtokot, a seigneurie-t honosították meg, de sokkal kevesebb urasági joggal, lényegében csak cenzust volt köteles fizetni a telepes, aki telkén birtoklási jogot élvezett. A 18. század elején kb. 90, a század közepén 180 seigneurie volt. Ez utóbbin 8 ezer cenzusos telek alakult ki, amelyek átlagnagysága bőségesen elegendő volt egy család fenntartására, a cenzus beszolgáltatására és a nem mezőgazdasági népesség – az össznépesség kb. 20%-a – ellátására. Az 1730-as évektől a művelt terület bővülésével rendszeressé vált a gabonaexport az Antillákra, Louisianába és a halászat központjába, íle Royalra. 1696-ban a 13 ezer gyarmatlakóra 9600 hektár termőterület (740 hektár/fő), 1734-ben a 37 700 főre 55 800 hektár (1480 hektár/fő) jutott. Az ipar is az 1730-as évektől bontakozott ki: meghonosodott a vas- és acélgyártás, a hajóépítés, a városi kézműipar.

A hódprém, a bőr és a gabona mellett a hal volt a legfontosabb terméke Kanadának. Az Új-Fundland környéki halászatot azonban zömmel anyaországiak folytatták, de tevékenységükkel íle Royalt is fellendítették, ahol Louisbourg fontos kikötővé vált. A sziget népessége egy fél évszázad alatt néhány százról 2200 főre növekedett. A francia kereskedők a halat – Franciaországon kívül – a kanadai szárazföldön és az Antillákon adták el gabonáért, cukorért és italért.

A fellendülés ellenére a kanadai gazdaság kis szerepet játszott a francia gyarmati kapitalizmusban, mivel nem volt olyan nagy tömegű terméke, amely az európai piacra kerülhetett volna. Az 1730-1740-es években Kanada évente átlagban csupán 2,3-2,5 millió livre értékű terméket exportált Franciaországba, ahonnét hasonló értékű import érkezett. Az export 70%-a prém és bőr, 18%-a mezőgazdasági termék, 9%-a hal, a fennmaradó 3% vas és fa volt. Kereskedelmi értékéhez képest – ahogy a korban nevezték – viszont az államnak sokba került a fenntartása: békeidőben évi 500 ezer, háborúban 1 millió livre-be. Az angolok mellett az indiánok is állandó veszélyt jelentettek, a békességet gyakorta csak pénzért lehetett megvásárolni tőlük.

A másik nagy gyarmaton, Louisianában lényegében csak a 18. századtól kezdtek berendezkedni a franciák. Hasznosítás céljából 1712-ben Antoine Crozat pénzembernek engedte át az állam, aki 1718-ban a John Law bankár, majd pénzügyi főellenőr által újjászervezett Francia Nyugat-indiai Társaságnak adta tovább. A gyarmat gazdagságáról keringő mesés történeteket Law használta ki. Ennek kiaknázására részvényeket és papírpénzt bocsátott ki, amelyeknek a fedezetét azonban nem tudta előteremteni. Louisiana egyelőre nem hozott hasznot, csupán befektetést igényelt. A spekuláció 1720-ban összeomlott, a gyarmati meggazdagodásba vetett hit pedig megingott.

A spekulációnak mégis volt eredménye, mert 1718-1721 között 7 ezer telepest és 3 ezer rabszolgát szállítottak az addig kb. 500 franciát számláló Louisianába. A letelepítést azonban rosszul szervezték, s a helyi indiánokkal szemben sem tudott hatékonyan védekezni a mindössze ezerfőnyi katonaság. A lakók jó fele vagy elhagyta a gyarmatot, vagy járványnak és az indiánoknak esett áldozatául. A gyarmat az 1730- 1740-es években kezdett fejlődni, miután 1732-ben lejárt a társaság monopóliuma, s közvetlen állami irányítás alá került. Az 1750-es évek elején 5 ezer fehér és 8 ezer néger lakosa volt a kb. 200 ezer főnyi indián népesség mellett. Természeti adottságai miatt ültetvényes és vegyes élelmiszer-termelő gazdálkodásra egyaránt alkalmas volt. A század közepén kb. 2 millió livre értékű terméket állított elő: az anyaországnak indigót, az Antilláknak rizst, kukoricát, húst és fát.

A két gyarmat fejlődését a kiújuló angol-francia háborúk szakították meg 1741-től, amelyek csak az 1763-as párizsi békével zárultak le. Az első konfliktus Új-Skócia (Aca- die orientale) miatt robbant ki, amelyet a franciák szerettek volna visszaszerezni, az amerikai angol gyarmatok viszont a Szent Lőrinc-torkolattól keletre fekvő területre (Acadie occidentale vagy később New Brunswick) tartottak igényt, hogy Új-Anglia lakói ne érezzék magukat állandó veszélyben a franciáktól. A feszültséget növelte, hogy Új-Skócia francia népességét erőszakkal feleskették az angol királyra, az ezt megtagadókat pedig lemészárolták. A másik ütköző terület 1744-től az Ohio folyó völgye volt, ahol a franciák attól tartottak, hogy az angolok nyugatra történő terjeszkedésükkel elvágják Kanadától Louisianát, ezért megerősítették védelmüket, s az indiánoktól eltanult harcmodorral, szórt alakzatokban sikeresen védekeztek az angolokkal szemben. Az angolok a keleti partvidéken először Ile Royalt támadták meg, és 1745-ben elfoglalták a Szent Lőrinc-folyó torkolatát őrző Louisbourg erődítményét. A sziget visszafoglalására 1746-1747-ben tett francia erőfeszítések kudarccal végződtek, így nem lehetett azt sem megakadályozni, hogy 1755-ben az angolok deportálják Acadie kb. 7 ezer fős francia ajkú népességét, amelynek kis része hazaköltözött, a többi pedig szétszóródott a francia és az angol amerikai gyarmatokon. Az osztrák örökösödési háborút lezáró 1748-as aacheni béke részleges angol sikert hozott, de az erőviszonyokat nem változtatta meg.

1749-ben az angolok és az amerikai gyarmatok létrehozták az Ohio Társaságot, hogy visszaszorítsák a franciákat. Megbízásából George Washington 1754 nyarán hadjáratot indított, de vereséget szenvedett. Ebben az évben tört ki a két hatalmat támogató indiánok közötti háború is. 1756-tól a kb. 6 ezer fős kanadai francia csapatok főparancsnoka Louis-Joseph de Montcalm márki lett, aki három éven át sikeresen védte az Ohio-völgyet. 1756-ban Oswego erődítményét, 1757-ben a William Henry- erődöt foglalta el az angol-amerikai csapatoktól. 1758-ban a Champlain-tó mellett fekvő Carillon- (Ticonderoga-) erődnél, 1759 nyarán a Montmorency-vízesésnél aratott győzelmet.

A kétfrontos védekezést – az Ohio-völgy és a Szent Lőrinc-folyó völgyének védelmét – azonban nem bírták sokáig a franciák a többszörös túlerőben lévő angol-amerikai csapatokkal szemben, és a jelentősebb hazai utánpótlás sem volt lehetséges az angol flotta fölénye miatt. Az angolok a Francia-Antillákat is támadták, ahol elfoglalták Tobago, Saint-Vincent és Dominika szigetét, Afrika nyugati partján, Szenegálban pedig Saint-Louis-t. Így a hétéves háborúban elszenvedett vereségek után megmaradt francia flotta ereje felaprózódott. 1758 nyarán Kanada fővárosát, Québecet az angolok ostrom alá vették, és Montcalm márki csapatai sem tudták megvédeni: szeptember 13-án az Abraham-síkságon súlyos vereséget szenvedtek. A francia városok és erődök ezután sorra estek el. A hétéves háború végére Franciaország összes észak-amerikai területe – Saint-Pierre és Miquelon szigetét kivéve – angol birtokba került. Az 1763-as párizsi békében Franciaország lemondott Kanadáról és Louisianá- ról is. A Mississippitől keletre fekvő rész angol gyarmat lett, a nyugatra fekvő viszont Spanyolország birtokába került az angolok által elfoglalt Florida ellenében. Spanyolország 1800-ban Louisiana nyugati részét ugyan visszaadta Franciaországnak, de Bonaparte Napóleon 1803-ban eladta az Egyesült Államoknak.

INDIA

Aurangzeb halála (1707) után a Mogul Birodalom fejedelemségekre hullott szét, minden eddiginél kedvezőbb lehetőségeket teremtve az európaiaknak. A 18. század első fele a Francia Kelet-indiai Társaságnak is újabb kereskedelmi központok kiépítésével térnyerést hozott. 1721-ben a Malabár-parton sikerült telepet létrehozni, amely 1741- ben a Mahé nevet kapta a Réunionról érkezett kormányzó, Mahé de la Bourdonnais után. 1723-ban Yanaonban kaptak engedélyt a franciák kereskedelmi telep létrehozására, amelyet kezdetben csak béreltek, majd 1750-től ténylegesen birtokba vették. A só- és a gyapotkereskedelem központja lett. 1738-ban Benoit Dumas indiai francia kormányzó a nagymogullal kötött egyezség alapján a Koromandel-part déli részén megszerezte Karikal városát a hozzá tartozó öt faluval, ahol erődítményt építhetett.

Az 1740-es évektől India belpolitikai eseményei arra bátorították a franciákat, hogy a kereskedelmi telepek mellett megkíséreljenek nagyobb területeket szerezni, ahogy az angolok már megkezdték Bengáliában. A francia társaságnak a Dekkán megszerzésére nyílott lehetősége, amelyet azonban az angolok jelenléte Madrászban akadályozott. Pondichéry új francia kormányzója, Joseph Frangois Dupleix az expanzív gyarmati politika híve volt. Az osztrák örökösödési háború idején, 1746-ban a jól szervezett francia-szipoj hadsereg Mahé de la Bourdonnais parancsnoksága alatt elfoglalta Madrászt. A francia flotta egységeit azonban hazarendelték, így a további háború Angliával nem volt folytatható. Az aacheni békében Franciaország visszaadta Madrászt Angliának.

Dupleix ezután 1748-tól a Dekkán belső területein terjeszkedett. Beavatkozott a Haidarábádi Fejedelemség örökösödési háborújába, katonai segítséget nyújtva a lehetséges győztesnek. Az angolok természetesen a másik trónkövetelőt támogatták. Most a franciák bizonyultak szerencsésebbnek. A haidarábádi francia seregek parancsnoka, Patissier de Bussy-Castelnau az általa trónra juttatott új fejedelemtől a segítség fejében kikényszerítette, hogy a hadsereg fenntartására négy gazdag Ko- romandel-parti területet átadjon a franciáknak. A szerződéssel a franciák a Dekkán jelentős részének uraivá váltak, kiszorítva az angolokat. A háború miatt azonban visz- szaesett a kereskedelem, és a Francia Kelet-indiai Társaság részvényeseinek nyomására Dupleix-t a francia kormány hazarendelte, a háborút pedig 1754-ben befejezte.

A hétéves háború idején a gyarmati vetélkedés Indiában is kiújult az angolok és a franciák között. Az erőviszonyok azonban néhány év alatt jelentősen eltolódtak az angolok javára. 1757 júniusában a palászi (Plassey) csatában az angol-szipoj seregek döntő vereséget mértek a bengáliai uralkodóra. Ezzel India egyik legértékesebb tartománya az angoloké lett, akik Bengália erőforrásainak birtokában fordulhattak a franciák ellen. 1756-ban Francia-India kormányzója egy ír származású tábornok, Arthur de Lally-Tollendal lett. Bussy-Castelnau csapataival egyesülve 1758-ban ostrom alá vette Madrászt, de a francia flotta parancsnokával és Pondichéry befolyásos vezetőivel nem tudott kijönni, így azok beszüntették a francia csapatok utánpótlását. Közben az angolok elfoglalták a védtelenül hagyott Haidarábádot, és Madrász felmentésére indultak. 1759-ben két ütközetben Vandivas mellett a franciák vereséget szenvedtek. 1761-ben Pondichéry is elesett.

A párizsi béke (1763) értelmében öt kereskedelmi központját (Csandarnagar, Pon- dichéry, Mahé, Karikal, Yanaon) kivéve Franciaország az összes indiai területét elveszítette, s a szubkontinens gyarmatosítására többé nem volt esélye. A vesztes háborúk miatt a Francia Kelet-indiai Társaság befolyása megingott, és 1769-ben felszámolták, az indiai-francia kereskedelmet 1785-ig magánkereskedők bonyolították, ekkor azonban új társaság szerveződött. A jövő lehetőségeit illetően nagy veszteség volt, akárcsak Kanada, viszont az indiai és a távol-keleti francia kereskedelmet nem tette tönkre. Az indiai kereskedelem sosem volt meghatározó a francia külkereskedelemben. 1715-ben a francia import 6,7%-a (6 368 000 livre) származott Indiából, az exportnak pedig csupán 2,5%-a (2 852 000 livre) irányult oda. 1787-ben ugyan sokkal nagyobb volt a forgalom, de az arányok csökkentek: az import 4,3%-kal (25 141 000 livre), az export 1,9%-kal (9 955 000 livre) részesedett a francia külkereskedelemből. A behozott indiai áruk 70-80%-a tea, a többi textília, rizs, fűszer és drágakő volt. Zömét Franciaországban vásárolták meg, a nagy hasznot hozó reexportból szerény volt a részesedésük. A francia gyarmatbirodalomból 1763 után tehát csak szigetek és kereskedelmi telepek maradtak.

AZ ÜLTETVÉNYES GYARMATOK VIRÁGZÁSA

A francia gyarmatok gyöngyszemei a 18. században az ültetvényes gyarmatok (Antillák, Réunion, Mauritius, Guyana) voltak, amelyek az angol gyarmatok mellett a korabeli világ legnagyobb kereskedelmi hasznát hozták. Szemben Kanadával és Louisia- nával, a 18. század folyamán viszonylag sűrűn lakottakká váltak. Összterületük alig haladta meg a 40 ezer km2 -t, de népességük 1788-ban 800 132 lelket számlált: 73 816 fő (9,22%) francia származású, 35 501 fő (4,44%) mulatt és felszabadított rabszolga, 690 815 fő (86,34%) rabszolga volt. Ebből 455 089 fő (56,87%) Saint-Domingue-n élt, a korabeli világ legjelentősebb cukortermelő szigetén. A szabad és a rabszolga népesség aránya egyértelműen az ültetvények uralkodó szerepére utalt.

A monokultúrás gazdálkodás az anyaországban nem honos növényeket (cukornád, kávé, dohány, indigó, gyapot, kakaó) termesztett európai tőkével és afrikai eredetű rabszolga-munkaerővel, kereskedelmi célból. Az ültetvényes gazdálkodás a gyarmati kapitalizmus megtestesítője volt. A vállalkozás feltételeit a helyi talaj- és éghajlati adottságokon túl az európai központú világkereskedelem szükségletei szabták meg. Maga a vállalkozás is Franciaországból került a gyarmatokra az ültetvényesek és a kereskedelmi társaságok révén, kiválasztva a szubtrópusi-trópusi kultúráknak legmegfelelőbb körülményeket, és kihasználva a rabszolgaszerzés lehetőségeit. Így született meg az ún. háromszög-kereskedelem az anyaország, a nyugat-afrikai partvidék és az ültetvényes gyarmatok között.

Az 1660-1670-es évekig az Antillákat jórészt kisbirtokos telepesek népesítették be, szerződést kötve termékeik felvásárlására a kereskedőtársasággal. A szerződéses telepesek többnyire családi gazdaságként működtek. Legfontosabb árujuk a dohány volt, de cukrot, indigót, kávét is termesztettek. 1681-ben Saint-Domingue népességének még 65%-a fehér telepes volt. A 18. századra azonban a dohány ára Európában visszaesett, a rabszolga-kereskedelem pedig kiszélesedett, így a kisgazdaságok tönkrementek, és helyüket ültetvényes nagyüzemek foglalták el.

A legnagyobb üzemméretet és a legnagyobb befektetést a cukornád igényelte. Martinique szigetén csupán 60-70 hektár volt az üzem átlagnagysága, viszont Saint- Domingue-n 100-200 hektár, sőt 1500 hektáros óriás üzem is működött. Az ültetvény sajátos településsé formálódott a tulajdonos palotájával, a gazdasági épületekkel, az üzemet karbantartó fehér mesterekkel és a 100-300 rabszolga kunyhóival. Egy- egy ültetvény 20-30 évig termelt, majd újra kellett telepíteni, ami nagy költséggel járt. A palántákat indián ásóbottal ültették el a nedves évszakban. Amikor megnőttek, nyolcnaponként nyesni kellett őket. Évente kétszer lehetett vágni. Mivel csak a nyerscukor kerülhetett eladásra, az ültetvényen malmot, főzdét, desztillálót, szárítót és raktárakat is kellett építeni, s évente meg kellett újítani a hordóállományt. A felaprított nádat beáztatták, majd vízi vagy ökrökkel hajtott hengermalmokban kipréselték. Ezután főzték és szárították, s e műveletek eredményeként eladásra szánt nyerscukrot kaptak. A 18. század közepétől – a nagyobb haszon reményében – sok ültetvényen cukorfinomító is épült, de ezek nagyobb hányada továbbra is az anyaországban (Bordeaux, La Rochelle, Orléans, Marseille) volt. Saint-Domingue-n 1720- ban a megtermelt nyerscukornak csupán 6-7%-át finomították, míg 1789-ben már kb. 33%-át. A legtöbb ültetvény mezőgazdasági és manufakturális vállalkozás volt. Az ültetvénytulajdonosnak vagy a gazdatisztjének ildomos volt értenie az ültetvényhez, a cukorkészítéshez és az üzlethez is.

Az ültetvény jelentős tőkét koncentrált. A La Barre ültetvény piaci értéke Saint- Domingue-n a 18. század közepén 432 ezer livre volt. A 130 hektár föld 120 ezer, az épületek, a gazdasági berendezés 65 ezer, a 115 rabszolga 207 ezer, a haszonállatok 40 ezer livre-t értek. Foache de Jean Rabel ültetvénye 300 hektáros volt, a föld 1 millió livre-t, az épületek és a felszerelések 850 ezret, az 512 rabszolga 1,6 milliót ért. Az ültetvény értéke összesen 3,45 millió livre volt. A gazdálkodásban a haszonelvűség érvényesült. Magas volt a bevétel, de a kiadás is. Az ültetvényes szigetek kénytelenek voltak mindent importálni, a munkaerőt, a felszereléseket, a haszonállatokat és az élelmiszert is. Legfeljebb kevés babot és kukoricát termeltek, mert az értékes területeket az ültetvények foglalták el. Az élelmiszer java része is Franciaországból érkezett, de a 18. század folyamán nőtt az amerikai kontinensről vásároltak aránya.

A rentabilitás a gazdálkodás színvonalán és az időjáráson túl – a szubtrópusi viharok zónája – az ültetvényes áruk, a rabszolga, az élelmiszer és az egyéb szükséges termékek európai áraitól függött. Korabeli becslések szerint egy ültetvény tiszta hozadéka piaci értékéhez viszonyítva leggyakrabban 5-10% között ingadozott, míg a cukormanufaktúráké 12-14% között. Minél magasabb volt a gyarmatáru feldolgozottsága, annál magasabb áron vásárolták fel a kereskedelmi társaságok, növelve az ültetvény tiszta hozadékát. Az 1780-as években Saint-Domingue 27 ezer fős fehér népességéből 5 ezer ültetvényes, ún. kövér fehér volt. Közülük néhány tucat jövedelme vetekedett az otthoni arisztokrácia birtokjövedelmével. Egy nagy, 1-2 millió livre értékű ültetvény évi tiszta hozadéka 50-100 ezer livre volt. Ekkora jövedelem Párizsban arisztokrata életnívót biztosított. Sok sikeres ültetvényes nemes volt, aki gyarmati vállalkozással konszolidálta a család anyagi helyzetét, majd hazatelepedett, a következő nemzedékre hagyva ültetvényét. A kereskedőkből, katonatisztekből, tengerészekből, kalózokból lett ültetvényesek második és harmadik generációiból is szá- mosan települtek haza, hogy birtok, kastély és hivatal vásárlásával nemessé váljanak.

A monokultúra nem jelentette szó szerint azt, hogy egy ültetvényen csak egy haszonnövényt termesztettek. 1789-ben Saint-Domingue-n az alábbi volt az ültetvények megoszlása a főbb termékek között:

4.1. táblázat -

Cukornád

Kávé

Indigó

Gyapot

Ültetvények vagy ültetvényrészek száma

793

3177

3151

789


A legkoncentráltabb a cukornád volt, a többi növényt kisebb méretű ültetvényen is kifizetődő volt termeszteni. Sok olyan ültetvény volt, amelyen két-három kultúrával is foglalkoztak, hogy igazodni tudjanak az árak változásához. Az ötödik, még kevésbé fontos gyarmati növényt, a kakaót, amelynek cserjéje igen érzékeny volt, és sok törődést igényelt, kisebb ültetvényeken termesztették, leggyakrabban szabad néger és mulatt munkaerővel.

Az ültetvényes az európai árak alakulásának megfelelően próbálta a termelés szerkezetét módosítani. A cukor mindig meghatározó maradt, a 18. század második felében azonban csökkent az aránya a kávé javára, de úgy, hogy a termelés volumene tovább nőtt, vagyis a kávé terjeszkedése gyorsabb ütemű volt, különösen az 1740-1770-es évek között, amikor az ára közel megduplázódott. Az 1770-es évek közepén viszont rövid túltermelési válság következett. 1750-ben a francia gyarmatokon még csak 4,5 ezer tonna kávé termett, míg 1787-ben 38 ezer. 1740-ben az Antillákon 1 font (48,95 dkg) kávét 12 solért, 1770-ben 20 solért, vagyis 1 livre-ért vásároltak fel, 1775-ben viszont csak 9 solért. Franciaországban a nagykereskedelmi eladási ára kb. 67%-kal volt magasabb, ha reexportálták, ismét legalább ugyanekkora felár keletkezett. 1789-ben Párizsban 1 kg cukor nagykereskedelmi ára 2 livre 8 sol, 1 kg kávéé 2 livre 10 sol volt. Az árak kevésbé tükrözték, hogy a kávé termelési költsége valamelyest alacsonyabb volt a cukorénál.

4.2. táblázat - A főbb gyarmati termékek százalékos megoszlása érték alapján

Cukor

Kávé

Gyapot

Indigó

Kakaó

1765

83

12,5

2,5

1,2

0,8

1788

70

26,6

2,7

0,3

0,4


A két indiai-óceáni sziget, Réunion és Mauritius gazdálkodási szerkezete valamelyest eltért az Antillákétól. A 18. század második felére az ültetvényes rendszer itt is elterjedt, de többféle termékkel, többek között az élelmiszer-termelés is kifejlődött. Mauritius az indiai francia kereskedelem legfontosabb állomása volt, s a francia hajók élelmiszer-ellátását is biztosítania kellett. A hosszú tengeri út miatt az ipari termékeken kívül csak gabonát szállítottak a két szigetre a franciák. A szokványos ültetvényes termékeken kívül meghonosították a maniókát, a kukoricát, a burgonyát és a rizst. Az 1770-es évektől vaníliát, fahéjat és egyéb fűszerféléket is termelni kezdtek. A 18. század végére a két kis sziget benépesült (a népesség megoszlásáról lásd a táblázatot). Az ültetvényesek a kelet-afrikai partvidékről szerezték be a rabszolgákat.

4.3. táblázat - Réunion és Mauritius népességének megoszlása 1788-ban

Népesség

Réunion

Mauritius

%

%

Francia telepesek

8 182

14,5

4 457

9,9

Mulattok és felszabadított rabszolgák

1 029

1,8

2 456

5,5

Rabszolgák

47 195

83,7

37 915

84,6

Összesen

56 406

100,0

44 828

100,0


A nagyüzemi ültetvényes gazdálkodás munkaigényes volt, s a termelés bővítésének a munkaerő növelése volt az egyetlen lehetséges úja. Az indián őslakosság alkalmatlan volt az ültetvényes munkákra, európai telepes pedig kevés volt, másrészt a szubtrópusi éghajlatot rosszul bírta. Csak az afrikai munkaerő bizonyult megfelelőnek. A 17. század közepe és a 18. század vége között kb. 2 millió rabszolgát szállítottak a francia gyarmatokra. Ezzel Franciaország Anglia és Portugália után a harmadik legnagyobb rabszolgabeszerző volt. A gyarmatokon munkaerejük csak részben termelődött újjá, mert alacsony volt a nők aránya. 1780-ban a Saint-Domingue-n élő rabszolgák 46%-a férfi, 35%-a nő, 10%-a fiú, 9%-a lány volt. (A nemek közötti torz arány a fehér népességen belül is megvolt, mert elsődlegesen férfiak vándoroltak ki.) Ehhez magas – a fehérekéhez képest 2-3-szoros –, 80-110%o-es halálozási ráta is párosult a gyarmaton eltöltött első három évben. Évente átlagban 5% körüli volt a munkaerő-veszteség, így a gazdálkodás nem nélkülözhette a rendszeres utánpótlást. 1707 és 1793 között a rabszolga-kereskedelem 80%-át négy francia kikötőváros (Nantes, La Rochelle, Le Havre, Bordeaux) bonyolította le. Nantes maga 43%-kal részesedett belőle.

A háromszög-kereskedelem egy fordulója átlagban 16 hónapot vett igénybe. A kereskedők nyugat-afrikai telepeikre utaztak, ahol hónapokat eltöltve, többféle módszerrel szerezték be a rabszolgát. Leggyakrabban a nyugat-afrikai királyságoktól vásárolták indiai pamutszövetért, az Antillákról hozott alkoholért, dohányért, tűzfegyverért és különböző francia ipari termékekért. Az európai kereslet állandó növekedése rabszolga-kereskedő államok (Ashanti, Dahomey, Oyo stb.) kialakulásához vezetett, amelyek saját társadalmukból és a környező néger királyságokból szerezték be az eladandó rabszolgát. A tűzfegyver átvételével katonai fölénybe kerültek a környező néger népekkel szemben. A másik módszer zsoldosok fogadása volt, akik a part menti törzsek tagjaiból fogdosták össze a négereket. Ismert volt az az eljárás is, hogy rabszolgával szereztettek rabszolgát: négy rabszolga fejében a beszervező szabaddá vált. A 18. század elején a rabszolgák kb. 90%-a Dahomey-ből, Elefántcsontpartról, Szenegálból és Gambiából származott. A század végére Dahomey-ből, Szenegálból és Gambiából a szükségleteknek már csak kis részét tudták beszerezni. Helyüket Angola vette át, amely hosszabb hajóutat igényelt, vagyis emelkedtek a költségek.

Afrikából az út jó két hónapig tartott. A hajókra és a rabszolgákra az érték 2-4%-ával biztosítást kötöttek az erre szakosodott társaságokkal. Egy hajó általában 30-40 rabszolgát vitt, akiket babbal, rizzsel, szárított hússal és afrikai banánnal tápláltak. A viszonylag jó ellátás ellenére a rabszolgák 10-15%-a útközben meghalt. Az Antillákon a rabszolgák nagyobb hányada előzetes megrendelés alapján lelt vevőre, de gyakori volt az árverés is. A huzamosan növekvő kereslet és a beszerzés költségeinek tartós emelkedése megnövelte a rabszolga árát. Másfél évszázad alatt az ötszörösére nőtt. Az 1650-es években 400 livre körül volt egy rabszolga átlagára, az 1780-as évek végén 2 ezer livre. A kereskedő számára az üzlet tiszta haszna átlagban 6% körüli volt.

Az ültetvényes esetében nehéz meghatározni, hogy mennyire volt jövedelmező a rabszolgamunka. Egy rabszolga évi eltartása átlagban kb. 200 livre-be, árának 10%-ába került az 1780-as években. A szigeteken viszonylag drága volt az élelmiszer, s a munkaerő megfelelő fizikai szintjének megtartásához a fogyasztást nem nagyon lehetett csökkenteni. Egy rabszolga évente átlagban kb. 500 kg kávét termelt. A költségek a kávé állandóan ingadozó felvásárlási árától függtek: amennyiben 1 livre-t fizettek 1 kg-ért, a rabszolga 300 livre-t hozott az ültetvényesnek.

Az üzletet ritkán bonyolították készpénzben. Helyette a váltó terjedt el. A váltó a kereskedelmi kapitalizmus jelentős találmánya volt az üzleti forgalom gyorsítására. Gyakori volt, hogy az ültetvényesek a betakarítandó termésre vásároltak rabszolgát, ami a kereskedőt előnyös helyzetbe hozta a gyarmatáru felvásárlási árának megszabásában, és az ültetvényes eladósodásához vezetett. A jelentősebb forgalmú gyarmatokon a 18. század második felében leszámítoló bankok is nyíltak. Bármilyen formájú is volt az üzlet, a livre-nek mint számolópénznek a névértékét mindig használták.

A rabszolga-kereskedők gyarmatárukkal tértek vissza Franciaországba, ahol a nagykereskedelem újabb láncolata következett. A gyarmatáruk jelentős részét azonban nem a háromszög-kereskedelem keretében hozták be az anyaországba. Egyrészt a rabszolgaszállító flotta kapacitása erre nem volt elegendő, másrészt Franciaország textíliákat, egyéb iparcikkeket és élelmiszert adott el a gyarmatoknak, s visszafelé a hajók gyarmatárukat szállítottak. 1777-ben 570, 1788-ban 782 hajó fordult meg az anyaország és az ültetvényes gyarmatok vagy az anyaország, Afrika és a gyarmatok között.

A 18. század elején Franciaország csak egyike volt a gyarmatáruk termelőinek és forgalmazóinak, Angliát, Hollandiát és Portugáliát követve. Az 1770-1780-as évekre átmenetileg a legjelentősebbé vált. 1789-ben az angol gyarmatok 89 ezer, a franciák 100 ezer tonna cukrot állítottak elő. A kávé esetében volt a legnagyobb különbség: a francia gyarmatokon 38 ezer tonna, az Angol-Antillákon 1600 tonna termett. Kakaóból és indigóból is nagyobb volt valamelyest a francia gyarmatok kapacitása. Egyedül gyapotból volt nagyjából egyforma az évi termés, kb. 6-6 ezer tonnával. A francia ültetvényes gyarmatok azonban az 1790-es évek elején elérték kapacitásuk csúcsát, elfogyott a termőterületük, a hétéves háború utáni gyarmatszerzési kísérletek (újabb guyanai területek betelepítése, Madagaszkár keleti partvidékének ismételt meghódítása, az indiai befolyás visszaállítása stb.) pedig nem jártak sikerrel. Ezzel szemben az angol gyarmatok bővítési lehetőségei – a tizenhárom észak-amerikai gyarmat elvesztése ellenére is – sokkal nagyobbak voltak.

Az ültetvényes gazdálkodás haszna javarészt az anyaországba vándorolt a kereskedelem révén. A gyarmatáruk termelésének bővülése jelentősen hozzájárult a francia külkereskedelem fellendüléséhez és szerkezetének átalakulásához, a gyarmati kikötők fejlődéséhez (lásd a táblázatokat).

4.4. táblázat - Franciaország külkereskedelme 1716-ban (millió livre)

Kereskedés

Import

Export

Külkereskedelmi forgalom összértéke (millió livre)

millió livre

%

millió livre

%

Európával

67,702

70,1

85,840

72,6

153,542

Gyarmatáruk reexportja

17,816

15,0

17,816

Közel-Kelettel, Eszak-Afrikával

3,342

3,4

2,016

1,7

5,358

Ázsiával

6,368

6,6

2,852

2,4

9,220

Amerikával

16,711

17,3

9,164

7,8

25,875

Afrikával

2,500

2,6

0,650

0,5

3,150

Összesen

96,623

100,0

118,338

100,0

214,961


4.5. táblázat - Franciaország külkereskedelme 1787-ben (millió livre)

Kereskedés

Import

Export

Külkereskedelmi forgalom összértéke (millió livre)

millió livre

%

millió livre

%

Európával

342,193

52,7

242,451

44,8

584,644

Gyarmatáruk reexportja

156,369

28,8

156,369

Közel-Kelettel, Eszak-Afrikával

37,725

5,8

25,609

4,7

63,334

Ázsiával

34,726

5,3

17,429

3,2

52,155

Amerikával

192,107

29,6

77,913

14,3

270,020

Afrikával

43,252

6,6

22,833

4,2

66,085

Összesen

650,003

100,0

542,604

100,0

1192,607


A külkereskedelmi forgalom a 1716 és 1787 között 5,5-szeresére (450%-kal) növekedett, viszont ezen belül az Európával folytatott kereskedelem csupán 4,3-szeresére (330%-kal) bővült. A dinamikus növekedést az Európán kívüli világgal – zömmel a gyarmatokkal – folytatott kereskedelem 9,9-szeres (890%-os) bővülése táplálta. 1716- ban a kereskedelmi forgalomból az Európán kívüli világ 28,6%-kal, 1787-ben 51%-kal részesedett. A 18. század második felétől Franciaország európai kereskedelmi forgalmának mérlege csak a gyarmatáruk reexportjával volt pozitív. Gyarmatáruinak csupán 28%-át fogyasztotta el, 72%-ára döntőrészt Európában talált vevőkre. 1787-ben az európai államokból importált 342,193 millió livre értékű áruval szemben a hazai gazdasága csak 242,451 milliót exportált, vagyis a hiány 99,742 millió livre-t (29%) tett ki, viszont a reexport értéke 156,369 millió livre volt. Így a mérleg 56,627 millió livre (16,5%) többletet mutatott.

A gyarmati kereskedelem felfutásával a 18. század közepétől a francia külkereskedelem formailag deficites lett: az import meghaladta az exportot. 1787-ben ez a deficit 107,399 millió livre volt, amely abból keletkezett, hogy a gyarmatokról legalább kétszer akkora értékű árumennyiség került Franciaországba, mint onnét a gyarmatokra. A gyarmatok azonban nem voltak külön gazdasággal rendelkező államok, csupán az anyaország függelékei, így a deficit nem szívta ki a pénzt, sőt ellenkezőleg, az anyaországot gazdagította a gyarmatáruk forgalmazásán keresztül.

Európán belül a francia külkereskedelem az 1780-as években csak Angliával szemben mutatott jelentősebb hiányt, amelyet nem lehetett gyarmatárukkal pótolni, mivel azokból a szigetországnak is bőségesen volt. A gyarmatáruk 42%-a Észak-Európá- ban és Oroszországban, 21%-a Hollandiában – ahol átdolgozták és ismét eladták külföldre –, 15%-a Itáliában, 14%-a a Német-római Birodalomban, 4%-a az Oszmán Birodalomban, 3%-a – döntően gyapot – Angliában, 1%-a az Amerikai Egyesült Államokban kelt el. 1787-ben érték alapján az Antillákkal folytatott kereskedelem 41,7%-át Bordeaux, 18,5%-át Marseille, 18,1%-át Le Havre, 15%-át Nantes bonyolította le. A fennmaradó 6,7%-on kb. 15 kisebb kikötő osztozkodott.

A gyarmati kereskedelem virágzása az ipari termelés pezsdítője volt, a tengerparti tartományokban nyitottabbá tette a gazdaságot, ösztönözte a vállalkozói szellem terjedését, és meghonosította a gyarmati termékek fogyasztását. 1787-ben a francia manufaktúra- és kézműipar exportjának 32%-át, az élelmiszerexport (ital nélkül) 40%-át a gyarmatok és az észak-amerikai kontinens vették fel. Az Antillák olcsó gyapotja a francia pamutipar fellendüléséhez járult hozzá. A jelentős gyarmati kikötők (Bordeaux, Nantes, Marseille, Le Havre) népessége a század folyamán 90%-kal növekedett, ami meghaladta a franciaországi városok népességgyarapodásának átlagát (kb. 60%). A társadalom felsőbb köreiben a cukor és a kávé fogyasztása megszokottá vált a 18. század második felében. 1789-ben Párizsban az egy főre jutó cukorfogyasztás meghaladta az 5 kg-ot. A városban kb. 800 kávéház üzemelt, s egy lakosra évente 2 kg kávé jutott.

A gyarmati rendszer virágzásának a francia forradalom és a napóleoni háborúk vetettek véget. 1791-ben Saint-Domingue-n rabszolgafelkelés tört ki, majd 1793-ban az angolok megszállták a szigetet, és csak 1798-ban vonultak ki. 1794-ben a francia Konvent eltörölte a rabszolgaságot, ez a döntés válságba sodorta az ültetvényes gazdálkodást. 1802-ben Napóleon visszaállította, de ekkorra még a kis szigetekből is alig maradt gyarmat francia kézen. 1803-ban Saint-Domingue Haiti néven függetlenné vált. A napóleoni háborúk idején az angol tengeri blokád szétzilálta a francia gyarmati kereskedelmet. 1809-1810-ben Anglia a maradék francia gyarmatokat is elfoglalta, s az 1814-es békében csak Guyanát, Martinique-ot, Guadeloupe-ot, Szenegált, Réuniont és indiai telepeit kapta vissza Franciaország. Az első francia gyarmatbirodalom összeomlott, a gyarmati kereskedelem visszaesett. A francia külkereskedelem csak 1825-ben érte el ismét a forradalmi háborúk előtti szintjét.

SZAKIRODALOM

Brunet, Michel – Frégault, Guy – Trudel, Marcel: Histoire du Canada par les textes. Montreal – Paris, Fides, 1952.

Glachant, Roger: Les pluies et la poussiere. Histoire de l'lnde des Frangais. Paris, Plon, 1965.

Law de Lauriston, Jacques-Frangois: État politique de l’lnde en 1777. Avec une introduction de A.

Martineau. Paris, H. Champion, 1913.

Lemesle, Raymond-Marin: Le commerce colonial triangulaire au XVllle et XlXe siecle. Paris, PUF, 1998.

Levasseur, Émile: Histoire du commerce de la France. Premier partie: avant 1789. Paris, A. Rousseau, 1911.

Meyer, Jean – Tarrade, Jean – Rey-Goldzeiguer, Annie – Thobie, Jacques: Histoire de la France co- loniale. Des origines a 1914. Paris, A. Colin, 1991.

Pluchon, Pierre: Histoire des Antilles et de la Guyane. Toulouse, Privat, 1982.

Pluchon, Pierre: Histoire de la colonisation frangaise. 1. La premier empire colonial. Des origines a la Restauration. Paris, Fayard, 1991.

Poussou, Jean-Pierre – Bonnichon, Philippe – Huetz de Lemps, Xavier: Espaces coloniaux et es- paces maritimes au XVllle siecle. Les deux Ameriques et la Pacifique. Paris, SEDES, 1998.

Tolozan, Jean-Frangois de: Mémoire sur le commerce de la France et ses colonies. Paris, Moutard, 1789. (München, Kraus Reprint, 1980.)