Ugrás a tartalomhoz

A kora újkor története

Poór János (2009)

Osiris Kiadó

Szilágyi Ágnes Judit │ A SPANYOL GYARMATBIRODALOM

Szilágyi Ágnes Judit │ A SPANYOL GYARMATBIRODALOM

A tengerentúli spanyol terjeszkedés kezdete 1402. III. Henrik, Kasztília királya (13901406) ekkor veszi birtokba formálisan a Kanári-szigeteket, azonban valódi gyarmatosításuk – illetve a további, nagyarányú birodalomépítés – csak jó fél évszázad múltán kezdődik.

A Katolikus Királyok, II. (Aragóniai) Ferdinánd (1479-1516) és I. (Kasztíliai) Izabella (1474-1504) 1469-ben kötnek házasságot. Uralkodásuk – amely a dinasztikus kapcsolat révén az Ibériai-félsziget nagy részét egyesíti – Kasztíliában 1474-ben, Aragóniában 1479-ben veszi kezdetét. Ez a nyitánya annak a több évszázados időszaknak, amikor a spanyol korona számos kiterjedt, az anyaország területéhez közvetlenül nem kapcsolódó külbirtokot – európai melléktartományokat és tengerentúli gyarmatokat – szerez és csatol birodalmához. Ez a birodalom fénykorát az első Habsburgok,

  1. (V). Károly (spanyol király: 1516-1556, császár: 1519-1556) és II. Fülöp uralkodása (1556-1598) idején éri el. Hatalmas és páratlan a kiteljesedett, 16-17. századi spanyol gyarmatbirodalom, amely a 18. századi hanyatlás után a 19-20. század folyamán szinte teljesen elenyészik, bár története még napjainkban sem zárult le, hiszen néhány észak-afrikai terület máig megmaradt belőle.

A spanyol uralkodók a középkori előzmények szerint – főként Aragónia révén – eleinte a Mediterráneumban érdekeltek, jelentős területeik vannak itt, ahol nagy riválisuk a francia szomszéd. Még I. Károly idején is alapvetően európai a birodalom, a politika fókuszában Itália és Németalföld áll. A császár álma, célja, ideológiája rokon az ibériai keresztes háborúk tradíciójával, de az eszme már tágabb horizontot kap: megteremteni a teljes kereszténységet felölelő és kibékítő, a török előretöréssel szembeszálló, egyetemes monarchiát (monarchia universalis). II. Fülöp idején – főként 15581559 után, amikor világossá válik, hogy a király nem lesz császár, és székhelyét Brüsz- szelből Madridba teszi át – a birodalom sokkal inkább spanyollá, kasztíliaivá válik, mint korábban volt, súlypontja ide helyeződik, és előtérbe kerül az atlanti orientáció. Az Újvilágban, Amerikában lévő gyarmatok jelentősége megnő, különösen 1580 után, amikor Portugália is spanyol domínium lesz, és így II. Fülöp egy időre egyesíti a kor két leghatalmasabb gyarmatbirodalmát. Ez ismét tápot ad az egyetemes monarchia gondolatának. Az óceán feletti ellenőrzés kérdésében azonban ott az erős ellenfél, a protestáns Anglia. Vele szemben két évszázad múltán Spanyolország végleg alulmarad. A 18. században elengedi Itáliát, egyre távolabb kerül az európai nagyhatalmi státustól, az expanzió helyett Európán kívül is csak a korábbi pozíciók elkeseredett védelmezése jellemzi. Az egyensúlyt főként tengerentúli birtokainak igazgatási, gazdasági reformjával igyekszik helyreállítani. Azonban a birodalom végleges szétesése így is elkerülhetetlen.

Európai területek

Ibériában Granada meghódítása jelentős lépés. A mórok, vagyis a nyugati muzulmánok utolsó bástyája a félszigeten – egyben Európában – 1492-ben esik el. A több évszázada tartó keresztes háború, a reconquista lezárul. A spanyolok valódi gyarmatosításba kezdenek az elfoglalt hispániai területeken. Azonban az erőltetett és végül kudarcba fulladó asszimiláció és az áttérésre kötelezett moriszkókkal szembeni méltánytalan bánásmód időről időre kiélezi az együtt élő két kultúra harcát, olykor felkelésekhez (pl. az 1568-as lázadás, a granadai háború kezdete), végül pedig a mo- riszkók kiűzéséhez vezet (1609-1614).

II. Ferdinánd 1493-ban a VIII. Károly francia királlyal (1483-1498) kötött barcelonai egyezménnyel az Aragón Korona számára visszaszerzi a korábban elzálogosított és a franciák által megszállva tartott Roussillon (Rosellón) és Cerdagne (Cerdanya) nevű katalán grófságokat. A terület azonban később is vita és háborúskodás tárgya a két ország között. A harmincéves háború során a franciák ismét elfoglalják, és a pireneusi béke (1659) szerint Roussillon és Felső-Cerdagne a franciáké lesz. Ezeknek az olyannyira katalán – azaz spanyol – területeknek az elvesztése különösen fájdalmas Madrid szempontjából, ráadásul a békeegyezmény IV Fülöpöt (1621-1665) megfosztja Artois-tól, valamint több flandriai és luxemburgi erősségtől is.

A navarrai királyi cím is vitatott a francia-spanyol viszonyban. Spanyol- (vagy Felső-) Navarrát, a régi Navarrai Királyságnak a Pireneusok és az Ebro folyó által határolt déli részét, 1511-1512-ben fegyveres akcióval szerzi meg II. Ferdinánd, a terület 1515-től hivatalosan a Kasztíliai Koronához tartozik mint önálló királyság (ez a státusa a 19. századi liberális államreformig). Az egyre kiterjedtebb monarchiában ekkor már mind gyakoribb – jellemzően az aragóniai tradíciót követve – alkirályok kinevezése. Az alkirály az adott terület adminisztrációjának és kormányzatának feje, rendelkezik a legfőbb bírói hatalommal, és katonai ügyekben is igen széles a hatásköre. A Bourbon-időkig az Ibériai-félszigeten belül is fennmarad ez az intézmény, Navar- rában is alkirály képviseli az uralkodót. A királyság önálló rendi gyűlése (cortes) egészen a 19. század elejéig működik. A 15. század végétől Spanyolországban kiépül a területi tanácsok rendszere, amelyben Navarra szintén meglehetősen nagy autonómiát élvez, ügyeiben a Navarrai Tanács az illetékes, amely – a többi hasonló testülettől eltérően – nem a királyi udvarban, hanem Pamplonában, Navarra központjában működik. A tanácsok – azaz a központosított spanyol monarchiában az uralkodó döntéseit segítő, az adott terület igazgatását végző konzultatív testületek – rendszere a birodalom formálódása során szükségszerűen többször módosult. A területi tanácsok között Aragónia, Kasztília, az itáliai birtokok, Flandria, Portugália és a tengerentúli területek ügyeiben más és más tanács volt illetékes, amelyeket többször átszerveztek 18-19. századi megszűnésükig.

A korona egyébként, ha csak néhány évtizedre is, de fennhatósága alá tudta vonni az Ibériai-félsziget egészét, Gibraltárral és Portugáliával együtt. Gibraltár a reconquis- ta eredményeként már a 14. század közepétől a kasztíliaiaké, azonban a spanyol örökösödési háborúban az angolok kezére kerül (1704). Ugyan V. Fülöp (1700/1724-1746), majd III. Károly (1759-1788) számos – végül is sikertelen – fegyveres és diplomáciai lépést tett a 18. században, hogy ismét visszaszerezze. Gibraltár státusa még az 1990-es évek második felében is vitatott téma volt a két ország között Spanyolország teljes jogú NATO-tagsága kapcsán.

Portugália – gyarmataival együtt – néhány évtizedre (1580-1640) szintén a spanyol birodalom részévé válik, azonban ezek az évtizedek lényeges változást nem hoznak Portugália kormányzásában, és Európán kívüli területeit sem sikerül a spanyoloknak ténylegesen integrálniuk. II. Fülöp anyai ágon, Portugáliai Izabella fiaként tart igényt a szomszédos ország 1580-ban megüresedett trónjára, és ennek az igényének fegyveres behatolással szerez érvényt. A két ország perszonáluniója IV. Fülöp uralkodása idején, 1640-ben a portugálok felkelésével ér véget. A tényleges helyzetet – a Bragan- ga-ház által restaurált nemzeti monarchia létrejöttét – spanyol részről formálisan csak II. Károly (1665-1700) ismeri el 1668-ban. A portugál birtokokból csupán az észak-afrikai Ceutát sikerül Spanyolországnak megtartania.

II. Ferdinánd aragón örökségéhez tartoznak a földközi-tengeri szigetek: a Baleá- rok, Szardínia és Szicília. Mindegyiknek más és más a helyzete a birodalomban, ami abból adódik, hogy a spanyol monarchia európai birtokain a kormányzást az adott terület tradícióihoz igazította, nem úgy Amerikában, ahová saját kormányzati rendszerét exportálta. A ma is Spanyolországhoz tartozó Baleár-szigeteket a középkorban a Mallorcai Királyság egyesítette, amely önálló rendi gyűléssel az Aragón Korona országa volt a 14. század közepe óta. Ezt a státust V Fülöp abszolutista-centralizációs reformjaival, az Új rend dekrétumai (Decretos de Nueva Planta) által vesztette el (1716-1718). A szigetek közül Menorca esett áldozatul az európai hatalmak csatározásainak, 1708 és 1802 között idegen, angol, illetve francia megszállás alatt állt. A spanyol fennhatóságot előbb időlegesen 1782-1798-ig, majd véglegesen 1802-ben sikerült csak helyreállítani (amiens-i béke).

Szardínia szigete a 15. század elejétől fogva tartozott Aragóniához, 1478 óta al- királyságként. Ügyeinek intézésében az Aragóniai Tanács volt illetékes. Madrid uralmának itt a spanyol örökösödési háború vetett véget, a rastatti béke (1714) szerint a szigetet előbb a Habsurgoknak kellett átengedni, majd az 1718-as londoni egyezmény alapján a császár Szicíliáért cserébe Savoyának adta.

Ugyancsak az utrechti-rastatti békerendszer következményeként vesztették el a spanyolok a Nápoly-Szicíliai Királyságot. A két Szicília 1442-ben egyesült az aragóniai király, V Alfonz uralma (1416-1458) alatt, majd örökösei ismét felosztották. Így II. Ferdinánd (itt III. Ferdinánd néven) 1468-ban csak a szigetet kapta meg, ahol bevezette az inkvizíciót (1487-től), és – az ibériaihoz hasonló módon és azzal egy időben – végrehajtotta a zsidók kiűzését is (1492). Nápoly birtoklásáért, ami az itáliai hegemónia kérdésével kapcsolódott össze, a 15-16. század fordulóján a spanyolok és a franciák többször összecsaptak egymással. Az itáliai háborúk során, 1504-ben II. Fer- dinándnak sikerült visszaszereznie Nápolyt is, bár az Aragón Korona ezután sem kebelezte be a Nápoly-Szicíliai Királyságot, az formálisan továbbra is a pápa hűbér- birtoka maradt, amelyet a királyra bízott (ez a helyzet egyébként hosszas jogértelmezési vitákhoz vezetett). Ugyanakkor az itáliai háborúk sikere igen fontos – talán csak Granada elfoglalásához mérhető – mozzanata volt a birodalomépítésnek, hiszen jelentős mértékben növelte a spanyolok katonai presztízsét, a haditengerészet, a félelmetes spanyol armada tekintélyét, ráadásul Itáliában hozták létre az első terciókat, a szárazföldi haderő, a gyalogság később legendássá vált egységeit. A nagy autonómiával, önálló parlamenttel rendelkező kettős királyság irányítását alkirály és az Itáliai Tanács végezte, amely 1556 és 1559 között önállósult, leválva a spanyol Államtanács (Consejo de Estado) szervezetéről. A dél-itáliai terület – ahol jelentős létszámú katonaság is állomásozott – geostratégiai helyzete folytán a mediterrán térség fontos spanyol bázisává vált, különösen I. Károly idejétől kezdődően. Itáliában a spanyol hegemónia azonban a 18. század elején véget ért, és a császáré lett a vezető szerep. V Fü- löp ugyan megerősítette pozícióit a Földközi-tenger medencéjében, így 1734-1735-ben visszaszerezte Nápolyt és Szicíliát is, de csupán a dinasztia számára, hiszen az itáliai területeket már nem integrálta a spanyol monarchiába. Teljesen önálló államként második fiára, Don Carlosra, a későbbi III. Károlyra bízta az ismét birtokba vett két Szicíliát, aki itt VII. (Bourbon) Károlyként (1734-1759) uralkodott. Helyzetét nemcsak a spanyol és francia Bourbonok közötti, a birtokaik megosztásáról szóló családi szerződések (Pactos de Família – 1733, 1743, 1761) egyike szavatolta 1733-ban, hanem a bécsi béke (1738) is megerősítette.

I. Károly idején a spanyol birodalom Itáliának mintegy 40%-át tartotta uralma alatt. Ennek a dominanciának egyik pillére Dél-Itália, a másik Spanyol-Lombardia volt, főként a Milánói Hercegség, amely különösen fontos, központi helyet foglalt el a Habsburg Birodalom keleti és nyugati területei közötti összeköttetésben. I. Károly mindig is igényt tartott Milánóra, amelyet a franciák is igyekeztek befolyásuk alá vonni. Az első spanyol-fancia háború (1521-1525) a spanyolok döntő, paviai győzelmével és a hercegség feletti tényleges uralmuk megszilárdításával zárult, a status quót a madridi egyezmény (1526) is szavatolta. Majd alig tíz év múlva, 1535-ben, mivel a milánói herceg, II. (Sforza) Francesco egyenes ági leszármazott nélkül halt meg, a hercegség mint feudális birtok formálisan is visszaszállt a császárra. Ezt a helyzetet a franciák kénytelenek voltak elismerni a crépyi békében (1544). 1540-től a hercegi címet a spanyol trónörökös, Fülöp viselte. Az uralkodó Milánóba alkirályi jogokkal rendelkező kormányzót nevezett ki, a hercegség ügyeiben az Itáliai Tanács volt az illetékes, amelyet csak az itáliai spanyol melléktartományok elvesztése (utrechti béke, 1713) után néhány évvel, 1717-ben szüntettek meg.

A Németalföldnek nevezett történelmi régió I. Károly apai örökségeként kerül a birodalomba vagy kétszáz évre. Ez idő alatt ügyeit Spanyolországban az 1503-ban felállított Flandriai Tanács intézi. Helytartója általában Habsburg rokonok közül kerül ki: Magyarországi Mária, Pármai Margit, Don Juan de Austria, Alessandro Farnese, Mátyás főherceg, Izabella Klára Eugénia stb. Ez a tradíció csak akkor törik meg néha, mikor a lázongó tartományok megfékezésére a király katonai kormányzókat küld Alba herceg, illetve Luis de Requesens személyében. Németalföld lényeges vonásokban tér el a monarchia többi királyságától. Gazdaságilag, szellemileg nyitott északi vidék, ahol mind a lutheri, mind a kálvini reformációnak erős bázisai vannak, és ahol a 17, széles körű önkormányzattal rendelkező tartomány nem enged egykönnyen privilégiumaiból. Madriddal való érdekellentéte különösen élessé válik II. Fülöp abszolutista törekvései idején. Fegyveres konfliktus és több évtizedes ellenállási mozgalom bontakozik ki ekkor, amelynek nyitánya az 1566-1568-as első felkelés. Ennek Alba herceg csapatai véget vetnek ugyan, de csak időlegesen sikerül megszilárdítani a spanyol uralmat. A száműzetésbe kényszerült Orániai Vilmos, a függetleségi mozgalom vezetője hamarosan visszatér Angliából, és a tengerparti területekről megindítja a hosszú felszabadító háborút. 1579-ben létrejön a Holland és Seeland vezette utrech- ti unió. Tagjai 1581-ben kimondják az elszakadásukat Spanyolországtól. A hatalma csúcsán lévő monarchia minden igyekezete ellenére sem tudja tartósan legyűrni a lázadókat, akik európai riválisai segítségére is számíthatnak. Nyolcvan hosszú éven át tart a harc, forgandó hadiszerencse mellett. III. Fülöp (1598-1621) tizenkét évre (1609-1621) fegyverszünetet köt az Egyesült Tartományokkal, elismerve függetlenségüket. Végül a harmincéves háborút lezáró vesztfáliai béke (1648) szavatolja a protestáns polgári köztársaság létrejöttét.

Időközben II. Fülöp megkísérli birodalmáról békés úton leválasztani, ugyanakkor a dinasztia számára megtartani e nehéz terhet jelentő, nyugtalan területet, és leányát, Izabella Klára Eugéniát és férjét, Ausztriai Albertet Flandria uralkodó hercegeivé teszi. Azonban mivel a pár utód nélkül marad, haláluk után a tartomány IV. Fülöp idején (1633) visszaszáll a koronára.

A vesztfáliai békét követően Luxemburg, a Burgund Szabad Grófság és a déli, katolikus tartományok – vagyis Spanyol-Németalföld, nagyjából a mai Belgium flamand részén – maradnak Madrid fennhatósága alatt. A függetlenségi mozgalom mellett a nemzetközi erőviszonyok átrendeződése, az Európán belüli hatalmi harc is hozzájárul a spanyolok itteni birtokainak megnyirbálásához, főleg a franciák javára. Különösen II. Károly uralkodása idején drámai a veszteség, amikor a hatalmas ellenfél, XIV Lajos (1643-1715) megszerzi a Burgund Grófságot (nijmegeni béke, 1678-1679) és Luxemburgot (ratisbonai fegyverszünet, 1684), elvágva a szárazföldi összeköttetést a birodalom észak- és dél-európai területei között. A birodalom északi koronatartományait véglegesen a spanyol örökösödési háború következtében veszíti el. V. Fülöp elnyeri ugyan a spanyol trónt, de ennek az az ára, hogy Spanyol-Németalföldet az 1713-as utrechti béke szerint át kell adnia a császárnak.

Afrikai területek

Az afrikai spanyol terjeszkedésnek különböző korszakai és irányai voltak. Amint láttuk, az atlanti-óceáni vállalkozások a 15. század elején a Kanári-szigetek meghódításával kezdődnek. Azonban a nyugati part mentén való további birtokszerzésről a kasztíliai trónért folytatott örökösödési háború (1474-1479) következtében le kell mondani a portugálok javára. Izabella csak úgy tarthatja meg a kasztíliai trónt, ha szomszédjának engedi át a további nyugat-afrikai hódításokat és a keleti kereskedelmet, jelentősen megerősítve ezzel a portugálok tengerentúli pozícióit. A spanyolok megtarthatják ugyan a – mai napig is hozzájuk tartozó – Kanári-szigeteket, de a Bo- jador-foktól délre a part és a Zöldfoki-szigetek a portugáloké, és ettől északra övék az Azori-szigetek és Madeira is. Ezeket a feltételeket az alcagovasi egyezmény rögzíti 1479-ben, az első olyan megállapodás, amelyet európai hatalmak kötnek tengerentúli területek felosztása kérdésében. A spanyolok Nyugat-Afrikában további területekhez majd csak 300 év múlva jutnak. Erről szintén a portugálokkal állapodnak meg 18. századi határvitáik rendezésekor, amikor – 1777-ben – a spanyolok az átengedett brazíliai területekért cserébe Portugál-Guineában kapnak kárpótlást: Fernando Póo (ma Bioko) és Annabón (ma Pagalu) szigetét, valamint a szárazföldön a mai Mbini területét.

Az afrikai spanyol jelenlét másik helyszíne a Mediterráneum. Az itteni birtokok, főként erődök (presidios) a monarchia földközi-tengeri politikáját szolgálják, és a régi konfliktus, a mórokkal vívott harc, a reconquista tengerentúli bástyái. Védelmet nyújtanak az ún. berber államok és a törökök támadásai ellen. Kereskedelmi és misz- sziós központok a Mediterráneum forgalmának ellenőrzésére. A Marokkó területébe ékelődő Melilla – egykor a Córdobai Kalifátus, majd a Fezi Királyság része – az első észak-afrikai spanyol erőd. Kasztília a muzulmán ellentámadás megakadályozására a Katolikus Királyok házassága évében, 1469-ben foglalja el, és még ma is spanyol enklávé. A 16. században néhány évtizedre további támaszpontok jönnek létre a part mentén, amelyek közül a legfontosabbak az algériai Orán és Bejaia, a tunéziai Bizerta és Tunisz, valamint a líbiai Tripoli. Ezek az erősségek az Oszmán Birodalom földközitengeri terjeszkedésével jórészt elvesznek a spanyolok számára, bár a 18. században a Bourbon-reformok részeként, porosz mintára átszervezett és megerősödött spanyol hadsereg és flotta tesz néhány kísérletet arra, hogy egyes észak-afrikai bázisait visszaszerezze, de az algíri kudarc (1785), majd Orán feladása véglegesen reménytelenné teszi a földközi-tengeri ambíciókat. Igaz, a portugál birtokok közül megszerzett erődváros, a Gibraltárral szemben fekvő marokkói Ceuta kínál némi kárpótlást, hiszen nemcsak a szoros védelmének záloga, hanem a Mediterráneum legnagyobb elosztó kikötője is, amely a Szahara felől, Afrika belsejéből érkező árucikkeket közvetíti. Ez a város lesz a 19. századi Spanyol-Afrika adminisztrációs központja is 1847-től.

A spanyolok a 19. századig nem vesznek birtokba nagy földterületeket Afrikában, csupán geostratégiailag fontos pontokat szállnak meg. Valódi gyarmatokat itt majd csak dél-amerikai birtokaik függetlenné válása után hoznak létre, amikor az összezsugorodott birodalomban felértékelődnek és nagyobb gazdasági szerephez jutnak a még megmaradt területek. Így formálódik a nyugati parton a spanyol Egyenlítői- Guinea, ahol 1858-tól létesítenek kolóniákat, és a terület majd csak 1968-ban szakad el Spanyolországtól. A Kanári-szigetekkel majdnem szemben fekvő partokon, a Río de Oro területén 1881-től kereskedelmi társaságok hoznak lére telepeket, mintegy Diego García de Herrera örököseiként, aki már 1476-ban Ifninél megalapította Santa Cruz de la Mar Pequenát. A spanyol protektorátus – hivatalosan 1884-től – a Bojador-foktól a Blanco-fokig terjed, és a Spanyol-Nyugat-Szahara 1975-ben válik csak függetlenné, igaz, északi részéből Marokkó már korábban kihasít egy kisebb területet a Juby-fok vonalában (1956), és 1969-ben Ifnit szerzi meg. Az ibériai partokkal szemben, Ceuta és Melilla körül formálódik Spanyol-Marokkó, amelynek határait 1860-ban jelölik ki. Francia- és Spanyol-Marokkó 1956-os függetlenné válása és egyesülése után csupán a két város, a régi támaszpontok maradnak a spanyolok kezén enklávéként.

Amerikai területek

A középkori viking hajósok valószínűsíthetően 10. század végi amerikai útjának emléke, földrajzi ismereteik feledésbe merülnek ugyan az európai kultúra számára, azonban a portugálok és a spanyolok a 15. és 16. század fordulóján ismét eljutnak az Újvilágba. A felfedezések klasszikus korszakának nyitánya Kolumbusz Kristóf első amerikai útja (1492-1493), betetőzése pedig a Földet körülhajózó Magellán (Fernao de Magalhaes) expedíciója (1519-1522). A felfedezések nyomán megindul az újonnan megismert területek birtokbavétele. A spanyol gyarmatosítás aranykora nagyjából 1502 és 1550 közé tehető, Hispaniola szigetének elfoglalásától Chile meghódításáig. Így kezdődik a hispán hódítók amerikai története, amely egészen 1898-ig tart, amikor a zsugorodó birodalom utolsó újvilági gyarmatait, Kubát és Puerto Ricót is elveszti a spanyol-amerikai háborúban.

Az európaiak érkezése természetesen nem jelenti az egész kontinens azonnali birtokbavételét. Bár a tordesillasi szerződés igen hamar, már 1494-ben rögzíti az Atlanti- kum felosztásának elveit az ibériai uralkodók között, akik pápai közreműködéssel – ekkor a spanyolbarát VI. Sándor (1492-1503), a valenciai származású Alejandro Borja a pápa – demarkációs vonalat jelölnek ki a Zöldfoki-szigetektől 370 tengeri mérföldre nyugatra, nagyjából a nyugati hosszúság 46. fokánál. A megállapodás az 1479-es al- cagovasi egyezmény alapelveit követi. Azaz portugál érdekszféra a választóvonaltól keletre: Afrika partjai, a keleti kereskedelem és – 1500 után – Brazília nagy része, a

Kasztíliai Koronáé pedig a vonaltól nyugatra Közép- és Dél-Amerika. Ezek az alapelvek, a gyakorlat azonban ettől némileg eltér, és az amerikai területek hovatartozása ügyében a következő évszázadokban nem ritka a helyi háborúskodás, szükség van a további határrendezésre a két nagy gyarmatosító között (madridi szerződés, 1750; San Ildefonsó-i szerződés, 1777).

Az Újvilág tehát eleinte csak a közép-amerikai szigetekre és a déli szubkontinens keskeny parti sávjára korlátozódik. A szárazföld belsejének felfedezése, majd kiaknázása hosszabb folyamat. A spanyolok, Kolumbusz nyomán, először Hispaniola szigetén rendezkednek be, ez lesz a kiindulópontja további, déli irányú terjeszkedésüknek, míg észak felé Kuba szigetéről indulnak. A monarchia az egyre növekvő új birodalomrészt idővel másként kezdi kezelni, mint európai vagy afrikai birtokait. Igaz, Kolumbusz Kristóf – aki a Katolikus Királyok támogatásával indul útnak, hogy nyugatról közelítse meg Ázsiát – maga is a Mediterráneum neveltje, az itáliai merkantilista tradíció képviselője, és eleinte nem is gondol másra, mint egy erődített kereskedelmi lerakat, ún. factoría létesítésére, amelynek révén az újonnan felfedezett területek – ahogy ő hiszi, a Kelet – kincsei királyi monopóliumként kiaknázhatók. Ezek között a kincsek között vannak egzotikus faanyagok, állatbőrök, drága- és féldrágakövek, az anyaország számára néhány évtized elteltével azonban a nemesfémek válnak a legfontosabbakká. Spanyolországba áramlásuk 1535 után lesz igazán jelentős, hogy majd 1580 és 1620 között – az aranykitermelés visszaesésével – a Sevillába érkező ezüst mennyisége soha nem látott méreteket öltsön. Ezt az első felfutást az Andok láncolatának középső szakaszán, a bolíviai Potosí környékén talált gazdag érclelőhelyek felfedezése és az új technológia, az amalgámozás teszi lehetővé. A 18. századi, a korábbinál jóval nagyobb volumenű második ezüstkorszak pedig a mexikói nemesfémlelőhelyek (pl. Zacatecas, Guanajuato, Real del Monte stb.) kiaknázására épül.

A bányaművelés alapvetően változtatja meg az amerikai területek hasznosításának, kezelésének módját. A spanyol monarchia szakít a középkori kasztíliai tradícióval: az ásványkincsek kitermelése érdekében ténylegesen is birtokba veszi az amerikai földeket, ahol spanyol telepesek irányításával megindul a mezőgazdasági termelés. Ezzel párhuzamosan megkezdődik az őslakosság elpusztítása, illetve asz- szimilációja.

Az indiánok és földjeik feletti jogos spanyol uralom igazolására szerkesztették 1510-ben a Requerimientónak nevezett dokumentumot, amellyel az uralkodó megbízottja Kasztília királya számára birtokba vette az új földeket. Az európaiakra nézve meglehetősen szégyenletes ceremónia keretében az indiánok előtt felolvasták az iratot, amelyben a pápa által adományozott jognál fogva szólították fel őket a spanyol fennhatóság elfogadására. Ha ez megtörtént (persze gyakran anélkül, hogy a deklaráció értelmét a hallgatóság felfoghatta volna), a spanyolok jogosnak vélték a foglalást, ellenkező esetben pedig a fegyveres fellépést. Már a kortársak közül is többen elítélték ezt az eljárását. Az indiánok jogaiért szállt síkra két nevezetes Domonkosrendi szerzetes is: Bartolomé de las Casas és a salamancai egyetem kiváló profesz- szora, Francisco de Vitoria, akik teológiai, filozófiai és nemzetközi jogi szempontból bírálták az indiánokkal szembeni méltánytalan bánásmódot. Nem utolsósorban az ő fellépésüknek köszönhetően a monarchia több ízben megkísérelte az indiánok törvényes védelmét, azonban a jogfosztottságukat fenntartó intézményeket a telepesek ellenállása miatt nem sikerült megszüntetni.

Az alávetésnek több formája is létezett egymás mellett Spanyol-Amerikában. Az először Izabella által engedélyezett encomienda-rendszer elvileg szolgálhatta volna az őslakosság bizonyos védelmét is, de a gyakorlatban legtöbbször teljes kiszolgáltatottságukhoz vezetett. A hűbéri függés e sajátos formájának az a lényege, hogy az indiánokat nem a helyi hatalmasságoknak rendeli alá, hanem közvetlenül Kasz- tília alattvalóiként kezeli. A király azonban, ha az új földekből birtokot adományoz, ezeket az alattvalóit szolgálatra rendeli a nagybirtokoshoz, akinek a földjén élnek. Munkájukért cserébe a földesúr kötelessége, hogy védelmet nyújtson számukra, és gondoskodjék keresztény hitre térítésükről. A hacienda, a zárt gazdasági-hatalmi egységet képező nagybirtok, amelyet nincstelen, főleg indián parasztokkal műveltetnek, szintén ott van már a 16. századi Spanyol-Amerikában. A 18. századra pedig szinte teljesen felváltja az encomiendát. Még kegyetlenebb, valódi rabszolgasorsot jelent, ha az indiánokat erőszakkal lakhelyüktől távolra hurcolják, és arra kényszerítik őket, hogy ott, főleg bányákban dolgozzanak. Először a hispaniolai őslakosságot kötelezik ilyen munkára már 1496-ban, de az ún. repartimiento még a 18. században is létezik.

A munkaerő azonban így sem elegendő, ráadásul egyes területek teljesen elnéptelenednek. Ezért az 1510-es évektől az Antillákon és 1528-tól Spanyol-Amerika más vidékein is egyre nagyobb számban dolgoztatnak fekete rabszolgákat, főként a trópusi ültetvényeken és a bányákban. Igaz, eleinte királyi rendelet korlátozza a behozatal mértékét, ezért a 16. század végéig a brazíliai adatokkal összevetve viszonylag kevesebb, mintegy 75 ezer embert szállítanak át Afrikából. Ez a szám a 17. században 300 ezer körülire, a 18. században pedig minimum 580 ezerre növekszik, és rendkívüli mértéket ölt az 1790-től 1860-ig terjedő időszakban, a virágzó cukortermelés igényei szerint. Ekkor a behozatal – az illegális kereskedelmet nem is számítva – 819 ezer fő. A csempészet különösen 1820 után növekszik meg, amikor VII. Ferdinánd (1808, 1813-1833) rendelete életbe lép, és megtiltja további feketék átszállítását a spanyol gyarmatokra. A rabszolgaság azonban még ekkor sem szűnik meg. Madrid hamarosan elveszíti ugyan amerikai birtokainak legnagyobb részét, de a két spanyol tulajdonban maradt sziget, Kuba és Puerto Rico ültetvényeinek gazdálkodása továbbra is az ingyenmunkára épül. Az 1840-es években a kormány kísérletet tesz az úr és szolga viszony törvényi szabályozására, humanizálására. De az 1860-as években az aboli- cionista mozgalmak már feltartóztathatatlanul erősödnek, ráadásul lassan minden más gyarmaton, valamint Észak-Amerikában és a függetlenné vált hispán-amerikai köztársaságokban felszabadítják a rabszolgákat. Így a spanyol területeken is elkerülhetetlenné válik a rabszolgaság eltörlése, Puerto Ricón 1873-ban, Kuba szigetén pedig 1880-ban.

A spanyol állam az intézményeit is exportálja Amerikába, és ott európai királyságai mintájára alkirályságokat hoz létre, először kettőt: a mexikóit 1535-ben, amelynek hivatalos elnevezése Új-Spanyolország, és a peruit, vagyis Új-Kasztíliát 1543-ban. Számuk a 18. században kettővel növekszik: 1739-ben emelkedik alkirályság rangjára Új-Granada, és 1776-ban Peruról leválasztják Río de la Platát. Bár az előbbi kettő magját leigázott indián birodalmak képezik (Közép-Amerikában az azték és a maja, Dél-Amerikában az inka), ezek határain idővel az alkirályságok jelentősen túlterjeszkednek, és területük a gyarmati korszakban gyakorlatilag folyamatosan változik.

Az Indiákon is kiépült a jellegzetes spanyol adminisztrációs modell: királyi bíróságokkal (audiencia), városi önkormányzatokkal (municipio), az elsősorban katonai irányítást végző főkapitányságokkal (capitanía geral), ezek élén főkapitány (capitán geral), kormányzó (gobernador) vagy alkirály (virrey) állt. Az amerikai ügyekkel az anyaországban a hivatalos formában 1524-ben I. Károly által létrehozott Indiák Tanácsa foglalkozott egészen 1834-es megszűnéséig. A terület kormányzásának átfogó szabályozására is először a császár uralkodása idején, az 1542-1543-as Új törvényekben (Leyes Nuevas) került sor, a továbbiakban kibocsátott törvényeket, rendeleteket pedig a 17. században gyűjtötték egybe (Recopilación de Leyes de las 1ndias, 1680). Az így rögzített jogrendszer és közigazgatási struktúra a 18. század utolsó harmadáig meghatározó maradt. Az ekkor kidolgozott, átfogó reform III. Károly, illetve az Indiák ügyeivel megbízott minisztere, José de Gálvez nevéhez fűződik (az önálló minisztérium 1775 óta működött). Célja a több sebből vérző birodalom ügyeinek rendbetétele: a korrupció megszüntetése, a gyarmati gazdaságból származó kincstári jövedelmek növelése és a katonai védelem megerősítése, valamint az indiánok súlyos társadalmi feszültséget keltő, méltánytalan helyzetének felszámolása. (A 18. században különösen megélénkültek az indián mozgalmak, közülük a legjelentősebb az 1780-as, Túpac Amaru vezette, mintegy 20 ezer indiánt megmozgató tömeges lázadás.) A reformok között szerepelt Spanyol-Amerika területi beosztásának, közigazgatási rendszerének átszervezése, ésszerűsítése, az indián kényszermunka eltörlése és a felügyelői tisztségek megszüntetése, a gyarmati pénz- és gazdasági ügyek szigorúbb ellenőrzése és a tengerentúli birodalomrész hatékonyabb katonai védelméhez szükséges háttér megteremtése, a spanyol milíciák mellett a helyi közösségekből szervezett csapatok felállítása. Az intézkedések végrehajtását a király alkalmi ellenőrei (visitador), illetve az egyes területek állandó felügyelői (intendente) biztosították. Az intendatúra intézményét egyébként már korábban bevezették Spanyolországban a Bourbon-államreform részeként, és felügyelők működtek a 18. század közepe óta Kubában, Sonora, Loui- siana és Venezuela területén. José de Gálvez reformjai nyomán több mint negyven megbízott kiküldésére került sor az 1780-as évtizedben. Megjelenésükkel a korábbi magas rangú tisztségviselők hatásköre jelentősen szűkült. Tevékenységük törvényi szabályozása 1782-ben történt meg (Ordenanza Geral para los 1ntendentes).

Spanyolország igen hamar exportálta a tengerentúlra kulturális-spirituális intézményrendszerét is: Santo Domingóban már 1538-ban működik egyetem, és 1551-ben királyi rendelet szól a Peruban és Mexikóban alapítandó egyetemről. A katolikus egyház szintén kiépíti szervezetét az Újvilágban. A struktúra 1500 és 1620 között alakul ki, 35 egyházmegyét létesítenek ekkor, amelyek a Sevillai Érsekség joghatósága alá tartoznak. Ettől kezdve jó 150 évig, III. Károly koráig nem hoznak létre új egyházmegyéket. A 18. század végére a kreol és spanyol nagybirtokosok mellett az egyház kezében koncentrálódnak a legnagyobb földtulajdonok. A kezdetektől egészen működése megszüntetéséig (1812) jelen van az inkvizíció. A missziós tevékenységben pedig a ferencesek, a domonkosok és az Ágoston-rendiek járnak elöl, valamint a jezsuiták, akiket azonban az abszolutista reformer III. Károly 1767-es rendeletével nemcsak Spanyolországból, de amerikai gyarmatairól is kiutasít.

Az amerikai árukkal való kereskedelem monopóliuma eredetileg a Kasztíliai Koronát illeti. A királyi monopóliumokat az uralkodó bérlőknek adja ki, akik eleinte – a kasztíliai tradíció szerint – a bevétel 1/3-át kötelesek a kincstárnak beszolgáltatni, hamarosan azonban, a vállalkozók érdekeltségének fokozása érdekében a részesedést 1/4-ben, végül 1/5-ben állapítják meg, állandósul a királyi ötöd (quinto real vagy quin- to) fogalma. Spanyolországban az üzleti központ Sevilla, s csak a 18. századra zárkózik fel mellé Cádiz. A királyi jövedelmek kezelését, valamint a forgalom irányítását az erre a célra 1503-ban felállított Casa de Contratación de 1ndias, az Indiák ügyeivel foglalkozó kereskedőház végzi, amelyet a portugálok keleti és afrikai kereskedelmét és hajózását koordináló lisszaboni Casa de 1ndia (korábban Casa de Guiné e Mina) mintájára szerveznek meg, és székhelye előbb Sevillában, majd 1717-től Cádizban van. Amerika kincseit Veracruzban gyűjtik össze, kikötőjéből, Portobelóból évente indul útnak az „ezüstflotta" Sevilla felé, ahonnan pedig európai áruval látják el a gyarmatokat. Ez a szállítás egyetlen legális útja úgy két és fél évszázadon át. Az amerikai partokat a spanyol haditengerészet őrzi, a Mexikói-öböl és a karibi térség ellenőrzése a széloldali flotta (Armada de Barlovento), a perui vizek védelme pedig a déli flotta (Armada del Sur) feladata. III. Károly lesz az, aki liberalizálja a szigorú rendszert, és engedélyezi az amerikai spanyol területek közötti belső kereskedelmet: 1765-től még csak a karibi térségben, majd 1774-től már az egész szubkontinensen. 1778-ban Sevilla és Cádiz mellett más spanyol kikötőknek (pl. Barcelona, Cartagena, La Coruna, Málaga) is lehetővé válik az amerikai áruk fogadása, ahogy a tengerentúlon is számos város kap engedélyt az anyaországgal való kereskedésre. Más tengeri hatalmak példáját követve, már a 18. század első felében királyi kereskedőtársaságok létesülnek a monopólium fenntartására, és a jövedelmező vállalkozások nagy része továbbra is spanyol kézen marad. Azonban léteznek speciális magánszerződések (asiento), amelyekben a király idegen alattvalóknak is koncessziót adhat bizonyos üzletágakra, például a rabszolga-kereskedelmet a 18. század első felében francia, majd angol kereskedők bonyolítják. A kikötők korlátlan megnyitására 1795 után kerül sor.

Az első két alkirályság a spanyolok számára természeti kincseik és földrajzi fekvésük miatt legértékesebb amerikai területeken jött létre. Új-Spanyolország magját a Hernán Cortez által meghódított (1519-1521), a két óceán közötti fennsíkon lévő mexikói Azték Birodalom jelentette. Itt rendezték be a kormányzati központot is. A fel- fedezőutak és a konkvisztádorok vezette katonai expedíciók és hódítások eredményeképpen azonban a spanyolok – a birodalom extenzív korszakában – ennél mind északi, mind déli irányban jóval nagyobb területeket vettek birtokba. Idővel Új-Spa- nyolország észak felé mélyen a mai Egyesült Államok belsejéig húzódott, de a birodalomnak ezek a nyúlványai csupán formális függésben voltak az alkirályságtól, amelynek tényleges törzsterülete a kaliforniai és floridai földnyelv felső határáig terjedt, illetve a Río Grande mentén még északabbra, a 17. század közepére már spanyol városok az új-mexikói El Paso és Santa Fe. Dél felé az alkirályság magában foglalta a maja civilizáció által meghatározott, 1525-ben leigázott guatemalai és az 1536-ban megszerzett yucatáni területeket és Hondurast. A spanyolok helyneveiket és hazájuk tagolásának elvét is magukkal vitték Amerikába. Az új földeket a korabeli terminológia szerint a félszigethez hasonlóan királyságokra, tartományokra, kormányzóságokra stb. osztották. Új-Spanyolország – vagy az indián szóból eredő névvel: Mexikó – központja, azaz az alkirály és az egyik királyi bíróság székhelye az Újspanyol Királyság. Ettől északra találjuk az Új-galiciai Királyságot, ahol szintén működik audiencia, előbb Compostelában, majd Guadalajarában. A kisebb igazgatási egységek közül érdemes megemlíteni a yucatáni főkapitányságot a félszigeten, valamint az alkirályság északi részén az új-vizcayai, új-mexikói és új-leóni kormányzóságokat. A Bourbon- reformok idején 12 felügyelői kerületet, tartományt alakítottak ki Mexikó területén, amelyeket a székvárosokról neveztek el például méridai, pueblai, veracruzi stb. provinciának. Új-Spanyolországba, egyben Amerika földjére az első alkirályi címet viselő személy, Antonio de Mendoza 1535-ben érkezett, és a gyarmati időszakban, tehát 1821-ig további 60 mexikói alkirályt tartanak számon.

Új-Kasztília, más néven Peru hivatalosan 1543-ban, I. Károly Új törvényei alapján jött létre, és a 18. századi reformig magában foglalta a dél-amerikai kontinens ismertté vált területeit, kivéve persze a portugál Brazíliát és a venezuelai partokat, ahol önálló főkapitányságot létesítettek. Az alkirályság magját a Csendes-óceán partvidékén húzódó Inka Birodalom képezte, amelyet társaival Francisco Pizarro hódított meg 1535-re, és ahol még ebben az évben megalapította Lima városát, amely a 16-17. században az Európából érkező áruk nagy elosztóközpontja és 1821-ig az alkirályság székhelye lett. Itt kezdte meg működését az első perui audiencia is. A terület koloni- zációja és az adminisztráció megszervezése azonban lassan haladt, mert elhúzódó, több évtizedes háborúskodás robbant ki a riválisokká váló konkvisztádorok, Pizarro és Diego de Almagro hívei között. Az alkirályság déli, chilei területét, az araucan indiánok földjét Pedro de Valdivia hódította meg, és az 1540-es, 1550-es években fontos városokat alapított: Santiagót, Valparaísót, Concepciónt, Valdiviát. Itt is hosszú időn át fel-fellángoló harcok dúltak a 16-17. században. Előbb az indiánok, majd a kalózok voltak a spanyolok ellenfelei. Ezért a katonai vezetők mindig nagyobb hatalommal, befolyással rendelkeztek, mint az adminisztráció vagy a kereskedelem tisztviselői. Így a Chilei Királyság – ahogy nevezték – kezdettől fogva viszonylag független maradt a limai vezetéstől. Több eredménytelen kísérlet után 55 alkirálya közül az első, aki képes volt érvényt szerezni I. Károly akaratának, és sikerrel látott hozzá Új-Kasz- tília megszervezéséhez, a korábban Mexikót irányító Antonio de Mendoza volt. Azonban Peru valódi alapítójának Francisco de Toledót nevezik, aki hosszú megbízatása alatt (1569-1581) igen jövedelmezővé tette a gyarmatot. A 18. századi reform során Új-Kasztíliát jelentős veszteségek érték. A kereskedelem liberalizációja folytán Lima központielosztó-szerepe elhalványult, és az újonnan létesített alkirályságokat is nagyrészt a korábban Új-Kasztíliához tartozó területekből kanyarították ki, ráadásul a mindig is viszonylag független Chile hivatalosan is nagy autonómiát kapott 1778-ban.

Az Új-Granadának nevezett alkirályság a mai Ecuador, Kolumbia, Venezuela és Panama területén, 1717-től formálódik, de rangját véglegesen csak 1739-ben nyeri el. Élén 19 alkirály követi egymást. Tevékenységük nyomán a spanyol korona tekintélye megerősödését, a centralizáció és a katonai védelem hatékonyságának növekedését reméli, mivel ekkor már sorozatosak a gyarmatai elleni támadások. Ezért a frissen kinevezett alkirály, Sebastián de Eslava, miután megérkezik székhelyére, Cartagenába – a karibi térség stratégiailag igen fontos pontja ez –, legfőképpen a város erődítésén dolgozik. Nemcsak a csempészektől, a hajókat és a kikötőket sarcoló kalózoktól kell tartania, de az időközben megerősödött tengeri hatalmaktól, Franciaországtól, Angliától és Hollandiától is, amelyek részesedést követelnek az Újvilág hasznából, és további területeket Amerika földjén. Az Európában meggyöngült spanyol monarchia dél-atlanti pozíciói is veszélybe kerülnek, hiszen a tordesillasi szerződés kora véget ér, és az ibériai országok előjogai megkérdőjeleződnek. Már folyik a harc, hogy kié legyen az utóbbi évszázadban olyan jelentőssé vált Atlanti-óceán, a protestáns vagy a katolikus hatalmaké, az európai északé vagy délé? A spanyol gyarmatbirodalmat is egyre nehezebb védelmezni. A part mentén sorban idegenek birtokai, telepei ékelődnek Hispán-Amerika tömbjébe.

A haditengerészet tekintélyét alaposan megtépázza a Nagy Armada pusztulása (1588), bár – Fernand Braudel szerint – ez a veszteség még kiheverhető, és nem a birodalom vészes meggyengülésének a jele, pusztán szerencsétlen körülmények összjátékának eredménye. Egy néhány évtizeddel későbbi eseményt viszont a válság szimbolikus kezdetének kell tekintenünk: 1628 augusztusában a hollandok Havanna közelében elfogják Új-Spanyolország hadihajókkal biztosított kereskedelmi flottáját. Súlyos megaláztatás, amelyhez IV. Fülöp és II. Károly uralkodása idején több veszteség társul. A 17. század második felében már az angoloké Jamaica és a Kajmán-szigetek (madridi angol-spanyol egyezmény, 1670), a Bahama-szigeteken angliai puritán telepesek és kalózok rendezkednek be, Guyanában holland, angol és francia kereskedőtelepek létesülnek. Az 1630-1640-es évektől a franciáké Guadeloupe, Martinique és Cayenne, ahogy 1683-tól a hajdan spanyol expedíciók által felfedezett Louisiana is. Hispaniola szigetének a fele – az 1660-as évektől ténylegesen, az 1697-es rijswijki békeszerződés szerint pedig hivatalosan – is francia terület, a szigetet megosztó határt 1777-ben jelölik ki. Ezek a foglalások többnyire stratégiailag fontos, de a spanyolok által nem hasznosított helyeken történnek. Sokkal fájdalmasabb Madrid számára, ha az amerikai birodalomrész szívét érő támadásokkal kell számolnia. Például 1689-ben, mikor a panamai Dariénnél partra szállnak a William Paterson vezette skótok, megpróbálnak berendezkedni, és a spanyolok csak 1700-ban tudják kiűzni onnan őket. Mindezek apró csetepatéknak tűnhetnek ahhoz képest, hogy a 18. században az európai nagyhatalmak konfliktusai, a szövetségesek hadiszerencséje, békealkudozások és nemzetközi szerződések rajzolják át újra meg újra a gyarmatok térképét.

II. Károly – aki, mint láttuk, igen nagy gondot fordít tengerentúli birtokaira, és nemhiába aggódik különösen a Mexikói-öböl védelme miatt – a fő ellenséggel, az angolokkal vívott háborúkban nagyjából megőrzi pozícióit. Veszít, majd kárpótlást nyer. Az 1762-ben brit megszállás alá került Havannát (és Manilát) a hétéves háborút lezáró párizsi békében (1763) visszakapja, bár Floridáról le kell mondania, azonban – az 1762-es fontainebleau-i titkos egyezmény szerint – a franciáktól cserébe megszerzi a Mississippi-völgyi (a spanyolok Río del Espíritu Santónak nevezik a nagy folyót) Loui- sianát. Az amerikai függetlenségi háború, illetve az 1783-as versailles-i béke következménye, hogy Florida, a nicaraguai és a hondurasi partok és a Mexikói-öböl védelme szempontjából stratégiai jelentőségű Campeche visszatér a spanyol birodalomba, az angoloké marad viszont nemcsak Gibraltár, hanem a Bahamák, a karib-tengeri Providencia és Belize szigete és a Yucatán-félsziget délnyugati része.

A Río de la Plata Alkirályságot, amely nagyjából a mai Argentína, Uruguay, Paraguay, Bolívia területét, valamint Dél-Brazília és Chile egy részét foglalta magában, 1776-ban létesítették, leválasztva Peruról, III. Károly reformjainak keretében. Itt is a gazdasági és védelmi szempontok domináltak: jövedelmezőbbé tenni ezeket a gyarmatokat, megállítani a portugál terjeszkedést, illetve megakadályozni az angol és holland behatolást. A térség védelmére a spanyolok Montevideóban építenek ki katonai kikötőt (1726). Az alkirály székhelye Buenos Aires, és itt működik az audiencia is 1785-től, az alkirályságot az 1782-es rendelet szerint 8 intendatúrára osztják.

A La Plata folyó torkolatvidékét a spanyolok már 1536-ban birtokba vették Pedro de Mendoza vezetésével, első kikötőjüket azonban az indiánok támadásai miatt a telepesek hamarosan elhagyták. Buenos Aires újraalapítására csak 1580-ban került sor. A szárazföld belsejének felderítése a Paraná és a Paraguay folyók mentén történt. Itt létesült a másik fontos város, Asunción is, bár ennek a régiónak a kolonizációja igen lassan haladt. A korai időszakban talán csak a jezsuiták paraguayi missziói körül letelepített, mezőgazdasággal foglalkozó keresztény indián közösségek (reducción) értek el gazdasági sikert, az igen közkedvelt matetea-termesztéssel. Buenos Aires kikötőjét eleinte voltaképpen kizárólag a Brazíliával való kereskedelem éltette, amely a perszonálunió végével illegálissá vált ugyan, de nem szűnt meg. A terület valódi fellendülését geostratégiai helyzetének felértékelődése hozta, amikor a kereskedelmi útvonalak 1740-től már rutinszerűen érintették a Horn-fokot, illetve a Magellán- szorost, közvetlen kapcsolatot létesítve a Csendes- és az Atlanti-óceán, azaz Peru és Európa között. Ennek a jelentősége a kereskedelem 1778-as liberalizálását követően tovább nőtt. Segítette a gazdaság fellendülését és a további kolonizációt (a Pampákon, a Gran Chaco vidékén) a bőr- és szőrmefeldolgozás technológiai fejlődése is, ami könnyebben exportálhatóvá tette az alkirályság fő termékeit. A felvirágzó, korábban elhanyagolt terület egyre fontosabbá vált a spanyol korona számára, amely igyekezett szorosabb ellenőrzés alá vonni dél-atlanti birtokát. Annál is inkább, mert idegenek is élénken érdeklődtek iránta, megpróbálták itteni befolyásukat egyre jobban kiterjeszteni. A Brazíliával való szoros kapcsolatnak köszönhetően elsősorban a portugálok voltak a spanyolok riválisai, akik előretolt bástyákat létesítettek. Az uruguayi partvidéken például – a Rio de Janeiró-i kormányzó kezdeményezésére 1679-ben – a portugálok alapították meg Sacramentót, éppen az illegális kereskedelem kézben tartására. Egy év múlva ezt az erősséget Buenos Aires kormányzója leromboltatta ugyan, de még a 18. századi nemzetközi szerződések is árulkodnak a Sacramento körüli portugál-spanyol huzavonáról. A Río Grande déli folyásának vidéke szintén vitatott kérdés a két gyarmattartó között. A másik veszélyforrás az angolok megjelenése, akik az utrechti békemegállapodás alapján kapott rabszolgaszállítási koncessziójuk ürügyén jelen vannak a torkolatvidéken, és illegális manufaktúrákat is létesítenek Buenos Airesben. Valódi céljuk azonban a portugálokéhoz hasonlóan az, hogy részesedjenek a perui és chilei nemesfémek hasznából. Erődjük is van a közelben, a Falkland-szige- teken. Az itt kirobbant 1770-es spanyol-angol konfliktus anakronisztikus módon még a 20. században is érezteti hatását (falklandi háború, 1982). A Río de la Plata 13 alkirá- lya közül a leghíresebb egyébként szintén az angolok elleni küzdelemben tüntette ki magát. Santiago (Jacques) de Liniers, a spanyol katonai szolgálatban álló francia tiszt 1806-1807-ben sikerrel verte vissza a Buenos Airest ért brit támadást, majd alkirályi kinevezést kapott (1808-1809).

A 19. század küszöbén azonban sem III. Károly centralizációs törekvései és reformjai, sem egyes tisztviselők rátermettsége és helytállása nem volt képes feltartóztatni, sőt inkább siettette a spanyol gyarmatbirodalom szétesését, amit számos tényező együttes hatása készít elő: az anyaország nagyhatalmi státusának elvesztése és belső válsága, ragaszkodása monopóliumaihoz; a külső támadásoktól szétzilált gyarmati kereskedelem; a felvilágosodás, az amerikai függetlenségi háború és a francia forradalom szellemi hatása; a kreolok emancipációs törekvéseit gátló spanyol politikai és gazdasági rendszer mind-mind az amerikai területek elszakadása irányába hatottak. Közvetlen előzményének a napóleoni megszállást szokás tekinteni, amely az utolsó kapocstól, a király személyétől is megfosztotta az anyaországot és gyarmatait. A kreolok elutasították a francia uralmat, eredetileg éppen VII. Ferdinándhoz való hűségük ürügyén, utóbb aztán – önállóságuk védelmében – már az ő restaurált, abszolutista monarchiájából sem kértek. A feszült helyzet Amerika-szerte felkelésekhez vezetett, ezek élén általában a városok polgárai álltak, kivéve Mexikót, ahol a harcot a vidéki parasztság indította el papjai vezetésével. A spanyolok nem mondtak le egykönnyen tengerentúli birtokaikról, és elkezdődött a mindkét oldalon sok áldozatot követelő háború. Azonban az 1810-től 1824-ig tartó időszakban majdnem az összes amerikai gyarmat kivívta függetlenségét, és megalakultak az önálló köztársaságok. Kivétel csupán Kuba és Puerto Rico volt, a század végéig. 1898-ban az egyre erősebbé és befolyásosabbá váló északi szomszéd, az Amerikai Egyesült Államok egy rövid fegyveres konfliktusban csúfos vereséget mért a spanyolokra, és a háború következtében ez a két sziget is elveszett.

Ázsiai, óceániai területek

A spanyol gyarmatbirodalom a Csendes-óceán térségére is kiterjedt. A szigetvilágban sporadikusan elhelyezkedő birtokok a Mexikói Alkirálysághoz taroztak, de jelentőségük eleinte csekély volt. Missziósközpontok, kereskedelmi lerakatok, a hajók számára pihenőhelyül szolgáló kikötők létesültek itt, miután a kasztíliai szolgálatban álló portugál Magellán 1520-as felfedezése nyomán az európaiak rátaláltak az Atlanti-óceánt és a Déli-tengert összekötő szorosra. Az expedíció 1519 és 1522 között körülhajózta a Földet, ennek nyomán bizonyossá vált, hogy létezik az egységes Világóceán, és hogy az a földgömb felszínének nagyobb részét foglalja el, mint a szárazföldek. A spanyol és a portugál érdekszféra kijelölésére egy újabb demarkációs vonalat kellett meghatározni (zaragozai egyezmény, 1529), ez a Maluku- (Fűszer-) szigetektől 17 fokkal keltre húzódott. Az Ázsia felé haladó spanyol hajósok Óceániában apróbb szigeteket (Guam, Palau) és több szigetcsoportot vettek birtokba a korona számára.

A Mexikóból induló Alvaro Saavedra 1528-ban Cortez megbízottjaként szervezett expedíciót a Kínába vagy a Fűszer-szigetekre vezető utat kutatva. Ő fedezte fel a Ka- rolina-szigeteket (eredetileg „szakállas emberek szigeteinek" nevezték őket). Ez a kb. 600 szigetből álló szigetcsoport mintegy 3000 km hosszan húzódik Mikronéziában. A spanyolok jogaikat formálisan csak 1870-ben biztosították ebben a térségben, elsősorban német riválisaikkal szemben.

A Magellán-expedíció tagjai elsőként még korábban, 1521 márciusában bukkantak lakott településekre a Tolvajok szigetén, a területet később a régensnőről, Ausztriai Mária Annáról (Marianáról) nevezték el, így 1665-től a Mariana-szigetek nevet viseli.

Továbbhajózva, ugyancsak 1521 márciusában érték el azt a kelet-ázsiai szigetcsoportot, amelyet később, 1542-től a trónörökösről Fülöp-szigeteknek neveztek el. Bár a szigetcsoport az új demarkációs vonal portugál oldalán feküdt, a spanyoloknak sikerült itt berendezkedniük. 1571-ben alapították meg a koloniális fővárost, Manilát, amely 300 évig fontos kikötőjük volt a Mexikó és Kína közötti kereskedelemben. A város a hétéves háború során, 1762-től 1764-ig angol megszállás alá került. Pedig ekkoriban már – az 1760 és 1820 közötti időszakban – a birodalomban korábban periferikus területek, mint Kuba, Puerto Rico vagy a Fülöp-szigetek, egyre inkább felértékelődtek, nagyobb intenzitással kerültek bele a birodalom gazadasági és politikai vérkeringésébe.

A spanyol gyarmatbirodalom számára az ázsiai, óceániai területeket a 19. század végéig sikerült megőrizni. Ekkor azonban véget ért egy nagy korszak: a spanyolamerikai háborút lezáró, Párizsban kötött békeszerződés értelmében a régens királynő, Mária Krisztina fia, XIII. Alfonz (1886-1931) nevében kénytelen volt elismerni Kuba függetlenségét, a Fülöp-szigeteket és Guamot pedig (Puerto Ricóval együtt) át kellett engednie az Amerikai Egyesült Államoknak. 1899-től a Mariana-szigetek, a Ka- rolina-szigetek és Palau német fennhatóság alá kerültek. A spanyol szellemi életet, de a szélesebb közvéleményt is megrázta a hajdani birodalom végső összeomlása; eljött a szembenézés kiábrándító pillanata, a nemzeti múlt újraértékelésének kezdete.

SZAKIRODALOM

Aetas című folyóirat 1998/4. száma.

Anderle Ádám: Spanyolország története. Budapest, Pannonica Rt., 1999.

Artola, Miguel (szerk.): Enciclopedia de Historia de Espana. Madrid, Alianza Editorial, 1991.

Braudel, Fernand: A Földközi-tenger és a mediterrán világ 11. Fülöp korában. Budapest, Osiris Kiadó, 1996.

Csejtei Dezső – Juhász Anikó: Amerika felfedezése és az új globális rend. Máriabesnyő – Gödöllő, Attraktor, 2004.

Eördögh István: Az egyház a gyarmati Latin-Amerikában. Szeged, Gradus ad Parnassum Könyvkiadó, 1998.

García de Cortázar, Fernando – González Vesga, José Manuel: Spanyolország története. Budapest, Osiris Kiadó, 2001.

Magidovics, I. P.: Nagy földrajzi felfedezések. Budapest, Gondolat, 1963.

Tandeter, Enrique (szerk.): Historia general de América. IV Madrid, Ediciones UNESCO/ Editorial Trotta, 2000.

Vincent, Mary – Stradling, R. A.: A spanyol és portugál világ atlasza. Budapest, Helikon Kiadó, 1997.