Ugrás a tartalomhoz

A kora újkor története

Poór János (2009)

Osiris Kiadó

Molnár Antal │ A RÓMAI INKVIZÍCIÓ

Molnár Antal │ A RÓMAI INKVIZÍCIÓ

Az inkvizíció a katolikus egyház bírói fórumát jelenti az eretnekségek ellen, különböző hivatalai a 13. század elejétől a 19. századig működtek. Az európai történelemben az inkvizíció négy önálló intézményes formában öltött testet, amelyek alapvető céljukat, az eretnekség elleni harcot tekintve hasonlítottak ugyan egymásra, de számos szervezeti és tartalmi kérdésben különböztek. Világosan el kell különítenünk a domonkosok és a ferencesek által irányított középkori inkvizíciót (1230 – 15. század dereka), az állami intézményként működő spanyol (1478/1483-1833) és portugál (1531/1547-1821) inkvizíciókat, illetve a Szentszék legjelentősebb központi szervezetét jelentő római inkvizíciót (1542-től alapvető változtatásokkal máig fennáll). A legjelentősebb különbséget ezen intézmények között az államapparátussal való kapcsolat jelenti. A középkori inkvizíciót a pápák szigorúan egyházi bíróságként alapították, amelynek működése azonban a középkor végére szorosan összefonódott az európai monarchiák vezetésével. Ezt az államegyházi fejlődést teljesítette ki a 15-16. században a két ibériai ország inkvizíciója, amelyek teljességgel az államapparátus részeként működtek. A pápaság a 16. század közepén az eredeti középkori tradícióhoz nyúlt vissza, amikor egy tisztán egyházi jellegű, központosított intézményrendszerre támaszkodva vette fel a harcot a reformációval szemben.

Az intézmény egyértelműen negatív megítélésének oka a toleranciához való viszony megváltozása az elmúlt két évszázadban. Ma egyetlen normális ember vagy politikai csoport számára sem lehet kérdés az egyén vallásszabadsága, erről a problémáról azonban a középkori, egységesen keresztény vagy a kora újkori, felekezeti- leg tagolt Nyugat-Európában teljesen másként gondolkodtak. A 16-17. században mind a katolikus, mind pedig a protestáns államférfiak, főpapok vagy éppen politikai gondolkodók a vallási élet egységében látták a politikai rendszer egészséges működésének zálogát, a kivételeket (mint Franciaországban 1598 és 1685 között, vagy Lengyelországban és az Erdélyi Fejedelemségben) a nagyobb rossz elkerülése érdekében hozott kompromisszumoknak tekintették. Bár a másként gondolkodók üldözésének hevességében jelentős időbeli és térbeli eltéréseket tapasztalhatunk, ezek a különbségek az intolerancia általánosan elfogadott ideálján nem változtatnak. Az inkvizíció intézményei ebben a szellemi közegben, ha nem is rokonszenves, de legalábbis érthető megnyilvánulási formái voltak az egyházi és állami egységtörekvéseknek.

A középkori inkvizíció

A katolikus egyház első, a Szentszék által szervezett eretnekellenes bíróságai több, egymással szoros kapcsolatban álló oknak köszönhették a létrejöttüket. A megerősödő pápaság a VII. Gergelytől (1073-1085) III. Incéig (1198-1216) terjedő időszakban fokozatosan erősítette befolyását az európai politikára. Ezzel párhuzamosan a kánonjog is jelentős fejlődésen ment át, a kodifikáció során az európai egyetemek jogászai lerakták a ma is érvényes jogi normarendszer alapjait, és kialakultak az eljárásjog legfontosabb szabályai. A demográfiai robbanás és a városiasodás, az egyetemek születése és a teológia fejlődése ezzel egy időben a hivatalos egyházi tanítástól eltérő nézetek, az eretnekségek megjelenését és tömeges elterjedését is eredményezték. Az eretnek tanok alapvetően a manicheus-dualista nézetek (katharok, albigensek), illetve az evangéliumi szegénység hirdetése (valdensek) körül összpontosultak. Az érintett területek helyi egyházai, a püspökök és a szerzetesek sem dogmatikai, sem pedig gyakorlati szempontból nem voltak eléggé felkészültek az új kihívásokra. Sokszor igen nehéz volt az egyház által elfogadott és elutasított áramlatok (pl. a ferencesség és a valdens csoportok) megkülönböztetése, és hiányzott a joghatóság és az eszközrendszer az intézményes fellépésre.

A kolduló rendek megjelenése és prédikációs-térítő tevékenysége mellett a pápaság az egységes jogi fellépés lehetőségét is megteremtette az inkvizíciós bíróságok megalapításával. A 12. század végétől kezdve kialakult az eretnekekkel kapcsolatos kánonjogi szabályozás: határozat született a visszaesők és a megátalkodottak máglyán való megégetéséről (1184) és a vagyonuk elkobzásáról (1199), a kánonjogászok kidolgozták az eretnekek elleni eljárás szabályait, és engedélyezték a kínvallatás alkalmazását. A 13. század elején létrejött a pápaság és a világi hatalmak eretnekellenes együttműködése, ennek csúcspontját az albigensek elleni hadjárat (1212-1229) jelentette. Az egyházi bíróságok szervezete ugyanakkor nem bizonyult elég eredményesnek: a püspöki bíróságok felkészületlenül és nagyon eltérő hatékonysággal működtek, a pápai legátusok működését viszont általában sikerrel hátráltatták. Ezzel szemben a világi bíróságok buzgóságára nem lehetett panasz, de egységes elvek és normák hiányában ez utóbbiak működését leginkább a politikai szempontok és sokszor a teljes önkény jellemezték. A kaotikus helyzet rendezésére a pápa 1231-től kezdve küldött állandó megbízottakat, inkvizítorokat az eretnekség által érintett német és francia területekre, akik széles körű felhatalmazással jártak el a hit kérdéseiben, a püspöki hatalomtól függetlenül, tekintet nélkül az egyházi és világi kiváltságokra.

Az inkvizítorok eleinte csak a domonkosok közül kerültek ki, 1249-től kezdve neveztek ki a pápák ferences bírákat is. Működésüket kezdettől fogva akadályozta a helyi püspökök ellenállása, akik túlkapásokkal és joghatóságuk megsértésével vádolták az inkvizítorokat. Dél-Franciaországban csak a keresztes hadjárat után, 1234-ben jelent meg az inkvizíció, és három bírósági körzetet alapított Toulouse-ban, Carcas- sone-ban és Provence-ban. A toulouse-i bíróság működését részleteiben is ismerjük: a perek mindössze 1%-a végződött halálbüntetéssel és 15%-a elzárással. A domonkos bírákat a lakosság a hódítás jelképének tekintette, emiatt számos (olykor halállal végződő) támadást kellett a helyi nemesség és polgárság részéről elszenvedniük. A kathar eretnekség Dél-Franciaországban a 14. század második évtizedére tűnt el, elsősorban a városi polgárságnak a királyság gazdasági és politikai életébe történő integrációja, illetve a kolduló rendek által nyújtott vallási és művelődési kínálat eredményeként; a folyamatban az inkvizíció harca csupán egyetlen, represszív faktort jelentett. A dél-franciaországi inkvizíció egyik utolsó akciója volt Jacques Fournier pamiers-i püspök vizsgálata a Pireneusokban fekvő Montaillou lakosai ellen, amelynek jegyzőkönyvét pápává választása (XII. Benedek, 1334-1342) után Rómába vitte, és ma is a Vatikáni Könyvtárban őrzik.

Itáliában az inkvizíció a császár és a pápa közötti hatalmi harcban az utóbbi eszköze volt, emiatt a császár pártján álló (ghibellin) városok általában eredményesen akadályozták a működését, sőt egyik fő exponensével, Pietro da Veronával 1252-ben bérgyilkosok végeztek. A helyzet csak 1268 után változott meg, amikor Anjou Károly, IX. (Szent) Lajos francia király (1226-1270) öccse foglalta el a félszigetet, ami a pápapártiak (guelfek) megerősödését eredményezte. Az új viszonyokat jellemzi a sirmio- nei kathar közösség felszámolása és mintegy 200 tagjának a megégetése. A katharok a 14. század elejére Itáliából is eltűntek.

Az eretnekcsoportok kiirtásával az inkvizíció bíróságai is sokat vesztettek jelentőségükből, annak ellenére, hogy korábbi működési területükön a rendes egyházi intézményrendszer részévé váltak, sőt az újabb eretnekségek által fenyegetett országokban (Csehországban, Dél-Magyarországon és Boszniában) is működtek. A 14-15. században állandósultak az eljárásjogi normák, a bíróságok működését számos jogi kézikönyv segítette. Az inkvizíció a nagy eretnekmozgalmak hiányában kisebb csoportokkal, így például a ferencesek radikális, ún. spirituális ágával foglalkozott, akik a Szent Ferenc-i teljes szegénységhez való visszatérést követelték. Ugyanakkor a korábbi sikerekkel ellentétben, a világi hatalom korlátozott támogatása és a bíróságok nyomorúságos anyagi helyzete miatt az észak-itáliai valdensekkel vagy a csehországi huszitákkal szemben nem tudtak jelentősebb eredményeket elérni.

A feladatvesztés következtében az inkvizítorok joghatóságukat a korábban a püspöki bíróságok elé tartozó ügyekre, mint a káromkodásra, bigámiára és boszorkányságra is kiterjesztették. Ezekben az esetekben a jogalapot az jelentette, hogy az ilyen bűnöket elkövető személyek tetteinek okát az adott egyházi előírás helytelen dogmatikai értelmezésének, vagyis az eretnekségnek tulajdonították. A középkori inkvizíció jelentős mértékben hozzájárult a boszorkányhiedelmek „tudományos" alapjainak megteremtéséhez, különösen a boszorkányszombat tanának kidolgozásához. A világi és püspöki bíróságok által az 1430-as években megkezdett boszorkányüldözéshez a feladatukat vesztett inkvizítorok is csatlakoztak, a két német domonkos szerzetes, Heinrich Kramer és Jakob Sprenger által összeállított kézikönyv, a Malleus maleficarum (Boszorkányok pörölye) két évszázadon át a boszorkányüldözők bibliájának számított.

Az inkvizíció teljes felmorzsolódásához a püspöki és az állami befolyás növekedése járult hozzá a legnagyobb mértékben. 1312-től kezdve egy pápai rendelkezés a bíróságok működését nagyrészt a helyi püspök joghatósága alá rendelte. Ennél is súlyosabb következményekkel járt az inkvizíció tisztán politikai célú felhasználása. Ennek jegyében IV (Szép) Fülöp francia király (1286-1314) az inkvizíció segítségével börtönöztette be és végeztette ki a templomos rend tagjait, hiszen sem a világi, sem pedig a püspöki bíróságoknak nem volt joghatóságuk a szerzetesrend felett. Ugyanez a megfontolás vezetett Jeanne d'Arc ügyének inkvizíciós megoldásához (1430-1431). Az eretnekség vádja és az inkvizíció ítélete politikai áldozatból közönséges eretnekké és ezzel szélhámossá kívánta lefokozni az orléans-i szüzet. Az a szolgalelkű megalázkodás, amellyel a párizsi inkvizítor megbízottja és a beauvais-i püspök az angol hatóságokat kiszolgálta, riasztó jele volt egy valaha autonóm és a maga területén szinte teljhatalmú egyházi intézmény teljes lezüllésének.

Állami inkvizíciós bíróságok a 15-19. században

A SPANYOL INKVIZÍCIÓ

Spanyolország területén a középkorban csak Aragóniában és Katalóniában működtek inkvizíciós bíróságok, Kasztíliában viszont az intézmény nem épült ki. A 15. század végén a területileg egyesülő spanyol monarchia számára alapvető problémát jelentett az ország vallási, etnikai és jogi megosztottsága. A monarchia megerősítése során a reconquista befejezése (Granada visszahódítása, 1492) és Navarra elfoglalása, illetve a főnemesség és a városok autonómiájának megnyirbálása mellett az uralkodóknak Nyugat-Európa legnagyobb vallási kisebbségeivel, mintegy 100 ezer zsidóval és 300 ezer muszlimmal kellett számolniuk. Az ő integrálásukat az erőszakos térítéssel (1492: zsidók, 1502-1526: muszlimok) kívánták megvalósítani, ami azonban nemcsak vallási, hanem politikai szempontból sem hoz(hat)ott megnyugtató eredményt. A megkeresztelt zsidók és muszlimok a szentség felvételével nem veszítették el korábbi identitásukat, ettől az aktustól sem meggyőződéses keresztények, sem pedig lojális alattvalók nem lettek.

Az ország egyesítése után a spanyol uralkodók, II. Ferdinánd (1479-1516) és Izabella (1474-1504) kérésére IV Sixtus pápa (1471-1484) 1478. november 1-jén kibocsátott bullájában engedélyezte az inkvizíció újjászervezését a sevillai egyházmegyében, hogy a megtért zsidók (conversos) hithűségét vizsgálhassák, és felkutathassák a csak színleg áttérteket (marranos). A pápai bulla értelmében 1480-ban két domonkos szerzetes kezdte meg inkvizítori tevékenységét Sevillában, és már 1481-ben hat marranót küldtek máglyára. Az egyre hevesebbé váló üldözések és az ezeket követő általános tiltakozás hatására a pápa 1481-ben visszavonta az engedélyt, és a püspökökre bízta az inkvizíciós bíróságok vezetését. A Katolikus Királyok ellenállása miatt azonban 1483. február 25-én újra megerősítette az öt évvel korábban kiadott bullát, és még a Rómába való fellebbezés lehetőségéről is kénytelen volt lemondani. Ezzel gyakorlatilag formálisan is állami intézménnyé vált a spanyol inkvizíció.

A spanyolországi bíróság középkori elődjéhez viszonyítva teljesen új intézménynek tekinthető, annak ellenére, hogy az előző századokban kidolgozott kánonjogi elvek és eljárásjogi szabályok alapján működött, vagyis joggyakorlata az egyházi, nem pedig a világi büntetőjogon alapult. Ugyanakkor az inkvizítorok formálisan és hivatalosan is a királynak lettek alárendelve: ő nevezte ki a főinkvizítort, a pápa csak a megerősítés jogával bírt. A bíróságok vezetőit a főinkvizítor delegálta, a pápától kapott felhatalmazás alapján. Az első főinkvizítor a híres domonkos szerzetes, Thomas de Torquemada lett (1483 és 1498 között), az ő nevéhez fűződik az inkvizíciós bíróságok kiépítése Spanyolországban. A spanyol inkvizíció a kora újkori állami központosítás egyik leghatékonyabb fegyvere volt Európában, amelynek a joghatósága – egyedüliként a korszakban – mindenkire kiterjedt, kiváltságokra és mentességekre való tekintet nélkül. Az állami intézményi jelleget még inkább kiemeli, hogy 1484- ben megalakult az Inkvizíció Legfőbb és Általános Tanácsa (Consejo de la Suprema y General Inquisición – röviden: Suprema), amely az összes vidéki bíróság munkáját ellenőrizte. Ezzel az inkvizíció formálisan is beilleszkedett a spanyol állam életét irányító tanácsok sorába. Torquemada egy sor általános szabályzatot bocsátott ki, amelyek az összes spanyol inkvizíciós bíróság számára kötelező érvényűek lettek.

A kérlelhetetlenül terjeszkedő intézménnyel nemcsak az elsődlegesen veszélyeztetett, politikailag olykor nagyon befolyásos áttért zsidók, hanem az egyházi vezetés, a főnemesek és a városok egy része is szembeszegült. A tiltakozás egyik legsúlyosabb eseménye az aragóniai inkvizítor, Pedro de Arbués zaragozai kanonok meggyilkolása volt 1485-ben. A bérgyilkosokat a zsidó származású helyi elit fogadta fel. Torquema- da maga is állandóan 50 fős fegyveres kísérettel közlekedett, ami éppenséggel nem közkedveltségére utal. Az inkvizícióval kapcsolatos katolikus kritikák egészen a 16. század közepéig tartottak, és a spanyol katolicizmus két, a keresztény humanizmus örökségét képviselő és a repressziót támogató irányzatának szembenállását is kifejezték. A küzdelemből az inkvizíció és a mögötte álló csoport került ki győztesen.

Az alapítás utáni évtizedben 23 inkvizíciós bírósági körzet alakult, egy-egy körzet több egyházmegye területére is kiterjedt. Az országon kívül Szicíliában, Szardínián, Limában, Mexikóvárosban és Cartagenában szerveztek bíróságokat. Az amerikai inkvizíció az indiánok felett nem rendelkezett joghatósággal, csupán az európaiak és a négerek felett ítélkezhetett. Az inkvizítorok nemcsak a székvárosukban bíráskodtak, hanem rendszeresen vizitálták az ellenőrzésük alá tartozó területeket. Egy-egy bíróságon 2-3 inkvizítor működött, munkájukat fizetett hivatalnokok segítették. A körzethez tartozó fontosabb városokban megbízottak (comisarios) és laikus szervitorok (familiares) tették sűrűvé az ellenőrzés hálóját. A 16. század második felétől az inkvizíció jövedelmei is állandósultak: a vagyonelkobzásokból származó bevételek helyett kanonoki stallumokkal biztosították az intézmény anyagi alapjait.

Az alapítás utáni fél évszázadban a bíróságok figyelme elsősorban a megkeresztelt zsidók hithűségére terjedt ki. Az első évtizedek marranoellenes hadjárata a spanyol inkvizíció történetének legkegyetlenebb időszaka: a perek 15-20%-a végződött halálos ítélettel, amelyeket a nagyszabású autodafékon hajtották végre. Az elítéltek elkobzott vagyona jelentős mértékben hozzájárult a bíróságok gördülékeny finanszírozásához. Ezt követően, nagyjából 1520 és 1560 között az inkvizíció aktivitása átmenetileg csökkent: 1507-ben már csak 11 bírósággal rendelkezett, 1520 táján még az intézmény megszüntetése is szóba került. A feloszlatást végül I. (V) Károly (spanyol király: 1516-1556, császár: 1519-1556) környezetének a protestantizmus spanyolországi megjelenésétől való félelme akadályozta meg.

A spanyol inkvizíció történetének virágkora az 1560-1620/30 közötti évtizedekre tehető. Jelentős funkcióbővülést eredményezett, hogy a bíróság joghatóságát az áttért muszlimokra, a moriszkókra is kiterjesztették. A szintén kényszerrel átkeresztelt moriszkók esetében a teológusok még a keresztség érvényességét is vitatták, ráadásul térítésük későn, a 16. század második évtizedében zárult le. Az inkvizíció ezért csak az 1540-es évektől kezdve kapott felhatalmazást az ő hithűségük vizsgálatára. Az iszlám egykori követői az ország jól körülhatárolható területein éltek, így az időközben ismét 15-re gyarapodott bíróságok közül mindössze 3-at (Valencia, Zaragoza, Granada) foglalkoztattak. Különösen a granadai közösségek üldözése volt kegyetlen, a nemzeti homogenizáció jegyében nemcsak vallási szokásaikat szabályozták, hanem öltözködésüket és viselkedési normáikat is meghatározták, és megtiltották számukra az arab nyelv használatát. A granadai mórok lázadását 1569-ben az államhatalom leverte, 80 ezer személynek kellett elhagynia lakóhelyét. A földesúri védelem alatt álló mo- riszkók Aragóniában és Valenciában sok esetben kiegyeztek az inkvizícióval, alig találkozunk halálos ítélettel vagy vagyonelkobzással. Az inkvizíció tulajdonképpeni eredménytelensége 1609-1610-ben a moriszkók kiűzéséhez vezetett Spanyolországból.

A 16. század közepén újabb célcsoportok jelentek meg az inkvizíció látókörében: a heterodoxnak tekintett misztikusok (allumbrados), illetve a Rotterdami Erasmus és Luther Márton tanait követő közösségek. A protestantizmus Spanyolországban az egyházi és kulturális hagyományok miatt nem érintett nagy tömegeket, leginkább városi polgárok és szerzetesek tanulmányozták a humanisták és az első reformátorok műveit. Az inkvizíció – már csak saját létezését is igazolandó – nagy apparátussal csapott le a sevillai és valladolidi protestáns csoportokra, és kíméletlenül megsemmisítette őket. 1558-1560 folyamán a két városban összesen 51 máglyát gyújtottak meg az inkvizíció utasítására. Ugyancsak nagyon agresszíven lépett fel az intézmény az országban megtelepedett északi, mindenekelőtt német és francia protestánsok ellen, akiket többször máglyára vagy gályára ítéltek. Ezek a tömegesnek ugyan nem nevezhető, de mindig nagyon látványos akciók nemcsak az inkvizíció, hanem Spanyolország korabeli megítélésének is igen sokat ártottak.

A 16. század végétől az inkvizíció számára a vallási kisebbségek egyre kevesebb munkát adtak. Kivételt elsősorban a Portugáliából elűzött megkeresztelt zsidók (cris- taos novos) jelentettek, akik az 1647-ben bekövetkező államcsőd után kerültek az inkvizíció látókörébe, ezúttal nem a fizikai büntetésen, hanem a vagyonelkobzáson volt a hangsúly. Szintén a 17. század második felétől növekedett meg az inkvizíció által végzett vértisztasági (limpieza de sangre) vizsgálatok száma, amelyek célja a bizonyos állami és egyházi funkciók betöltésénél előírt tisztán keresztény (tehát nem zsidó) származás igazolása volt. Az inkvizíció működésének súlypontja történetének utolsó két évszázadában elsősorban a régi keresztények, vagyis a spanyolok vallási életének ellenőrzésére helyeződött át. Az intézmény jelentős szerepet játszott az újkori katolikus felekezet kialakításában, mindenekelőtt a klérus fegyelmének ellenőrzésében, illetve a mágia, a babonák és a hit kérdéseiben való tudatlanság elleni harcban. Míg a középkori inkvizíció jelentős mértékben hozzájárult a boszorkánysággal kapcsolatos hiedelmek kodifikációjához, addig a spanyol inkvizíció vezetői kezdettől fogva a boszorkányvádak ellen léptek fel. Bár alkalmasint néhány vidéki inkvizítor hitelt adott ezeknek a rágalmaknak, a Suprema vezetői a szervezett üldözést mindig megakadályozták. Ennek a magatartásnak a legismertebb példája a 17. század elején a logronói bíróság belső konfliktusa, amely véget vetett a baszkföldi boszorkányüldözésnek.

A 18. századra az inkvizíciónak inkább már csak szimbolikus jelentősége maradt, a tevékenysége minimálisra csökkent, joghatóságát az uralkodók megnyirbálták. Működésének utolsó időszakában néhány dogmatikai kérdéssel kapcsolatos, a társadalomban elterjedt balvélekedés (mint a házasság előtti nemi kapcsolat megengedett volta), illetve a gyóntatószékben elkövetett szexuális zaklatás állt érdeklődésének fókuszában. Sok spanyol számára viszont az inkvizíció a nemzeti identitás egyik letéteményese, a katolikus egyházhoz való hűség szimbóluma lett. A történészek becslései a spanyol inkvizíció által folytatott perek és az áldozatok számáról nagyon megoszlanak: a máglyákról a 400 és 31 ezer közötti számok keringenek a feldolgozásokban. A legelfogadhatóbb értékelések szerint a perbe fogottak 150-200 ezer fő körül lehettek, a kivégzettek száma pedig biztosan nem haladta meg a 10 ezer főt, ez utóbbiak négyötöde az első fél század marranoüldözésének esett áldozatul. Az intézmény működését 1820-ban fejezte be, 1833-ban formálisan is megszüntették.

A PORTUGÁL INKVIZÍCIÓ

Akárcsak Kasztíliában, Portugáliában sem működtek inkvizíciós bíróságok a középkorban. Az országban jelentős, mintegy 30 ezres zsidó kisebbség élt a 15. század közepén, számuk a spanyolországi üldözések hatására 1492 után megduplázódott.

A zsidósággal szembeni diszkriminációs intézkedéseket alig foganatosították, a pogromok szinte ismeretlenek voltak. A gyarmatbirodalom kiépítésével járó súlyos anyagi terhek miatt a portugál király jelentős mértékben támaszkodott a zsidó pénzemberekre: jelenlétük biztosítása érdekében 1496-ban megkereszteltette őket, 1499-ben megtiltotta számukra az ország elhagyását, 1507-ben pedig eltörölte a velük szemben hozott diszkriminatív intézkedéseket. Ugyanakkor a spanyol menekültek érkezése utáni jelentős létszámnövekedés és az erősödő gazdasági szerepvállalás felborította a korábbi évtizedek egyensúlyát, és Portugáliában is egyre erősödő zsidóellenesség- hez vezetett. 1506-ban a lisszaboni pogrom megközelítőleg 2 ezer zsidó áldozatot követelt.

A spanyol monarchia nyomására a portugál uralkodók 1515-ben és 1531-ben is kérték a pápától az inkvizíció felállítását az országban, részben a zsidóellenes fellépések kontrollja, részben pedig a saját hatalmuk növelése érdekében. A pápa és III. János király (1521-1557) a főinkvizítor személyének jelölési jogában nem tudtak megegyezni, ezért az intézmény felállításához az egyházfő végül nem járult hozzá. Hosz- szú jogi huzavona, ideiglenes működés (1536-1544) és római felfüggesztések után a pápa végül csak 1547-ben engedélyezte végérvényesen a királynak az inkvizíció megszervezését. Az intézmény szervezete és működésének szabályai nagyon hasonlítottak a spanyol testvérintézmény jellemzőihez. A portugál inkvizíció irányítását is egy Központi Tanács (Conselho Geral) végezte, három bírósága volt az ország területén (Lisszabon, Évora és Coimbra) és egy a gyarmatokon (Goa), a lisszaboni inkvizícióhoz tartozott Brazília és Angola is. Ugyanakkor nagyon jelentős különbség, hogy a portugál inkvizíció nagyrészt csak a megkeresztelt zsidók ellen folytatott pereket. Az ügyek háromnegyede tartozott ebbe a csoportba, és a zsidóellenes perek aránya Spanyolországtól eltérően az idők folyamán sem csökkent. Az üldözések elől a zsidók Spanyolországba, Itáliába és az Oszmán Birodalomba menekültek, ahol többen igen jelentős karriert futottak be. A portugál intézmény másik sajátossága, hogy a 17. század elejéig a püspököknek jelentős beleszólásuk volt az inkvizíció munkájába. A portugál inkvizíció által lefolytatott perek összességét a történészek 56 ezer körülire becsülik, ebből mintegy 40 ezer az ország területén, 16 ezer pedig Goában zajlott le, a halálos ítéletek száma megközelítette a 2 ezret, ezek kétharmadát végre is hajtották.

A portugál inkvizíció szinte megszállott zsidóellenessége az ország újbóli függetlenedése (1640) után komoly politikai feszültséghez vezetett az intézmény és a portugál uralkodó között. IV János (1640-1656) számára fontos volt a zsidó származású üzletemberek támogatása, ezért engedményeket szeretett volna számukra elérni az inkvizíciónál, de hiába. Az inkvizíció ellenállt, erősítette zsidóellenes akcióját, és Rómában is közbenjárt a király ellen. IV János végül kiközösítve halt meg, utóda,

  1. Alfonz (1656-1667) pedig engedett az inkvizíció nyomásának. Ez a győzelem tovább erősítette a portugál inkvizíciót, amely a következő száz esztendőben spanyol társától eltérően nem mutatta a belső hanyatlás jeleit. Ugyanakkor a királyi hatalommal való szembehelyezkedés hosszú távon rossz stratégiának bizonyult: a politikai elit támogatását elvesztve az inkvizíció saját csapdájába került. Pombal márki 1769- ben teljesen állami és világi bírósággá alakította át, és megtiltotta az áttért zsidók üldözését. A végleges felszámolására 1821-ben került sor.

A római inkvizíció intézményrendszere

A KÖZPONTI SZERVEZET

A római inkvizíció volt időrendben és rangjában is az első a Szentszék minisztériumai, a római kongregációk között. Felállításának közvetlen előzményeit a reformáció tanainak itáliai megjelenésében, illetve a regensburgi kollokvium (1541) kudarcában kereshetjük. Az első jelenség komoly aggodalommal töltötte el a római kúria vezetőit, hiszen a modenai, luccai és nápolyi lutheránus csoportok feltűnésével az új eretnekség immár testközelbe került Róma számára is. A német katolikusok és protestánsok sikertelen egyezkedése pedig világosan jelezte: a frontok megmerevedtek, a teológusok békés párbeszéde aligha fog a helyzeten változtatni. A középkori inkvizíció helyi maradványai mind teológiai, mind intézményes szempontból képtelenek voltak a hatékony reakcióra, ezért III. Pál pápa (1534-1549) 1541-ben Girolamo Aleandro és Gianpietro Caraffa bíborost bízta meg az eretnekség elleni általános fellépés megszervezésével, majd egy évre rá, 1542. július 21-én a Licet ab initio kezdetű bullájával megalapította a római inkvizíciót, Sacra Congregatio Sanctae Inquisitionis Haereticae Pra- vitatis (Szent Hivatal) néven, a középkori domonkos és ferences inkvizíció teológiai és jogi tradícióira építve, de immár egy központosított intézményként és a római kúria központosító egyházreformprogramjának eszközeként. A pápai bulla az inkvizíciót alkotó 6 bíborosra, az általános inkvizítorokra bízta az igaz hit védelmét az egész világra kiterjedő joghatósággal. Az inkvizítorok a hittel kapcsolatos bármilyen kérdésben intézkedhettek, bírói hatalmuk gyakorlatilag korlátlan volt: akárki ellen eljárhattak anélkül, hogy bármilyen mentességet, püspöki vagy világi joghatóságot figyelembe kellett volna venniük. Hatalmuk alól senki, még a bíborosok sem vonhatták ki magukat. A Szent Hivatal elvi szinten megfogalmazott egyetemes jellege természetesen, mint látni fogjuk, teljes mértékben sohasem valósult meg, de még Itáliában is csak évtizedes munkával sikerült kiépítenie a tényleges joghatóságát.

A római inkvizíció első éveiről nagyon keveset tudunk, hiszen a levéltári anyag csak 1548-tól áll rendelkezésünkre. Kétségtelen, hogy az első években a Szent Hivatal struktúrája még nem szilárdult meg, létezése inkább elvi szinten volt meghatározó. Végleges szervezeti formáját 1588-ban, V Sixtus pápa (1585-1590) kúriai reformja során nyerte el, ezután általános elnevezése Sacra Congregatio Romanae et Universalis Inquisitionis seu Congregatio Sancti Officii lett, mai nevét (Hittani Kongregáció – Sacra Congregazione per la Dottrina della Fede) csak 1965-ben kapta. A Szent Hivatal szervezete némileg eltért a többi kongregáció felépítésétől: élén nem a bíboros-prefektus, hanem maga a pápa állt, bíboros tagjainak száma az idők során 6-ról átlag 12-re emelkedett. Az inkvizíció működéséért felelős bíboros a többi kongregációtól eltérően egészen 1967-ig nem prefektusi, hanem csak titkári címmel rendelkezett. A szakmai munkát a kongregáció mellett működő római teológusok és kánonjogászok, az ún. konzultorok végezték, alkalmasint külső szakértők (qualificatores) bevonásával. A kongregáció határozatait a rangidős bíboros szignálta, az adminisztratív irányítást egy Domonkos-rendi komisszárius végezte, az ő szerepét a 17. század végén a korábban elsősorban jegyzői feladatokat ellátó ülnök (assessor) vette át. Rajtuk kívül a hivatal számos jogászt, hivatalnokot és ügyvédet foglalkoztatott.

A bíborosi testület az alapítás utáni időszakban átlagban hetente egyszer ült ösz- sze, IV Pál idején (1555-1559) mindig a pápa személyes elnökletével; V. Pius alatt (1566-1572) állandósult a pápa előtti ülés (coram Sanctissimo) időpontja, a csütörtöki nap. A Szent Hivatal a 16-17. században heti háromszor, 1736 után négyszer ült össze – ez kiemelkedően nagy aktivitást jelent a többi római kongregációhoz viszonyítva. Évente két alkalommal, karácsony és húsvét után kegyelemgyakorlás céljából tanácskoztak a bíborosok (congregazioni di grazie), ilyenkor változtatták meg a félidős rabok egy részének a börtönbüntetését házi őrizetre, illetve elengedték a hátralévő szabadságvesztést. Ugyancsak az ünnepek idején látogatták meg az inkvizíció börtönében raboskodókat is (congregazioni di visita).

A római inkvizícióval párhuzamosan még egy intézmény felügyelt a hit tisztaságára: az Index Kongregáció (Sacra Congregatio Indicis). Ezt a testületet V Pius alapította 1571. április 4-én, feladata a trienti zsinat által összeállított tiltott könyvek jegyzékének (1564) állandó frissítése, a hit szempontjából gyanús művek vizsgálata, megtisztítása vagy betiltása volt. Az Index Kongregáció 1917-ig állt fenn, XV Benedek pápa (1914-1922) szüntette meg, feladatkörét pedig a Szent Hivatalra ruházta át.

A VIDÉKI BÍRÓSÁGOK

A Szent Hivatal felügyeleti joga valamennyi inkvizíciós bíróságra kiterjedt, kivéve az önálló, állami irányítás alatt működő inkvizíciós szervezettel rendelkező Spanyolországot és Portugáliát. A Szentszék azonban csupán Itáliában és néhány Alpokon túli városban tudta keresztülvinni a bíróságok felállítását, ami egyúttal azt is jelentette, hogy az inkvizíció ezenkívül – egyetemes joghatósága ellenére – csupán meglehetősen korlátozott cselekvőképességgel bírt. A római inkvizíciónak a 17. század végén a félszigeten 47, Itálián kívül pedig összesen 6 bírósága volt (Avignon, Besangon, Car- casson, Toulouse, Köln, Málta). Itáliában a bíróságok hálózata északon és a félsziget közepén épült ki; a spanyol uralom alatt álló déli területeken csupán Nápolyban működött egy inkvizíciós megbízott (nem inkvizítor), a tényleges bíráskodást az érsek végezte. A többi dél-itáliai városban elvileg szintén a püspökökre bízták ezt a feladatot, ők viszont a nápolyi érsektől eltérően nem folytattak tényleges inkvizíciós ítélkezési gyakorlatot. Szicíliában és Szardínián a spanyol inkvizíció működtetett bíróságokat. Az északi államok közül a Luccai Köztársaság sikerrel akadályozta meg az inkvizíció megszervezését, itt a 16. században egy világi bíróság, majd 1638-tól a püspök vizsgálódott és ítélt az eretnekség ügyében. A bíróságok mintegy harmadát szervezték meg a középkori intézményre építve, a többit viszont 1541 után alapították. Az inkvizíció hálózata alapvetően az egyházmegyei szervezetre épült, egy bíróság általában 1-3 egyházmegye felett gyakorolt joghatóságot.

A tartományi inkvizítorokat a Domonkos- és ritkábban a ferences rend tagjai közül a Szent Hivatal nevezte ki, amelynek szigorú jelentési és elszámolási kötelezettséggel tartoztak. A 16. században szinte minden ügyben ki kellett kérniük római feletteseik véleményét, a 17. századtól azonban a kisebb súlyú ügyekben már önállóan is eljárhattak. Helyetteseik a vikáriusok voltak, az egyes településeken pedig szerzetesek vagy plébánosok (vicarius foraneus minőségben) képviselték az inkvizíciót, ez utóbbiakat a helyi inkvizítorok nevezték ki. Az inkvizítorok a székhelyükön és a hozzájuk tartozó fontosabb városokban a világiakból toborzott familiárisok szolgálataira is támaszkodhattak. Ezek a személyek különböző jogi és anyagi előnyök fejében segítették az inkvizíció munkáját, bár előnyös helyzetükkel sokszor visszaéltek, és jelenlétük inkább teher, mint könnyebbség volt az inkvizítorok számára. A szervezet hatalmának jelentős kiterjesztését jelentette, hogy IV. Pál rendelkezése értelmében az eretnekséggel kapcsolatos bűnök alól a gyóntatók nem adhattak feloldozást, hanem a bűnöst az inkvizíció elé kellett küldeniük. Ezzel közvetett módon a félsziget valamennyi gyóntatóját (a széles körű felhatalmazásokkal rendelkező jezsuitákon kívül) az inkvizíció szolgálatába állították.

Az itáliai államok vezetői nem egyforma lelkesedéssel fogadták a rájuk kényszerí- tett inkvizíciós bíróságokat, de végső soron (Lucca kivételével) valamennyien beletörődtek a működésükbe. Ennek oka részben a pápaság súlya az itáliai félszigeten, részben viszont a vallási (és ezzel együtt politikai és társadalmi) robbanástól való félelem volt. A bírósági szervezet kiépítésének akadozása az 1542 utáni évtizedben éppen a világi hatóságok és a helyi püspökök kezdeti ellenállásával magyarázható, és a joghatósági konfliktusok később sem hiányoztak. A Szentszék az inkvizíciós bíróságok hálózatával a korábbinál sokkal hatékonyabb módon terjesztette ki fennhatóságát egész Itáliára, különösen az északi felére, létrehozva a félsziget első, államok feletti hatalmi integrációját. Az egyes államok ugyanakkor a pápai beavatkozás segítségével elkerülték a kontinens északi felét lángba borító vallásháborúkat. Az inkvizíció számára az állami jogigények szempontjából a legkedvezőbb terepnek az Egyházi Állam számított, a legnehezebbnek pedig a Velencei Köztársaság. A Signoria világi személyeket delegálhatott az inkvizíció helyi testületeibe, ellenőrizve és részben korlátozva is ezzel a munkájukat.

A vidéki bíróságok joghatóságát a 18. század közepétől érték folyamatos támadások az állami hatóságok részéről. Velencében, Milánóban és Toscanában 1740 és 1770 között az állami hatóságok elvették az inkvizíciótól a nem vallási témájú könyvek cenzúráját. A vidéki bíróságok az utolsó halálos ítéleteket 1720 körül hozták, börtönbüntetéseket viszont még a század közepéig szabtak ki. Másrészt viszont megfigyelhető, hogy a 18. században a büntetések nagy része már a lelki szférához tartozott, és inkább a javítást, mint az elrettentést szolgálta. Az itáliai inkvizíciós bíróságok megszűnéséhez végül nem is annyira az új eszmék, hanem az egyre erősödő állami iuris- dictionalizmus járult hozzá, amely ezekben az intézményekben egy külső hatalom eszközét látta. Elsőként Nápolyban szűntek meg az inkvizíciós perek 1752-ben. Lombardiában Anton Wenzel Kaunitz kancellár rendeletei fosztották meg a bíróságokat működésük alapjaitól, a kegyelemdöfést pedig Mária Terézia (1740-1780) 1775-ben kibocsátott rendelete adta meg, amely szerint az inkvizítorok halála után újak kinevezésére már nem kerülhetett sor. Toscanában és Szicíliában 1782-ben, Modenában 1785-ben zártak be a Szent Hivatal kirendeltségei. A francia megszállás oszlatta fel a 18-19. század fordulóján a piemonti, a liguriai és a velencei székhelyeket, míg az Egyházi Állam területén egészen 1880-ig működött néhány bíróság. Ettől kezdve a Szent Hivatal, illetve utóda, a Hittani Kongregáció a megváltozott egyházi és politikai feltételek között egyedül, immár más szempontok szerint és más eszközökkel látja el a katolikus hit védelmét.

JOGI ÉS TERÜLETI KOMPETENCIA

A Szent Hivatal illetékességi köre felölelte a hit és erkölcs teljes területét, a hatásköre alá tartozó bűnesetek köre az idők során folyamatosan bővült. Ezt az egyetemességet már az alapító bulla is megfogalmazta: a bíborosok minden eretnekgyanús személy és támogatói ellen eljárhattak, a bűnösöket elítélhették, akár halálra és teljes vagyonelkobzásra is. Az intézmény joghatóságát IV Pál tovább szélesítette, és a hatáskörébe vonta a közvetlenül nem eretnekséggel összefüggő olyan bűnöket, mint a szimónia vagy a homoszexualitás. Az inkvizíció személyi illetékessége alól senki sem vonhatta ki magát: a főpapok mellett a bíborosok, sőt királyi rangú személyek ellen is felléphetett, az ő esetükben az ítéletet a pápa magának tartotta fenn. A bíróság kompetenciáját az 1588. évi pápai konstitúció határozta meg végérvényesen: eretnekség, szakadárság, aposztázia, mágia, jóslás, a szentségekkel való visszaélés, illetve minden olyan eset, amelynek hátterében eretnek vélekedés gyanítható. Ez utóbbi kitétel adott lehetőséget az inkvizíció számára, hogy bizonyos morális kilengések feletti vizsgálatot és ítélkezést is magának vindikáljon. Ezek közül a legismertebb a gyóntatószékben a pap részéről tett szexuális ajánlat, a sollicitatio ad turpia. Ennek az első látásra pusztán erkölcsileg elítélhető cselekedetnek az üldözése a 17. században az inkvizíció egyik központi problémája volt. A korabeli jogi vélekedés szerint ugyanis a bűnösnek talált gyóntatók nemcsak a testi élvezet miatt vetemedtek erre a bűnre, hanem a bűnbánat szentségéről vallott eretnek nézeteik miatt is. Ugyanez a felfogás állt a házassági ügyek iránti érdeklődés hátterében: a többnejűségben (bigámia) vétkesnek talált egyének nyilván hamis fogalmakkal rendelkeztek a szentség mibenléte felől. Az inkvizíció magának tartotta fenn a vegyes házasságok akadálya alóli felmentések, illetve a privilegium paulinum (két nem keresztény házastárs szétválasztásának lehetősége abban az esetben, ha egyikük katolizál) alkalmazásának megítélését. A 16. század végétől kezdve a spanyol inkvizícióhoz hasonlóan számos, szintén a hit tisztaságához kapcsolható visszaélés vizsgálatát végezte a Szent Hivatal: a babonák, a megalapozatlan szentkultusz és a misztikus rajongás üldözésének jelentős része volt az itáliai társadalom kora újkori fegyelmezésében. Széles körű kompetenciája miatt az inkvizíció feladata lett a pápának fenntartott esetek, az eretnekség, szaka- dárság, kiközösítés alóli feloldozási felhatalmazások, illetve a házassági és szentelési akadályok, eskük és fogadalmak alóli felmentések megadása is. Bár az alapító bulla külön nem említette, a kongregáció joghatósága értelemszerűen kiterjedt a könyvek ellenőrzésére is. Az Index Kongregációval közösen (vagy olykor inkább egymással rivalizálva) az inkvizíció gyakorolta a legfelső egyházi cenzúrát a nyomtatott könyvek felett, és szintén ez a hatóság engedélyezhette a tiltott könyvek olvasását indokolt esetben a megfelelő személyeknek.

A római inkvizíció alapításától kezdve az egész keresztény világ felett joghatósággal rendelkezett, de bírósági szervezet és intézményi hálózat hiányában Itálián kívül gyakorlatilag nem működött, így a katolikus Európa egyéb országainak lakói csak sajátos esetekben kerültek kapcsolatba a hivatallal. Egy számítás szerint a római inkvizíció által tárgyalt ügyek alig másfél százaléka vonatkozott a Német-római Birodalomra. Az északi országokban a Szent Hivatal elsősorban a nunciusok, a jezsuita kollégiumok és a missziók útján tudta bizonyos esetekben (sokszor csak erősen elvi szinten) a joghatóságát gyakorolni. Mindenekelőtt az inkvizíció jogkörébe tartozott a különböző pápai felhatalmazások, felmentések és a tiltott könyvek olvasására vonatkozó engedélyek megadása, amelyekért elsősorban a főpapok folyamodtak Rómába. A felhatalmazások révén a Szent Hivatal különösen a rendes egyházi hierarchiával nem rendelkező missziós területek, így például a magyarországi török hódoltság egyházi életének irányításában vállalt jelentős szerepet. A Hitterjesztés Szent Kongregációjának (Sacra Congregatio de Propaganda Fide) megalapítása (1622) előtti két évtizedben gyakorlatilag az inkvizíció felügyelte a missziók munkáját. Ugyancsak a felmentések csoportjába tartoztak a házassági akadályok alóli diszpenzációk, ilyen jellegű kérelmek inkább főrangú személyek (pl. Czobor Mihály és Thurzó Zsuzsanna, Wesselényi István és Pongrácz Mária, Batthyány Ádám és Illésházy Katalin) részéről érkeztek a hivatalhoz. Szintén komolyan foglalkoztatta az inkvizíciót a református Bethlen Gábor (erdélyi fejedelem: 1613-1629) házassági terve egy Habsburg hercegnővel. Az inkvizíció fontos szerepet játszott a magyarországi rekatolizáció jogi kereteinek megteremtésében, amikor a magyar főpapok feljelentése nyomán kiközösítette Mátyás főherceget (császár: 1612-1619) a protestánsok vallásszabadságát biztosító 1608. évi törvények szentesítéséért. A 17. század második felében az ortodoxok uniójával kapcsolatban felmerült egyházfegyelmi kérdésekben szintén a Szent Hivatal volt az illetékes. Az Alpokon túli területek lakói leginkább itáliai utazásuk során jutottak az inkvizíció bíróságai elé, és az inkvizíció előtt önként megjelenő áttérők (sponte comparentes) között számos közép- és észak-európaival találkozunk, legtöbbször alacsony származású, más forrásból ismeretlen személyekkel.

PERRENDTARTÁS ÉS BÜNTETÉSEK

Milyen sors várt egy eretnekre, aki a római inkvizíció kezébe került? Mindenekelőtt nagyon fontos tisztázni: mindhárom kora újkori inkvizíció rendkívül bürokratikus intézmény volt, amelynek legfontosabb következménye, hogy a hivatalnokok és a bírák a korabeli bírósági gyakorlathoz képest sokkal kevésbé bánhattak önkényesen a vádlottakkal. Szó sem lehetett a világi bíróságokra olyannyira jellemző, kontroll nélküli brutalitásról, a fogva tartás és a kihallgatások szigorú szabályok szerint történtek, a kilengéseket az alkalmazottak azonnal jelentették a felsőbb fórumoknak. A vidéki bírák és a Szent Hivatal közötti levélváltás egyértelműen a korrekt és uniformizált eljárásra való törekvésről, az aggályos és minden önálló iniciatíva nélküli ügyintézésről tanúskodik. A kutatásban ma már közhelynek számít a vidéki bíróságok szoros, szinte már szolgai függése a római központtól: ez a kiszolgáltatottság különösen anyagi kérdésekben és az eljárásokkal kapcsolatban jelentkezett. A kihallgatásokról az összes momentumra kiterjedő jegyzőkönyveket vettek fel, amelyek a vádlott minden szavát (még a jajgatást is) megörökítették. Bár a mai eljárásjogi normák szerint az inkvizíció által követett procedúra nyilván nem állná meg a helyét, de a kor jogi színvonalán messze a legméltányosabbnak számított. A tanúk és a tettestársak nevét kifelé teljes titokban tartották, az esetleges bosszú vagy menekülés elkerülése érdekében. A vádlottakat csak a szökés veszélye esetén börtönözték be, mert az inkvizíciós eljárás és a per puszta híre is sokat ártott a gyanúba keveredett személyek jó hírének. Az Egyházi Államon kívül a fogva tartást a világi hatóságoknak kellett jóváhagyniuk. Ha a procedúra korrektsége felől kételyek merültek fel, a Szent Hivatal általában beszüntette az eljárást. A boszorkánysággal szemben valamennyi kora újkori inkvizíció nagyon óvatos volt, ezt a jelenséget az eretnekség egyik válfajának tekintette, vagyis a beismerésnek és a bűnbánatnak nem a máglya, hanem az egyházba való visszafogadás lett a következménye. Az inkvizítorok az európai átlaghoz képest nagyon csekély számú boszorkánypert folytattak le; a boszorkányok egymás elleni vallomását nem fogadták el, és nem hittek az ördögjegyben sem.

A vádlottaknak joguk volt a védekezéshez, ehhez megkapták a per másolatát, a vádakat tehát pontosan megismerhették, de a vádlók kilétét nem. Az anonimitás miatt a bíróság fokozott figyelmet fordított a feljelentők személyének feddhetetlenségére, a vallomások esetleges hátsó szándékaira és általában megbízhatóságára. A személyes leszámolások elkerülése érdekében a vádlott maga is megnevezhette rosszakaróit.

A terhelő tanúkkal az alperes személyesen nem találkozhatott, de saját igazolására ő is megnevezhetett tanúkat, akiknek szükség esetén a hivatal az útiköltségét is megtérítette. Az alperes ügyvédet is fogadhatott: az általa megnevezett három személy közül a bírák választották ki az egyiket a feladatra. Természetesen ez utóbbinak nem pontosan a mai jogi értelemben vett védelem volt a feladata: ha a védencét bűnösnek találta, rá kellett beszélnie a beismerésre, amennyiben ez nem sikerült, lemondott a hivataláról, különben ő maga is eretneknek minősült volna. Ugyanakkor a tényleges védekezés számos lehetősége ekkor is adott volt: a vallomások ellentmondásaira éppúgy rámutathatott, mint ahogyan bizonyíthatta a terhelt igazhitűségét, megtámadhatta az eljárás visszásságait, és folyamodhatott a büntetés enyhítéséért.

A kínvallatást az inkvizíciós bíróságok 1252 óta alkalmazták a beismerő vallomás kicsikarása érdekében. A tortúra alól mentesült minden olyan személy, akinek az egészségi állapotát ez súlyosan veszélyeztette volna: a terhes és a negyven napon belül gyermeket szült nők, az öregek, a kiskorúak és a betegek. A kínvallatást csak megfelelő súlyú terhelő vallomások esetében, a konzultorokkal való tárgyalás és orvosi vizsgálat után alkalmazták. Bizonytalan helyzetekben Rómából kértek engedélyt, mert jogtalan alkalmazás esetén a hivatalnokokat felelősségre vonták. A kínzás előtt a vádlott böjtölt, majd hátrakötött kezekkel kifeszítették, és így tartották fél-egy óra hosszán át. A műveletnél a bíróság és a püspök megbízottja, illetve a jegyző volt jelen. A különböző 19. századi ábrázolásokból ismert szadista repertoár a római inkvizíció börtöneire nem volt jellemző: még a kikötözött személy rángatása vagy súlyokkal való terhelése is tilos volt. Az ily módon kicsikart vallomást a vádlottnak 24 óra múlva az aláírásával kellett hitelesítenie.

Az utókor leginkább az egyes büntetési tételek elnevezéseit értette félre. A carcer perpetuus nem életfogytiglan, hanem néhány, általában 3 éves börtönbüntetést jelentett. Ennél súlyosabb volt a carcer perpetuus irremissibilis, amely 8 évnek felelt meg. A legsúlyosabb elzárás az immuratio volt, amelyen természetesen nem az élve befalazást értették – józan ésszel ezt még elgondolni sem igen lehetne –, hanem a tényleges életfogytiglant. A legszörnyűbb azonban minden kétséget kizáróan a gályarabság volt, amelyre elsősorban a nagyon súlyos bűnben vétkesnek talált papokat ítéltek: főleg az ún. főeretnekeket (heresiarchákat), a súlyos szentségtörést elkövetőket vagy éppen az olyan hamis inkvizítorokat, akik álruhájukat szexuális zaklatásra használták fel. Az egyház a papsággal szemben magasabb erkölcsi követelményeket támasztott, ezzel magyarázhatók az általában súlyosabb büntetési tételek is. A közhiedelemmel ellentétben az inkvizíció csak a legritkábban hozott halálos ítéletet, főleg a teljesen megátalkodott vagy többszörösen visszaeső bűnösök, illetve az alapvető dogmákat tagadó eretnekek esetében, a kivégzést pedig az állami hatóság hajtotta végre. Az autodafé jelentése is elhomályosult az évszázadok során: nem a máglyahalál szinonimája, hanem azt a hitvallást (actus fidei) jelenti, amelyet az elítélt az inkvizíció vagy a püspök palotájában (abiuratio de levi), súlyosabb esetben pedig nyilvánosan a templomban vagy annak lépcsőjén (abiuratio de vehementi) tett le. A súlyos visszaesők szintén nyilvánosan tagadták meg az eretnekséget, ők már általában a kivégzésük előtt (abiuratio de formali). Összességében elmondhatjuk, hogy az inkvizíció bíróságai a meggyőzésre és az egyházzal való közösség helyreállítására törekedtek, és általában az enyhébb büntetési tételeket részesítették előnyben: a mozgásszabadság korlátozását, bűnbánati gyakorlatokat, közhasznú munkát, pénzbüntetést, imákat és vallásos gyakorlatokat.

Az inkvizíciónak (főleg vidéken) kevés börtön állt a rendelkezésére, az elítélteket leginkább kolostorokba zárták, ahol felügyelet alatt sokszor karitatív munkát végeztek. A hivatal a mozgásszabadság korlátozására több enyhébb módszert is alkalmazott: a tényleges börtön helyett sokszor házi őrizetre vagy pedig egy meghatározott településen való tartózkodásra ítélték a vádlottat. A családfenntartókat sokszor visz- szaengedték otthonukba, és eltekintettek az elzárásuktól, különösen, ha a helybéli kolostorok is tiltakoztak a kéretlen társbérlők ellen. Ilyen esetekben sokszor letétet vagy a szegényektől csak esküt kértek a szökés megakadályozására. Az újabb kutatások az inkvizíció római börtönéről is jóval kedvezőbb képet festenek, mint azok a nedves, szutykos és sötét kazamaták, amelyek a korábbi szerzők rémálmaiban felsejlettek. A rabok a kor viszonyaihoz képest tágas és világos cellákban éltek, amelyekben saját költségükön számos kényelmi eszközt biztosíthattak maguknak. A börtönbe borbély járt be, a ruhák mosására és foltozására is lehetőség volt; a fogvatartottaknak heti kétszeri ruhacserére volt joguk, persze mindez elsősorban saját anyagi helyzetük függvénye volt. A szegények számára adományokból biztosítottak szerényebb ellátást, a szerzeteseket pedig a rendjük tartotta el. A rabokat az inkvizíció hivatalnokai, sőt a bíborosok is rendszeresen látogatták, ilyenkor előadták szükségleteiket és kívánságaikat, amelyeket a hivatal az ülésein tárgyalt meg. Az inkvizíció börtönében elsősorban kommunikációs tilalmak léteztek: a rabok nem beszélhettek egymással és az őrökkel, ez utóbbiakat a külvilággal való érintkezésre sem használhatták fel. A vidéki börtönök viszonyai sokkal szegényesebbek lehettek, amint arról a számos Rómába érkezett kérvény tanúskodik.

A római inkvizíció tevékenysége

AZ INKVIZÍCIÓ ÉS AZ EGYHÁZI VEZETÉS: A FŐPAPOK ELLENI PEREK

A római inkvizíció jelentősége a katolikus egyház 16. századi történetében sokkal nagyobb, mint azt pusztán egy szentszéki hivatal esetében várhatnánk. A római kúrián belül a század első felében két jelentős csoport volt jelen, küzdelmük egészen az 1570-es évekig meghatározta a katolikus egyház útkeresését. A keresztény humanizmus örökségét őrző püspökök és szerzetesek (spirituali) az egyház belső megújulásáért, a személyes vallásosság lehetőségeinek (így például a népnyelvű Bibliának és a vallásos irodalomnak) a kiterjesztéséért, illetve a püspökközpontú (episzkopális) egyházmodell bevezetéséért szálltak síkra. A másik csoport (zelanti) az egyház túlélésének egyetlen lehetőségét az eretnekség kiirtásában, illetve az egyházi változások szigorú szentszéki ellenőrzésében és irányításában, vagyis egy centralizációs-represz- szív koncepcióban látta. Ez a két csoport az 1540-es évektől kezdve folyamatos harcban állt egymással, részben az ő küzdelmük határozta meg a trienti zsinat vitáit. A ze- lanti számára a küzdelem leghatékonyabb és végül a győzelemhez segítő eszköze az inkvizíció intézménye volt. A Szent Hivatal tagjai kezdettől fogva közülük kerültek ki: az első hat kardinális közül öt volt az integralista csoport tagja. A megosztottság súlyát mutatja, hogy maguk a pápák is hol az egyik, hol a másik csoport képviselői közül kerültek ki. Az inkvizítor pápák, így IV Pál, V. Pius és V. Sixtus által képviselt reformkoncepció nagyon mély nyomokat hagyott az újkori katolikus felekezet kialakulásában, és sok szempontból évszázadokra meghatározta a katolikus egyháznak a különböző eszmeáramlatokra adott válaszait.

Ennek a belső harcnak a jele, hogy az első jelentősebb inkvizíciós perek – már csak

a vidéki bíróságok kiépítésének elhúzódása miatt is – az eretnek tanokkal megvádolt püspökök és bíborosok ellen zajlottak. Az inkvizíció első főpap áldozata Pier Paolo Vergerio capodistriai (koperi) püspök volt. Vergerio különböző diplomáciai küldetések után 1536-ban kapta meg a capodistriai egyházmegyét, ahol jelentős reformokat hajtott végre a keresztény humanizmus szellemében. 1544 decemberében a reformtörekvéseivel szembehelyezkedő capodistriai szerzetesek Velencében eretnekség vádjával feljelentették, 1546-ban a perét Rómába helyezték át. A zsinat előtt 1546-ban megjelenő püspököt a pápai legátusok Rómába, az inkvizíció elé utasították. Erre a főpap természetesen nem volt hajlandó, inkább nyíltan a reformáció eszméinek terjesztésébe fogott a Velencei Köztársaság területén. A szentszéki nyomás hatására Velence végül a püspök leállítása és kiadatása mellett döntött, mire Vergerio 1549 májusában elmenekült Itáliából. 1565-ben bekövetkezett haláláig Tübingenben élt, ahol elsősorban a déli szláv nyelvű protestáns irodalom nyomtatásával és terjesztésével foglalkozott.

Az 1550-es évek elején az inkvizíció tényleges vezetője, Gianpietro Caraffa titokban hozzálátott a spirituális csoporthoz tartozó főpapok elleni bizonyítékok összegyűjtéséhez. Többeket közülük, így Giovanni Grimani aquileiai pátriárkát, Pietro An- tonio Di Capua otrantói érseket és Vittore Soranzo bergamói püspököt már III. Gyula pápasága idején (1550-1555) perbe fogták. 1555-ben, Caraffa IV. Pál pápává választása után az új római főpap az inkvizíció segítségével majdnem teljesen felszámolta a kúrián belüli ellenzékét. Uralkodásának négy éve alatt az inkvizíciót a katolikus egyház legnagyobb hatalmú intézményévé tette, folyamatosan kiterjesztette a jogkörét a korábbiakban más fórumok elé tartozó bűntettekre, és előírta a halálbüntetést számos eretnek tanítás, így az antitrinitarizmus hirdetőire. Az itáliai spiritualista főpapok talán legjelentősebbikét, az angol Reginald Pole bíborost viszont az inkvizíciónak nem sikerült perbe fognia: Pole már Caraffa pápává választása előtt visszatért I. (Tudor) Mária (1553-1558) Angliájába, ahol a katolikus egyház restaurációja érdekében fáradozott, egészen 1558-ban bekövetkezett haláláig. A Rómában eretneknek tartott főpapot az angliai protestánsok az igaz hit üldözőjének tekintették.

III. Pál egyik leghatalmasabb ellenfele mind politikai, mind pedig egyházi értelemben Giovanni Morone bíboros volt, akinek a likvidálására Caraffa hosszú éveken át készült. A kardinálist 1557. május 31-én tartóztatták le, és egészen a pápa 1559-ben bekövetkezett haláláig az Angyalvár börtönében maradt. A bírák sietsége és ellenfelei mindenre kiterjedő nyomozása ellenére sem sikerült két év alatt elítélni, IV. Pál halála után pedig, főleg II. Fülöp spanyol király (1556-1598) nyomására, kénytelenek voltak szabadon bocsátani és hivatalosan rehabilitálni. Ezt követően Morone bíboros a trienti zsinat utolsó pápai legátusa lett, az ő érdeme a zsinat legnagyobb belső válságának a megoldása és a gyűlés sikeres befejezése. Moronéval együtt több más püspök és prelátus is az inkvizíció börtönébe került 1557-1558 folyamán, akik a következő évben visszanyerték szabadságukat.A kúrián belüli intranzigens irányzat IV. Pál kedvenc inkvizítorának, a domonkos Michele Ghislierinek a pápává választásával (V. Pius) aratott végső győzelmet a keresztény humanizmus római képviselői felett. Az egykori főinkvizítor pápaként is az inkvizíciót tekintette legfőbb támaszának, és a központi szervezet mellett a vidéki bíróságok tekintélyét, hatáskörét és aktivitását is jelentős mértékben növelte. Egyik legfontosabb célkitűzése volt az itáliai főpapok által képviselt spiritualista irányzat teljes megsemmisítése. Ennek érdekében semmissé nyilvánította a IV. Pál halála után kiadott feloldozó határozatokat, amennyiben új bizonyítékok kerülnek napvilágra. Ennek az új hadjáratnak az egyik első áldozata a firenzei protonotárius, VII. Kelemen (1523-1534) egykori titkára, Pietro Carnesecchi lett, akit 1567. október 1-jén végeztek ki Rómában mint többszörösen visszaeső eretneket.

Az új pápát erősen foglalkoztatta a Morone elleni per újbóli megindítása, de erről a zsinat (amelyet legátusként Morone zárt le) tekintélyének megőrzése érdekében végül lemondott. Ugyanakkor komoly sikerként könyvelhette el, hogy a spiritualista irányzat egyik legjelentősebb Itálián kívüli képviselőjének, Bartolomé Carranza tole- dói érseknek az ügyét a spanyol inkvizíció átengedte a római testvérintézménynek. A keresztény humanizmus értékeit valló domonkos szerzetes II. Fülöp bizalmi embereként került a spanyol prímási székbe 1558-ban a főinkvizítor Fernando Valdés ellenében. Ez utóbbi már 1559-ben vizsgálatot indított ellene az általa összeállított katekizmus állítólagos eretnek tanításai miatt. A politikai szempontból is nagyon kényes helyzetben II. Fülöp és a spanyol inkvizíció számára is áthidaló megoldásnak tűnt, hogy az érsek igazhitűségét Rómában vizsgálják ki. Az érsek 1567-ben érkezett az Örök Városba, de ügyét csak 1576-ban zárták le: Carranza csupán néhány enyhén gyanús tétel megtagadására kényszerült, és érsekségét is megtarthatta. Ennek sok hasznát a 17 évig húzódó per után már nem vette: rövidesen elhunyt Rómában anélkül, hogy egyházmegyéjét valaha is kormányozta volna.

A látványos sikerek ellenére az inkvizíció hatalmának ambivalenciáját mutatja, hogy működésének csúcspontján, a 16-17. század fordulóján az intranzigens csoportnak már nem sikerült egy újabb inkvizítor pápa megválasztását elérni, noha erre látszólag minden esély meglett volna. A kora újkori bíboros-titkárok közül az egyik legjelentősebb személyiség Giulio Antonio Santoro volt, aki 1587 és 1602 között irányította a Szent Hivatal tevékenységét. Santoro V. Pius és V. Sixtus kedvence volt, karrierjét még IV. Pál unokaöccse mellett kezdte. Kérlelhetetlen szigort tanúsított a keresztény humanizmus és a protestantizmus minden megnyilvánulásával szemben, döntő szerepet játszott Carnesecchi és Carranza perében, és az ő feladata volt a Morone elleni újabb (elmaradt) eljárás előkészítése. Emellett bámulatos energiával dolgozott a missziókért, többek között a balkáni katolikus kisebbségek megsegítéséért. Az 1590 és 1592 között tartott négy konklávén éppen intranzigenciája miatt nem sikerült a szavazatok többségét megszereznie, mivel bíborostársai nem kívántak még egy V. Piushoz hasonló karakterű főpapot Szent Péter trónján látni.

AZ ITÁLIAI PROTESTÁNS KÖZÖSSÉGEK FELSZÁMOLÁSA

A római inkvizíciónak ibériai társaitól eltérően nem a zsidózók üldözése, hanem a protestáns veszély itáliai feltartóztatása volt a legfontosabb célja. Egyetemes joghatósága ellenére, bírósági szervezet hiányában az Alpoktól északra a reformációval szemben csupán lelki fegyverei voltak. Ugyanakkor az itáliai szervezet hatékonyságát mutatja, hogy az 1570-es évekre gyakorlatilag sikerült száműznie a protestáns eszméket a félszigetről. Az itáliai reformáció több szempontból is különbözött északi és nyugati társaitól. Mindenekelőtt a félszigeten nem volt olyan politikai hatalom, amely támogatta volna a protestantizmust, ennek következtében az intézménnyé, felekezetté szerveződése eleve esélytelen volt. Nyilván jórészt ezzel a körülménynyel magyarázható, hogy az itáliai reformáció tanításában a vallási tolerancia igen fontos szerepet játszott. Másrészt pedig az egyetemek nagy száma és a humanista tradíciók miatt az egyházreform itáliai képviselői sokkal individualistább, intellek- tuálisabb és sok esetben dogmatikai szempontból radikálisabb irányvonalat képviseltek német, svájci vagy akár magyarországi társaiknál. Az itáliai reformátorok nem tanítottak egységes teológiai nézeteket, egyedül a régi egyház intézményeinek és vallásgyakorlatának kritikája kötötte össze őket. Tanaik forrásvidéke is nagyon ösz- szetett: Erasmus döntő hatása mellett ugyanúgy felfedezhetjük Luther és a svájciak ismeretét, de nagyon erős a spanyol misztikusok befolyása is. Ez utóbbiak szerint az isteni titkokat a lélek megvilágosodásával ismerhetjük meg, a keresztény élet pedig a megvilágosult lélek belső kapcsolata Istennel. Ez a felfogás mind a tanítóhivatalt, mind pedig az egyházi hierarchiát teljesen szükségtelenné teszi. Az itáliai reformáció éppen széttagoltsága, intellektualizmusa és reménytelen helyzete miatt komoly vonzalmat mutatott a radikális nézetek, így az anabaptizmus (a felnőttkeresztség) és az antitrinitarizmus iránt. Az új tanok – mindenekelőtt a hit általi megigazulás és az egyházi intézményekkel való szembenállás – elsősorban a társadalom felső és középső rétegeiben találtak követőkre, leginkább Itália északi városköztársaságaiban. Találunk közöttük arisztokratákat és nemesasszonyokat, modenai, luccai és velencei patríciusokat és kereskedőket, a kiemelkedő személyek köré szerveződő közösségeik életébe számos pap, szerzetes, orvos, tanár, jogász, nyomdász és minden rendű és rangú kézműves is bekapcsolódott.

A római inkvizíció felállítása után több másként gondolkodó rögtön érzékelte a veszélyt: Bernardino Ochinót, a kapucinusok negyedik rendfőnökét és a luccai Piet- ro Martire Vermigli lateráni kanonokot az elsők között rendelték Rómába, hogy tanításaikról számot adjanak, de mindketten a gyors menekülést választották. A híres humanista, Celio Secondo Curione még az idézést sem várta meg, hanem szintén a félsziget elhagyása mellett döntött. Működésének első éveiben az inkvizíció a spiri- tualista főpapok elleni perek mellett elsősorban a szerzetesrendi hitszónokok ellenőrzését erősítette, bennük látta ugyanis – teljes joggal – az új eszmék leghatékonyabb terjesztőit. Nemcsak a rendi elöljárókat kötelezték szigorúbb fellépésre a megtévedt rendtársakkal szemben, hanem számos pert folytattak az eretnekgyanús barátok ellen.

Ezzel egy időben megkezdődött a reformáció jelentősebb itáliai központjainak számító északi városok megtisztítása. Az 1544 és 1559 közötti másfél évtizedben – mindenekelőtt Caraffa főinkvizítor, majd pápa buzgalmának eredményeként – a reformáció követőinek jelentős részét bebörtönözték, a legelszántabbakat kivégezték, a szerencsésebbeket elüldözték a félszigetről. Az inkvizíció egyik legnagyobb sikerét éppen a különösen nehéz terepnek számító Velencében érte el. 1551-ben egy anabaptista püspök, Pietro Manelfi önként jelentkezett a bolognai inkvizítor előtt, megtagadta az eretnekséget, és beszámolt az általa ismert itáliai protestáns közösségekről. Bár vallomása erősen túlzónak bizonyult, arra mégis jó volt, hogy az inkvizíció az eretnekveszélytől megrettent Velencei Köztársasággal karöltve felszámolja az anabaptista közösségeket a városállam területén. Az újrakeresztelők egy része katolizált, másik részük viszont külföldre menekült, többen közülük a morvaországi hutteri- tákhoz csatlakoztak. Ezekben az években rajtuk kívül számos, főleg radikális nézeteket valló reformátor (Camillo Renato, Sebastiano Castellione, Lelio és Fausto Sozzini, Giorgio Biandrata) hagyta el Itáliát és talált menedéket Svájcban, majd pedig Lengyelországban és Erdélyben, és járult hozzá az európai gondolkodás fejlődéséhez, mindenekelőtt a racionális dogmakritika, illetve a vallási tolerancia eszmei alapjainak megteremtéséhez. Az itáliai reformáció üldözésének első szakaszát IV. Pál halála zárta le 1559-ben. A pápa és kedvenc intézménye, a római inkvizíció által képviselt int- ranzigens egyházpolitika népszerűtlenségét jól példázza, hogy IV. Pál halálhírére a római nép megrohanta az inkvizíció akkori székhelyét, a Santa Maria sopra Minerva domonkos kolostort, kiszabadították a rabokat, és elpusztították a levéltárat.

A protestánsok üldözése a következő évtizedekben sem szűnt meg, sőt bizonyos eseményei a korábbiaknál is kegyetlenebbeknek bizonyultak. Ennek legismertebb példája a calabriai valdens közösségek (részben fizikai) megsemmisítése. A valden- sek egy része a piemonti hegyekben túlélte a középkori inkvizíció üldözéseit, és Itália egyetlen szervezett heterodox keresztény csoportját alkották a 16. század elején, mintegy 15 ezer hívővel. 1560-ig a franciaországi hugenották lelki-szellemi támogatását élvezték, ekkor azonban Emmanuele Filiberto savoyai herceg megtiltotta a protestáns vallásgyakorlatot, majd rövid fegyveres konfliktus után, 1561. június 5-én békét kötött velük, csupán területi korlátokat szabva szabad vallásgyakorlatuknak. Sokkal tragikusabban alakult a calabriai testvéreik sorsa. Az ő csoportjaik a középkor végén érkeztek északról a cosenzai egyházmegye eldugott településeire, ahol nemcsak vallásilag, hanem nyelvi-kulturális szempontból is elkülönült, endogám közösségeket alkottak, tradícióikat földesuraik hallgatólagos támogatásával egészen a 16. század közepéig őrizték. Piemonti hitsorsosaikhoz hasonlóan ők is külföldről, Genf- ből kaptak lelki támaszt és prédikátorokat, s ezzel kihívták maguk ellen a spanyol hatóságok és a Szent Hivatal haragját. Az inkvizíció 1559-ben kezdett vizsgálatot a valdensek ügyében, és hozzáláttak tömeges és erőszakos áttérítésükhöz, sőt 1561-ben az inkvizíció (akárcsak spanyol társa a moriszkók esetében) nyelvi és viselkedésbeli szabályozással is meg akarta törni ellenállásukat és belső kohéziójukat. A valden- sek az intézkedések hatására tömegesen menekültek a falvakból, mire az inkvizíció a spanyol hatóságok segítségével az erőszakos megoldást választotta. A valdensek az első ellenük küldött csapatot visszaverték, parancsnokát pedig 50 katonával együtt megölték. Erre a nápolyi alkirály vezetésével bosszúhadjárat indult ellenük, amelynek során 1561 nyarán mintegy 3 ezer valdenst mészároltak le, néhányuknak sikerült külföldre menekülnie, a többiek pedig a kényszer és a jezsuita missziók hatására katolizáltak.

A reformáció eszméire Itáliában az utolsó csapást V Pius pápasága mérte. A korábbi főinkvizítor elszántan csapott le a megmaradt spiritualista gondolkodókra és eretnek csoportokra Mantovában, Bolognában, Velencében és Modenában. Az ő pon- tifikátusa alatt hajtották végre eretnekség vádjával a legtöbb halálos ítéletet Rómában, mai ismereteink szerint 33-at, vagyis a 200 év alatti mintegy 120 kivégzés egynegyedét. V. Pius halálával az inkvizíció eretnekellenes hadjárata is véget ért Itáliában, a nagy harc záró epizódja a Velencében utolsóként kivégzett eretnek, Pietro Longo könyvárus halála volt 1588-ban. A félszigeten maradt, protestáns nézeteket valló személyek számára hosszú időn át a rejtőzködés, az ún. nikodémizmus volt az egyetlen túlélési stratégia.

Az inkvizíció, a cenzúra és a Biblia-fordítások

Az inkvizíció működésének egyik, európai léptékben vizsgálható kérdése a katolikus irodalom cenzúrája. Míg azonban Itáliában a könyvtermés egészét az (egymástól nem pontosan elhatárolt joghatóságú) római inkvizíció és az Index Kongregáció felügyelte, mégpedig meglepő hatékonysággal, addig a többi európai ország katolikus vallásos irodalmának cenzúrája az állami hatóságok és az egyházi hierarchia kezében volt. Az inkvizíció a 16. század második felében több jegyzéket (indexet) is összeállított, amelyek a tiltott olvasmányokat tartalmazták. A bíborosok az első jegyzéket 1549-ben adták át a római könyvárusoknak a kereskedelmi forgalomból kivonandó művekről. Ugyanebben az évben a Tízek Tanácsának utasítására Velencében is összeállítottak egy hasonló lajstromot. Minden idők legszigorúbb indexét IV. Pál tette közzé 1559-ben, amely azonban – éppen radikális tilalmai miatt – végrehajthatatlannak bizonyult. Ennek mérséklésére a trienti zsinat által kijelölt, 18 püspökből álló bizottság is összeállított egy listát (1564), amelyet viszont V Pius túl engedékenynek talált, ezért ez sem lépett hatályba. Az Index Kongregáció feladata éppen ennek a jegyzéknek az állandó frissítése volt, viszont a pápák nem határozták meg a pontos joghatóságát az inkvizícióhoz viszonyítva. Ennek következtében mindkét intézmény gyakorolta a cenzori hatalmat, olykor egymástól eltérő alapelvek szerint. A tiltott könyvek jegyzékét az Index Kongregáció, majd a Szent Hivatal folyamatosan naprakészen tartotta, kötelező hatálya csak a II. vatikáni zsinat után, 1965-ben szűnt meg. Az egyes szerzők és művek tilalma különböző súlyossági fokozatokat mutatott: bizonyos alkotók valamennyi művét eleve betiltották, másoknak csak egyes írásait, a legenyhébb esetben pedig csupán a kijavításig szerepelt az indexen az adott munka. Az egyházi cenzúra természetesen nemcsak a vallásos irodalmat érintette, hanem mindazon műveket, amelyek az egyház tekintélyét vagy a keresztény erkölcsöt sérthették, emiatt a 16-18. században az antik szerzők és az (elsősorban itáliai) szépirodalom csak erősen megtisztított formában láthatott napvilágot.

A Szentírás katolikus fordításának felügyeletét, a megjelenés szabályozását, a napvilágot látott fordítások engedélyezését a római kúria egész Európában igyekezett (legalábbis elvileg) kézben tartani, így ezen műfaj sorsának segítségével feltérképezhetjük a Szentszék irodalompolitikáját jellemző regionális különbségeket. A könyvnyomtatás a 15. század második felétől a biblikus irodalom és a Biblia-fordítások rohamos terjedését eredményezte egész Európában, a jelenség elvi alapvetése Eras- musnak és a keresztény humanizmus más nagy alakjainak munkásságához köthető. A reformáció megjelenése azonban a katolikus állami, majd egyházi hatóságok figyelmét a Biblia-fordítások és a heterodox eszmék terjedésének összefüggéseire irányította, ennek következtében egyre gyakoribbá váltak a Biblia fordítására és olvasására vonatkozó tilalmak, különösen Franciaországban és Spanyolországban. A Bibliaolvasást támogató és ellenző vezető katolikus egyházi körök először 1546-ban, a trienti zsinaton kerültek szembe egymással, a két tábor természetesen a fentebb bemutatott spirituali és zelanti csoportokkal egyezik. Az első nézet képviselői Cristofo- ro Madruzzo bíboros vezetésével a keresztény humanizmus örökségének védelmezőjeként a személyes hit elmélyítésében igen nagy szerepet tulajdonítottak a Bibliaolvasásnak, míg ennek tiltása szerintük csak a protestánsok kezébe ad fegyvert a katolikus egyház ellen. Úgy látták, hogy az eretnekséget nem a Biblia-fordítások, hanem a hittudósok rossz interpretációi és a lelkipásztorok elégtelensége okozta. A második csoport az egyház közvetítő szerepét hangsúlyozva a katekizmussal és a prédikációval kívánta helyettesíteni a Biblia-olvasást, hiszen megfelelő teológiai alapok nélkül a Szentírás olvasása súlyos tévedések forrása lehet. A vita ezt követően ötven évig zajlott a római kúria legfelsőbb köreiben, beleértve magát a pápát is. A két álláspont idővel az egyházi reform két koncepciójának: a Róma-központú centralizációs- represszív, illetve a püspökközpontú, lelkipásztori megújulásra épülő modell képviselőinek legsúlyosabb ütközési pontjává vált. A kötélhúzásban az erőviszonyoknak megfelelően hol a represszív stratégia legfőbb képviselője, a Szent Hivatal, hol pedig a püspöki hatalom erősítéséért síkraszálló testvérintézmény, az Index Kongregáció kerekedett felül. Az inkvizíció VIII. Kelemen pápa (1592-1605) idején teljesen maga alá gyűrte az engedékenyebb Index Kongregációt, sőt a hajlékonyabb álláspontot képviselő pápát is sarokba szorította. Az 1596-ban kiadott index végső formájában teljesen az inkvizíció koncepcióját képviselte: a Biblia-fordítások olvasásának engedélyezését a Szent Hivatal kezébe helyezte, a tilalom immár a bibliai kompendiumokra és a perikópás könyvekre is kiterjedt. A keresztény humanizmus ezzel végső vereséget szenvedett Itáliában.

Az index hatálya természetesen nem egyformán érvényesült Európa katolikus országaiban: Itáliában az inkvizíció intézményi hálózatának köszönhetően szinte teljes mértékben sikerült a tilalmat a gyakorlatba is átültetni, csupán a perikópás könyvek és néhány bibliai tárgyú mű (pl. zsoltárok, Krisztus élete) esetében tettek mégis kivételt. Egészen más volt a helyzet a többi országban, ahol a protestantizmus jelenléte miatt az általánosan leszögezett alapelvektől eltérő stratégiát kellett követni. Az inkvizíció az egyházi és világi hatóságok nyomására, valamint a katolikus egyház alapvető érdekei miatt az északi országokban 1596 után sem tiltotta a Biblia-fordítások készítését és megjelentetését. 1596-ban a cseh, 1598-ban pedig a lengyel Biblia-fordítás kinyomtatására adott engedélyt. 1603-ban a francia és német fordítások kérdését a pápa a rugalmasabb Index Kongregáció hatáskörébe utalta, amely alapos vizsgálat után hasznosnak ítélte a katolikusok számára a vegyes vallású vidékeken a Biblia-olvasást; a francia fordítás elkészítését a párizsi, a németét pedig a freiburgi egyetem teológusaira bízta. Az első magyar katolikus Biblia-fordítás – Szántó István és Káldi György jezsuita páterek közös munkája – szintén az inkvizíció jóváhagyása nélkül, Pázmány Péter esztergomi érsek engedélyével jelent meg 1626-ban.

Az inkvizíció és a tudomány

Az inkvizíció a 15. század végétől kezdve egyre nagyobb érdeklődést mutatott a magaskultúra bizonyos jelenségei, mindenekelőtt a filozófia újabb áramlatai iránt. Ezek a tanok elsődlegesen nem teológiai eretnekségekként jelentkeztek, ugyanakkor éppen a teológiai rendszer alapjait jelentő filozófiai és természettudományos világképet vonták kétségbe. A kor katolikus teológusai számára nem létezett a kettős igazság elve, az ő szemükben a bibliai alapokon nyugvó világkép racionális szempontú megkérdőjelezése egyúttal a Biblia tanításának tagadását is jelentette. Ez a felfogás nagyon súlyos következményekkel járt a trienti zsinat jegyében rögzített teológiai rendszer és az emancipálódó filozófia és természettudomány kapcsolatában. Másképpen fogalmazva: nem az egyes tudósok egyéni tragédiája jelenti a legnagyobb problémát a kérdéskör értékelésekor, hanem sokkal inkább a hit és a tudomány évszázadokig tartó konfliktusa az igazhitűség rosszul értelmezett védelmében.

Az inkvizíció leghíresebb áldozatának ebből a körből kétségtelenül Giordano Bru- no domonkos szerzetest tekinthetjük. Bruno korának egyik legeredetibb és legképzettebb filozófusa volt, természetfilozófiai nézetei meglepően modernnek hatnak ma is. Számos művében foglalkozott többek között az univerzum végtelenségével, az anyag örökéletűségével, a filozófia és a racionális megismerés autonómiájával vagy éppen mnemotechnikai kérdésekkel. Hosszú ideig bolyongott Európában, és csak 1591-ben tért vissza Itáliába. Két éven át egy velencei patrícius tanítómestere volt, aki maga jelentette fel az inkvizíciónál, és a köztársaság végül a Szent Hivatal hosszas unszolására hozzájárult a Rómába viteléhez. A római inkvizíció hét éven át folytatott vizsgálatot a domonkos barát ellen, amelynek részleteiről a források megsemmisülése miatt keveset tudunk. Annyi bizonyos, hogy nem kellett kínvallatást elszenvednie; a bíróság folyamatosan próbálta bizonyítani műveinek állításairól, hogy azok alapvető hitigazságokat vonnak kétségbe, tulajdonképpen sikertelenül. Végül Roberto Bellarmino jezsuita teológus, az inkvizíció konzultora kapta meg az ügyet, aki nyolc pontban foglalta össze a Brunónak tulajdonított eretnekségeket. A filozófus állandó visszakozások közepette végül nem volt hajlandó a tanait megtagadni, azzal védekezve, hogy nézetei közvetlenül nem jelentenek teológiai eretnekséget. Az inkvizíció ugyanakkor nem tett különbséget a filozófiai és a teológiai igazság között, és a pápa végül a halálbüntetés mellett döntött. 1600. február 17-én elevenen elégették a római Campo dei Fiorin, ahol a szobra ma is hirdeti emlékét.

Viszonylag jobban járt Bruno rendtársa, a calabriai származású Tommaso Cam- panella. A szintén rendkívüli képességű, nyughatatlan barát 1592 és 1597 között többször is szembekerült rendje vezetésével és az inkvizícióval természetfilozófiai és politikai írásai miatt. Végül egy calabriai kolostorba száműzték, ahol elméleti tevékenysége mellett politikai szervezkedésbe is kezdett a spanyol uralom megdöntésére és egy kommunisztikus köztársaság megszervezésére. Az összeesküvésbe nemcsak helyi nemeseket, hanem még egy török hajóskapitányt is bevontak. Egy hónappal a felkelés tervezett megindítása előtt két résztvevő feljelentette a többieket a spanyol hatóságoknál, akik véres bosszút álltak. Campanella életét az inkvizíció mentette meg, amikor eretnekség címén vizsgálatot kezdett ellene, így a világi hatóság számára érinthetetlen maradt. A barát helyzete így sem volt rózsás, hiszen visszaeső eretnekként igen valószínűnek tűnt a halálbüntetés, amelyet egy ügyes trükkel mégiscsak sikerült elkerülnie: 1600 húsvétjának reggelén őrei megháborodva találtak rá a cellájában. A bírák kezdettől fogva gyanakodtak, hogy csak tetteti az őrültséget, ugyanis elmebajost sohasem ítélt halálra az inkvizíció. A szimuláció leleplezésére több alkalommal vetették alá kínvallatásnak, hiába, a szerepét tökéletesen játszotta. Végül minden gyanú ellenére, viszont a jog betűjéhez ragaszkodva megkegyelmeztek neki, és életfogytiglani börtönre ítélték. 27 évet töltött a nápolyi állami börtönben, de az inkvizíció foglyaként, és ezalatt folyamatosan alkotott, többek között ekkor írta (1623) Napállam című politikai utópiáját az ideális köztársaságról. 1626-tól éveken át az inkvizíció római palotájának vendégszeretetét élvezte, közben folyamatosan tartotta a kapcsolatot a kor jelentős gondolkodóival. 1634-ben, egy újabb spanyolellenes összeesküvés felgöngyölítése során a nápolyi hatóságok ismét érdeklődni kezdtek iránta, mire a pápa jóváhagyásával Párizsba csempészték ki, ahol 1639-ben bekövetkezett haláláig Richelieu bíboros támogatásával megbecsült tudósként működött.

Az inkvizíció és a tudomány közötti legismertebb konfliktus minden bizonnyal Galileo Galilei firenzei matematikus és csillagász pere. Galilei igazi természettudós volt, aki a matematikai bizonyítás módszerével igazolta saját tudományos nézeteit. Felfedezései alapjaiban rengették meg az arisztotelészi-ptolemaioszi világképet, amely viszont a katolikus egyház hivatalos tanításának része volt. A kopernikuszi világkép elfogadását a kor teológusai és főpapjai a Biblia meghazudtolásaként értelmezték, ezért ragaszkodtak mereven az egyre meghaladottabbá váló nézetekhez. Galilei számára a dilemma egyedüli feloldását a teológia és a természettudomány önálló értelmezése jelentette, és mivel igen magas pártfogókkal rendelkezett, ezt a véleményét nem is rejtette véka alá. A tudós a pisai, majd a padovai egyetem tanáraként működött, 1610-től a firenzei nagyherceg udvari matematikusa, 1611-től pedig a római Accademia dei Lincei tagja volt. Ugyanebben az időben kezdődtek meg a művei körüli viták, ellenfelei elsősorban a domonkosok, támogatói pedig a jezsuiták közül kerültek ki. A disputák fordulópontját az jelentette, amikor Galilei két művében, kilépve a szigorúan asztronómiai argumentáció keretei közül, javaslatot tett a Biblia történeti szövegként való értelmezésére. Véleménye szerint ugyanis a Szentírás kora világképét tükrözi, ráadásul a néphez, nem pedig a tudósokhoz szól, és arra tanít, hogyan üdvözüljünk, nem pedig arra, hogyan keletkezett a világ: „A Szentlélek szándéka, hogy megtanítson arra, hogy miként menjünk az égbe, és nem pedig arra, hogy miként megy az ég." 1615-ben feljelentették a Szent Hivatalnál, amely 1616-ban megtiltotta számára a kopernikuszi világkép hirdetését.

Galilei ugyanakkor nem vette igazán komolyan a tilalmat, sőt új frontokat nyitott tudományos polémiáiban. 1619-től kezdve komoly vitába keveredett a római jezsuita kollégium csillagászával az üstökösök természetéről. A konfliktus külön pikantériája, hogy ebben a kérdésben nem neki, hanem a jezsuitának volt igaza. Galilei tagadta az üstökösök létezését, ugyanis a kor tudományos ismeretei szerint ezek veszélyeztették volna a heliocentrikus világképet, míg a jezsuita csillagász nagyjából helyesen definiálta a jelenséget. Ugyanakkor Galilei bizonyítása sokkal tudományosabb és színvonalasabb volt. A polémia Galilei számára viszont legfőbb támogatóinak, a jezsuitáknak az elhidegülését eredményezte. Műve sikerén felbuzdulva megírta és 1632-ben Firenzében megjelentette fő művét, a ptolemaioszi és a kopernikuszi világkép összehasonlítását dialógus formájában, amely az utóbbi egyértelmű apológiáját tartalmazta. Bár a könyv kinyomtatását minden illetékes hatóság engedélyezte, Galilei nem teljesítette az előzetes feltételeket, amelyek szerint csupán csillagászati hipotézisként javasolhatta volna a Föld forgását a Nap körül. Korábbi csodálója és támogatója, VIII. Orbán pápa (1623-1644) erre betiltotta a könyv terjesztését, és Galileit az inkvizíció elé rendelte. A pápa elfordulásában több tényező is szerepet játszhatott: leginkább a harmincéves háború vallásilag feszült légköre, az egyházi értelmiség elfordulása Galileitől, és nem utolsósorban a tudós merészsége, amellyel a pápa utasítását semmibe vette. Galilei 1633. február 13-án jelent meg a Szent Hivatal előtt, az ítélet június 22-én született meg. A tudós rövid ideig az inkvizíció palotájában lakott, majd hajlott korára és rossz egészségi állapotára való tekintettel a firenzei követhez költözhetett át. Összesen háromszor hallgatták ki, kínvallatásnak egyszer sem vetették alá. Galilei elismerte bűnösségét, megtagadta nézeteit a heliocentrikus világképről, és sohasem mondta, hogy eppur si muove, vagyis hogy mégiscsak mozog (a Föld). Élete végéig házi őrizetben tartották, látogatókat csak engedéllyel fogadhatott. 1642-ben hunyt el Arcetriben. Pere és személyes tragédiája – minden magyarázó körülmény ellenére – nagyon sokat ártott az egyház és a tudomány viszonyának, illetve a katolikus egyház megítélésének. A tudóst ugyanis nem egy eretnek hittétel, hanem egy fizikai törvényszerűség megtagadására kényszerítették, amely később egyértelműen igaznak bizonyult. Az inkvizíció a kopernikuszi világkép 1616. évi elítélését 1757-ben vonta vissza, Galilei művei pedig 1822-ben kerültek le az indexről.

Az arisztotelizmussal és a tomizmussal szemben álló filozófiai nézetek elleni küzdelem a 17. század végén és a 18. században újra felerősödött. 1688 után újraindultak az új filozófiák, különösen a kartezianizmus elleni perek, amelyek közül a leghíresebb a nápolyi ateisták elleni eljárás (1688-1697) volt. A konfliktusok ebben az esetben is a filozófia és a teológia szétválaszthatósága körül zajlottak. Az új eszmeáramlatok és az inkvizíció, tágabban pedig az egyházi vezetés szembenállása a 18-19. században sem enyhült. A 18. század elején az itáliai janzenisták és kvietisták, vagyis az isteni kegyelem mindenhatóságát hirdető egyháziak, a század derekától kezdve pedig a szabadkőművesek és a francia felvilágosodás eszméi okozták a római inkvizíció és az Index Kongregáció legsúlyosabb aggodalmait.

Az inkvizíció és a társadalmi fegyelmezés

Az 1580-as évektől kezdve, a reformáció itáliai képviselőinek eltűnése után a római inkvizíció, akárcsak ibériai társai, a vallási élet és a népi kultúra reformjára és megtisztítására helyezte tevékenysége súlypontját. A Szent Hivatal bíróságai a maguk represszív eszközeivel egészítették ki azt az elsősorban a szerzetesrendek által nyújtott vallási programot (népmissziók, zarándoklatok, vallásos társulatok), amely Itáliában a kora újkori katolicizmus formai és tartalmi sajátosságait kialakította. Az inkvizíció fokozatosan szélesítette működésének körét, és számos, korábban csak elvétve vagy egyáltalán nem vizsgált bűnesetet is a joghatósága alá vont. Ezek közül számszerűleg is a legfontosabbnak a különböző mágikus szertartások és az ezekhez kapcsolódó hiedelmek üldözése tekinthető: idetartoztak a különböző szerelmi varázslások, ártó és gyógyító praktikák, termékenységi beavatkozások, halottidézés, jóslások, ráolvasások és végül a boszorkányság. Ez utóbbi vád tekintetében a római inkvizíció a spanyolhoz hasonlóan igen óvatosnak és szkeptikusnak bizonyult: a bíborosok nagyon körültekintően kezelték a boszorkányság bizonyítékait, különösen a boszorkányszombatra vonatkozó vallomásokat, és a legkisebb kétely esetén is inkább a vádlottak felmentése mellett döntöttek. Részben ennek köszönhető, hogy Itáliában nem tomboltak a boszorkányüldözések.

A 17-18. századi inkvizíció egyik legfőbb gondja a hamis szentség terjedésének megakadályozása volt. Az ilyen tárgyú perek megnövekedése mögött kulturális, sőt bizonyos értelemben politikai irányváltást is kitapinthatunk. A 16. században spanyol hatásra számos apáca, kegyes életű szűz vagy özvegyasszony kereste az életszentséget aszketikus gyakorlatok és misztikus tapasztalatok segítségével. A spanyol kulturális befolyás csökkenése és ezzel párhuzamosan a francia és a Habsburg-hatás növekedése a barokk szentkultusz ezen formáit is háttérbe szorította Itáliában, ennek következtében az inkvizíció bírái is egyre nagyobb gyanakvással szemlélték az emóciók és az önsanyargatás túlzó megnyilvánulásait. Az eredmény számos inkvizíciós per lett Itália-szerte a hamis szentségre törekvő személyek (főleg nők) és a kultuszuk ellen.

A római inkvizíció és a zsidózók viszonya teljesen más volt, mint az Ibériai-félsziget bírósága és a marranók közötti kapcsolat. A spanyol és portugál marranizmus az üldözések hatására szinte önálló, az ortodox zsidó hittől különböző vallássá fejlődött, míg az Itáliába emigrált társaik a félsziget szefárd zsidóságához asszimilálódtak. A zsidó vallású személyek természetesen nem tartoztak az inkvizíció joghatósága alá, velük szemben a pápák viszonylag türelmes politikát folytattak, elsősorban a pápaság gazdasági életében betöltött szerepük miatt. Keményebb fellépésre az inkvizítor pápák, IV. Pál és V. Pius részéről került sor, akik gettóba zárták és szigorú megkülönböztető intézkedésekkel sújtották az Egyházi Állam városaiban élő zsidókat. Az inkvizíció kizárólag a prozeliták, vagyis a zsidó hitre tért keresztények, illetve a katolizált zsidók és az Ibériai-félszigetről menekült marranók zsidózása ügyében bíráskodott. Az első esetre, vagyis a prozelitizmusra alig találunk példát az inkvizíció történetében, leginkább a radikális dogmakritika néhány képviselője mutatott komolyabb hajlandóságot a zsidó vallás iránt. A második jelenség már elterjedtebb volt. Eleinte a római inkvizíció joghatósága nem terjedt ki a marranókra, mentességüket IV Pál szüntette meg, aki Anconában 1556-ban 25 marranót küldött máglyára a zsidó vallás titkos követésének vádjával. Ezenkívül még egy zsidózón végrehajtott halálos ítéletet ismerünk: 1583-ban Rómában elevenen elégették Yosef Saralvo ferrarai saktert, aki több száz ibériai conversót metélt körül.

Szintén alapvető különbség a spanyol és a római bíróságok között, hogy ez utóbbiak az iszlámmal kizárólag a muszlim vallásra tért, majd (önként vagy akaratuk ellenére) Itáliába került renegátok elleni perek során foglalkoztak. A történészek az iszlamizált nyugat- és dél-európaiak számát (a balkáni muszlimokat természetesen nem számítva) megközelítőleg 300 ezerre becsülik, ami a két világ közötti viszonylag átjárható határokra enged következtetni. A renegátok nagy többsége az oszmánok fogságában vette fel Allah hitét, de számosan önként, a kedvezőbb életlehetőségek miatt hagyták el a kereszténységet. Az inkvizíciós bíróságok közül leginkább a tengerparti és északkeleti városok, illetve Szicília hivatalai találkoztak iszlamizált keresztényekkel, a számuk a 17. század első harmada után radikálisan csökkent. Legtöbbjük önként jelentkezett a hivatalnál, és így az iszlám formális megtagadásával és a katolikus hitvallás letételével megúszta az ügyet. Mindössze két halálos ítéletről tudunk, amelyeket renegátok felett mondott ki az inkvizíció.

Összegzés

A római inkvizíció működéséről nagyon nehéz, ha ugyan nem lehetetlen, akár csak megközelítőleg pontos számszerű becsléseket készíteni. Ennek oka, hogy a vidéki bíróságok levéltárai részben megsemmisültek, részben pedig még feltáratlanok, a központi iratanyag pedig nagyon súlyos veszteségeket szenvedett, és éppen a perekre vonatkozó dokumentumok hiányoznak. Ennek következtében minden számszerű adat többé-kevésbé a levegőben lóg. A legvalószínűbb számítások szerint a római inkvizíció elé mintegy 2-300 ezer vádlott került, közülük 50-75 ezer személy ügye érkezett el a peres szakaszba. A kivégzések száma feltehetőleg 1100-1400 körül mozgott, az avignoni 855 halálos ítélet nélkül, amelyek végrehajtási arányát nem ismerjük, így a továbbiakban nem számolok velük. A kivégzettek több mint fele, 650-750 személy a reformáció eszméinek hirdetése miatt került a vérpadra, a többiek boszorkányság (240-350 fő), egyházi rend nélküli gyóntatás és misézés, illetve az Oltári- szentség meggyalázása (150-200 fő), végül zsidózás, az iszlám felvétele és egyéb bűnök (50-100 fő) miatt jutottak a hóhér kezére.

Ezeket a számokat, illetve az eljárás és a fogva tartás körülményeit tekintetbe véve nyilvánvaló, hogy a három újkori inkvizíció közül a római volt a legszelídebb bíróság. Az inkvizíciók és különösen a Szent Hivatal kegyetlensége tehát nem az önkényes brutalitásban, a kínzásokban vagy a tömeges kivégzésekben nyilvánult meg, ennek általában éppen az ellenkezője igaz. Az intézmény súlyát a kora újkori katolikus felekezet formálódásában betöltött szerepe adja meg: a keresztény humanista és spirituális tradíció megsemmisítése, a katolikus Biblia-fordítások betiltása, az (elsősorban itáliai) irodalom cenzúrája, az emancipálódó tudományos törekvések megfojtása és összességében ennek az attitűdnek az egyház szellemiségére és megítélésére való negatív következményei igencsak terhes és nehezen feldolgozható örökséget jelentenek évszázadok múlva is. Az újabb kutatások alapján formálódó inkvizíciókép tehát nem idillibb lett, mint a korábbi, hanem igazságosabb, amely ezt a sokat támadott intézményt – megszabadítva az évszázadok során rárakódott ellenpropagandától – sokkal reálisabban helyezi el a kora újkor felekezeti konfliktusainak és igazságszolgáltatásának rendszerében.

SZAKIRODALOM

Brambilla, Elena: La giustizia intollerante. 1nquisizione e tribunali confessionali in Európa (secoli 1V- XV111). Roma, Carocci, 2006.

Bethencourt, Francisco: L'inquisition a l'époque moderne. Espagne, Italie, Portugal XVe-X1Xe siecle.Paris, Fayard, 1995.

Dedieu, Jean-Pierre: L'inquisition. Paris, Cerf, 1987.

Del Col, Andrea: L'inquisizione in Italia. DalX11 alXX1 secolo. Milano, Mondadori, 2006.

Fragnito, Gigliola: La Bibbia al rogo. La censura ecclesiastica e i volgarizzamenti della Scrittura (14711605). Bologna, Mulino, 1997.

Ginzburg, Carlo: A sajt és a kukacok. Egy XV1. századi molnár világképe. Budapest, Európa, 1991. Henningsen, Gustav: A boszorkányok ügyvédje. A baszk boszorkányság és a spanyol inkvizíció 16091614. Budapest, Kossuth, 1988.

Prosperi, Adriano: Tribunali della coscienza. 1nquisitori, confessori, missionari. Torino, Einaudi, 1996. Romeo, Giovanni: LTnquisizione nell'1talia moderna. Roma – Bari, Laterza, 2002.

Tedeschi, John: 1l giudice e l'eretico. Studi sull'1nquisizione romana. Milano, Vita e Pensiero, 1997. Tusor Péter: A barokk pápaság. Budapest, Gondolat, 2004.