Ugrás a tartalomhoz

A kora újkor története

Poór János (2009)

Osiris Kiadó

Molnár Antal │ A TRIENTI ZSINAT (1545-1563)

Molnár Antal │ A TRIENTI ZSINAT (1545-1563)

A trienti (a mai olasz neve után trentói, illetve a latin névalak után nyelvtanilag helytelenül, de a magyar szakirodalomban gyakran tridenti) zsinat a történelem azon eseményei közé tartozik, amelyről a kortársak a vallási és politikai csatározások évtizedeiben alig vettek tudomást, és ha tudtak is róla, igen kevés reményt fűztek az eredményességéhez. Ezzel szemben már a következő évtizedekben sem volt kétséges: ez a zsinat, eltérően a késő középkori elődeitől, korszakhatárt jelent nemcsak a katolikus egyház, hanem az egész európai kultúra történetében. A püspökök trienti gyűlése a középkori egyetemes zsinatok színhelyeihez képest egy jelentéktelen városkában zajlott, minden korábbi és későbbi zsinatnál vontatottabban működött, a kitűzött célt, vagyis a nyugati kereszténység egyesítését egyáltalán nem sikerült elérnie, sőt a résztvevők itáliai és spanyol túlsúlya miatt az egyetemességéhez is fért némi kétség. Az állandó nehézségek és a döcögő tárgyalások még magukból a pápákból is gúnyos megjegyzéseket váltottak ki, sőt egyikük egyszerűen nem volt hajlandó újból összehívni az üléseket. Ugyanakkor kétségtelen: a zsinati határozatok szinte azonnal a katolikus egyház megújulásának „magna chartájává" váltak, amelyek évszázadokon át meghatározták a legnagyobb keresztény felekezet tanítását, intézményes struktúráit és mindennapjait. A hatás máig tart: a II. vatikáni zsinat (1962-1965) megújulási törekvései ellenére a katolikus egyház mind berendezkedésében, mind gondolkodásmódjában máig őrzi a trienti zsinat szellemiségét. A zsinat a korábbi értelmezésekkel szemben nem konzerválta a megváltoztathatatlan igaz hitet, és nem is jelentett egyfajta merev reakciót a kereszténységen belüli megújulási törekvésekkel szemben, hanem sokkal inkább tekinthetjük az újkori katolikus felekezet megteremtésére tett egyik legfontosabb kísérletnek. A zsinat egyenrangú részese volt a 16. századi vallási és kulturális változásoknak, amelyek (protestánsok és katolikusok) együttesen teremtették meg a modern európai kultúrát.

A trienti zsinat már csak a kronológiai koordinátái miatt is reprezentatívnak tekinthető a 16. század első felének kultúrhistóriája szempontjából. Történetén keresztül nyomon követhetjük a korabeli Európa politikai és vallási változásait, a katolikus egyház belső válságát és önmagára találását. A zsinat három szakaszban 18 éven keresztül húzódott, vagyis maguk a tárgyalások megközelítőleg 5 esztendőt vettek igénybe (1545-1547, 1551-1552, 1561-1563). Ugyanakkor a történetéhez szervesen hozzátartoznak az összehívására tett korábbi erőfeszítések, amelyekről 1518-tól kezdve folyamatosan vannak adataink.

A savoyai herceg római követe évekkel később így jellemezte, igen találóan, a zsinatot: „Egy komoly ember szerint a zsinat egy olyan süteményhez hasonlított, amely megsütve édes és jóízű, de ha látjuk, hogyan készült, felfordul tőle a gyomrunk. Éppígy a zsinat is: amióta befejeződött és lezárták, nagyon értékes a szent döntések miatt, amelyeket hozott, de az esemény maga utálat tárgya volt az emberi intrikák miatt, amelyek ott történtek."

A zsinat előzményei

Luther Márton 1518-ban felhívást tett közzé az egyetemes zsinat összehívására, amelyet 1520-ban megismételt. Ettől kezdve majd három évtizeden keresztül folyamatosan terítéken volt az egyetemes zsinat kérdése, ugyanakkor a 16. század elejének bonyolult vallási és politikai viszonyai miatt a megvalósulásra 27 évet kellett várni. Az akadályok részben egyházi, részben politikai természetűek voltak, és valamennyi, a zsinat eszméjét támogató tényező a másik oldalról legalább ugyanolyan mértékben hátráltatta is az összehívását.

Az igény egyáltalán nem számított újnak: a 15. századi egyetemes zsinatok (Kons- tanz, Bázel) óta az egyház vezető köreiben és az egyetemeken, mindenekelőtt a párizsin, folyamatosan jelen volt az az elképzelés, miszerint az egyetemes zsinat a pápai hatalom felett áll, és ezért a leginkább hivatott az egyház belső problémáinak rendezésére. Ez a nézetrendszer, a konciliarizmus az egyetemes zsinatot tekintette az egyház legfőbb képviselőjének, amelynek adott esetben jogában áll a pápa döntéseit is felülbírálni, és amelyhez a részegyházak képviselői a legkülönbözőbb ügyekben fellebbezhetnek. A pápák a 15. század közepe óta energikusan felléptek ezzel a tanítással szemben: II. Pius (1458-1464) egy 1460-ban kibocsátott bullájában egyenesen eretnekségnek nyilvánította. A pápaságnak minden oka megvolt a konciliarista tanok elítélésére, hiszen ez a nézetrendszer kiváló fegyvert jelenthetett a pápasággal szemben álló fejedelmek kezében. Ennek a politikai alkalmazásnak a legszebb példáját XII. Lajos francia király (1498-1515) nyújtotta, amikor a vele hadban álló II. Gyula pápa (1503-1513) ellehetetlenítésére Pisában egyetemes zsinatot hívott össze. A pápa ugyanezzel a fegyverrel válaszolt: 1512-ben ő is zsinatot rendelt el Rómában, a late- ráni bazilikában. Az V. lateráni zsinat 1517-ig tartott, és egyetlen érzékelhető eredménye a francia király egyházpolitikai elszigetelése lett. Az egyházreformot érintő határozatai, bár tartalmilag meglepően moderneknek bizonyultak, szentszéki akarat és intézményes erő híján csak papíron maradtak. Néhány évvel a pisai és a lateráni gyűlések után természetesen szó sem lehetett arról, hogy a pápa komolyan veszi Luther felhívását az egyetemes zsinat összehívására.

A Német-római Birodalomban azonban nemcsak a Róma számára egyre szalonképtelenebb vitapartnernek számító Luther látta a zsinatban az egyház belső megújulásának egyetlen eszközét. Girolamo Aleandro pápai legátus joggal írta X. Leó pápának (1513-1521), hogy a birodalomban mindenki azt kiáltja: zsinat, zsinat! És valóban: a zsinat szükségessége azon kevés pontok közé tartozott, amelyben Luther és V Károly császár (1519-1556) egyetértett – természetesen nem ugyanazon feltételekkel. Luther és követői számára a zsinat a pápai hatalomtól független, egyedül a Szentírás tekintélyén alapuló és a császár elnökletével lezajló tanácskozást jelentett volna. V. Károly szemében a legfontosabb a kereszténység egysége volt, így – bár saját vezető szerepéhez és a laikusok részvételéhez ragaszkodott – a zsinatot nem a pápa és az itáliai püspökök nélkül képzelte el, és természetesen dogmatikai és egyházfegyelmi téren is teljesen más nézetei voltak, mint a reformátoroknak. A birodalmi politika és a zsinat gondolatának összekötése azonban inkább hátráltatta, mint támogatta az ügyet. I. Ferenc francia király (1515-1547) részben emiatt mindvégig ellenezte az egyetemes zsinat összehívását. Másrészt nem szabad elfelejtenünk, hogy a központosító nemzetállamok kialakulásának időszakában az egyetemes zsinat eszméjét az európai uralkodók meglehetős ellenérzéssel fogadták: akárcsak a pápa a konciliarista tendenciáktól, a királyok a nemzeti egyházak feletti kontroll elvesztésétől tartottak.

A zsinattal kapcsolatos tervek mindezek ellenére 1522-ben egészen közel kerültek a megvalósuláshoz. A császár nevelőjének, Adriaan Florensznek VI. Adorján néven (1522-1523) a pápai trónra emelkedése kiváló esélyt jelentett az összehívására, a remények azonban az új pápa 1523-ban bekövetkezett halálával szertefoszlottak. Az utód, VII. Kelemen (1523-1534) elképzeléseitől pedig mi sem állt távolabb, mint az egyetemes zsinat. A császárral politikailag szemben álló, a diplomáciát és a hatalmi játszmákat az egyházi reformoknál fontosabbnak tartó pápa uralkodásának 11 éve alatt a zsinat megrendezésére a legkisebb esély sem mutatkozott. A császári javaslatról alkotott véleményét jól jellemzi az 1530. évi tárgyalásokon elhangzott felkiáltása: „Néhány részeg német felforgatja majd a zsinatot és az egész világot!"

II. Károly elgondolásainak nemcsak a pápai hatalom szívós ellenállása, hanem a keresztény Európát évtizedeken keresztül megosztó Habsburg-Valois ellenségeskedés is gátat szabott. A zsinat az itáliai háborúk évtizedeiben nemcsak és nem is elsősorban egyházi, hanem sokkal inkább hatalmi politikai tétet jelentett. I. Ferenc egészen 1544-ig hallani sem akart a zsinat összehívásáról, amelyben elsősorban riválisának, a császárnak a politikai megerősödését látta. A háborús időkben semleges színhelyet kijelölni gyakorlatilag lehetetlennek bizonyult, a szemben álló országok püspökeit az uralkodók nem engedték volna el az ülésekre, az utazásra a közbiztonság hiánya miatt senki sem vállalkozott. Ezekhez az önmagukban is leküzdhetetlen nehézségekhez járult még az a tény, hogy a szintén katolikus (sőt: legkeresztényibb) francia király (le roi tres chrétien) legfontosabb politikai szövetségesei – a pápa és az oszmán szultán mellett – éppen a német protestáns fejedelmek voltak.

A vallási és politikai patthelyzetet a következő pápa, III. Pál (1534-1549) megválasztása oldotta meg. A 67 esztendős, négygyermekes családapa igazi reneszánsz személyiséghez méltóan, korát és előéletét meghazudtoló dinamizmussal látott hozzá a válság felszámolásához. Bár politikai aspirációit vagy éppen mecénási tevékenységét tekintve nemigen különbözött elődeitől, az egyház egyetemes reformjának érdekében homlokegyenest ellenkező politikát folytatott, amelynek lényege a defenzív struccpolitikáról az offenzív stratégiára való váltás volt. A jezsuita rend szabályzatának megerősítése (1540) és a római inkvizíció megalapítása (1542) mellett nagyon fontos fegyvertényt hajtott végre az itáliai egyházreformereknek a római kúriába való integrálásával. A katolikus egyház legjelentősebb szellemi vezetőit és a reform leghangosabb szorgalmazóit, John Fishert, Gianpietro Caraffát, Gasparo Contarinit és Giovanni Moronét bíborossá kreálta. A nagy európai konfliktusokban igyekezett a középkori tradíciókat követve semleges maradni, ezzel is emelve a pápaság tekintélyét a világi uralkodók előtt. A legjelentősebb változást elődei politikájához képest a zsinattal kapcsolatos elképzelései jelentették: pápaságának kezdete óta támogatta az összehívását. Elszántságát az anglikán egyház megalapítása (1534) még inkább növelte, hiszen VIII. Henrik angol király (1509-1547) lépése előrevetítette az évszázados fejlődés kiteljesedését, azaz egész Európában a nemzeti egyházak kialakulásának veszélyét, és ezzel a katolikus egyháznak mint olyannak a megszűnését.

3.1. táblázat - A zsinattal kapcsolatos fontosabb pápai bullák

Pápa

Dátum

Kezdő sorok

Tartalom

III. Pál

1536. június 4.

Ad Domini gregis curam

A zsinat összehívása Mantovába

III. Pál

1542. május 22.

Initio nostri huius pontificatus

A zsinat összehívása Trientbe

III. Pál

1544. november 19.

Laetare Jerusalem

A zsinat újbóli összehívása Trientbe

III. Gyula

1550. november 14.

Cum ad tollenda

A zsinat újbóli összehívása Trientbe

IV. Pius

1560. november 29.

Ad Ecclesiae regimen

A zsinat újbóli összehívása Trientbe

IV. Pius

1564. január 26.

Benedictus Deus

A zsinat határozatainak szentesítése


A zsinat tényleges megnyitása azonban még egy évtizedet váratott magára, ezúttal immár elsősorban politikai okok miatt. 1536-ban a pápa Mantovába hirdette meg 1537. május 23-ra, de a Habsburg-Valois háborús konfliktus újbóli kitörése ezt megakadályozta. A pápa próbálta menteni a menthetőt, és 1538-ra Vicenzába helyezte át a püspökök gyűlését. Ezúttal azonban az ideiglenes béke ellenére I. Ferenc helyezkedett szembe a tervvel, és Velence is visszautasította a résztvevők elhelyezését, félve az oszmánok esetleges retorzióitól. Sőt az évtizedes sikertelenség miatt a zsinat eddigi legelszántabb támogatójának számító V. Károly lelkesedése is elapadt. A császár az itáliai helyszínekkel nem értett egyet, és néhány éven keresztül egy másik megoldási lehetőséggel, a teológusok közötti kollokviumokkal próbálta helyreállítani a kereszténység egységét. A regensburgi kollokvium (1541) sikertelensége kellett ahhoz, hogy a császár ismét a zsinatban lássa az egyház megszilárdításának leghatásosabb eszközét. Az összehívásra tett harmadik pápai kísérlet, az 1542. május 22-én kibocsátott pápai bulla új helyszínként Trientet jelölte meg. A francia király és a császár közötti háborúskodás miatt még két évet várni kellett, hogy a győztes V. Károly a crépyi békében (1544) rá tudja venni I. Ferencet a zsinaton való francia részvételre.

A zsinat

Az Alpok déli oldalán, Rómától hatnapi járóföldre fekvő püspöki és szabad birodalmi város mind az északi, mind pedig a déli irányból könnyen megközelíthető volt, és politikai státusát tekintve minden fél számára elfogadhatónak bizonyult. Ugyanakkor nagyon nyilvánvaló hátrányokkal is rendelkezett a korábbi zsinatok helyszíneihez képest: a kor viszonyai között is kisvárosnak számított, alig 10 ezer lakossal, infrastruktúra és intellektuális háttér nélkül, ennek kellemetlenségeit a drágaság csak tovább fokozta. Nem csoda, hogy a főpapok nem szívesen utaztak Trientbe; ha pedig már odamentek, szinte menekültek a városból, inkább Padovában, Velencében vagy Bolognában tartózkodtak, és sokszor a szavazásokra is alig lehetett őket Trientbe csábítani. A vontatott előkészületek és a zsinat iránti lelkesedés általános csökkenése miatt nyilván ezek a körülmények is szerepet játszottak abban, hogy egyetemes zsinat megnyitására soha addig és azután sem érkeztek olyan kevesen, mint 1545. december 13-án Trientbe. A zsinat megnyitásakor mindössze 4 bíboros, 4 érsek, 20 püspök és 1 érseki megbízott, valamint 5 szerzetesrendi elöljáró, vagyis összesen 34 zsinati atya volt jelen.

A politikai nehézségek és a számos egyéb hátráltató tényező miatt a trienti zsinat nem tartozik a katolikus egyház látogatottabb ülései közé. A kezdeti 34 résztvevővel szemben az első időszakban a zsinati atyák összlétszáma nem érte el a 100 főt. Az utolsó időszak legnépesebb ülésein sem voltak jelen 200-nál többen, akkor, amikor

Európában megközelítőleg 700 püspök működött. A kortársak szkepszisét jól jellemzi az ellenfél oldaláról Kálvin megjegyzése: „Ha csak egy tartományi zsinat lenne, akkor is szégyenkezniük kellene, hogy ilyen kevesen vannak." A zsinat egyetemes jellegét tovább gyengítette a résztvevők nemzeti megoszlásának egyenetlensége. A déli püspökök nagy száma miatt már a kortársak is inkább olasz vagy mediterrán gyűlésnek látták a trienti zsinatot. Az utolsó időszak ülésein 17 apát és rendi elöljáró, továbbá 195 olasz, 31 spanyol, 27 francia, 8 görög (vagyis szintén olasz), 3 németalföldi, 3 portugál, 3 magyar, 3 ír, 3 lengyel, 2 német, 1 cseh és 1 dalmát püspök vett részt.

Mindvégig kimutatható az itáliai püspökök túlsúlya. A félszigetről származó püspökök aránya az egyes gyűléseken 60 és 90% között mozgott. A pápa az itáliai főpapokat sokkal hatékonyabban tudta mozgósítani a zsinati részvételre, ennek egyébként komoly jelentősége volt a megfelelő szavazati arányok elérése érdekében. A kritikus helyzetekben, így az 1562. évi válság idején a pápa kifejezetten utasította a nunciusokat, hogy minden püspököt küldjenek Trientbe, nehogy a spanyol és a francia püspökök összefogása a konciliarista megoldás felé vigye el a gyűlést. Szintén az itáliai lobbihoz tartoztak azok az északi (skót, angol, svéd) főpapok, akik a protestantizmushoz csatlakozott országukból Rómába emigráltak, és a Szentszék kegyéből és pénzéből éltek. Ezek a prelátusok, mint az angol Reginald Pole bíboros, a keresztény humanizmus egyik legfontosabb képviselője, szintén a kuriális tábort erősítették. Ugyanakkor fontos körülmény, hogy az olaszok a nagy számbeli fölényüket a félsziget politikai megosztottsága miatt igazából nem tudták kihasználni.

A spanyolok nem számszerűleg, hanem egységes fellépésük miatt inkább súlyukat tekintve voltak fontosak. Másrészt pedig ők az egyetlenek, akik mindhárom zsinati időszak alatt (a bolognai időszakot leszámítva) jelentős létszámban voltak jelen. Míg az itáliai püspökök a Szentszék koncepcióját támogatták, addig spanyol kollégáik a legharciasabb antikuriális csoportot alkották, dogmatikai fronton viszont mindig a legmerevebb, a protestánsokkal való kompromisszumokat visszautasító álláspontot képviselték. Az ibériai delegációkban nemcsak jelentős főpapegyéniségekkel, hanem elsőrangú szerzetes teológusokkal is találkozunk: Pedro de Soto, Melchior Cano, André Vega vagy a jezsuita Diego Lainez meghatározó szerepet játszott a zsinat szellemiségének és irányvonalának kialakításában. A német püspökök elsősorban a második időszak ülésein képviselték magukat, a császár kifejezett utasítására, egyébként a természetszerűleg jelen lévő trienti püspök kivételével alig találkozunk velük a zsinaton. A német főpapok nem tartoztak személyesen megjelenni Trientben, küldhettek képviselőt is. A franciák az első ülésszakon mindössze négyen jelentek meg, a második perióduson egyetlen képviselőjük sem vett részt, de az utolsó időszakban már szép számmal utaztak Trientbe.

Európa bizonyos területei, elsősorban Közép-Európa, alig képviseltették magukat. Magyarországról mindössze négy püspök járt Trientben. A gyűlés második szakaszán I. Ferdinánd magyar király (1526-1564, császár: 1556-1564) Gregoriánc Pál zágrábi püspököt küldte a zsinatra, aki elsősorban az oltáriszentségről folytatott vitákból vette ki a részét, és a két szín alatti áldozás engedélyeztetése mellett érvelt. A harmadik ülésszakon a király képviseletében Draskovich György pécsi, a király delegáltjaként pedig Kolozsvári János csanádi és Dudich András tinini püspök vett részt. A felekezetek kialakulásának forrongó szellemiségére igencsak jellemző a zsinaton aktív szerepet játszó két magyar püspök, Draskovich és Dudich későbbi sorsa. Az első zágrábi, majd győri püspökként nagyon sokat tett a zsinati határozatok végrehajtásáért, míg kollégája lemondott püspöki tisztéről, megnősült, és a felekezeteken kívüli, független európai humanista típusának egyik legjellegzetesebb képviselője lett.

A főpapokat nemcsak a nemzeti hovatartozás, hanem a társadalmi különbségek is erősen megosztották. A résztvevők között találkozunk olyan bíboros-fejedelmekkel, mint Ercole Gonzaga vagy Charles de Guise, akiknek a kísérete olykor a 160 személyt is elérte. Az átlagos személyzetet a 9 fő jelentette, a gazdagabbak, így a párizsi püspök vagy a milánói érsek 20-30, míg a legszegényebbek, a dél-itáliai törpeegyházmegyék püspökei 2-3 szervitor kíséretében érkeztek Trientbe.

A zsinati atyák nagyobb része nem teológus, hanem kánonjogász képzettségű volt, ezzel magyarázható a sok szerzetesrendi (domonkos, ferences és jezsuita) teológus részvétele. Az egyházfegyelmi határozatokat a zsinati atyák erre kijelölt csoportjai, a doktrinális definíciókat pedig a teológusokból álló bizottságok fogalmazták meg. Az így összeállított határozattervezeteket az általános üléseken (sessio) vitatták és szavazták meg a főpapok és a szerzetesrendi elöljárók. Jelentős különbség a középkori zsinatokhoz képest, hogy a káptalanoknak és az egyetemeknek Trientben nem volt szavazati joga – ezzel kívánta a pápaság még inkább csökkenteni a konciliarista elhajlás veszélyét. Összesen 25 általános ülést tartottak (az ülések kronológiáját és határozatait lásd alább!), de közülük számos csupán formálisnak bizonyult. A zsinati tárgyalások légköre általában egyáltalán nem nevezhető békésnek, az indulatok néhány különösen vitatott kérdés (a megigazulás vagy a püspöki rezidenciakötelezettség) tárgyalásakor teljesen elszabadultak. A párizsi püspök szerint a protestánsokkal tartott hitviták békés beszélgetések voltak némelyik zsinati üléshez képest. Az atyák a vita hevében sokszor minősíthetetlen sértéseket vágtak egymás fejéhez, sőt egyikük tettleg támadt kollégájára, és a szakállát is kitépte. Ezt a dühkitörést a legátusok kiközösítéssel és a zsinatról való elűzéssel torolták meg.

A pápa sohasem jelent meg személyesen a zsinaton, őt a pápai legátusok (egyszerre 2 vagy 3) képviselték, akik elsősorban a zsinat menetrendjének kialakításáért, a bizottságok összeállításáért és a plenáris ülések vezetéséért voltak felelősek. Feladatuk igen nagy körültekintést igényelt: biztosítaniuk kellett a zsinat Róma-hűségét, és meg kellett akadályozniuk a konciliarista tendenciák érvényesülését. Nem véletlen, hogy ezt a tisztet a korszak legjelentősebb egyházi személyiségei, így a későbbi pápák, Marcello Cervini (II. Marcell, 1555) és Giovanni Maria Del Monte (III. Gyula, 1550-1555), illetve az egyházi reform olyan elszánt képviselői, mint Reginald Pole, Girolamo Seripando és Giovanni Morone bíborosok töltötték be. Szerepük annyira meghatározónak bizonyult, hogy joggal jegyezte meg a velencei követ 1546-ban: „Ha más zsinatokon a Szentlélek az égből érkezett, erre a mostanira postán jön Rómából." Külön említést érdemel a zsinat titkársága: az Angelo Massarelli által vezetett csapat nemcsak a kongregációk és az általános ülések jegyzőkönyveit vezette lelkiismeretesen, hanem Massarelli részletes naplót is írt az eseményekről.

A zsinatról a laikus résztvevők sem hiányoztak, bár nem egészen abban az értelemben, amint azt a reformátorok követelték: az európai uralkodók követei mindvégig figyelemmel kísérték az üléseket, és nemcsak tájékoztatták megbízóikat a történtekről, hanem – hol titkos tárgyalásokkal, hol egészen brutális nyomással – igyekeztek a zsinat munkáját az országuk érdekei szerint befolyásolni. A Trientben tartózkodó főpapok és követségek udvaraival a népesebb ülésszakok idején a város lakossága legalább a másfélszeresére növekedett, ami súlyos ellátási nehézségekhez és igen nagy drágasághoz vezetett. Az udvari népek jelenléte másrészről igencsak felpezsdítette az álmos kisváros hétköznapjait. A reneszánsz diplomaták és főpapok által rendezett ünnepségek, a fegyveres kísérők és lakájok életvitele, olykor véres konfliktusokba torkolló vitái ugyanakkor nemcsak a zsinat protestáns kritikusait, hanem a jelen lévő szerzeteseket és az egyházreform szigorúbb felfogását képviselő főpapokat is megbotránkoztatták. A zsinat békésnek egyébként sem nevezhető légkörét a követségek diplomáciai presztízsvitái tovább mérgezték. Míg a portugál és a lengyel vagy a firenzei és a mantovai követek torzsalkodásai csupán a diplomácia szintjén zajlottak, addig a francia és a spanyol követségek rivalizálása olykor a zsinat egész működését kockára tette.

A zsinat önálló költségvetéssel nem rendelkezett: a résztvevők néha kaptak uralkodói támogatást, de jelentős részük a részvétel költségeit csak szentszéki segéllyel tudta megfizetni. A zsinat ára a Szentszék számára a becslések szerint 200-250 ezer scudóra rúgott, míg a pápaság évi jövedelme mintegy 700 ezer scudo volt. Ez a tetemes anyagi teher olykor a politikai okoknál is jobban magyarázza Róma hajlandóságát az ülések felfüggesztésére.

A zsinat viszontagságai

A zsinatot akadályozó egyházi és politikai nehézségek természetesen 1545. december 13-a után sem szűntek meg, sőt igazából nem is az az igazi kérdés, hogy miért kellett évtizedeket várni az összehívására, hanem hogy hogyan sikerült egyáltalán összehívni. A szentszéki és a konciliarista elképzelések, illetve tágabban a kuriális és az episzkopális reformtervek ütközése, a császár és a francia király törekvései, a Német-római Birodalom vallási és politikai viszonyai az elkövetkező két évtizedben teljes mértékben meghatározták a zsinat működését, többszöri felfüggesztését és újraindítását.

Az első időszakot (1545-1547) V Károly hatalmának túlsúlya jellemezte. Emiatt a francia részvétel igen csekély maradt, mindössze 3 püspök volt jelen az üléseken. Maga a pápa is egyre inkább a császári politika eszközének látta az intézményt, és folyamatosan a gyűlés Itáliába való áthelyezésére törekedett. Kezdettől fogva súlyos feszültséget jelentett a pápa és a császár között az ülések tematikája. A császár a protestánsokkal való egység helyreállításának érdekében kizárólag egyházfegyelmi kérdéseket szeretett volna megoldani, felfüggesztve a vitás hittani kérdések tárgyalását, míg a Szentszék számára a dogmatikai definíciókon volt a hangsúly. A zsinati atyák a római félelmeket meghazudtolva mindjárt a gyűlés elején függetlenítették magukat a császári akarattól, és nagy lendülettel láttak hozzá a reformáció által megkérdőjelezett katolikus hitigazságok, mindenekelőtt a Szentírás és az egyházi tradíció, illetve az eredeti bűn és a megigazulás közötti viszony tisztázásához.

Az első időszak ülései a mindvégig csekély részvétel ellenére a vártnál sikeresebbnek bizonyultak. Talán éppen ez a dinamizmus rettentette meg a korábban oly lelkes III. Pált, aki erősen tartott a zsinat önállósulásától. Időközben V. Károllyal is megromlott a viszonya, 1547-ben visszahívta a német hadszíntéren harcoló pápai segédcsapatokat. 1547 márciusában a pestis gyanúja jó ürügyet szolgáltatott a pápai legátusoknak, hogy az ülések székhelyét az Egyházi Államhoz tartozó Bolognába tegyék át. III. Károly természetesen nem fogadta el az új helyszínt, és megtiltotta a birodalmi püspököknek, hogy Bolognába utazzanak. Ebben a feszült helyzetben következett be a császári seregek győzelme a schmalkaldeni szövetség csapatai felett Mühlbergnél (1547. április 24.). A katonai siker V Károlyt – legalábbis ideiglenesen – a birodalom tényleges urává tette, ami igencsak riasztóan hatott Rómában és Párizsban. A felborult politikai egyensúly a zsinatnak is megadta a kegyelemdöfést. A Bolognában ülésező itáliai és francia püspökök, illetve a Trientben maradt birodalmi főpapok egyetlen határozatot sem szavaztak meg, a teológiai háttérmunkálatokon kívül működésük teljesen formálissá vált. A császár ezúttal egy ideiglenes, a birodalom vallási egységét célzó kompromisszummal kísérletezett: a katolikus (de a zsinati definíciók előtti) dogmák elfogadásának fejében engedélyezte a protestánsok számára a két szín alatti áldozást és a papok nősülését (Augsburgi interim, 1548. június 30.). Ilyen körülmények között a pápa 1549 szeptemberében két év tetszhalál után ténylegesen is felfüggesztette a zsinatot.

A zsinat második szakasza (1551-1552) az elsőhöz hasonlóan teljes mértékben ki volt szolgáltatva a hatalmi politika játszmáinak. Az új pápa, a korábbi zsinati legátus Del Monte bíborosból lett III. Gyula, az előzetes várakozásokkal ellentétben császárbarát politikát folytatott, Parmának a franciapárti Farnese családtól való visszaszerzése érdekében. A pápa az interim kudarca miatt újból a zsinat felé forduló V. Károly támogatásával 1551. május 1-jére hívta össze ismét az atyákat Trientbe. II. Henrik francia király (1547-1559) bojkottálta a zsinatot, a második szakasz ülésein egyetlen francia püspök sem vett részt. Ezzel szemben a császár utasítására népes német és spanyol delegáció érkezett a zsinatra, sőt 3 protestáns fejedelem és 6 város is elküldte a követeit, mindez – legalábbis egy rövid időre – felvillantotta a nyugati keresztény egység helyreállításának reményét.

A várakozások azonban a tényleges felekezeti erőviszonyoknak megfelelően hamarosan szertefoszlottak. A kompromisszumkészség mindkét fél részéről teljes mértékben hiányzott. A katolikus főpapok nem egyenlő félként tárgyaltak a protestánsokkal, akiknek állva kellett előadniuk hitvallásukat és jogi sérelmeiket. A protestánsok is ragaszkodtak az eredeti feltételeikhez: a zsinatnak a pápától (és így értelemszerűen a legátusoktól) teljesen függetlenül kell üléseznie, a zsinati bírák egyenlő számban kerülnek ki a két fél képviselői közül, a viták során a döntést egyedül a Szentírás alapján hozzák meg, a zsinat mindenben a pápa felett áll, az eddigi határozatok érvénytelenek, a munkát elölről kell kezdeni. Minderről értelemszerűen szó sem lehetett, sőt éppen a második időszak alatt születtek meg a katolikus és a protestáns tanítást legélesebben szétválasztó szentségtani (köztük az oltáriszentséget érintő) kérdéseket tisztázó, a protestáns tanítást elítélő dogmatikai definíciók. Másképpen fogalmazva: a protestánsok részvétele nem közelítette az álláspontokat, inkább tovább mélyítette a szakadékot a két tábor között.

Az egységtörekvések teljes kudarca mellet a zsinat ismételt felfüggesztéséhez megint a német politikai változások járultak hozzá. A német protestáns fejedelmek Szász Móric (későbbi szász választó: 1547-1553) vezetésével, francia segítséggel elfoglalták a délnémet területeket, sőt majdnem a császárt is sikerült foglyul ejteniük. A zsinati atyák pánikba estek, és sietősen elhagyták a veszélyeztetett Trientet, mire a pápa alig egy év után, 1552. április 28-án hivatalosan is felfüggesztette a zsinatot. Ez az esemény egyúttal a zsinat ún. császári szakaszának (1545-1552) a végét is jelentette.

A Szentszék és a katolikus egyház vezetői a zsinat eredménytelensége és tekintélyvesztése miatt egy évtizeden keresztül a római kúria központosító intézkedéseiben látták a katolikus egyház reformjának zálogát. Ennek a centralizációs modellnek a legjellemzőbb képviselője III. Gyula utóda, IV Pál (1555-1559) volt. A nápolyi származású főpap a római inkvizíció megerősítésével és a represszív módszerek kizárólagossá tételével kívánta az egyházat megtisztítani az eretnekségtől. Kíméletlenül leszámolt a kúrián belüli ellenzékével, fanatikus elszántsággal üldözte az itáliai humanistákat és a reformátorokat, emellett unokaöccse, a teljhatalmú Carlo Caraffa hatására kalandor katonai vállalkozásokba kezdett.

Politikája minden szempontból annyira sikertelennek bizonyult, hogy utódát, IV Piust (1559-1565) csak a zsinat összehívásának ígéretével választották pápává, amihez a politikai feltételek ismét kedvezőnek bizonyultak. A nagyhatalmi rivalizálás a cateau-cambrésis-i békével (1559) hosszú időre nyugvópontra jutott. A korábbi időszakkal szemben ekkorra már Franciaországot is elérte a protestantizmus hulláma, és a poissyi kollokvium (1561) sikertelensége ismét bebizonyította, hogy a nemzeti keretek közötti egységtörekvések nem vezetnek sikerre. A pápa és unokaöccse, Carlo Borromeo (Borromei Szent Károly) világosan látta, hogy Medici Katalin franciaországi régens valláspolitikája egy újabb nemzeti egyház kialakulását eredményezheti, ezért egy gallikán nemzeti zsinat megakadályozása érdekében az egyetemes zsinat újbóli összehívását szorgalmazták. A tárgyalások azonban még a korábbiaknál is nehezebbnek bizonyultak: a császár és a francia király teljesen új zsinat meghirdetése mellett szállt síkra, míg a spanyol király és a pápa a korábbi folytatása mellett volt. Végül a pápa 1560. november 29-én oldotta fel a korábbi felfüggesztő határozatokat, de a zsinat csak 1562. január 18-án kezdte meg a működését.

A nehéz indulás után rövidesen újabb, talán minden korábbinál mélyebb válsággal kellett szembenézniük a résztvevőknek. Az egyházi rend szentségét vizsgáló bizottság a püspöki rezidenciakötelezettség kérdésében egy sokkal súlyosabb problémába ütközött: a székhelyen tartózkodás egyházi vagy isteni parancs-e, illetve továbblépve: a püspök a hatalmát a pápától vagy közvetlenül Istentől kapja-e? A püspöki tisztség krisztusi alapítása a kollegialitást, ezzel pedig közvetve a zsinat elsőbbségét erősíti a pápai primátussal szemben. Ez a probléma a pápai hatalom jellege körüli régi vitákat elevenítette fel, szembeállítva az episzkopális (ezzel együtt konciliarista) egyház- modellt képviselő német és spanyol, illetve a központosító-kuriális szemléletet valló itáliai püspököket. Ez utóbbiak, különösen a kúriában tevékenykedő főpapok az elvi szempontokon túl a javadalomhalmozásuk miatt is szenvedélyesen támadták a rezidenciakötelezettséget. A válságot csak fokozta a francia küldöttség megérkezése 1562 novemberében, ami az erőviszonyokat egyértelműen az első csoport javára billentette el. IV. Pius minden kompromisszumot visszautasított, a legátusok elveszítették uralmukat a helyzet felett, a szemben álló felek kölcsönösen eretnekséggel vádolták egymást.

A válságból a kiutat az új legátus, Giovanni Morone bíboros találta meg. Az inkvizíció börtönéből nemrég szabadult főpap 1563 áprilisában érkezett Trientbe, diplomáciai ügyességével és szellemi fölényével sikerült kompromisszumot elérnie. A rezidenciakötelezettséget isteni parancsként definiálták, de a zsinat nem foglalkozott a pápai hatalom meghatározásával. Másképpen fogalmazva: az egyházfegyelmi szempontból fontos dekrétumnak a pápai primátusra nézve elvi következményei nem lettek. Emellett Morone ügyesen lavírozott a zsinatra egyre súlyosabban ránehezedő uralkodói törekvések között is. A három uralkodó: I. Ferdinánd császár, Medici Katalin franciaországi régens és II. Fülöp spanyol király (1556-1598) amúgy is számos vallási kérdésben eltérő véleményt képviselt, különösen a katolikus hitigazságokat igen mereven védelmező II. Fülöp és a taktikai szempontból engedményekre is hajló Medici Katalin. A császárral szövetségben Moronénak sikerült megakadályoznia a fejedelmek egységfrontját a pápai törekvésekkel szemben.

1563 második felében a zsinati atyák igen sietősen, mintegy pótolva az elmúlt majd két évtized mulasztásait, számos határozatot hoztak az egyház belső reformja érdekében, ezek a dekrétumok méltán tekinthetők a trienti törvényhozás legfontosabb részeinek, amelyek évszázadokon át meghatározták a katolikus egyház életét. A zsinatot a résztvevők az 1563. december 3-4-i ünnepélyes ülésen rekesztették be. A trienti székesegyházban elhangzott utolsó szavak a zsinat által fémjelzett új korszakot hirdették: „Átkozott legyen minden eretnek!"

A zsinat határozatai

A zsinat utolsó ülésén a zsinati atyák előtt felolvasták a teljes zsinati dekrétumgyűjteményt, amelyet a résztvevők ünnepélyesen is megerősítettek, ezzel is kifejezve a teljes zsinati mű egységét. A pápai jóváhagyás is rekordsebességgel történt meg: IV Pius 1564. január 26-án szentesítette a határozatokat, a hatálybalépés időpontjaként május 1-jét jelölte meg. A Concilium Tridentinum, vagyis a zsinati határozatok hivatalos gyűjteménye még abban az évben megjelent Rómában, majd a következő évszázadokban számtalan kiadásban látott napvilágot, általában kis formátumban, könnyen kezelhető kötetként, hogy a papok a reverenda zsebében tudják hordani. A zsinati törvények gyűjteménye nem tárgyi csoportosításban, hanem időrendben, tárgyalásuk és megszavazásuk sorrendjében, ülésenként halad előre, ezen belül témakörönként fejezetekre bontották az anyagot. Minden ülés tartalmaz dogmatikai és egyházfegyelmi döntéseket, ezek általában nincsenek kapcsolatban egymással. A kötet végén található reformhatározatok pedig – jelezve a zsinat utolsó hónapjainak kapkodását – immár teljes összevisszaságban követik egymást. A kötetekben viszont mindig tárgymutató segíti a kusza anyagban való eligazodást.

3.2. táblázat - A zsinat üléseinek és fontosabb határozatainak kronológiája

Az ülés száma

Az ülés dátuma

Az ülés tárgya

I.

1545. december 13.

A zsinat megnyitása

II.

1546. január 7.

A zsinat rendjével és a résztvevők életvitelével kapcsolatos dekrétumok

III.

1546. február 4.

A hitvallásról alkotott dekrétum

IV

1546. április 8.

A Szentírás könyveiről, kiadásáról és használatáról alkotott dekrétumok

V

1546. június 17.

Az eredeti bűnről, a Szentírás tanításáról, a prédikátorokról és az alamizsnagyűjtésről alkotott dekrétumok

VI.

1547. január 13.

A megigazulásról, a püspöki székhely-kötelezettségről és a főpapi funkciókról alkotott dekrétumok

VII.

1547. március 3.

A szentségekről általában, a keresztségről és a bérmálásról, a székeskáptalanok reformjáról, a javadalmakról és betöltésükről, az ispotályok kormányzásáról alkotott dekrétumok

VIII.

1547. március 11.

A zsinat áthelyezése Bolognába

IX.

1547. április 21.(Bologna)

A zsinat elnapolása

X.

1547. június 2. (Bologna)

A zsinat elnapolása

XI.

1551. május 1.

A zsinat megnyitása

XII.

1551. szeptember 1.

A zsinat elnapolása

XIII.

1551. október 11.

Az eucharisztiáról és a püspöki joghatóságról alkotott dekrétumok

XIV.

1551. november 25.

A bűnbánat és az utolsó kenet szentségéről, a püspökök és a klerikusok reformjáról, az egyházi rend felvételéről, az egyházi büntetésekről és a kegyúri jogról alkotott dekrétumok

XV.

1552. január 25.

A zsinat elnapolása

XVI.

1552. április 28.

A zsinat felfüggesztése két évre

XVII.

1562. január 18.

A zsinat megnyitása

XVIII.

1562. február 26.

A tiltott könyvekről alkotott dekrétum

XIX.

1562. május 24.

A zsinat elnapolása

XX.

1562. június 4.

A zsinat elnapolása

XXI.

1562. július 16.

A két szín alatti áldozásról és a gyermekeknek az Oltáriszentséghez való járulásáról, a szent rendek felvételéről, a romos templomokról, a monostorokról és a kommendákról alkotott dekrétumok

XXII.

1562. szeptember 17.

A szentmiseáldozatról, a szentmise bemutatásáról, a klérus reformjáról alkotott dekrétumok

XXIII.

1563. július 25.

Az egyházi rend szentségéről, az egyházi renddel kapcsolatos visz- szaélésekről, a papnevelő intézetekről alkotott dekrétumok

XXIV.

1563. november 11.

A házasság szentségéről és a házasság reformjáról alkotott dekrétumok (Tametsi-dekrétum); a püspökök és a bíborosok kreálásáról, a tartományi és az egyházmegyei zsinatokról, a püspöki egyházlátogatásokról, a prédikációról, a püspöki joghatóságról és a javadalmak adományozásáról alkotott dekrétumok

XXV.

1563. december 3-4.

A tisztítótűzről, a szentek segítségül hívásáról, tiszteletéről, ereklyéiről és képeiről, a szerzetesekről, az általános egyházreformról (a bíborosok és a főpapok életviteléről, a zsinati határozatok kihirdetéséről, az egyházi exemptiókról, az ispotályokról, a párbajról, a kegyúri jogokról stb.); a búcsúkról, a böjtökről és az egyházi ünnepekről, a katekizmusról, a breviáriumról és a misekönyvről, a zsinati határozatok befogadásáról és megtartásáról, végül a zsinat lezárásáról alkotott dekrétumok


DOGMATIKAI HATÁROZATOK

A zsinati gyűjtemény hittani része egyértelmű választ kívánt adni a protestantizmus, illetve pontosabban a lutheri tanítás kihívásaira. Vagyis nem tárgyalja szisztematikus rendszerességgel a katolikus hittételeket, hanem csak a vitatott dogmák pontosabb és a vitás pontokra összpontosító magyarázatát nyújtja. A dekrétumok először didakti- kusan kifejtik a katolikus tanítást, majd elítélik az ellentétes nézeteket.

A lutheri sola Scriptura (egyedül a Szentírás tekintélye mérvadó) tanával szemben a zsinat kiemelte az egyházi hagyománynak a Bibliával való egyenértékűségét, amelyet – némileg tompítva a megfogalmazás protestánsellenes jellegét – nem egyházi, hanem apostoli hagyománynak neveztek. A zsinat meghatározta a Bibliát alkotó szent könyvek kánonát, amelyet a lutheri kánonnál több, összesen 72 könyvben állapított meg. A Szentírás autentikus forrásaként a hivatalos latin fordítást, a Vulgatát jelölte meg, és határoztak a humanista bibliakritika által több ponton hibásnak tartott szöveg későbbi kijavításáról.

A sola fide (a kegyelem elnyeréséhez egyedül a hit szükséges) és a sola gratia (az isteni kegyelem egyedül üdvözít) elvével szemben a zsinat mind az erasmusi, mind a lutheri koncepciót tagadta. Az áteredő bűn nem Ádám bűnének imitációja, nem is a bűnre való hajlam, hanem a kegyelmi élet nélküli állapot a keresztség előtt. A kegyelmi életet az ember a keresztségben nyeri el, de a bűnre való hajlam megmarad. A megigazulás pusztán a hit által nem lehetséges, ehhez az embernek magának is hozzá kell járulnia a kegyelmi élet megőrzésével és a jó cselekedetekkel. Ezzel a trienti teológia többet őrzött meg a humanizmus antropológiájából, mint a protestáns, különösen a kálvini tanítás, hiszen továbbra is hangsúlyozta az emberi tényező fontosságát a saját sors alakításában, ez esetben az üdvösség elnyerésében. A zsinati katolikus üdvtannak az emberi szabadság és az isteni kegyelem közötti kényes egyensúlyát jelzik a 17. században folyamatosan feltámadó kegyelemtani viták és a janzenizmus teológiája.

A szentségek számát a lutheri 2-vel szemben a korábbi 7-ben határozta meg, hatásukat pedig önmaguktól beállóként (ex opere operato) definiálta, vagyis erejük nem függ sem a befogadó hitétől, sem pedig a kiszolgáltató kegyelmi állapotától. A legfontosabb szentségtani rész az eucharisztia pontos definíciója, amellyel megerősítették a kenyér és a bor tényleges átváltozását Krisztus testévé és vérévé (transsubstantiatio), és ezek valós jelenlétét a kenyér és bor színe alatt (praesentia realis). A zsinat nem zárta el a lehetőséget a két szín alatti áldozás (vagyis a kenyér és a bor vétele) előtt, de kinyilvánította az egy szín alatti áldozás egyenértékűségét. Megerősítette a papság szentségi jellegét és az egyházi hierarchiát, a tisztítóhely dogmáját és a szentek tiszteletét.

EGYHÁZFEGYELMI HATÁROZATOK

Amint a zsinat teológiai dekrétumai sem jelentettek (nem is jelenthettek) újdonságot a korábbi tanítással szemben, csupán a definíciók precízsége és irányultsága változott, úgy az egyházfegyelmi határozatokban sem találkozunk radikálisan új elemekkel, leginkább a régi egyházfegyelmi előírások ismétlődnek. A különbség itt is a határozottabb és szilárdabb megfogalmazásban rejlik. A legfontosabb határozatok az egyházi hierarchia és a papság kötelezettségeit foglalják össze.

A zsinat kiemelt szerepet tulajdonít az egyházi reformok végrehajtásában a püspököknek. Kimondja az egyházi javadalmasok rezidenciakötelezettségét a javadalomtól való megfosztás terhe mellett – véget vetve ezzel (legalábbis elméletileg) a középkorban annyira elharapózott javadalomhalmozásnak. A papságra készülők és a püspökjelöltek között alapos válogatást és ellenőrzést írt elő. Az érsek-metropoliták háromévente tartoztak tartományi zsinatot összehívni, míg a püspökök évente egyházmegyei zsinatot. Minden főpásztornak kétévente vizitálnia kellett az egyházmegyéjét, a lelkipásztori feladatok szellemében meg kellett reformálnia a székeskáptalanját, a plébániák betöltésénél csak alkalmas személyeket választhattak ki. Egyedül a római kúria reformjáról nem szólt a zsinat: ezt a feladatot a pápákra bízta.

A zsinat egyik legjelentősebb újítása az egyházmegyei papnevelő szemináriumok alapításának kötelezettsége – a sors fintora, hogy éppen ez a dekrétum valósult meg a legkevésbé. A határozat szerint a püspököknek a papságra készülő fiatalokat 12 éves koruktól kezdve elkülönítve kellett volna nevelniük. A trienti rendszerű egyházmegyei szemináriumok (a kis- és nagyszemináriumok együttese) alapítására inkább csak a 19. századtól kezdve került sor, mindenekelőtt a püspökök szűkös anyagi lehetőségei miatt. A 18. század második feléig elsősorban a jezsuita rend kollégiumai mellett alapított szemináriumokban képezték a papságra készülő fiatalokat.

Szintén nagyon fontos a zsinatnak a házassággal kapcsolatos határozata, az ún. Tametsi-dekrétum. Ennek értelmében a házasulandó felek a szentséget kölcsönös beleegyezéssel egymásnak szolgáltatják ki, ennek kinyilvánításakor az egyik fél plébánosának és két tanúnak a jelenléte kötelező. A zsinat előírta a kereszteltek, házasultak és elhunytak anyakönyvezését, megteremtve a modern népesség-nyilvántartás alapjait. Ezzel részben véget vetett a középkori házassági gyakorlatnak, vagyis a tanúk és írás nélküli klandesztin házasságoknak, másrészt pedig a szülők beleegyezésének kiiktatásával nagyon fontos lépést tett a modern házasság és család modelljének kialakításához.

A zsinati határozatok szövegében tehát kevés új elem található, ugyanakkor az egész dekrétumgyűjtemény lényege, szellemisége alapvetően újnak számított. Az egyházfegyelmi határozatok összessége a papság lényegének átfogalmazását jelentette; egy új, alapvetően pasztorális egyházmodell alapjait fektette le a középkori egyházképpel szemben, ahol a hangsúly a közbenjáró funkción volt. Nem véletlen, hogy a tridentinumi reformmal éppen a lelkipásztorkodástól legtávolabb álló intézmények, a káptalanok szegültek szembe a leghatározottabban. A zsinat a 16. század derekán megerősödő centralizációs reformelképzelésekkel szemben újradefiniálta az episz- kopális egyházmodellt, ennek értelmében a reform igazi végrehajtói a püspökök lettek, legfőbb munkatársaik pedig a plébánosok. A püspökök a korábbiaknál szélesebb körű felhatalmazásokat nyertek el, a zsinat megszüntette a püspöki hatalom alóli mentességeket (exemptiókat), és jelentős mértékben visszaszorította a főesperesek jogkörét.

A zsinatnak számos, nemcsak a protestánsok, hanem a katolikus egyházon belül maradó reformerek által képviselt megújulási törekvéssel is szembe kellett néznie. Ezekről az olykor teológiai, olykor egyházfegyelmi konzekvenciákkal járó követelésekről a zsinati atyák a legtöbb esetben konzervatív módon határoztak. Komoly vitákat gerjesztett a Biblia-fordítások ügye, amellyel kapcsolatban a francia és spanyol küldöttek a teljes tiltás, az itáliai és német résztvevők egy része pedig az eras- mista hagyományok jegyében az engedélyezés mellett szállt síkra. A zsinat végül a hallgatást választotta: nem ítélte el, de nem is erősítette meg a Szentírás-fordítások kiadását, ezzel szemben viszont a nemzeti nyelvű liturgiát egyértelműen megtiltotta. A zsinati határozatok minden esetben nagy súlyt helyeztek a klérus és a világiak éles elkülönítésére, a Tridentinum ezen a ponton jelentette a legmarkánsabb szakítást a humanista örökséggel.

A zsinat határozatainak végrehajtása

A Tridentinum történetéhez és jelentőségének megfelelő értékeléséhez az előzményekhez hasonlóan az utóélet, vagyis a zsinati határozatok végrehajtása is hozzátartozik. A trienti zsinatot követő két és fél évtized pápái, az ún. reformpápák nagyon sokat tettek a reformok megvalósításáért. A zsinati határozatok értelmében végrehajtották a liturgia megújítását, megszervezték a részegyházakkal való kapcsolattartás és az ellenőrzés csatornáit, számos szemináriumot és kollégiumot alapítottak, missziókat szerveztek, az új igényeknek megfelelően teljesen újjáalakították a római kúria intézményeit. Működésük eredményeként a 16. század végére a pápaság valóban a katolikus megújulás és az ellenreformáció hatékony vezető erejévé vált.

A zsinat utáni első pápa, az egykori domonkos szerzetes és főinkvizítor V. Pius (1566-1572) a zsinati reformok mielőbbi határozott végrehajtását támogató szentszéki elvárásoknak köszönhette a megválasztását. Ez a pápaként is aszkétaéletet folytató, 1712-ben szentté avatott főpap éles ellentéte volt valamennyi elődjének, személyiségéből a reneszánsz pápák minden jellemvonása hiányzott. Az ő eltökéltségének köszönhető, hogy a pápaság a korábbi ingadozásokkal szemben teljes mértékben a reformok megvalósítása mellett szállt síkra. Már pápasága első évében kiadta a papság számára a zsinat szellemében megfogalmazott katolikus tanítást összefoglaló Római Katekizmust (Cathechismus Romanus, 1566), majd rövidesen az új, egységes breviáriumot (Breviarium Romanum, 1568) és misekönyvet (Missale Romanum, 1570). A római liturgia kötelezővé vált minden olyan egyházmegye és szerzetesrend számára, amely nem rendelkezett 200 esztendőnél régebbi szertartásrenddel, de a reform szellemében a legtöbb régi liturgikus hagyománnyal bíró intézmény is átvette az új szabályozást. Ennek a következménye egyrészt a megújult katolikus egyház egységét kifejező, uniformizált liturgia megszilárdulása, másrészt viszont a rendkívüli kulturális értéket képviselő középkori liturgikus (ezzel együtt irodalmi és zenei) tradíció kihalása lett.

Utóda, XIII. Gergely pápa (1572-1585) elődjével ellentétben a korábbi művelt reneszánsz főpapideált testesítette meg, ugyanakkor az egyházi reform ügyében hasonló eltökéltséget mutatott. Másképpen fogalmazva: az általa folytatott, a diplomáciára és az oktatásra összpontosító reformtevékenység szerencsésen kiegészítette V. Pius int- ranzigens egyházpolitikáját. XIII. Gergely nevéhez fűződik a zsinati szellemű papnevelés intézményrendszerének kiépítése. Számos egyházi kollégiumot alapított Rómában, ahol a protestáns országokból érkező katolikus fiatalok készülhettek a papi hivatásra. 1580-ban egyesítette az 1552-ben alapított Collegium Germanicumot a mindössze egyesztendős Collegium Hungaricummal (Collegium Germanicum et Hungaricum). 1574 és 1584 között számos északi országban szervezett a jezsuita kollégiumok mellé papnevelő intézeteket, amelyeket a helyi uralkodókkal és főpapokkal összefogva jelentős pénzösszegekkel is támogatott (bécsi, prágai, grazi, olmützi, braunsbergi, vil- niusi, kolozsvári pápai szemináriumok). A jezsuiták római kollégiumát (Collegio Ro- mano) egyetemi rangra emelte (Pontificia Universita Gregoriana), megteremtve ezzel a máig is legjelentősebb pápai egyetem alapjait. Megszilárdította az állandó pápai követségek, a nunciatúrák rendszerét, amelyeket a trienti reform helyi megvalósításának legfontosabb eszközeivé tett. A nunciusok ettől kezdve a pápa politikai képviseletén túl nagyon fontos egyházkormányzati szerepet is betöltöttek: vizitálták az egyházmegyéket, részt vettek a tartományi zsinatokon, segítették a püspököket a protestánsokkal szembeni fellépésben és a klérus reformjában. Az itáliai egyházmegyékbe apostoli vizitátorokat küldött, akik közvetlenül a pápától kapott különleges joghatósággal léptek fel a zsinati határozatok végrehajtása érdekében. Az európai művelődés számára talán legfontosabb tette a Julianus-naptár reformja 1582-ben (Gergely-naptár).

Az utolsó reformpápa, V Sixtus (1585-1590) a korábbi, szerzetesi-inkvizítori csoport képviselője volt. A minorita szerzetesből lett pápa legjelentősebb alkotásának a római kúria reformja számított. Ezzel kapcsolatban a zsinat minden jogot és kötelességet a pápaságra hárított, a korábbi, kisebb volumenű átalakítások után a Szentszék intézményrendszerének teljes körű, a zsinati reformok szellemében történő átszervezése V. Sixtus érdeme. A bíborosok számát 70 főre emelte, kiépítette a római kongregációk rendszerét, amelyek közül 6 az Egyházi Állam, 9 pedig az egyetemes egyház irányítását végezte. Ezzel nemcsak sokkal hatékonyabbá és a reformok végrehajtására alkalmassá tette a római kúria ügyintézését, hanem egyúttal a mintaszerű központi hivatalszervezettel kiteljesítette a pápaság és az Egyházi Állam abszolutisztikus átalakítását. A helyi egyházak ellenőrzése érdekében kötelezővé tette a püspökök római (ún. ad limina) látogatását, amelynek során jelentést kellett benyújtaniuk egyházmegyéjük helyzetéről és a zsinati reformok végrehajtásáról. Ezzel az intézkedésével a pápa kiteljesítette a Szentszék ellenőrzését a helyi egyházak működése és a zsinat határozatainak végrehajtása felett.

Különböző elszántsággal és bizonyos időbeli eltolódásokkal az európai államok uralkodói és főpapjai is hozzáláttak a trienti reformok átvételéhez. A dekrétumok érvényessége formálisan a kihirdetésüktől függött, amelyre azonban csak az uralkodók kis része volt hajlandó. Ezt a lépést ugyanis a római centralizáció jeleként, a főkegyúri jogok csorbításaként értékelték. Ezért a zsinati határozatok formális és teljes átvétele csak az itáliai államok, Portugália és Lengyelország törvényhozásában történt meg.

  1. Fülöp Spanyolországban csak a királyi jogok sértetlenségének feltételével hirdette ki a zsinati dekrétumokat. A katolikus német fejedelemségek 1566-ban a dogmatikai kánonokat befogadták, az egyházfegyelmi határozatokat viszont csak kisebb módosításokkal emelték törvényerőre. I. Ferdinánd császár ugyan a zsinat egyik leghatalmasabb támogatója volt, a határozatok formális kihirdetésétől azonban az uralkodói jogok védelmében elzárkózott. A zsinati corpust egyáltalán nem sikerült törvényerőre emelni Franciaországban, ahol először a vallásháborúk, majd pedig az abszolutisztikus törekvések, az egyre erősebb gallikán egyházpolitika gátolta meg a hivatalos befogadást. Bár a francia papság 1615-ben tartott gyűlésén a maga részéről elfogadta a zsinat hittani és lelkipásztori rendelkezéseit, de a király ezt nem erősítette meg. A látszólagos sikertelenség ellenére azonban a helyi egyházi törvényhozás Európa valamennyi katolikus országában átvette a zsinati normákat. Az itáliai és ibériai országokban, illetve bizonyos német területeken általában már a 16. században, Franciaországban és Közép-Európában pedig a 17. században váltak általánosan elfogadottá a helyi egyházak életében a zsinati elvek.

A zsinat egyházfegyelmi részének a papság és a hívek vallási életébe, sőt mindennapjaiba való átültetése természetesen évszázados folyamat volt, amely nagyon jelentős kronológiai és intenzitásbeli különbségekkel történt meg Európa különböző területein. A zsinati normák átvételére a főpapok számára a leghasználhatóbb mintát Carlo Borromeo, Milánó érseke nyújtotta. Az 1566 és 1582 között tartott hat tartományi zsinat során a főpap a teljes zsinati művet integrálta egyháztartománya életébe, ennek mintájára a 16. század második és a 17. század első felében Európa-szerte számos tartományi és egyházmegyei zsinat ültette át a Tridentinum normáit a helyi egyházak törvényhozásába. A nagy zsinati hullám 17. századi kifulladása után az egyházi ellenőrzés és a társadalmi fegyelmezés legfontosabb eszköze az egyházlátogatás lett, amely során a püspökök vagy képviselőik ellenőrizték a plébániák életének szinte minden momentumát; a visszaéléseket a helyi zsinatok szellemében hozott intézkedésekkel próbálták kiigazítani. A Tridentinumnak a vizitációk gyakoriságára vonatkozó előírásait természetesen csak a kisebb itáliai egyházmegyékben lehetett betartani, a hatékonyabb lelkipásztori munka érdekében a nagy kiterjedésű észak-európai egyházmegyék területének felosztására számos (csak részben megvalósult) terv született.

A papság tridentinumi reformjának legjelentősebb elemét a papképzés reformja jelentette. Bár a zsinat szemináriumokra vonatkozó dekrétumát néhány spanyol és itáliai egyházmegyét leszámítva nem sikerült végrehajtani, ennek ellenére a 17. század derekára Európa-szerte általánossá váltak az egyházmegyei és egyházmegyeközi szemináriumok, amelyeket a legtöbb esetben a jezsuiták vezették. Ennek következtében a jezsuita rend nemcsak a kora újkori világi elit, hanem szinte a teljes 16-18. századi világi papság szellemi formálásában is meghatározó, sőt szinte kizárólagos szerepet játszott. A papság életében a legnagyobb változást a középkorhoz képest a lelkipásztori feladatok súlyának megnövekedése, illetve a klerikusoknak és a laikusoknak a korábbinál sokkal élesebb életmódbeli elkülönülése jelentette. A reform nagy vesztesei a káptalanok lettek: az elsősorban jogi és adminisztratív funkciókat betöltő, számos mentességgel rendelkező intézmények csak nehezen, számos heves konfliktus útján találták meg a helyüket a Tridentinum pasztorális egyházmo- delljében.

A hívek vallási életének reformja bizonyult a legnehezebbnek és a leghosszadal- masabbnak. A zsinat által meghatározott normák mindenekelőtt a középkori népi vallásosság babonásnak és az új egyházképpel ellenkezőnek minősített elemeitől kívánták megtisztítani a hívek vallási életét. A népi kultúra reformjának nevezett folyamat a katolikus egyházban türelmesebben, kevésbé intranzigens módon ment végbe, mint a protestáns felekezeteknél. A zsinat utáni egyház képviselői, mindenekelőtt a jezsuita és ferences népmisszionáriusok számos elemében átalakították a népi vallásosság rítusait, átformálták a szenttiszteletet, különböző szentelményekkel krisztiani- zálták a pogány mágiát, korlátok közé szorították az ereklyekultuszt, a zarándoklatok és kegyhelyek új hálózatát szervezték meg. Munkájuk egyik legfontosabb célkitűzése a tudatosabb keresztény élet kialakítása, az alapvető hitigazságok megtanítása a katekizmus segítségével, valamint a szent és a profán tér és idő szigorú különválasztása volt. A katolikus reform által támogatott kultuszok közül különösen a Mária-kultusz és az Oltáriszentség tisztelete emelkedett ki – mindkettő a protestánsok támadásainak legfőbb céltáblája volt. A híveknek a kora újkori katolikus felekezetbe történő integrálását elsősorban a vallásos társulatok segítették elő, amelyek a barokk lelkiség ideáljainak jegyében az elmélyültebb vallásosságot, a szentségi élet általánossá tételét és a magasabb erkölcsi követelmények iránti törekvést célozták. A Tridentinum hatása emellett természetesen az egész kora újkori katolikus kultúrát átjárta: a vallási és profán irodalmat, az oktatást, a művészeteket a 16-18. században nem lehet a zsinat által kialakított egyházmodell ismerete nélkül megérteni.

Bár a kora újkori katolikus felekezet megszervezése rendkívül összetett, számos politikai és kulturális tényező által meghatározott folyamat volt, amelyet hiba lenne a zsinati határozatok végrehajtására leegyszerűsíteni, ugyanakkor ezeknek – nemcsak gyakorlati, hanem elvi és szimbolikus értelemben is – óriási jelentőségük volt az újkori katolicizmus megteremtésében. A Trientben megfogalmazott új szemléletmóddal a katolikus egyház versenyképes társa lett a szintén pasztorális és kulturális igények mentén szerveződő protestáns felekezeteknek. A zsinattal a katolikus egyház vezetése – évszázados késéssel – kezébe vette az egyházi reformok megvalósítását, és törvényerőre emelte a megújulási törekvések egy részét. A katolikus egyház egyetemes és hierarchikus jellege miatt ez a lépés elengedhetetlennek bizonyult az egész intézményrendszer reformja érdekében: ez az oka annak, hogy Trient valóban korszakhatár az európai kultúra történetében.

SZAKIRODALOM

Delumeau, Jean: Le catholicisme entre Luther et Voltaire. Paris, Presses Universitaires de France, 1971.

Gárdonyi Máté: A papi élet reformja a Trienti Zsinat korában. Budapest, Márton Áron Kiadó, 2001. Jedin, Hubert: Geschichte des Konzils von Trient. I-IV Freiburg, Herder, 1949-1975.

Jedin, Hubert: A zsinatok története. Budapest, Ecclesia, 1998.

O'Malley, John W.: Trent and All That: Renaming Catholicism in the Early Modern Era. Cambridge (MA), Harvard University Press, 2000.

Prosperi, Adriano: ll Concilio di Trento: una introduzione storica. Torino, Einaudi, 2001.

Reinhard, Wofgang – Prodi, Paolo (szerk.): Das Konzil von Trient und die Moderne. Berlin, Dun- cker und Humblot, 2001.

Tallon, Alain: Le concile de Trente. Paris, Cerf, 2000.