Ugrás a tartalomhoz

A kora újkor története

Poór János (2009)

Osiris Kiadó

Papp Imre │ A FRANCIA VALLÁSHÁBORÚK ÉS A NANTES-I EDIKTUM

Papp Imre │ A FRANCIA VALLÁSHÁBORÚK ÉS A NANTES-I EDIKTUM

A történetírás a reformáció franciaországi elterjedését követő, 1562-től 1598-ig tartó nyolc háború együttesét nevezi francia vallásháborúknak, olykor polgárháborúknak. A vallási gyűlölködés mindegyik háborúban jelen volt, de a háborúkat a királyi hatalom és a rendek érdekellentétei, a nagyhatalmi (Habsburg-francia-angol-német- alföldi) vetélkedés és a társadalmi rétegekben felhalmozódott egyéb feszültségek is átszőtték.

A francia gazdaság és társadalom a 16. században

A vallásháború Európa legnagyobb népességű országában tört ki, amely a 15. század második felétől a 16. század második harmadáig jelentős fejlődésen ment át. A kb. 460 ezer km2 területű monarchia népessége a 16. század eleji kb. 15 millió főről az 1580-as évekre 18-19 millió főre növekedett. A népesség gyarapodása a gazdaság bővülésével párosult. Mindenekelőtt a mezőgazdasági termelés növekedett, amelyet azonban a század második felében áremelkedéssel járó élelmezési válságok kísértek. A mezőgazdasági termelés növekedését a kézműipar és a kereskedelem fellendülése követte. Megjelentek a szétszórt és az összevont manufaktúrák is. Párizs és Lyon európai rangú nyomdaipari központtá vált, nagymértékben hozzájárulva a nyomtatott könyv – többek között a reformáció irodalmának – elterjedéséhez.

Franciaország a 16. században még nem volt számottevő gyarmatosító, de az atlanti kereskedelem fellendüléséből és a levantei kereskedelem utóvirágzásából jelentősen részesült. A nagy kikötővárosok (Bordeaux, La Rochelle, Nantes, Le Havre, Rouen, Marseille) fellendültek, Lyon pedig az európai bank- és pénzvilág egyik központjává vált. Vásárain minden jelentős európai kereskedőház megjelent. Így nem véletlen, hogy a város a reformáció elterjedésének fontos közvetítője lett Franciaországban.

A népességnövekedés és a gazdasági fejlődés tartós keresletet teremtett, ami hosz- szú időtartamú áremelkedést váltott ki. Az áremelkedés az 1560-as évektől gyorsult fel, amikortól jelentős mennyiségű olcsó dél-amerikai ezüst áramlott Európába. A történetírásban árforradalomnak nevezett folyamat a 17. század elejéig tartott. A század második felében az élelmiszerek és a nyersanyagok árai négy-ötszörösre nőttek. Az árforradalomnak nyertesei és vesztesei egyaránt voltak. A nagy mennyiségű olcsó pénz és a magas árak ösztönözték a kereskedelmi ügyleteket és a tőkefelhalmozást. A nagykereskedők, bankárok, manufaktúratulajdonosok, a nagyobb birtokon gazdálkodó nemesek és módos parasztok haszonélvezői lettek a folyamatnak, ahogy a magas hivatali tisztségeket betöltő polgárok is. Az állam hol nyertese, hol vesztese volt. Az állami adók reálértéke valamelyest nőtt a század folyamán, viszont az itáliai háborúk és a vallásháborúk miatt a kincstár mindig adóssággal küszködött. Az állandó pénzhiány a királyi hatalom egyik gyengítője volt.

Kárvallottjai voltak a tartós áremelkedésnek mindazok a társadalmi rétegek, amelyek rendszeres napszámra, bérmunkára kényszerültek, mivel a reálbérek a század közepétől tartósan csökkentek. Az elszegényedés különösen a nagyobb városokban vált szembetűnővé. A nyomorban élő városi rétegek mindig fogékonyak a vallási fanatizmusra és a szélsőséges cselekedetekre. Szép számmal akadtak a kárvallottak között nemesek is. Zömük nem gazdálkodott, hanem urasági jogaiból származó járadékok élvezője volt. A pénzjáradék általában kötött összeg volt, így az áremelkedés folyamatosan csökkentette annak reálértékét. A nemesség nagyobbik felét kitevő közép- és kisnemesség életmódjának megtartásához többnyire a háborúban kereste a kiutat.

A 16. századi francia társadalom még hagyományos, rendi szerkezetű. A népesség kb. 85%-a (lényegében a parasztság és a nemesség nagy része) vidéken élt. A parasztság nem rendelkezett privilégiumokkal, de urának nem volt szolgája, költözési szabadságot, telke felett birtoklási jogot élvezett, az úri társadalom (a nemesség) csupán dologi járadékot követelhetett tőle, és bíráskodhatott felette. A középkorból származó felfogás szerint a társadalom dolgozó rendje volt, a nemesség mellett többnyire (a várossal együtt) az államot is eltartotta a taille (rovásadó) és a különböző közvetett adók fizetésével.

A nemesség a százéves háború (1337-1453) korában jelentős vérveszteséget szenvedett, közel a fele kihalt. A békés korszak beköszöntével a fogyást jelentős gyarapodás követte. A 16. század a nemesség feltöltődésének korszaka, de ennek ellenére a 16. század végén is csak a 2%-át tette ki a népességnek. Számarányához képest azonban sokkal nagyobb súlya volt a társadalomban. Funkciója a hagyomány szerint a monarchia oltalmazása és szolgálata (karddal, tollal, talárral) volt, amelynek fejében privilégiumokat (adómentesség, politikai előjogok stb.) élvezett. Arisztokraták és nemesek töltötték be a katonai tisztségeket, és a polgári kormányzásban is jelentős befolyásuk volt. A püspökök és az apátok szintén a soraikból kerültek ki.

Városban a népesség 15%-a élt. A 16. század közepén Párizs 300 ezer lakosával Konstantinápoly után a második legnagyobb város volt Európában. Lyont 70 ezer, a nagyobb kikötővárosokat 40-50 ezer fő lakta. A városok döntő többsége azonban csak néhány ezer lakossal bírt. A város is rendelkezett privilégiumokkal, de kevesebbel, mint a nemesség. Adózási kedvezménye lehetett, belső ügyeit maga intézhette, kereskedelmi kiváltságokat bírhatott, stb.

A népesség közel 1%-a a monarchia legtöbb előjoggal rendelkező rendjének, az egyháznak volt a tagja. Kis létszáma ellenére vallási funkciójából adódóan szinte mindenütt jelen volt a társadalomban, s az élet minden jelentős területét befolyásolta. A francia egyház a 16. század elejére különleges státusúvá vált. Az 1516-os bolognai konkordátum a 14 érsek, a 116 püspök, az 500 apát és az 1 ezer perjel kinevezési jogát a francia királynak adta. A pápának csak a felszentelés joga maradt. Létrejött a királynak alárendelt államegyház, a gallikán egyház. Ebből adódott, hogy a franciaországi reformáció kibontakozásában a pápa tevékenységének kritikája nem játszott jelentős szerepet. Az egyházi vagyon szekularizációjára való törekvés is mérsékelt maradt, mivel a király a jól jövedelmező egyházi tisztségeket a nemességnek adta.

A monarchia és a királyi hatalom

A francia uralkodók a 13. századtól sikeres integrációs politikát folytattak, a tartományok autonómiáját azonban megtartották. A királyi hatalom felemelkedésével párhuzamosan a rendek képviseleti intézményei, a tartományi rendi gyűlések (États provinciaux) és az általános rendi gyűlés (États généraux) is kialakult. Amikor egy tartomány a koronához került, a királyi intézmények nem voltak elégségesek a kormányzáshoz, ezért az uralkodó kénytelen volt a helyi rendekre támaszkodni, egyezségre jutni velük.

Az általános rendi gyűlés eredetileg a királyi hatalom támogatására jött létre, de fokozatosan szokássá vált, hogy az országos ügyek véleményezése mellett az adókat is megszavazta. A 15. század végére azonban az uralkodók a legfontosabb bevételeiket illetően függetleníteni tudták magukat az általános rendi gyűléstől, amelyet 1506-tól a vallásháborúk koráig nem hívtak össze, megkurtítva a rendek egyik legfontosabb privilégiumát, a politikai képviseleti jogot. A tartományi rendi intézmények ugyan tovább működtek, de a rendek – különösen a nemesség – keresték az alkalmat, hogy ismét részesei legyenek az országos kormányzásnak. A vallásháborúk alatt erre lehetőség nyílt.

A 15. század végén tehát Franciaország olyan központosított monarchia volt, amely a helyi kormányzást részben a tartományi rendekkel együtt gyakorolta. Az országos kormányzást azonban már a királyi intézmények végezték. A 16. század első felében a királyi hatalom további erősödése következett be. Egyrészt a már meglévő intézmények fejlődtek, másrészt újak keletkeztek. Folytatódott a Királyi Tanács (curia regis) szakosodása: I. Ferenc (1515-1547) Titkos Tanácsra (conseil étroit) és Magántanácsra (conseil privé) vagy más néven Peres Ügyek Tanácsára (conseil des parties) osztotta. A legfontosabb szerv a Titkos Tanács lett, itt összpontosult a király törvényhozó és végrehajtó hatalma. Tagjai a legbefolyásosabb arisztokraták, főpapok és hivatalnok nemesek voltak. 1559-ben a tanács létrehozta a négy államtitkári (secretaire d'état) tisztséget, amelynek nagy szerepe lett a végrehajtó hatalom gyakorlásában. A Magántanács a király törvénytervezeteit fogalmazta meg.

A király a bíráskodási jogát a legfelsőbb királyi bíróságokon, a parlamenteken (par- lement) keresztül gyakorolta. A legfontosabb a párizsi volt, de a 14-15. században minden nagyobb tartományban is felállíttatott egyet a király. A legfőbb bíráskodás mellett a Párizsi Parlament a király törvényeit is bejegyezte, s joga volt észrevételt tenni róluk. A királyi hatalom helyi érvényesítését szolgálták a középkor óta a királyi bírósági körzetek (bailliage, sénéchaussée), élükön a király által kinevezett főbírákkal (bailli vagy sénéchal). Elsődleges feladatuk a király nevében való bíráskodás volt, de igazgatási és rendőri feladatokat is elláttak. A bírósági körzetek fokozatosan behálózták az egész monarchia területét. Számuk a század elején 86, a vallásháborúk kitörésekor kb. 100 volt.

A közigazgatás és a legfőbb ügyintézés irányítója a kancellár volt, de gyakran a királyi törvénykezést is kezdeményezte. A késő középkortól általában a jogtudó hivatalnok nemesek köréből került ki. A legfőbb hadúr a királyt követően a katonai főparancsnok (connétable) volt, aki a legbefolyásosabb arisztokratacsaládokból származott. VII. Károly (1422-1461) óta a francia királyok zömmel nemesekből álló állandó hadsereget tartottak, amelynek létszáma a kincstár lehetőségeitől függött. A vallásháborúk idején többször előfordult, hogy a királyi haderő kellő létszám híján tehetetlennek bizonyult.

A kormányzóságok (gouvernement) a monarchia új intézményeinek számítottak. Létrehozásukat XII. Lajos (1498-1515) rendelte el azzal a céllal, hogy a hadszervezés, a közigazgatás és a közrend biztosításának tartományokat átfogó egységei legyenek. 1499 és 1559 között a határ menti tartományokból 12 kormányzóság szerveződött. Számuk növekedése a század második felében is folytatódott. Élükre kormányzókként a legbefolyásosabb arisztokratacsaládok tagjai kerültek, jelentős önálló jogkörrel. Ebből adódott, hogy ugyan a királyi hatalmat képviselték, mégsem váltak annak szilárd támaszaivá. Sikeresebb volt a királyi biztosok (commissaire) alkalmazása: az uralkodó tanácsosai közül többeket különleges feladattal bízott meg egy-egy tartomány ügyeinek rendezésére vagy valamilyen központi feladat ellátására ideiglenesen vagy véglegesen. Így keletkezett az intendánsi, a hadi ellátásért felelős hadbiztosi és a közrendet fenntartó rendőrbiztosi tisztség.

A növekvő királyi intézményrendszert az állami bevételek gyarapodása kísérte. Az adók beszedése és kezelése is új szervezetet igényelt. A 14. század közepétől kiépülő adókörzetek (választótartományok: pays d'élection) fölé I. Ferenc 1542-ben megkezdte kiépíteni az adókerületeket (généralités). Szintén az állami bevételek növeléséért vezette be I. Ferenc a hivatalok áruba bocsátását. A hivatal tulajdonosa függetleníteni tudta magát a helyi arisztokráciától, s így a központi hatalmat erősítette.

A francia monarchia tehát egy olyan politikai rendszerré kezdett válni, amelyben az általános rendi gyűlés nem korlátozta az uralkodó hatalmát, a kormányzást javarészt a királyi intézmények végezték. Az abszolutizmus kifejlődése azonban még nem volt lezárt folyamat, mert a királyi hatalom korlátozásának feltételei részben újjá is születhettek. Ez történt a század közepétől.

Az erőt érző monarchia 1494-ben elindította az 1559-ig elhúzódó itáliai háborúkat, végül azonban vereséget szenvedett a Habsburgokkal szemben. Ez jelentősen csökkentette a király tekintélyét. A nemesség a háborúktól birtokot, pénzt és dicsőséget remélt, hiába. A háború befejeződésével az eladósodott állam a hadsereg jelentős részét elbocsátotta, a csak a hadakozáshoz értő nemesség foglalkozás és jövedelem nélkül maradt.

A déli és nyugati tartományok nemességének elégedetlenségét tovább fokozta, hogy a kiépülő abszolutizmus központi intézményeiben többnyire csak az északi arisztokratacsaládok és a nemesség szűk köre kapott befolyással és magas jövedelemmel járó tisztségeket. Ezt az elégedetlenséget a déli polgárság is osztotta, mert a városi autonómiát a központi hatalom megkurtította, a hivatalok áruba bocsátásával pedig csak az északi városok módos polgárai jártak jól.

Az elégedetlenséget a kormányzói tisztségeket viselő arisztokrácia igyekezett kihasználni, hogy nagyobb részt szerezzen a hatalom gyakorlásából a királlyal szemben. A tétlenkedő kisnemességből hozzá hű klienshálózatot szervezett kormányzóságában, felhasználva hozzá az állami bevételeket. Ezzel a háttérrel lehetővé vált, hogy a kormányzók önállósítsák tartományukat. Az 1560-1570-es évekre a kormányzók a bíráskodáson kívül minden helyi hatalom letéteményesei lettek. Így gyakran előfordulhatott, hogy a vallásháborúk idején egy-egy kormányzó a központi hatalomtól elszakadva tevékenykedhetett.

A reformáció

A katolikus egyház reformja a zsinati mozgalom keretében már a 15. században felmerült. A változtatás szándéka azonban csak az egyházkormányzatra és az egyházszervezetre irányult. A zsinati mozgalom megfeneklett, a reformáció szelleme azonban nem halt el. Szükségességét a 16. század elejére kiteljesedő humanizmus ismét előtérbe állította. A szervezeti átalakításhoz a katolikus tanok és a liturgia megtisztítását, egyszerűbbé tételét párosították.

Szellemi téren a franciaországi reformációt is a humanizmus készítette elő a fennálló egyházi viszonyok bírálatával és az egyház megújításának igényével. A francia humanizmusra e tekintetben Rotterdami Erasmus írásai gyakorolták a legnagyobb hatást. Kiadta az evangéliumokat, és a Biblia anyanyelvi olvasását szorgalmazta. Támadta a népi vallásosságban lévő babonákat és a szentek szobrainak kultuszát. A humanista tudósokat és írókat maga I. Ferenc és udvara is támogatta. Guillaume Budé- vel és más humanistákkal 1530-ban megalapíttatta a College de France jogelődjét, a Királyi Lektorok Kollégiumát, amely a Sorbonne skolasztikus konzervativizmusával szemben szabadabb tudományos szellemnek adott otthont.

A francia humanisták egy része a keresztény tanok megítélésében vagy szkeptikus volt, vagy tágan, toleránsan értelmezte a dogmatikai kérdéseket. Más csoportjuk viszont elvetette a külsőséges vallásosságot, és a hit tiszta, elmélyült gyakorlását, a Szentírás olvasását állította vele szembe. E kör tevékenységét nevezi a történetírás előreformációnak. Jacques Lefevre d'Étaples, Nicolas Bourbon, Gérard Roussel és sok más humanista munkássága jelentősen hozzájárult a franciaországi reformáció kibontakozásához. Az előreformáció és a reformáció kezdeti szakasza közé nem húzható éles határ. D'Étaples Luther Mártont megelőzően hirdette a hitnek egyedül üdvözítő szerepét és Isten végtelen kegyelmét.

D'Étaples hívei közül Guillaume Brigonnet, Meaux püspöke az 1510-es évektől maga köré gyűjtötte mindazokat a vallásos humanistákat, akik csak az evangélium tanításait fogadták el, és vallották, hogy az egyháznak vissza kell térnie eredeti formájához. A meaux-i kört, más néven az „evangélistákat" I. Ferenc testvére, Angou- léme-i Margit is támogatta. Lefordították a Bibliát franciára, Brigonnet a püspökségében visszaszorította a szentek kultuszát, a templomokban a képek közül csak a Krisztus-ábrázolásokat hagyta meg, és bevezette a francia nyelvű liturgiát.

A meaux-i kör tagjainak zöme mindig megmaradt a katolikus egyház keretében, s elhatárolta magát a szakadást választó reformációtól. Néhány neves képviselője, mint Gérard Roussel és Guillaume Farel viszont a protestantizmushoz csatlakozott. A szélsőséges egyháziak, az egyszerű hívők és az állami hatóságok az 1520-as években azonban nem tettek különbséget az egyházat bíráló humanisták, a katolikus reformerek és a protestánsok között. A francia püspökök többsége és a dominikánusok Erasmus francia követőit is eretneknek nyilvánították.

A reformáció a humanisták szűk köréből Luther és Ulrich Zwingli tanainak terjedésével lépett ki. Párizsban Luther tanai 1519-ben jelentek meg, és néhány év alatt a nagyobb városokban mindenütt ismertté váltak. A protestáns tanok a fő közlekedési útvonalak mentén terjedtek városról városra. Párizs és Meaux után Lyon vált a terjesztés központjává könyvnyomtatásával és élénk kereskedelmi kapcsolataival. 1524-ben egy volt dominikánus szerzetes még lázadást is szított az egyházi intézmények ellen. 1525-ben már a déli és nyugati városokban is megjelentek a lutheránus tanok hívei.

A tömegekhez egyszerűsített formában, kis füzetekként és vitairatokként jutottak el az új tanok, vándorkereskedők és vándorprédikátorok révén. Mivel a társadalomban az iskolázottság még nem volt általános, a hit dolgaiban jártas vándorprédikátoroknak meghatározó szerepük volt. A protestantizmus sikerének egyik fő oka az alsó papságnak és a szerzetességnek az egyházi hierarchiával szembeni elégedetlensége volt. A kilépett szerzetesek és papok főleg a városokban értek el sikereket, ahol sokan hallgathatták a prédikációkat, és a társadalmi feszültségek is állandóak voltak.

A reformáció felszámolása érdekében 1521 nyarán a gallikán püspökök javaslatára a Párizsi Parlament határozatot hozott, hogy mindenféle írást csak a Sorbonne engedélyével lehet kiadni és terjeszteni. Az egyház által eretneknek nyilvánított tanok hirdetőit a parlament akár halálra is ítélheti. 1523-ban a francia püspökök szinódusa Luther tanait eretneknek nyilvánította, így a városok terein hamarosan megjelentek a máglyák. A vallásüldözés első hulláma 1525-ben tetőzött, amikor I. Ferenc fogságban volt.

A király hazatérte után a vallásüldözést elítélő humanisták hatására felfüggesztette az ítéletek végrehajtását. 1528-1530 között azonban ismét felerősödött az üldözés, majd 1530-tól 1534-ig a mérsékelt elveket valló püspökök és humanista katolikus reformátorok befolyása érvényesült. A kereszténység egységének helyreállítását kívánták, de békés úton, a lutheránusok meggyőzésével. Ez lényegében a protestantizmussal szembeni tolerancia átmeneti érvényesülését jelentette, és kedvezett a terjedésének.

A protestánsok növekvő befolyása és nyílt fellépése vetett véget a békés esztendőknek. 1533 novemberében a Sorbonne-on is megjelentek Nicolas Cop rektor székfoglaló előadásán, aki nyíltan állást foglalt a reformáció tanai mellett. Közöttük volt a humanista műveltségű fiatal Jean Calvin, azaz Kálvin János is. Az egyház feljelentése alapján a parlament elrendelte letartóztatásukat. A résztvevők szerencsésebbjeinek sikerült elmenekülniük.

Az üldözést a plakátügy teljesítette ki. Az 1530-as évek elejétől a korábban külföldre menekült protestánsok gyakran küldtek haza a katolikus egyházat támadó tartalmú plakátokat. Egy Neuchatelben élő francia pap plakátját a hitbuzgó protestánsok 1534. október 17-én éjszaka az amboise-i kastélyban a király lakosztálya elé is kiragasztották. A szövege a misét és az egyházat becsmérelte. I. Ferenc ezt a személye elleni támadásnak tekintette, és elrendelte a protestánsok letartóztatását. A máglyák ismét fellángoltak. A protestáns vezetők a királyság szomszédságában fekvő német és svájci városokba (Strassburg, Neuchatel, Bázel majd később Genf) emigráltak, amelyek nem álltak sem pápai, sem uralkodói hatalom alatt. A francia reformáció sajátos vonása lett, hogy 1560-ig részben a határokon túlról irányították.

1535 és 1538 között toleránsabb királyi politika következett. Egyrészt a király humanista tanácsadói a katolikusok és a protestánsok unióját szorgalmazták, másrészt a Habsburgokkal vívott háborúban I. Ferenc a protestáns német fejedelmek támogatását szerette volna megnyerni. Helyette azonban 1538-ban V. Károly császárral (1519-1556) békült ki, megegyezve többek között abban, hogy mindegyik uralkodó törekedni fog országában a protestantizmus felszámolására. A humanisták befolyása meggyengült a francia udvarban, amit jól tükrözött az 1539-es ediktum: az igaz hithez vissza nem térő protestánsokat máglyahalálra kell ítélni. Az 1540-es fontaineb- leau-i ediktum szakított az eretnekekkel szembeni addigi középkori eljárással. A középkorban a világi hatalom csak akkor intézkedett, amikor az egyház bebizonyította az eretnekséget. Eldöntése csak az egyházra tartozott. Az új ediktum ezzel szemben a parlamenteknek is megadta azt a jogot, hogy megállapítsák, mi az eretnekség. Az eljáráshoz a dogmatikai szempontokat a Sorbonne 1543-as 29 cikkelye szolgáltatta. Ezzel az állam a hit regulátora lett.

1540-1547 között felerősödött a vallásüldözés, amelynek a protestánsokon kívül szabadgondolkodó humanisták (őket a protestánsok is elítélték mint vallástagadókat) és „evangélisták" is áldozatául estek. A legvéresebb a mérindoli mészárlás volt, amely a pápai hatalmat, a megtisztulást és a szenteket elutasító valdens eretnekeket sújtotta. A Genfben élő francia Guillaume Farel térítőtevékenysége eredményeként az 1530-as években a provence-i és a dauphinéi hegyekben élő valdenseket is elérte a reformáció, amelynek tanaival szimpatizáltak. A pápa, az aix-i érsek és a provence-i parlament keresztes hadjáratot szervezett ellenük, amelyet némi halogatás után I. Ferenc jóváhagyott. A királyi katonák 1545. április 20-án Mérindol nevű szent falvukon átvonulva öt községüket leromboltak, és mintegy ezer valdenst lemészároltak.

A reformáció terjedését a vallásüldözés nem szakította meg, hanem egyúttal az átalakulását is magával hozta. Az 1530-as évek második felében egy új irányzata jelent meg, a kálvinizmus. A francia humanizmuson, az „evangélistákon", a lutheri és zwing- liánus tanokon nevelkedett Kálvin 1536-ban Bázelben kiadta hitvallását összefoglaló művét A keresztyén vallás rendszere címen. A latinul írt könyvet I. Ferenc királynak ajánlotta, bízva a reformáció iránti megértésében. Vallási tanairól 1541-ben jól áttekinthető, könnyen érthető magyarázó tankönyvet, kátét írt. A kálvinizmus vallási rendszere és liturgiája az 1530-as évek végére alakult ki. Kálvin 1541-ben Strassburgból véglegesen Genfbe költözött, ahol új egyházszervezetet épített ki. 1541-ben műve franciául is megjelent, s ez lehetővé tette, hogy tanait hamar befogadják egykori hazájában.

Hittételeinek kiindulópontja ugyanaz, mint Luthernél: a hit egyedüli forrása a Szentírás, és egyedül a hit üdvözít. Elvetette az egyházi hierarchia szükségességét, a misét és a szentek kultuszát. Két szentséget ismert csak el: a keresztséget és az úrvacsorát. A szentségekben azonban csak a kiválasztottak kapnak kegyelmet. Dogmatikája az apostolok leveleiből és Szent Ágoston műveiből indult ki. Ezekre alapozva alkotta meg az eleve elrendelés tanát, amely szerint Isten kegyelme nem egyetemes, hanem a kiválasztáson nyugszik. Isten egyeseket örök életre, másokat örök kárhozatra ítélt. Mindez a híveket nem szemlélődő kegyességre, hanem épp ellenkezőleg, dolgos életre, a bűn által elrontott világ újjáteremtésére sarkallja, mivel az egyes ember csak tevékenysége révén győződhet meg arról, hogy Isten kiválasztottja. Ez a tétel Luthernél nem szerepelt. Eltér az úrvacsora tana is. Luther követői szerint a kenyér és a bor vétele pillanatában jelen van Krisztus, míg Kálvin szerint az úrvacsora csak emlékezés Krisztus halálára.

Kálvin a liturgiából mindent eltörölt, amit a Biblia kifejezetten nem parancsolt meg. Egyházszervezete kiküszöbölt minden hierarchiát. A gyülekezetek (egyházközségek) élén a presbitériumok álltak, amelyeket egyházi és világi személyek alkottak. A presbitériumok döntöttek a gyülekezet szervezeti és egyéb ügyeiben, ezek választották meg a lelkipásztorokat. A gyülekezetek képviselőiből zsinat szerveződött. A kálvini tanok szerint az egyházi kormányzásnak függetlennek kell lennie a világi hatalomtól, de a kettő együttműködése a vallási előírások betartatására szükséges. A világi hatalom, az állam jellegére vonatkozóan Kálvinnak nem volt kidolgozott elképzelése. A felsőbbségnek járó engedelmességet elismerte, de kinyilatkozta, hogy Istennek inkább kell engedelmeskedni, mint az embereknek. Ez a rugalmas felfogás lehetővé tette, hogy a francia reformátusok a vallásháborúk idején bármilyen kormányzati formát elfogadjanak vagy elutasítsanak.

A kálvinizmus franciaországi terjedése az 1540-es évek elején kezdődött, kiszélesítve a reformációt. Az új irányzatba való átmenetet nem lehetett pontosan behatárolni, a vallási hovatartozást olykor nehéz volt megállapítani, a protestáns hívők jelentős része elment a katolikus misére is. Katolikusok és lutheránusok egyaránt felvették a kálvini hitet, amely az 1550-es évek végére a reformáció szinte kizárólagos irányzatává vált Franciaországban. Az új vallás tételeit végleges formában az 1559-es La Rochelle-i hitvallás fogalmazta meg. Ebben az időben tűnt fel híveinek új elnevezése: hugenották. Eddig a reformációt követőket többnyire lutheránusokként emlegették. A hugenotta szó eredete bizonytalan. Genfben keletkezett, az egyik elképzelés szerint a városi politikai élet egyik ismert képviselője, Bezanson Hughes neve után. Valószínűbb azonban, hogy a német Eidgenossen (eskütársak) szóból keletkezett átváltozással, a franciás kiejtés révén. 1518 után azokat hívták eskütársaknak, akik megtagadták a genfi püspök és a savoyai herceg iránti engedelmességet. A hu- genotta mellett a reformált vallású elnevezés is gyakori volt.

A kálvinizmus sikere világos, érthetően megfogalmazott hittételeiből, az anyanyelvű istentiszteletből, amelynek pontos szertartásrendje volt, és a hit szervezett terjesztéséből adódott. A kálvini reformáció terjesztésében is jelentős volt a katolikus egyházat elhagyó papok és szerzetesek szerepe. Ezt azonban kiegészítette a Svájcból érkező, francia anyanyelvű képzett lelkészek és prédikátorok tevékenysége. Kálvin és hívei nagy súlyt fektettek az iskolák alapítására, hogy az oktatás útján is terjedjen a hit. Genfben, Bernben és Neuchatelben az 1540-es évektől teológiai főiskolák képezték a lelkészeket, amelyekhez kollégiumok társultak. A leghíresebb a genfi lett, amely 1559-ben akadémiává alakult, élére Théodore de Beze került, aki Kálvin után a francia és a svájci reformátusok legnagyobb tekintélye lett.

A reformáció híveinek az 1550-es évek közepéig nem volt szervezett egyházuk. A prédikációkat kisebb-nagyobb csoportokban hallgatták külvárosi csűrökben, magánházakban, elhagyott egyházi épületekben. A református istentisztelet törvénysértésnek minősült, ezért olykor éjszaka mertek csak összegyűlni. A hívők számának növekedése következtében, a kálvini tanok helyes elsajátítása és a katolikus világgal szembeni védekezés érdekében szükségessé vált a szervezet kiépülése, ami igen rövid idő alatt végbement. Az első gyülekezetek 1555-1556-ban Párizsban és Lyonban szerveződtek, amelyeket több ezer követett. Az egyházközségek élére a hívők presbitériumokat választottak, amelyek felett a területi, a tartományi és az egész rendszert átfogó országos zsinat állt. Az első zsinat 1559-ben Párizsban ült össze, ahol először fogalmazódott meg az igény a vallás törvényes, nyilvános gyakorlására, a vallásszabadság elismertetésére. Ezután a nantes-i ediktum kiadásáig a reformátusok 11 zsinatot tartottak.

A kálvinizmus országosan elterjedt vallássá vált, de sehol sem hódította el a katolikusok összességét, és sem földrajzilag, sem a társadalmi tagozódásban nem nyert arányosan teret. Picardia, Champagne, Burgundia és Bretagne városaiban mindig jelentéktelen maradt. Normandiában, a Loire völgyében, Párizsban és környékén már jelentősebb volt. A fővárosban sok menekült hugenotta is meghúzódott. A reformátusok nagyobb része a déli (Lyonnais, Alsó-Dauphiné, Alsó-Languedoc, Vivarais, Cévennes, Béarn) és a nyugati (Guyenne, Saintogne, Aunis, Poitou) tartományokban élt. A déli tartományokban az eretnekség (albigens, valdens) tradíciói is hozzájárultak a sikeres terjedéshez. Nímes és Montpellier lakosságának zöme hugenotta volt. A vallási szerveződés és a szellemi befolyás központjai Párizs, Meaux, Orléans, Lyon, Montpellier, Nímes, Montauban és La Rochelle voltak.

Az 1560-as évek elején, a reformáció csúcsán 1,8-2 millió (a népesség 10-13%-a) hugenotta élt a királyságban, kb. 2200 egyházközséget alkotva és kb. 600 templomot fenntartva. Létszámukhoz képest egyházközségeik és főleg templomaik száma kevés volt, ahogy a lelkészeké is. Egy-egy lelkész több gyülekezetet is ellátott. Az 1550-es évekig a hívek zöme városi kismester, kiskereskedő, diák, egyházát elhagyott szerzetes és pap volt, olyan társadalmi csoportokból származók, akiknek nem voltak privilégiumaik. A paraszti társadalom csak a Cévennekben, a déli városok környékén és Normandia néhány kisebb vidékén vált fogékonnyá a reformáció iránt. A lelkészek és a prédikátorok száma nem volt elegendő a falvak meghódításhoz. A parasztság ritkán követte földesura vallását, mert a nemesség jó része távol élt birtokától, s hatalma korlátozott volt a falusi népesség felett. A helyi katolikus egyházszervezet a falvaktól jobban távol tudta tartani a hitterjesztőket, mint a városoktól.

A hívők társadalmi összetétele az 1550-es években változott meg, amikor – főleg a déli és a délnyugati-nyugati tartományokban – módos polgárok, királyi tisztviselők és a rendszerrel elégedetlen nemesek is áttértek. Az 1550-es évek végén királyi hercegi (Antoine de Bourbon navarrai király, Condék) és neves arisztokratacsaládok (Chatillonok: Gaspard de Coligny admirális, Frangois d'Andelot tábornok, Odet de Chatillon beauvais-i püspök) lettek reformátusok. A nemesség a reformációtól az egyházi javak szekularizációját, helyi hatalmának visszaállítását, politikai szerepének növekedését remélte. Délen szövetségesként számíthatott a városokra. A déli városokban sok nemes élt, így a városi autonómia visszaállításában polgár és nemes egyaránt érdekelt volt.

Az össznépességhez viszonyítva a reformátusok aránya szerény volt, társadalmipolitikai súlyuk azonban ehhez képest sokkal jelentősebbnek bizonyult. A vallásháborúk kitörésekor a francia nemesség 50%-a, a városi polgárság 30%-a vallotta Kálvin hitét. A nemesség a nagypolgársággal együtt a politikai életben jelentős szerepet játszott, rendi-politikai intézményekkel rendelkezett, és egyben a királyság fegyverforgató rendje is volt. A reformátusoknál a vallási, a politikai és a katonai szerveződés összefonódott. Ebből adódóan a nemességet eretneksége miatt nem lehetett olyan könnyen felelősségre vonni, mint a városi kismestereket. Társadalmi-politikai súlyánál fogva a hugenotta gyülekezetek vezetője lett. Lehetősége volt arra, hogy a király által hozott vallási rendelkezések hatálya alól kibújjon. Mindezzel a reformáció politikai jelentősége megnőtt.

Az új uralkodóra, II. Henrikre (1547-1559) kevésbé hatott a humanista gondolkodás, mint elődjére. A király legbefolyásosabb tanácsadói a nagy lotaringiai hercegi család tagjai, a Guise-ek lettek. Frangois de Guise és testvére, Charles kardinális konzervatív katolikus gondolkodású volt, és a református vallás következetes felszámolását szorgalmazta. II. Henrik az „egy törvény, egy hit, egy király" eszményét követte, és a vallási megosztottság miatt a királyság politikai egységét látta veszélyben. A kor szemléletében a vallás volt a legfontosabb cementáló erő a társadalomban. 1547-ben a református hit követőinek elítélésére II. Henrik a Párizsi Parlamentben felállíttatta a tüzes kamarát (rendkívüli büntető törvényszék), a toleráns humanista püspököket pedig leváltotta.

Két év elteltével csillapodott az üldözés, mert V. Károllyal szemben II. Henriknek is a protestáns német fejedelmek támogatására volt szüksége. 1549-ben kivette a parlamentek hatálya alól az eretnekség megállapításának jogát, és egyedül az egyházi bíróságokra bízta. 1551-től azután ismét erősödött az üldözés. A chateaubriant-i ediktum (1551) megtiltott minden kapcsolatot a külföldi eretnekekkel, és elrendelte, hogy az emigrált reformátusok vagyonát el kell kobozni. Az 1557-es compiegne-i ediktum a reformátusokkal szemben csak a halálbüntetést ismerte el. Következetes alkalmazása azonban nem volt lehetséges. A reformátusok száma ekkor már olyan magas volt, hogy felkutatásukra és elítélésükre sem a katolikus egyháznak, sem az államnak nem volt kapacitása. A hivatalosan tiltott református szertartásokat fegyveres nemesek védték, ami a nyílt összecsapás veszélyét hordozta. A parlamentek mérsékeltebb tagjainak javaslatára 1558-ban a hugenották fél év haladékot kaptak, hogy rekatoli- záljanak.

Az itáliai háborúkat lezáró, 1559. április 3-án megkötött cateau-cambrésis-i béke után II. Henrik ígéretet tett a pápának, hogy felszámolja az eretnekséget. Ígéretének valóra váltását váratlan halála akadályozta meg.

Háborúk és ingatag békék

II. Ferenc (1559-1560) üres kincstárat, államadósságot és elégedetlenséget örökölt. A kormányzásra alkalmatlan volt, így a központi hatalom a Guise-ek kezébe került. Szélsőséges katolikus valláspolitikát szorgalmaztak, amely a református arisztokrácia ellenlépéseit váltotta ki. Pamfletkampányt indítottak ellenük, minden rossz forrásának kikiáltva őket. 1560 márciusában I. Louis de Condé herceg kisebb összeesküvést szervezett, amelynek az volt a célja, hogy az udvarban (Amboise-ban) tartózkodó Guise-eket elfogják, az általános rendi gyűléssel elítéltessék, és a Királyi Tanácsban a református arisztokrácia irányító szerepet szerezzen. Az összeesküvést leleplezték és megbosszulták.

Az amboise-i összeesküvés azonban kiváltotta az anyakirályné, Medici Katalin színre lépését, aki politikai érzékének köszönhetően felismerte, hogy a kormányzás központi szinten meggyengült, a Guise-ek dominanciája a királyi hercegi családok ellenállását váltja ki, valláspolitikájuk pedig csak az ellentéteket szítja. A királyné is az „egy törvény, egy hit, egy királyság" eszmény híve volt, de visszaállításához fizikai erőszak helyett békés politikai eszközöket választott, hogy a monarchia elkerülje a polgárháborút. Nyomására született meg 1560. március elején az amboise-i ediktum, amely amnesztiát hirdetett a hugenották számára, ha ismét hű katolikusok lesznek, a hitterjesztők megbüntetését pedig felfüggesztette. 1562 tavaszáig a királyi bíróságok hitbéli dolgokban nem ítélkeztek. Ez volt az első lépés a toleranciapolitika felé, amelyet a reformátusok igyekeztek kihasználni, és a királytól kollektívaként, rendként való elismerésüket kérték.

A reformátusok politikai fellépésének eredménye volt az 1560. májusi romoranti- ni ediktum, amely elismerte a lelkiismereti szabadságot, de megtiltotta a református vallás nyilvános gyakorlását. Lelkiismereti szabadságon a korban csupán azt értették, hogy a lutheránus vagy a kálvini hitet is vallhatja valaki saját otthonában, de istentagadó már nem lehet. Az ediktumot sosem alkalmazták, mert a politikai események fölöslegessé tették. Medici Katalin nyomására – és a Guise-ek ellenére – a király a humanista jogászt, Michel L'Hospitalt nevezte ki kancellárnak. O a vallási megbékélés és egyesülés híve volt, aki a dogmatikai ellentéteket másodlagosnak tekintette az állam érdekeihez képest, s a toleranciát csupán átmeneti eszköznek fogta fel. Az udvarban a református királyi hercegek is megjelenhettek, akik ezt befolyásszerzésre igyekeztek felhasználni. Megegyezés született, hogy a vallási kérdés és a királyság pénzügyeinek rendezésére a király – 54 év szünet után – összehívja az általános rendi gyűlést.

  1. decemberében a gyermek IX. Károly (1560-1574) került a trónra, így Medici Katalin régensként a királyi hatalom gyakorlója lett. A Guise-ek befolyásának további mérséklésére Antoine de Bourbont a királyság helytartójának nevezte ki. Az orléans-i rendi gyűlés (1560. december – 1561. január) különösebb eredmény nélkül zárult, a nemességnek nem sikerült a kormányzást az ellenőrzése alá vonni, viszont a reformátusok számára megnyugtató volt L'Hospital tolerancianyilatkozata.

A nyilatkozat bátorítást is adott: a hugenotta nemesség templomokat és nyilvános vallásgyakorlást követelt. A reformátusok előretörésének megállítására jött létre 1561 áprilisában a három legbefolyásosabb katolikus arisztokrata, Frangois Guise herceg, Anne de Montmorency katonai főparancsnok és Jacques de Saint-André marsall triumvirátusa. Mindkét oldalon megjelentek a szélsőséges prédikátorok, akik vallási gyűlöletet szítottak a tömegekben, amelyek könnyen hajlottak az erőszakos fellépésre.

A régensnő és a kancellár a nyílt háborútól tartva kísérletet tett a két vallás egyesítésére vagy legalább a megbékítésére. A humanizmus elveire alapult az elgondolás, amely szerint néhány dogmatikai különbözőség mellett az alapvető keresztény értékek elismerésével lehetséges a vallási egység visszaállítása. Így került sor 1561 szeptemberében a poissyi kollokviumra, ahol a két vallás teológusai előadhatták a megbékélést szolgáló tanaikat. A reformátusok nevében Théodore de Beze fogalmazta meg a hittételeket, kiemelve, hogy a kálvini tanok is a Szentíráson alapulnak. Előadta azonban az eltéréseket is, amelyeket a katolikus főpapok istenkáromlásnak bélyegeztek. Hosszas viták után a kollokvium eredménytelenül zárult, s többé nem történt közös kísérlet a dogmatikai megegyezésre.

1561 őszén a pontoise-i általános rendi gyűlés is a vallásbéke megteremtéséért ült össze. A harmadik (polgári) rend kérte, hogy minden városban épülhessen egy református templom, a király és a rendek szekularizálják az egyházi vagyont, az egyházat a kincstár tartsa el, kétévente ülésezzen az általános rendi gyűlés. A kéréseket a régensnő elutasította. Mivel a vallási egység megteremtésének terve megbukott, maradt a politikai megbékélés lehetősége. Szorgalmazóit (Medici Katalin, L'Hospital, a magas udvari tisztségviselők egy része, parlamenti tanácsosok, néhány püspök és teológus) „politikusoknak" kezdték nevezni.

Medici Katalin 1562 januárjában újabb vallási ediktumot (Saint-Germain-en-Laye) adott ki, amely szerint a magánházakban és a városfalakon kívül, éjszaka gyakorolható a református vallás. A hugenotta lelkészek azonban csak engedéllyel tarthatnak szinódust. A református vallás, ha megszorításokkal is, de ezzel elismertté vált. Beze és a református arisztokrácia elfogadta, de csupán az első lépésnek tekintette a vallásszabadság felé. Lyonban már ekkor ezt követelték, a déli tartományokban pedig egyszerűen nem tartották be az ediktumot, a városokban is templomokat foglaltak, bízva a hugenotta nemesség fegyveres erejében. Périgord tartományban akadtak városok, ahol a katolikus vallás szabad gyakorlását tiltották be.

Ezzel szemben a katolikus tábor – a mérsékelteket kivéve – soknak tekintette az ediktumot, a parlamentek is csak hosszas huzavona után jegyezték be. A katolikus arisztokrácia nyílt katonai fellépést szorgalmazott. Frangois de Guise és a királyi hadak főparancsnoka, Montmorency elhagyta az udvart, hogy hatalmas klientúrájukból hadakat gyűjtsenek. A másik oldalon Condé herceg is hasonló lépéseket tett, de mindig hangoztatva – a többi hugenotta herceggel együtt – hűségét a koronához. A háborút az erősebb tábor kezdte. 1562. március 1-jén Frangois de Guise csapataival együtt egyik kelet-franciaországi birtokán, Vassyban szállt meg. A kisvárosban a katolikus templom szomszédságában egy csűrben kb. 600 résztvevővel református istentisztelet folyt, ami a januári ediktum megszegését jelentette. Guise herceg katonái az imádkozókra rontottak. A mészárlás vége 30 református halott és 120 sebesült volt. Válaszul Condé herceg Loire-völgyi, Coligny admirális normandiai városokat foglalt el, ahol katonáik és a feltüzelt hugenották feldúlták a templomokat, és több egyházit megöltek. Délen is kölcsönös volt az öldöklés. Guyenne-ben a hugenotta katonák 600 katolikust mészároltak le, amire a katolikusok hasonló tettel válaszoltak. A református vezetők I. Erzsébet angol királynő (1558-1603), a katolikusok II. Fülöp spanyol király (1556-1598) támogatására számíthattak.

A katolikus hadak ellentámadást indítottak, és az 1562. november 19-i dreux-i csatában a református hadsereg vereséget szenvedett. A háborúban meghalt Antoine de Bourbon, a hugenották és Francois de Guise, a katolikusok vezére is. Medici Katalin két legnagyobb ellenfelétől szabadult meg, és 1563 márciusában békét ajánlott. Eredménye az 1563. március 19-i amboise-i ediktum, amely mindkét vallás híveit igyekezett megnyugtatni. Ismét deklarálta a lelkiismereti szabadságot, de a református vallás nyilvános gyakorlását csak a már eddig elismert városokban és minden királyi bírósági körzet egy-egy városában, a falakon kívül engedélyezte, Párizsban pedig megtiltotta. Kiváltságot adott a református nemességnek: felsőfokú úriszékkel rendelkező birtokokon az uraság és háza népe ezután büntetés nélkül gyakorolhatta vallását. Ez azt tükrözte, hogy a franciaországi kálvinizmus világi irányítása a nemesség kezébe került, amely számára a köznép vallásgyakorlási lehetőségei másodlagosak voltak.

Az ediktumot mindkét táboron belül ellentmondásosan fogadták. A türelmetlen katolikus csoport elutasította, mert sértőnek tekintette a katolikusok lelkiismeretére nézve, másrészt a trienti zsinat szelleme is hatott, amely elítélte a reformációt. Ezzel szemben a radikális reformátusok a vallásgyakorlás teljes szabadságát követelték. Kálvin és Beze „látható egyházat" akart, amely elismeri a királyi hatalmat, de autonóm vele szemben. Néhány évig azonban egyik tábor sem nyúlt fegyverhez. Ezt a békés időszakot Medici Katalin a királyi hatalom helyreállítására igyekezett felhasználni. A katolikus egyházat birtokeladásra bírta, hogy az így befolyt összegből támogassa a pénzügyek rendbetételét.

A katolikus-református viszonyt a németalföldi szabadságharc kirobbanása mozdította el a holtpontról. Coligny admirális és Condé herceg elérkezettnek látta az időt, hogy Franciaország a protestáns államokkal szövetkezve spanyolellenes külpolitikát folytasson, és megszerezze Flandriát. Medici Katalin azonban a semleges külpolitika híve volt. A hugenotta tábor és az udvar között megromlott a viszony. 1567 szeptemberében a katolikus fenyegetettségre hivatkozva Condé csapatokat gyűjtött, és városokat szállt meg, lényegében hadat üzent a katolikus tábornak. Ezzel kitört a második vallásháború. 1567 novemberében Condé Saint-Denis-t vette ostrom alá. A királyi hadak főparancsnoka, Montmorency azonban november 10-én megverte Condé seregeit, aki ezután a pfalzi választófejedelemtől kért utánpótlást. A háború a hideg tél miatt azonban abbamaradt. 1568. március 23-án megkötötték a longju- meau-i békét, amely amnesztiát hirdetett a hugenották számára, és megerősítette az amboise-i ediktumot.

A második háború az egyensúlyozó politika kudarcát hozta. Az állam egységét védő politika mögött nem volt megfelelő erő, amely egyszerre lett volna képes mindkét tábort visszaszorítani. Medici Katalin feladta mérsékelt politikáját, és menesztette L'Hospital kancellárt, vagyis a katolikus tábor mellé állt, a hugenottákban látva a fő veszélyt a királyi hatalomra. Németalföldön Alba herceg terrorral próbálta felszámolni a protestáns szabadságharcosokat. A spanyolok IX. Károlynak is ezt ajánlották.

A hugenotta seregek La Rochelle-be vonultak vissza, ahol Erzsébet angol királynő támogatását élvezték. Délről, a Navarrai Királyságból gyűjtöttek csapatokat, amelyeket a fiatal navarrai király, Henri de Bourbon (Navarrai Henrik, a későbbi IV. Henrik: 1589-1610) is elkísért. 1558. szeptember 18-án kitört a harmadik háború, miután a navarrai király seregei elfoglalták a Loire és a Gironde közötti tartományok városait. IX. Károly erre visszavonta az amboise-i ediktumot. A lelkiismereti szabadságot elismerte, de a kálvini vallás gyakorlását mindenütt betiltotta, a Genfből érkezett lelkészeket távozásra utasította. A királyi bíróságoknak csak katolikus tagjai lehettek.

A tél folyamán mindkét fél erőt gyűjtött, és külföldi (német protestáns és katolikus) támogatást szerzett. 1569. március 13-án a jarnaci csatában Condé hadait legyőzték, maga a herceg is meghalt. A hugenották katonai-politikai vezetése előbb Coligny admirális, majd a navarrai király kezébe került. A háborúskodás 1569 nyarán folytatódott tovább, változó sikerrel. 1569. október 3-án a moncontouri csatában azonban Coligny vereséget szenvedett, és visszaszorult a déli tartományokba. A háborút nem adta fel, és a következő év június 25-én Burgundiában csatát nyert. A békekötéshez ez kedvező feltétel volt.

Az 1570. augusztus 8-án kötött saint-germaini béke az amboise-i ediktumon alapult, újabb kisebb engedménnyel: biztonságuk garanciájaként két évre négy erődített várost (La Rochelle, Montauban, La Charité, Cognac) átengedett a hugenottáknak. Coligny admirális visszatért a Királyi Tanácsba, és befolyásos politikus lett, terveinek időnként a királyt is meg tudta nyerni. Medici Katalinnak terhes volt az admirális erősödő befolyása, de egyelőre békét akart. Ezt szolgálta Valois Margit és Henri de Bourbon házassági terve.

Coligny admirális és a hugenották politikai vezetői ismét Németalföld megsegítését sürgették, ami Spanyolországgal való háborút jelentett volna. A tervet IX. Károly is támogatta. Első lépése 1572 júliusában azonban katonai kudarccal végződött. A folytatást a Titkos Tanács többsége ellenezte. Medici Katalin Coligny eltávolítása érdekében a katolikusok vezérével, a fiatal Henri de Guise herceggel szövetkezett.

Az alkalmat a navarrai király és Valois Margit esküvője szolgáltatta, amelyen 1572. augusztus 18-án a hugenották vezetői is megjelentek. A lakomát követően, augusztus 22-én Coligny admirálist egy merénylő súlyosan megsebesítette. Az udvarban (a Louvre-ban) az a hír terjedt el, hogy a reformátusok bosszút forralnak, s még a királyi palotába is be akarnak törni. Medici Katalin újabb háborútól tartva továbblépett: itt az alkalom, hogy a királyi hatalom megszabaduljon az egész hugenotta vezérkartól a két királyi herceg, Henri de Bourbon és Henri de Condé kivételével, akikre a Guise-ek ellensúlyozásához volt szükség. Rábírta a királyt, hogy a közjó érdekében adjon parancsot a hugenotta vezérkar legyilkolására, amit a Guise-ek szerveztek meg. 1572. augusztus 24-én, Szent Bertalan éjjelén két és három óra között kezdődött a mészárlás. 800 katona reggelre 200 hugenotta vezetőt gyilkolt meg, köztük Coligny admirálist is. A Louvre-ban Navarrai Henriket és Condé herceget a király megtérítette és fogságba ejtette.

Az öldöklés reggel a párizsi nép radikális csoportjainak bekapcsolódásával folytatódott. A városban az élelmiszerárak magasak voltak, az ellátás akadozott, ami elégedetlenséget szült. A népi negyedeket járó szélsőséges prédikátorok minden rosszért a hugenottákat okolták. Azzal rémisztgették a népet, hogy a hugenotta nemesség megszállja a várost, és a katolikusokat legyilkolja. A királyi hatalom tétlenkedése mellett három nap alatt 3 ezer ember esett áldozatul, közöttük sok katolikus is volt. A vérengzés, anélkül hogy IX. Károly elrendelte volna, átterjedt a vidéki városokra is. A szeptember 1-jei lyoni vecsernyének 700 áldozata volt. A szeptember közepéig tartó öldöklésnek 20-30 ezer halottja lett. Európában csak XIII. Gergely pápa (15721585) üdvözölte a történteket: hálaadó misét tartott és emlékérmet adott ki.

A reformátusok zöme a félelem ellenére is megmaradt hiténél. A hugenotta nemességet súlyos veszteség érte, de továbbra is képes volt az ellenállásra, és nyíltan szembefordult a királyi hatalommal. Az 1570-es években virágzott fel a rendi monarchiát éltető hugenotta politikai irodalom. Théodore de Beze, Francois Hotman, Phi- lippe Duplessis-Mornay és mások megalkották a szerződéselméletet, amely szerint az első királyok hatalma a néptől származott. A szerződésben a nép ruházta rájuk jogait, hogy azokkal törvényesen éljenek. A törvényes hatalommal visszaélő, Isten törvényeit megszegő uralkodó zsarnok, esküszegő, akitől a nép (a rendek) visszaveheti a hatalmat. Ellene a fegyveres felkelés is jogos.

Az udvar elgondolása, hogy a református vezetők legyilkolása a tábor széteséséhez vezet, s így véget ér a háború, tévesnek bizonyult. A hugenották a déli-délnyugati tartományokba vonultak vissza, hogy ellenállásra rendezkedjenek be. 1572 októberében az egyik katonai központjuk, La Rochelle nem fogadta be a király által kinevezett új kormányzót. Ez a negyedik háború kitöréséhez vezetett. A királyi csapatok a hugenotta városokat támadták, amelyek szívósan védekeztek.

A háborút 1573 júliusában a boulogne-i ediktum zárta, amely a lelkiismereti szabadságot ugyan elismerte, de a kálvini vallás gyakorlását csak négy városban (La Rochelle, Nímes, Montauban, Sancerre) és a felsőfokú úriszékkel rendelkező birtokokon engedélyezte. A hugenották elutasították az ediktumot, és szövetségeseket kerestek az udvarban, ahol a király öccse nem értett egyet a hivatalos valláspolitikával és a Guise család újból megerősödött befolyásával. Több sértődött arisztokrata is csatlakozott hozzá. Az „elégedetlenek pártja" lényegében a „politikusok pártjának" újjáéledését jelentette, amely békés úton, az általános rendi gyűlés keretében akarta rendezni a vallási ellentéteket, hogy mindkét felekezetet egyesíteni lehessen a közös nagyhatalmi célok érdekében.

Medici Katalin meggyőzéssel és börtönnel 1574 tavaszára – átmenetileg – lecsendesítette a „politikusok pártját", hogy újabb háborút szervezzen a délen fegyverkező hugenották ellen. Tervének kezdetben az uralkodóváltás is kedvezett. IX. Károly halála után a következő fia, III. Henrik (1574-1589) lett a király, akit szintén sikerült meggyőznie a háború szükségességéről, nehogy a monarchia északi királyságra és déli hugenotta köztársaságra darabolódjon fel. Languedocban ugyanis a „politikusok pártjához" tartozó kormányzó, Montmorency-Damville elfogadta a déli és délnyugati tartományokból szerveződő hugenotta konföderációt (uniót). Tartományi gyűléseket hívtak össze, amelyek tisztségviselőket választottak a nemesség és a hivatalnok polgárság köréből, hogy gondoskodjanak a közbiztonság fenntartásáról, kezükbe vegyék a katonai szervezést és a pénzügyek intézését. Az így szerveződő tartományok egymással unióra léptek, és Condé herceget, majd a navarrai királyt választották pro- tektoruknak. A déli egyesült tartományoknak még rendi gyűlése is volt.

1574 novemberében az egyház jövedelméből kiállított királyi hadsereg, élén III. Henrikkel, elindult délnek, s ezzel kitört az ötödik háború. A király katonai hadjárata azonban Avignonnál kifulladt, így tárgyalásokba kezdett. A szemben álló irányzatok politikai jellege kezdett felerősödni, ami tovább bonyolította a vallási ellentéteket.

A katolikus Montmorency-Damville herceg a hugenották mellé állt, a királyi hadak egyik parancsnoka viszont a kálvinista Uzes herceg volt.

A harcok 1575 szeptemberében újultak ki, amikor Anjou herceg elhagyta az udvart, és nyíltan szembeszállt a királlyal, az általános rendi gyűlés összehívását követelve. III. Henrik elszigetelődött, miközben a királyság északi és keleti tartományait a katolikusokat támogató spanyol és a hugenottákat segítő pfalzi zsoldosok uralták. A királyi seregek csak nehezen tudták megtisztítani a térséget. 1576. február elején Henri de Bourbon megszökött az udvar fogságából, és Gascogne-ba menekült, hogy a reformátusok élére álljon. Tavasszal hugenotta konföderációs csapatok készülődtek Párizs ellen. A király szorult helyzetbe került. A megelőző tárgyalások azonban sikeresek voltak, és 1576. május 7-én III. Henrik kiadta a beaulieu-i ediktumot.

Az ediktum 63 artikulusa a hugenották összes lényeges követelését tartalmazta. Helyreállította a katolikus vallás gyakorlását ott, ahol a hugenották átmenetileg betiltották. A kálvini vallás gyakorlását az udvart, Párizst és öt mérföldes körzetét kivéve mindenütt megengedte. A reformátusok viszont továbbra is kötelesek voltak tizedet fizetni és tiszteletben tartani a katolikus ünnepeket. A parlamentekben feles kamarákat (8 katolikus, 8 református tagból) hozott létre a vallási ellentétek tisztázására. A reformátusok ezután bármilyen tisztséget betölthettek. A bebörtönzött hugenották amnesztiában részesültek, a Szent Bertalan-éji áldozatokat pedig ártatlannak nyilvánította az ediktum. Nyolc erődített várost a hugenottáknak adott. A király ígéretet tett, hogy nyolc hónapon belül Blois-ba általános rendi gyűlést hív össze. Egy titkos cikkely értelmében Henri de Bourbon Guyenne, Condé Picardia kormányzója lett.

Az ediktum korát meghaladó volt. A kor közgondolkodásában a vallási kisebbség túl széles, a többségi katolikusokéval majdnem azonos jogokat kapott a vallás gyakorlásában, ami nem volt arányos. Másrészt a református és a velük szövetkező mérsékelt katolikus arisztokratacsaládok a vallási megbékélést tartományi hatalmuk erősítésére használták fel. Az ediktum csupán a pillanatnyi, a reformátusoknak kedvező erőviszonyokból adódott.

A katolikus tábor által uralt tartományokban megtagadták az ediktum végrehajtását. A nemesség és a városi polgárság kezdeményezésével a katolikus hívők vallásuk védelmében szervezeteket hoztak létre, amelyek országos méretekben – Henri de Guise-zel az élen – 1576 nyarán katolikus ligába tömörültek. A liga azonban politikai szervezetté vált. Formálisan a királyság védelmét tűzte zászlajára, valójában a tartományok rendi kiváltságainak a visszaállítására törekedett. A királyi hatalmat úgy akarta megerősíteni, hogy az általános rendi gyűlés ellenőrzése alá helyezi. A rendi törekvések tehát mindkét táborban felerősödtek.

II. Henrik kénytelen volt tudomásul venni, hogy a királyi hatalom a két tábor közé szorult, ezért 1576 decemberében Blois-ba összehívta az általános rendi gyűlést. A követek zöme a katolikus táborból kerül ki, így III. Henrik az oldalukra állt, és támogatta a gyűlés határozatát a vallási egység visszaállításáról. Elutasította viszont, hogy a Királyi Tanács mellé állítson fel egy 36 tagú rendi tanácsot, mire a gyűlés a kért rendkívüli adókat vetette el. Ismét a katolikus egyház finanszírozta a háborút.

Miközben még tartott a gyűlés, a beaulieu-i ediktum felmondása miatt 1576. december végén kitört a hatodik háború, amely apró csatározások és egyezkedések egyvelegéből állt, mivel komoly hadműveletre egyik félnek sem futotta. Politikailag a liga volt kedvezőbb helyzetben: a király öccse és a languedoci kormányzó visszaállt a katolikusok táborába. Pénzhiány miatt a háború 1577 szeptemberében befejeződött. Az 1577. október 8-i poitiers-i ediktum a hugenották számára visszalépést jelentett. Bírósági körzetenként csak egy város külterületén engedélyezte a vallásgyakorlást, és azokban a városokban, amelyek a békekötéskor a reformátusok kezén voltak. A parlamentek vallási kamaráiban a hugenotta tagok számát egyharmadra csökkentette. 6 évre 8 erődített helységet hagyott a reformátusok birtokában, és feloszlatta a katolikus ligát.

Két békés esztendő következett, amely alatt III. Henrik a királyi kormányzás helyreállításán fáradozott. 1579 februárjában megkötötte a néraci egyezményt, amelynek értelmében 19 guyenne-i erődítményt 6 évig a reformátusok birtokában hagyott. 1579 novemberében azonban Henri de Bourbon megszegte a néraci egyezményt, s emiatt kitört a hetedik háború. A hadiszerencse a királynak kedvezett, délen erődítményeket foglalt vissza, Picardiából kiszorította Condé seregeit. 1580. november 26-án kötöttek újabb békét Flexben, amely a néraci egyezményt erősítette meg, azzal az eltéréssel, hogy 14 erődítményt hagyott 6 évre hugenotta kézen.

A háború idején és az azt követő években a király öccse, Anjou herceg – III. Henrik jóváhagyása nélkül – németalföldi kalandba bonyolódott, hogy a déli tartományokat megszabadítsa a spanyol uralomtól, és Németalföld uralkodója legyen. 1583-ban azonban véglegesen kiszorult Flandriából. 1584 júniusában utód nélkül elhunyt. Fiú utóda III. Henriknek sem volt, így előtérbe került a trónutódlás kérdése. III. Henrik legközelebbi rokona a református Henri de Bourbon volt. A francia monarchia alaptörvényei azonban kimondták, hogy csak katolikus vallású uralkodó ülhet a trónra.

XIII. Gergely pápa és az újjászerveződő katolikus liga természetesen nem ismerte el Henri de Bourbont trónörökösnek. Az 1585-ös joinville-i szerződésben a liga vezetői kilátásba helyezték, hogy II. Fülöpnek ajánlják fel a koronát. Felmerült, hogy a Guise-eké legyen a trón, akik Nagy Károlytól (császár: 800-814) eredeztették családfájukat. A Guise család tagjai a kormányzói tisztségekkel 1585-re a tartományok jelentős részét a befolyásuk alá vonták. A nagy északi városokban is – különösen Párizsban – urai voltak a helyzetnek. A fővárosban a prédikátorok és a pamfletírók ismét szélsőséges vallási hangulatot teremtettek: református királlyal riogatták a népet, aki ha trónra kerül, mindenkit kényszerít az áttérésre, és vérfürdőt fog rendezni.

Ilyen körülmények között 1585 nyarán III. Henrik kénytelen volt a liga teljesíthetetlen követeléseit elfogadni, és kiadta a nemours-i ediktumot, amelyben visszavont minden vallási ediktumot, megtiltotta a református vallás gyakorlását, lelkészeiket száműzetéssel fenyegette, a hugenotta erődöket pedig visszavette. A király lényegében átengedte a hatalmat a Guise-eknek. 1585 augusztusában Navarrai Henrikhez közeledett, de a református-katolikus szövetség nem tartott sokáig. Szeptemberben a hugenotta és a királyi seregek között ellenségeskedés tört ki. Ezzel elkezdődött a nyolcadik háború, amelynek kezdeti szakaszát a három Henrik háborújának szokás nevezni. A háborúskodás 1586 augusztusára elcsendesedett, de a liga a királyt 1587- ben újrakezdésére kényszerítette. A harcok 1587. október 20-án a coutras-i csatában Navarrai Henrik győzelmével zárultak. Ehhez az angol királynő és a dán király támogatása is hozzájárult.

A liga nem adta fel a harcot, a királyt tette felelőssé a vereségért, és ellene hangolta a fővárost. Autonómiát ígért a városoknak, és a rendi monarchia visszaállítását szorgalmazta, sőt Párizsban megfogalmazódott a választókirályság gondolata is. A királytól azt követelte, hogy vezesse be ismét az inkvizíciót, és végeztesse ki a hugenotta foglyokat, ha nem térnek át a katolikus vallásra. A király erre Henri de Guise-t kitiltotta Párizsból, ami azonban csak fokozta a feszültséget. 1588. május 12-én felkelés tört ki a királyi zsoldosokkal szemben. Ez volt a barikádok napja.

Az udvar kénytelen volt Blois-ba távozni, ahová októberre a király általános rendi gyűlést hívott össze. A politikai erőviszonyok kedvezőtlenül alakultak III. Henrik számára: az egyházi rend képviselőinek zöme ligapárti volt, a harmadik rend pedig Párizs befolyása alatt állt. Egyedül a nemesi követek egy része volt a király oldalán. A király az erőviszonyokat Henri de Guise megöletésével próbálta megváltoztatni.

Párizsban mindez azonban csak növelte a feszültséget. A város politikai szervezete átalakult. 16 kerületének mindegyikében a liga híveiből álló 6 tagú tanács alakult. A tanácsok vezetőiből megszerveződött a város új önkormányzata, a Tizenhatok Tanácsa, amely jelentős haderővel rendelkezett, és élvezte a spanyol király támogatását. Az északi tartományok városai közül sokan szövetkeztek Párizzsal. Jean Boucher párizsi pap meghirdette a zsarnokölés tanát: az egyház leteheti a hatalmával visszaélő, hűtlen királyt, sőt meggyilkolása is jogos lehet.

III. Henrik 1589 áprilisában kénytelen volt szövetséget kötni korábbi ellenfelével, Navarrai Henrikkel, hogy visszafoglalja a fővárost. A háború vallási jellege elhalványult, míg a külső (spanyol) beavatkozás elhárításának és a királyi hatalom helyreállításának szükségessége került előtérbe. Megfordult a korábbi helyzet, Navarrai Henrik és a többi hugenotta vezető az erős királyi hatalom hívévé vált, megnyerve magának az ismét erősödő „politikusok pártját". A volt kancellár, L'Hospital is Henri de Bourbon szolgálatába állt. A hugenotta hadseregbe egyre több katolikus is belépett. A király átállását a katolikusok bosszúja követte: 1589. augusztus 2-án egy Domonkos-rendi szerzetes, Jacques Clément megölte.

Az öröklési rend szerint a korona egyetlen jogos birtokosa a magát IV Henriknek tekintő Henri de Bourbon volt. A liga, a katolikus egyház és az arisztokrácia egy része azonban ezt református vallása miatt nem fogadta el. A spanyolbarát XIV. Gergely pápa (1590-1591) kiátkozta, és elrendelte, hogy a főpapság ne szolgálja. Párizsban a liga X. Károly néven Charles de Bourbon kardinálist kiáltotta ki uralkodónak, II. Fülöp pedig Franciaország protektora kívánt lenni. A tartományok jelentős része a liga befolyása alatt állt, amelynek a spanyol támogatás révén jelentős katonai erő állt rendelkezésére. Az ivryi csatában 1590. március 14-én azonban IV Henrik győzött a túlerővel szemben. Ez lehetővé tette, hogy a Párizs környéki tartományokat birtokba vegye. Párizst és az északi területeket viszont a spanyolok, illetve a liga erői birtokolták. A fővárost sem bevenni, sem kiéheztetni nem tudta a király.

III. Henrik számára a megnyerés és a kivárás taktikája maradt. Az 1591-es mantes-i ediktumban a reformátusok számára a korlátozott vallásgyakorlatot biztosító 1577-es poitiers-i ediktumot léptette életbe, a katolikusokat pedig próbálta meggyőzni, hogy nem alkalmaz retorziót velük szemben, és vallásukat mindenütt szabadon gyakorolhatják. Az elgondolás bevált, a liga vezetése megosztottá vált, egy része ellenezte a spanyol jelenlétet, és fegyverszünetet akart kötni a királlyal. A mérsékelt katolikus arisztokrácia és sok város a rekatolizációt javasolta a királynak, aki reálpolitikusnak bizonyult: az alattvalók döntő többségétől nem térhet el a király vallása. A király ugyan vallásos volt, de a két vallás dogmatikai különbségeit másodlagosnak tekintette, úgy vélte, hogy mindössze szertartási és egyházkormányzati eltérésekről van szó. Így került sor 1593. július 25-én a Saint-Denis-apátságban IV Henrik megtérésére, amelyet 1594 februárjában Chartres-ban a koronázás követett.

Hatalmának elismertetése mindezzel még nem ért véget. Párizsba 1594 márciusában csak úgy tudott bevonulni, hogy lefizette a város vezetését, a spanyol katonáknak pedig szabad elvonulást biztosított. A liga vezetői és városai az önkéntes megadás fejében magas tisztségeket és nagy vagyonokat kaptak. A lassú konszolidáció következő állomása a spanyol befolyás felszámolása volt. Az 1596-1598 között vívott háborút a protestáns hatalmak támogatásával Franciaország megnyerte. Az 1598. május 2-án aláírt vervins-i békében a felek elismerték a cateau-cambrésis-i békét, és tudomásul vették, hogy IV. Henrik Franciaország törvényes uralkodója.

A nantes-i ediktum

Az ediktum kiadására a két vallási felekezet kölcsönös bizalmatlansága késztette II. Henriket. A reformátusok ugyan kisebbséget alkottak, de katonai-politikai súlyuknál fogva képesek voltak az ellenállásra. A század végén kb. 1,2 millió hugenotta élt a királyságban, a népesség 6-7%-a. 2500 templomuk és 6 ezer lelkészük volt. A vallásháborúk kitörése után a reformáció terjedése megállt, majd Szent Bertalan éjszakáját követően a hívők száma csökkenni kezdett, szervezetileg viszont erősödtek, és a nemesség aránya továbbra is magas (10%) volt közöttük. A nantes-i ediktum egy volt a sok békeediktum közül, különös jelentősége mégis abból adódott, hogy betartatása lezárta a 36 évig tartó háborús korszakot. Az ediktum négy részből állt: az április 3-án kelt preambulumból, az 1598. április 13-án kiadott 95 cikkelyből, amelyet a parlamentek 92-be vontak össze, a szintén április 13-i rövid királyi hozzáfűzésből, az április 30-án és a május 2-án hozzátoldott újabb 56 cikkelyből és titkos záradékokból. A pre- ambulum célja a király valláspolitikájának igazolása, amely orvosolni kívánja a vallási sérelmeket, hogy béke legyen, mert az állam csak így emelkedhet vissza régi fényébe és erejébe. Mindehhez az kell, hogy az ediktum cikkelyeit mindenki betartsa.

A 92 cikkely öt pontba csoportosítható.

  1. Amnesztiát rendel el mindenki számára, aki részt vett a háborúkban. Az 1. cikkely kimondja, hogy a háború alatt elkövetett dolgok emléke merüljön feledésbe. Senki se tegyen szemrehányást a múlt miatt, hogy mindenki testvérként éljen, nyugalomban. Az 58. és 59. cikkely eltöröl minden peres eljárást, amelyet 1559 óta a reformált vallásúak (az ediktum kifejezése) ellen indítottak. A 73. cikkely elrendeli a vallási okok miatt bebörtönzöttek és gályarabságra ítéltek kiszabadítását. A 89. cikkely visszaadja a reformált vallásúaktól jogtalanul elvett javakat, címeket és rangokat. A 79. cikkely minden városnak, tartománynak és birtoknak visszajuttatja jogtalanul felszámolt kiváltságait. Az amnesztia – 85-86. cikkely – nem vonatkozott azokra, akik közönséges bűntényeket követtek el, olyanokat, amelyek nem következtek közvetlenül szükségszerűen a háborúból.

  2. A katolikus vallásgyakorlás teljes visszaállítását a 3., a 4-5. és a 90. cikkely rendeli el. A katolikus vallás mindenütt és mindenkor gyakorolható, ahol megszakadt, ott helyre kell állítani. 1599-ben a király egy kivételt tesz: a többségében református déli Béarn tartomány 6 körzetében körzetenként csak 2 helységben gyakorolható a katolikus vallás. Ezekben viszont a református vallásgyakorlás tilos. Az egyházi személyek háborgatása szolgálatuk ellátásában, a tized és egyéb jövedelmük beszedésében és élvezetében tilos. A reformált vallásúak egyházi javakból származó szerzeményeit semmisnek tekinti, az egyháztól elvett ingó és ingatlan javakat – a királyt kivéve – mindenki köteles visszaszolgáltatni.

  3. A reformált vallásúak polgári jogairól egy sor cikkely (4., 6., 18-19., 20., 24., 28-29., 38. és 53.) rendelkezik, ezek szerint éppolyan jogok illetik őket a polgári életben, mint a katolikusokat. A királyságban mindenütt élhetnek, vallásuk miatt senki sem zaklathatja őket. A református szülők akaratuk szerint járathatják gyermekeiket iskolába, temetőjük lehet, lelkiismeretükkel ellentétes vallási szertartásokra nem kötelezhetők. A haldokló vagy kivégzés előtt álló református lelkipásztort hívhat. Egyik felekezet sem térítheti meg erőszakosan a másikat, a kikényszerített rekatolizáció érvénytelen. Kötelesek viszont a reformátusok tiszteletben tartani a katolikus ünnepeket, és kötelesek tizedet fizetni.

  4. Míg a lelkiismereti szabadság mindenütt megilleti a reformált vallás híveit, addig a vallás gyakorlását több cikkely (7-14., 16., 21., 27.) is korlátozza, a poitiers-i ediktumhoz (1577) képest engedményekkel, de több megkötéssel, mint ahogy a beau- lieu-i ediktum (1576) előírta. Szabad a reformált vallást nyilvánosan gyakorolni a felsőfokú úriszékkel rendelkező birtokokon – kivéve az egyházi birtokokat – a tulajdonosnak, a családjának és háza népének. A királyságban kb. 3700 ilyen birtok volt. Az alacsonyabb bíráskodási joggal rendelkező birtokokon a vallásgyakorlás csak a család számára megengedett, amelynek létszámát maximum 30 főben szabja meg. Lehet a vallást gyakorolni az összes olyan város külterületén és más településen, ahol azt már korábban bevezették, illetve 1596-ban és 1597. augusztus 31-én rendszeresen gyakorolták. Lehet gyakorolni ott, ahol az 1577-es poitiers-i ediktum megengedte.

Ezenfelül lehet gyakorolni minden bírósági körzet egy városának külvárosában vagy egyéb helyiségében, kivéve a püspöki székhelyeket. Így tehát minden bírósági körzet két városának falán kívül lehet istentiszteletet tartaniuk a reformátusoknak. Ez alól a picardiai kormányzóság kivétel volt: az egész kormányzóságban csak két helyen lehetett nyilvános istentiszteletük. A 11. cikkely a nagyobb népességű és területű bírósági körzetekben – főleg Provence-ban voltak ilyenek – még két kiegészítő helyet engedélyez. A 16. század végén kb. 100 bírósági körzet volt. Ott, ahol a vallást nyilvánosan lehet gyakorolni, a reformált vallásúak templomot építhetnek, iskolákat, kollégiumokat és egyetemeket tarthatnak fenn, könyveket adhatnak ki és terjeszthetnek. Tarthatnak szinódust, és lehetnek konzisztóriumaik.

Tilos a református vallást nyilvánosan gyakorolni a király udvarában, a király hadseregében, Párizsban és annak 5 mérföldes körzetében. Szabad az istentisztelet ezeken a helyeken is a hívők házában, családi körben. Ez alól a keresztelés kivétel, mert ezen alkalomkor hívhatók vendégek. Tilos ezután vallási célú külső politikai kapcsolatot tartani, nem lehetnek külön tartományi gyűléseik és konföderációik, ahogy a katolikus vallásúak sem hozhatnak létre ligát. Vallási célból tilos mindenféle politikai szövetkezés.

  1. A katolikusokkal való politikai egyenlőséget a 22., 26-27., 30-31. és a 66-67. cikkely szabályozta. A reformált vallásúak mindenféle méltóságot, tisztséget és közhivatalt betölthetnek anélkül, hogy más esküt kellene tenniük, azonkívül hogy tisztségükben jól és hűségesen szolgálják a királyt. A reformált és a katolikus vallású alattvalók békében tartása érdekében a Párizsi Parlamentben felállítja az ediktum kamaráját, a vidéki parlamentekben pedig a feles kamarákat a vallási nézeteltérések igazságos rendezésére. Az alacsonyabb szintű királyi bíróságon is kötelező református bírákat alkalmazni, amennyiben a peres felek valamelyike kéri.

A 95 (majd 92) cikkely nem tartalmazza a reformátusokra vonatkozó összes rendelkezést. Mivel a parlamentek csak ezt vitatták meg és jegyezték be, IV. Henrik a királyi hozzáfűzésben és a titkos záradékokban adott további kedvezményeket református alattvalóinak, hogy elkerülje a parlamenteket. A király évi 45 ezer ezüsttallérral járul ezután hozzá a református lelkészek és az egyház fenntartásához. Ezen túlmenően gazdasági, politikai és katonai garanciákat biztosít a vallási kisebbség számára. Engedélyezi, hogy minden menedékhely, amely 1597. augusztus 31-én a reformátusok kezén volt, ott is maradjon nyolc évig. Ez 151 menedékhelyet jelentett, amelyből 51 biztonsági helynek (erődítmény, erődített város stb.) számított, hugenotta helyőrséggel. A helyek élére hugenotta kormányzókat állít, és a helyőrségek fenntartását a kincstár biztosítja. Ez évi 180 ezer ezüsttallérba került.

Kihirdetésekor az ediktum törékeny kompromisszumnak tűnt, de időtálló, többnyire betartott vallásbéke lett belőle. A hosszú polgárháború lassan gyógyuló sebeket hagyott maga után. A katolikusok számára úgy tűnt, hiábavaló volt a küzdelem, az „eretnekséget" nem tudták felszámolni, a megtért király a reformátusok oldalára állt. A kapucinus prédikátorok azt hirdették, hogy a nantes-i ediktumot a Sátán teremtette. A parlamentek tiltakozó jogukkal élve évekig nem jegyezték be. VIII. Kelemen pápa (1592-1605) tiltakozott, mert a király megszegte esküjét, hogy harcol az eretnekség ellen. A társadalomban is csak évek múltán lehetett érvényt szerezni az ediktum- nak. Vérontás már csak szórványosan fordult elő, de gyűlölködés gyakorta. Terjedt ugyanakkor a békés egymás mellett élés gyakorlata is. Az ediktum hosszabb távú sikere az újjászerveződő királyi hatalom és a mögötte álló új politikai elit megerősödéséből fakadt. Az egy király, egy törvény, de két hit elve alkalmazhatónak bizonyult.

SZAKIRODALOM

Bost, Charles: Histoire des protestants de France. La Cause, Pairault, 101996.

Garrison, Janine (szerk.): L'Édit de Nantes [13 avril 1598]. Biarritz, Atlantica, 1997.

Hauser, Henri: Les sources de l'histoire de France II. Le XVle siecle; 111. Les guerres de réligion (15591589). Paris, A. Picard et fils, 1912.

Lecler, Joseph: Histoire de la tolérance au siecle de la réforme. Paris, Aubier Éd. Montaigne, 1955. Livet, Georges: Les guerres de réligion (1559-1598). Paris, Presses Universitaires de France, 1962. Miquel, Pierre: Les guerres de réligion. Paris, Fayard, 1980.

Pernot, Michel: Les guerres de réligion en France, 1559-1598. Paris, SEDES, 1987.

Romier, Lucien: Les origines politiques des guerres de réligion: d'apres des documents originaux inédits 1. Henri 11 et l'ltalie: 1547-1555.11. La fin de la magnifience extérieur, le rois contre les protestantes: 1555-1559. Geneve, Slatkine, 1974.

Stegmann, André (szerk.): Édits des guerres de Réligion. Paris, J. Vrin, 1979.