Ugrás a tartalomhoz

A kora újkor története

Poór János (2009)

Osiris Kiadó

3. fejezet - VALLÁSÜGY, VALLÁSI MEGÚJULÁS, VALLÁSHÁBORÚK

3. fejezet - VALLÁSÜGY, VALLÁSI MEGÚJULÁS, VALLÁSHÁBORÚK

Krász Lilla │ A REFORMÁCIÓ ÉS A NÉMET VALLÁSHÁBORÚK

„Ó évszázad, ó tudomány! Most gyönyörűség az élet!" – ezekkel az ujjongó szavakkal köszöntötte Ulrich von Hutten 1518-ban nürnbergi humanista barátjához, Willi- bald Pirckheimerhez írott levelében a 16. századot. Azt az évszázadot, amelyet hol a hitviták, hol a tudományos forradalom, hol a boszorkányüldözések, hol a gyarmatosítás, hol a reformáció évszázadaként emlegetünk. Amint azt a humanista Hutten életörömmel teli mondata is jelzi, olyan kor volt ez, amelyben az embereket betöltötte az az érzés, hogy hatalmas átalakulások részesei. Ha számba vesszük azokat a lelki életet, a gazdasági, társadalmi intézményeket, a kultúra és művelődés lehetőségeit érintő változásokat, amelyek az egyéni élet kereteit gyökeresen átformálták, azt látjuk, hogy a 16. század már évtizedekkel korábban elkezdődött, és évtizedekkel később ért véget. Ezt mutatja a szászországi Wittenbergből kiinduló, a lelki életet, az évszázadok alatt felépített egyházi intézményrendszert alapjaiban átalakító reformáció mozgalmának vizsgálata is. Az utókor a reformáció kifejezéssel illeti Luther Márton 1517. évi fellépésétől a 16. század közepéig terjedő időszakot, amelyet az ún. konfesz- szionalizáció (felekezetképződés) kora követ 1648-ig. A konfesszionalizáció időszakában kerül sor a vallási megosztottság társadalmi, politikai következményeinek jogi, intézményi modernizáció útján történő feldolgozására.

A Luther által elindított reformációt egy sor, az egyház, a politika és a társadalom viszonyrendszerében bekövetkezett változás idézte elő. Átalakultak a laikusok és a papság egy részének az egyházzal szemben támasztott elvárásai: közvetítő egyház helyett mindinkább lelkipásztori egyházra lett volna szükség. Az igaz vallásossággal szemben támasztott igényt mutatja, hogy Európa különböző vidékein aszketikus közösségek alakultak, amelyek kifejezték, hogy az egyszerű hívek igyekeztek távol maradni az egyházi intézményektől, és hitüket egyéni tapasztalás útján megélni. A késő középkor misztikus mozgalmai is magukban hordozták már ezt az újfajta hitélményt. Az új kegyesség (devotio moderna) hívei ugyan nem fordultak szembe a hivatalos egyházzal, de a liturgikus cselekményeket kevésbé tartották fontosnak, mint a belső áhítatot. A 14-15. századi eretnekmozgalmak vezetői – John Wyclif, Husz János – Luther reformgondolatait már őt megelőzően megfogalmazták.

Európa nyugati szélén az egyre erősödő államok létrejöttének, a Német-római Birodalomban a tartományfejedelmek növekvő autonómiájának következtében a pápa univerzális hatalmi pozíciója egyre gyengébb lett. A világi hatalmak részéről programszerű törekvéssé vált a Rómától való függés lazítása.

Az új eszmék és gondolatok terjesztésének a 15. század közepén Johann Guten- berg találmányával megteremtődtek a technikai feltételei. Amennyire a könyvnyomtatás segítette a reformáció terjesztését, legalább annyira a reformáció is hozzájárult a 15-16. század fordulóján válsággal küszködő nyomdák felvirágzásához.

A búcsú körüli viták

1517. október 31-én Luther Márton Ágoston-rendi szerzetes, a wittenbergi egyetem Szentírás-professzora Vitatkozás a búcsú erejéről címen tette közzé 95 tézisét. A latin nyelven megfogalmazott tételek közreadásának később Luther által többször is hangoztatott célja az volt, hogy a tudósok nyelvén, kizárólag akadémikuskörökben, tudós teológustársait vitára szólítsa fel, hiszen az egyetemi élet mindenütt tézisek megfogalmazása s megvitatása közepette folyt.

A búcsú Luther idejében a pápai kúria legközvetlenebb privilégiumának és bevételi forrásának számított, amely hosszú évszázadok alatt megteremtette a maga kiterjedt, óriási igazgatási apparátusát. Már a 9. században találkozunk azzal a gondolattal, hogy aki elesik a hitetlenek elleni harcban, az mentesül a vezekléssel járó büntetések alól. Ezen az alapon jött létre a 11. század második felében a keresztes búcsú, vagyis az egyházi büntetések, a satisfactio (a böjtölés, a zarándoklat, a számkivetés) elengedése azok számára, akik keresztes hadjáratban vettek részt. Idővel azt is hirdették, hogy a búcsú az Isten által elrendelt tisztítótűzbeli büntetések elengedését is jelenti. A tisztítótűzzel mint „ideig való", vagyis bizonyos ideig tartó büntetéssel, amely rendeltetése szerint a bűnös embert tisztította meg földi élete során elkövetett vétkeitől, a pápa rendelkezhetett. A tisztítótűz időtartamának megrövidítését, a lelkek feletti roppant hatalmat, amely ebben a rendelkezési jogban rejlett, a középkori skolasztika azzal indokolta, hogy csakis a pápák rendelkezhetnek az egyház titkos kegyelmi kincsével (thesaurus meritorum), amely a kereszthalált szenvedett Krisztus és az összes szentek fölöslegben lévő érdemeiből gyűlt össze. Maga az elképzelés, miszerint minden hívő mint az egyház misztikus testének tagja részesülhet ezekből az érdemekből, régi keletű. Az a tantétel azonban, hogy ebből a kegyelmi kincsből a pápa tetszése szerint juttathat minden jóakaratú embernek, csak a 13-14. század folyamán alakult ki. Mivel e kegyelmi eszköz iránt egyre növekedett a kereslet, a pápai kúria gyakorlata időről időre módosult: mindig újabb és újabb bővítéseket csatoltak a régebbi szokásokhoz.

A tömegigényekhez való állandó igazodás jól mutatja a búcsúk inflációjának folyamatát. Idővel olyan sokan akartak maguknak bűnbocsánatot szerezni, hogy a 12. századtól pénzbeli fizetség ellenében azok a hívek is kaphattak búcsút, akik személyesen nem vettek részt a keresztes háborúban. Gyakorlattá vált az is, hogy búcsút biztosító keresztes háborúnak minősítettek minden olyan hadjáratot vagy háborút, amely az eretnekek és a pápa ellenségei ellen folyt. A 14. századtól római zarándoklattal is hozzá lehetett jutni az ún. teljes búcsúhoz (minden, földi életben elkövetett bűnért járó büntetés teljes elengedése). VIII. Bonifác pápa (1294-1303) 1300-ban hirdette meg először a jubileumi évet, ami azt jelentette, hogy aki a hét római zarándoktemplomot végigjárta, teljes búcsút nyert. Az eredetileg 100 évenkénti periódusokra meghirdetett jubileumi búcsút az óriási érdeklődés miatt egyre rövidülő időszakonként – 50 évenként, majd 33 évenként, végül 25 évenként – megismételték. Hamarosan azonban már az is megkaphatta a teljes búcsút, aki maga helyett másvalakit küldött a zarándokútra, vagy kifizette az utazás költségeit. IX. Bonifác (1389-1404) rendelése nyomán 1393-tól a jubileumi búcsút összekapcsolták a gyónás szentségével: a hívő feloldoztatott a bűn és büntetés alól, vagyis a gyónásban kapott abszolúció megsemmisítette a bűnt, a búcsú által pedig megszabadult a tisztítótűzbeli büntetéstől. A 15. században további pótlékok léptek életbe. A legkülönfélébb célokra befizetett összegekért lehetett búcsút nyerni: templomépítkezésekre, Hollandban gátépítésre, a pápák Itáliában viselt háborúinak vagy a török elleni háborúknak a támogatására. IV Sixtus pápa (1471-1484) alatt lehetőség nyílott arra is, hogy a halottak számára is búcsút vásároljanak.

A könyvnyomtatás új technikájának elterjedésével a búcsú gyakorlata is új alapokra helyeződött. Nyomtatott formában jelentek meg a búcsút meghirdető pápai bullák, s ugyancsak nyomtatott formában kerültek forgalomba a hívek által saját maguk vagy elhunyt hozzátartozóik számára pénzért megvásárolt, bűnbocsánatot igazoló búcsúcédulák. Ez azt jelentette, hogy a hívő, aki búcsúlevelet vett, bizonyos lehetett afelől, hogy jámbor, hiszen kiegyenlítette elkövetett földi vétkeinek büntetéseként járó tartozását. Ez a jámborság pedig mérhető volt, okmányszerűen fel lehetett mutatni, s mint valami túlvilágra szóló „biztosítási kötvényt", haza lehetett vinni. Az írott dokumentumon világos megfogalmazásban, tételszerűen szerepelt, hogy tulajdonosa az elkövetett bűneiért járó büntetés alól milyen mértékben nyert engedményeket. A nyomtatott forma a búcsú gyakorlatában egyfajta kézzel fogható, azt megelőzően soha nem tapasztalt egyértelműséget teremtett.

A 15-16. század fordulóján már elterjedt gyakorlatnak számított az, hogy a pápa beható tárgyalások után bizonyos területeken, egy-egy tartományban vagy egyházmegyében, meghatározott célok érdekében külön bullában engedélyezett búcsút. A búcsúkampányok lebonyolításának irányítására biztosokat – néha pápai legátusként tevékenykedő bíborosokat –, jól kidolgozott instrukciókkal ellátott búcsúprédikátorokat neveztek ki. A búcsúprédikátor megbízatása színhelyén a pápa közvetlen képviselőjeként lépett fel. A ráruházott teljhatalomnál fogva ugyanolyan kegyelemben részesíthetett bárkit, mint maga a Szentszék. A prédikátorok segédekből népes vezérkart szerveztek maguknak, s a biztosok, albiztosok és egyéb funkcionáriusok jutalékot kaptak. A gyakran nagy pompával megrendezett fellépések hatalmas költségeket emésztettek fel. A kampányok alkalmával mindenütt felállították az adományok befogadására szolgáló, hatalmas, megvasalt ládákat, mindenütt plakátokat függesztettek ki a bűnbocsánat mértéke s a társadalmi státus és pozíció szerint kiszabott összegek pontos taksájával: ugyanazért a bűnbocsánatért vezető egyházi és világi fejedelmek 100 guldent, a középszinten működő egyházi és világi méltóságviselők 50 guldent, míg az egyszerű közember 1 és 1/4 gulden közötti összeget fizetett.

A Luther fellépésével közvetlenül összekapcsolódó, egész Európára kiterjedő búcsúkampányt a római Szent Péter-székesegyház építési költségeinek fedezésére hirdették meg. 1506. április 18-án II. Gyula pápa (1503-1513) rakta le a tervezett nagyszabású építkezés alapkövét, s ez alkalomból minden jelenlévő számára teljes búcsút adományozott. Nem sokkal az ünnepélyes aktust követően kiadta azt a bullát, amelyben teljes búcsút biztosított haláluk órájában mindazoknak, akik társadalmi rendjüknek, rangjuknak megfelelően megállapított összegért vásároltak búcsúcédulát, s így járultak hozzá a nagy templom építéséhez. Részleges búcsút (a földi vétkekért járó büntetés részleges elengedése, vagyis a tisztítótűzben eltöltendő idő megrövidítése) nyertek viszont azok, akik a taksában meghatározott összegnek csupán egy részét fizették ki.

A pápai bulla rendelése szerint az építkezési költségek fedezését szolgáló búcsúért fizetendő pénzt a híveknek személyesen vagy képviselő útján közvetlenül Rómába kellett eljuttatniuk. Mivel az összegek így csak lassan s nehézkesen folytak be, ezért még II. Gyula pápa úgy döntött, hogy a gyűjtést Rómán kívül Európa más területeire is kiterjeszti. A Szent Péter-székesegyház építésének támogatását szolgáló búcsú német földre az utód, X. Leó pápa (1513-1521) idején, 1514-ben jutott el. A búcsú árusításában egészen kivételes jogosítványokat kapott a Hohenzollern-házból származó Albert mainzi érsek és választófejedelem (1514-1545). A fennhatósága alá tartozó területeken a pápától kapott engedély értelmében – ún. plenáris búcsú keretében – nyolc esztendőre megkapta a búcsú meghirdetésének, a kampány intézésének, felügyeletének és bonyolításának jogát.

Vajon miért e pápai kivételezés? Az ifjú Albert herceg ebben az időben már igen befolyásos egyházi és politikai személyiségnek számított. 1513-ban, 23 évesen lett magdeburgi érsek, s még ugyanebben az évben szerezte meg a Halberstadti Püspökség adminisztrátorságát is. Végül 1514-ben ő lett a mainzi érsek, egyúttal választófejedelem. A két érsekség megszerzése révén Albert és vele a Hohenzollern-ház a birodalom egymástól távol eső részein tehetett szert kézzelfogható hatalmi, gazdasági és politikai befolyásra, s ezért cserébe kész volt a legnagyobb anyagi áldozatokat is meghozni. A kánonjog tiltotta a magas egyházi méltóságok halmozását. A legmagasabb méltóságra, a mainzi érseki pozícióra való kinevezés fejében a pápa a neki járó szokványos pénzösszegen felül külön, rendkívül magas, mintegy 29 ezer guldent kitevő kompenzációt követelt, amelynek fejében hajlandó volt félretenni kánonjogi aggályait. Albert csak az augsburgi Fuggereknél felvett hitellel volt képes előteremteni a kívánt pénzösszeget. Valójában a bankház feje, (Gazdag) Jakob Fugger, közbenjárására nyerhette el Albert a Szent Péter-székesegyház építésének támogatását szolgáló, igen jövedelmezőnek ígérkező búcsú meghirdetését. Az előzetes titkos megállapodások értelmében a búcsúcédulák árusításából befolyt összeg egyik fele Rómába, a pápai kúriához, a másik fele pedig a hitel törlesztéseként a Fuggerekhez vándorolt.

Albert a kiváló képességű szervező, tapasztalt agitátor hírében álló Johann Tetzel Domonkos-rendi szerzetest bízta meg a búcsú hirdetésével. Tetzel meggyőződéssel hitte, hogy jó ügyet szolgál. Népies hangvételű prédikációkban képes volt megszólaltatni tisztítótűzben szenvedő lelkeket, akik élő hozzátartozóikhoz könyörögnek bűneik megváltásáért. Rettenthetetlen bátorsággal fordult mindennemű gyilkoshoz, rablóhoz, hogy hallgassák meg Isten hangját, s váltsák meg magukat, de ugyanilyen szenvedéllyel fenyegette pokollal, máglyával a búcsú ügye ellen beszélőket is. A búcsú árusításának ez a nyilvánvaló üzletszerűsége, Teztel visszaélései indították Luthert arra, hogy tézisek formájában, 95 pontban megfogalmazza a búcsú gyakorlatával szembeni állásfoglalását.

Ki volt az az ember, akit működésében más vallásalapítóktól, prófétáktól eltérően nem jelenések vagy csodák vezéreltek, hanem a filológiai igényű szövegtanulmányozás? Martin Luder (csak akkor választotta a Luther alakot, amikor írásait publikálni kezdte) 1483-ban született a türingiai Eislebenben. A paraszti sorból származó apa, Hans Luder tehetős, feltörekvő bányász kisvállalkozóként nagy gondot fordított fia taníttatására. Luther az alsóbb iskoláinak elvégzése után 1501-ben az akkor még skolasztikus szellemiségű erfurti egyetem artes fakultására iratkozott be, ahol 1505-ben szerezte meg a magisteri fokozatot. Apja kívánsága szerint éppen elkezdte jogi tanulmányait, amikor hirtelen elhatározással belépett Erfurt Ágoston-rendi kolostorába. Saját bevallása szerint egy viharban megtapasztalt halálfélelem hatására döntött így. Az érzékeny lelkületű, belső bizonytalanságokkal teli fiatalembert az üdvösség iránti vágy és a kárhozattól való félelem vezette a lelki biztonságot ígérő kolostorba.

1507-ben pappá szentelték, és a rend priorjának utasítására megkezdte teológiai tanulmányait. Ennek során alaposan megismerhette a késői skolasztikus tanításokat, elsősorban a via moderna nagy hatású képviselőjének, William Occam (Ockham) angol ferences szerzetesnek a nézeteit. (Aquinói Szent Tamás klasszikus, skolasztikus dogmatikai rendszerétől eltérően Occam az isteni kegyelem elnyerésében az emberi akarat primátusát hangsúlyozta: amit Istenről tudunk, azt a kinyilatkoztatás által tudjuk, az ember morális kötelezettsége abban áll, hogy akaratát alárendeli az isteni parancsnak, a morális felelősség alapja a szabad akarat. Occam igyekezett a hitet és az értelmet a leghatározottabban különválasztani és bebizonyítani, hogy az értelem képtelen az érzékelhető világon túli valóság megismerésére. Innen származott később Luthernél az értelem és a kinyilatkoztatás közötti éles különbségtétel.) A késői skolasztikusok mellett Luther szorgalmasan tanulmányozta a Bibliát és Petrus Lom- bardus szentenciáit. Később Szent Ágostont olvasott, akinek különösen a bűnről és a kegyelemről szóló tanítása gyakorolt nagy hatást rá, majd megismerkedett a Domonkos-rendi német misztikus írókkal is. A 14. századi misztikus teológia német képviselői, Eckhart mester és tanítványai, Johannes Tauler és Heinrich Seuse a skolasztikus dogmatikával ellentétben azt hirdették, hogy Istenhez a vallás és az egyház közvetítése nélkül, személyes érzelmi azonosulás, az unio mystica útján is eljuthat az ember.

1508-ban Luthert átirányították rendjének wittenbergi konventjébe, hogy teológiai tanulmányait a III. (Bölcs) Frigyes szász választófejedelem (1486-1525) által 1502- ben alapított egyetemen fejezze be. Közben 1510 őszén rendje megbízásából Rómába utazott, s az itt szerzett élményeinek később nagy jelentőséget tulajdonított az egyház intézményével való szembefordulásában. 1512-ben szerezte meg a teológiai doktorátust, majd rendi elöljárójától, Johann von Staupitztól átvette a bibliai exegé- zis professzúráját. Ebben a minőségben élete végéig a Biblia könyveit magyarázta. A professzori cím elnyerésével egyidejűleg prédikálni kezdett a kolostorban és a városi templomban. 1512-ben alprior, 1515-ben a kolostori tanulmányok vezetője, tizenegy szászországi és türingiai kolostor vikáriusa lett.

Luther vallási alapelveit alapos bibliai tanulmányai után, 1511-1512 táján alakította ki. Pál apostolnak a rómaiakhoz írott levele nyomán nyerte el azt a bizonyosságot, hogy az Isten igazságosságának bibliai fogalma nem az ítélő és büntető Isten haragját, hanem az isteni könyörületet jelenti, amely válaszul a bűnös hitére kész a kegyelemre. Isten nem érdemeket követel, hanem ítéletének elismerését, következésképpen az Isten és ember közötti viszony alapja nem az érdem, hanem a kegyelem. Az ember számára Isten azáltal mutatta meg kegyelmét, hogy Krisztus személyében egyszülött fiát küldte el, és engedte, hogy kereszthalált haljon. Ebben kell hinni, s e hit által meg- igazulást nyer az ember. A csak hit által, csak kegyelem által, csak Krisztus által, csak a Szentírás által (sola fide, sola gratia, solus Christus, sola Scriptura) felismerése lett egész gondolkodásának és tanításának az alapja.

A wittenbergi egyetemen Luther hatására kezdődött meg Szent Ágoston tanulmányozása, amit humanista szellemiségű tanártársai sem utasítottak el. Ezzel Wit- tenbergben a skolasztikusok háttérbe szorításával egy új, a Bibliából és Szent Ágoston műveiből tájékozódó teológiai iskola született. Az isteni kegyelemből fakadó hit egyedüli üdvözítő erejéről formálódó elgondolásainak kifejtésére jó alkalmat kínált Luther számára korának népszerűtlen intézményével, a búcsúcédulák árusításával szembeni fellépés. A 95 tézis nem nevezhető sem tannak, sem rendszernek, hanem tételek egymást követő, egymással lazán összefüggő sorának. Csak a bevezető hét és a záró négy tézis tartja össze a szöveget, ezek foglalják magukban Luther hitvallását.

A többi tételben, hol prédikációszerűen, hol harsány politikai jelszavak kíséretében a búcsú gyakorlatát kárhoztatja.

Luther a 95 tézist még a közzététel napján levélben küldte el a mainzi érseknek, a brandenburgi és merseburgi püspöknek, továbbá néhány bizalmas barátjának. A tézisekről készült kéziratos másolatok így eljutottak Nürnbergbe, Lipcsébe, Bázelbe, ahol még 1517 decemberében – Luther szándékai ellenére – ki is nyomtatták őket. A 95 tételt németre fordították, birodalomszerte szétküldték, tanulmányozták, vitatkoztak róla, az olvasni nem tudók számára felolvasták. Tudományos vitára azonban nem került sor, sem Wittenbergben, sem másutt.

A két püspök alapvetően egyetértett a röpirat tartalmával, ám a továbbiakban igyekeztek magukat távol tartani a Luther-ügytől. Albert mainzi érsek viszont úgy látta, hogy az ismeretlen wittenbergi hittudós tiltakozása rontja búcsúüzletét. Luther téziseit véleményezés céljából azonnal továbbította a mainzi egyetemre. Az egyetem által 1517. december 17-i keltezéssel kiállított jelentés elítélte Luthert, de az ügy további kivizsgálását a pápai kúria illetékességi körébe utalta. Még az év decemberében az érsek a mainzi szakvéleményt és a 95 pontot Rómába küldte. Albert feljelentő levele ellenére azonban a pápa úgy vélte, hogy az ügy nem érdemel különösebb figyelmet, s még egy ideig nem is foglalkozott vele.

Eközben a Domonkos-rendi búcsúprédikátor s egyben inkvizítor Johann Tetzel, aki a búcsú körüli vitában személyesen is érintve érezte magát, halálosan megfenyegette Luthert. Kettejük konfliktusa a két rend között dúló régi rivalizálás kiújulá- sának indult, de csakhamar tézisek és ellentézisek megfogalmazásával akadémiai szintre helyeződött, és irodalmi csatározássá változott. A domonkosok szolidaritást vállalva rendtársukkal, Tetzel mellé álltak. 1518. január 20-án regionális gyűlést hívtak össze Frankfurt an der Oder egyetemén, hogy megvitassák a Domonkos-rendi konvent által Luther téziseivel szemben összeállított 106 ellentézist. Amikor azonban a domonkosok ellentéziseinek mintegy 800 nyomtatott példánya eljutott Wittenberg- be, a diákok az egyetem ellen irányuló támadásnak minősítették, és demonstratív módon az összeset elégették. A konvent erre úgy határozott, hogy hivatalos formában feljelentést tesz Luther ellen Rómában, s bevádolja mint eretneket. Ez sokkal veszélyesebb lépés volt, mint a mainzi érseké. A Domonkos-rendiek Frankfurtban már templomi szószékről hirdették, hogy Luther három héten belül máglyára kerül, s ez a fenyegetés már sokkal többet jelentett Tetzel magánvéleményénél. Az ügy hétről hétre egyre veszedelmesebbé vált, amivel Luthernek szembe kellett néznie.

X. Leó pápa azt remélte, hogy a két rend közötti perlekedést békés úton el tudja simítani: első lépésben rendi felettesein keresztül igyekezett hatni Lutherre. 1518. február 3-án kelt levelében az ügy kivizsgálásával Johann von Staupitz Ágoston-rendi generálist, Luther elöljáróját s egyben atyai pártfogóját bízta meg. 1518 márciusában azonban Luther elutasította a tételei visszavonását követelő felszólítást, ugyanakkor földesura, Bölcs Frigyes titokban biztosította támogatásáról. 1518 áprilisában Beszéd a búcsúról és a kegyelemről (Ein Sermon von Ablass und Gnade) címmel jelent meg nyomtatásban Luther március közepén tartott prédikációja, amelyben röviden, közérthető formában, német nyelven 20 cikkelyben foglalta össze mondanivalóját. Valójában ez a füzetecske hatott először igazán széles körben. 1520-ig több mint húsz különféle kiadása látott napvilágot.

Közben a két rend közötti vita egyre élesebb hangvételben tovább folytatódott. A domonkosok újabb erősítést kaptak egy elismert tudományos nagyság, Johann Eck személyében, aki a bajorországi Ingolstadt egyetemén volt 1510 óta professzor, és

Luther legfőbb ellenfele lett. Eck jó érzékkel ismerte fel, hogy a népszerűtlen búcsúkérdésről és a búcsú alapvetően tisztázatlan dogmatikai előfeltételeiről folytatandó disputa nem sok reménnyel kecsegtet. A vitát ezért áttolta a pápai tekintély területére, kijelentvén, hogy Luther a pápa tekintélyét támadta meg. Majd tovább szélesítve a wittenbergi szerzetes elleni támadási frontot, Obelisci című írásában cseh eretnekségnek nevezte Luther nézeteit. Eck ezzel a kijelentésével ügyesen használta fel az eretnek Husz Jánossal szemben megnyilvánuló általános iszonyodást, felidézve a huszita háborúk feledésbe még korántsem merült borzalmait, amelyektől különösen Szászország szenvedett nagyon sokat. A korszakban a cseh szó az ország ellensége szinonimájának számított. Eck csak kéziratban terjesztett írására Luther a szintén kéziratos Asterisci című írással válaszolt. Innentől kezdve az akadémikus vitát már maguk a kortársak is úgy fogták fel, hogy az nem a két szerzetesrend, hanem Eck és Luther között folyik.

1517. április 25-én Staupitz elnökletével összeült az Ágoston-rendi szerzetesek szász kongregációjának konventje Heidelbergben. A rend generálisának rendelkezése értelmében Luther lehetőséget kapott, hogy az ilyen alkalmakkor elmaradhatatlan tudományos disputára téziseket állítson össze, s magát a vitát vezesse. Téziseit, amelyek a 95 tétel részletes magyarázatát tartalmazták, Resolutiones disputationum de indulgentiarum virtute címmel fogalmazta meg. Heidelbergben Luther számára első ízben nyílott alkalom arra, hogy teológiai nézeteit Wittenberg falain kívül tudós körben fejtse ki. Sikert aratott. Itt csatlakoztak hozzá első követői a birodalom távolabbi részeiből, köztük számos későbbi vezető reformátor, mint Martin Bucer, Erhard Schnepf, Johannes Brenz. Heidelbergben alakultak ki egy „Luther-párt" körvonalai.

Luther tehát Heidelbergből megerősödve tért vissza Wittenbergbe. Már nemcsak a búcsúról, hanem korának másik sokat vitatott intézményéről, a kiközösítésről is prédikált. A 16. század elejére a búcsúhoz hasonlóan a kiközösítés is társadalmi, gazdasági, politikai kérdéssé vált. Eredetileg a pápai kúria ezt a félelmetes büntető fegyverét csak nagyon komoly esetekben alkalmazta. Az egyházi pénzügyigazgatás egyre erőteljesebbé váló bürokratizálódása következtében azonban az adóbehajtás tömegméretekben alkalmazott eszközévé vált. Kiközösítettek egyszerű közembert, ha nem fizette időben a dézsmát, kiközösítettek magas rangú egyházi főméltóságokat, ha adósok maradtak azokkal az összegekkel, amelyeket tisztségük jóváhagyása fejében a pápai kúria követelt tőlük. A kiközösítés inflációja – hasonlóan a búcsúhoz – a 14. századtól vált igazán látványossá, amikor már apátok, püspökök és minden egyházi testület is élt vele, gyakran merőben világi természetű ügyekben. Luther korában a kiközösítésnek három fokozata létezett: az első az egyes embert sújtotta, a második a családjára is kiterjedt, a harmadik az egész közösséget vonta be a büntetésbe. Eredetileg kizárólag egyházi büntetés volt: a vétkes személytől megtagadták a szentségek kiszolgáltatását, s ezáltal kitaszították a hívők közösségéből. Idővel azonban a kiközösített személytől nemcsak a szentségeket vonták meg, hanem mindenkinek megtiltották, hogy a bűnössel bármiféle kapcsolatot tartson fenn, beleértve az üzleti kapcsolatokat is. Luther korára ez a szankcionálási forma már olyan méreteket öltött, hogy az egyes fizetési határnapok egyúttal kiközösítési terminusok is voltak. Sokszor a házuktól, portájuktól megfosztott kiközösítettek csapatokba verődve bolyongtak, és koldulással tengették életüket. A könyörtelenség, amellyel a kiközösítést végrehajtották, nemegyszer gyilkosságokhoz is vezetett. Luther saját hittételeiből indult ki, amikor a kiközösítés elleni prédikációiban azt hirdette, hogy az áldozás vagy az úrvacsora megtagadása által egy embert ki lehet zárni az egyházi közösségből, de nem lehet kizárni az Istennel való belső közösségből.

Mielőtt magát Luthert is kiközösítették volna, hosszadalmas színjáték zajlott le a denunciálás szokásos kellékeivel: jelentgetések, kémkedés, spicliskedés. A hangadók ezúttal is a Domonkos-rendiek voltak. Jelentések mentek Thomas Cajetan bíboros pápai legátushoz, aki Augsburgban, a birodalmi gyűlésen tartózkodott. Cajetan pedig továbbította azokat Rómába, I. Miksa császár (1493-1519) kísérőlevelével együtt, aki arra kérte a pápát, hogy közösítse ki Luthert. A császári levélnek nagy hatása volt a kúrián. 1518 nyarán a pápa elrendelte, hogy Luther ellen indítsák meg az eretnekpert. 1518. augusztus 7-én kapta meg Luther azt a pápai idézést, amelyben felszólították, hogy 60 napon belül jelenjék meg bírái előtt Rómában, és ott feleljen nézeteiért.

X. Leó pápa azonban, gondosan ügyelve a szolgálati út pontos betartására, előzetes teológiai szakvéleményt kért a szent palota magiszterétől, a Domonkos-rendi Silvestro Mazzolinitől, akit születési helyéről Prieriasnak neveztek. A kúria hitbéli kérdésekkel foglalkozó, a skolasztika tanain nevelődött szakértője, Mazzolini igen gyorsan, három nap alatt fogalmazta meg jelentését. A meglehetősen felületesen ösz- szeállított brosúra bevezetője tartalmazza a lényegi mondanivalót, a pápával és pápai tekintéllyel kapcsolatos doktrínát: az egyetemes egyházat a római egyház képviseli, a római egyházat pedig a bíborosok, legfelső szinten a pápa, aki éppúgy tévedhetetlen, mint maga az egyház. Aki tehát a búcsúval kapcsolatosan azt állítja, hogy az egyház nem teheti meg, amit valójában tesz, az eretnek. Mazzolini szakvéleménye és az idézés azonban a causa Lutherii, a Luther elleni eretnekper bevezető aktusai voltak. X. Leó pápa, mérlegelve a birodalomban kialakult politikai helyzetet, különös tekintettel a küszöbönálló császárválasztásra, meglehetős óvatossággal járt el.

I. Miksa császár utolsó birodalmi gyűlése, Augsburg, 1518

I. Miksa császár 1518-ban, az augsburgi birodalmi gyűlésen lépett utoljára a nyilvánosság elé. A birodalmi gyűlés összehívásának elsődleges célja az utódlás biztosítása volt. Miksa azt akarta, hogy unokája, Károly, Spanyolország királya, Burgundia hercege folytassa a Habsburg császárok sorát. X. Leó pápa I. Ferenc francia király (1515-1547) jelölésének szorgalmazásával viszont a maga részéről meg akarta akadályozni, hogy ismét egy Habsburg kerüljön a császári trónra.

Mindez közvetlenül kihatott Luther ügyének további alakulására. A küszöbönálló császárválasztás kapcsán a szász választófejedelem szavazata hirtelen elsőrendű fontosságú lett a kúria számára. A pápa úgy gondolta, hogy ha nem sikerülne Ferenc francia királyt jelöltetnie, akkor Frigyes szász választófejedelmet lépteti fel Károly, a Habsburg jelölt ellenében. Tervei megvalósításához ugyanakkor Miksa császár is számított a szász választó szavazatára, s ezért hirtelen úgy találta, hogy a wittenbergi szerzetes még hasznára lehet, hiszen ki tudja őt játszani Róma ellen. Levélben kérte fel szász unokafivérét, hogy Luthert gondosan óvja meg a veszedelmektől, amelyeket nemrég éppen ő maga támasztott a pápának küldött, eretnekpert sürgető írásával.

Pontosan ennek a politikai konstellációnak köszönhetően és ezt kihasználva a taktikus Bölcs Frigyesnek sikerült elérnie, hogy a szerzetest ne Rómában, hanem a birodalom területén hallgassák ki. A pápa az augsburgi birodalmi gyűlésen tartózkodó képviselőjét, Cajetan bíborost bízta meg, hogy hallgassa ki a wittenbergi szerzetest. A kihallgatásra 1518. október közepén került sor az augsburgi Fugger-palotában, a birodalmi gyűlés után (amely egyébként nem hozott eredményt a trónutódlás kérdésében). Cajetan diplomatikusan próbálta intézni a kényes ügyet. Biztosította Bölcs Frigyest, hogy nem ítélőbíróként, hanem atyai jóindulattal fog viseltetni Luther iránt, és garantálta a szerzetes számára a szabad távozást. Cajetan nyitott volt bizonyos egyházi reformok iránt. Véleménye több ponton is hasonlatos volt Lutheréhez. Még mielőtt téziseit megismerte, 1517. december 8-án A búcsúról (De indulgentiis) címmel tette közzé azt az értekezését, amelyben a búcsúval kapcsolatos nézeteit fejtette ki. Álláspontja szerint a búcsú intézménye csakis az ideig való bűnök bocsánatát szolgálhatja, az elhunyt hozzátartozók számára nem nyerhető el bűnbocsánat. Lutherrel ellentétben azonban Cajetan szemében a pápa primátusa megkérdőjelezhetetlen volt, úgy ahogyan azt az avignoni pápa, VI. Kelemen (1342-1352) az Unigenitus bullájában kijelentette. Egy pápai bulla pedig a korszak hivatalos egyházi értelmezésében kinyilatkoztatott doktrína, amely előtt mindenkinek meg kellett hajolnia. Ennek megfelelően kettejük több napon át tartó vitája elsősorban az egyház búcsúkincse, a pápai tekintély és a megigazulás kérdései körül forgott.

Cajetan számára az egyik kulcsprobléma az egyház búcsúkincsének kérdése volt, mivel az egész kellemetlen búcsúvita ebből keletkezett. Ha Luther visszavonja a búcsúval kapcsolatos állításait, akkor sokkal könnyebben lehet diszkreditálni az egyháznak érzékeny károkat okozó kampányt. A leghevesebb vita a pápa primátusának kérdésében bontakozott ki kettejük között. Luther a legfelsőbb tekintélyt nem a pápában, hanem a Szentírásban látta. A megigazulás tekintetében a wittenbergi szerzetes számára ugyanígy döntő jelentőségű volt az a tézise, amely szerint nem a szentségek, hanem a hit által igazul meg az ember. Cajetan ezzel szemben meggyőződéssel érvelt amellett, hogy az embert kételyeitől csak az egyház szabadíthatja meg: az üdv az egyház teljhatalmában van, amelyet a szentség reprezentál, nem pedig az egyén szüntelenül tévelygő lelkében. Megértésről vagy a nézetek közeledéséről szó sem lehetett. Luther hajthatatlan volt, Cajetan többszöri felszólítása ellenére sem vonta vissza téziseit, szakításra azonban még ekkor sem gondolt. Szentül hitte, hogy a pápát hiányosan informálták, de mihelyst megismeri a tényállást, igazat ad majd neki. 1518. október 16-án megfogalmazott egy fellebbezést „az elégtelenül informált pápától a jobban tájékoztatandó pápához", amelyben elutasította az addig kinevezett pápai megbízottakat mint részrehajló személyeket. Kijelentette továbbá, hogy kihallgatásra nem jelentkezhet Rómában, ahol maga Leó pápa sem tudhatja életét biztonságban, más helyen azonban kész megjelenni.

Augsburgban mindenki azt gondolta, hogy Cajetan el akarja fogatni a szerzetest, ezért aggódó barátai is arra próbálták rávenni, hogy meneküljön. Luther végül október 20-ról 21-re virradó éjszaka titokban elhagyta a várost, és visszatért Wittenbergbe. A bíboros azonban sokkal tapasztaltabb és óvatosabb volt, semhogy önhatalmúlag elfogassa Luthert: nem akarta, hogy egy ilyen lépés ódiuma a pápai legátusra háruljon. A választófejedelemre akarta hárítani a pápai parancs végrehajtását. Október 25-én éles hangú levélben szólította fel Bölcs Frigyest, hogy Luthert mint nyilvánvaló eretneket szolgáltassa ki Rómának, vagy legalábbis utasítsa ki fejedelemsége területéről. A választófejedelem valójában soha nem volt képes erélyes elhatározásokra, s ennek következtében fokról fokra csökkent a befolyása, holott egykor vezető pozíciót töltött be a birodalomban. Cajetan levelét szokásához híven tétován forgatta kezében, s legszívesebben egyszerűen félretette volna abban a reményben, hogy az ügy majd magától elintéződik. Jellemző, hogy csak másfél hónappal később, 1518. december 8-i keltezésű levelében utasította el a bíboros Luther kiszolgáltatására vonatkozó felszólítását. A választófejedelem egyedüli erőssége valójában a kivárás volt. Legjobb eredményeit ezzel a taktikával érte el. Hogy Luther esetleges elítélése esetén a rá nézve kellemetlen birodalmi jogi konzekvenciákat elkerülje, igyekezett tartózkodni az ügy- gyel kapcsolatos egyértelmű állásfoglalásoktól. Személyesen soha nem is találkozott a szerzetessel, csak udvari káplánja, Georg Spalatin tartotta Lutherrel a kapcsolatot, s gondoskodott a kettejük közötti folyamatos információcseréről.

A bíboros levelét Spalatin útján küldette meg Luthernek, és felszólította, hogy nyilatkozzék az ügyben. Luther megértette, mit kíván tőle a fejedelem. Válaszként terjedelmes jelentést fogalmazott, amelynek bevezető részében kijelentette, hogy elhagyja a birodalom területét. A továbbiakban beszámolt a kihallgatás minden részletéről, a bíborossal folytatott vitáiról, az elhangzott érvekről és ellenérvekről, és közben a búcsúra vonatkozó nézeteit minden addigi írásánál világosabban és meggyőzőbben fejtette ki.

Luther a jelentésen kívül a konfliktus feloldására egy másik iratot is fogalmazott, amelyben a pápától egy egyetemes zsinathoz fellebbezett. Az itt megnyilvánuló kon- ciliarista szemléletét azonban nem sokkal ezután már el is vetette. A fellebbezést 1517. november 28-án tanúk és jegyző jelenlétében hitelesíttette, ezzel hivatalos jogi formát is adva a pápa primátusának elutasításával kapcsolatos nézeteinek.

Miközben Luther franciaországi elutazásához készülődött, az utolsó pillanatban levél érkezett a választófejedelemtől, hogy maradjon. Rómából újabb különmegbízott jelentkezett, új utasításokkal, és a választófejedelem már nem tartotta szükségesnek, hogy professzora távozzon. 1518 decemberében egy alacsony beosztású pápai udvaronc, Karl von Miltitz a kúria követeként jelentette be magát a választófejedelemnél. Miltitz egy kevéssé tehetős szász nemesi családból származott, és Rómában próbált karriert csinálni. Egy sajátos, minden korban meglévő réteg tipikus képviselőjeként kisszerűség, hiúság, fontoskodás jellemezte. Feladata egyrészt abban állt, hogy átadja Frigyesnek a kúria legmagasabb kitüntetését, az Aranyrózsa-rendjelet, amelyet előzetesen Augsburgban a Fuggereknél helyezett letétbe. Másrészt megpróbálta rábírni a választót Luther kiadására. A találkozóra 1519 januárjában Altenburgban került sor, ahol Miltitz nemcsak Bölcs Frigyessel, hanem Lutherrel is tárgyalt a békés megegyezés reményében. A wittenbergi szerzetes nem volt hajlandó tételei visszavonására, de elfogadott egy hallgatásra vonatkozó megállapodást, amelyet nyomtatásban is publikált. A megállapodás lényege: Luther hallgat, ha ellenfelei is hallgatnak. Néhány hónapig tartó nyugalmi időszak következett.

Gazdaság és politikum: az 1519. évi császárválasztás

1519 januárjában meghalt I. Miksa, ezzel aktuálissá vált a császárválasztás. X. Leó pápa hosszú ideig eredménytelenül próbálkozott azzal, hogy elfogadtassa saját jelöltjét, I. Ferenc francia királyt. A legesélyesebb pályázónak számító francia király közel félmillió dukátot osztogatott szét a választófejedelmek között, s befolyásos párthívei voltak birodalomszerte. Elkövette azonban azt a hibát, hogy propagandájában túlságosan is hangsúlyozta hadvezéri erényeit, Itáliában kivívott ragyogó győzelmeit, energikus lényét: márpedig a német választófejedelmek éppen ilyen erőskezű uralkodót nem akartak. Még többet ártott neki, hogy a pápa túlságosan nyíltan, szinte erőszakosan támogatta jelöltségét abban a Német-római Birodalomban, ahol már hosszú évtizedek óta erőteljes kúriaellenes hangulat uralkodott. A pápa ekkor egy rövid ideig a szász választófejedelmet akarta jelöltetni, biztosítva őt, hogy még abban az esetben is elismeri császárnak, ha a választáson nem kapja meg a szavazatok többségét. Frigyes azonban elég bölcs volt ahhoz, hogy a császárjelöltséget elutasítsa, s tette ezt annak ellenére, hogy a pápa küldötteként Miltitz végre elvitte neki a Fugge- reknél letétbe helyezett Aranyrózsa-rendjelet, és egyéb, választási alkudozások idején szokásos ajánlatokat is tett. Az ajánlatok sorában szerepelt az is, hogy bíborossá nevezi ki azt a személyt, akit a választó óhajt. A helyzet azonban szinte napról napra változott. A pápa birodalmi legátusainak jelentéseiből azt a következtetést vonta le, hogy a Habsburg-ellenes oppozíció teljesen kilátástalan, s ezért sietve utasítást adott, hogy biztosítsák Miksa unokáját, Károlyt különleges rokonszenvéről. Károly a jelentések tanúsága szerint törékeny egészségi állapotban volt, és tanácsosai befolyása alatt állt, így tehát veszélytelennek látszott a választófejedelmek szempontjából. Károly megválasztásában azonban a döntő tényező a pénz volt. A Fugger-bankház megszervezte a maga konzorciumát, amelyben a Welserek mellett itáliai bankok is érdekeltséget vállaltak, így közel kétszer annyit volt képes befektetni a vállalkozásba, mint a franciák. Leó pápa hiába ígért magas egyházi méltóságokat a trieri és a kölni választófejedelmeknek, Albert mainzi választónak pedig, akiből már korábban érseket kreált, az állandó legátusi méltóságot. A részt vevő választófejedelmek többször is frontot cseréltek, s minden átállást jól megfizettettek. A Fuggerek titkos üzleti könyveinek bejegyzései bizonyítják, hogy például a szász választónak megígérték a régi, még Miksa idejéből származó adósságainak kifizetését. A császárválasztáshoz a Fug- gerek mintegy 543 585 gulden hitelt folyósítottak. Károlynak a korona – a brandenburgi és mainzi választófejedelmek követeléseivel együtt – végül 852 189 guldenbe került. V Károlyt végül egyhangúlag választották meg, és 1520. október 23-án Aachenben meg is koronázták.

A lipcsei disputa, 1519. június 27. – július 14.

Közben Luther lázas kánonjogi tanulmányokba fogott. Cajetannal folytatott vitája óta a pápai tekintély kérdésében látta a legfőbb problémát. Behatóan kezdett el foglalkozni a pápai bullákkal és dekretálisokkal, a nagy kánonjogi gyűjtemény volt ugyanis az egyház egyetemesen elismert fő könyve, tekintély, amely felette állott minden néven nevezhető világi jognak. Luther valójában kánonjogi tanulmányai alapján indította meg harcát a pápaság ellen, az egész egyházi intézményrendszerben kezdett kételkedni, s eljutott arra a meggyőződésre, hogy az ő legfőbb ura Krisztus, nem pedig egy ember, bármilyen hatalmas legyen is. Szóhasználatában – egyelőre még csak barátaihoz írott leveleiben – ez idő tájt bukkant fel az Antikrisztus kifejezés mint a pápa szinonimája.

Miközben Luther hallgatási fogadalmának eleget téve tanulmányainak szentelte magát, 1519. május 27-én Cajetan Weimarban Miltitzen keresztül újból tárgyalt a szász választóval, követelve tőle Luther papi hivatalának felfüggesztését, ám ezúttal is eredménytelenül. Cajetan ugyanakkor gondoskodott arról, hogy Rómában kihirdessék a szerzetessel folytatott augsburgi vita után a búcsúra vonatkozóan kidolgozott dekrétumát. Az is tudomására jutott Luthernek, hogy a kúrián Mazzolini és Ca- jetan bevonásával javában dolgoznak azon, hogy egy részletes és végleges eljárással kiközösítsék. Régi ellenfele, Johann Eck is támadásba lendült. Luther úgy látta, legfőbb ideje, hogy ismét felvegye a harcot. O hallgatott, de ellenfelei nem tartották magukat a megállapodáshoz. Egyedül a wittenbergi egyetem bizonyult támasznak, a választófejedelem kiszámíthatatlan volt. Az univerzitás büszke volt professzorára, aki két esztendő alatt bámulatos módon fellendítette az intézményt. A hallgatók száma megduplázódott, Luther óráit közel 400 diák látogatta, ami a korszakban kiugróan magas létszámnak számított (az egyetem hallgatói létszámának mintegy kétharmada). A kezdetben ismeretlen Wittenberg ekkor már felvehette a versenyt a régi egyetemekkel. Luther mellett olyan tekintélyek működtek itt, mint Karlstadt (a karl- stadti Andreas Bodenstein), 1504 óta az egyetem filozófiaprofesszora, 1518 augusztusa óta pedig Philipp Melanchthon, a görög nyelv docense.

Luther is belekerült abba a búcsúkérdésről folytatott teológiai vitába, amelyet eredetileg Karlstadt kezdeményezett az ingolstadti teológussal, Johann Eckkel. A minden addiginál nagyobb nyilvánosság előtt zajló akadémikus disputára Szakállas György szász herceg (1500-1539) lipcsei Pleipenburg kastélyában került sor 1519. június 27-e és július 14-e között. (Szakállas György Szászország másik, nem választófejedelmi részének az ura volt. Szászország két részre osztása 1485-ben következett be. Ez a megosztottság és a mögötte zajló konkurenciaharc a Luther-ügy szempontjából is jelentőséggel bírt.) A vita eredeti célja az volt, hogy a lipcseiek megtépázzák Wittenberg hírnevét, megsemmisítő csapást mérve a wittenbergi teológiai irányzatra. György herceget igencsak bosszantotta, hogy Wittenberg az ő lipcsei egyetemének rovására rövid idő alatt a birodalom legnépszerűbb egyetemeinek egyikévé vált. Az ügy, amely alkalmat adott Luthernek, hogy hallgatási fogadalmát megszegje, lokális jellegű vitának indult. A wittenbergi teológusok látványos kísérettel érkeztek meg Lipcsébe. A lipcsei diákok tőrt és kardot csatoltak övükre, a véres összecsapások ugyanis a korszakban az akadémiai élet mindennapos jelenségei közé tartoztak. A disputa Eck és Karlstadt napokig tartó szópárbajával indult a szabad akaratról és annak az isteni kegyelemhez és a jó cselekedetekhez fűződő viszonyáról. Ezt követte július 2-től Luther és Eck vitája. Az ingolstadti teológus alapvetően azt akarta bebizonyítani, hogy Luther nemcsak a búcsú kérdésében elfoglalt álláspontja miatt, hanem egész magatartására nézve eretnek. Már az első szócsatában cseh eretnekséggel vádolta, s ezt a megjelölést a wittenbergi szerzetes nem tudta többé lerázni magáról, szüntelen ismételték mint nézetei veszélyes voltának bizonyítékát. Csehország volt Európa eretnek országa, amely a kor felfogása szerint az egyháztól elrugaszkodott tanaival az Isten által megszabott társadalmi és politikai világrendet is fenyegette. E tekintetben a vitavezetői minőségben jelen lévő György herceg személy szerint is különösen érzékeny volt: anyja Podjebrád Györgynek, a cseh eretnek királynak (1458-1471) volt a lánya, s félt attól, hogy esetleg az eretnek ország iránti titkos rokonszenvet feltételeznek róla. Ezért ebben a kérdésben rendkívül éles és merev magatartást tanúsított. A vita a továbbiakban a pápa primátusának kérdésére koncentrált. Luther elvetette a pápaság isteni jogból való eredetének doktrínáját. Majd még tovább lépve, nemcsak a pápa primátusát, hanem a zsinatok csalhatatlanságát is kétségbe vonta. Ezzel feladta korábbi konciliarista felfogását, a Szentírást ismerve el egyedüli tekintélyként. A lipcsei disputa Luthert látványosan előbbre vitte a megkezdett úton, és véget vetetett a kilátástalan egyeztető kísérleteknek. A búcsú elleni harc a pápás egyház alapjainak átfogó tagadásává szélesedett. A lipcsei vitával a sola Scriptura elv a reformáció alapelvévé vált.

Nehéz eldönteni, ki volt a vita igazi győztese. A kortársak Ecket ünnepelték, a reformáció későbbi eseményei és az utókor Luthert igazolták. Fogalmazhatunk úgy is, hogy Eck a korszak elvárásai és szokásrendje szerint lefolytatott akadémiai disputát nyerte meg, Luther viszont a vitát követő publicisztikai aktivitással a nyilvánosságot. Annyi bizonyos, hogy Eck a vita során elegendő bizonyítékot gyűjtött Luther eretnekségére. Két különböző vitastílus szállt harcba egymással: a vitatkozás régi konvenciói és egy új irodalmi igényesség és stílus. Eck, mint a kötetlen beszéd elismerten nagy művésze, kitűnő memóriájában szentenciák és dekretálisok sorát volt képes elraktározni. Ezzel szemben a wittenbergiek az írott nyelvre, az eredeti forrásokra hagyatkoztak, jegyzetekkel dolgoztak, amelyekből folyton idéztek, még saját kis kézikönyvtárat is vittek magukkal. A vitáról készített hivatalos jegyzőkönyvet csak korlátozott példányszámban nyomtatták ki, mindössze 24 darabot a párizsi egyetem 24 tagú bizottsága számára, akiket Lipcse a disputáról szóló szakvélemény kiadására kért fel. Mivel a Sorbonne óriási tiszteletdíjat kért, semmi nem lett a szakvéleményből. Nagy példányszámban nyomtatták ki ugyanakkor Luther egyik lipcsei prédikációját, amelyben a pápa primátusát és a fennálló egyházi hierarchiát támadta. A wit- tenbergiek ezenkívül több verzióban is kiadták a vita teljes anyagát. A lipcsei disputa a képekkel illusztrált publicisztika kezdetét is jelentette. Az óriási példányszámban kiadott röpiratokban, röplapokon az eseményeket durva, szatirikus eszközökkel szóban és képben kommentálták, értékelték, ezzel új, a szélesebb nyilvánosság körében rendkívül népszerű, konfrontatív stílust teremtve.

Luther lipcsei vitán tanúsított merész magatartása meghozta számára a humanisták barátságát. Luther támogatásával a wittenbergi egyetem volt az első, ahol a humanisták óhaja szerint latin, görög és héber nyelveket is oktattak. A humanista tudományosság beágyazódott a wittenbergi egyetem munkájába, amelynek révén Luther legjelentősebb teológiai munkatársa Philipp Melanchthon lett. Számos tisztelője akadt a humanisták körében délnémet területeken is: Nürnbergben Albrecht Dürer festő, Lazarus Spengler tanácsi írnok, Willibald Pirckheimer tanácsos, Frei- burgban Ulrich Zasius jogász. A német humanisták fiatalabb nemzedékének legmerészebb és legjelentősebb képviselője az ősi frank birodalmi lovagi családból származó Ulrich von Hutten is Luther felé fordult. Hutten a pápai hatalomtól független erős császárság szószólójaként nem annyira vallási, mint politikai, humanista indíttatásból lármás polémiát folytatott Róma híveivel. A birodalom római „rabszolgaság" alóli kiszabadítását célzó programját előbb I. Miksa császárra építette, majd Miksa 1518-ben bekövetkezett halála után a német nemzeti egyházi mozgalom potenciális vezetőjét a birodalom legnagyobb hatalommal bíró egyházfejedelme, Albert mainzi érsek személyében látta. Rövidesen azonban fel kellett ismernie, hogy Albertet menynyire erőteljes szálak fűzik a pápai kúriához. Hutten révén Luther kapcsolatba került a forradalmi beállítottságú birodalmi lovagok testületének vezéralakjaival, Franz von Sickingen és Silvester von Schaumberg lovagokkal is, akik 1520 júniusában váraikban szükség esetére menedéket ajánlottak fel számára.

Az 1520. év: a kiközösítéssel fenyegető pápai bulla és Luther három nagy reformátori írása

A reformáció történetének további menetét tekintve az 1520. év több szempontból is kulcsfontosságúnak tekinthető. A lipcsei disputát követően 1520 januárjában Rómában újra elővették Luther eretnekperét. A per hátterében komoly politikai kombinációk húzódtak meg. X. Leó pápa minden erejével azon volt, hogy az új Habsburg-ha- talmat sakkban tartsa, s ha lehet, gyengítse. Kardinális kérdés volt pápai tekintélyének helyreállítása egy olyan területen, amely addig a kúria vitathatatlan kiszolgálójának számított. Franciaországban ekkor már egy messzemenően önálló nemzeti egyház állt fenn, Angliában Thomas Wolsey bíboros valóságos társpápaként uralkodott addig példa nélküli teljhatalommal, a spanyol király szintén nagy függetlenségre tett szert, és megvolt az a lehetősége, hogy nápolyi királysága révén külön is nyomást gyakoroljon Rómára. A birodalom maradt az egyetlen terület, ahol a pápai kúria régi hatalmi pozícióinak megtartásában reménykedett. A pápa több ízben is megváltoztatta annak a bíborosokból és szerzetesrendek generálisaiból álló bizottságnak az ösz- szetételét, amelynek az volt a feladata, hogy kidolgozza a Luther elleni, kiközösítéssel fenyegető bulla szövegét. Végül Johann Eck bizottságba történő felvétele gyorsította fel az eseményeket. 1520. június 15-én került kibocsátásra az Exsurge Domine kezdetű bulla, amely Luther meglehetősen rendszertelenül kiválogatott 41 tételét eretneknek minősítette, elrendelte összes írásának elégetését, felszólította továbbá őt és híveit, hogy a tanokat 60 napon belül vonják vissza, ellenkező esetben elítélt eretneknek számítanak. Eck a fenyegető bulla szövegébe nemcsak Luthert vonta be, hanem pápai engedéllyel a szerzetes vélt híveit is, köztük az ismert nürnbergi humanistát Willibald Pirckheimert, a nürnbergi tanácsi írnok Lazarus Spenglert, továbbá három wittenbergi professzort.

Luthert a fenyegető bulla nem félemlítette meg. Több kisebb röpirat mellett a következő hónapokban adta ki három legfontosabb reformátori írását. A német nemzet keresztény nemességéhez a kereszténység állapotának megjavítása ügyében (An den christli- chen Adel deutscher Nation von des christlichen Standes Besserung) címet viselő első írás 1520 augusztusában jelent meg, amelyben felszólította a császárt, a fejedelmeket és a nemességet az egyház átfogó reformjára. Népies nyelven, közérthetően adta elő, miként tesz lehetetlenné mindenfajta egyházi reformot a „rómaiak három fala": a tanok, amelyek szerint egyrészt az egyházi hatalom felette áll a világi hatalomnak, másrészt egyedül a pápa a Szentírás tévedhetetlen magyarázója, harmadrészt egyedül a pápa hívhat össze érvényes zsinatot. A munka második részében Luther gyakorlati indítványokat tett, szinte semmit sem hagyva ki azokból a kérdésekből, amelyek társadalmi rendtől, rangtól függetlenül már évtizedek óta intenzíven foglalkoztatták a kor emberét. Konkrét javaslatokat tett a pápaság megreformálására: a pápa kövesse a krisztusi szegénységet, mondjon le világi és egyházi hatalmi igényeiről, szentelje magát az imádkozásnak, óriási udvartartásának létszámát redukálja. A német nemzet gravamenjeire (gravamina nationis germanicae) való hivatkozással szorgalmazta a császárság és a nemzeti egyházzá alakítandó német egyház függetlenedését a pápától, hangsúlyozva, hogy a püspöki kinevezések jóváhagyását nem szabad átengedni Rómának. Állást foglalt az egyházi és világi élet megújításának számos kérdésében is: a kolostori élet megreformálása, a papi nőtlenség, az egész másodlagos kultusz, a halotti misék, a búcsúk, a koldulás és szegénygondozás terén, a fényűzés és erkölcstelenség megszüntetése, a kamatszedés betiltása érdekében. Az írás néhány héten belül mintegy 4 ezer példányban kelt el (a korszakban nyomtatásban megjelentetett munkák maximális kiadási példányszáma ezer körül mozgott), s még ugyanebben az évben 15 további kiadást ért meg.

Luther a következő, 1520 októberében publikált, az elsőnél terjedelmesebb latin nyelvű munkáját a tudósvilágnak szánta. A második vitairat Az egyház babiloni fogságáról (De captivitate Babylonica ecclesiae praeludium) címet kapta. Éles hangvétel, tiszta érvelés, rendszeresség, szigorú szerkezet jellemzi. Megszövegezésében Melanchthon segédkezett. Luther a zsidók babiloni fogságához hasonlítja a pápaság rabságában sínylődő keresztényeket. Valójában ez a brosúra pecsételte meg az egyházzal való szakítását. Luther a szentségekről szóló tant vonta kétségbe, s ezzel az egyház alapdogmáit támadta meg. Írásának középpontjába a Bibliát mint egyedüli tekintélyt állítja: ami nincs az Írásban, az az emberek műve és utólagos toldalék. Luther kifejti, hogy a Bibliában csak egy szentség van, Isten igéje, és három szentségi jel, a kereszt- ség, a bűnbánat és az úrvacsora. Az egyház ezekhez még négyet csatolt: a bérmálás, a házasság, a papi rend és az utolsó kenet szentségét, amelyek véleménye szerint nem igazi szakramentumok, mivel egyik sem található meg a Szentírásban. Az idők folyamán azonban még az első három szentség is változásokon ment át, ezért vissza kell adni eredeti értelmüket. Eredeti értelmük pedig Luther megfogalmazásában az volt, hogy egyedül csak a hit dönt, nem önmagában a szakramentumok használata: akinek hite van, az szentségek nélkül is üdvözülhet. Ezzel Luther az egyház teljes építményét támadta meg, amely a felszentelt papok által kiszolgáltatott szentségek rendjén alapult. Legveszélyesebb támadása a kultusz legfőbb része, a mise ellen irányult. Luther az egyház egész szertartási rendszerét elutasította. Szerinte a mise nem olyan áldozat, amelyet csak pap végezhet el, az aktusban közvetlenül részt kell vennie az Úr testét magához vevő laikus hívőnek is, a szent cselekmény csakis így válik hatékonnyá.

A harmadik, latin és német nyelven megfogalmazott írást, A keresztyén ember szabadságáról (Von der Freiheit eines Christenmenschen) címűt 1520 novemberében adták ki, s ebben Luther a jó cselekedetekről és a bűnbocsánatról szóló nézeteinek összefoglalását adja. Terjedelmét tekintve ez a legkisebb a három között, műfajára nézve nem vitairat, sokkal inkább prédikáció. A német misztikusok szellemében beszél külső és belső emberről, vagyis az ember szellemi és testi természetéről. A belső ember mindennek szabad ura, a külső ember mindennek szolgája. A hitben van a lélek dicsősége és méltósága. Arra figyelmeztet, hogy a jámbor, jó cselekedetektől még nem válik az ember jóvá, jámborrá, viszont a jó és jámbor embernek a cselekedetei is jók és jámborak.

Az 1517-ben még teljesen ismeretlen Luther 1520-ban már a legtöbbet publikáló, legolvasottabb szerzőnek számított Európában. Írásainak kiadására Wittenberg- ben egész nyomdaipar fejlődött ki. Művei gyakran tíz vagy még több kiadást értek meg, de az utánnyomások többsége már nem Wittenbergben készült. Nyomdák és irodalmi támaszpontok szerteágazó hálózata alakult ki Augsburg, Strassburg, Bázel központokkal. A három nagy reformátori írás megjelenésének éve a röpiratok évének is tekinthető. Luther 1520-ban addigi irodalmi munkásságának csúcspontjához érkezett. Egyetlen esztendő alatt mintegy 900 oldalt 27 különféle cím alatt tett közzé, összesen 270 kiadásban, félmillió példányban.

Közben a pápa Johann Eck és Hieronymus Aleander (Girolamo Aleandro) frissen kinevezett nunciusok számára megbízást adott a felületesen megszerkesztett és a bíborosok testülete által jóváhagyott átokkal fenyegető bulla kihirdetésére. Johann Eck megbízatása az északi és középső német területekre, Hieronymus Aleander pápai könyvtárosé Németalföldre és a Rajna-vidékre szólt. Eck küldetése során komoly ellenállásba ütközött. Szászországi utazása egyenesen kudarccal végződött, egy-két helységben – például Meissenben, Merseburgban – tudta csak elérni a bulla nyilvános kifüggesztését. Utazása egyre inkább meneküléshez kezdett hasonlítani, Wit- tenbergbe be sem merte tenni a lábát. A másik nunciusnak, Aleandernek ugyanezt kellett tapasztalnia. A németalföldi területeken V Károly császár (1519-1556) tekintélyére támaszkodva még ért el ugyan sikereket, Löwenben nyilvánosan égette el Luther írásait, de a Rajna-vidéken nehézségekbe ütközött. Az eretnekség elleni harc fellegvárának, a dominikánusok központjának számító Kölnben fenyegetésekkel illették. Mainzban a diákok nagy máglyát raktak, és Luther művei helyett ellenfeleinek írásait vetették a tűzbe.

Az események hatására Luther november 17-én ismét egyetemes zsinathoz fellebbezett, és összeállította Az Antikrisztus bullája ellen (Adversus execrabilem Antichristi bullam) című írását, amelyben felszólította a császárt, a fejedelmeket, a városokat és községeket, hogy támogassák egy egyetemes zsinathoz való fellebbezését. December 10-én Melanchthon felhívására Wittenbergben összegyűltek a diákok, hogy elégessék a kánonjogi könyveket, a pápai rendelkezéseket és Luther ellenségeinek írásait. Az eseményen jelen volt professzortársai mellett maga Luther is, aki végül máglyára vetette a kiközösítéssel fenyegető pápai bulla egy példányát is. Tettének igazolására rögtön megírta A pápa és hívei könyveinek elégetéséről című népszerű brosúráját. 1521. január 3-án Rómában kiadták Luther ellen az átokbullát (Decet Romanum Pontificem), amelynek azonban nem volt foganatja. Luther és ügyének sorsa a birodalom állásfoglalásától függött.

Az új császár első birodalmi gyűlése: Worms, 1521

1521. január 27-én nyitotta meg V Károly uralkodásának első birodalmi gyűlését Wormsban. Az uralkodó számára a legfontosabb az volt, hogy a küszöbönálló háborúihoz megszerezze a rendek anyagi támogatását. A birodalmi gyűlés egyik fontos eredménye volt, hogy 22 rendi taggal ismét sikerült felállítani a birodalmi kormányt (Reichsregiment), amely elvben a birodalmi gyűlést helyettesítette, a birodalmat kormányozta. (A 20 tagú első birodalmi kormányt 1500-ban a rendi reformtörekvések jegyében állították fel, amely 1502-ig működött. Az 1521-ben megalakított második birodalmi kormány előbb Nürnberg, majd Esslingen, végül Speyer központokkal működött, majd 1530-ban megszűnt.) A birodalmi gyűlésen napirendre kerültek a német nemzet azon gravamenjei, amelyek a bázeli zsinat (1431-1449) óta tisztázatlan egyházi visszaéléseket sérelmezték. Maga V. Károly indítványozta a panaszok összeállítását, s ebből a célból egy külön bizottság alakult. A bizottság a gravameneket egy 102 cikkelyből álló dokumentumban rögzítette. A panaszok elsősorban Róma ellen irányultak: a pápai kúria pénzügyi gyakorlatában tapasztalható túlkapások, a hivatalok pápa általi önkényes adásvétele. A német nemzet gravamenjei a következő négy birodalmi gyűlésen (az 1522. évi nürnbergi, az 1522-1523. évi nürnbergi, az 1524. évi nürnbergi és az 1525. évi augsburgi birodalmi gyűléseken) további, a birodalom különböző egyházi és világi rendjeinek egymás ellen felhozott panaszaival egészültek ki. Mindenesetre a wormsi birodalmi gyűlés résztvevői különösen érzékenyen viszonyultak az egyházi reform kérdéséhez: a birodalmi rendek közül sokan magát a Luther-ügyet is a gravamen-mozgalom részeként kezelték.

A wormsi birodalmi gyűlés számos napirendi pontja között – láttuk – csak az egyik volt a vallás kérdése. Hogy egyáltalán tárgyaltak róla, az önmagában figyelemre méltó: a rendek az uralkodóval kötött választási kapitulációra hivatkozva – amely rögzítette, hogy a császár a birodalmi átok (Reichsacht) kimondását megelőzően az érintett személyt köteles meghallgatni – elérték, hogy Luthert meghívják a birodalmi gyűlésre. Luther császári kísérettel érkezett meg Wormsba, és 1521. április 18-án lépett fel először a birodalmi gyűlésen. Előbb német, majd latin nyelvű beszédében erősítette meg a pápával és a zsinatokkal szemben támasztott kételyeit és tett hitvallást a Szentírás mint legfőbb autoritás mellett. Április 19-én V. Károly éles hangvételű francia nyelvű beszédében Luther ellen foglalt állást, és egyértelművé tette, hogy őt bizonyítottan eretneknek tekinti, s ennek megfelelően kíván eljárni ellene. A rendek mégis további egy hét haladékot eszközöltek ki számára, de nem tudták kompromisszumra bírni. Az újabb meghallgatáson, április 24-25-én sem hagyta magát eltántorítani attól, hogy csakis a Biblia érveit fogadja el. Luther a tárgyalás végeztével a szabad eltávozás tudatában még április 25-én elhagyta Wormsot. Útban Wittenberg felé Bölcs Frigyes színleg elraboltatta és Wartburg várába vitette, ahol tíz hónapig (1521. május 4-től 1521. március 1-jéig) élt György lovag (Junker Jörg) álnéven.

Az 1521. május 8-i keltezésű wormsi ediktum Lutherre és követőire kimondta a birodalmi átkot, és elrendelte könyveinek elégetését, valamint minden német földön nyomtatott könyv egyházi cenzúráját. A rendek többsége ugyan időközben már elhagyta a birodalmi gyűlés helyszínét, de miután május 25-én I. Joachim brandenburgi választófejedelem (1499-1535) a rendek nevében kinyilvánította az ediktummal való egyetértését, május 26-án V. Károly aláírta a dokumentum német és latin nyelvű változatait. Amit az ediktum szövegében de jure írásba foglaltak, az de facto nem felelt meg a valóságnak: nem felelt meg a tényeknek, hogy az ediktum a rendek akaratát fejezte volna ki. A Luther elleni kiközösítés elrendelése csak erősítette a reformáció mozgalmát. A wormsi ediktum Luther ügyét a rendek ügyévé emelte. A Luther melletti állásfoglalás a császárral szembeni ellenállást jelentette, a reformáció a császár és a rendek közötti erőtérben politikai kérdéssé vált.

V. Károly a wormsi birodalmi gyűlést követően elhagyta a birodalom területét. Aktív valláspolitikát a következő években nem folytatott, figyelmét és erőit Észak-Itália birtoklásáért Franciaországgal folytatott állandósult háborúi kötötték le. Csak majdnem tíz évvel később tért vissza a birodalomba. Távollétében – családi egyezmény értelmében – öccse, a későbbi I. Ferdinánd császár (1556-1564) képviselte.

A lutheri teológia „gyakorlati" következményei, 1521-1524

A központi hatalom gyengeségéből adódóan a wormsi ediktum kiadása ellenére Luther tanai és írásai akadálytalanul terjedtek. A rendeket elsősorban gazdasági és politikai érdekeik érvényesítése, és nem feltétlenül a vallási hovatartozás kérdése foglalkoztatta. Az egymást követő birodalmi gyűlések is egyre csak halogatták a wormsi ediktum végrehajtásának megtárgyalását. Az 1522. évi nürnbergi birodalmi gyűlés kimondta, hogy a wormsi ediktum végrehajtása lehetetlen. A vallási kérdés megvitatását elnapolta egy következő egyetemes zsinatig, annak ellenére, hogy X. Leó utóda, az egyébként reformbarát VI. Adorján pápa (1522-1523) Francesco Chieregati nun- cius által az ediktum végrehajtását követelte. Nem jutott sokkal előbbre az 1524. évi nürnbergi birodalmi gyűlésen az új pápa, VII. Kelemen (1523-1534) legátusa, Loren- zo Campeggio sem. A fejedelmek ugyan megígérték, hogy az ediktumot, amennyire tudják, végrehajtják, a birodalmi városok azonban ezt is elutasították. Miután a birodalmi fejedelmek és városok együttes erővel feloszlatták a Nürnbergben székelő birodalmi kormányt – amely Esslingenbe áthelyezett császári hatóságként működött tovább –, gondolni sem lehetett arra, hogy a birodalom majd fellép az eretnekek ellen. 1524 júniusában Campeggio irányításával a délnémet katolikus rendek (bajor hercegek, délnémet püspökök és I. Ferdinánd) a wormsi ediktum végrehajtása céljából létrehozták a regensburgi szövetséget. Nem sok sikerrel.

Amíg Luther Wartburgban tartózkodott, 1521-1522-ben Wittenbergben több fontos, a későbbiekben birodalomszerte mintául szolgáló gyakorlati reform megvalósítására került sor. Amit Luther a német nemzet nemességéhez címzett reformátori írásában követelt, azt 1521 tavaszától wittenbergi hívei Karlstadt vezetésével igyekeztek megvalósítani. 1521 szeptemberében Melanchthon a diákjaival két szín alatt vette az úrvacsorát. Novemberben 13 ágostonos szerzetes kilépett a rendből, és közülük többen megházasodtak. Decemberben a városi polgárság és az egyetemi diákság körében több ízben is zavargásokra került sor. A zavargások a Münzer Tamást követő zwickaui próféták – Niklas Storch posztókészítő és Markus Stübner egykori wittenbergi diák – megérkezése után felélénkültek. 1522 januárjában a Wittenberg- ben ülésező Ágoston-rendiek káptalani ülésén a német ágostonos kongregáció feloszlatásáról döntöttek. A városi tanács Karlstadt vezetésével még januárban kiadta Wittenberg város rendtartását, amely átalakította az istentiszteleteket, rendelkezett a koldulás betiltásáról, a templomokban az oltárok számának csökkentéséről és a képek eltávolításáról. Az egyház pénzügyi alapjainak biztosítására ebben a rendtartásban rögzítették először a közös persely rendjét, amely a későbbi szekularizáció fontos eleme volt. A városi tanács minden igyekezete ellenére a forrongásoknak nem tudta elejét venni, februárban megkezdődött a képrombolás.

Luther 1522. március 6-án a wittenbergiek hívására visszatért a városba, és prédikációival helyreállította a rendet. Karlstadt tevékenységét az egyetemi oktatásra korlátozták, de 1524-ben végleg elhagyta a választófejedelemség területét. Az 1521 tavasza óta bevezetett gyakorlati reformok közül megmaradt a mise áldozatjellegére utaló szavak elhagyása, a fülbegyónás, a zugmise megszüntetése, a koldulás tilalma, de újra bevezették a latin nyelvű misét, az úrfelmutatást, az egy szín alatti áldozást és a miseruhákat.

Luther mint a mérsékelt reformok híve 1523-ban A mise és az áldozás rendje (Formula Missae et Communionis) című írásában fektette le az általa képviselt istentiszteleti rendet. A latin mise felépítését megtartotta, de száműzte belőle az általa „keresztényiet- lennek" ítélt elemeket. Az istentiszteletnek két csúcspontja volt: a prédikáció és az úrvacsora. Az igehirdetés oktató jellegű volt. A nép tanítását szolgálták a korálok is. Az 1526-ban kiadott A német mise és az istentisztelet rendje (Deutsche Messe und Ordnung des Gottesdienstes) óta a lutheránus istentisztelet német nyelven folyt. A templomokban a mellékoltárokat eltávolították, viszont a főoltár, a képek és az orgona megmaradtak. A Lutherén kívül számos egyéb istentiszteleti rendtartás is megfogalmazásra és alkalmazásra került.

Az istentisztelet megújítása az istentiszteleti célú alapítványi vagyon gyökeres reformját is maga után vonta. Wittenberg város rendtartásának mintája nyomán 1523-ban Luther közreműködésével alakították ki az ún. leisingi perselyezési rendet (amely éppen Leising városában bizonyult megvalósíthatatlannak). A rendtartás az egyházi birtokok és javadalmak kezelését rögzítette. A kasszát a gyülekezet két választott gondnokára bízták, a befolyt összegekből fedezték a lelkész szolgálatait és egyéb szociális jellegű kiadásokat (nincstelenek, betegek ellátása). Arra is volt példa, hogy a kasszát nem a gyülekezet választott gondnokai, hanem a városi önkormányzat képviselői kezelték. Ezt a rendtartást vezették be 1525-ben például Nürnbergben. 1523 után a városok nagy részében megkezdődött a kolostorok felszámolása.

Az 1522-1523-as esztendők a birodalom vallási megújulásának csúcspontját jelentették. A központ Wittenberg és a szász-türingiai vidék volt, de Luther tanai csakhamar eljutottak a birodalom távolabbi részeibe és a birodalmon kívülre. A mozgalom elérte Tirolt, Salzburgot, Morvaországot, Németalföldet, Magyarországot. Ebben óriási szerepe volt a szóbeli és írásbeli kommunikáció legkülönbözőbb formáinak. A reformáció, az új tanok terjesztésében a legnagyobb szerepet ebben a korban még kétségkívül a szóbeliség játszotta. Hatékony információs eszközt, véleményformáló erőt jelentettek a prédikációk, zsoltárok, korálok. Gyakorlatilag a kocsmától az utcáig, az egyetemtől a templomig mindenütt nyílott alkalom véleménycserére az éppen aktuális eseményekről. A nyomtatott médiumok közül a röpiratok jutottak el a legszélesebb nyilvánossághoz. Jellemző, hogy 1517 és 1530 között közel 10 ezer röpirat került kiadásra mintegy 10 millió példányban. A kiadások csúcsát az 1520 és 1523 közötti időszak jelentette. Erre az időre esik a Luther wartburgi tartózkodása alatt lefordított Újszövetség megjelenése is. 1522-ben a lipcsei vásáron került piacra 3 ezer példányban az első kiadás, amelyet azután még a megjelenés évében további 12 utánnyomás követett. A teljes Luther-féle Biblia az Ószövetséggel együtt 1534-ben jelent meg nyomtatásban. Luther életében a Bibliát 300 kiadásban közel 1 millió példányban adták el. Amikor Luther hozzálátott a fordításhoz, már 18 német nyelvű Biblia-kiadás volt forgalomban. Mivel érte el Luther a példátlan sikert? A siker titka a Luther-Biblia nyelvezetében, stílusában rejlik: nem használ bonyolult fordulatokat, célja az Igét mindenki számára hozzáférhetővé tenni, ezért a beszélt nyelv ritmusát, mondatfűzéseit próbálta követni.

A reformáció másik központja, az evangéliumi kereszténységnek egy újabb önálló típusa a németlakta Svájcban, Zürichben jött létre. Zürich reformátora Ulrich Zwing- li volt, aki a Lutherénél radikálisabb változásokat igyekezett megvalósítani. Zwingli Luthertől eltérően nem szerzetesként, hanem humanistaként indult el, akiből később világi pap, tábori lelkész, politikus lett. Nézeteit Rotterdami Erasmus művei formálták. Teológiájának középpontjában az isteni predesztinációról és a szentségekről szóló tanítások álltak. Míg Luther a hit dolgában elutasította az értelmet, Zwingli racionalista volt. Míg Luther megelégedett azzal, hogy az egyház életéből csak a „keresz- tényietlen" elemeket iktatta ki, Zwingli teljesen új egyházi berendezkedést kezdett kialakítani. 1523-tól fokozatosan valósította meg egyházreformját. Szakított a katolikus szertartásokkal: semmi nem maradhatott meg, ami nem a Szentíráson nyugodott. A misével együtt eltűntek az egyházi énekek, az oltárok, az orgona, megszűntek a körmenetek, az ereklyék, a képek, a bérmálás, az utolsó kenet. Az egyházkormányzást, a házassági törvények megalkotását és az erkölcsi nevelés kérdését a városi tanács hatáskörébe utalta.

Luther és Zwingli egyaránt elhatárolták magukat az 1520-as években jelentkező szélsőséges irányzatoktól. Ezek közül az anabaptizmus jelentős tényezővé vált a birodalomban is. Követői – köztük Münzer Tamás – csak a felnőtt keresztséget fogadták el, és elutasították a katolikus egyházat éppúgy, mint a protestáns felekezetek egyházi kereteit.

A lutheri teológia mint politikai gyakorlat: a német parasztháború, 1524-1525

Az utókor a parasztháborúként vagy a közember forradalmaként ismert 1524-1525. évi felkeléseket egy adott területre korlátozódó szociális mozgalmak hosszú tradíciójába sorolja (korábbi hasonló felkelések: az 1476. évi frank Niklashauseni Fuvolás vezette lázadás, az 1493., 1502., 1513., 1517. évi Bundschuh-felkelések, 1514-ben a sváb Szegény Konrád-felkelés, az 1513-1517. évi parasztfelkelések hulláma). A kortársak nem így látták: az 1524-1525. évi eseményeket a reformáció, a vallási viták következményeként értékelték. Ténykérdés azonban, hogy a parasztháború Luther követőit és ellenségeit egyértelmű állásfoglalásra késztette.

1524-ben a zavargások a Fekete-erdő déli szegélyén és a Boden-tó vidékén kezdődtek, majd 1525-ben a fő központok Észak-Svábföldön, Frankföldön, Türingiában és Szászországban alakultak ki, de elszigetelt lázadás robbant ki a távoli Kelet-Po- roszországban is. A felkelések vezetői között földművesek és papok egyaránt jelen voltak. Széles volt a támogatók köre is: szegény és jobb módú parasztok, kézművesek és a városi szegénység tagjai. A felkelők politikai, gazdasági, szociális sérelmei a túlnépesedés okozta élelmiszerhiányban, az egyes paraszti közösségek vagyoni differenciálódása okozta konfliktusokban gyökereztek, valamint a földesurak paraszti szolgáltatások növelését célzó próbálkozásaiban. Az egymástól többé-kevésbé elszigetelt területeken kirobbant lázadások csak a legritkább esetben álltak kapcsolatban egymással. Jellemző, hogy a felkelésben részt vevő területek nagy része ekkor még érintetlen volt a reformációtól. A központi hatalom gyengeségéből adódóan – V. Károly távolléte, a birodalmi kormány működésképtelensége – a parasztok kezdetben jelentős sikereket értek el. Idővel azonban a fejedelmi seregeknek mindenütt sikerült leverniük a lázadók többnyire szedett-vedett csapatait.

A legismertebb, paraszti követeléseket tartalmazó, programjellegű katalógust, a parasztok 12 cikkelyét (Zwölf Artikel) 1525 márciusában a svábföldi Memmingen városának prédikátora, Christoph Schappeler és a népszerű röpiratíró szűcsmester, Se- bastian Lotzer állította össze. A 12 cikkely széles körben ismertté vált, néhány hét alatt 25 kiadást ért meg. Az I. cikkely a közösségnek azt a jogát követeli, hogy maga választhassa meg az evangéliumi igét hirdető lelkipásztorát, akit bőkezű tizeddel kell alkalmazni. A további cikkelyek a jobbágyi szolgáltatásokról, haszonbérletről, bérleti díjtételekről, halászati, vadászati, erdőhasználati jogokról, a kiróható büntetésekről szólnak. A XII. cikkely hangsúlyozza, hogy a fenti követeléseket szigorúan az Írás szerint kell szabályozni, amelyből a cikkelyek összeállítói sűrűn idéztek.

Az egyes tartományok lázongóinak programja, cselekvésük iránya nem volt egyforma. A sváb parasztság viszonylag mérsékelt magatartást tanúsított. Frankföld parasztjai a nemesek és a papok előjogait támadták, továbbá a feudális szolgáltatások eltörlését követelték, ehhez sikerült megnyerniük szövetségesnek Rothenburg ob der Tauber városának lakóit. A würzburgi püspöki székhely ostromgyűrűbe szorult, papságát végül a fejedelmek hadereje mentette meg. Türingiában 1525 májusában Münzer Isten országáról tartott prédikációival biztatta öldöklésre és gyújtogatásra a lázadókat. A parasztok, a városlakók és a bányászok meghirdetett szövetségét azonban Frankenhausen mellett kegyetlenül leverték, aminek Münzer is áldozatául esett. Münzer fellépésével egyidejűleg, 1525. május közepén Heilbronnban parasztparlament ülésezett birodalmi szintű reformok kidolgozásának céljával. A sváb szövetség csapatai azonban rövid idő alatt szétverték a kezdeményezést. A sváb szövetség az 1488. évi esslingeni birodalmi gyűlésen III. Frigyes császár (1440-1493) kezdeményezésére sváb birodalmi rendek részvételével alakult szövetség volt, amely az országbéke és a birodalmi reform ügyének előmozdítása érdekében, Ulm központtal működött. Tagjai voltak az egyházi és világi tartományfejedelmek mellett birodalmi lovagok és 20 sváb birodalmi város.

Luther először 1525 áprilisában közzétett Intés a békességre (Ermahnung zum Frie- den) című írásában mind a parasztokat, mind a fejedelmeket bírálta a történtek miatt. Hallván a lázadók rémtetteiről, még a frankenhauseni csata előtt dühödt kirohanást fogalmazott meg A parasztok gyilkos és rabló hordái ellen (Wider die mörderischen und rau- berischen Rotten der Bauern) címmel, amelyben a tartományfejedelmeket kíméletlen közbelépésre szólította fel.

A parasztháború eseményei döntő változást hoztak a reformáció további menetében. Luther népszerűsége látványosan csökkent. Ellenségei kritikáját, hívei rosszallását váltotta ki az is, hogy a parasztháború legsötétebb időszakában, 1525 júniusában kötött házasságot a volt apácával, Katharina Borával. A reformáció 1525 után egyre látványosabban a tartományok és városok vezető rétege és a teológusok ügyévé vált.

A fejedelmek reformációjától az ágostai hitvallásig, 1525-1530

A parasztháború utáni időszakban újabb politikai feszültség támadt. 1525 júliusában több katolikus fejedelem – Szakállas György szász herceg, Albert mainzi érsek, I. Joa- chim brandenburgi választófejedelem, I. Erik (1495-1540) braunschweig-lüneburgi és II. Henrik (1514-1568) braunschweig-wolfenbütteli herceg – részvételével a reformáció további terjedésének erőszakos úton történő megakadályozása céljából létrejött a dessaui szövetség. A fenyegető katolikus reakcióval szemben 1526 februárjában az evangélikus birodalmi rendek első politikai szövetsége, a torgaui szövetség alakult meg. Vezetői az ifjú Hesseni Fülöp tartománygróf (1509-1567) – akiben az evangélikus tábor 1524 tavaszától merész és széles politikai látókörű vezetőre talált – és Bölcs Frigyes testvére (és utóda), János szász választófejedelem (1525-1532) volt.

1526 nyarán az első speyeri birodalmi gyűlésen ismét napirendre került a még mindig függőben lévő wormsi ediktum végrehajtásának kérdése. A birodalmi gyűlésen a katolikus fejedelmek voltak többségben, ennek ellenére kompromisszumos megoldás született. A rendek megállapodtak abban, hogy a küszöbönálló egyetemes zsinatig – amelynek másfél évvel később kellett volna összeülnie – a wormsi ediktu- mot illetően minden birodalmi rend akként járjon el, „miként hiszi és reméli, hogy Isten és O császári felsége előtt [döntését] felelősséggel vállalni tudja". Ez a határozat valójában ismételt halasztást jelentett. Az evangélikus rendek azonban jogalapot láttak benne, hogy tartományukban egyházi reformot hajtsanak végre.

A birodalmi gyűlést követően, 1526-tól megkezdődött a lutheránus tartományi egyházrendszer kialakítása. Kezdetben a szervezeti kereteket tekintve két modell jött létre: a hesseni ún. szabadegyházi (freikirchliches Modell) és a szász ún. tartományúri/ fejedelemi egyházkormányzati modell (landesherrliches Kirchenregiment). Az egyházszervezeti reformot a tartományfejedelmek kezdeményezték, akiknek Luther 1523- ban az egyház és a világi felsőbbség viszonyáról kialakított véleménye szerint kötelességük volt az egyház rendjéről gondoskodni. A Szász Választófejedelemségben az egyházi és iskolai vizitációk révén, felülről szervezték meg a tartományi egyházat. A vizitációk átfogó bevezetésére csak 1527-ben került sor. A vizitátorok okítása céljából több kézikönyv is született (1526-ban Luther, 1528-ban Melanchthon írt ilyet). A bibliai és dogmatikai ismeretek hatékony elsajátítása céljából Luther 1529-ben kiadta a papok számára a Nagy kátét, a tanulóknak és híveknek a Kis kátét. A fejedelmi egyházkormányzat legfelsőbb szerve a fejedelmi kancellária volt. Emellett bizonyos időközönként a tartományúr által kijelölt vizitátorokból álló bizottság ellenőrizte az istentiszteletek, az oktatás rendjét. Az állandó egyházi tisztségviselők a szuperintendensek voltak. 1539-ben jött létre az első konzisztórium, amely lényegében egyházi törvényszék volt, és mindenekelőtt házassági ügyekben ítélkezett.

A hesseni egyház megszervezése azzal kezdődött, hogy Fülöp tartománygróf 1526 októberében összehívta a hombergi zsinatot. Itt született meg az az egyházi rendtartás, amely alapvető különbséget tett a hívők gyülekezete és a csupán együtthaladók között. Az alulról építkező szabad egyházi modellnek az alapgondolata az volt, hogy a hívők szabad akaratukból váljanak a gyülekezet tagjaivá. Minden gyülekezet tagjai közül választja meg elöjáróit, a gyülekezetek fölött pedig az általános zsinat áll. Luther tanácsára végül nem alkalmazták ezt a rendtartást. 1527-től a hesseniek is a szász modellt követték.

A reformáció későbbi eseményei és a rendek 1520-as években egyre látványosabb polarizációja szempontjából meghatározó a lutheránusok és a svájciak között 1525- ben kirobbant úrvacsoravita. Az irodalmi csatározás szintjén 1528-ig húzódó disputa jól mutatta, hogy a két evangéliumi irányzat képtelen volt békésen, egymást erősítve együtt haladni. Az úrvacsora tekintetében Luther elvetette a skolasztikus teológia felfogását az átlényegülésről (transsubstantiatio), amely szerint a pap szavainak hatására a kenyér és bor lényege (substantiája) – miközben ezek külső formája változatlan marad – átalakul Krisztus testének és vérének substantiájává. Luther úgy vélte, hogy Krisztus teste és vére valóságosan jelen van az átváltozáskor. Számára az volt a lényeges, hogy az úrvacsorában Isten cselekszik az emberrel. Itt is megmutatkozik, mennyire ragaszkodott Luther a Szentíráshoz az értelem szerepének határozott elutasítása mellett. Ezzel ellentétben Zwingli szerint Krisztus csak spirituálisan van jelen az úrvacsora során, nem a kenyérben és a borban, hanem a hívek szívében. Felfogása szerint az úrvacsora nem más, mint emlékezés az utolsó vacsorára, ennélfogva az evangéliumi kifejezés, hoc est, csak szimbolikusan értelmezhető, mint hoc significat. Az irodalmi vitába mások is bekapcsolódtak. Bázel reformátora, Johann Oecolampad és a strassburgi Martin Bucer a szimbolikus értelmezés mellett foglaltak állást, míg Johannes Brenz Luther nézeteit vallotta.

Időközben a lutheránusok politikai kilátásai ismét rosszabbra fordultak. Habsburg Ferdinánd egyesítette a katolikus rendeket, amelyek 1529 tavaszán, a második speye- ri birodalmi gyűlésen erélyesen tudtak fellépni az evangélikusok ellen. A birodalmi gyűlés határozata hatályon kívül helyezte az 1526. évi speyeri döntést, és kimondta, hogy ahol a wormsi ediktumot 1529-ig végrehajtották, ott hajtsák végre ezután is, a többi tartomány pedig tartózkodjék minden újítástól, ne szüntessen meg semmilyen papi hivatalt, tűrje el a katolikus misét, a szakramentálók, köztük Zwingli követői és az újrakeresztelkedők ellen fel kell lépni. A határozat ellen 1529. április 19-én öt fejedelemség (Hessen, Szászország, Brandenburg-Ansbach, Braunschweig-Lüneburg és Anhalt) és 14 birodalmi város, köztük Strassburg, Nürnberg, Ulm, Konstanz tiltakozott (protestált – innen a protestáns elnevezés).

A birodalmi gyűlés után már két, nyilvánvalóan eltérő „párt" állt szemben egymással. Ebben a helyzetben szükségesnek tűnt, hogy az evangélikusok – a németek és a svájciak – egységbe tömörüljenek. Hesseni Fülöp kezdeményezésére 1529 októberében sikerült megszervezni a marburgi párbeszédet, ahol valamennyi jelentős teológus – köztük Luther, Melanchthon, Zwingli, Oecolampad, Martin Bucer, Johannes Brenz, Andreas Osiander – megjelent. A megbeszélések eredménytelenül zárultak, annak ellenére, hogy Luther engedményeket tett a svájciaknak. A párbeszéd végén összeállított 15 marburgi cikk bizonyítja, mennyire közel kerültek egymáshoz a felek: 14 cikk a két párt megegyezéséről tanúskodik. Az úrvacsoráról szóló XV azonban az eltérő álláspontokat fogalmazza meg: Luther nem fogadta el a hoc est szimbolikus értelmezését. 1529. október 29-én a schwabachi konventen kiderült, hogy a wittenber- giek és a felnémet protestánsok között sem jöhet létre szorosabb politikai szövetség, mert fontos teológiai kérdésekben nem tudnak egyezségre jutni. Strassburg és Ulm ugyanis nem volt hajlandó elfogadni a Zwingli teológiáját elutasító 17 schwabachi cikkelyt, amely a wittenbergiek körében még 1529 júliusa és szeptembere között került titokban megfogalmazásra egy majdani szélesebb politikai szövetség reményében. Végül csak Nürnberg állt ki a wittenbergiek mellett.

V Károly 1529 végén tért vissza a birodalomba, hogy elnököljön a kiélezett vallási kérdés eldöntésének céljából 1530-ban összehívott augsburgi birodalmi gyűlésen. Azt remélte, hogy tárgyalások útján helyreállíthatja a rendet, ezért hallani akarta „mindenki belátását, opinióját, véleményét". Az evangélikusok vallásmagyarázó iratát Melanchthon készítette el, amelyből többszöri átdolgozás után megszületett az ágostai (augsburgi) hitvallás (Confessio Augustana). Az irat azt igyekszik igazolni, hogy az evangélikusok dogmatikailag a katolikus egyház talaján állnak. A hangsúlyok éppen ezért a két tanítás közös elemeire helyeződnek, a különbségek – az átlényegülés tanának vagy a pápaság intézményének tagadása – pedig háttérben maradnak. 1530 júniusában az augsburgi püspöki rezidencia épületében a jogtudós Christian Beyer szász kancellár olvasta fel a hitvallás német nyelvű változatát. A hitvallást a szász választófejedelmen, a hesseni tartománygrófon kívül további öt tartományfejedelem, valamint két birodalmi város, Nürnberg és Reutlingen követei írták alá. Strassburg teológusai, Martin Bucer és Wolfgang Capito, mivel a Confessio úrvacsoráról szóló X. cikkelyével nem értettek egyet, 14 nap alatt megfogalmazták saját városuk hitvallását. Az iratot négy felnémet város, Strassburg, Konstanz, Memmingen és Lindau írta alá. A 23 cikkből álló Négy város hitvallását (Confessio Tetrapolitana) külön nyújtották át a császárnak. Zwingli A hitről (Fidei ratio) című írását küldte el, amelyben tanainak az apostoli hitvallásra támaszkodó összefoglalását adja, részletesen taglalva benne sokat vitatott szakramentumtanát. A császár válaszul teológusaival – köztük Eck- kel – kidolgoztatta a Confutatiót, amelynek felolvasása után a Confessiót megcáfoltnak tekintette, mire Melanchthon válaszként benyújtotta az ágostai hitvallás Apologiáját. V. Károly ezt elutasította. Miután az evangélikusok elhagyták a birodalmi gyűlést, a katolikus többség ismételten hatályba léptette a wormsi ediktumot. A Confessio Wit- tenbergben kiadott latin és német nyelvű változatai, a Confutatio, az Apologia Luther 1529-ben kiadott kátéival együtt a formálódó lutheri tartományi egyház első hitvallási alapdokumentumai voltak.

A schmalkaldeni szövetségtől az augsburgi vallásbékéig, 1531-1555

Az augsburgi birodalmi gyűlés egyértelművé tette a császár nyíltan ellenséges magatartását a vallási konfliktus ügyében. A protestáns rendek ezért 1531 februárjában hat évre szóló kölcsönös védelmi szövetséget kötöttek a birodalmi gyűlés határozatainak végrehajtása ellen. A schmalkaldeni szövetséghez a Szász Választófejedelemség, Hessen, Braunschweig-Lüneburg, Braunschweig-Grubenhagen, két mansfeldi gróf, három északnémet város, Lübeck, Magdeburg és Bréma, továbbá Strassburg vezetésével több délnémet város csatlakozott. A vezető szerepet betöltő Hesseni Fü- löp a szövetségnek erőteljes Habsburg-ellenes jelleget adott azzal, hogy felvette a kapcsolatot Franciaországgal, Angliával, Dániával, Magyarországgal és Erdéllyel, de még a katolikus bajor hercegekkel is. A schmalkaldeni szövetség élén álló szövetségi tanácsban a vezető szerepet Szászország és Hessen játszotta. A tagok adója, a szövetségi kassza és az 1537-ben felállított önálló haditanács teremtették meg a szövetség aktív katonai cselekvőképességének feltételeit. A schmalkaldenieknek 1535-től saját alkotmánya is volt, amelyben rögzítették, hogy a katonai konfliktushelyzetekben nyújtandó kölcsönös segítségen kívül más – közelebbről nem meghatározott – nehéz helyzetekben is egymás segítségére sietnek. Fénykorában, 1537-1538-ban a szövetség összesen 42 tagot számlált.

A szövetség megkötésének ténye, de különösen az egyre fenyegető török veszély engedményekre kényszerítette a császárt. 1532 júliusában a Nürnbergi haladékban (Nürnberger Anstand) első alkalommal rögzítette az evangélikusok megtűrését. A haladék meghatározott időre szólt: az egy éven belül összehívandó egyetemes zsinatig. A dokumentum értelmében a protestantizmust az addigi elterjedtségében kellett megtűrni, a Birodalmi Kamarai Bíróságon pedig az egyházi birtokok visszavételével kapcsolatos pereket meg kellett szüntetni.

A következő években a schmalkaldeni szövetség megerősödött, és az evangéliumi mozgalom újabb és újabb területeket hódított meg. Wittenbergben a kinevezések alkalmával már 1533-ban a Confessióra kellett esküt tenni. Az úrvacsoravita miatt egymástól elidegenedett wittenbergiek és felnémet rendek Martin Bucer közvetítése nyomán közeledni kezdtek egymáshoz. Az 1536-ban megkötött wittenbergi konkordátum értelmében megegyeztek abban, hogy elfogadják a Confessiót, Melanchthon Apologiáját és az általa megfogalmazott úrvacsora-formulát. Ennek köszönhetően a lutheranizmus fokozatosan meghódította a felnémet városokat is. Ugyanígy teret nyert Württembergben, Pomerániában, Szakállas György halála után a Szász Hercegségben és Brandenburgban. Mindehhez kedvező körülményt biztosított, hogy 1535-ben Münster elestével a rajongókat súlyos csapás érte. Északon az újrakeresz- telőket, délen a zwingliánusokat és az újrakeresztelőket sikerült visszaszorítani és a Confessio elfogadására kényszeríteni.

A protestantizmus terjedését jelentősen előmozdította, hogy V Károly 1532 nyarától majd egy évtizeden keresztül a francia- és törökellenes háborúival volt elfoglalva, így erőit nem tudta a schmalkaldeniek ellen összpontosítani. 1532 után Károly első kudarca a tervezett egyetemes zsinat újbóli elmaradása volt. III. Pál pápa (1534-1549) többszörös, hosszú halogatás után a császár nyomására meghirdette a mantovai zsinatot, amely azonban Franciaország elutasító magatartása miatt ismételten meghiúsult. A protestáns rendek 1537 februárjában rendezett schmalkaldeni gyűlésükön ugyancsak tiltakoztak a zsinat ellen, mivel nem látták biztosítva annak szabadságát. Ismét szertefoszlott a katolikusok reménye, hogy a birodalomban a protestánsok ügyével foglalkozzanak. 1538-ban ezért a katolikus fejedelmek egy része létrehozta a protestánsellenes védelmi ligát, a 11 évig fennálló nürnbergi szövetséget. A liga megalakulásával ismét kiéleződött a helyzet. A politikai fejlemények azonban Károlyt ismét engedményekre kényszerítették. Az 1539-es Frankfurti haladék (Frankfurter Anstand) elhárította a közvetlen háborús veszélyt, újabb haladékot adva a protestánsoknak.

A következő időszakban a császár egyeztető tárgyalások révén próbált megegyezésre jutni a lutheránusokkal. Látszólagos békítő politikájával valójában a birodalom belső rendjét, vallási egységét akarta helyreállítani. Célja: visszavezetni a protestánsokat a katolikus egyházba, legfeljebb az egyetemes zsinatig néhány apró engedményt adva nekik. 1540 júniusában az elzászi Hagenauban a protestánsokkal folytatott tárgyalások nem hoztak eredményt, 1540 novembere és 1541 januárja között Eck és Melanchthon vitatkoztak az eredendő bűnről, de megegyezés nem született. 1541. április-májusban a „pártok" Regensburgban a megigazulásról vitatkoztak, és nagy nehézségek árán egyezséget kötöttek. Ezt azonban sem a kúria, sem Luther nem fogadta el. A vita másik témájáról, az átlényegülésről folytatott párbeszéd pedig egyenesen kudarcba fulladt.

1541 júniusában Hesseni Fülöp kettős házasságának lelepleződése váratlan fordulatot hozott a császáriak javára. A tartománygróf 1540 márciusában felesége beleegyezésével titkos házasságot kötött egy udvarhölggyel. Fülöp, hogy megszerezze a menyasszony anyjának beleegyezését, elérte Luthernél és Melanchthonnál, hogy gyóntatóatyaként hozzájáruljanak a titokban kötött második házasságoz, ami óriási visszhangot keltett a korabeli teológusok körében. A birodalmi jog értelmében Fülöp élete és vagyona is veszélybe került. Az 1532. évi regensburgi birodalmi gyűlésen kiadott első általános német büntető törvénykönyv (Constitutio Criminalis Carolina) a bigámiát mint súlyos bűncselekményt halálbüntetéssel szankcionálta. Fülöp, hogy a büntetést elkerülje, s a császári kegyelmet elnyerje, 1541 júniusában egy különszerződés keretében (regensburgi szerződés) kénytelen volt kiegyezni a császárral. Hosz- szú távon azonban Fülöp vallási kérdésekben a császár egyik legádázabb ellensége maradt. Ellenzéki magatartása alig öt esztendővel a különszerződés megkötése után a cselekedetek szintjén ismét megmutatkozott: 1546 júniusában a schmalkaldeni háborúban a protestáns oldalt erősítendő verbuvált haderőt.

V. Károly pozícióit tovább erősítette az, hogy a politikai szempontból rendkívül taktikus Móric szász herceg Szászország választófejedelmi részére vonatkozó császári ígérvényre (választófejedelem 1547-1553) kilépett a schmalkaldeni szövetségből, bár az egyházi reform ügyétől nem fordult el. Röviddel ezután II. Joachim brandenburgi választófejedelem (1535-1571) is kivált a szövetségből. A protestánsoknak ugyanakkor éppen az 1540 és 1543 közötti időszakban a birodalom déli, északi és nyugati területein fontos városokat, püspöki székhelyeket és tartományokat sikerült megnyerniük a szövetségnek, köztük Pfalzot, Naumburgot, Merseburgot, Meissent, Hildesheimet. Közben Hesseni Fülöp V. Károllyal kötött különmegállapodásának – a protestáns rendek erőviszonyaira nézve – végzetes hatása egyre inkább érezhetővé vált. 1543-ban az alsó-Rajna-vidéki Geldern (a terület 1477-ben a burgund örökség részeként került a birodalomhoz) birtoklásáért viszály robbant ki a császár és a terület birtokosa, Wilhelm von Kleve herceg között. A herceg Kleve, Jülich, Mark és Ravens- berg birtokosaként 1538-ban szerezte meg Geldernt, s így komoly hatalmi pozíciókat mondhatott magáénak a birodalom északnyugati szegletében. Ugyanakkor V. Károly számára is stratégiai fontosságú volt, hogy Geldernt, mint burgund örökségrészt megszerezze. A schmalkaldeni szövetség csapatai meg tudták volna védeni Kleve hercegét, de ezt Hesseni Fülöp megakadályozta, hogy ezáltal biztosítsa V. Károly győzelmét. A szövetség Kleve hercegét nem vette fel tagjai közé, és segítséget sem nyújtott neki, így a császár egy rövid katonai közjáték után könnyedén bevette Gel- dernt. A protestantizmus látványos előretörése a birodalom északnyugati területein ezzel megtorpant.

1544-1545-ben a császár befejezte külső háborúit, és minden erejét a protestánsok elleni küzdelemnek szentelte. A pápával is sikerült megegyeznie a zsinat kérdésében: III. Pál 1544 novemberében a következő év márciusára Trientbe hívott össze egyetemes zsinatot. 1545-ben a wormsi birodalmi gyűlésen a protestánsok egyértelműen elutasították a zsinaton való részvételt. Elkerülhetetlenné vált a fegyveres összeütközés. A háború kitörését megelőző feszült időszakban, 1546. február 18-án következett be Luther halála is.

A császárnak több katolikus hatalom – köztük a pápa, Ferdinánd király, IV Vilmos bajor herceg – mellett egy sor protestáns fejedelem – köztük Szász Móric, a braunsch- weig-kalenbergi, a brandenburg-kulmbachi fejedelem – is szövetségese volt, akiknek cserébe különböző méltóságokat, egyházi engedményeket ígért. A háború két hadszíntéren folyt: 1546-ban a délnémet, 1546 végétől 1547 tavaszáig az északnémet területeken. Miután a délnémet városok megadták magukat a császárnak, a döntő összecsapásra északon került sor. A schmalkaldeni szövetség csapatai 1547. április 24-én a Mühlberg melletti csatában vereséget szenvedtek. János Frigyes szász választófejedelem (1532-1547) fogságba esett, csakúgy, mint Hesseni Fülöp, aki júniusban volt kénytelen megadni magát a császárnak. Fülöpöt a császár Németalföldön tartotta fogva, és csak 1552. szeptember 10-én térhetett haza. Az 1547. május 29-i wittenbergi kapituláció értelmében János Frigyes választófejedelmi méltóságát Szász Móric herceg kapta meg.

A protestáns rendek leverése után V Károly hozzálátott, hogy birodalmi politikájának két sarokkövét megvalósítsa: a választási kapitulációban a birodalmi rendek számára biztosított szabadságjogok megnyirbálását, a katolikus egyház helyreállítását. A császár ismételten összetűzésbe került a pápával. III. Pál, tartva az éppen hatalmának csúcspontján álló V Károly túlságosan nagy befolyásától, az 1545 óta a birodalom területén fekvő Trientben ülésező zsinatot 1547-ben a Pápai Államban fekvő Bolognába helyezte át. Károly császár ezek után önhatalmúlag látott hozzá a birodalom egyházi ügyeinek rendbetételéhez. Az 1548-ban Augsburgba összehívott birodalmi gyűlésen május 15-én kihirdették az Augsburgi interimet, amely június 30-án mint a birodalmi gyűlés határozata birodalmi törvénnyé emelkedett. Az interim provizórikus, köztes megoldást hozott (császári köztes vallásként – kaiserliche Zwischen- religion – is aposztrofálják), amelyet a császár a rendek tiltakozása ellenére fogadtatott el. V. Károly a katolikus rendeket azzal győzte meg, hogy a katolikus teológusok által megszövegezett interimben felszólítja a pápát a zsinat Trientbe való visszahelyezésére, a protestáns fejedelmeket pedig kötelezi a zsinaton való részvételre. A vallási kérdésre Károly úgy próbált megoldást találni, hogy konfesszionális tantételekre vonatkozó distinkciókat is belevett az interimbe. A protestánsoknak a laikus kehely használatát és a papok nősülését engedélyezte, egyébiránt pedig a katolikus tantételeket és szertartásokat tette kötelezővé, elvetve a hit általi megigazulás tanát, a zugmisét. Az interim jelentős politikai ellenállást váltott ki. A fejedelmek a császár önkényes beavatkozását látták benne, és politikai szabadságjogaikat féltették.

A délnémet protestánsok, akik gyakorlatilag teljesen védtelenek voltak a császárral szemben, vagy alávetették magukat az interim rendelkezéseinek, vagy erőszakkal rájuk kényszerítették azokat. Több közösség passzív ellenállással próbált védekezni. Jóval nagyobb ellenállást tanúsítottak az északnémet területek, különösen a városok. A Szász Móric területén fekvő Magdeburgban is a hithű lutheránusok körében törtek ki zavargások. Móric, aki a schmalkaldeni háborúban tanúsított magatartása miatt meglehetősen ellentmondásos helyzetbe került lutheránus alattvalói előtt, 1548 decemberében kidolgoztatta a Lipcsei interimet. A formula, amelynek fő szerzője Melanchthon volt, a megigazulásról, a jó cselekedetekről az evangéliumi tanítást képviselte, elhagyta a katolikus miserendet, de megtartott egy sor katolikus szokást és szertartást. Melanchthon a dokumentum megfogalmazásával saját teológustársai körében számos ellenséget szerzett magának. Hosszadalmas disputa vette kezdetét a szertartások és a kultusz közvetítőeszközeiről (Adiaphora-vita, 1548-1552). Összességében az interim elleni harc megbontotta a lutheránus teológusok egységét.

V. Károly kíméletlensége felháborodást váltott ki birodalomszerte, ami elősegítette a politikai áttörést. A fejedelmek egy csoportja nyíltan szembefordult a császári politikával. Szász Móric, megváltoztatva pártállását, a protestánsok élére állt. Móric a schmalkaldeni háborúban tanúsított császárhű magatartásáért ajándékba kapott választófejedelmi méltóságot valójában nem gyakorolhatta az északnémet rendekkel szembeni ellenséges helyzetben. Kínosan érezte magát evangélikus alattvalóival szemben is, akik Meisseni Júdás néven emlegették. Személyes sértésnek vette továbbá, hogy V. Károly az apósát, Hesseni Fülöpöt alattomos módon elfogatta. Móric 1552 tavaszán Innsbruckban váratlanul lerohanta a császárt. Károly a karintiai Villachba menekült. 1552 áprilisában a Bolognában ülésező trienti zsinat is tíz évre feloszlott. Ferdinánd, Móric és több fejedelem részvételével 1552. június 1-jén Passauban gyűlést tartottak. Móric a protestánsok érdekében, taktikusan, a tartós vallásbéke mellett érvelt, még egyházszakadás árán is. A katolikus ellenzők semlegesítésére pedig a német nemzet szabadságát hangsúlyozta. Az 1552. augusztus 15-én ratifikált passaui szerződés de facto hatályon kívül helyezte az Augsburgi interimet, elismerésre kerültek az addigi konfesszionális birtokállapotok. A szerződés a valláskérdés megoldását a következő birodalmi gyűlésig gyakorlatilag elnapolta, de az evangélikusoknak addig nyugalmat biztosított.

1555-ben az augsburgi birodalmi gyűlés V Károly távollétében Ferdinánd vezetésével ült össze. A szeptember 24-én aláírt augsburgi vallásbéke jogilag szabályozta a katolikusok és az augsburgi hitvallást követők együttélését. A protestantizmus, vagyis a felekezeti megosztottság a birodalmi jog szintjén tartós legitimációt nyert. Az augsburgi vallásbéke nem a vallási tolerancia dokumentuma, sokkal inkább azt mutatja, miként lehet a vallási különbségeket politikai eszközökkel kezelni.

A béke mindkét felekezetnek ugyanazt a védelmet biztosította: a katolikus és az evangélikus rendek a birodalom jogrendjének részeivé váltak. Ez azt jelentette, hogy sem az ágostai hitvallást, sem a régi vallást (ti. a katolikus vallást) követő birodalmi rendeket vallási hovatartozásuk miatt üldözni nem lehetett. Azon személyek viszont, akik a két nevezett vallás egyikéhez sem tartoztak, teljességgel kívül rekedtek a béke érvényességi körén (újrakeresztelők, zwingliánusok stb.).

A béke a birodalmi rendeknek biztosította azt a jogot, hogy egyik vagy másik vallás mellett döntsenek (ius reformandi), míg az alattvalóknak uruk vallását kellett követniük. Az utókor értelmezésében ez a cuius regio, eius religio (akié a föld, azé a vallás) elve. A formulát először, 1600 körül, Joachim Stephani evangélikus jogász használta a békét magyarázó kommentárjában. A ius emigrandi formula a más hitű alattvalók számára biztosította a kivándorlás, vagyis a szabad elköltözés jogát anélkül, hogy becsületükben, vagyonukban, feleségük vagy gyermekeik tekintetében kárt szenvednének. A birodalom területén ez volt az első, alattvalók számára alapvető jogokat biztosító törvény.

A béke külön szabályozta azoknak a birodalmi városoknak a helyzetét, amelyekben mindkét vallás követői éltek, és mindkét felekezet vallásának gyakorlását engedélyezte.

Azt, hogy a katolikus rendek aláírják a békét, Ferdinánd úgy tudta elérni, hogy az egyházi fenntartás (reservatum ecclesiasticum) formulában biztosította a katolikus egyházi fejedelemségek és javadalmak fennmaradását. Ennek értelmében, ha a jövőben egy érsek, püspök vagy más egyházi személy protestánssá lesz, elveszíti egyházi hivatalát és az ahhoz tartozó birtokokat és jövedelmeket. A protestánsokat kompenzálandó, Ferdinánd különnyilatkozatban (Declaratio Ferdinandea) garantálta, hogy az egyházi fejedelemségek területén az ágostai hitvallást valló tartományi nemességet és a városokat meg kell tűrni.

A tartományúri fennhatóság alá tartozó területeken a szekularizált egyházi javak tekintetében a béke a status quót a passaui szerződés időpontjában jelölte meg. Ez azt jelentette, hogy a protestánsok megtarthatták az 1552 előtt elkobzott, nem közvetlen birodalmi jogállású egyházi birtokokat.

Az egyházi jurisdictiót, vagyis a katolikus egyházi fennhatóságot protestáns területeken a „végleges vallási megegyezésig" felfüggesztették. Ez a megfogalmazás is jelzi, hogy a békét alapvetően ideiglenesnek tekintették, de rögzítésre került az is, hogy a végleges megegyezésre csak „keresztényi, baráti és békés eszközökkel" szabad törekedni. Ha a megegyezés nem jönne létre, a béke „örökké tartó" legyen.

Számos kérdés – részben szándékosan – nem került tisztázásra. A vallásbéke az ágostai hitvallás és a római egyház hívein kívül eleve kizárt minden más vallási csoportot. Nem szól a béke a ius reformandi jogi konzekvenciáinak tényleges kezeléséről, de ugyanígy a katolikus egyházi fennhatóság érvényessége és konkrét tartalma sem került részletes kidolgozásra. Nyitott kérdés maradt, hogyan kezeljék a protestáns területeken tartományi fennhatóság alatt álló, 1552 előtt még nem szekuralizált egyházi javakat. Mindezekből számos peres ügy, jogi vita származott. Az augsburgi vallásbékében nem tisztázott kérdések által gerjesztett konfliktusok végül a harmincéves háborúba torkolltak. A kérdésekre csak az 1648. évi vesztfáliai béke adott új válaszokat.

SZAKIRODALOM

Blickle, Peter: Der Bauernkrieg: die Revolution des gemeinen Mannes. München, C. H. Beck, 32006. Burkhardt, Johannes: Das Reformationsjahrhundert. Deutsche Geschichte zwischen Medienrevolution und Institutenbildung 1517-1617. Stuttgart, Verlag W. Kohlhammer, 2002.

Chadwick, Owen: A reformáció. Budapest, Osiris Kiadó, 1997.

Delumeau, Jean: Naissance et affirmation de la Réforme. Paris, Presses Universitaires de France, 1965.

Friedenthal, Richard: Luther élete és kora. Budapest, Gondolat, 1977.

Heussi, Karl: Az egyháztörténet kézikönyve. Budapest, Osiris Kiadó – Teológiai Irodalmi Egyesület, 2000.

Lutz, Heinrich: Reformation und Gegenreformation. München, R. Oldenbourg Verlag, 2002. Mörke, Olaf: Die Reformation. Voraussetzungen und Durchsetzung. München, R. Oldenbourg Ver- lag, 2005.

Schilling, Heinz: Aufbruch und Krise. Deutschland 1517-1618. Berlin, Seidler, 1988.