Ugrás a tartalomhoz

A kora újkor története

Poór János (2009)

Osiris Kiadó

Vajnági Márta │ AZ OSZTRÁK ÖRÖKÖS TARTOMÁNYOK

Vajnági Márta │ AZ OSZTRÁK ÖRÖKÖS TARTOMÁNYOK

Kemény fába vágja a fejszéjét az a kutató, aki az osztrák örökös tartományok (österreichische Erblande/Erblander) történetével szeretne foglalkozni. Nem elég levenni a polcról valamelyik Ausztria történetét taglaló kötetet, hiszen a mai szövetségi állam területe csak részben esik egybe az örökös tartományokéval, olyan munka pedig, amely kifejezetten az örökös tartományok történetét dolgozza fel, nemigen akad. Bár az egyes tartományokra vonatkozóan kiváló kötetekkel találkozhatunk az osztrák tartományi történetírás hagyományainak köszönhetően, ezek nem adhatnak átfogó képet az egész térség fejlődéséről. Problémát okoz továbbá, hogy egyes területekkel kapcsolatban ma is vitatják, vajon része volt-e az osztrák örökös tartományoknak, mivel soha nem készült tételes felsorolás a tartományokról, annak ellenére, hogy a források szövegében és a szakirodalomban is gyakran előfordul a terminus. Jelen tanulmány a szükséges középkori előzmények vázolása mellett az osztrák örökös tartományok kora újkori fejlődésének főbb jellegzetességeit ismerteti, amelynek során külön hangsúlyt kap az örökös tartományokat jól-rosszul összekötő központi igazgatási rendszer bemutatása.

Az osztrák örökös tartományok kialakulása

Osztrák örökös tartományoknak nevezzük a Habsburg-dinasztia osztrák ágának családi birtokait. Ezek a területek képezték a későbbi Ausztria törzsterületét, de nem estek teljesen egybe azzal. Az osztrák örökös tartományok közé tartozott Alsó-Ausztria (Niederösterreich, Austria unter der Enns), Felső-Ausztria (Oberösterreich, Austria ob der Enns), Stájerország (Steiermark), Karintia (Karnten), Krajna (Krain), Tirol, valamit az elszórtan elhelyezkedő, apró területekből álló Elő-Ausztria (Vorderösterreich). Nem volt része az örökös tartományoknak a Salzburgi Érsekség és a mai Burgenland sem. Meg kell különböztetni továbbá a német örökös tartományok fogalmát, amely a Habsburgok valamennyi Német-római Birodalmon belüli birtokát jelölte, tehát az osztrák örökös tartományokon túl a cseh és a morva területek is beletartoztak. A késő középkortól kezdték a Habsburgokat és birtokaikat ausztriai ház (Haus Österreich) néven emlegetni, és az Ausztria megnevezést a későbbiek is használták a Habsburgok országainak jelölésére.

Ausztria tartomány kialakulása a kora középkori frank igazgatási struktúrára vezethető vissza. Először Nagy Károly császár (800-814), majd I. Ottó (király: 936-962, császár: 962-973) hozott létre a Bajor Hercegség északkeleti csücskében őrgrófságot (Ostmark) az avarok, illetve a magyarok elleni védekezés érdekében. 976-ban a területet a frank eredetű Babenberg-családból származó Liutpoldnak (976-994) adományozták. A Babenberg-dinasztia tagjai 1246-ig uralkodtak a terület felett. Az Ostarri- chi kifejezés, amelyből a későbbi Ausztria és Österreich formák is származnak, először egy 996. november 1-jére keltezett, a freisingi főapátság számára kiállított oklevélben szerepel a Duna menti területek Ybbs és Traisen közti szakaszának megjelölésére. A latinosított Austria változat a 12. század folyamán szorította ki a terület egyéb megnevezéseit (oriens, plaga priens stb.). A területet 1156-ban választották le a Bajor Hercegségről, és Osztrák Hercegség néven II. (Babenberg/Jasomirgott) Henriknek (1156-1177) adományozták, aki székhelyét Bécsben rendezte be. Ausztria felosztása Alsó- és Felső-Ausztriára az Enns folyó mentén, amely 1853-ig közigazgatási határvonalat is jelentett, II. (Premysl) Ottokár cseh királynak (1253-1278) köszönhető, aki a Babenberg-örökségért folytatott küzdelmek során használta először ezt a felosztást. A Babenberg-család kihalását (1246) követő zavaros időszak után I. (Habsburg) Rudolf német király (1273-1291) adományozta Ausztriát fiainak 1282-ben, ezzel megkezdődött a Habsburgok több évszázados uralma a terület fölött. A Bécs-központú Alsó-Ausztria tartomány a Nagy kiváltságlevél (lásd alább) 1453-as elismerése óta főhercegség volt, a Linz-központú Felső-Ausztria csak 1784-ben lett a főhercegség része, addig mindössze fejedelemségnek számított.

Stájerországot, az eredetileg a Bajor Hercegség és Karintia területéből leválasztott őrgrófságot uraik Steier nevű központjukból kormányozták a 11-12. századtól. Erről a központról ered a terület elnevezése. Az őrgrófságot 1180-ban emelte hercegséggé I. (Barbarossa) Frigyes császár (1152-1190). A terület az 1186-ban megkötött és 1192- ben életbe lépett georgenburgi örökösödési szerződéssel került az osztrák hercegek birtokába, és 1282-ben a Habsburgoké lett Ausztriával együtt. Fővárosa Grazban volt.

Karintia tartomány szintén a Bajor Hercegség részét képezte a kora középkor folyamán. 976-ban emelték önálló hercegséggé a bajor herceg hatalmának csökkentése végett. A 13. században a hercegség II. Ottokárhoz került, majd 1276 és 1286 között rövid időre Ausztriával egyesítették. 1286-ban Karintiát a tiroli grófi család szerezte meg, amelynek 1335-ös kihalása után IV (Bajor) Lajos német császár (1314-1347) a Habsburgoknak adományozta a területet. Fővárosa St. Vein, a 15. századtól Klagenfurt volt. Karintia hercegének hatalma az 1040-ben őrgrófsággá szervezett Krajnára is kiterjedt, amely így Karintiával együtt 1335-ben szállt a Habsburgokra.

A Tiroli Grófság területe a 11. század elejéig volt a Bajor Hercegség része. 1027- ben II. Konrád császár (1024-1039) választotta le a területet Brixen és Trient püspöke számára, akik közösen uralkodtak felette. A katonai és igazságszolgáltatási feladatok ellátását világi nemesekre, grófokra bízták, akik a 12. század végétől Tirolban lévő székhelyükről kormányoztak. Innen kezdték őket tiroli grófoknak nevezni. Tirolt 1363-ban az osztrák hercegek örökölték meg, és innentől a grófság a Habsburg-csa- lád birtokai közé tartozott. A tartomány központja Meran, a 15. századtól Innsbruck volt.

Elő-Ausztria valójában nem önálló tartomány volt, hanem elszórtan elhelyezkedő, különböző nagyságú és jogállású területek összessége. Ennek következtében gyakran vita tárgyát képezi, hogy mennyiben sorolható az örökös tartományok közé. A középkor és kora újkor folyamán, a nemzetközi politikai viszonyok változásának is köszönhetően, az Elő-Ausztriához sorolt területek sokszor változtak. Ehhez a tartományhoz tartoztak kezdetben a Habsburgok ősi észak-svájci birtokai Aargau, Zü- richgau és Thurgau tartományokban. Ezeket a Habsburgok a 14-15. század folyamán veszítették el, mivel a területek csatlakoztak a mai Svájc területén megalakul Eidgenossenschafthoz (Zürichgau 1351-ben, Aargau 1415-ben, Thurgau 1460-ban). A területek véglegesen az 1499. szeptember 22-én megkötött bázeli békével függetlenedtek, amely a sváb háború (1499. február-szeptember) lezárásaként minden birodalmi joghatóságot megszüntetett az Eidgenossenschaft tartományai felett. További ősi Habsburg-birtokok terültek el Elzászban és Sundgauban, amelyeket az 1648-as vesztfáliai béke csatolt Franciaországhoz. A szintén ebben a térségben található Breis- gau és Svábföld, amelyek kezdetben az örökös tartományok részét képezték, a napóleoni háborúk idején, 1805-ben vesztek el, amikor a Habsburgok kénytelenek voltak lemondani ezekről a területekről Baden, Württemberg és Bajorország javára. Az ősi birtokoknál később csatolták Elő-Ausztriához Vorarlberget, amelynek nagy része 1375-ben került Habsburg-kézre, további területeit a dinasztia 1390 és 1523 között vásárlások útján szerezte meg. 16. századi szerzemény volt Hagenau (1504), Kons- tanz városa (1548) és Ortenau (két részletben: 1551 és 1556). Lotaringiai Ferenc (a későbbi I. Ferenc császár, 1745-1765) révén került a családi birtokok közé Falkenstein (1745/1765), majd 1780-ban Tettnang, végül 1804-ben Lindau és Rothenau lett az örökös tartományok része.

2.2. táblázat - Népesedési adatok az osztrák örökös tartományokban 1527-1800

Tartomány

1527 k.

1600 k.

1650 k.

1700 k.

1754

1780

1790

1800

Alsó-Ausztria

500 000

580 000

450 000

630 000

922 200

974 000

1 000 000

1 028 000

Felső-Ausztria

335 000

380 000

250 000

450 000

526 000

601 000

623 000

626 000

Karintia

135 000

175 000

180 000

215 000

253 000

272 700

272 800

267 600

Stájer-ország

279 000

320 000

nincs adat

380 000

460 000

510 000

519 000

5 123 000

Tirol

110 000

140 000

nincs adat

175 000

218 000

221 000

225 000

225 000

Vorarlberg

32 000

40 000

45 000

50 000

58 500

66 000

75 000

76 500


Az osztrák örökös tartományok kora újkori lakosságszámára csak becsléseink vannak. Az első, Mária Terézia (1740-1780) utasítására 1754-ben készített hivatalos népszámlálás adatai is bizonytalanok a kezdetleges módszerek miatt, a korábbi időszakok adatai viszont még ezeknél is kevésbé megbízhatóak. A szakirodalomban található kimutatások adataiban olykor százezres nagyságrendű eltérések mutatkoznak, így a táblázatban és a következőkben olvasható számok is csak irányadó jellegűek lehetnek. Általánosságban elmondható, hogy a kora újkor folyamán az örökös tartományok lakossága folyamatosan növekedett, bár a növekedést hosszabb-rövidebb időre járványok, éhínségek, természeti katasztrófák szakították meg. Természetesen a fejlődés üteme és mértéke régiónként is eltérő volt. Jó példa erre a 17. század közepének adatsora, ahol látszik, hogy Alsó- és Felső-Ausztria tartományokban, amelyeket közvetlenül is sújtottak a harmincéves háború harci cselekményei, a lakosságszám 1600 és 1650 között 580 ezerről 450 ezerre, illetve 380 ezerről 250 ezerre esett vissza. A háborúban közvetlenül nem érintett Karintiában és Vorarlbergben viszont, ha nem is látványos, de állandó növekedés figyelhető meg. A két Ausztria viszonylag gyorsan regenerálódott a háború után, és az 1700 körüli években lakosságuk elérte a 630, illetve a 450 ezret. A 18. században Európa-szerte tapasztalható jelentős demográfiai növekedés az örökös tartományokban is érezhető volt. Az 1754-es népszámlálás adatai szerint Alsó-Ausztria lakossága ekkorra meghaladta a 900 ezret, Felső-Ausztriáé túllépett az 500 ezren, és Stájerország is megközelítette a félmilliós határt. A század második felében folytatódott a növekedés, a századfordulóra Alsó-Ausztria átlépte az egymillió főt is, csak a francia forradalmi háborúk időszakában mutatkozott kisebb- nagyobb visszaesés a tartományok lélekszámában.

2.3. táblázat - Városi népesedési adatok

Város

1600

1754

Bécs

50 000

175 000

Steyr

9 000

7 000

Graz

8 000

20 000

Innsbruck

5 700

8 500

Klagenfurt

4 000

7 000

Linz

3 000

10 000


A kora újkorban a városi lakosság is gyarapodásnak indult, Bécs 1754-re 175 ezer lakosú világvárossá nőtte ki magát. A lakosság jelentősebb arányú növekedése elsősorban a tartományok és országcsoportok székhelyeinek esetében figyelhető meg: Graz lakossága a 18. század közepére elérte a 20 ezret, Linzé a 10 ezret.

Hamisított főhercegség – a Kis és a Nagy kiváltságlevél

Ausztria jogállását illetően két oklevélről kell megemlékezni. Az első az ún. Kis kiváltságlevél (Privilegium minus), amelyet az Osztrák Hercegség létrehozásával együtt, 1156. szeptember 17-én adott ki I. Frigyes császár. Ekkor az első osztrák herceg, Ja- somirgott Henrik a következő kiváltságokat kapta meg: a kiváltságlevél biztosította a nőági öröklést és a herceg gyermektelensége esetére utódjelölési jogot, a hercegnek csak az Osztrák Hercegséggel szomszédos területekre vezetett hadjáratokhoz kellett hadba vonulnia, csak akkor volt köteles részt venni a hűbéresek gyűlésén, ha azt Bajorország területén tartották, végül a hercegség területén megkapta a legfelsőbb bírói hatalmat. Fontos jellemzője a dokumentumnak, hogy a kiváltságokat nem Henrik személyéhez, hanem az Osztrák Hercegség területéhez kötötte, ami azt jelentette, hogy bárki szerezte meg a hercegi címet, valamennyi itt említett kiváltság megillette.

A másik dokumentum az 1358-1359 folyamán kompilált ún. Nagy kiváltságlevél (Privilegium maius). Ezt IV Rudolf herceg (1358-1365) hamísíttatta, mivel az 1356-ban kiadott német Aranybullában IV (Luxemburgi) Károly császár (1346-1378) nem emelte be az osztrák herceget a Német-római Birodalom elitjét alkotó, a császár személyének kiválasztására döntő befolyással bíró hétfős választófejedelmi kollégiumba. Rudolf a rangemelés reményében hét, részben hamisított oklevélből állíttatta össze a Privilegium maiust. Benne volt egy 1058-ra datált, IV Henrik császár (1056-1105) által kiadott oklevél, az 1156-os Privilegium minus, egy 1228-ra datált oklevél, egy 1245-ös I. Frigyestől (1220-1250), egy 1283-as I. Rudolftól, valamint bekerült egy Iulius Caesarra és egy Nero római császárra visszavezetett oklevél is. IV. Károly császár az itáliai reneszánsz híres alakját, Francesco Petrarcát kérte fel a kiváltságlevél hitelességének vizsgálatára, majd az ő tanácsára megtagadta a Privilegium maius megerősítését. 1442- ben, majd 1453-ban a Habsburg-dinasztiából származó III. Frigyes német király, majd császár (1440/1452-1493) azonban hitelesnek ismerte el a hét oklevelet, és megerősítette a Nagy kiváltságlevelet, amely azon túlmenően, hogy Alsó-Ausztria tartományt (és ezzel az Osztrák Hercegséget) főhercegség rangjára emelte, kiterjedt előjogokat biztosított a főherceg számára. Ilyen volt a hűbéradományozási jog kiterjesztése, a korona és jogar használatának engedélyezése, a hercegség öröklését illetően a pri- mogenitúra és az oszthatatlanság elvének bevezetése (utóbbiak választófejedelmi kiváltságok voltak), illetve annak elismerése, hogy a birodalmi ranglétrán az osztrák főherceg közvetlenül a választófejedelmek után következik. A Nagy kiváltságlevelet 1599-ben II. Rudolf (1576-1612), 1729-ben VI. Károly (1711-1740) is megerősítette, a hamisításra csak Walter Wattenbach német történész kutatásai derítettek fényt 1856-ban.

Felosztások és egyesítések

A Habsburgok kezén csoportosuló területkomplexumot a késő középkortól kezdve többször felosztották a család különböző ágai között. Az első felosztást 1379-ben a neuburgi szerződés szentesítette. A birtokokat III. Albert (1365/1379-1395) és III. Li- pót (1365/1379-1386) hercegek között osztották fel, utánuk nevezték a továbbiakban a család két ágát Albertinusnak, illetve Leopoldinusnak. A szerződés értelmében Albert kapta meg Alsó- és Felső-Ausztria tartományt, Steyr városát és Salzkammergu- tot, Lipót pedig Stájerországot, Karintiát, Krajnát, Tirolt, Elő-Ausztriát, valamint az adriai területeket. A megállapodás mindkét ág fejének lehetővé tette a hercegi cím és a felségjelvények használatát. A birtokfelosztás feltételeit hamarosan módosították az 1395-ös hollenburgi szerződésben, amely kimondta, hogy a két ág közötti megosztás továbbra is megmarad, de közösen kormányozzák a területeket, a vazallusok mindkettőjüknek felesküsznek, és a jövedelmeken egyenlő arányban osztoznak. Egy évvel később a két legidősebb Leopoldinus fivér, Vilmos (1386-1406) és IV Lipót (1406-1411) Bécsben szerződést kötött a Lipót-ág birtokának további felosztásáról. Vilmos megkapta Stájerországot, Karintiát, Krajnát, az adriai területeket és Friault, Lipóté lett Tirol és Elő-Ausztria.

Ezzel gyakorlatilag kialakult az a három országcsoport (Landergruppe), amelyek a későbbi birtokfelosztások alapját is képezték. Az Albertinusok birtokában lévő Alsó- és Felső-Ausztria tartományok alkották Alsó-Ausztria országcsoportot Bécs központtal. A Graz-központú Belső-Ausztria (Innerösterreich) országcsoportba tartozott Stájerország, Karintia, Krajna, az adriai területek és Friaul. A harmadik országcsoport, Felső-Ausztria központja Innsbruckban volt, és Tirol mellett Elő-Ausztriát foglalta magában. (Mivel Alsó- és Felső-Ausztria a tartományt és az országcsoportot is jelölheti, használatukkor tisztázni kell, melyikről van szó.)

A 15. század folyamán a Lipót-ág férfi tagjai között további, nehezen követhető felosztásokra és cserékre került sor, ám ezek csak időlegesek voltak, és végső soron nem változtattak az országcsoportokon. A század második felében azonban halálesetek és szerződések révén megindult a területek egy kézen való egyesítése. 1457- ben az utószülött László (magyar királyként V László, 1440-1457) halálával kihalt az Albert-ág, és a Lipót-ágon belül testvérharc indult a Belső-Ausztriát birtokló V. Frigyes (császárként III. Frigyes) és fivére, VI. Albert (1457-1463) között Alsó-Ausztria országcsoport birtoklásáért, amely Albert 1463-ban bekövetkezett halála után Frigyes kezére került. A harmadik országcsoportot (Felső-Ausztria) kormányzó Zsigmondot (főherceg: 1477-1490) 1490-ben arra kényszerítették, hogy lemondjon birtokairól, aki ezt Frigyes fia, Miksa (a későbbi I. Miksa császár, 1493-1519) javára tette meg. Így az osztrák örökös tartományok csak Frigyes halála, 1493 után kerültek egy kézbe.

A 15-16. század fordulóján a Habsburg-dinasztia számos új birtokkal gazdagodott. Elsősorban ügyes házassági politikájának köszönhetően megszerezte Burgundia nagy részét, és I. Miksa unokája, I. Károly spanyol király, majd német-római császár lett (1516/1519-1556). Károly úgy vélte, nem tudja egyedül kormányozni a hatalmas birodalmat, ezért az 1521-es wormsi birodalmi gyűlés idején tárgyalásokba kezdett öccsével, Ferdinánddal (a későbbi I. Ferdinánd császárral, 1556-1564) a Habsburg-birtokok megosztásáról. A tárgyalás eredményeit az 1522 elején megkötött brüsszeli szerződések rögzítették. Az első, január 30-án kelt megállapodásban V. Károly az osztrák főhercegi cím megtartása mellett lemondott öccse javára Felső- és Alsó-Ausztria tartományokról, Stájerországról, Karintiáról, Krajnáról, kivéve néhány, az utóbbi két hercegséghez tartozó kisebb uradalmat. Utóbbiakról V. Károly az 1522. február 7-én megkötött, kibővített birtokmegosztási szerződésben mondott le, és ugyanekkor engedte át Ferdinándnak Tirolt, Burgaut, Kirchberget, I. Miksa sváb birtokait (Feldkirch, Bregenz, Budenz, Hohenberg, Schelkingen, Nellenburg) és Württemberget. Ferdinánd élethossziglan megkapta az elzászi családi birtokokat, amelyekről V. Károly 1540-ben mondott le véglegesen. Eredetileg a megosztási szerződést hat évre titkosították, és Ferdinánd császári helytartóként kormányzott volna, de 1525 februárjában a dokumentumokat mégis nyilvánosságra hozták. A brüsszeli szerződések szentesítették a Habsburg-dinasztia szétválását spanyol és osztrák ágra, és lehetővé tették, hogy Ferdinánd megkezdje hatalma kiépítését az osztrák örökös tartományokban. A családi birtokok azonban csak az ő haláláig, 1564-ig maradtak egy kézben, mert ekkor Ferdinánd végrendeletének megfelelően három fia között osztották fel az örökös tartományokat. A császári trónt is elnyerő II. Miksáé (1564-1576) lett Alsó-Ausztria országcsoport, Károlynak (1564-1590), vagyis az osztrák Habsburgok stájer ágának jutott Belső-Ausztria, és a család tiroli ága, Ferdinánddal (1564-1595) az élén, kapta meg Felső-Ausztria országcsoportot.

A család Alsó-Ausztriát birtokló ága Mátyás császárral (1612-1619) kihalt, és a birtokok a stájer ágra, ezen belül is a császárrá választott II. Ferdinándra (1619-1637) szálltak. A Felső-Ausztriát kormányzó tiroli ág gyakorlatilag már Ferdinánddal kihalt 1595-ben, mivel a Philippine Weslerrel kötött morganatikus házasságából származó fiúgyermekei nem örökölhettek. 1619-ig helytartók kormányoztak Felső-Ausztriában. Ekkor a Belső-Ausztriát kormányzó II. Ferdinánd öccse, V. Lipót főherceg (1619-1632) vette át Tirol és Elő-Ausztria irányítását, megalapítva ezzel az ún. ifjabb tiroli ágat. Utódai fiai, Ferdinánd Károly (1646-1662), majd a gyermektelenül elhunyt Zsigmond Ferenc (1662-1665) voltak. Utóbbi halála után Felső-Ausztria I. Lipót császáré (16581705) lett, aki Ferdinánd Károly lányát, Claudia Felicitast vette feleségül. 1665-ben tehát az osztrák örökös tartományok ismét egy fő alatt egyesültek.

A dinasztia spanyol ágának kihalása és az ezt követő spanyol örökösödési háború (1701-1714) arra ösztönözte az osztrák ág fejét, I. Lipót császárt, hogy 1703. szeptember 12-én fiaival, a későbbi I. József (1705-1711) és VI. Károly császárokkal kölcsönös örökösödési szerződést (pactum mutuae successionis) kössön. Ez a dokumentum szolgált alapul az 1713-ban kibocsátott Pragmatica Sanctióhoz, amely a család nőági öröklésének megerősítésén túl biztosította, hogy a birtokokat egy kézen, feloszthatatlanul és elválaszthatatlanul (indivisibiliter et inseparabiliter) kell továbbörökíteni.

Tartományúr és rendek

Az osztrák örökös tartományokban a területi-politikai alapegység a tartomány (Land) volt, amelynek élén a tartományúr (Landesherr) állt. Mivel az osztrák hercegek a középkor óta a Német-római Birodalmon belül birodalmi rendi, egészen pontosan fejedelmi ranggal (Reichsfürst) rendelkeztek, címük saját birtokaikon belül is tartományfejedelem (Landesfürst) volt. (Más, birodalmi rendi jogállással nem rendelkező tartományurak nem viselhették a tartományfejedelmi címet.) Az osztrák hercegek – 1453-tól főhercegek – saját tartományaikban kiterjedt tartományfejedelmi jogosítványokkal rendelkeztek igazgatási, igazságszolgáltatási, gazdasági és hadügyi területen egyaránt. A középkortól megillette őket a legfelső törvényhozás joga, bár a tartományi rendek idővel egyre nagyobb befolyáshoz jutottak, különösen az adómegajánlás kérdésében. A tartományfejedelem volt a hadsereg főparancsnoka, és joga volt kinevezni a legmagasabb rangú hivatalnokokat. Intézkedéseket hozhatott az általános biztonságot, a különböző gazdasági tevékenységeket érintő ügyekben, beszedhette a közvetlenül neki teljesítendő szolgáltatásokat és adókat. A külföldi államok felé a főherceg képviselte az államot, joga volt szerződéseket kötni más fejedelmekkel és államokkal. A tartományfejedelem testesítette meg a legfelsőbb bírói hatalmat a tartományban, ami egyrészt azt jelentette, hogy alattvalói nem fellebbezhettek a birodalmi bíróságokhoz (privilegium de non appellando), másrészt a császárnak sem állt jogában magához vonni az ausztriai bíróságok előtt zajló ügyeket (privilegium de non evocando), továbbá a főherceget sem lehetett birodalmi bíróság elé citálni. A tartományfejedelmet megillette a rangemelés és címadományozás joga, ő adományozhatott privilégiumokat a városoknak, doktorátust az egyetemeken. Az egyetemalapítás is az ő felségjoga volt (kivéve a teológiai karokat, mert az pápai felségjog volt), így alapította IV Rudolf 1365-ben a bécsi, Károly főherceg 1583-ban a grazi és I. Lipót 1675-ben az innsbrucki egyetemet.

A tartományok saját kormányzattal, kancelláriával, kamarával és tartományi gyűléssel rendelkeztek. A tartományfejedelmi hatalmat a Landeshauptmann-nak nevezett tartományi elöljárók képviselték, akiket a tartományfejedelem nevezett ki és fizetett. Helyettesük a tartományi kormányzó (Landesverweser) volt. A bárói rendű elöljárók egyrészt megbízójuk jogainak érvényesítésén munkálkodtak, így jelentős szerepet kaptak a nemesi bíróságok működésében. Másrészt a tartományi gyűlések (Landtag) elnökeiként fontos rendi funkciót is betöltöttek. A tartományi hatóságokat a rendek működtették, hatáskörükbe tartozott a helyi igazságszolgáltatás, az adók felosztása és begyűjtése, az utak építtetése, döntés egészségügyi és a tartomány védelmét illető hadügyi kérdésekben. A birtokfelosztások idején ezek fölé rendelték az országcsoportok kormányzatát, és az országcsoportokat irányító főhercegek saját igazgatási rendszert építettek ki (pl. pénzügyek, hadügyek). Az országcsoportok önálló kormányzatait és hivatalait a birtokegyesítések után is csak komoly nehézségek árán sikerült betagolni a központi igazgatási rendszerbe.

A tartományi gyűlések intézménye a középkorra vezethető vissza. Kezdetleges gyűléseket már a korai, bajor időkben is tartottak, ahol a hercegek elnöklete alatt grófok, nemesek és egyházi méltóságok gyűltek össze. A 13. század folyamán a jelentősebb birodalmi fejedelemségekben az előkelő világi és egyházi méltóságoknak, illetve a gazdag polgároknak joguk volt, hogy tanácsot alkotva jóváhagyják az új törvényeket és kiadásokat. Ebben az időszakban Ausztriában, Stájerországban és Karintiában is működött ilyen tanács. 1186-ban Stájerországban a rendi jogokat is írásba foglalták, így téve lehetővé például, hogy a zsarnok módjára uralkodó herceg ellen a császárhoz lehessen panasszal fordulni. Tirolban hasonló kodifikálásra 1342-ben került sor, amikor is kimondták, hogy csak a rendek jóváhagyásával lehet törvényeket hozni és adókat kivetni. A gyűléseket a 15. századtól kezdve nevezték tartományi gyűlésnek.

A rendi fejlődés során a legtöbb osztrák örökös tartományban négy rend alakult ki: az egyházi (Stifte, Pralaten), a bárói (Herrenstand), a lovagi (Ritterstand) és a városi (Stadte) rend. Kivételt jelentett ez alól Tirol, ahol a tartományi gyűlés egyik kúriáját a bárók és a lovagok együtt alkották, a másik kúriában a parasztoknak volt képviseletük. Egyedülálló volt továbbá Vorarlberg tartományi gyűlése, ahol a polgárok és a parasztok (Bürger und Bauer vagy Stadte und Gerichte) képviseltették magukat. A tartományi gyűlésen nem minden báró és lovag vehetett részt, hanem csak azok, akik tartományi rendi jogállással (Landstandschaft) rendelkeztek, vagyis a bárói és a lovagi kúria felvette őket a soraiba, ezáltal ülési és szavazati jogot biztosítva nekik a tartományi gyűlésen. Ennek következtében a tartományfejedelem nem tehette meg, hogy új bárói vagy lovagi címek adományozásával a gyűlés erőviszonyait a maga javára megváltoztassa. A tartományi gyűléseket a tartományfejedelem hívta össze, elnöke Alsó-Ausztria tartományban a tartományi marsall (Landmarschall), a többi tartományban a Landeshauptmann volt. Előfordulhatott, hogy a tartományi rendek összehívás nélkül gyűltek össze, de az ilyen összejövetelek csak tartományi konventnek (Landes- konvent) minősültek.

A tartományi gyűlések a tartományfejedelmi propozíciók felolvasásával kezdődtek, majd a rendek kúriánként tárgyaltak a felmerülő kérdésekről. Legfontosabb feladat mindig az adók megszavazása volt, így általában akkor hívták össze a gyűléseket, ha a tartományfejedelemnek pénzre volt szüksége (általában kétévente, majd évente). A fejedelem vagy személyesen vett részt az adóügyi tárgyalásokon, vagy megbízottat küldött. Mivel a rendek általában kisebb összeget szavaztak meg, mint amekkorát a fejedelem kért, utóbbi rögtön a valósnál magasabb igényeket nyújtott be. Szintén a gyűléseken került sor a rendek sérelmeinek és kéréseinek megvitatására. A rendeknek a középkor óta volt ellenállási joguk a fejedelem intézkedéseivel szemben, ám a 17. század folyamán ennek jogi alapját fokozatosan felszámolták. Az ügyekről a kúriák külön szavaztak, döntésüket a többségi elv alapján hozták meg. A határozat a prelátusi, a bárói és a lovagi kúriák egyetértésével született. A városi rendet csak az adóügyekben kérdezték meg, amely legfeljebb helyeselhette a három másik kúria döntését. A tartományfejedelem által is megerősített határozatokat Lan- desabschiednek vagy Libellnek nevezték. Az új tartományfejedelmek által tartott első gyűléseken került sor a rendek ünnepélyes hűségesküjére, a fejedelem pedig megerősítette a rendek jogait és kiváltságait.

Ha olyan ügyet kellett megvitatni, amely több vagy minden tartományt érintett, a tartományfejedelem általános tartományi gyűlést (Generallandtag) hívott össze. Gazdaságosabb megoldás volt egy helyre összehívni minden tartomány rendjeit, mint egyenként ellátogatni a gyűlésekre. Előszeretettel tartott általános gyűléseket III. Frigyes császár, így egyszerűsítve a tárgyalást az adóról a belső-ausztriai rendekkel. Mivel az összes örökös tartományt érintő általános gyűlések rendkívül költségesek voltak, a 15-16. század fordulójára kialakult az a gyakorlat, hogy nem hívtak meg minden tartományi rendet, hanem csak a rendek delegáltjait. A delegációk részvételével tartott általános tartományi gyűléseket németül Ausschufilandtagnak nevezték. Mivel a kifejezésnek magyar megfelelője nincs, a továbbiakban is általános tartományi gyűlésként fordítjuk, de tudni kell, hogy a 16. századtól ez a tartományi rendek küldötteinek gyűlését jelenti. Emellett hangsúlyozandó, hogy ezek nem tekinthetők semmilyen formában modern képviselőgyűléseknek. A gyűléseken a küldöttségek tartományonként vagy országcsoportonként elkülönítve üléseztek, egymással és az adóról szóló tárgyalásokra érkező császári megbízottal levélváltás útján érintkeztek. Az ismertebb általános tartományi gyűlések közé tartozik az I. Miksa által összehívott 1518-as innsbrucki gyűlés. Ezen összesen 69 küldött vett részt az örökös tartományokból: 8-8 fő érkezett Alsó-Ausztriából, Stájerországból és Tirolból, 7 Karintiából, 6 Felső-Ausztriából, 5 Krajnából, 5 a görzi uradalmakból, és összesen 22 Vorarlberg- ből, a svábföldi és elzászi vidékekről. A gyűlés határozatai közül, amelyeket három törvénykönyvben (Innsbrucker Libellen) tettek közzé 1518 májusában, említésre méltó az uralkodó mellett működő Udvari Tanács és a tartományi kormányzatok felállítására vonatkozó rendelkezés. A rendek megszavaztak továbbá 400 ezer gulden támogatást, amelynek egyharmadát az udvar és a kormányzat költségeire, kétharmadát pedig az elzálogosított kamarai javak kiváltására lehetett fordítani.

A 16. század folyamán a Habsburg főhercegek több alkalommal hívtak össze általános tartományi gyűlést azzal a céllal, hogy központosító intézkedéseiket közös üléseken rögtön több vagy az összes tartománnyal elfogadtassák. A küldöttek azonban – különösen a vorarlbergiek és a tiroliak – nem voltak hajlandók részt venni a közös üléseken, a hagyományoknak megfelelően elkülönítve akarták megtárgyalni az ügyeket. Ez megakadályozta, hogy az egyes tartományokat szorosabban összefogják, így a főhercegek kénytelenek voltak felhagyni ez irányú törekvéseikkel. A 17. század elejétől azonban a protestáns rendek felismerték, hogy az általános tartományi gyűlések kiváló alkalmat jelentenek arra, hogy vallási kérdésekben egységesen lépjenek fel. Ezeket a gyűléseket természetesen maguk a rendek kezdeményezték. A főhercegek viszont megérezték az ezekben a gyűlésekben és az önálló rendi politikában rejlő veszélyt, és többet nem szorgalmazták általános tartományi gyűlés összehívását. Sőt 1627-ben II. Ferdinánd megtiltotta, hogy a rendek saját kezdeményezésre tartományi gyűléseket tartsanak, vagy más fejedelmekhez saját követeket küldve, saját külpolitikát folytassanak. A tiltás ellenére a rendek a 17. század folyamán többször próbáltak egymással szövetséget kötve fellépni a tartományfejedelmi hatalom ellen.

Központi igazgatás az örökös tartományokban 1749-ig

Egy osztrák történész szerint Ausztria egyik legnagyobb teljesítménye az volt, hogy pénzhiánya és kaotikus hadügyi igazgatása ellenére is képes volt jelentős csatákat nyerni a 18. század nagy háborúiban. Az örökös tartományok központi igazgatásának ismeretében, a folyamatosan burjánzó hivatalokat és a keveredő kompetenciáikat nézve azonban az is értékelendőnek tűnik, hogy az állam egyáltalán működött. A komplikált központi igazgatási hálóban a kortársak is nehezen igazodtak el, és itt is csak a fontosabb szervek és az igazgatástörténet főbb csomópontjainak bemutatására vállalkozhatunk. A központi igazgatási szervek fejlődéstörténetének első közös állomása I. Ferdinánd reformtevékenysége, aki az 1520-as és 1550-es években vetette meg a fontosabb hivatalok alapjait. Az egész központi igazgatásra hatással volt az 1564-es birtokfelosztás, amelynek során az országcsoportok önálló kormányzatokat hoztak létre, és hatóságaik különállását csak több évtizedes kemény munkával lehetett felszámolni. Tovább bonyolította a helyzetet, hogy amikor II. Rudolf Prágába tette át székhelyét, a központi hivatalok néhány részlegét Bécsben hagyta, és a bécsi és prágai szervek párhuzamosan működtek. A hivatalok egysége csak II. Rudolf halála után állt helyre. A fejlődéstörténet meghatározó eseményei után vegyük most sorra a központi igazgatási szerveket!

TITKOS TANÁCS

A kora újkorban gyakori jelenség volt, hogy az uralkodók szűk tanácsadói testületet vettek maguk mellé, amely legfontosabb döntéseik meghozatalában segítette őket. Kezdetben az udvari tanácsok voltak hivatottak ezen feladatok ellátására, ám létszámuk folyamatos növekedése miatt hamar alkalmatlanná váltak a szűk körű tanácsadó testület szerepének betöltésére. Először I. Ferdinánd vett maga mellé egy alacsonyabb létszámú tanácsadó testületet, az 1527-ben felállított Titkos Tanácsot (Geheimer Rat). A 4-6 főből álló testület elnöke Ferdinánd, később a császár volt, tagjai közé tartozott a főudvarmester, a kancellár és az udvari marsall. A naponta tartott, de nem minden esetben hivatalos üléseken kül- és belpolitikai kérdéseket tárgyaltak meg, így a Titkos Tanács hatásköre sokszor ütközött az Udvari Tanácséval. A 17. század közepére oly mértékben megemelkedett a titkos tanácsosok száma, hogy a tanácsot a hatékonyabb működés érdekében bizottságokra osztották. Ez sem jelentett azonban megoldást, és I. Lipót császár 1669-ben megszüntette őket. A Titkos Tanács továbbra is megmaradt, de tevékenysége jogi ügyekre korlátozódott.

A külpolitikai ügyek intézésére kivált a Titkos Konferencia (Geheime Konferenz), amelynek élén a főudvarmester állt. A két szerv eleinte párhuzamosan működött, hatásköreik gyakran fedték egymást. A következő jelentős momentum 1697-ben a közvetlenül az uralkodó alá rendelt, a kontribúció és a toborzás kérdéseivel foglalkozó Deputáció (Deputation) létrehozása volt. Így az eredeti Titkos Tanács lényegében elvesztette korábbi szerepét, és működése az ünnepi ülésekre korlátozódott, vagyis azokra az alkalmakra, amikor az ügy jelentősége megkívánt bizonyos formaságokat. A Titkos Tanács a 18. században továbbra is fennállt, de csak reprezentációs funkciója volt.

Az 1669 óta működő Titkos Konferencia I. József uralkodása alatt több változáson esett át. Először 9 bizottságra/konferenciára bontották, és felosztották közöttük a külpolitikai ügyeket. Külön konferenciát kapott Franciaország, Hollandia, Nagy-Bri- tannia, a Német-római Birodalom, Spanyolország, Svájc, az Oszmán Birodalom, az „itáliai ügyek". A kilencedik konferencia nem területi alapú volt, hanem a politikai és hadügyi dolgokat tárgyalta meg (politico-militare). A konferenciákat a főudvarmester és az osztrák udvari kancellár irányította. Az ügyek ily mértékű elaprózása gyakorlatilag áttekinthetetlenné tette Ausztria amúgy is komplikáltan irányított külügyeit. Ezt I. József is hamarosan belátta, és 1709-ben a sok kis konferencia összevonásával létrehozta az Állandó Konferenciát (Standige Konferenz), amelynek ülésein a császár elnöklete mellett 8 fő vett részt. Hetente két alkalommal üléseztek, külpolitikai, birodalmi és hadügyeket tárgyaltak meg. Amikor a birodalom ügyei voltak napirenden, a birodalmi alkancellárt (Reichsvizekanzler) is meg kellett hívni az ülésekre. VI. Károly uralkodása alatt a Titkos Konferencia üléseit az első osztrák kancellár vezette, és a birodalmi ügyeket külön üléseken vitatták meg.

UDVARI TANÁCS

Az osztrák örökös tartományok területén is illetékes Udvari Tanácsot (Hofrat) először I. Miksa császár hozott létre 1498-ban. A szerv a Német-római Birodalom ügyeiben is kompetens volt, és mindkét területen ellátta a legfelső igazgatási és igazságszolgáltatási feladatokat. Miksa uralkodása alatt a tanács többször megszűnt, majd újra felállították, például 1518-ban, de Miksa halála miatt nem kezdte meg a működést.

1525-ben az örökös tartományok általános gyűlésén a rendek szorgalmazták, hogy Ferdinánd állítson fel egy udvari tanácsot, amelybe a tanácsosokat rendi jóváhagyással nevezi ki, így próbálták növelni befolyásukat a politikai ügyekben. Ferdinánd 1526-ban létre is hozta saját Udvari Tanácsát, de a tanácsosokat belátása szerint nevezte ki. (Megjegyzendő, hogy ezzel párhuzamosan V Károly császárnak is volt saját Udvari Tanácsa, és gyakran keveredtek a kompetenciák.)

Az Udvari Tanács szervezetét és működését a korai időszakban csak az udvari rendtartások (1527, 1528, 1537) szabályozták. Ezek alapján az Udvari Tanács elnöke az udvari marsall (Hofmarschall) volt, rajta kívül az udvarmester és a kancellár magas hivatalánál fogva volt tagja a testületnek. 1527-ben az alsó-ausztriai tartományok 5, a felső-ausztriaiak 3, Württemberg 1, a birodalom 1 vagy 2, a cseh tartományok 5, Magyarország 2 nemesi rangú tagot delegált az Udvari Tanácsba, és részt vett a munkában 2 polgári származású jogász is. Az uralkodónak joga volt meghívni egyéb „szükségesnek ítélt" személyeket is. Később csökkent a tanácsosok száma, 1537-től 5-en érkeztek az alsó-ausztriai tartományokból, 2-en a felső-ausztriaiakból és 4-en a birodalomból. Az Udvari Tanács hatásköre a birodalomra és az örökös tartományokra is kiterjedt, feladata kezdetben a igazságszolgáltatás volt, illetve hogy tanácsokkal szolgáljon kül- és belpolitikai kérdésekben az uralkodónak. Ennek következtében kompetenciái összemosódtak a Titkos Tanácséval, bár utóbbi játszott nagyobb szerepet a politikai döntéshozatalban. Az Udvari Tanács először 1541-ben kapott rendtartást, amely az igazságszolgáltatási funkció hangsúlyozása mellett a fent leírt állapotot erősítette meg.

V Károly halála után I. Ferdinánd ebből a saját szervből hozta létre 1559. április 3-án a Birodalmi Udvari Tanácsot (Reichshofrat). Élére elnököt (Reichshofratsprasident) neveztek ki, és – Ferdinánd központosító törekvéseinek megfelelően – a Német-római Birodalom és az örökös tartományok ügyeiben is illetékes volt. Tanácsosait is erről a két területről nevezte ki a császár, a névleg létező magyar és cseh udvari tanácsosokat csak a saját országukat érintő témákban kérdezték meg. Fontos változás, hogy 1559-től a Birodalmi Udvari Tanácsnak nem volt politikai tanácsadói szerepe, feladatai az igazságszolgáltatásra korlátozódtak. A hatáskörébe tartozó területeken fellebbviteli, illetve legfelsőbb császári bíróságként működött, birodalmi ügyekben gyakran összeütközésbe kerülve a rendi irányítású Birodalmi Kamarai Bírósággal (Reichskammergericht). 1620-tól a Birodalmi Udvari Tanács mindinkább jelentőségét veszítette az osztrák örökös tartományok ügyeiben, mivel az ekkor felállított Osztrák Udvari Kancellária (Österreichische Hofkanzlei) fokozatosan átvette az örökös tartományok igazságszolgáltatását, és 1637-től a fellebbviteli ügyek is az utóbbi hatáskörébe kerültek át.

  1. Miksa birodalmi és örökös tartományi ügyintézésre egyaránt saját Udvari Kancelláriáját (Hofkanzlei) használta, és így maradt ez V. Károly és I. Ferdinánd idejében is. Ferdinánd helytartói működése idején elkezdett igazgatási reformjai során 1526. március 1-jén adott először instrukciót a kancellária számára. A szerv élére egy kancellárt nevezett ki, az ügyintézést pedig három titkárra bízta. Az első feladata volt a kamarai ügyek és Alsó-Ausztria országcsoport ügyeinek intézése, kivéve a peres ügyeket. A második hatáskörébe a birodalom, Felső-Ausztria országcsoport és a Württember- gi Hercegség ügyei tartoztak. A harmadik titkár a peres ügyek intézéséért volt felelős. Az 1527 és 1528 folyamán kiadott kiegészítések során létrehoztak egy magyar és egy cseh titkári posztot, akik az osztrák kancellárnak voltak alárendelve. 1528-ban a szerv élére főkancellárt neveztek ki Bernhard von Cles trienti bíboros személyében, aki egyedüliként viselte ezt a méltóságot haláláig. Utána a tisztet nem töltötték be. Ferdinánd intézkedései azt szolgálták, hogy a kancelláriát központi szervvé alakítsa, ám centralizáló törekvései hamar megbuktak. Ebben a korai időszakban a kancellária pusztán egy írnoki hivatal szerepét töltötte be, döntéshozó jogosítványok híján nem válhatott hatósággá.

1559-ben állították fel a birodalmi és örökös tartományi ügyekben egyaránt illetékes Birodalmi Udvari Kancelláriát (Reichshofkanzlei). Ennek vezetője a mainzi érsek volt, aki a császár jóváhagyása mellett maga nevezte ki a bécsi székhelyű hivatalt ténylegesen is működtető birodalmi alkancellárt. A Birodalmi Udvari Kancelláriában létrehozásától kezdve megfigyelhető volt a birodalmi és az osztrák ügyek szétválasztására irányuló törekvés, így külön osztrák részleget alakítottak ki Ferdinánd tartományainak igazgatására. Az 1564-es birtokfelosztás eredményeképpen létrejövő országcsoportok saját igazgatási szervekkel, így önálló kancelláriákkal is rendelkeztek. Ennélfogva az osztrák expedíció tevékenysége a császári birtokok, vagyis Alsó-Auszt- ria országcsoport ügyeinek kezelésére korlátozódott. Bár a felső-ausztriai ág hamar gazda nélkül maradt, és a másik két ágból kerültek ki kormányzói, kancelláriája megőrizte különállását. A széttagoltságot csak erősítette, hogy amikor II. Rudolf Prágába helyezte központját, kancelláriájának nagy részét magával vitte, és Bécsben csupán egy kancelláriai expedíció működött. A prágai és a bécsi „hátrahagyott" kancellária viszonya és jogkörei ma már kibogozhatatlanok, nem deríthető ki, miben élvezett önállóságot a bécsi kancellária, ha egyáltalán beszélhetünk ilyenről. 1608-tól a helytartóként kormányzó Mátyás saját igazgatási szervei is megkezdték működésüket Bécsben, és csak Rudolf 1612-es halála után állt helyre a központi igazgatási hivatalok, és így a kancellária egysége is.

A kancelláriák történetében fordulópontot jelentett II. Ferdinánd uralkodása. O ugyanis szakított elődei birodalom-központú politikájával, és elsősorban az örökös tartományokra kívánt támaszkodni. Ehhez egy „osztrák" kancelláriára volt szüksége, amelynek működésére, az ott bonyolított ügyekre nem volt befolyása a birodalmi szerveknek. Uralkodása kezdetén indult el a Birodalmi Udvari Kancellárián belül működő osztrák expedíció fejlesztése, amelynek eredményeképpen az expedíció fokozatosan önálló kancelláriává nőtte ki magát. Az új szerv, az Osztrák Udvari Kancellária 1620 elején kezdte meg működését, és kezdetben csak az uralkodóhoz mint tartományi fejedelemhez érkező beadványok előkészítésével és a dinasztia magánlevelezésével foglalkozott. Első rendtartását 1628-ban kapta meg. Élén az udvari kancellár (Hofkanzler) állt, aki a kancellária munkáját felügyelte és irányította. Belső-Ausztria különleges státusa a kancellária belső szervezetében is kifejezésre jutott: két expedíciót hoztak létre, egyet Alsó-Ausztria országcsoport, egyet Belső-Ausztria számára. A belső-ausztriai kancellária ezzel beolvadt ugyan az Osztrák Udvari Kancelláriába, de megőrizte különállását is, hiszen a másik expedícióval csak a kancellár személye kötötte össze, és a titkároktól kezdve a két expedíció személyzete teljesen elkülönült egymástól. Ez a különállás nem egyszerűsítette le az ügyintézést, és tovább bonyolította a helyzetet, hogy amikor 1665-ben végre minden családi birtok egy kézen egyesült, a kancelláriák összeolvasztása helyett önálló expedíciót hoztak létre Felső-Ausztria számára, és az ügyeket továbbra is szétbontva kezelték. Először az 1683-ban kiadott új kancelláriai instrukció tett egy lépést az egységes ügyintézés kialakítása érdekében azzal, hogy az ügyvitelt és a döntéshozatalt egy referensekből álló öttagú tanácsra bízta, amely a továbbra is működő expedíciók felett állt.

A széttagoltság megszüntetésére azért is szükség lett volna, mert a kancellária tevékenységi köre jócskán kibővült az 1620-as évekbeli állapotához képest. Míg az 1627-as instrukció szerint a kancellária állította ki és tartotta nyilván az Osztrák Főhercegség valamennyi hivatalos iratát, valamint itt intézték az uralkodócsalád ügyeit is, III. Ferdinánd (1637-1657) 1637-es Revisionsordnungja a kancellárián belül külön bizottságot hívott életre az örökös tartományok fellebbviteli ügyeinek intézésére. Az 1683-as instrukciótól kezdve már nemcsak egy bizottság foglalkozott ilyen ügyekkel, hanem maga a kancellária vált a legfőbb fellebbviteli szervvé. A kancellária áttekinthetetlenséget csak fokozta, hogy az uralkodócsalád magánlevelezésén túl fokozatosan át kellett vennie a diplomáciai levelezés egy részét a Birodalmi Udvari Kancelláriától. Első lépésként a Velencével, Spanyolországgal, Svájccal és a regensburgi birodalmi gyűlésre delegált követekkel folytatott levelezés került az Osztrák Udvari Kancelláriához, majd I. József az egész diplomáciai levelezést a kancelláriához, ennek egy direkt a külkapcsolatok intézésre felállított expedíciójához (Staatsexpedition) utalta. Kivételt csupán az Oroszországgal és az Oszmán Birodalommal folytatott levelezés jelentett, amelyet a haditanács intézett, illetve továbbra is a Birodalmi Udvari Kancellária hatáskörében maradtak az uralkodó császári minőségben a Német-római Birodalom tagjaival folytatott levelezései. A diplomáciai levelezést intéző expedíciót VI. Károly uralkodása idején kezdték félhivatalosan Államkancelláriának (Staatskanz- lei) nevezni, és 1742-ben vált ugyanezen a néven önálló hivatallá, bár külügyekben a döntő szó továbbra is a Titkos Tanácsé volt. Az Államkancellária csak Anton Wenzel Kaunitz gróf, majd herceg 1753-as megjelenésével vált mérvadóvá a külügyi döntéshozatalban.

V. Károly 1720-ban adott részletes instrukciót az Osztrák Udvari Kancellária számára. Ez összeolvasztotta a három országcsoport kancelláriáját, megszüntetve a korábbi expedíciókat. Megmaradt az I. József óta működő struktúra, amelyben a kancelláriát két, egy első és egy második kancellár irányította. Rendeltek melléjük még egy alkancellárt és kilenc tanácsost, valamint egyéb kancelláriai személyzetet. A két kancellár közül az elsőnek volt dominánsabb szerepe, aki a dinasztia házi ügyeit (pl. családtagok házassági szerződései, koronázási és udvari ceremóniák, titkos tanácsosok kinevezése) és a külföldi államügyeket (pl. nemzetközi szerződések, követek kinevezése, külpolitikai levelezés) intézte, és a Titkos Tanács üléseit vezette. A második kancellár feladatkörébe az ún. provincialia, vagyis a tartományi ügyek tartoztak. Részt kellett vennie továbbá a Deputáció ülésein, különösen a kontribúciók megtárgyalásán, illetve a Titkos Tanács ülésein, amikor az örökös tartományok ügyeit tűzték napirendre. Egyik kancellár sem rendelkezett önálló döntési jogkörrel, csak a kancelláriai testület hozhatott meg bizonyos döntéseket, a „fontos ügyekben" pedig a császárt illette a döntés. Az általános ügyintézésre két szenátust állítottak fel. A politikai szenátus a tartományi, az igazságügyi szenátus pedig a fellebbviteli ügyeket intézte.

Amikor Mária Terézia 1742-ben önálló hivatallá emelte az Államkancelláriát, az Osztrák Udvari Kancellária egy tartományi hatóság szintjére süllyedt. Tovább csökkentette jelentőségét, hogy a fellebbviteli ügyekben mutatkozó húszéves lemaradás felszámolására 1744-ben létrehozták a jogi ügyekkel foglalkozó Judicium Delegatumot, amely 1745-től legfelsőbb fellebbviteli bíróságként (Höchstes Revisionsgericht) működött, elvonva a kancelláriától a fellebbviteli ügyeket. Bár az új szerv nem egyszerűsítette le az ügymenetet, felállítása jelentette az első lépést a közigazgatás és az igazságszolgáltatás szétválasztásához vezető úton. Az Osztrák Udvari Kancellária az 1749-es igazgatási reform során szűnt meg.

PÉNZÜGYIGAZGATÁS

Mivel I. Miksa a pénzügyeket egy, az Udvari Tanácsban helyet foglaló kincstárnokra bízta, Ferdinánd helytartóságának kezdetén nem volt az örökös tartományoknak központi pénzügyi szerve. 1527. január 1-jén hozta létre az Udvari Kamarát (Hofkam- mer), amely Ferdinánd székhelyén működött, és amelynek a tartományi kamarákat – a prágai cseh, a bécsi alsó-ausztriai és az innsbrucki felső-ausztriai kamarát, majd az 1528-ban Budán felállított, 1531-ben Pozsonyba helyezett Magyar Kamarát is – alárendelték. A kamara élén a kincstárnok (Schatzmeister) állt, a személyzet két kamarai tanácsosból, egy fizetőmesterből (Pfennigmeister), titkárból, regisztrátorból és a kancelláriai írnokokból állt. A kamara feladata az udvar ellátása, a tartományi kamarákkal való kapcsolattartás volt, illetve igyekeznie kellett a kamarai bevételeket növelni.

A pénzügyek terén a 16. századtól különbséget tettek kétfajta bevétel, a közvetlenül a kamarához érkező összegek, az ún. camerale és a rendek által megszavazott pénzek, az ún. contributionale között. A 17. századtól szabályozták a két forrás elköltésének módját: a camerale bevételekből kellett fedezni az ún. civile költségeket, vagyis az igen tágan értelmezett udvartartást (ellátás, udvari hivatalnokok stb.), az igazgatás költségeit, valamint a közvetlenül uralkodói szolgálatban álló csapatok zsoldját. A rendektől származó contributionale alapból fizették a militare (hadügyi költség) körébe tartozó kiadásokat. A haditanács minden évben megállapította a következő évre igénylendő összeget, amelynek ismeretében a kamara a tartományi kancelláriákkal egyeztetve kiszabta a tartományok által befizetendő hadi kvantumot (Militarquan- tum). A tartományi gyűléseken a rendek megvitatták az összeget, és szavaztak az elfogadásáról. A megszavazott összeg beszedését szintén a tartományi rendek szervezték meg, és vagy ők fizettek közvetlenül, vagy elküldték a beszedett összeget az udvari pénztárnak (Hofzahlamt).

Ferdinánd 1537. szeptember 1-jén új kamarai rendtartást vezetett be, amely szervezettebbé tette az Udvari Kamarát, de pont azokon a területeken nem tartalmazott konkrétumokat, ahol a legnagyobb szükség lett volna rá. A vezetést egy szuperintendánsra és a mellé rendelt négy tanácsosra bízták. A személyzethez tartozott még két titkár, egy pénztáros, egy könyvelő, egy adókirovó és néhány kancellista. A tanácsosok hetente kétszer üléseztek, és az ügyeket a titkárok készítették elő számukra. Ha nem tudtak megegyezésre jutni, az uralkodóé volt a döntő szó. Az udvartartás költségeit a negyedévente elkészített kimutatások (Hofstaatsliste) alapján fizette ki a pénztáros. A kivételes költségeket csak a kamara tudtával lehetett kifizetni, de a 10 forintot meghaladó összegek engedélyezéséhez a király, a szuperintendáns és egy kamarai tanácsos aláírására volt szükség.

Bár az 1537-es rendtartást Ferdinánd átmenetinek szánta (6 évre szólt), 30 évig hatályban maradt. Ebben az időszakban kisebb változások mentek végbe: megnőtt az írnokok száma, és 1544-től két pénztáros működött. Az 1564-es felosztással, Belső- és Felső-Ausztria országcsoportok önálló kamaráinak létrejöttével az Udvari Kamara mozgástere jelentősen beszűkült. A következő kamarai rendtartást II. Miksa adta ki 1568. július 1-jén, amely sok tekintetben az 1537-es ideiglenes szabályzatra támaszkodott. Újdonságot jelentett, hogy a kamara vezetőjét ekkortól elnöknek (Hofkam- merprasident) nevezték, és bevezették a kötelező hivatali időt. A tartományok ügyeit referensek intézték, akiket gyakran cseréltek, hogy minden tartomány ügyeivel legyen alkalmuk megismerkedni. A kamarai ügyekről az összes tanácsos együttesen dönthetett, a fontos ügyeket pedig (amelyeket közelebbről nem definiáltak) hetente egyszer a titkos tanácsosokkal együtt kellett megtárgyalni, illetve szükség esetén audienciát lehetett kérni a császártól. A korszakban öt tartományi kamara működött, ebből négy egyenrangú volt: az ausztriai ügyekkel foglalkozó bécsi, a Sziléziában illetékes boroszlói, a Cseh- és Morvaországban, Alsó- és Felső-Lausitzban illetékes prágai és a pozsonyi székhelyű Magyar Kamara. Utóbbinak alárendelve működött Kassán a Szepesi Kamara. Ezeket mind alárendelték az Udvari Kamarának, és az 1568-as instrukció tartalmazta a kapcsolattartás alapelveit. A 16. század közepétől két pénztáros (Hofkriegszahlmeister) intézte a kifizetéseket: az udvari költségeket az udvari pénztáros (Hofzahlmeister) a camerale alapból, a hadipénztáros (Kriegszahlmeister) pedig a hadügyi kiadásokat a contributionale alapból.

A 16-17. század fordulóján a többi központi igazgatási szervhez hasonlóan az Udvari Kamara is megosztottan működött Bécsben a helytartó főhercegek és Prágában a császár irányítása alatt. Ebben az esetben is igaz, hogy a pontos munkamegosztás a két szerv között nem rekonstruálható, de tudható, hogy Bécsből vezették az Alsóausztriai Kamarát, és itt készítették elő a prágai aláíráshoz a Magyar Kamara ügyeit is.

  1. Rudolf halála után több javaslat is született a kamara megreformálására, amelyek azonban nem jelentettek orvosságot a valódi problémákra. A pénzhiány enyhítését a kiadások csökkentésével képzelték el, nem tudtak azonban új jövedelemforrásokat bevonni a rendszerbe. A másik komoly probléma az volt, hogy nem választották szét az uralkodóház és az állam kincstárát, így az uralkodók gyakorlatilag a magánkincstáruknak tekintették a kamarát, és vagyonából mértéktelenül ajándékoztak. 16271628 folyamán változások történtek a kamara belső szervezetében: területi alapon négy expedíciót hoztak létre egy-egy referens vezetése alatt. Az elsőhöz a birodalmi és a magyarországi ügyek, a másodikhoz Cseh- és Morvaország, valamint Szilézia, a harmadikhoz az Enns-kétparti Ausztria, a negyedikhez pedig a hegyközségek ügyei tartoztak. Mint látható, Belső-Ausztria megőrizte önállóságát, sőt a három országcsoport 1665-ös egyesülése után is fenntartották ezt az állapotot (megmaradt az innsbrucki kamara különállása is), ami jelentősen megnehezítette a kamara működését. Az 1681. január 2-án kiadott új kamarai instrukció, amely sok tekintetben az 1568-as javított és bővített kiadása volt, szintén nem tudta áttekinthetővé tenni a pénzügyigazgatást, hiába írta elő rendszeres kimutatások készítését és az alárendelt szervek rendszeres ellenőrzését. Az 1681-es instrukcióban rendelték alá részben a kamarának a Főhadbiztosságot (Generalkriegskommissariat), amelyen a haditanáccsal kellett osztozkodnia. A belső szervezetben átalakítás nem volt, de előírták, hogy a 10 kamarai tanácsosból 5 bárói rangú, 3 lovagi rangú és 2 tudós személy legyen, és döntéseiket többségi elven hozzák meg.

A 17-18. század fordulójának nagy háborúi nemcsak rendkívüli költségeket jelentettek Ausztriának, de az igazgatási reformot sem tették lehetővé. A Habsburgok fő hitelezőjének, az Oppenheimer Bankháznak 1703-ban bekövetkezett csődje azonban lépésre sarkallta I. Lipótot. A nemzetközi tendenciákat figyelembe véve, velencei mintára állami bankot hoztak létre azzal a céllal, hogy képes legyen hiteleket nyújtani az uralkodóháznak. 1703. június 15-én Bécsben alapították meg a Banco del Giro nevű állami bankot, amelynek vezetését az ún. Állami Bankkollégiumra (Staatliche Bancokollegium) bízták. A pénzügyi hátteret évi 4 millió guldenből kívánták megoldani, az állam hitelezőinek eddig az összegig állítottak ki utalványt (Girozettel), amelyeket a Banco del Girónak kellett volna beváltania. Megfelelő pénzösszegek és kezesek híján azonban a Banco nem tudta ellátni feladatát. I. József Gundaker Thomas Starhemberg kamaraelnök (1703-1715) tanácsát megfogadva, 1706. március 8-án új állami bankot hozott létre, a Bécsi Városi Bankot (Wiener Stadtbank), amelybe a Bancót beolvasztották. A Stadtbanknak két feladata volt: egyrészt hiteleket kellett nyújtania az államnak, másrészt tizenöt éven belül fel kellett számolnia az államadósságot. A bank felügyeletét és legfelső vezetését az ún. Miniszteriális Bankdeputációra (Minis- terialbancodeputation) bízták, amelynek élére Starhemberg kamaraelnököt és az alsóausztriai helytartót, Ferdinand Karl Weltz grófot nevezték ki. A Bankdeputációnak alárendelve működött a városi magisztrátus, amelynek hatáskörébe a bank igazgatása, a kamara által ide utalt pénzek kezelése tartozott, továbbá végrehajtotta a depu- táció döntéseit.

A kamara ügyvitelében a 18. század elején következett be változás. Az ügyek előkészítését 1714-től 8, 1717-től 6 kamarai bizottságra (Kameralhauptkommission) bízták. Az 1717-es feladatmegosztás a következő volt: az első udvari bizottság foglalkozott az udvari és a birodalomhoz kapcsolódó pénzügyekkel, a második a hadügyekben (hadsereg fenntartása, hadianyag-beszerzés) volt illetékes, a harmadik bizottság a számviteli feladatokat látta el. A negyedik a Magyar Korona országaihoz tartozó területekkel foglalkozott, az ötödik a cseh, a hatodik pedig az osztrák tartományokkal. A bizottságok egy-egy kamarai tanácsos vezetésével működtek (a hadügyi bizottságot a kamaraelnök vezette), és a tanácsülésekre készítették elő az ügyeket. A bizottságok többségét az 1732-es kamarai instrukció szüntette meg, csak egy katonai, egy újszerzeményi és egy számvevő bizottság maradt meg. Az ügyeket a korábbi gyakorlatnak megfelelően referensek készítették elő. A kamaraelnököt minden esetről tájékoztatni kellett, akinek joga volt bizalmas ügyeket más tanácsosokkal és az illetékes referensekkel megvitatni.

A spanyol örökösödési háború után VI. Károly újabb változtatást vezetett be a pénzügyigazgatásban. Azt tervezte, hogy az állami hitel-, pénztár- és adóssági ügyeket a kamara hatáskörének csökkentésével és a Wiener Stadtbank fölé rendelt állami bank létrehozásával oldja meg. 1714. december 14-én adta ki pátensét a Bancalitas (Bancalitat) nevű állami bank felállításáról. Élén egy Guberniumnak nevezett testület állt, amelynek vezetője a gubernátor volt, és hat bárói rendű, illetve hat lovagi rendű vagy tudós tagból állt össze. Fő feladata az volt, hogy az udvar szükségleteihez pénzügyi fedezetet teremtsen elő, ezenkívül törekednie kellett az állami kiadások csökkentésére és a kamarával együttműködve a bevételek növelésére. Felügyelte továbbá a kifizetéseket és az elszámolásokat, aminek megkönnyítésére tartományi fiókokat állítottak fel. Az intézmény pénzügyi hátterének megteremtését három pénzügyi alapból tervezték: az ún. állandó alapból, amely különböző jogcímeken szedett illetékek befizetéséből jött össze; a támogatási alapból, amely a tartományoktól befolyó pénzeket jelentette; és a garanciális alapból, amely a pénzkezeléssel megbízott hivatalnokok által fizetett kauciót takarta. A Bancalitas csak az uralkodótól fogadott el utasításokat, független volt a kamarától, a mellé rendelve működött. Lényegében megosztották kettejük között a feladatokat: az igazgatás a kamaránál maradt, míg a pénzügyi feladatokat (pl. jövedelmek beszedése) és az ellenőrzést a Bancalitas látta el. A tartományi kamarák és a legalsó pénzügyi igazgatás hivatalnokai a kamarának voltak alárendelve, de az általuk begyűjtött összegek a Bancalitas helyi kirendeltségeibe folytak be (leszámítva a Bécsi Városi Bankba utalt elzálogosított jövedelmeket). Előírták, hogy a két szerv mely ügyekben működjön együtt, és hogy döntésképtelenség esetén az uralkodóhoz kellett fordulni. Az Udvari Kamara és a Bancalitas azonban képtelen volt bármiben is kooperálni, így 1716-ban VI. Károly föléjük rendelte a Titkos Pénzügyi Konferenciát (Geheime Finanzkonferenz) azzal a céllal, hogy valamilyen szinten egységet teremtsen a pénzügyigazgatásban. A konferencia nem volt hatóság, csupán uralkodói tanácsadói szerv. Bár tagjai keményen dolgoztak, a konferencia nem érte el eredeti célját, és Mária Terézia 1741 elején feloszlatta a szükségtelennek ítélt szervet. A Bancalitas és a kamara versengéséből végül az utóbbi került ki győztesen, mert ügyesen használta ki, hogy az uralkodónak közvetlenül alárendelt szerv volt, a Bancalitas pedig nem. A kamara fokozatosan visszaszerezte átcsoportosított kompetenciáit, míg végül a Bancalitas feladata az állami jövedelmek beszedésére korlátozódott. Mária Terézia feleslegesnek ítélte erre az egy célra nagyszámú hivatalnok foglalkoztatását, és 1745. március 24-én feloszlatta a Bancalitast.

HADÜGYI IGAZGATÁS

A 16. század közepéig a Habsburg-tartományoknak nem volt központi hadügyi szerve. A hadügyi igazgatás a tartományok hatáskörébe tartozott, pénzügyi kérdésekben pedig az Udvari Kamarának volt döntő befolyása katonai területen is. Először 1531-ben történt kísérlet egy hadügyi tanácsadói testület létrehozására, amikor

I. Ferdinánd négy haditanácsost nevezett ki a török elleni védelem megszervezése céljából. A testület viszont inkább tanácsadó-végrehajtó jellegű volt, nem fejlődött önálló hatósággá. Ferdinánd hosszas szervezőmunka után, 1556-ban hívta életre az Udvari Haditanácsot (Hofkriegsrat), amely ugyanazon év november 17-én kapta meg első instrukcióját. A haditanács öt képzett, hadvezetési tapasztalatokkal rendelkező tanácsosból állt, élén az elnökkel (Hofkriegsratprasident), aki vezette a testület üléseit, és jelentéseket küldött az uralkodónak. A szervezethez tartozott továbbá egy saját hadikancellária. A haditanács elsődleges feladata a törökök elleni védekezés volt, s ebből kifolyólag az Oszmán Birodalommal folytatott diplomáciai levelezést 1742-ig a haditanács vezette. Szintén a török elleni védekezés indokolta a haditanács fokozott jelenlétét Magyarországon, és a magyar rendek minden próbálkozásuk ellenére képtelenek voltak kivonni magukat a hatásköréből. A haditanács feladatai közé tartozott továbbá a hadügyigazgatás (toborzás, seregek felfegyverzése stb.), a hadifelszerelésről való gondoskodás, a hadseregek élelmezése. A haditanács 150 forint erejéig önállóan intézkedhetett kifizetésekről a hadipénztáron (Kriegszahlamt) keresztül, ennél nagyobb összegek esetében azonban az uralkodó és az Udvari Kamara jóváhagyása is szükséges volt. A kamara befolyását pénzügyi területen az is jelzi, hogy 1556-tól egy tanácsost delegált a haditanácsba. Mivel a haditanács hatásköre minden, a Habsburgok uralma alá tartozó országra kiterjedt, ez jelentette közöttük évszázadokig a legerősebb összekötő kapcsot.

A haditanács nem tudott eléggé hatékonyan működni egyrészt azért, mert csupán két-három tanácsosa tartózkodott általában az udvarban, míg a többiek a harctéren voltak. Másrészt az 1564-es felosztás nyomán az országcsoportokban önálló hadügy- igazgatás vette kezdetét, és Belső-Ausztria saját haditanácsot is felállított Grazban, amely 1578-ban megkapta a horvát határszakasz védelmének a feladatát. A haditanácsot is érintette a központi igazgatási szervek kettéosztása Bécs és Prága között I. Rudolf uralkodása alatt. A helyzet némileg javult, amikor 1608-tól Mátyás számos Habsburg-területen átvette az uralmat. 1610-1611-ben még egy instrukciót is adott a haditanácsnak, amelyben a távol lévő elnök helyettesítésére egy bárói és lovagi rangú tanácsosokból álló testületet rendelt. A következő instrukciót Mátyás már császári minőségében adta ki 1615. november 14-én. Ebben hat képzett és tapasztalt tanácsost állított az elnök mellé, kikötve, hogy a tanácsosok nem láthatnak el aktívan hadvezéri feladatokat hivatali idejük alatt. A fő feladatot ismét a török elleni védekezésben jelölték meg, bár a horvát határszakasz védelmét Belső-Ausztria hatáskörében hagyták. Pénzügyi kérdésekben a kamara befolyása továbbra is megmaradt, sőt a haditanácscsal egyenrangú szerv lett.

A haditanács következő szabályzatát III. Ferdinánd adta ki 1650. február 10-én, és lényegében ugyanezt a dokumentumot erősítette meg I. Lipót 1668. augusztus 9-én. Pénzügyi vonatkozásban továbbra is megmaradt a kamara erős befolyása. Mivel a 17. század közepére jelentősen megemelkedett a haditanácsosok száma, a szabályzat előírta, hogy csak az öt rangidős tanácsos vehet részt a tanácskozásokon. Ezen intézkedés nyomán a tanácsosok létszáma érezhetően csökkent I. Lipót uralkodásának idejére. 1650-től a haditanács elnökét távollétében az alelnök (Vizeprasident) helyettesítette. A haditanácson belül négy részleget alakítottak ki: az első a szerházakkal (raktár) és a tüzérségi kérdésekkel foglalkozott, a második az élelmezéssel, a harmadik a pótlovazási és újoncozási ügyekkel, a negyedik pedig az erődítésüggyel. A részlegeket vezető referensek havonta jelentést készítettek a munkájukról. Az 1650-es év legjelentősebb változása a haditanácsnak alárendelt Főhadbiztosság létrehozása volt. Előzményei a katonai pénzügyek felett ellenőrzést gyakorló mustramesteri hivatalok voltak, amelyek kontrollálták többek között a katonák zsoldjának kifizetését. Idővel a Főhadbiztosság tervezte meg a hadjáratok költségvetését, és rövidesen az évenkénti hadibüdzsét is itt készítették el. A pénzügyi funkció megjelenése miatt 1681-től már nemcsak a haditanácsnak, hanem az Udvari Kamarának is alárendelték. A Főhadbiz- tosság jelentősége fokozatosan növekedett, és Mária Terézia 1746-ban közvetlenül az uralkodónak alárendelt szervvé emelte.

A hadügyigazgatás következő módosulása 1697. november 10-én következett be a toborzás és az adóügyek felügyeletére létrehozott Deputáció (Deputation) életre hívásával. Ennek a haditanács elnökén kívül tagja volt a főhadbiztos, a kamara elnöke, illetve a két osztrák kancellár. Ezzel a lépéssel sikerült ugyan egyszerűsíteni a tárgyalások menetét, viszont szinte minden főbb udvari hivatal beleszólást nyert a hadügyi kérdésekbe. A 18. század elejére meglehetősen komplikálttá vált tehát Ausztria hadügyi igazgatása: a „fontos" hadügyeket továbbra is a Titkos Tanácsban tárgyalták meg, és a haditanács mellett jelentős befolyása volt a kamarának, a Főhadbiztosság- nak és a Deputációnak. Ráadásul az önállóan működő Belső-Ausztria és Felső-Auszt- ria országcsoportokat hadügyi kérdésekkel csak az Osztrák Udvari Kancellárián keresztül érhette el a haditanács. Hasonlóképp a Cseh Kancellárián keresztül lehetett kapcsolatot tartani a cseh hadügyi szervekkel. Az országcsoportok makacsul ragaszkodtak igazgatási önállóságukhoz, amelyet csak Savoyai Eugén haditanácsi elnöknek sikerült felszámolnia 1705-ben – I. József császár hathatós támogatásával. A helyi katonai igazgatást 1740-ben modernizálni kezdték, és a tartományokban új igazgatási egységeket, főhadparancsnokságokat (Generalkommando) hoztak létre. A 18. század elején Heinrich Franz Mansfeld elnöksége alatt átalakították a haditanács négy expedícióját: az első kapta a hadügyi igazgatási feladatokat, a második a magyar és török ügyeket, a harmadik a tüzérséggel foglalkozott, a negyedik a hadügyi jogi kérdésekkel. Bár Savoyai Eugén ezek átalakítására is tett több reformjavaslatot, és számos egyéb területen javasolt újításokat, átfogó reformokra nem került sor. A teljesen átláthatatlan és korszerűtlen hadiigazgatáson nem sokat javított Mária Terézia 1745. március 23-án kiadott instrukciója sem, mivel nem határolta el kellőképpen a hadügyi kérdésekben egymással rivalizáló hivatalok kompetenciáit. Eredményként említhető azonban, hogy az instrukció csökkentette a haditanács ismét megnövekedett személyzeti létszámát, és hogy az elnök és néhány további hivatalnok feladatkörét egészen pontosan körülhatárolták. Az instrukció elrendelte továbbá, hogy a hadügyi jogi kérdések intézésére állítsanak fel egy négy tanácsosból és egyéb hivatalnokból álló testületet, amelyet a haditanács elnökének rendeltek alá. Év végétől a hadijog körébe tartozó ügyek számára külön hadijoggal foglalkozó tanácsot létesítettek (Hof- kriegsjustitzrat).

18. századi reformok: Haugwitz, Kaunitz, II. József

Az osztrák örökösödési háború lezárulása (1748) utáni békésebb periódus alkalmat teremtett az áttekinthetetlen központi igazgatás rendbetételére. A reformok szükségességét senki nem vitatta, de a konkrét intézkedésekről megoszlottak a vélemények. Friedrich Harrach gróf, cseh főkancellár a tartományi rendek mozgásterének növelésével, az állami funkciók rendi ellátásával oldotta volna meg a problémát, míg a sziléziai és karintiai reformtevékenységéről elhíresült Friedrich Wilhelm Haugwitz gróf a tartományfejedelmi hatalom kiterjesztését javasolta. Az 1748. január 26-án tartott koronatanácsi ülésen, amelyen az uralkodópár mellett a legjelentősebb udvari hivatalok vezetői is részt vettek, Mária Terézia határozottan a Haugwitz-féle elképzelések mellett tette le a voksát. A reformsorozat bevezetéséről szóló hivatalos döntés 1749. május 2-án született meg.

Haugwitz a tartományi és a központi igazgatást is át akarta szervezni. Célja az volt, hogy porosz mintára egy kézben egyesítse a politikai és pénzügyi igazgatást, és amennyire csak lehet, visszaszorítsa a rendeket az igazgatási hivatalokban. Ez teljes szakítást jelentett az igazgatási rendszer valamennyi korábbi tradíciójával, és egy gyökeresen új birodalom körvonalait rajzolta meg. Az átmenet megkönnyítése érdekében már 1748 nyara és ősze folyamán tartományi deputációnak (Landerde- putation) nevezett testületeket rendelt a korábbi tartományi hivatalok mellé, ahol közvetlenül az uralkodónőnek alárendelt hivatalnokok intézték az adó-, a katonai és kamarai ügyeket. A Bécsben felállított Fődeputáció (Hauptdeputation) központi szinten látta el azokat a feladatokat, amelyeket a tartományi deputációk, utóbbiak ehhez a szervhez küldték el jelentéseiket. A helyi igazgatásban újdonság volt, hogy a tartományokat kerületekre (Kreis) osztották. Élükre a tartományfejedelem által kinevezett kerületi főnököket (Kreishauptmann) állítottak, akik kijelölt székhelyükről intézkedtek a közbiztonságot érintő kérdésekben, és végrehajtották a tartományfejedelmi utasításokat. A kerületek felállításával a tartományi rendek pozíciói jelentősen meggyengültek.

A reformok 1749-es elrendelése után Haugwitz saját elnöklete alatt létrehozta a Directorium in publicis et cameralibus nevű legfelső irányítási szervet, amely a politikai és pénzügyek mellett az ekkor megszüntetett Cseh és az Osztrák Udvari Kancelláriától a közigazgatási funkciókat is átvette. A két kancellária által intézett igazságszolgáltatási és igazságügyi igazgatási feladatköröket az újonnan felállított Legfelső Jogügyi Hivatal (Oberste Justizstelle) vette át, amelynek élére a korábbi osztrák kancellárt, Johann Friedrich Seilern grófot nevezték ki. Ezzel megtörtént a közigazgatás és az igazságszolgáltatás szétválasztása, valamint az osztrák örökös tartományok és Csehország adminisztrációjának szorosabb összefogása, amely két elvhez a későbbi átszervezések során is mindvégig ragaszkodtak. Az Udvari Kamara ugyan megmaradt Johann Franz Gottfried von Dietrichstein gróf elnöklete mellett, de 1749-től csak az udvari kiadásokat, a birodalommal kapcsolatos kamarai ügyeket kezelte, illetve ennek alárendelve működött tovább a Magyar Kamara is. Szintén a reform jegyében jött létre a Konferenz in internis, amely egy pénzügyi és politikai kérdésekben illetékes tanácsadó szerv volt, és amely átvette az 1697 és 1749 között működő Deputáció legtöbb feladatkörét. A Konferenz in internis hamar jelentőségét vesztette, mivel Mária Terézia elegendőnek tartotta a Directoriumban megtárgyalni az ügyeket. A reform a tartományi szintet is elérte. Az 1748 folyamán létrehozott tartományi deputációk megmaradtak, de új nevet kaptak, és Képviselet és Kamaraként (Reprasentation und Kammer) működtek tovább. Ezek egyesítették magukban a politikai és pénzügyi igazgatást, a régi tartományi hatóságok a jogügyek intézésére korlátozódtak.

Az alapok letétele után Haugwitz a rendszer kiépítésével volt elfoglalva. Ez főleg azt jelentette, hogy további, kisebb-nagyobb jelentőségű hatásköröket vont a Direc- toriumhoz. 1753-tól a Kereskedelmi Hivatal (Kommerzstelle), 1757-től a Pénz- és Bányaügyi Kollégium (Münz- und Bergkolleg) és a Főhadbiztosság is beolvadt a Directo- riumba, ami együtt járt az ügyek számának jelentős megnövekedésével. Az 1750-es években a Haugwitz-reformoknak széles ellenzéke alakult ki. Egyrészt a pozíciói többségétől megfosztott tartományi nemesség volt elégedetlen, mert rossz néven vette, hogy az új rendszer semmilyen osztrák igazgatási tradícióra nem volt tekintettel, másrészt a rendszert működtető, annak hibáit és fogyatékosságait közvetlenül érző hivatalnokok is szembehelyezkedtek Haugwitzcal. Az 1756-ban kirobbanó hétéves háború alatt bebizonyosodott az új igazgatási rendszer alkalmatlansága, és Haugwitz ellenzékének akkori vezetője, az 1753 óta államkancellári címet viselő Kau- nitz megragadta az alkalmat saját elképzeléseinek megvalósítására.

Az 1760-1761-ben lezajló reformok egyik elsődleges célja a Haugwitz által végletesen centralizált igazgatás részleges decentralizálása volt. Csupán két elemet őriztek meg az 1749-es államreformból: az igazságszolgáltatás és közigazgatás szétválasztását, valamint az osztrák és cseh ügyek összefogását. Az átalakítás legmaradandóbb eleme az 1760-ban felállított Államtanács (Staatsrat) volt. Az Államtanácsnak 6 tagja volt, 3 bárói rangot viselő államminiszter (köztük az államkancellár) és 3 lovagi rangú államtanácsos. Az Államtanács nem volt hatóság, nem volt döntési jogköre. Feladata az udvari hivatalok felügyelete volt, és tanácsokat adott az uralkodónak a cseh és az osztrák örökös tartományok belügyeit illetően. A végrehajtásba nem avatkozhatott bele, ezért kikötötték, hogy az államkancellárt kivéve az Államtanács tagjai semmilyen más hivatalt nem viselhetnek. Kaunitz rögvest meginvitálta Haugwitz grófot az egyik államminiszteri székbe, rajtuk kívül ekkor a kiváló hadvezér, Leopold Joseph Daun, Heinrich Cajetan Blümengen, Egyd Valentin Felix Borié és Anton Maria Stu- pan kapott helyet. Az Államtanács első ülését 1761. január 26-án tartotta Mária Terézia és I. Ferenc császár jelenlétében. A következő egy évben elsősorban a Directorium felszámolásának módját dolgozták ki. Mária Terézia végül 1762 elején oszlatta fel a gyűlölt hivatalt.

Sokak reményével ellentétben Kaunitz nem tért vissza teljesen az 1749 előtti állapotokhoz, Bécsben igyekeztek a Haugwitz-reform pozitív hozadékait megőrizni. Így továbbra is a közigazgatástól elválasztva működött az igazságszolgáltatás a Legfelső Jogügyi Hivatalnak alárendelve. A legfelső politikai hivatal a Cseh és Osztrák Udvari Kancellária (Böhmische und Österreichische Hofkanzlei) lett, megtartva a német örökös tartományok ügyeinek egységét. A decentralizáció elsősorban a pénzügyigazgatás terén éreztette a hatását, ahol ismét az Udvari Kamara kezébe került az irányítás. Újjáéledt a Wiener Stadtbank is Carl Friedrich Hatzfeld irányítása alatt, és felállítottak egy Főpénztárt (Generalkasse) is. Szerepet kapott még pénzügyi téren a Kereskedelmi Hivatal és a visszaállított Pénz- és Bányaügyi Kollégium. Fontos és hasznos újítás volt a Számvevőszék (Rechenkammer). Fő feladata a többi pénzügyi hivatal ellenőrzése és az igazgatás vagy a kiadás terén mutatkozó esetleges hiányok megelőzése volt. Mivel a Számvevőszék gyakorlatilag minden hivatal könyvelését magához vonta, működését sokan ellenszenvvel figyelték. A pénzügyigazgatás ilyen mértékű széttördelése, a többszörösen egymás mellé rendelt hivatalok azonban újfent zűrzavarhoz vezettek, és 1765-ben ismét döntés született a pénzügyek újbóli központosításáról. A Wiener Stadtbankot és a főpénztárt a kamarának rendelték alá, de működésükbe nem avatkozhatott be. A Számvevőszéket megtartották, bár az elégedetlenkedések miatt csökkentették a hatáskörét. Végül a Kereskedelmi Hivatalt alárendelték a kancelláriának.

A 18. század második felének utolsó nagy reformhullámát II. József (1765/17801790) indította el egyeduralkodásának megkezdésekor. 1782-ben a központi igazgatás tetejére egy pénzügyi és politikai igazgatást is összefogó csúcsszervet állított, az Egyesített Cseh-osztrák Udvari Kancellária, Kamara és Minisztériumi Bankdeputáció (Vereinigte Böhmisch-Österreichische Hofkanzlei, Hofkammer und Ministerialbancodeputa- tion) nevű hivatalt. Nem nyúlt hozzá a Legfelső Jogügyi Hivatalhoz, de a helyi igazságszolgáltatási szervek fölé tartományi fellebbviteli bíróságokat állított, amelyekhez mindenki, nemes és nem nemes egyaránt fordulhatott. A hadügyi, kereskedelmi és hegybíróságok kivételével minden különbíróságot megszüntetett. 1783-ban kormányzóságokra (Gubernium) osztotta Ausztria területét, egy-egy kormányzóságba több tartomány igazgatását összevonva, ami nem jelentette azt, hogy az új egységek hatékonyan is működtek volna. A tartományi rendek mozgástere tovább csökkent a tartományi igazgatásban: József állami kézbe vette a tartományok könyvelését, megvonta a jogot, hogy a tartomány vagyona felett rendelkezzenek.

Ausztria és a Német-római Birodalom

Mivel az osztrák örökös tartományok a Német-római Birodalom területén feküdtek, több szálon is kapcsolódtak a birodalmi alkotmányhoz. Az osztrák főhercegi cím révén Ausztria birodalmi rendi jogállással rendelkezett, és helyet kapott a birodalomi gyűlés második, fejedelmi kollégiumában. Egy szavazatot adhatott le, és Salzburggal felváltva elnökölt a kollégium ülésein. A birodalmi rendi jogállásból fakadó kötelezettsége volt a birodalmi adók megfizetése, és az 1521-es wormsi matrikula alapján 120 lovast és 600 gyalogost kellett kiállítania a birodalmi hadseregbe. Bár privilégiumai részben mentesítették ezen kötelezettségek alól, a török elleni védekezés miatt mégis kellett anyagi és katonaállítási terheket viselnie. Teljes mentességet élvezett azonban a Birodalmi Kamarai Bíróság alól, és interregnum idején a birodalmi vikáriusoknak sem volt alávetve.

Az osztrák örökös tartományok 1512-től alkották az osztrák birodalmi kerületet (az első 1500-as beosztás nem terjedt ki rájuk). A kerülethez nem tartoztak hozzá a cseh és morva területek, amelyek a birodalom bukásáig megőrizték kerületen kívüli státusukat, hiába szorgalmazták más birodalmi rendek, hogy ezek a térségek is tagolódjanak be a rendszerbe, akár önálló kerületként, akár az osztrák kerület részeként. Mivel Elő-Ausztria viszont egyértelműen az osztrák kerület része volt, a határvonal folyamatosan változott. Ráadásul az elszórtan fekvő, más kerületekbe ékelődő elő- ausztriai birtoktestek megnehezítették a franciákkal szembeni egységes fellépést a többi határ menti kerület számára.

Az osztrák birodalmi kerület történetét egyszerűen és tömören össze lehet foglalni, ugyanis helyi sajátosságaiból adódóan nem fejlődött a kerületi rendek olyan hatékony önigazgatási egységévé, mint például a sváb kerület. A Habsburg főhercegek mint kerületi rendek annyira domináns szerepet töltöttek be, hogy a kerületi működés jegyei csak csökevényes formában jelenhettek meg. Sokszor csak a többi birodalmi kerület nyomására neveztek ki kerületi főnököt, de ezek a kinevezések jobbára csupán papíron léteztek. Hiába voltak az osztrák főhercegen kívül más jelentős rendek is a kerületben, például a brixeni vagy a trienti püspök, nem tudták akaratukat érvényesíteni vele szemben. A birodalmi rangemelésnél ráadásul a Habsburgok arra is odafigyeltek, hogy a kerületi rendek közé lehetőleg a saját osztrák, esetleg cseh nemeseiket emeljék. A másutt fontos szerepet betöltő kerületi hivatalokat sem működtették, és egyszer sem került sor kerületi gyűlésre. Ausztriának kerületként joga volt ülnököket javasolni a rendi irányítású Birodalmi Kamarai Bíróságba, de privilégiumai folytán nem kellett részt vállalnia a bíróság fenntartására fizetett adóból. Az, hogy az osztrák kerület belső élete nem volt igazán aktív, nem jelentette azt, hogy Ausztria ne vett volna részt a kerületi politikában, hiszen több kerületi együttműködésnek is tagja volt, és rendszeresen küldött képviselőket a több kerület számára rendezett közös gyűlésekre is. Kerületi politizálásának középpontjában többnyire a törökök elleni védekezés állt, de nem sikerült olyan gyakran pénzt vagy katonai támogatást szereznie a többi kerülettől, mint szerette volna, hiszen utóbbiak sokkal inkább a francia fenyegetéstől tartottak, mint az oszmántól. Az osztrák birodalmi kerület a Német-római Birodalom bukásával megszűnt, az osztrák örökös tartományok pedig az 1804-ben létrejött Osztrák Császárság részei lettek.

SZAKIRODALOM

Brauneder, Wilhelm: Österreichische Verfassungsgeschichte. Wien – Mainz, Manz, 1989.

Dotzauer, Winfried: Die deutschen Reichskreise (1383-1806). Geschichte und Aktenedition. Stuttgart, Steiner, 1998.

Fellner, Thomas – Kretschmayr, Heinrich: Die österreichische Zentralverwaltung. Von Maximilian I.

bis zur Vereinigung der österreichischen und böhmischen Hofkanzlei (1749). 1. Geschichtliche Über- sicht. Wien, Adolf Holzhausen, 1907.

Hellbling, Ernst Carl: Österreichische Verfassungs- und Verwaltungsgeschichte: ein Lehrbuch für Stu- dierende. Wien, Springer, 1956. (Rechts- und Staatswissenschaften, 13.)

Klein, Kurt: Die Bevölkerung vom 16. bis zum 18. Jahrhundert. In: Helczmanovszki, Heimhold (szerk.): Beitrage zur Bevölkerungs- und Sozialgeschichte Österreichs nebst einem Überblick über die Entwicklung der Bevölkerungs- und Sozialstatistik. München, Oldenbourg, 1973.

Stolz, Otto: Grundrifi der österreichischen Verfassungs- und Verwaltungsgeschichte. Ein Lehr- und Handbuch. Innsbruck – Wien, Tyrolia, 1951.

Vocelka, Karl: Glanz und Untergang der höfischen Welt. Reprasentation, Reform und Reaktion im habs- burgischen Vielvölkerstaat. Wien, Verlag Carl Ueberreuter, 2004. (Österreichische Geschichte, 1699-1815.)

Walter, Friedrich: Österreichische Verfassungs- und Verwaltungsgeschichte von 1500-1955. Wien – Köln – Graz, Böhlau, 1972. (Veröffentlichungen der Kommission für neuere Geschichte, 59.)

Winkelbauer, Thomas: Standefreiheit und Fürstenmacht: Lander und Untertanen des Hauses Habsburg im konfessionellen Zeitalter. 2 Bde. Wien, Verlag Carl Ueberreuter, 2003. (Österreichische Geschichte, 1522-1699.)

Zöllner, Erich: Ausztria története. Budapest, Osiris, 1998.