Ugrás a tartalomhoz

A kora újkor története

Poór János (2009)

Osiris Kiadó

Korpás Zoltán │ KIRÁLYSÁG ÉS RENDISÉG SPANYOLORSZÁGBAN

Korpás Zoltán │ KIRÁLYSÁG ÉS RENDISÉG SPANYOLORSZÁGBAN

1469. október 19-én Valladolidban házasságot kötött a Trastámara-ház aragóniai ágából származó Ferdinánd a kasztíliai Trastámarák trónörökösével, Izabellával. A házasságot követően a dinasztikus unió ellenére a Kasztíliai Királyság és az Aragóniai Királyság gazdasági, politikai és intézményes különállása továbbra is fennmaradt. Izabella Kasztíliában 1474-től, míg a Katalán-Aragón Korona országaiban (Kataló- nia, Aragónia, Valencia – a továbbiakban a Katalán-Aragón Korona alatt a három tartományt magában foglaló királyságot értjük, míg az egyes tartományokra külön utalunk) Ferdinánd 1479-től uralkodott. A Katolikus Királyok – a katolikus jelzőt a katalán származású Alejandro Borjától, VI. Sándor pápától (1492-1503) kapták 1494- ben – hatalmuk konszolidálása során több, rendkívül komoly kül- és belpolitikai kihívásnak kellett, hogy megfeleljenek.

A Katalán-Aragón Korona itáliai birtokai (Nápoly, Szicília), illetve Rousillon és Cerdagne hovatartozása okán a francia uralkodóval, XI. Lajossal (1461-1483), majd utódjával, VIII. Károllyal (1483-1498) kerültek konfliktusba. Az itáliai hegemóniáért vívott háborúk két évszázadon keresztül határozták meg a francia és spanyol koronák, illetve az európai kontinens történelmét.

Katalóniában 1462-1472 között polgárháború gyengítette az uralkodó, II. János (1458-1479) hatalmát. A központi hatalom meggyengülése alkalmat teremtett XI. Lajos francia király számára, hogy ideiglenesen elfoglalja az ún. francia Katalóniát, azaz a Pireneusok északi oldalán fekvő katalán területeket, Rousillont és Cerdagnét.

Kezdetben a Kasztíliai Királyság területén sem volt erős az ifjú uralkodópár helyzete. Izabella örökösödési jogát kétségbe vonta Juana la Beltraneja. Juana szülei feltehetően IV (Trastámara) Henrik (1454-1474) nagy hatalmú udvaronca, Beltrán de la Cueva, Alburquerque első hercege, illetve Portugáliai Johanna, IV Henrik felesége voltak. Ennek ellenére IV. Henrik még halála előtt legitim utódjának ismerte el Juanát. A kétes származású királyi hercegnő házassága V. Alfonz portugál királlyal (1438-1481) a kasztíliai örökösödési háború (1474-1479) kitörését jelentette.

A megerősödött és az egységesülésre törekvő Spanyol Királyság komoly akadályt és veszélyt látott az utolsó spanyolországi mór királyság létezésében is. Az 1482-1492 közötti granadai háború pontot tett a reconquista több évszázados folyamatára. Kolumbusz Kristóf 1492. évi útja, illetve az első amerikai spanyol gyarmatok létrehozása a Katolikus Királyok támogatásával valósult meg, a jelentősebb gyarmati terjeszkedés viszont már a Habsburgok korára esik.

A királyi hatalom megerősítése és a rendek

A Katolikus Királyok nehéz helyzetben kezdték meg uralkodásukat. A polgárháborús viszonyok, az itáliai problémák és a mórkérdés ellenére intézményi reformokkal, társadalmi engedményekkel rövid idő alatt helyreállították a belső rendet.

Az uralkodói hatalom megszilárdítását szolgálta, hogy a túlzottan megerősödött földesúri hatalommal szemben a nagyobb városok az udvar segítségét keresték. Kasztíliában az 1476-ban Madrigalban, majd 1480-ban Toledóban tartott rendi gyűlések (cortes) során a kasztíliai királyi jövedelmek hatékonyabb ellenőrzését szolgáló és a földesúri visszaéléseket visszaszorító intézkedéseket fogadtak el. A Kasztíliai Királyi Tanács keretén belül létrehozták a Legfőbb Számvevőszéket (Contaduría Mayor de Rentas), amelynek feladata a királyi bevételi források (regálék, privilégiumok, monopóliumok) ellenőrzése volt.

Kasztíliában a városok a földesúri hatalommal szemben még IV. Henrik uralkodása alatt létrehozták önvédelmi szervezetüket, a Testvériséget (Hermandad). Kasztíliai Izabella (1474-1504) érdekszövetségre lépett a városokkal, és királyi kontroll alá helyezte a Testvériséget, immár Szent Testvériség (Santa Hermandad) név alatt. A Szent Testvériség irányítására 1476-ban létrehozták a Testvériség Tanácsát (Consejo de la Hermandad), amely felügyelte a szervezet működését, és biztosította a korona ellenőrzési jogát a városok által fenntartott és fizetett Szent Testvériség felett. Célja eredetileg egy városi önvédelmi milícia felállítása volt, de tevékenyen hozzájárult a belső rend helyreállításához, a belső kereskedelem újraéledéséhez és Granada visszafoglalásához. (A Szent Testvériség 1498-ra feloszlott.)

XI. Alfonz (1312-1350) reformjait követően a 14. század folyamán Kasztíliában a városi közigazgatás az ún. regidorok kezébe került. Egy-egy város és a hozzá tartozó terület igazgatását 10-30 regidorból álló tanács végezte. A regidori megbízás életre szóló, örökíthető, sőt vásárolható volt. A regidorok és a városok fölötti kontroll megerősítése céljából az uralkodók az 1480-as toledói cortesen Kasztíliában létrehozták a corregidor intézményét.

A corregidor az uralkodó által kiválasztott és a Kasztíliai Királyi Tanácson keresztül hároméves megbízással megerősített, bírósági és helyi kormányzati hatáskörrel rendelkező küldött volt, aki a városokban vagy az egyedi önállósággal bíró baszk tartományokban (Guipúzcoa, Álava, Vizcaya) képviselte az uralkodót. Fizetését a várostól kapta. A corregidorok ritkán léptek fel a földesurakkal szemben, a földesúri birtokrendszer hatáskörükön kívül maradt. A Katalán-Aragón Korona országaiban a corregidori tisztséget nem vezették be.

Az egyesült spanyol koronákban a városi közigazgatás élén a polgármester, az al- calde állt. Megbízása általában egy évre szólt, a helyi közösség választotta. Megbízását Kasztíliában a corregidortól kapta, míg Navarrában az alkirálytól. (A középkori Navar- rát a Pireneusok két oldalán Alsó-Navarra – Gascogne, Béarn – és a déli oldalon lévő Pamplonai Királyság alkotta.)

1505-ben Germaine de Foix házasságot kötött a megözvegyült II. (Aragóniai) Fer- dinánddal (1479-1516). A házasság jogalapot teremtett, hogy 1512-ben Ferdinánd beavatkozzon a navarrai belső harcokba, és a tartomány déli részét a Katalán-Aragón Koronához, majd 1515-től a Kasztíliai Királysághoz csatolják. Navarra megtartotta különállását, és a tartomány kormányzását a helyi arisztokráciából származó alkirá- lyokra bízták. A tartomány saját előjogokkal, törvényekkel (fuerók), különálló rendi gyűléssel (cortes de Navarra) rendelkezett. A Katalán-Aragón Korona országaiban és Navarrában a helyi közigazgatás szervezése továbbra is a középkori hagyományokat követte. A helyi tisztségviselőket sorsolással választották. A nemesség a 17. század elejéig a városi közigazgatásban nem tudott súlyt szerezni. A helyzetet jól jellemzi, hogy Barcelonában először 1621-ben sikerült a helyi hidalgóknak a város irányításába bekerülni. Mivel a corregidori tisztség a Katalán-Aragón Korona területén nem létezett, ezáltal a városok önállósága nagyobb fokú volt.

A nemesség, elsősorban a főnemesség megzabolázására a corregidorrendszer alkalmatlan volt. A nemesség megnyerése érdekében a korona hagyományos módszereket alkalmazott: címek és tisztségek osztogatásával emelte be a hatalomba. 1475-ben 49 család rendelkezett grandi címmel. Az uralkodók kb. 20%-kal növelték a grandok számát. (A grand fogalma I. Károly uralkodása [1516-1556, császárként V Károly: 1519-1556] alatt, az 1520-as években terjedt el. Addig a spanyol arisztokrácia tagjait ricoshombresnek, azaz gazdag embereknek nevezték.) A kora újkori spanyol uralkodókhoz lojális neves arisztokratacsaládok közül sokan a Katolikus Királyoktól kapták hercegi vagy grófi címüket. Izabella erélyes fellépésének hatására sikerült két nagy hatalmú család, a Guzmánok (Medina Sidonia hercege) és a Ponce de Leónok (Cádiz márkija) közötti viszálykodást is rendezni. A grandok erejét és hatalmát jól jelképezi Medina Sidonia hercege, aki a 16. század első évtizedeiben kb. 800 település és 90 ezer vazallus felett rendelkezett. A kasztíliai arisztokrácia a Katolikus Királyok, majd a Habsburgok alatt is a korona szolgálatába állt, és megszűnt fellépni mint a koronával szemben álló territoriális hatalom. Az 1480-as toledói cortesen ugyan kötelezték a nemeseket az 1454 – IV Henrik trónra lépése – után elzálogosított uralkodói birtokok visszaháramoltatására, de a rendelkezés nem érintette az 1454 előttieket, amelyek sokkal nagyobbak voltak. Granada elfoglalását követően az újonnan meghódított területeket elsősorban a nemesség és főnemesség között osztotta szét a korona. A birtokosokat – a reconquista hagyományát követve – a benefíciumok átadásával egyidejűleg kötelezte arra is, hogy a terület védelmét megszervezzék és saját erőből fenntartsák.

1505-ben a Toróban tartott cortesen megerősítették a magyar ősiség törvényéhez hasonló ún. mayorazgo törvényét. A törvény biztosította, hogy a földbirtokosok birtokait nem lehet elidegeníteni, és a birtokok egyenes ágon örökletessé válnak.

A királyi hatalom megerősítését szolgálta egyes földesúri kézben lévő várak és várkastélyok lerombolása, a reconquista idejéből származó és a katonai határvégeken rendkívül nagy függetlenséget kivívó adelantado (katonai kormányzó) intézményének a megszüntetése is. A kasztíliai katonai lovagrendeket (Calatrava, Santiago, Alcántara), amelyek a központosítás egyik fő akadályai voltak, Izabella 1495-ben a Lovagrendek Tanácsának (Consejo de las Ordenes) létrehozásával királyi kontroll alá helyezte. Nem véletlenül: a lovagrendek komoly társadalmi presztízzsel és a Mesta révén jelentős jövedelemforrásokkal rendelkeztek.

A Mesta 1273-as megalapítása óta Kasztília legjelentősebb gazdasági tevékenységét a merinójuh-tenyésztés jelentette. A juhtenyésztést a Mesta céhes szervezet koordinálta. E tevékenység legfőbb haszonélvezői a főnemesség és az említett lovagrendek voltak. 1500-ban az uralkodók a Mesta élére egy királyi tanácsost állítottak a Kasztíliai Királyi Tanács legidősebb tagjának személyében, így próbálták megőrizni egyrészt a nemesi jelenlétet és mellette növelni a korona befolyását a rendszer felett. 1501-ben engedélyezték, hogy a Mesta díjfizetés ellenében bármilyen földterületet birtokba vegyen, ha azt egy meghatározott ideig a tulajdonosok nem művelték. Ezáltal Extre- madura és Andalúzia hatalmas területei kerültek a Mesta birtokába, miközben az a mezőgazdaság fejlődésének legfőbb kerékkötőjévé vált. A korona számára viszont a gyapjúeladásból származó és a nyájakra kivetett adó az egyik jelentős állandó bevételi forrássá vált.

A bírósági hatáskörök megerősítése szintén a belső rend megteremtését szolgálta: 1489-ben átalakították a legfőbb bíróságot, a Valladolidi Királyi Audiencia és Kancellária (Real Audiencia y Chancillería Valladolid) intézményét. (Az 1371-ben alapított intézmény bírósági funkciót látott el, csak nevében hasonlított a magyar jog- és intézménytörténetben ismert kancelláriákra.) Izabella 1494-ben a kancelláriát kettéválasztotta. A Tajo folyótól északra a Valladolidi Audiencia (vagy régi nevén chancillería) rendelkezett a legfőbb igazságszolgáltatási jogkörrel, míg a Tajótól délre a Grana- dai Audiencia viselte ezt a jogszolgáltatási kompetenciát. I. Károly uralkodása alatt, 1528-ban további audienciát állítottak fel Zaragozában a Katalán-Aragón Korona jogi ügyeinek intézésére. II. Fülöp (1556-1598) alatt tovább tagolták az igazságszolgáltatást a Cerdagne (1564), Sevilla (1566), Las Palmas de Gran Canaria (1568), Szicília (1569), Mallorca (1571) területén létrehozott további audienciákkal. Az első amerikai audienciát – ideiglenesen – 1511-ben Santo Domingo városában (Hispaniola szigete) Diego Colón kormányzó, Kolumbusz Kristóf fia állította fel. Az 1526-os újbóli megszervezését követően a Habsburg-korszakban további audienciák jöttek létre a gyarmatokon: Mexikó (Új-Spanyolország, 1527), Panama (1538), Guatemala (1543), Lima (Peru, 1543), Guadalajara (Új-Galicia, 1548), Santa Fe de Bogotá (Új-Granada, 1548), Charcas (Bolívia, 1559), Quito (Ecuador 1565), Concepción (Chile, 1575), Manila (Fü- löp-szigetek, 1583), Santiago (Chile, 1609), Buenos Aires (Río de la Plata, 1661).

A vallási egység megteremtése

Spanyolországban a 15. század előtt komolyabb eretnekmozgalom nem volt. A keresztények és a zsidók közötti békés együttélést a 14. századi nagy pestisjárvány és az azt követő gazdasági válság törte meg. A 14. század második felében és a 15. század folyamán több zsidóellenes pogrom is kitört. Kiemelkedő volt az 1391. évi, amikor Sevilla, Valencia, Barcelona, Gerona, Palma de Mallorca stb. zsidó negyedeire (judería, aljama) támadtak rá a város keresztény lakosai. A 15. század folyamán az üldöztetés hatására vagy a karrier érdekében kb. 100 ezer zsidó tért át (converso), és lett ún. újkeresztény (cristiano nuevo). Áttérésük ugyan a keresztény társadalmon belül felemelkedési lehetőséget nyitott számukra, de azzal gyanúsították őket, hogy megtérésük látszólagos volt, és titokban az ősi vallásukat gyakorolják. A 15. század második felére már nem a hitüket megtartó zsidók, hanem az újkeresztények ellen indultak pogromok. 1467-ben Toledóban, majd 1473-ban az új és a régi keresztények között tört ki véres konfliktus. 1492-ben a zsidóság a teljes lakosság kb. 4-5%-át tehette ki, számuk kb. 200 ezer fő volt. Háromnegyed részük a Kasztíliai Királyságban élt. 1432-ben Ab- raham Benveniste rabbi II. (Kasztíliai) János (1406-1454) uralkodása alatt kidolgozta a valladolidi statútumokat, amelyek 1492-ig határozták meg a zsidóság helyzetét Kasz- tíliában. A rendelet szerint a zsidók a Kasztíliai Korona speciális alattvalói voltak, akiket a korona védett, és ennek fejében egyedi adót fizettek. Az adó mértéke 1482-1492 között minden 16 évnél idősebb zsidó férfi esetében évente 1 arany volt.

A zsidók 1492-es kiűzése komoly gazdasági veszteséget jelentett a spanyol koronák számára, lévén, hogy fontos szerepet játszottak a kereskedelemben, a pénzügyekben, a kézművességben és a városi igazgatásban is. 1492-ben mintegy 120 ezer fő kényszerült elhagyni az országot Portugália, Németalföld, Itália, Maghreb, Görögország, illetve az Oszmán Birodalom egyes területei felé. Az ún. szefárd zsidó (Hispánia héber neve Sefarad) kolóniák közül jó pár máig fennmaradt a mai Bulgária, Törökország vagy Izrael területén. A félszigeten maradtak áttértek a keresztény vallásra, és conver- sóként próbáltak beilleszkedni a társadalomba. Sokan sikerrel tették. Számos zsidó a Katolikus Királyok vagy a Habsburgok bankárává, akár bizalmi emberévé is vált, mint például Abraham Seneor, keresztény nevén Fernando Nunez Coronel (akinek a keresztszülei maguk a Katolikus Királyok voltak), Luis de Santángel, Ferdinánd király jegyzője, Hernando de Talavera, Izabella királynő gyóntatója, vagy Simón Ruiz, II. Fülöp bankára és Antonio Pérez, II. Fülöp magántitkára.

A vallási egységet óhajtó uralkodók a spanyol egyház feletti ellenőrzést is igyekezték megkaparintani Rómával szemben. Az új területek megszerzése (Granada, Kanári-szigetek, az amerikai gyarmatok) alkalmat adott arra, hogy az uralkodó a főpapok kinevezése során Rómával szemben érvényesítse patronátusi jogát. Ezt a célt is szolgálta az Inkvizíció Legfőbb Bíróságának (Tribunal Supremo de la Inquisición) életre hívása 1478-ban. Fontos megjegyezni, hogy a spanyol inkvizíció sokban eltért a pápai inkvizíciótól. Bírósági szervként nem Róma, hanem a spanyol korona alá tartozott. IV Sixtus pápa (1471-1484) bullája 1478-ban az uralkodó számára széles jogkört biztosított a vallási kérdések vizsgálatában és az inkvizítorok kinevezésében is. 1483-ban létrehozták az Inkvizíció Legfőbb és Általános Tanácsát (Consejo de la Suprema y General Inquisición, röviden Suprema). A tanács elnöki tisztségét a legfőbb inkvizítor látta el. A Suprema a vallási egység megteremtésének legfontosabb eszköze lett. Első elnöke a kikeresztelkedett Tomás de Torquemada volt (1483-1498). A jelentősebb városokban mintegy 30 helyi inkvizíciós bíróság jött létre, amelyek közvetlenül a Suprema alá tartoztak. Később a Kanári-szigeteken, illetve a Katalán-Aragón Korona alá tartozó Szicíliában és Szardínián, majd 1570-től az amerikai gyarmatokon is felállították a bíróságokat. A bíróságok egyszerre töltötték be a nyomozói, vádlói és ítélkezési feladatkört. Elsősorban a kikeresztelkedettek és az eretnekek voltak a Suprema látókörében, a nem átkeresztelkedett zsidókat 1492-ben kötelezték az ország elhagyására. A 16. század folyamán a mórok csak abban az esetben kerültek inkvizíciós vizsgálat alá, ha áttértek, de korábbi muszlim vallásukat titokban folytatták. Az újkeresztényeket igyekeztek eltávolítani a közigazgatásból. Lovagrendek, egyetemek, az egyház tagjai nem lehettek olyanok, akik nem tudták bizonyítani tiszta származásukat. Bizonyos világi, udvari vagy egyházi tisztségek betöltéséhez több generációra visszamenőleg vizsgálták az ún. vértisztaságot (pureza vagy limpieza de sangre). A tisztség betöltőjének az inkvizíció által kiállított igazolással kellett bizonyítani, hogy négy generációra visszamenőleg nem volt zsidó, mór vagy az inkvizíció által perbe fogott felmenője. (Ez a rendszer nyilvánvalóan a korrupció melegágya volt, ami az inkvizíció és a kormányzat figyelmét sem kerülte el.) A spanyol inkvizíció hatékony eszköz volt arra is, hogy a két korona unióját szorosabbra fonják, hiszen az első és az uralkodók alatt az egyetlen olyan modern intézmény volt, amely hatáskörében átlépte a két korona közötti határt, és szupraterritoriális szervként működött.

A két korona közötti kapcsolatok erősítését szolgálta a kasztíliai és a katalán-ara- góniai arisztokratacsaládok közötti házasságkötések támogatása, illetve hogy a kasz- tíliai klérus és a világi adminisztráció egyes személyei tisztségeket kaptak a Kata- lán-Aragón Korona területén.

A cortes

A spanyol birodalomban, azaz Kasztíliában, Aragóniában, Valenciában, Katalóniá- ban, Navarrában és Portugáliában – amely 1580 és 1640 között a birodalom része volt – a rendi képviselet intézménye a cortes nevet viselte. Szicíliában és Nápolyban parlamentnek (Parlamento), Németalföldön rendi gyűlésnek (Staten-Generaal, États Généraux) nevezték.

A spanyol rendi gyűlések koronánként jelentős eltérést mutattak. A rendek a Kasztíliai Korona területén hagyományosan gyengébb tárgyalási pozíciókkal rendelkeztek az uralkodóval szemben, míg az Aragón Korona rendi gyűlései a központi hatalom komoly ellensúlyát képezték. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy Kasztíliában abszolutista rendszerről, az Aragón Korona országaiban pedig rendi alkotmányos berendezkedésről beszélhetnénk. Az uralkodó mindkét helyen komoly akadályokba ütközött, ha át akarta lépni a királyság törvényeit. A kasztíliai cortes a nemesség, a papság és 17 – Granada 1492-es visszafoglalását követően 18 – város (Burgos, Salamanca, Ávila, Toro, Zamora, Cuenca, Soria, Madrid, Toledo, Sevilla, Córdoba, Murcia, Guadalajara, Granada, Jaén, Valladolid, León, Segovia) képviselőiből állt.

A kasztíliai cortes rendi érdekérvényesítő szerepét súlyosan gyengítette a sikertelen communeros-felkelés 1520-1522 között, amely az I. Károly által kasztíliai hatalmi pozíciókba emelt burgund főurak (pl. Utrechti Adorján, a későbbi VI. Adorján pápa [1522-1523]) és a császárválasztás címén követelt adó-hozzájárulás ellen robbant ki. Újabb csapást szenvedett a cortes 1538-ban, amikor a király a törökellenes küzdelmekhez kért adó megtagadása okán a kasztíliai cortesből kizárta az egyházi és a nemesi rendet. Innentől kezdve a kasztíliai cortes 18, 1626-tól 20, 1660-tól 21 város rendi gyűlésévé degradálódott, politikai befolyása drasztikusan csökkent. A városok egyenként 2-2 képviselővel (procurador) vettek részt. A képviselőket sorsolásos alapon a re- gidorok közül választották ki. A képviselők általában a köz- és főnemesség elitjéhez tartoztak. A nemesség kizárása a rendi gyűlésről azzal a következménnyel járt, hogy a városok irányításában a nemesek kizárólagos hatalomra tettek szert, és egyre zártabb helyi elitet alkottak. Így tudták azt elérni, hogy a rendi kormányzatban a hatalmuk megmaradjon. Mivel a regidorokat a corregidor választhatta ki, a városokban a corregidor intézményén keresztül a korona befolyásolni tudta a rendi képviselők megválasztását.

A kasztíliai rendi gyűlésen először az uralkodó által előterjesztett ügyeket, elsősorban az adó- és újoncajánlás kérdését tárgyalták. Ezután jöhetett a rendek által beterjesztett sérelmek, ügyek, petíciók és előterjesztések tárgyalása. A rendek nem rendelkeztek jogalkotási, csak előterjesztői jogkörrel. Kasztíliában a törvények létrehozása és kihirdetése a korona joga volt. Új törvények alkotásába – amennyiben korábbi törvényt nem sértettek – a cortes nem szólhatott bele, és hozzájárulása nélkül is érvénybe léphettek. A rendkívüli adók kapcsán a cortes rendelkezett minimális mozgástérrel. Egy 1307-es törvény szerint a korona nem vethetett ki rendkívüli adót a cortes hozzájárulása nélkül. Ugyanakkor a korona sok más bevételi forrással is rendelkezett, ami lehetővé tette, hogy pénzügyi kérdésekben a cortest megkerülje. Viszont nem becsülhető le a cortes szerepe a társadalmi béke fenntartásában, illetve az uralkodó és a rendek viszonyának ápolásában. Mind a Katolikus Királyok, mind később, a Habsburg királyok alatt a kasztíliai cortes relatív rendszerességgel ülésezett. I. Károly idején háromévente hívták össze.

A Katalán-Aragón Korona három országa, Aragónia, Katalónia és Valencia külön- külön rendi gyűléssel rendelkezett. Aragóniában – szemben a többivel – négy rend volt (egyházi, városi, főnemesi és köznemesi rend). Míg Kasztíliában uralkodói meghívás alapján lehetett részt venni a rendi gyűlésen, Aragóniában a rendek előjoguk alapján, külön királyi engedély nélkül is részt vehettek. A gyűlésen részt vevő rendek külön üléseztek. Az uralkodó a cortes hozzájárulása nélkül nem kormányozhatott, katonai kérdésekben nem dönthetett, adót nem vethetett ki. A rendi gyűlések közötti időszakban a rendek tagjaiból álló deputáció (diputación) ellenőrizte a törvények betartását, a bevételek és az adók kezelését. Katalóniában és Valenciában a rendi gyűlés hasonló módon működött, azzal a különbséggel, hogy Katalóniában három rend volt. Itt sem hirdethetett törvényt vagy vethetett ki adót az uralkodó a rendek hozzájárulása nélkül. A záróülésen, mielőtt megkapta a megszavazott adót, az uralkodót esküvel kötelezték arra, hogy a cortesen megszabott módon használja azt fel. A deputáció – mint Aragóniában – Katalóniában is ellenőrizte a két cortes közötti kormányzást, illetve a bevételek és adók felhasználását. Az aragóniai rendi gyűléseket külön-külön tartották, majd I. Károly uralkodásától kezdve néha egy időben, egy helyen, de egymással nem keveredve. Megállapítható, hogy a Katalán-Aragón Korona rendi gyűlései hatékony védelmezői voltak a rendi jogoknak, és komolyan korlátozták az abszolutista törekvéseket. A Katalán-Aragón Korona esetében II. Fü- löp a rendi önállóság letörésére gyakran a szupraterritoriális inkvizíciót próbálta használni.

A szicíliai parlament működési elve – a középkori kapcsolatok alapján érthető módon – viszont az aragóniai cortesre hasonlított. Nápolyban a parlament rendszeresen, kétévente ülésezett, és a rendes adó (donativo) megajánlását, illetve az alkirályság kormányzásához kapcsolódó ügyeket, sérelmeket, törvényeket tárgyalta. Utoljára 1642- ben hívták össze, hatáskörét a későbbiekben Nápoly városi tanácsa vette át. Milánóban a helyi városi szenátus látta el a rendi gyűlés feladatát. Navarra – ahogy erről korábban már volt szó – saját cortesszel rendelkezett. Aragóniához hasonlóan az előjogokra kényesen ügyelő navarrai rendek is hatékonyan érvényesítették helyi érdekeiket. Navarrában az alkirály kezdeményezésére a rendek egy kamarában gyűltek össze. Elsősorban a tartományi előjogok és törvények betartását felügyelték, illetve a tartományi adókat szavazták meg, és felügyelték az adók behajtását.

Társadalmi rétegek és a korona

A középkori feudális hagyományoknak megfelelően a privilegizált társadalmi elit, az egyházi és a nemesi rend továbbra is megtartotta adómentességét. A legfontosabb rendes adó a bizonyos árukra kivetett forgalmi adó, az alcabala volt. Az alcabalát a cortes határozta meg éves fix összegben, általában három évre szavazták meg előre. Kivetését az ún. encabezamiento rendszere szerint határozták meg, ami a városokra kivetett, adószedők által behajtott fix összeg volt. Állandó bevételi forrást jelentettek továbbá a vámok. A rendkívüli adókról (servicios) szintén a cortes döntött. Egyes esetekben a rendkívüli adókat sikerült a cortesnek elutasítania, mint például 1527-ben és 1538-ban az uralkodó által a törökök magyarországi fenyegetésével indokolt és bevezetni szándékozott sisát – bizonyos alapvető fogyasztási eszközökre, húsra, terményre stb. kivetett adót –, de általában az volt a jellemző, hogy a kasztíliai cortes gyengesége miatt a rendkívüli adók rendszeressé váltak. Ilyen típusú, rendkívüli és mégis rendszeresen szedett adó volt az ún. cruzada, a pápai engedéllyel a granadai háború költségeire kivetett adó, amelyet később a Habsburg uralkodók is rendszeresen beszedtek.

Bár az egyházi rend egy rendként jelent meg a cortesen, a felső és a középső klérus között szakadék volt. Az egyházi elitet a 15. század végén 8 érsekség és 44 püspökség alkotta. A 16. század végére Portugáliával együtt 11 érsekség és 56 püspökség létezett a félszigeten. A főpapokat a pápai bullák jogán az uralkodó nevezte ki. Jellemző volt az abszentizmus – azaz a tisztségviselő távolléte a rábízott hivatal, tisztség ellátása során –, illetve hogy világi személyek töltöttek be vezető egyházi pozíciókat. A két legjelentősebb egyházmegye, a Toledói és a Sevillai Érsekség bevételeinek növekedése jól tükrözi a spanyol egyház hatalmát és gazdagságát. A spanyol egyház feje, a mindenkori toledói érsek bevételei a 15-16. század folyamán kb. 30 ezer dukátról kb. 200-250 ezer dukátra nőttek, a sevillai érseké kb. 17 ezerről kb. 100 ezer dukátra.

Nagy presztízzsel és hatalommal rendelkezett a kasztíliai Calatrava, Alcántara és Santiago, illetve az aragóniai Montesa Lovagrend. Külön vonzóvá tette a lovagrendeket, hogy az udvari életben vagy a katonai pályán történő érvényesülés egyik feltétele volt valamelyik lovagrend tagjának lenni. A lovagrendek hasznot húztak abból, hogy birtokaik számottevő része a Mesta fő vonulási útjain feküdt. A transzhumál- tatásból származó jelentős bevételek pedig az uralkodó számára is értékessé tették a kasztíliai lovagrendeket. A már említett Lovagrendek Tanácsa lehetővé tette, hogy az uralkodó a lovagrendektől származó bevételek felett diszponáljon.

A nemesség Kasztília teljes lakosságának kb. 10%-át, míg Aragóniában kb. 1,5-2%-át alkotta. A köznemességet a hidalgók (hijo de algo, 'valaki fia'), illetve a lovagok alkották. De egyes tartományok lakossága a határvédelem történelmi hagyománya alapján kollektív nemesi előjogokkal rendelkezett, mint például a baszk Guipúzcoa, Ála- va, Vizcaya, illetve Navarra északi részének lakosai. Az előjogok felmentést adtak a helybéliek számára a rendes adók megfizetése alól, illetve saját jog- és igazságszolgáltatási szabadsággal rendelkeztek. A baszk tartományok egyetemes nemessége 1397- ben és 1452-ben született meg, majd 1562-ben, illetve 1610-ben újból megerősítette a Habsburg-kormányzat. A navarrai nemesek nem kaptak minden rendes adó alól felmentést, például fizették az alcabalát. A hidalgókat Aragóniában infanzón, Valenciában és Katalóniában doncel névvel is illették. A kora újkor egyik jellemző jelensége volt az elszegényedett hidalgó, aki számára a granadai háborúban, majd az amerikai felfedezésekben vagy a spanyol tercio tagjaként az európai háborúkban való részvétel j elentette a kiutat. Bár adómentességük volt, kvázi jobbágyéletet éltek. A hidalgók jelentős hányada részben vagy teljesen urbanizálódott: a kasztíliai hidalgók kb. 50%-a jelentősebb városok, Valladolid, Segovia, Madrid, Toledo, Sevilla, Ciudad Real stb. várfalain belül vagy azok környékén élt. Az egyes nemesek vagyoni helyzete között is hatalmas szakadékok mutatkoztak. A 16. század első felében Medina Sidonia hercegének (Guzmán család) bevétele évente kb. 60-100 ezer dukát volt. Nem sokkal marad el mögöttük Medinaceli hercege (De la Cerda család) kb. 60 ezer dukáttal, vagy akár Benavente herceg (Pimentel család) 55 ezer, Béjar herceg (Zuniga család) 40 ezer dukátos bevétele. A köznemesség bevétele éves szinten 1-1,5 ezer dukát környékén alakult. Összehasonlításképpen: egy kézműves kb. évi 80-100 dukát jövedelemmel rendelkezett.

A korszak jellegzetes alakja a letrado, az egyetemi tanulmányokat végző képzett bürokrata. A letradók ugyan már a 15. század első felében megjelentek a közigazgatásban, igazságszolgáltatásban, számuk mégis a Katolikus Királyok alatt növekedett drasztikusan. A közigazgatásban betöltött szerepük lehetőséget nyitott a köznemesi vagy a harmadik rendhez tartozó személyeknek (azaz a cortesben szavazati joggal rendelkező városok lakosai és képviselői), hogy a társadalmi elithez csatlakozzanak. Az uralkodó számára is hasznosnak bizonyult a hatalomba való beemelésük, hiszen a főurakkal szemben támaszkodhatott rájuk. Viszont az is tény, hogy az uralkodó által kinevezett új funkcionáriusok között minden társadalmi réteg képviseltette magát. Az 1474-1504 között kinevezettek kb. 25%-a tartozott az egyetemi végzettséggel rendelkező letradók közé. A fontosabb kormányzati posztokat vagy a katonai tisztségeket változatlanul a főnemesség birtokolta.

Az Ibériai-félsziget városhálózata a sűrűn lakott Németalföldhöz, Rajna-vidékhez, Észak-Itáliához viszonyítva általában szegényesebb és ritkább volt. Kivételes körülmények között azonban egy-egy spanyolországi város növekedése nemcsak a félszigeti, hanem az európai trendeket is felülmúlta, mint például a 16. század végén 90-100 ezer lakost megközelítő Sevilláé, ahol a városfejlődéshez a gyarmati kereskedelem monopóliuma teremtett kivételesen kedvező körülményeket. Vagy Madridé, miután fővárossá nyilvánították. Ott az udvartartás hatott rendkívül kedvezően a város növekedésére: 1530 és 1591 között lakosainak száma 4 ezer főről 37 ezer 500-ra emelkedett. 50 ezer feletti népességgel rendelkezett még Toledo, Granada, Valencia, illetve 25-50 ezer fő között lakták Córdobát, Jaént, Valladolidot, Zaragozát és Barcelonát.

Bár a falusi lakossághoz képest a városi lakosság aránya meglehetősen alacsony volt, politikai és gazdasági súlya kiemelkedőnek tekinthető. A kasztíliai rendi gyűlésen a harmadik rendet kizárólagosan a korábban is említett 18, majd 1660-tól 21 város képviselte. A ritkás városhálózat dinamikus növekedése elsősorban a falusi, vidéki nemesi lakosság betelepülésének is köszönhető. Miután a korábban említett 1538-as kasztíliai cortesen az uralkodó kizárta a nemeseket és a papságot, a közép- és főnemesség városi letelepedése felgyorsult, és a város irányításában megszilárdították korábban már megszerzett erős pozícióikat. A városi patriciátust a nemesek, lovagok, egyházi elit (ha püspöki vagy érseki központ volt a város) és néhány gazdag kereskedő, magas tisztségviselő vagy egyetemi oktató (ha bírósági központ, egyetem volt található a városban) családja alkotta. A városképet jelentősen befolyásolták a betelepedett nemesség által építtetett paloták. A 16. század folyamán jelentős paloták épültek Valladolidban, Sevillában, Madridban stb.

A városok mindennapi képéhez tartozott a kereskedelem. A kasztíliai vásárok közül a legkiemelkedőbbek Burgos, Medina del Campo, Valladolid nevéhez kötődtek. A vásárokat leginkább meghatározó kereskedelmi aktivitás a gyapjúexporthoz és a flandriai gyapjúfeldolgozó iparhoz kapcsolódott, illetve a francia és németalföldi vászon és egyéb textíliák importjához. De a nagy vásárokon jelentős pénzváltó tevékenység is zajlott, illetve a királyi kincstárnak nyújtott hosszú és rövid lejáratú zálogkölcsönök (asiento és juro) egy részét is itt bonyolították. A kereskedő-bankár városi lakos kasztíliai prototípusa a Medina del Campóban élt Simón Ruiz, aki széles kereskedelmi és politikai kapcsolatokkal rendelkezett nemcsak a kasztíliai udvarban, akár a legmagasabb szinten, hanem Németalföldön, Angliában, Franciaországban, Portugáliában, Itáliában. Halálakor vagyonát kb. 360 ezer dukátra becsülték. Hasonló módon kiemelkedő pályát futott be a városi származású Juan Fernán- dez Espinosa, aki 1575 és 1593 között legfőbb kincstartó (tesorero general) is volt. Amikor 1593-ban a királyi kincstár pert indított ellene, 1 millió 840 ezer dukátot követeltek tőle.

A városi kiskereskedelem céhes rendszerben (gremios) működött. Például Madridban, Valladolidban az elismert és bevett nagy céheket a gyapjúszövők, selyemszövők, rőfösök, fűszeresek, lenvászonkészítők, gyertyaöntők, vaskereskedők alkották. A céhek száma városonként jelentősen változhatott. Sevilla városában 60 céh működött, de a sokkal kisebb navarrai Pamplonában is 40.

A városokban élő egyetemi végzettségű szakemberek, jogászok a királyi jogszolgáltatás változásával és a közigazgatási rendszerek növekedésével különleges társadalmi presztízzsel rendelkeztek, és könnyen találtak munkát akár a király, akár az egyház vagy a földesúri bíróságok szolgálatában. A letradók, törvénytudók, jogászok legfőbb karriercélja – függetlenül attól, hogy a fizetések nem voltak kiemelkedők – állást szerezni a királyság valamelyik jelentős központi tanácsában vagy a központi bírósági szervekben (audienciák, kancelláriák). Például a legjelentősebb tartományi bírósági szerv, a Valladolidi Kancellária elnöke 280 ezer maravedit, kb. 800 dukátot kapott évente. Hasonló módon vonzó cél volt e jogtudósréteg számára tisztség betöltése az inkvizíció szervezetében.

A városi lakosság legalján helyezkedtek el a szegények. A korszakban szegényeknek tekintették nemcsak a képzetlen szolgálókat, napszámosokat, munkakerülőket, hanem akár a szégyenletesnek tekintett munkák végzőit is. A kasztíliai városokban a lakosság 5-15%-a körül mozgott a szegények aránya. Egyes gazdaságilag elszegényedett területeken, mint például az extremadurai Cáceres és Trujillo városban elérte akár a 25, illetve a 45%-ot is. Különleges társadalmi jelenség volt a városba telepedett, a nevére és nemesi oklevelére rendkívül büszke, de jelentős megélhetési problémákkal küszködő hidalgo. A spanyol aranykorszak irodalma kivételes érzékenységű pi- kareszk regényekben adta vissza a marginalizálódott rétegek mindennapjait.

A falusi lakosság a félsziget lakosainak kb. 80%-át tette ki. A földrajzi eltérések és a félszigeti királyságok különböző társadalomtörténeti fejlődése a falusi lakosság rendkívül eltérő csoportjait hozta létre. Spanyolország legnyugatibb egységében, Galiciá- ban az urbanizáció rendkívül alacsony volt, miközben a falusi lakosság népsűrűsége relatíve magas, négyzetkilométerenként kb. 20 fő. A gallegók hagyományosan kis, családi és rokoni kapcsolatokra épülő, viszonylag zárt falusi településhálózatokban éltek. Bár ők is földesúri szolgálattal, adókkal tartoztak, mégse voltak annyira kiszolgáltatottak a földbirtokos akaratának, mint kasztíliai sorstársaik. A megműveletlen galiciai földek relatíve magas aránya lehetőséget adott arra, hogy az önálló paraszti társadalmi réteg kialakuljon és megerősödjön – annak ellenére, hogy ezek a földek is túlnyomórészt a földbirtokosok kezében voltak. A falusi viszonyok között élő hidal- gók száma kb. az 5%-ot közelítette meg.

Kasztíliában a falusi lakosság jelentős része szegény és nyomorban élő napszámosokból (jornaleros) állt, akik a földeken végzett munkával csak a napi betevőjüket tudták megkeresni. A falusi lakosság kisebbik része volt telkes jobbágynak (labradores) tekinthető, és saját gazdaságuk fenntartása mellett dolgoztak a földesúri birtokokon is. Ez a réteg a 16. század végére komoly nehézségekkel küzdött, hiszen a dinasztia növekedő háborús kiadásai az adók növekedéséhez vezettek. A falusi lakosság telekkel rendelkező középrétege elszegényedett, jelentős részük napszámossá vált, illetve a városi szegénységet gyarapította.

Andalúziában és Valenciában a falusi lakosság jelentős hányadát tették ki a mórok. 1492 után – az egyre növekvő politikai, törvényhozási és vallási tilalmak ellenére – igyekeztek megtartani szokásaikat, vallásukat, nyelvüket. (A kb. 8 millió lakosú Spanyolországban a városlakó és falusi mórok egyes számítások szerint 400 ezer, mások szerint 700 ezer főt érték el.) A mór földművesek kiűzése 1609-et követően komoly demográfiai problémát okozott, elsősorban a valenciai területeken. Az általuk lakott falvak körül a földek jelentős része sokáig megműveletlen maradt, és a keresztény lakosokkal történő betelepítés csak lassan állította helyre a földművelést. Andalúziában a mór földműves lakosság mellett meglehetősen magas arányban volt található a telekkel rendelkező falusi középréteg (20-30%), sőt még a gazdag földműves is a falusi lakosság 5-10%-át alkotta.

Az andalúziai földművelési rendszer a nagybirtokokra épült. E birtokok közül sokat tehetősebb földművesek béreltek, és általában telek nélküli szegény napszámosokkal vagy ritkább esetben telkes gazdákkal műveltettek. A napszámosok aránya rendkívül magas, 80-90% körül volt.

Katalóniában a katalán jobbágyok felkelését követően, 1486-ban Guadalupében eltörölték a középkori feudális szolgaságot, pénzben megválthatták azt, és szezonális kötelezettségeik is minimálisra csökkentek, illetve a jobbágyok bizonyos birtokjoggal is rendelkezhettek. Az átalakult viszonyok stabilitást eredményeztek a katalán társadalomban, és jelentősen segítették a mezőgazdasági és demográfiai növekedést. A földesúri szolgálat alól kikerült jobbágyok egyszeri megváltásként a termény ötödének, negyedének megfelelő terményadót fizettek, az ún. tallt. A megműveletlen földek magas aránya kedvezett a migrációs folyamatoknak. Franciaországból rendkívül sok időszakos napszámos kelt át a határokon.

1481-től a jobbágy Kasztíliában, illetve Aragóniában is megkapta a szabad költözés jogát, viszont a földesúri előjogok miatt ez valójában papíron maradt. A kasztíliai jobbágyság lehetőségeit erőteljesen befolyásolta, hogy Spanyolország középső és déli részein hatalmas területek maradtak megműveletlenül a juhtartás miatt.

A királyi udvar a kora újkorban

1560-ig, Madrid fővárossá emeléséig Spanyolországnak nem volt állandó székhelye. Izabella vagy I. Károly kedvelt tartózkodási helye Granada, Sevilla, Toledo, Madrid, Segovia, Tordesillas, Valladolid, Medina del Campo, Barcelona stb. volt.

A királyi udvar fenntartásának költsége 1480 körül kb. 6 millió maravedire rúgott. A 15. század végére az összeg 35 millióra növekedett. Ám e drasztikus növekedés ellenére is aszketikusnak tűnik a Katolikus Királyok udvara a Habsburgokéhoz képest.

I. Károly alatt egyes években az udvar fenntartásának költsége kb. 500 ezer dukátra is felment, míg II. Fülöp uralkodásának vége felé már az 1 millióhoz közelített. (1 du- kát kb. 375 maravedinek felelt meg.) II. Fülöp uralkodásának elején 1,5 ezer fő állt az uralkodó közvetlen szolgálatában. Ha a számukat kiegészítjük a birodalom irányításában részt vevő funkcionáriusok számával, akkor a tág értelemben vett udvar a 16. század második felében kb. 4 ezer főből állt.

Az uralkodó személye a Katolikus Királyok uralkodásának kezdetén még köny- nyen megközelíthető volt. Ahogy Izabellában és Ferdinándban tudatosodott a királyi udvar szerepének fontossága, az uralkodó egyre nehezebben, ceremóniák által szabályozottan megközelíthető fenséggé vált. 1548-ban I. Károly utasítására bevezették a burgund etikettet, amely az évszázadok során spanyol etikettként vált ismertté. Az új ceremóniális rend nemcsak még elérhetetlenebbé tette az uralkodót, hanem jelentős többletköltséget is rótt a kincstárra. II. Fülöp uralkodása során az udvartartás átalakult, az uralkodói fenség az I. Károly korabelinél is pompázatosabbá vált. Az udvaroncok közül is csak keveseknek adatott meg a lehetőség, hogy személyes kontaktusban kerüljenek vele. A két nagy kvalitású, reneszánsz uralkodó, ahogy a spanyol szakirodalom emlegeti őket, Austrias Mayores halálát követően az Austrias Menores első tagja, III. Fülöp (1598-1621) trónra lépése a színpompás barokk udvartartás kezdetét jelentette. A hivalkodó külső jegyek mellett megváltoztak a politikai udvari elit lehetőségei is. Lerma hercegével, majd Uceda hercegével megjelent az udvarban a kegyenc, aki a királyság ügyeire kivételes befolyást gyakorolt. IV Fülöp (1621-1665) alatt Olivares gróf-herceg töltötte be ezt a szerepet. A kegyencek világi ügyekben az uralkodó teljes bizalmát birtokolták, míg a spirituális területen továbbra is megmaradt a királyi gyóntató egyedi befolyásolási lehetősége. (Fontos kiemelni, hogy a királyi gyóntató állampolitikát formáló befolyásolóképessége hasonlóan rendkívül jelentős volt, mint a kegyencé.)

A birodalom kormányzása – a királyi alterego

A Katolikus Királyok halálát követően, I. Károly trónra lépésével Kasztília és a Kata- lán-Aragón Korona országai perszonálunióban egyesültek. I. Károly császár, osztrák főherceg és burgund herceg birodalma azonban jóval nagyobb volt spanyol királyságainál. Közép- és Dél-Amerikától Bécsig terjedő, hatalmas, egymástól független területeket foglalt magában, amelyeket valójában csak az ő személye kötött össze. A méretek és a széttagoltság lehetetlenné tették birodalma központi irányítását.

Az uralkodói jelenlétet Károly általában a családtagok közül kiválasztott helytartók, régensek révén igyekezett biztosítani. A Német-római Császárságban I. Ferdi- nánd magyar és cseh király (1526-1564), 1531-től római király, Németalföldön 15171530 között nagynénje, Habsburg Margit, majd halálát követően II. Lajos (1516-1526) özvegye, Magyarországi Mária (1531-1555) helyettesítette az uralkodót. Spanyolországban – 1539-ben bekövetkezett haláláig – felesége, Portugáliai Izabella volt távollétében a régens (1529-1533, 1535-1538), az 1540-es években a toledói érsekre, majd a későbbi II. Fülöpre (1543-1548, 1551-1554) bízta ezt a feladatot.

A birodalom részét alkotó kisebb tartományok kormányzását is az uralkodó által kinevezett családtagok és egyéb arisztokraták irányították. A Katalán-Aragón Korona országaiban az aragóniai uralkodóházhoz tartozó alkirály helyettesítette a király személyes jelenlétét. De alkirályok irányították Szicíliát, Nápolyt, Navarrát és Portugáliát is. Milánó stratégiai jelentősége okán 1525-től (katonai) kormányzót kapott, és kormányzó állt a németalföldi birtokok élén is.

A 16-17. században a királyok arra törekedtek, hogy a jelentősebb európai területeken a dinasztia tagjai lássák el az alkirályi vagy kormányzói feladatkört. Ez töb- bé-kevésbé így is volt, bár előfordult, hogy valamelyik grand kapta meg a címet. Portugália alkirálya például kezdetben királyi családból származott (Albert, 1583-1593), majd Savoyai Margitnak, II. Fülöp unokájának a kinevezéséig (1634) a posztot gran- dok töltötték be. 1579-ben az arras-i egyezményben többek között írásba foglalták, hogy Németalföld kormányzója a királyi családból kell, hogy kikerüljön. 1579 és 1599 között II. Fülöp rokonai, Parma hercege, Alessandro Farnese, illetve Habsburg Ernő, Albert és András látták el a feladatot. III. Fülöp idején 1634-ig Habsburg Izabella Klára Eugénia infánsnő kormányozta Spanyol-Németalföldet. Őt Ferdinánd bíboros- infáns követte 1634 és 1641 között.

A Habsburg-korszakban a gyarmatokon két alkirályságot szerveztek meg, 1535- től Új-Spanyolországot a mai Mexikó és Közép-Amerika területén, illetve 1543-ban a Perui Alkirályságot, amely magában foglalta a dél-amerikai kontinens addig ismert összes területét. A Perui Alkirályságból választották le 1717-ben Új-Granada Alkirály- ságát, amely a mai Kolumbia, Venezuela, Ecuador és Panama területeit foglalta magában. A mai Argentína területén a Río de la Plata Alkirályság is az új dinasztia, a Bourbonok trónra lépését követően, 1776-ban született meg. Az alkirályi rendszerbe közvetlenül be nem csatolt területeket a terület pacifikáltságától függően audienciákba, kapitányságokba, kormányzóságokba (pl. a karibi térség szigetei, Fülöp-szigetek stb.) szervezték. A gyarmatok alkirályi posztja kevésbé volt vonzó a dinasztia tagjai vagy a politikai elit számára, gyakorlatilag az összes gyarmati alkirály valamelyik arisztokratacsalád második vonalbeli tagja volt.

Az uralkodót képviselő helytartó Európában és Amerikában is pontosan meghatározott írásos instrukciók alapján irányította a rábízott tartományt. Kezdetben a helytartó számára adott legfőbb figyelmeztetések, iránymutató elvek szerepeltek bennük. A század második felére egyre több korlátozó klauzula került az instrukciókba, amelyeket általában az adott terület kormányzását segítő tanács állított ki az uralkodó nevében. Az általános instrukció mellett gyakori volt a titkos utasítás is, amely a megbízás valódi célját fejtette ki. Az alkirály, hogy ellássa az uralkodó képviseletét, illetve hogy a tartományát kormányozhassa, a madridi királyi udvar hasonmására teremtette meg saját tartományi udvarát. Az alkirályok és a kormányzók munkáját helyi tanácsok támogatták.

A birodalom kormányzása – poliszinodiális rendszer

A Katolikus Királyok a két koronát elsősorban a középkori királyi tanácsok, a Kaszti- liai Királyi Tanács és az Aragóniai Királyi Tanács (Consejo Real de Castilla, Consejo Real de Aragón) segítségével kormányozták. Ezeken kívül egyedi kormányzati feladatot látott el a már említett Lovagrendek Tanácsa. Bár a tanácsok szervezeti modernizációja már a Katolikus Királyok alatt elkezdődött, mégis a tanácsi szervezet radikális – poliszinodiális rendszerré történő – átalakítása majd az új, a Habsburg-dinasztia trónra lépését követően történt meg. A tanácsi szervezetbe bekerült a szakmai képzettséggel rendelkező bürokrata, a letrado. A hatékonyabb államirányítás érdekében a tanácsokon belül alosztályok jöttek létre. Ezek közül kiemelkedő az adók behajtásának hatékonyságát javító Legfőbb Számvevőszék, amelyet 1480-ban a toledói cortesen hoztak létre. Vezetője, Alonso de Quintanilla a korszak egyik híres pénzügyi szakembere volt. A belső béke és az adminisztrációs reformok meghozták gyümölcsüket: a bevételek 1479 és 1494 között 94,4 millió maravediről 317,7 millió marave- dire növekedtek.

A spanyol Habsburg-korszak legjellegzetesebb változásai az államirányítás és az adminisztráció területén következtek be. Az új dinasztia magával hozta a burgundiai kormányzati hagyományokat, és azokat rugalmasan alkalmazta a megnőtt birodalom irányításnak megszervezésében. A kora újkori spanyol Habsburg-államirányítást ún. poliszinodiális rendszer jellemezte. Ennek értelmében az uralkodói döntéseket előkészítő és támogató tanácsok – feladatuk, hatáskörük alapján – három csoportba oszthatók:

- szupraterritoriális tanácsok (Államtanács, Hadügyi Tanács, Suprema, Pénzügyi Tanács, Keresztes Háború Tanácsa),

  • territoriális tanácsok (Kasztíliai Királyi Tanács, Aragóniai Királyi Tanács, Indiák Tanácsa, Itáliai Tanács, Portugáliai Tanács, Flandriai Tanács),

  • kasztíliai tanácsok (Kasztíliai Kamara Tanácsa, Lovagrendek Tanácsa, Navarrai Tanács).

SZUPRATERRITORIÁLIS TANÁCSOK

Az Államtanács (Consejo de Estado) a kora újkori Habsburg-kormányzati reformok egyik legjellegzetesebb és legfontosabb intézménye. Gyakorlatilag a középkori királyi tanácsok (Kasztíliai Királyi Tanács, Aragóniai Királyi Tanács) és az új dinasztia között helyezkedett el. Míg a középkori királyi tanácsok a heterogén Habsburg Birodalomban – szükségszerűen – territoriális tanácsokká degradálódtak, addig az Államtanács az összes korona felett állt, szupraterritoriális volt. Tagjai a mindenkori uralkodó legszűkebb környezetéhez tartozó és az uralkodó bizalmát bíró személyek lehettek. A tanács működési elvét csak általánosságokban szabályozták, elsősorban az uralkodói akarat és kezdeményezés határozta meg a szervezeti struktúrákat. Ad hoc módon, az uralkodó rendeletére ülésezett. Tárgyalt bármilyen kérdésről, amelyet fontosnak tartott. Értelemszerűen elsősorban a nagypolitikában, azaz államirányítási, diplomáciai, hadügyi, dinasztikus és magas szintű közigazgatási (alkirályok, kormányzók kinevezése) kérdésekben konzultált. Az Államtanács funkciója a mindenkori uralkodó támogatása volt. Tanácsadó szervként működött, döntési, bírói, közigazgatási jogkörrel nem rendelkezett. Az uralkodó és az Államtanács között a kapcsolatot a nagy hatalmú magántitkár tartotta. Mercurino di Gattinara főkancellár 1528-ban bekövetkezett halálát követően a főkancellári poszt megszűnt. Az uralkodó melletti bizalmi pozíciót innentől kezdve a magántitkárok töltötték be (mint pédául Francisco de los Cobos I. Károly vagy Antonio Pérez II. Fülöp idején). Bár a 16. századi magántitkárok szerepe éppoly kiemelkedő volt, mint a 17. századi kegyenceké, de kezükben sosem összpontosult akkora hatalom, mint a későbbi kegyencekében.

Az Államtanács történelmi előzményének az 1517-ben egyes dokumentumokban Titkos Tanácsnak (Consejo Secreto) nevezett intézmény tekinthető. 1520-ban nevezték először Igazságügyi és Államtanácsnak (Consejo de Justicia y de Estado), viszont funkciója és szervezete ekkor még keveredett a Kasztíliai Királyi Tanácséval. Az 1526 nyarán Gattinara főkancellár kezdeményezésére született instrukcióban szétválasztották az Államtanácsot és a Kasztíliai Királyi Tanácsot, és létszámát 8-ról 13-ra növelték. A tanács tagjai a politikai elit legnagyobb presztízsnek örvendő személyiségei voltak. 1526-ban a tagok között az európai történelemben is kiemelkedő személyiségek voltak ott: Gattinara főkancellár; Nassaui Henrik gróf, főkamarás; Diego Hurtado de Mendoza, Canete márkija; Fadrique de Toledo, Alba hercege; Alonso de Fonseca, To- ledo érseke; García de Loaysa, Osma püspöke és császári gyóntató. A tanács 5 kasztí- liai arisztokratával egészült ki, így a spanyolok túlsúlyba kerültek benne (3 burgund, 2 itáliai és 8 kasztíliai).

1605-ben az Államtanács létszámát 14 főre növelték, és két titkárságot is létrehoztak. Az ún. Északi Titkárság foglalkozott a németalföldi kérdésekkel, míg az Itáliai Titkárság az itáliai ügyekkel. 1630-ban újabb reformot élt meg a tanács, és felállították a Spanyolország és az Indiák egyesített titkárságát.

Az Államtanács, illetve általában a spanyol tanácsok üléseit, a tanácsi véleményeket és döntéseket dokumentálták. Ezeket a források consulta néven említik. Az első, írásos formában fennmaradt és dokumentálható államtanácsi consulta az 1526. novemberi tanácskozás volt. Az uralkodó a mohácsi csatavesztés után kialakult helyzetre adandó válasz miatt kérte ki a tanácstagok véleményét. Így a forrás nemcsak a magyar történelem eddig ismeretlen, de mégis jelentős dokumentuma, hanem a spanyol közigazgatás-történet fontos eleme is.

A kora újkori spanyol állam kiemelten fontos intézménye volt a Hadügyi Tanács (Consejo de Guerra). 1523-ra datálódik az első dokumentum, amelyben az Államtanács tagjai hadügyi tanácsosként konzultáltak. Egészen 1586-ig a Hadügyi Tanács valójában az Államtanács tagjainak hadügyi konzultációját jelentette. 1586-tól leválasztották az Államtanácsról, innentől kezdve létezett önálló szervként. Élén az elnök állt. Két alegységre bontották: a tengeri ügyek és a szárazföldi ügyek titkárságára. Hatásköre adminisztratív volt, minden hadüggyel kapcsolatos kérdés ide tartozott. Elsősorban katonai kérdésekről, toborzásról, ellátásról, utánpótlásról, erődítésekről, hadifoglyokról, katonai egyezményekről tárgyalhatott. Hadügy-politikai kérdésekben, háborúindítás ügyében nem volt kompetens. Területi értelemben a kompetenciája csak a spanyol területekre terjedt ki, beleértve a Baleár-szigeteket, a Kanári-szigeteket és az észak-afrikai helyőrségeket. Létszáma 5-8 fő volt. A kormányzati, illetve konkrétan a hadügyi adminisztráció növekedése, a birodalom hadügyi problémáinak egyre nehézkesebb és lassabb megoldása szükségessé tette, hogy szervezeti felépítésében változásokat hajtsanak végre, egyes stratégiai feladatokat specializált szervezetekre bízzanak. Így még II. Fülöp alatt titkárságokat, ún. juntákat állítottak fel. 1580-ban a gyarmatok és az anyaország közötti flották további fenntartására és működtetésére létrehozták az Indiák Háborújának Juntáját (Junta de Guerra de las In- dias), majd a hajóépítés felügyeletére, a flottaparancsnokok kinevezésére, illetve a flottafejlesztéshez kapcsolódó logisztikai feladatok ellátásra felállították az Armadák és Gályák Juntáját (Junta de Galeras y Armadas).

A legrégibb szupraterritoriális tanács a Katolikus Királyok által 1483-ban létrehozott és már tárgyalt Suprema. A Suprema elnöke a Habsburg-időszakban egyben a főinkvizitor is volt. Kinevezése pápai jóváhagyás mellett az uralkodó privilégiuma volt. A tanács tagjait a főinkvizítor javaslata alapján az uralkodó választotta ki, viszont a tartományi inkvizítorok kinevezése a főinkvizítor hatáskörébe tartozott. Az inkvizíciós bíróságokat a tanács irányította. A tanács tevékenysége elsősorban adminisztratív volt, a bíróságok tagjait nevezte ki, pénzügyi ellenőrzést gyakorolt felettük, illetve hitkérdésben a legfőbb fellebbezési fórum volt. Az index összeállítása (először 1559-ben) szintén a tanács feladata volt. 1561-ben Fernando de Valdés elnök és főink- vizítor instrukcióban határozta meg az inkvizíciós eljárás szabályos menetét. A tanács elnöke gyakran a legfőbb egyházi tisztséget is betöltötte. Az elnökök közül külön érdemes megemlíteni Ximénez de Cisneros, a híres erasmista, Alonso Manrique de Lara sevillai érsek, akár 1538-tól Juan de Tavera toledói érsek vagy 1545-től a császári gyóntató, García de Loaysa (Osma püspöke), illetve 1566-tól az ellenreformáció kiemelkedő spanyol személyisége, Diego de Espinosa nevét is.

A pénzügyek irányítására, az uralkodói kincstár, a regálék, a privilégiumok kezelésére, a birtokadományok és a birtok-visszaháramoltatás ellenőrzésére, illetve adminisztrációjára a Katolikus Királyok életre hívták a Legfőbb Számvevőszéket és a Kincstári Számvevőszéket (Contaduría de Hacienda). 1523-ban I. Károly uralkodása alatt a két intézményt összevonták egy Pénzügyi Tanácsba (Consejo de Hacienda). A tanács élén a két főszámvevő állt, illetve munkáját három tanácsos segítette. A kezdeti években a Pénzügyi Tanács hatásköre csak Kasztíliára terjedt ki, majd II. Fülöp alatt, 1593-tól kapott teljes jogkört, és terjedt ki hatásköre az egész birodalomra, így szup- raterritoriális intézménnyé vált. Fontos megjegyezni, hogy a Pénzügyi Tanács elsősorban végrehajtó szerv volt. A többi tanács által meghatározott ügyek pénzügyi vonzatait irányította.

A szupraterritoriális tanácsok egyedi intézménye volt a Keresztes Háború Tanácsa. 1509 körül jött létre mint jellegzetes kasztíliai tanács. Feladata a pápai bullák alapján megajánlott, keresztes háborúra szánt adók, alamizsnák, búcsúcédulák és adományok begyűjtése, adminisztrálása volt. Az 1560-as évektől a keresztes háborúra szánt adó (cruzada) két másik adótípussal is kiegészült (subsidio de galeras, excusado). A három adót egységesen a „három gráciának" hívták. A subsidio kezdetben az egyház egyszeri és önkéntes, majd egyre inkább rendszeressé váló hozzájárulása volt a hitellenség elleni küzdelemhez. Az excusadót pápai bulla alapján vonhatta le az egyházi tizedből az uralkodó. A tanács jogköre később Aragóniára, Itáliára, Kasztíliára és a gyarmatokra terjedt ki. A tanács élén elnök állt, négy tanácsnokkal. Gyakran a Kasztíliai Tanács alá tartozott, nem egy esetben a Kasztíliai Tanács tagjai töltöttek be tanácsosi funkciót a Keresztes Háború Tanácsában.

TERRITORIÁLIS TANÁCSOK

A legjelentősebb territoriális tanács az ősi királyi tanácsból átalakult Kasztíliai Királyi Tanács. A tanács születése 1385-re datálódik. 1480-ban az új instrukciók a tanácsot megerősítették, és kiemelték szakértői szerepét. 1516-ot követően természetes és logikus fejlődési folyamat volt, hogy a heterogén és széttagolt birodalomban az egységes irányítás hiányában az Államtanács beékelődjön a középkori királyi tanács és az uralkodó közé. Fontos kiemelni, hogy miközben az Államtanács a koronához, a dinasztikus politikához kötődött, a királyi tanács elsősorban a territóriumhoz, a földrajzi egységhez kapcsolódott. Bár ez bizonyos értelemben presztízscsökkenést jelentett, mégis az Államtanács mellett a Kasztíliai Királyi Tanács volt a spanyol Habsburg Birodalom legbefolyásosabb és legjelentősebb tanácsa. Jelentőségét jól mutatja, hogy a protokoll szerint az uralkodót követő legtekintélyesebb személy a Kasztíliai Királyi Tanács mindenkori elnöke volt. Ő töltötte be a cortes elnökének szerepét is. A tanács élén általában főpap állt. (Világi személyek II. Fülöp alatt Mondéjar és Barajas márkijai voltak.) A főpapi rang leggyakrabban vagy a spanyol egyház prímási székét betöltő toledói érseket, vagy a második leggazdagabb sevillai érseket takarta. 1522- ben 15 főben határozták meg a tanácsosok számát. Az elnökön kívül általában 3-4 nemesi származású lovag volt még tag, és kb. 10 letrado. A többségben lévő letradók elsősorban szakértői, adminisztratív feladatokat láttak el. A tanács elsődleges feladata a Kasztíliai Királyság kormányzása volt. Feladatkörébe tartozott a corregidorrendszer működtetése, ellenőrzése, a városok igazgatása, felügyelete, a törvények betartatása a királyság területén. A corregidorokat az ún. éves vizitációk során a tanács által kijelölt biztos, az ún. veedor ellenőrizte. Bár a jogszolgáltatás és a bírósági kérdések legfőbb szervei a korábban már említett audienciák és kancelláriák voltak, mégis a középkori hagyományok alapján a Kasztíliai Királyi Tanács a királyság területén – az inkvizíciós ügyek kivételével – legfőbb bírósági fellebbezési fórumként is működött. A tanácson belül a bírói hatalmat az ún. Igazságszolgáltatási Terem (Sala de Justicia), míg a kormányzást a Kormányzati Terem (Sala de Gobierno) gyakorolta.

II. Fülöp 1586-ban 16-ra emelte a tanácsosok számát. Az új tanácsosokat leginkább a letradók közül nevezte ki. A tanácsot négy teremre (sala) osztotta, háromban továbbra is a jogszolgáltatást intézték, míg a negyedikben a kormányzást. Az uralkodót elsősorban a kasztíliai városok közigazgatásának ügyeiben, a városok rendi petíciói kapcsán támogatták. A tanács aktívan részt vett a kasztíliai törvények kidolgozásában és kihirdetésében is.

Az államirányítás fejlődése, az irányítási rendszerek működtetésének egyre ösz- szetettebb és egyre nagyobb erőforrásokat igénylő növekedése a Kasztíliai Korona irányításának további tagolását tette szükségessé. A Kasztíliai Királyi Tanács tagjai gyakran tárgyaltak olyan ügyeket, amelyeket később külön életre hívott tanácsoknak adtak át. A Kasztíliai Királyi Tanács tagjai az új tanácsok létrejötte után is részt vettek a többi tanács, a Suprema, a Keresztes Háború Tanácsa, a Kasztíliai Kamara Tanácsa, a Pénzügyi Tanács, illetve a Lovagrendek Tanácsa irányításában. A kezdeti időszakban az Indiák tanácsosai is a Kasztíliai Királyi Tanács tagjaiból kerültek ki.

A birodalom másik legjelentősebb territoriális tanácsa a hasonlóan középkori előzményekre visszatekintő Aragóniai Királyi Tanács volt. 1494-ben Aragóniai Ferdinánd megreformálta. Hatásköre az Aragóniai Királyságot alkotó három koronára (Aragónia, Valencia és Katalónia), illetve a Baleár-szigetekre terjedt ki. Elnöke az Aragón Korona alkancellárja volt. A tanácsot az általában aragóniai származású elnök mellett 2 katalán, 2 aragóniai, 2 valenciai és 1 cerdagnei tanácsos (regente) alkotta. Ezenkívül mind a 4 területről 1-1 titkár (protonotario) is a tanácshoz tartozott. A protonotariók a letradók közül kerültek ki. Közülük az aragóniai volt rangban az első. A tanács feladata, kasztíliai párjához hasonlóan, a királyság kormányzása, törvényeinek betartatása, adminisztrációjának működtetése, a városok felügyelete volt. A tanács legfőbb bírósági szervként működött Valencia, Cerdagne, Rousillon és a Baleár-szigetek területén, de nem rendelkezett legfőbb bírósági jogkörrel Aragóniában, Katalóniában, Szicíliában és Nápolyban. 1559-ig az Aragóniai Királyi Tanács intézte a nápolyi, szicíliai, milánói ügyeket is, majd 1559-től az itáliai területek önálló tanácsokat kaptak. A francia Katalóniához tartozó két terület, Cerdagne és Rousillon irányítását a korszakban végig az Aragóniai Tanács intézte.

Az itáliai területek irányítására 1559-ben hoztak létre önálló tanácsot. Az Itáliai Tanács (Consejo de Italia) szervezeti struktúrája az aragóniai példát követte, élén az ún. régens állt, aki általában főpap volt. Milánó, Nápoly és Szicília 1-1 tanácsossal képviseltette magát. Az aragóniai főkincstárnok a pénzügyek adminisztrációja okán mindenkori tagja volt. 1579-ben a tanácsot földrajzi alapon 3 titkárságba szervezték: milánói, nápolyi és szicíliai titkárságok.

Németalföld irányítására meglehetősen későn, 1588-ban állították fel a Flandriai Tanácsot (Consejo de Flandes). A tartományt addig a kormányzó mellé rendelt tanács segítségével igazgatták. A kormányzók melletti tanács csak helyi ügyekkel foglalkozhatott, hadügyi, államirányítási és nagypolitikai kérdésekbe nem szólhatott bele, az általában az Államtanács kompetenciája volt. I. Károly idején a tanács informális jellegű magántanácsként működött. Hatásköre nem volt pontosan meghatározva, határozott instrukciókkal nem rendelkezett. Tagjai általában az udvarhoz tartozó burgund, flamand főurak voltak. A Flandriai Tanács 1588-ban II. Fülöptől kapott szervezeti formát és instrukciót. A tanács a királyi udvarba került, tagjai azonban változatlanul németalföldi nemesek közül kerültek ki. 1598-at követően a tanács Németalföldre helyezte székhelyét. 1628-ban IV Fülöp alatt újból átalakították.

A Portugál Királyság irányítása is hasonló módon zajlott, mint Németalföldé. Miután II. Fülöp 1580-ban bekebelezte Portugáliát, 1582-től létrejött az önálló Portugáliai Tanács (Consejo de Portugal), és pár évtizeddel túlélte Portugália 1640-es függetlenedését is. 1 elnök és 4 tanácsos alkotta. A tanács tagjai végig portugálok voltak. Szemben a Flandriai Tanáccsal, a Portugáliai Tanács hadügyi kérdéseket is tárgyalhatott, amennyiben azokat a Hadügyi Tanáccsal és az Államtanáccsal egyeztette.

A gyarmatok igazgatására már 1493-ban kineveztek a Kasztíliai Királyi Tanácsba egy tanácsost, aki az Indiák tanácsosa címet viselte. 1523-ban Juan Rodríguez de Fon- seca érsek kezdeményezésére a növekvő gyarmatok irányítására önálló tanács felállítását tervezték. Mivel Fonseca 1524-ben meghalt, az Indiák Tanácsa (Consejo de las Indias) csak egy évvel később jött létre. Első elnöke I. Károly gyóntatópapja, García de Loaysa, Osma püspöke lett. Az Indiák Tanácsa az 1503-ban alapított sevillai Szerződések Házával szoros együttműködésben dolgozott. Kompetenciájába a gyarmatokra irányuló hajóflották, átkelések felügyelete, a letelepedő spanyolok szigorú megvizsgálása, a gyarmati közigazgatás megszervezése, az alkirályságok, kapitányságok, audienciák tagjainak felügyelete és rendszeres vizitációja, igazságszolgáltatás, illetve a további hódítások megszervezése tartozott. A gyarmatokon az Indiák Tanácsa volt felelős a törvények kihirdetéséért és betartatásáért. A gyarmatokat az 1542-1543-as Új törvények (Leyes Nevas) és az 1680-as Recopilación de Leyes de las Indias törvénygyűjtemények alapján irányították. 1557-ig a gyarmatokkal kapcsolatos pénzügyi adminisztrációt is a tanács végezte. Az egyházi, vallási kérdésekben hatáskörrel nem rendelkezett. 1528-1575 között külön létezett az Indiák főkancellárja (gran canciller de las Indias) tisztség, amelynek betöltője a gyarmati ügyekben használt királyi pecsét őrzője is volt. A gyarmati pénzügyek is a tanács hatáskörébe tartoztak, majd a fiskális ügyeket II. Fülöp alatt a Pénzügyi Tanács vette át. A Szerződések Háza felett az Indiák Tanácsa kontrollt gyakorolt. 1600-ban a hadügyi kérdések intézésére a Hadügyi Tanács egyes tagjainak részvételével létrehozták az Indiák Háborújának Juntáját.

KASZTÍLIAI TANÁCSOK

A Kasztíliai Kamara Tanácsa (Consejo de Cámara de Castilla) nem foglalkozott pénzügyekkel. Feladata elsősorban a Kasztíliai Királyi Tanács bírósági és adminisztratív ügyeinek intézése volt. Bizonyos, elsősorban a kegyelmi, illetve adományokhoz kapcsolódó ügyeket a Kamara Tanácsán keresztül intéztek el. Önállóan 1518-tól létezett, első instrukciója 1523-ra datálódik. Elnöke és 3-4 tanácsosa a Kasztíliai Királyi Tanács tagjaiból került ki. A két tanács szorosan összekapcsolódott.

A három kasztíliai lovagrend irányítása már 1495-től a Lovagrendek Tanácsa kezébe került. A lovagrendek bevételei feletti kontrollt e tanácson keresztül érvényesítették a spanyol Habsburg uralkodók. A lovagrendektől származó bevételek egyes esetekben a kasztíliai rendek által megajánlott rendes adók éves összegével vetekedtek. Az uralkodók érthető módon fenn kívánták tartani azt a jogot, hogy a lovagrendek bevételeit politikai és dinasztikus célokra használhassák. A Lovagrendek Tanácsa emellett fontos szerepet töltött be a nemesi címek adományozása során, illetve a vértisztaság vizsgálatában.

1512-ben Navarrát Aragóniai Ferdinánd az Aragóniai Királysághoz csatolta. 1515- ben Navarra a Kasztíliai Királyság része lett. Irányítását 1525-ben I. Károly Pamplona székhellyel a Navarrai Tanácsra (Consejo de Navarra) bízta. A tanács az ősi navarrai királyi tanácsból jött létre. Élén a tartomány legfőbb püspöke állt. Jogköre a tartomány irányítására és a helyi bírósági ügyek intézésére terjedt ki. Elsődleges feladata volt, hogy Navarra tartomány előjogait megőrizze és védje.

A kormányzat nehézségei – a magántitkár, a kegyenc és a junták

A kormányzati rendszer összetettsége, a hatáskörök tisztázatlansága stb. következtében lassúvá vált a döntéshozatal. A 16. század folyamán a rendszerben a királyi titkárok töltötték be azt a szerepet, amellyel megpróbálták áthidalni a túlzottan tagolt tanácsi rendszer és a gyors döntéshozás igénye közötti szakadékot. A királyi (magán)- titkár általában köznemes vagy letrado volt, aki az uralkodó kegyét bírta. A titkárok az uralkodót személyesen értesítették az ügyekről, és összekötő kapocsként működtek közte és az adminisztráció között. Előkészítették a tanácsüléseket, megszűrték az adminisztrációban keletkezett levelezést. Komoly befolyásuk volt a királyi kegyek osztogatására. Helyzetüknél fogva lehetőségük nyílt a saját klientúra kiépítésére is. 1476- ban a Katolikus Királyok a királyi magántitkár rendszerét szabályozni próbálták. I. Károly alatt a magántitkár szerepe kezdetben elhalványult Gattinara főkancellár politikai súlya mellett. Gattinara kísérletet tett arra, hogy egységes és központi kancellári struktúra kiépítésével próbálja meg összefogni a heterogén birodalmat. Mivel e feladat elvégzéséhez nem kapott kellő bizalmat és támogatást I. Károlytól, az 1520-as évek közepétől két titkári intézményt kezdett kialakítani. Az egyik titkárság a spanyol és a kasztíliai ügyekkel, a másik pedig a ún. északi (német birodalmi és németalföldi) kérdésekkel foglalkozott. Az északi ügyek élére 1530-at követően Nicholas Perrenot, Granvelle ura került, őt fia, Antonio Perrenot, Granvelle bíboros követte. 1530-ban a spanyol ügyek élére Francisco de los Cobos, León főparancsnoka került. Az alacsony származású Cobos 1516-ban lett királyi titkár. 1530-tól súlya és szerepe elhalványította a többi titkárét, és I. Károly bizalmát élvezve privilegizált szerepet kapott a teljes birodalom irányításában. Cobost mégsem tekinthetjük kegyencnek, hiszen a titkári intézmény jellege és a 17. századi kegyenc személye nagyon távol állt egymástól. Cobos környezetéből kerültek ki a későbbi jelentős titkárok, akik meghatározták Károly uralkodásának utolsó és II. Fülöp uralkodásának korai szakaszát (Juan Vázquez de Molina, Francisco de Eraso, Gonzalo Pérez és fia, Antonio Pérez stb.). II. Fülöp trónra lépése után átalakította a titkári rendszert. Szemben apjával, tudatosan kerülte, hogy egy titkár túlzott hatalomra tegyen szert, így a hatalommegosztás eszközével próbálta az udvari frakciókat kézben tartani. Uralkodásának elején a portugál származású Ruy Gómes da Silva, Eboli hercege körül alakult ki egy tábor, amely szemben állt a Vázquez de Molina és Fernando Valdés által irányított frakcióval. A II. Fülöp legszűkebb környezetéhez tartozó személyek közül ki kell még emelni Fernando Álvarez de Toledót, Alba harmadik hercegét.

1565-ben Diego de Espinosa érsek lett II. Fülöp bizalmi embere. Az érsek ténykedése idején a lassú tanácsok szerepét egyre inkább az alkalomszerűen, bizalmi személyekből összeállított speciális bizottságok, az ún. junták vették át. A junta a király vagy bizalmasa rendeletére ad hoc módon ülésezett. Espinosa 1572-ben bekövetkezett haláláig a junták elsősorban letradókból álltak. Espinosa halálát követően a nemesség egyre nagyobb szerepet kapott bennük. A junta rendszere átalakította az államirányítás jellegét: a nagyobb létszámú tanácsok háttérbe szorultak, az uralkodóval való gyakori kapcsolattartásuk erősen csökkent, és végrehajtó szerepük megerősödött. Mindeközben a juntákon keresztül kisebb létszámú és privilegizált személyek az uralkodóval való közvetlen kapcsolat révén részt vettek a döntéshozatali szervekben. 1585-ben Mateo Vázquez de Lecca a hatalmas királyi levelezés kezelésére létrehozta az Éjszakai Juntát (Junta de Noche), majd 1588-ban a Kormányzati Juntát (Junta de Go- bierno), végül a Nagy Juntát (Junta Grande). A junták élére szintén titkárok kerültek. II. Fülöp uralkodásának utolsó éveiben a nagypolitikai, stratégiai döntések már nem a tanácsokban, hanem a juntákban születtek meg.

Míg a poliszinodiális szervezet alapjaiban nem változott a 16. és 17. századi spanyol Habsburg uralkodók alatt, addig a legnagyobb eltérés a két korszak kormányzati struktúrájában a junták életre hívása lett. A junták megjelenése a 16. század második felében az I. Károly alatt megalapozott tanácsi struktúrában annak a problematikának a felismerése volt, hogy a hagyományos tanácsi szervezet már nem volt képes hatékonyan működni. Bizonyos feladatok megoldására szükségessé vált, hogy szakemberekből álló ideiglenes juntákat hozzanak létre. A junták általában nem függetlenedtek az adott tanácstól. Ahogy a spanyol szó (juntarse – 'összegyűlni') is kifejezi, egy adott kérdés megoldására alkalomszerűen összehívott döntéshozó testületként működtek, tagjaik többnyire tanácsi tagok voltak. A 17. században elsősorban katonai és gazdasági kérdések megoldására állítottak fel juntákat. Ilyen volt például a Hadügyi Tanácsnál már említett két katonai junta vagy akár a Kereskedelmi Junta, az ún. Ellátmány Juntája, a harmincéves háborúban a Németország Junta és az Itália Junta stb. Hasonló természetű volt az Okmánybélyeg Juntája, amelyet az 1636-ban bevezetett okmánybélyeg beszedésére hívtak létre. Az okmánybélyeg a hivatalos dokumentumok eredetiségét és érvényességét igazoló illeték volt, amellyel az államirányítás költségeit is enyhíteni szándékoztak. Öt évvel később a spanyol példa alapján Jean-Baptiste Colbert Franciaországban vezetett be hasonló rendszert. A hivatalokra 1631-ben kivetették a media anata adót, amely alapján minden egyes, az uralkodó nevében adott hivatal, javadalom, kegy után a kinevezett vagy adományozott köteles a kinevezéshez, adományhoz kapcsolódó éves jövedelem felét egy összegben kifizetni a királyi kincstárnak. Ezen adó beszedésére és kezelésére hívták életre a Media Anata Juntáját.

Vázquez de Lecca és – II. Fülöp halálát követően III. Fülöp trónra lépésével egy időben – Lerma hercege személyében új „intézmény", a kegyenc jelent meg a spanyol történelemben. A 17. században a királyi hatalom bizonyos stratégiai területeit a kegyencnek delegálta az uralkodó. Az ok nemcsak a királyi hatalom gyengülésében, hanem a barokk udvari etikett, ezen keresztül az udvar és az adminisztráció irányításának egyre komplikáltabb és az uralkodó által egyedül egyre kevésbé ellátható feladatában rejlik. A legnagyobb különbség a kegyenc és a magántitkár között az volt, hogy míg a kegyenc arisztokrata származású, addig a titkár köznemes vagy bürokrata volt. A kegyenci rendszer Spanyolországban az arisztokrácia hatalmi pozíciójának megerősödésével járt. A kegyenc, azonkívül, hogy betöltötte a magántitkár politikai funkcióját, az uralkodó bizalmát élvezve ellátta az uralkodói feladatok jelentős részét. Az udvarban és az államirányításban a királyi akarat legfőbb szócsövévé vált, illetve közvetített a tanácsok és az uralkodó között.

A kora újkori spanyol birodalom nemzetek feletti, soknyelvű és soknemzetiségű volt. Eltérő intézmények és történelmi hagyományok jellemezték. Az egyes területeket hatalmas távolságok választották el egymástól. A birodalom egységét a dinasztia biztosította. A Katolikus Királyok házassága valójában nem jelentett intézményes egyesülést. Még az örökösödési jog is eltérő volt a két királyságban, hiszen a száli törvény alapján Aragóniában nő nem léphetett trónra, ezzel szemben Kasztíliában lehetséges volt a nőági örökösödés. I. Károly korszakát követően a birodalom négy nagyobb egységből állt: az Ibériai-félsziget, az itáliai birtokok, Németalföld és a hozzá kapcsolódó területek, illetve a gyarmatok. A szűk értelemben vett törzsterületeken (Kasztíliában, Aragóniában, Portugáliában) sem létezett egységes állameszme, közös spanyol tudat. Bár az udvarban az uralkodó melletti ideológusok, egyes jelentős politikai szereplők többször is próbálták az egységes Habsburg Birodalom fogalmát meghatározni, mégsem tudták feloldani a sok nemzetet átfogó, heterogén birodalom egyes alkotó nemzetei és a nemzetek felett álló dinasztia közötti távolságot, és megteremteni az egységet. Spanyolországban a dinasztia által képviselt nemzetek feletti egység köszönő viszonyban sem volt a félszigeti királyságok mindennapi valóságával. A Hispánia-fo- galom továbbra is földrajzi fogalom maradt, és a Habsburg-korszakban nem töltötték meg nemzeti gondolattal. A birodalom kormányzati rendszere és maga a dinasztia sem próbálta megtörni az egyes tartományok történelmi hagyományait, és nem próbált meg egységes, tartományok feletti rendszert létrehozni. Az egyes területek középkori történelmi hagyományokra és előjogokra épülő önmeghatározása alapjában véve érintetlen maradt. Néhány intézménytől eltekintve (Suprema, Államtanács stb.) Spanyolországban nem létezett a tartományok, koronák felett álló, a határokat átlépő integráló intézmény. Kasztília, Katalónia, Aragónia, Navarra stb. irányítása a helyi történelmi hagyományokon, földrajzi és társadalmi alapú privilégiumokon és intézményeken alapult. Az egységes intézményi, pénzügyi és jogrendszer hiánya végig jellemezte a Habsburg-korszakot, és az egység majd csak 1700-at követően, a Bour- bon-dinasztia trónra lépésével kezdett kialakulni.

A spanyol kora újkor sajátossága volt, hogy a heterogén birodalomban Kasztília előnyös geostratégiai helyzete és gazdasági ereje következtében – a primus inter pares elv alapján – döntő befolyásra és vezető szerepre tett szert. Spanyolország fogalma mögött a korban valójában Kasztíliát, a kasztíliai politikai elitet kell látnunk, amely sokszor a királyság határait átlépve, jelentős befolyást szerzett más birodalomalkotó területek (Aragónia, Itália, Németalföld) kormányzásában. A birodalmat valójában a korona és a Kasztíliában található központi kormányzat irányította. Ez a megosztás 1561-ben vált intézményessé, amikor Madrid hivatalosan is a birodalom fővárosa lett. A legerősebb belső lázadás 1640-ben zajlott, amikor a periféria – Katalónia, Andalúzia, Portugália – gyakorlatilag egyszerre kelt fel a dinasztia és a kasztíliai hegemónia ellen.

SZAKIRODALOM

Barrios, Feliciano: El consejo de Estado de la Monarquía Espanola (1521-1812). Madrid, Consejo de Estado, 1984.

Carlos Morales, Carlos Javier de: El Consejo de Hacienda de Castilla 1523-1602. Patronazgo y clien- telismo en el gobierno de las finanzas reales durante el siglo XVI. Valladolid, Junta de Castilla y León, 1996.

Chaunu, Pierre: Seville et l'Atlantique (1504-1650). 1-8. Paris, S. E. V P. E. N., 1955-1959.

Escudero, José Antonio: Los secretarios de Estado, y del Despacho (1474-1724) I-IV. Madrid, Institu- tio de Estudios Administrativos, 1976.

Evans, R. T W.: The Making of the Habsburg Monarchy 1550-1700. Oxford, Clarendon Press, 1979.

Fernández Conti, Santiago: Los Consejos de Estado y Guerra de la monarquía hispana en tiempos de Felipe II (1548-1598). Valladolid, Conseríja de Educatión y Cultura, 1998.

Floristán, Alfredo (szerk.): Historia de Espana en la Edad Moderna. Barcelona, Ariel, 2004.

García de Cortázar, Fernando – González Vesga, José Manuel: Spanyolország története. Budapest, Osiris, 2001.

Koeningsberger, H. G.: The Habsburgs and Europe 1516-1660. London, Cornell University Press, 1971.

Lynch, John: Spain under the Habsburgs. New York, Blackwell, 1986.

Merriman, Roger Begelow: The Rise of the Spanish Empire in the Old World and in the New. 2-4.

New York, Cooper Square Publishers, Inc., 1962.

Ortiz, A. D.: The Golden Age of Spain 1516-1659. London, Basic Books, 1971.

Ringrose, David R.: Madrid and the Spanish Economy 1560-1850. Berkeley, University of Califor- nia Press, 1983.

Stein, S. J. – Stein, B. H.: Silver, Trade and War: Spain and America in the Making of Early Modern Europe. Baltimore, Johns Hopkins University Press, 2000.

Vilar, Pierre: Spanyolország története. Budapest, Gondolat, 1984.