Ugrás a tartalomhoz

A kora újkor története

Poór János (2009)

Osiris Kiadó

Kontler László │ KIRÁLYSÁG, RENDISÉG ÉS ALKOTMÁNYOSSÁG: KORONA, TANÁCSOK, BÍRÓSÁGOK, PARLAMENTEK ANGLIÁBAN ÉS NAGY-BRITANNIÁBAN

Kontler László │ KIRÁLYSÁG, RENDISÉG ÉS ALKOTMÁNYOSSÁG: KORONA, TANÁCSOK, BÍRÓSÁGOK, PARLAMENTEK ANGLIÁBAN ÉS NAGY-BRITANNIÁBAN

Ez a fejezet azokról az intézményekről, a róluk alkotott eszmékről és elképzelésekről, illetve mindezek átalakulásairól szól, amelyeknek jegyében az angol (brit) korona országait kormányozták a 16-17. század folyamán, kitekintéssel az alkotmányos monarchia 18. századi korszakára is. Ehhez alkalmas kiindulópontul szolgálnak John Fortescue, a jeles alkotmányjogász megállapításai a korszak küszöbének viharos éveiben született műveiből.

Az Anglia törvényeinek dicsérete (De laudibus legum Angliae, 1468-1471) és az Anglia kormányzása (The Governance of England, 1471) lapjain Fortescue az angol kormányzatot dominium politicum et regale gyanánt határozza meg, szemben az Európa egyéb királyságaiban megszokott dominium regaléval. Mit jelentenek ezek a létező valóságot nyilvánvalóan ideáltípusokká redukáló címkék? Az utóbbi, a tisztán királyi uralom a monarchikus kormányzás alapelvét, az egyszemélyi hatalomgyakorlást kívánja – jól- rosszul, többé vagy kevésbé sikeresen, de intézményekben és politikai gyakorlatokban világosan megragadható módon – érvényre juttatni, ahogyan az például a százéves háború (1337-1453) megrázkódtatásai után magához térő ősriválisnál, XI. Lajos (1461-1483) Franciaországában volt tapasztalható. Az uralkodói tekintély természetesen az előbbi esetében is állandóan érzékelhető akár a királyság legtávolabbi szegleteiben is. A politikai és királyi uralom azonban egyúttal a városállamok, a poliszok kormányzására emlékeztet (a korabeli humanista fogalomhasználat szerint voltaképpen ez a „politikai" kifejezés értelme), amennyiben a sokaság igazgatása érvényesül benne: az uralkodó és az általa személyesen megbízottak mellett az alattvalók közössége, közvetlen vagy közvetett módon, polgárok módjára ugyancsak ellenőrzéssel bír a közös ügyek felett – ha másként nem, hát a fedezésükhöz szükséges költségek előállításával vagy megtagadásával –, ráadásul az uralkodói (vagy más) önkénnyel szemben valamennyien rendelkeznek a személyes szabadság és a tulajdon biztonságára vonatkozó jogi és intézményi garanciákkal. Az uralkodás alapelve az örökle- tesség, és a királyt nem lehet kényszer alá vonni, mégis erősen él kötelezettségének eszméje a közügyek szférája iránt, amelyen népével osztozik.

Szögezzük le rögvest, hogy a Fortescue-féle séma egyáltalán nem Anglia kiváltsága, hanem – így vagy úgy – általában ráhúzható az érett középkor rendi monarchiáira, viszont talán éppen ezért csak annyira rugaszkodik el a valóságtól, amennyire az az ideáltipikus jellemzések esetében elkerülhetetlen. A normann és Plantagenet-házi királyok alatt a 11-12. század folyamán kialakított rendszerben az uralkodó keze a megyékben (county, shire) a grófot (earl) mint a központi hatalom legfőbb képviselőjét felváltó, a pénzügyi igazgatásért, az adók kivetéséért és beszedéséért, a királyi birtokok felügyeletéért felelős, a megyei bíróságokon elnöklő sheriff révén messzire elért.

Ez valóban erőteljes, a hatályos törvények végrehajtására vonatkozó regionális és territoriális hatalmat biztosított, amelynek alapján a törvényeket gyakran önnön autoritásukon kibocsátó, de azoknak érvényt szerezni nem mindig tudó középkori francia királyok optikájával angol kollégáik tekintélye abszolútnak tetszett. Már kevésbé voltak látványosak azok az alkufolyamatok, amelyek eredményeként a királyság egészében hatályos törvények, mindenekelőtt a jövedelmek elosztását és felhasználását megszabó rendelkezések létrejöttek, s amelyeknek legfőbb fóruma a parlament volt.

A parlament a 13. század folyamán nőtt ki a királyi kúriából mint az uralkodó által különleges fontosságú ügyek (túlnyomórészt a rendkívüli bevételeket feltételező háborús ügyek) megvitatására összehívott, az alattvalók szélesebb rétegeit képviselő gyűlés. Az 1295-ös mintaparlament precedensként (tehát nem tételes szabályozással) rögzítette az egyházi előkelők (a canterburyi és a yorki érsek, a püspökök és egyes apátok) és a világi főurak (címzetes arisztokraták vagy peerek: hercegek, márkik, grófok, vikomtok, bárók) személyes, valamint – választott küldötteik révén – a megyei és városi közösségek részvételi jogát. A gyakorlatban nem főúri megyei küldöttek már 1213-tól, a városi kerületek (borough-k) képviselői pedig 1265-től kaptak meghívást a parlamentekbe; a másik oldalon ugyanakkor parlamenten szoros értelemben a középkor folyamán mindvégig leginkább csak a király és a lordok háza együttesét értették, akiknek közös tanácskozásán az alsó kamara részéről egyedül annak elnöke (avagy szószólója, speaker) vett részt. A közrendűek háza csak 1547-ben jutott önálló és állandó ülésteremhez a Westminsterben (a St. Stephen-kápolnát alakították át erre a célra). S jóllehet a 14. század folyamán a modern állapotokra emlékeztető módon kialakult mind a parlament bizonyos törvényhozó funkciója, mind az az elv, hogy az adókat az alsóház szavazza meg a lordok háza tanácsával, mindezt helyi értékén kell kezelni. Egyrészt hozzá kell tenni, hogy a parlament formailag egészen a 17. század végéig nem önálló, saját jogán létező törvényhozó szerv volt: összehívása a királyi felségjog alapján történt, az uralkodó tetszésének megfelelően, némi túlzással: szükségállapotok megoldására, válságkezelésre – esemény volt, nem intézmény. Másrészt alapvető funkciója nem a mai értelemben vett törvényhozás volt: a korabeli dokumentumokban igen gyakran bíróság, legfőbb ítélőszék (high court) gyanánt utalnak rá, amelynek feladata nem az, hogy elvont jogelveket fordítson le a tételes törvény nyelvére (törvényt alkosson), hanem hogy a feljegyzett precedensekben és az ősi szokásban megtalálja a konkrét helyzetre alkalmazható iránymutatást, és annak szellemében ítéletet mondjon – a parlamentáris döntés pecsétjét tehát mintegy a létező gyakorlatra ütve rá.

Mindez messzemenően összhangban állt a törvény és a jog azon felfogásával, amelyet az alattvaló személye, státusa és tulajdona (a property kifejezés jelentése tá- gabb értelmében mindhárom fogalmat felölelte) biztonságának védelmére hivatott közös szokásjog (common law) és bíráskodási gyakorlat testesített meg. Jóllehet a közfelfogás szerint emlékezet előtti idők óta fennállott (s így az angolszászok ősi szabadságait is átörökítette), a common law valójában a normann hódítás után alakult ki, s más szokásjogi rendszerekkel ellentétben érvénye az egész királyságra kiterjedt (innen a common egyik lehetséges értelmezése: közös, azaz országos). Korpuszát az egyes törvényszékek ítéleteiről beszámoló jelentések alkották; az ítéletek meghozatalában pedig egyfelől az ősi szokás és a korábbi bírói döntések alkotta precedens, a bennük megtestesülő tapasztalat, afféle kollektív bölcsesség játszotta a főszerepet, másfelől viszont meghozatala pillanatától az új ítélet maga is a precedensek hosz- szú sorába illeszkedett. Miközben a common law bíráskodás a kora újkorig megőrizte elsőbbségét a római joggal és kánonjoggal szemben (amelyeket egészében véve a bennük megtestesülni vélt tekintélyelv okán a jeles angol jogászok ideologikus hevülettel utasítottak el), szükség esetén rugalmasan adaptálta azok elveit és konkrét megoldásait. A common law népi jellegét sajátos módon támasztotta alá az úriszéki gyakorlat hiánya, az az alapelv, amely szerint a perbe fogott személy fölött csak a vele egyenrangúak (ez a peer eredeti jelentése) ítélkezhetnek – közrendűek fölött az esküdtbíróság (amelyben természetesen jobbára a helyi közösség tekintélyesebb tagjai, tehetős földbirtokos gentryszármazású úriemberek foglaltak helyet), főrangúak (peerek) fölött pedig törvényszéki minőségében a parlament felsőháza. Mindez olyan rugalmas hagyománykövetést eredményezett, amely a részletek minden átalakulása közepette is makacsul ragaszkodott a common law szelleme (s vele az angol ősi alkotmány) változatlan folytonosságának fikciójához, miközben érzékenyen reagált a helyi, regionális és országos társadalmi hatalom megoszlásában és szerkezetében bekövetkező változásokra, eltolódásokra.

A Fortescue-féle dominium politicum et regale korabeli alternatív szóhasználattal re- gimen mixtum, azaz vegyes vagy kevert kormányzat, amelyben a királyság rendjei között megoszlik a politikai hatalom. Megtalálható benne az antik klasszikusok res pub- lica nyelvezete éppúgy, mint a középkori jogászok öröksége. Ha az eddigieket némi anakronizmus árán annak a gondolkodónak a terminusaival írjuk le, aki a vegyes kormányzat fogalomtárát éppen az angol alkotmány megoldásainak elvonatkoztatásával a 18. század derekán a hatalommegosztás modern elméletének irányába mozdította el (Montesquieu), azt mondhatnánk, hogy a dominium politicum et regaléban az erőskezű uralkodói végrehajtó hatalom a törvényhozás és az adóztatás konszenzusos intézésével, a bíráskodás terén pedig valamiféle joguralommal párosul, amely egyúttal a politika egész rendszerét áthatja. Ebből azonban az is következik, hogy ha a korábbiakban létezett is valaha ez az állapot Angliában, Fortescue műveiben nem korabeli tényleírással találkozunk, hanem nosztalgikus visszatekintéssel, az egykori állapotok helyreállításának programjával, esetleg a kettő elegyével – sőt ezen is túlmutató normatív elmélettel. A rózsák háborúja (1455-1485) néven ismert dinasztikus küzdelem, amelynek utolsó fázisaiban e művek születtek, korántsem volt ugyan az a vérgőzös apokalipszis, amelynek a III. Richárdot (1483-1485) a bosworthi mezőn legyőző VII. Henrikkel (1485-1509) trónra lépő Tudor-ház apologétái igyekeztek feltüntetni, de a dominium politicum et regale feltételezett pilléreit érzékenyen érintette. Az elhúzódó trónviszály során erős központi hatalomról aligha lehet beszélni, a parlamentet pedig ugyancsak gyengítette az a körülmény, hogy a riválisok oldalán felvonuló arisztokrácia majdnem teljes sikert aratott saját lefejezésében (a lordok házának a 15. század közepi 73-mal szemben 1485-ben mindössze 36 világi tagja volt). Ami a joguralmat illeti, a központi ellenőrzés gyengülése minden téren a helyi potentátoknak kedvezett, akik ezt többek között az esküdtbíróságok munkájának befolyás alá vonására, a common law gyakorlatával való visszaélésre és szellemével ellentétes célok megvalósítására használták ki.

A Tudor-kor: alkotmányos központosítás

Az adott szituációban tehát a korona tekintélyének és intézményes hatalmának megszilárdítása és a jogbiztonság garanciáinak helyreállítása azonos irányba mutató érdek volt. Hangsúlyozni kell, hogy VII. Henrik nem messze látó és mélyreható reformpolitikával vált a 15. század végi „új (típusú) monarchák" egyikévé, hanem azzal, hogy – szívós munkával és kíméletlen takarékossággal – meglévő intézményeket és ismert megoldásokat tett újra működőképessé, nem annyira egy átfogó államszervező program (vízió) megvalósításának, hanem az udvar számára kedvező belső hatalmi egyensúly kialakításának a kedvéért, e téren azonban teljesítménye rendkívül meggyőző volt. Az összkép nem az innovációé, hanem az éberségé. Erre jellemző kincstári politikája: a parlamentet és vele az általa rendelkezésre bocsátott rendkívüli hozzájárulásokat lehetőleg mellőzte (uralkodásának 24 esztendeje alatt 6 ízben, rövid időre hívta össze, ebből 5-ször az első néhány év folyamán – megtehette, mert jobbára békeidő volt), viszont kínos precizitással gazdálkodott az uralkodói birtokokkal, és hatékonyan gyarapította azokat, főleg különböző feudális jogcímeken (kiskorúak öröklését, főrendek házasságát terhelő illetékek stb.), illetve a kisebb-nagyobb vétségekre kivetett bírságokkal és büntetésekkel (zendülés – nem ritka – esetén természetesen teljes jószágvesztéssel). A korona anyagi hátterének megszilárdítása ennélfogva bizonyos mértékig egybeesett egy, az uralkodói tekintély új alapokra helyezéséhez ugyancsak elengedhetetlen társadalompolitikai cél megvalósításával, a régi bárói rend visszaszorításával, illetve kordában tartásával. Erre alkalmat adott az ősi családok körében a megelőző évtizedek során lezajlott, már említett kollektív öngyilkosság, s a vérátömlesztésre adódó lehetőséget VII. Henrik messzemenően ki is használta: ambiciózus, tehetséges és lojális közrendűeket emelt a címzetes nemesség körébe. A folyamatnak azonban az uralkodói tanácsok és a törvényszékek rendszerének invenciózus felhasználása és alakítása adott megfelelő intézményi és jogi kereteket.

A Tudor-kori politika szíve a Titkos Tanács, pontosabb fordításban az uralkodó Bizalmas vagy Magántanácsa (Privy Council) volt. Az elnevezés a Nagytanácstól (Great Council), azaz a parlamenttől való különbségre hívta fel a figyelmet: tagjait maga a király, kizárólag saját tetszése alapján válogatta ki a Nagytanácsot alkotó személyek, általában a vezető tisztségviselők és udvaroncok köréből. Létszáma és összetétele változó volt (I. Mária királynő [1553-1558] alatt több mint ötvenen, I. Erzsébet [1558-1603] alatt egytucatnyian alkották), s általánosságban elmondható, hogy hatékonysága fordított arányban állt létszámával. A tanács a parlamenttel együttesen – de attól eltérően folyamatosan – az összes kormányzati funkciót gyakorolta, a nemzeti nagypolitika mellett a kezében futottak össze a helyi kormányzat szálai is, de foglalkozott peres ügyekkel, közöttük egészen jelentéktelenekkel is. A Titkos Tanács látta el utasításokkal a békebírókat, s gyűjtötte be tőlük a helyi állapotokról szóló jelentéseket; nem véletlen, hogy e 14. századi eredetű, beszédes elnevezésű tisztségviselő hivatala éppen VII. Henrik alatt jutott olyan széles jogkörhöz, hogy végleg átvette a helyi igazgatásban a sheriff szerepét, akinek jószerével a parlamenti választások kihirdetése és ellenőrzése maradt az egyetlen fontos funkciója. A napi adminisztráció és a legtöbb polgári és büntetőjogi eljárás fölötti ellenőrzés a békebíró kezébe került (míg a koronabirtokok, a gyámságok, a bérletek stb. intézői feladatait a feudárius [feodary] újonnan létrehozott hivatala vette át a sherifftől). Az udvar székhelyétől távoli peremvidékek irányítását (az ottani koronabirtokok kezelésének kivételével) IV. Edwardtól (1461-1470) VIII. Henrikig (1509-1547) elhúzódó folyamatban speciális területi tanácsokra bízták: a Walesi (Council of Wales and the Marches) és az Északi Tanács (Council of the North) kezében összpontosult a két régió katonai igazgatása, a királyi várak és bírósági ügyek felügyelete. Írországot, ahol a 13. század óta folyamatos volt az angol betelepülés, és ahol az angol királyok is hűbérúri igénnyel léptek fel, elvileg önálló adminisztratív szervezettel rendelkező, teljhatalmú alkirály irányította.

A gyakorlatban azonban ellenőrzése sem az angol telepesek, sem az ír őslakosok, kiváltképpen pedig a kettő közötti súrlódások fölött korántsem volt megnyugtató.

Talán az eddigiekből is látható, hogy a hatalmi szervezet működésében megkülönböztetett jelentősége volt a bíráskodási hatáskörök részletekbe menő szabályozásának és a törvényszéki gyakorlat mikéntjének. A korai Tudorok idején ezen a téren is új tartalommal töltöttek fel meglévő intézményeket és szokásokat. Arról szó sincs, hogy az ún. felségjogi vagy kiváltságos törvényszékek (prerogative courts) mindenestül VII. Henrik találmányaként jöttek volna létre, mindenesetre a gyűjtőnév félreérthetetlenül utal arra, hogy legitimitásukat nem a common law-ból merítették. S ha hozzávesszük alternatív elnevezésüket, amely eljárásuk alapelvére utal – méltányossági bíróság (equity court) –, ugyancsak a lehetséges alternatívákkal szembeni elhatárolódásra következtethetünk: nem a common law esetében mérvadó szokás és konkrét precedens, de nem is a római jogra jellemző elvont racionalitás, hanem az adott ügyben eljáró döntőbíró(k) tájékozott és józan (bár önkényes, az uralkodói pre- rogatívára, előjogra apelláló) jogérzéke minősült perdöntőnek. A felségjogi bíróságok tehát olyan bírói fórumok voltak, amelyeken keresztül az angol uralkodó a hagyományos common law törvényszékeket megkerülve, illetve felülbírálva érvényesíthette a számára fenntartott előjogokat, immunitásokat, diszkrecionális hatalmat, illetve alattvalói e hatalomhoz folyamodva szerezhettek jogorvoslatot. A rózsák háborúja idején kialakult, már említett jogi bizonytalanság körülményei között ez a fajta távoli hatalomérvényesítés sokak számára jóval vonzóbbnak tűnt, mint a hagyományos jogi fórumok helyi kiskirályok általi befolyásolása; s általánosságban, a gyanúsított szempontjából ugyan előnytelennek tetszett ez a fajta eljárásmód, de a tényfeltáráshoz hosszú időn át jóval közelebb jutott, mint a common law bíráskodás. Így egészen addig, amíg a 17. században nem váltak a Stuart uralkodók önkényuralmi törekvéseinek eszközévé, a felségjogi bíróságok széles körű igénynek feleltek meg, s töb- bé-kevésbé közmegelégedésre folytatták tevékenységüket. (Ami a központi common law törvényszékeket illeti, a büntetőjogi ügyekkel foglalkozó Királyi Ítélőszék [King's Bench], a polgári pereket bonyolító Közönséges Keresetek [Common Pleas] és a korona jövedelmeit felügyelő Kincstári Bíróság [Court of Exchequer] relatív súlya csökkent is, jóllehet az általuk tárgyalt esetek abszolút száma megszaporodott.)

A felségjogi bíróságok közül a legismertebb a híres-hírhedt Csillagkamara Bírósága (Court of Star Chamber). Nevét a Westminster-palota azon terméről kapta, ahol 20-30 főnyi tagsága üléseit tartotta. VII. Henrik egy 1487-es rendelete ugyan „létrehozta" a Csillagkamarát, de valójában hosszú folyamat eredményeként alakult ki, s az alapítás inkább a Titkos Tanács egyébként is gyakorolt bírói funkciójának formalizálását jelentette. A tanácsosok mellett részt vett benne a két főbíró is. Tevékenysége első ízben Thomas Wolsey bíboros kancellársága (1515-1529) idején élénkült meg igazán, s nem utolsósorban rugalmas eljárásrendje miatt VIII. Henrik alatt kifejezetten népszerű volt. Első és másodfokon egyaránt lehetett hozzá folyamodni; nem alkalmazott esküdteket; általában petícióra vagy besúgásra reagálva kezdeményezett eljárást különösebb formaságok nélkül; a vádlottat kényszeríthette, hogy eskü alatt válaszoljon a vádakra. Mindez azonban azt is jelentette, hogy működésének elveiből hiányoztak az alattvaló integritásának olyan garanciái, amilyeneket a common law eljárás nyújtott. A Csillagkamara elvileg a kormány által kezdeményezett peres ügyeket volt hivatott intézni, főként lázadás és békebontás, csalás és hamisítás dolgában, a gyakorlatban azonban mind gyakrabban kerültek elébe magánjogi esetek – tekintettel arra is, hogy némi fantáziával bármilyen birtokjogi ügyet lehetett az előbbiek álcájába öltöztetni.

Három további bíróság is mentes volt a common law szigorú eljárásrendi szabályai alól. Az Admiralitás Bírósága (Court of Admiralty) a tengerentúli kereskedelemmel, hadizsákmánnyal kapcsolatos vitákkal foglalkozott, s jelentősége az Erzsébet-kor előtt viszonylag elhanyagolható volt. A Kérvények Bírósága (Court of Requests) eredeti rendeltetése szerint arra volt hivatott, hogy a szegényebbek számára biztosítson jogorvoslati lehetőséget, akik általában aligha engedhették meg maguknak a költséges pereskedést, a gyakorlatban azonban jómódúak is gyakran folyamodtak hozzá, s inkább az általa tárgyalt ügyek csekélyebb súlya különböztette meg a Kancellária Bíróságától (Court of Chancery), amely a Tudor-korban új jelentőségre szert tett jogi fórumok közül a Csillagkamara mellett a legfontosabb volt. Eredetileg tisztán fellebb- viteli bíróságnak szánták olyan esetekre, ahol a common law procedurális merevsége méltánytalan döntést eredményezett, a 15. század végére azonban a Kancellária Bírósága már saját precedensek hosszú sorával rendelkezett, amelyek jegyében önálló elsőfokú eljárásokat is folytatott. Eljárásrendje hasonló volt a Csillagkamaráéhoz, de foglalkozott csaknem mindennemű magánjogi üggyel.

A tanácsrendszer és a bírósági hálózat életre galvanizálása az első Tudorok idején kiemelkedő szerepet játszott a korona pozícióinak megerősítésében és abban, hogy úgy tűnt: a középkori európai királyságok egyik hagyományos belső konfliktusa, az uralkodó küzdelme a bárók önálló hatalmi törekvései ellen, Angliában az előbbi javára dőlt el (ami persze korántsem jelentette a főrendek mellőzését a fontos kormányzati és katonai tisztségekben, csupán azt, hogy a király minden körülmények között képes velük szemben érvényesíteni akaratát és szükség esetén leszámolni a pártütőkkel). Ami a másik régi keletű rivalizálást, regnum és sacerdotium versengését illeti, ennek a középkori Angliában ugyancsak gazdag hagyományai voltak: elég felidézni Thomas Becket mártíriumát vagy I. (Földnélküli) János (1199-1214) kiátkozását, mint annak a történetnek az epizódjait, amelynek során az angol királyok elszántan igyekeztek a katolikus egyházzal szemben is érvényesíteni „imperiális" (az uralmuk alá tartozó földterületre minden tekintetben kiterjedő) hatalmukat. 1341, az utolsó ki- átkozás óta (ezt Stratford canterburyi érsek mondta ki az egyház adómentességét ért sérelmek miatt) azonban viszonylagos béke honolt: az érsekek, a 18 angol és 4 walesi egyházmegye élén álló püspöki kar és az apátok látszólag belenyugodtak a korona elsőbbségébe, saját királyi alkalmazotti státusukba és abba, hogy a királyság lényegében önállósult Rómától – cserébe azért, hogy az uralkodó általában kiállt az egyház mellett, ha a világi előkelők részéről státusát vagy jószágait sérelem érte.

Az angliai reformációnak természetesen bőséges kulturális, társadalmi, hitbéli és egyéb okai és tényezői voltak. A vallási megújulási mozgalmak és a humanista szövegkritika itt is erősen kikezdte a katolikus Biblia-interpretációt és hitközösség-felfogást; tanulatlanság, paráznaság és kapzsiság tekintetében az angol papság nem maradt el európai társaitól; ami pedig az egyház világiasságának a világi hatalmi törekvésekkel kapcsolatos aspektusát illeti, azt a kortársak számára érzékletesen példázta Thomas Wolsey kancellár, yorki érsek, bíboros, pápai legátus (hogy az általa összeharácsolt egyéb jövedelmező állásokat ne említsük) nyílt és agresszív politikai fellépése (igaz, ha Wolseyt – mint az helyénvaló – olyan világi politikusnak tekintjük, aki jövedelemforrásként az egyházra támaszkodott, akkor más megítélés alá kell esnie). Mindezek a jelenségek és folyamatok az 1520-as évekre megérleltek egy egyelőre nem túl kiterjedt, lutheri nyomvonalon haladó reformációs mozgalmat Angliában, amelynek vezetői eléggé hamar emigrációban vagy a máglyán végezték (netán mindkettő osztályrészükül jutott, mint a Németalföldön 1536-ban megégetett Újszövetség-fordító,

William Tyndale esetében). Mégis, jóllehet ugyanebben az időszakban éppen Wolsey záratott be néhány elnéptelenedett kolostort, bukásakor, 1530-ban ezt vádpontként rótták fel neki, ami viszont azt jelképezi, hogy a katolicizmus állásai a nevezetes szakítás közvetlen küszöbén minden kritika ellenére erősek voltak. S a fentiek tükrében magát a szakítást is érdemes a viszonylagosság és a folytonosság terminusaiban elgondolni: a VIII. Henrik gyermektelensége és házassága pápai érvénytelenítéséért tett lépéseinek kilátástalansága által ad hoc módon előidézett állami reformáció a pápaságtól való formális iurisdictionális (politikai és jogi) és anyagi függetlenség pecsétjét ütötte rá egy olyan állapotra, amelynek körvonalai régóta rajzolódtak Angliában.

Éppen ezt sugallta az a példatár, amelyet a király megrendelésére jogászok állítottak össze 1530-ban: Angliában emlékezet előtti idők óta a világi uralkodó az egyház feje, s az országban idegen bíróság nem illetékes. Miután Henrik kísérlete, hogy erre hivatkozva az egyházi méltóságok gyűlésében (konvokáció) találjon partnert válása kimondásához, kudarcot vallott, a parlamenthez fordult, amely – annak ellenére, hogy aggasztották a várható diplomáciai bonyodalmak: a pápai kiátkozás és V. Károly császár (1519-1556) ellenséges reakciója – megszavazta az új kancellár, Thomas Cromwell és csapata által gondosan a feltételezett hagyományokra hivatkozva megfogalmazott reformációs törvényeket. Fontos emlékeztetni arra, hogy a tét VIII. Henrik szempontjából nem a pápa egész kereszténységre kiterjedő doktrinális tekintélye volt – ez nem zavarta, sőt személy szerint haláláig megmaradt katolikus hitében –, hanem angliai joghatósága, s e tekintetben bizton apellálhatott Anglia szabadságaira, a középkor végétől izmosodó (a százéves háborúban edzett) nemzeti érzelmekre és büszkeségre. Az egyház behódolása (Submission of the Clergy) című dokumentum megállapította, hogy az egyház Angliában nem rendelkezik önálló törvényhozó hatalommal. Ezután következett az éves pápai adó, az annáta visszatartásáról szóló törvény (Act in Restraint of Annates, 1532), majd a Rómához hagyatéki és házassági ügyekben való fellebbezés korlátjainak kimondása (Act in Restraint of Appeals, 1533) – már azt követően, hogy kiderült: Henrik kedvese, Boleyn Anna várandós, s a konvokáció- val sebtében mégiscsak jóváhagyatták a válást és az időközben titkon megkötött új házasságot. A fellebbezések tilalmáról szóló törvény jelentősége bevezetőjében áll, amely tömör elvi igazolását nyújtja a szakításnak: mivel az egyház tagjai és a laikusok egyazon birodalom (értsd: önmaga fölött teljes hatalommal bíró, szuverén közösség) alattvalói, egyetlen politikai testet alkotnak, s egy testnek csak egy feje lehet – a király. Egy másik fő, a pápa mellérendelése megbontaná e test egységét, természetellenes volna, s mint ilyen, Istennek nem tetsző. A test spirituális része teljes mértékben képes arra, hogy idegen beavatkozás nélkül határozzon minden olyan kérdésben, amellyel szembekerül. Ennek a gondolatnak csak további nyomatékot adott az uralkodó egyházfőségének törvénybe iktatása (Act of Supremacy, 1534), a fellebbezések tilalmának kiterjesztése (például eretnekséggel kapcsolatos ügyekre) és az 1532-es behódolás törvényi megerősítése, amely megkövetelte, hogy minden egyházjogi rendelkezést a király szentesítsen. A henriki reformációt a kisebb kolostorok bezáratása (1536), majd a szerzetesrendek mindenestül való feloszlatása (1539) tetőzte be. Egyebekben azonban az 1539-ben kibocsátott Hat cikkely (Six Articles) jelezte, hogy az angol egyház feje és mérvadó vezetőinek többsége a két tartomány és a püspöki szervezet megtartása mellett doktrinális téren sem szándékozik tovább reformálni: az átlényegülés, az úrvacsora, a gyónás, a papi nőtlenség kardinális kérdéseiben lényegében katolikus álláspontot fogalmaztak meg.

Az anglikán egyház csak akkor lépett a protestáns szellemiségű reform útjára, amikor az ezeket szorgalmazó, Thomas Cranmer canterburyi érsek vezette szárnya az új uralkodó, a kiskorú VI. Edward (1547-1553) alatt nagyobb mozgástérhez jutott. Ezt nyomban, 1549-ben a protestáns liturgia alapjait lefektető Általános imakönyv (Book of Common Prayer) életbe léptetése és az istentisztelet egyöntetűségéről szóló törvényben (Act of Uniformity) való kötelező előírása, majd az 1553-ban kibocsátott Negyvenkét hitcikkely (Forty-Two Articles) jelezte. Röviddel ezután, I. Mária trónra lépésekor ennek ellenére még mindig valószínűnek látszott, hogy Anglia visszatér a katolicizmushoz: az elkötelezett protestánsok aránya jóval kisebb volt, mint Franciaországban vagy Németalföldön, s tovább csökkentette azt előbb az emigráció bátorítása, majd a nyílt represszió; a mártírok száma ugyan szintén lényegesen alatta maradt az említett két országénak, de köztük voltak a mérsékelt angol protestantizmus olyan emblematikus alakjai, mint Cranmer vagy Hugh Latimer worcesteri püspök. Miután a protestánsok reménysége beteljesült, s Mária halála után I. Erzsébet viszonylag zavartalan körülmények között foglalhatta el a trónt, szükség volt az uralkodói egyházfőségről és az ima egyöntetűségéről szóló törvények újbóli kibocsátására (1559), a doktrína újraszabályozására a Harminckilenc cikkely (Thirty-Nine Articles) által (1563), és arra, hogy mindezek betartásán az 1535-ben a papság és a vallás felügyeletére Cromwell mint fővikárius vezetése alatt létrehozott egyházi Magas Bizottság (High Commission) az 1560-as évektől folyamatosan, felségjogi bíróság módjára működve őrködjön. Ennek kánonjogászokból, püspökökből és tekintélyes laikus tisztségviselőkből álló tagsága igen változó létszámú volt (1549: 24, 1633: 108); státusa, eljárásrendje és alkalmazott büntetései a Csillagkamaráéhoz voltak hasonlók, amellyel további kapcsolatot jelentett, hogy az eskütételt megtagadó vádlottakat automatikusan a hatáskörébe utalták.

A kormányzat célja mindezzel a külsődleges konformitás, nem a belső azonosulás kicsikarása volt, abból a meggondolásból, hogy míg az utóbbi gyakorlatilag lehetetlennek tűnt, az előbbi legalább annyit jelentett, hogy az illető a berendezkedést nem bűnösnek, csak tévelygőnek tartja, s nem érzi kötelességének, hogy hite kedvéért fellázadjon ellene. Az eredmény nem volt megnyugtató: Erzsébet hosszú uralkodása alatt nemcsak a potenciális felségárulóként – pápa- és spanyolbérencként, Stuart Máriát (1542-1567) pártoló összeesküvőként – számon tartott katolikusok mártírjainak száma kúszott fel majdnem annyira, amennyi protestáns esett áldozatul I. Mária rövid üldözéseinek, hanem mind erősebben hallatták hangjukat a konzervatív rendezéssel elégedetlen puritánok is. A puritanizmus sokféle doktrínát és csoportot jelölő gyűjtőnév. Közös bennük a heves, rajongó társadalomátalakító szándék, amely a valóban istenes közösség létrehozását célozza; hogy az egyházat és a hitéletet meg akarták tisztítani minden, a Szentírásban nem kimondottan megkövetelt gyakorlattól – püspöki hivataltól, miseingtől, oltároktól, templomi díszítéstől stb. –, az ezeket kikényszerítő politikát zsarnokinak minősítették, és késznek mutatkoztak a zsarnok elmozdítására. Ihletőik és teológiájuk kidolgozói – némileg paradox módon – a Mária alatti protestánsüldözések Genfbe és egyéb kálvinista centrumokba menekült kárvallottjai voltak, akik a legtöbbet várták Erzsébet trónra lépésétől. Az 1560-as években aztán többen közülük vagy visszautasították a nekik felajánlott püspöki széket, vagy berzenkedtek annak előírás szerinti irányításától. Az 1570-es évektől a puritánok mind erőteljesebben agitáltak a püsköki rendszer eltörléséért és azért, hogy az anglikán dogma- és szertartásrendből száműzzenek minden babonaságot. Ezt a parlamenthez intézett intésben is kifejezésre juttatták (Admonition to Parliament, 1572), nem teljesen kilátástalanul, mivel a parlamentben jelentős támogatói tábora volt a puritanizmusnak. Matthew Parker, majd John Whitgift canterburyi érsekek szigorú intézkedéseire és a szárba szökkenő anglikán teológia érveire olykor túlzott agresszivitással, metsző hangvételű röpiratokkal válaszoltak (a fiktív Martin Marprelate [Főpap-rontó Márton] traktátusai, 1588-1589). Részben az ebből is fakadó belső megosztottság, részben a következetes represszió miatt az Erzsébet-kori puritán mozgalom ellanyhult, majd 1593-ban néhány főbb vezető kivégzésével egészen elcsendesült.

VIII. Henrik gyermekei közül az első kettő úgy lépett az örökébe, hogy valószínű volt: haláluk után az általuk szorgalmazott, a világival immár sokszorosan összefonódó vallási berendezkedést felforgatják, a harmadik, Erzsébet pedig jó másfél évtizedig küzdött uralma megszilárdításáért. A korona propagandája ennek ellenére töretlenül magabiztos volt, s lutheri nyomvonalon, lényegében a megkérdőjelezhetetlen abszolút hatalom és a mindennemű ellenállásra vonatkozó tilalom doktrínáját hirdette: Tyndale korai megfogalmazása szerint „a király e földön felsőbb törvény nélkül való, saját tetszésére cselekszik jót avagy rosszat, s egyedül Istennek fog számot adni róla". S nem mondott ennek ellent a fő ellenlábas, az igaz engedelmességről értekező Stephen Gardiner katolikus püspök sem. Ha a tanácsokra, a bírósági rendszerre és az egyházállami berendezkedésre gondolunk, az abszolutizmus intézményi feltételei – a bürokratikus apparátus kezdetleges mivolta ellenére – adva voltak egy olyan uralkodó számára, aki akart és tudott élni velük; a központosítás szokásos ismérvei közül voltaképpen az új lábakon álló katonai gépezet hiányzott. Ennek viszont a francia király jövedelmeinek egyhetedét, a német-római császárénak egyti- zedét felvonultató angol király egyelőre nem volt, nem lehetett képes megteremteni a hátterét; s a szigetország sajátos stratégiai helyzetében az állandó hadsereg tartása amúgy is felkeltette volna (ahogy később fel is keltette) az éber alattvalók gyanakvását az önkényuralmi megfélemlítés vagy erőszak e lehetséges eszköze iránt.

Az uralkodói tekintélyt hangsúlyozó megnyilatkozások egyúttal tágasabb, a társadalom és a politika egészéről alkotott felfogás kereteibe ágyazódnak, amely egy kozmikus, minden teremtett lény hierarchiában elfoglalt helyét pontosan kijelölő rend létezését képzeli el, s annak fennmaradását általában a feljebbvalóknak való engedelmességtől teszi függővé. E rendben azonban minden feljebbvalónak (Isten kivételével) magának is megvan a feljebbvalója; s a feljebbvalóknak azt is fel kell ismerniük, hogy a rend megőrzéséhez fűződő közös érdek alárendeltjeikkel is egymásra utalja őket. Bár nincsenek természetes kormányzók, Howardok és Herbertek nélkül ritkán állt fel a 16. századi Titkos Tanács; és akárhogy változott a politika iránya, Somer- setben Luttrellek és Portmanek voltak a békebírók, akiknek együttműködése nélkül aligha lehetett igazgatni a megyét. Efféle harmónia nélkül a politikai test – akárcsak a természetes test – romlásnak indul.

S ezzel elérkeztünk ahhoz a kérdéshez, hogy hol volt a helye ebben a rendben a parlamentnek, amelyben a politikai test absztrakciója láthatóvá vált. A parlament ambivalens közjogi státusáról már volt szó, ami pedig a gyakorlatot illeti, a Tudor-korszak elején szerepe és önállósága éppenséggel a hanyatlás állapotában volt. A középkor végén, III. Edward (1327-1377) uralkodása és a rózsák háborúja között nagyjából évenkénti gyakorisággal összehívták, s az alsóház maga választotta meg szószólóját; ezt követően azonban azt tapasztaljuk, hogy I. Károly (1625-1649) hírhedt tizenegy évi zsarnokságát leszámítva a parlament a leghosszabb ideig 1504-1510, 1505-1523, majd 1523-1529 között szünetelt, s a korona már a 15. század közepétől ellenőrzéshez jutott a speaker kiválasztásában, és fizetést folyósított neki. Az alsóház csak 1679-ben szerezte vissza a speaker megválasztásának jogát. Igaz, az említett egymásrautaltság tudata ilyen körülmények között is fennmaradt: 1525-ben egy londoni tanácsos Wol- sey-nak fejezte ki abbéli vélekedését, hogy III. Richárd törvényei „jók, mivel [kiemelés – K. L.] az egész birodalom testének, a parlamentnek a jóváhagyásával" születtek, s maga VIII. Henrik is megállapította, hogy koronája akkor csillog a legfényesebben, amikor a parlament ülésén elnököl.

Az efféle nézetek – némileg paradox módon, a körülményekre való tekintettel mégis érthetően – éppen attól a folyamattól nyertek új megerősítést, amely a korona tekintélyének növeléséhez is hozzájárult: a henriki reformációtól. A parlament 1529-1536 között gyakorlatilag folyamatosan ülésezett, és kardinális jelentőségű törvényalkotó folyamatokban volt egyszerre partnere és ellenzéke az uralkodónak (aki a maga részéről mélyen átérezte annak a tradíciónak a súlyát, amely szerint a király proklamációkkal sok mindent elrendelhet, de ha valamiről azt akarja, hogy a törvény vitathatatlan erejével bírjon, azt keresztül kell vinnie a parlament két házán). Ennek élménye és tapasztalata táplálta az alattvalókra kivétel nélkül vonatkozó törvény (statute) jelentőségével kapcsolatos tudatosságot, s elősegítette a parlamenti jogalkotás illetékességének kiterjeszkedését és üzemszerűségének fokozódását (szakosodott bizottságok megjelenése). Mindez pedig hozzájárult a parlament presztízsének és öntudatának érzékelhető megnövekedéséhez – még akkor is, ha összehívása továbbra is uralkodói tetszésen múlott, s ennek gyakorisága az Erzsébet-korban visszaesett majdnem az 1529 előtti szintre. Az uralkodónak bőségesen nyílt módja arra is, hogy összetételét befolyásolja: a felsőház esetében főrendek kreálásával, az alsóház esetében pedig azáltal, hogy a képviselők zömét kiállító lovagok számára a parlamenti hely az országos ismertséghez vezető utat, karrierlehetőséget jelentett, amiért akár széles körben voltak hajlandók alkalmazkodni. Ez sem jelentett azonban feltétlenül megalkuvást, amivel maga a királynő is tisztában volt. Uralkodása első szakaszának meghatározó politikusát, William Cecilt (Lord Burghley-t) arra utasította: „tekintet nélkül személyes akaratomra, azt tanácsold, amit magad a legjobbnak tartasz" – s miután a parlament másképpen Nagytanács, a képviselők ezt tanácsosi minőségükben önmagukra is általánosították. Ebből pedig logikusan adódott a parlamenti szólás szabadságának (és az uralkodóéval nem egyező vélemény büntetlenségének) fogalma, amire a képviselők korábban elképzelhetetlen módon az 1570-es évektől de jure jogot formáltak. Ugyanakkor az igen nagy súlyú, főként külpolitikai gyökerű ügyekben – a spanyol és pápista fenyegetés ügyében – széles körű egyetértés uralkodott, ami azt jelentette, hogy a nézetek jobbára a „miként" kérdésében csaptak össze, s ez jótékonyan hatott az egyre nagyobb költségek megszavazásával kapcsolatban mutatott hajlandóságra is.

Ismét a parlament, ezen belül az alsóház növekvő súlyát jelzi, hogy erre mind többeknek volt lehetőségük: a Tudor-korban és azon túl is a képviselők száma folyamatosan nőtt. Ez kisebbrészt abból adódott, hogy a függő helyzetű Wales 1536-tól hivatalosan is egyesült Angliával, s 1543-tól képviselőket küldhetett a parlamentbe. Ez 12 új megyei küldöttet jelentett (megyénként 1-et – szemben az angol megyénkénti 2-vel), 90-re emelve a megyék képviseletét. Az igazi változást azonban a városi körzetek képviseletének megszaporodása jelentette: a korona – nézőponttól függően – feljogosíthatott vagy kötelezhetett bármely városi közösséget, hogy képviselőket küldjön a parlamentbe, s a Tudor-politika élt is ezzel a lehetőséggel. VIII. Henrik első parlamentjében 224 városi küldött jelent meg; I. Erzsébet uralkodásának elejére a szám 308-ra, a végére 372-re emelkedett. Mielőtt ebből a városi rend, a feltörekvő polgárság előretörésére, a polgárosodás politikai konzekvenciáinak levonására következtetnénk, tegyük hozzá: a 15. századi parlamentekben több kereskedő foglalt helyet, mint a 16. századiakban, s a polgári származású küldöttek aránya a kora újkorban mindvégig 10% alatt maradt. Mindez egyfelől azt jelenti, hogy a patrónusrendszer lehetőségeit és szükségszerűségeit kihasználva, a városi helyek túlnyomó többségét lovagi (tkp. földbirtokos gentry), sőt olykor főnemesi származásúak kaparintották meg, de azt is, hogy a polgár nem osztály-, hanem helyi vagy regionális érdekek országos megjelenítésére készségesen delegált a parlamentbe olyan személyeket, akiket neveltetésüknél, családi és társadalmi hagyományaiknál fogva önmagánál alkalmasabbnak tartott erre.

A politika szerkezetének átalakulásait és az angol nemzet sajátos intézményeiben megtestesülő, önmaga fölött gyakorolt imperiális hatalmát híven regisztrálják azoknak a szerzőknek a megnyilatkozásai, akik az Erzsébet-korban a vegyes kormányzat eszméjét látszólag a parlamenti szuverenitás doktrínájával kapcsolták össze. John Ayl- mer 1559-ben a király-lordok-közrendűek együttműködésében, azaz a parlamentben azonosította a monarchikus, arisztokratikus és demokratikus kormányforma elegyét; Thomas Smith pedig nevezetes, 1562-1565 közötti párizsi követsége idején keletkezett, de csak a Titkos Tanács tagjaként 1583-ban publikált De Republica Anglorum című munkájában a parlamentet az angol birodalom legmagasabb, abszolút hatalmának minősítette, a szuverenitás olyan jegyeit rendelve a parlamenthez, amilyenekről kortársa, Jean Bodin, a szuverenitáselmélet francia klasszikusa értekezett (igaz, az uralkodóra koncentrálva): „régi törvényeket töröl el, utasításokat ad ki elmúlt dolgokra és a jövőre vonatkozóan, rendelkezik a magánszemélyek jogairól és jószágairól, törvényesíti a fattyúkat, változtatja a súlyokat és mértékeket, meghatározza a vallás formáit és a trónöröklés menetét..." Ne feledjük azonban, hogy e magasztos pozíció Smith értékelésében (akárcsak korábban VIII. Henrikében) a king-in-parliament kollektíváját illette, amelynek együttműködése mintegy az összeforrott, egymásra utalt emberi közösség harmóniájának tükörképe és erejének záloga.

A Stuart-kor: az alkotmányos konszenzus zavarai

Az e tekintetben a Tudor-korban kialakult konszenzus az 1603-as dinasztiaváltás, az angol-skót perszonálunió létrejötte után is tartotta magát. Igaz ugyan, hogy I. Jakab (1603-1625) politikai íróként egyfelől egyes műveiben (főként még csak VI. Jakab skót királyként [1567-1625], a szabad monarchiák igaz törvényéről nyilatkozva [The Trew Law of Free Monarchies, 1598]) abszolutistának mutatkozik. Igaz az is, hogy másfelől viszont személyes tulajdonságai és attitűdjei – gyöngekezűségével párosuló arroganciája, a feladatok delegálására való képtelenséggel párosuló hanyagsága, a csinos fiatalemberek és az alkohol iránti vonzalma – alkalmatlanná tették arra, hogy az abszolutista és nem abszolutista szellemű írásaiban és mindenfajta nyilvános fórumon általa egyaránt megkövetelt tiszteletet elnyerje. Erre a jelenségre azonban éppen azért érdemes felhívni a figyelmet, mert az uralkodói hivatal méltóságát érinti ugyan, de az alkotmány és az intézményrendszer működését és felfogását nem. Jakab és parlamentje, illetve a szélesebb közvélemény lényegében folyamatos konfrontációja nem a jogokkal és státusokkal kapcsolatos forradalmat megelőlegező küzdelem, hanem a süketek párbeszéde olyan kérdésekkel kapcsolatban, mint az angol-skót unió kiszélesítésének vagy az anglikán egyház és a presbiteriánus skót egyház egyesítésének kiforratlan terve, illetve a monopóliumok szaporodásával, a főrendi címek osztogatásával és árusításával, a protekcionizmus fokozódásával kapcsolatos elégedetlenség. Az utóbbiak részint jövedelemforrást jelentettek a korona számára (s a Jakab fényűzésének finanszírozásától vonakodó parlament apadó felajánlásait voltak hivatottak kipótolni, de anélkül, hogy a parlament mellőzéséhez vezettek volna, mint I. Károly idején), részint a rang általi megbecsülés leértékelésével ugyancsak tekintélyromboló hatást váltottak ki. Ugyanakkor, bár a kormányzás dolgát ismételten saját hatáskörébe tartozónak tekintette, I. Jakab erélyesen lépett fel azokkal szemben, akik az abszolút vagy autonóm hatalom eszméjéhez a jogi értelemben vett korlátlanság fogalmát társították, és világossá tette: az engedelmességet nem személyes, hanem politikai akarata – a parlamenttel közösen kialakított és a bírák által alkalmazott törvény – iránt követeli meg. A felségjogot és az alattvalói jogokat ikertestvéreknek minősítette, amit visszhangoztak az alsóházi padsorokból is, hozzátéve: ennek alapján a királyság egyszerre élvezi az abszolút monarchia és a szabad rend áldásait. S a képviselők Jakabnak azt az állítását sem vitatták, hogy az uralkodás jogalapja isteni.

Az ellentmondás akkor oldható fel, ha meggondoljuk: a korabeli közfelfogás a közéletet felosztotta a joggyakorlás közönséges és rendkívüli szféráira. Az előbbi az alattvaló mindennapjainak biztonságával, tulajdonának és státusának szabad élvezetével volt kapcsolatos, és a common law, azaz a közös, avagy közönséges szokásjog hatálya alatt állt, de őrködött fölötte a parlamentnek a rendkívüli állami jövedelmek ellenőrzésében és a törvényalkotásban betöltött szerepe is. E szféra megléte önmagában véve is korlátokat emelt a rendkívüli államügyekkel – külkapcsolatokkal és dinasztikus kérdésekkel – kapcsolatos felségjogok, a prerogatíva gyakorlása köré, amiben elvileg az uralkodó teljhatalommal rendelkezett. A két szférában egymástól eltérő jogelvek működtek, s mivel az alkotmány íratlan volt, kockázatot jelenthetett a közöttük húzódó határ képlékenysége. I. Jakab uralkodása alatt azonban ebből az alapvető konszenzus fennmaradása miatt nem adódtak súlyosabb komplikációk: az állandó súrlódás, kölcsönös meg nem értés és látványos tekintélysorvadás legfeljebb a hangulatot érlelte meg az utódja, I. Károly alatti konfliktusokhoz és – immár alkotmányos – válsághelyzetekhez.

Ezeket a helyzeteket az idézte elő, hogy Károly – az apjától örökölt főkegyenc, Buckingham herceg hathatós közreműködésével – 1625-ös trónra lépése után nyomban hozzálátott, hogy próbára tegye az alkotmány természetével kapcsolatos konszenzus szilárdságát, pontosabban, a szférák közötti határ átjárhatóságát. Uralma háborúval kezdődött, szinte egyidejűleg a korabeli Európa két azon hatalma ellen, amelyekkel a szigetország külön-külön is csak nehezen birkózhatott: az egyiket az infánsnőnek tett házassági ajánlat sértő visszautasítása váltotta ki Spanyolországgal, az utóbbit – már azután, hogy Károly ezt követően sietve elvette a francia király lányát – egy hajózási vita Franciaországgal. Miután a parlament 1625-ben elhatározta, hogy ellenőrzése alá vonja a vámbevételeket, és a korábbi szokással ellentétben csak egy évre szavazta meg azokat, majd 1626-ban a kért hozzájárulásokat Buckingham menesztéséhez kötötte, Károly más jövedelem után nézett, s precedensre és a királyi előjogokra egyszerre hivatkozva kényszerkölcsönt vetett ki alattvalóira; egyúttal költségkímélés céljából az expedícióra váró katonai egységek magánházakhoz való beszállásolását rendelte el. Mindez nemcsak zajos elégedetlenséget és itt-ott zavargásokat váltott ki, hanem jogi aggályokat is szült, mint a tulajdonjog és a magánszféra szentségének sérelme; öt lovag kereken megtagadta a kényszerkölcsön megfizetését. Nyomban börtönbe is vetették őket, immár a személyes szabadság sérelmére. A kormányzat így láncreakciószerűen gázolt a common law védelme alatt álló alapjogokba, jóllehet kínosan ügyelt arra, hogy találjon az eljárása alapjául szolgáló precedenst – ami éppenséggel a common law által követett jogelv. A parlament vezéregyéniségei, élükön a common law idős klasszikusával, Edward Coke-kal és az 1640 után rövid időre forradalmi főszerephez jutó John Pymmel, a Jog kérvényében (Petition of Right, 1628) figyelmeztettek arra, hogy Károly lépései ősi jogokat sértenek, s szorgalmazták, hogy a jövőben mindennemű adókivetést parlamenti törvénnyel kelljen megalapozni. A király vonakodva elfogadta a kérvényt, egyúttal azonban hangsúlyozta, hogy mivel az csupán a létező törvény megerősítését kéri, nem kötelezi arra, hogy feladjon olyan gyakorlatokat, amelyeket a fennálló törvény ugyancsak megenged. Mindenesetre, miután a következő, 1629-es parlament is megtagadta a kért adókat, és módfelett gyanakvónak mutatkozott a katolicizmus iránt engedékenyebb, Henrietta Mária királyné és William Laud londoni püspök, a canterburyi érseki szék várományosa által fémjelzett arminiánus egyházpolitikával szemben, Károly arra az elhatározásra jutott, hogy a továbbiakban lemond a Nagytanács szolgálatairól. Ezzel kezdetét vette a személyes uralom, avagy a zsarnokság tizenegy esztendeje.

Békeidőben és fényűző beruházások nélkül jó darabig a parlament összehívása nélkül is viszonylag hatékonyan lehetett kormányozni a 17. századi Angliát. Károly nem volt rátermett államférfi, mégis elboldogult ezzel a feladattal egészen addig, amíg az angol parlamenti elit java részével és az általuk képviselt rétegekkel szembeni konfliktusából adódó belső elszigeteltsége mellett nem keveredett egyidejű összetűzésbe az ír és a skót tartományokkal. A korona továbbra is vastagon el volt adósodva, de ezzel nem képezett kivételt a korabeli európai királyságok között; a bevételek éppenséggel látványosan növekedtek, részben olyan találékony megoldásoknak köszönhetően, mint a hajópénz, amelynek kivetésénél a kényszerkölcsönhöz hasonló logika működött, de sokáig hasonló következmények nélkül. A százéves háború korából származó precedens alapján megállapítást nyert, hogy a partvidéki városok pénzen megválthatják vészhelyzetben (az 1630-as évek kontextusában ez azt jelentette: a környező tengereken garázdálkodó holland kalózok miatt) fellépő, hadihajók kiállítására vonatkozó kötelezettségüket. Károly kormányzata 1634-től évi rendszerességgel kirótta a hajópénzt, 1635-től a belső területekre is, de behajtásával csak 1638-tól gyűlt meg a baja. Ez csak részben tulajdonítható annak a hírhedt próbapernek, amelyben a bírák a hajópénzt törvényesnek minősítve, John Hampdent, a parlamenti párt későbbi vezetőjét elítélték befizetésének megtagadásáért. Fontos volt az is, hogy ekkorra nyilvánvalóvá vált: az udvar célja a hajópénz állandó jövedelemforrássá alakítása, másrészt félő volt, hogy a flottaállítást célzó adót jóváhagyó bírák akkor sem fognak szót emelni, ha a király egy újabb rendkívüli adó kivetésével állandó szárazföldi hadsereget kívánna fenntartani.

Ennek a megfontolásnak különös jelentőséget kölcsönzött, hogy a hetekkel a Hampden ügyében megszületett ítélet után, 1638 februárjában az udvar skót ellenzéke Nemzeti szövetséget (National Covenant) alakított, s küszöbön állott az angol forradalom közvetlen előzményei között számon tartott skót felkelés. A skótok neheztelését – túl azon, hogy Károly skóciai birtokpolitikája miatt elhidegült tőle az apját még támogató nemesség – ugyanaz váltotta ki, ami az 1630-as években Angliában is az udvar által diktált irány leginkább sérelmezett aspektusa volt: a Laud, immár mint canterburyi érsek vezényelte valláspolitika. Laud az egyházközségek belső életének felügyeletére érseki vizitációs bizottságot hozott létre, amely szigorúan őrködött az anglikán Imakönyv előírásainak és a katolikus külsőségekkel újból felszerelt templomokon kívüli vallásos összejövetelek tilalmának betartásán, és célzott erőfeszítéseket tett azért, hogy az egyházügyi bíróságok joghatóságának ténylegesen érvényt szerezzen. Laud ezt az egyházi diktatúrát Skóciára is igyekezett kiterjeszteni, ahol még 1560-ban angol beavatkozás döntötte el a John Knoxot követő protestáns Krisztus gyülekezetének szövetsége és a francia támogatást élvező Guise Mária régens küzdelmében beállt patthelyzetet az előbbi javára. Kálvinista hitvallású, presbiteriánus szervezetű egyház alakult ki (Kirk), csúcsán a Nemzeti Gyűléssel vagy Nagygyűléssel (General Assembley), bár a 16. század végén egy erős episzkopalista szárny is létrejött. A püspökök hatalmát több ízben is helyreállították, majd korlátozták, mígnem 1610-ben VI. Jakab ismét elismertette a püspököket a presbitériumok és a zsinat elnökeként. Amikor azonban Laud kezdeményezésére 1637-ben az anglikán Imakönyv használatát is előírták a skótok számára, az ellenállás egyúttal a püspöki rendszert is elsöpörte: a szövetség aláírói kötelezték magukat arra, hogy szembeszállnak a nemzeti gyűlés által jóvá nem hagyott újításokkal, s mivel ebben presbiteriánus befolyás érvényesült, az Imakönyv, az idegen uralom e szimbóluma elleni felkelés egyúttal püspökháborúvá lett. Hasonló, a helyi viszonyok iránti durva érzéketlenség jellemezte Thomas Wentworth (utóbb Strafford gróf) írországi helytartó (Lord Deputy) divide et impera politikáját a másik kelta peremvidéken, amelyet – azután, hogy VIII. Henrik 1541-ben felvette az Írország királya címet – szívós terjeszkedéssel 1603-ra sikerült az Angol Korona hatalma alá vonni. A földeknek a megyerendszer bevezetésével párosuló, 17. század eleji újrafelosztása az angol és skót telepesek sikeres beáramlása ellenére még viszonylag jó pozíciókat hagyott az őslakosoknak, Wentworth azonban már úgy látta, a korona számára jövedelmet inkább az előbbiekből sajtolhat ki, ezért a kisebbségben maradt protestáns telepesekkel szemben az ír katolikus egyház támogatását kereste – de csak azt érte el, hogy a bennszülötteket feltüzelte a gyarmatosítók ellen, akik mindent megtettek a terhek áthárításáért, s Wentworth 1640-es távozásakor ugyancsak a lázadás küszöbén álló országot hagyott hátra.

Az angol forradalomnak, amelyhez mindez valóban közvetlen előjátékul szolgált, kötetünk külön fejezetet szentel, ezért történetéből az alábbiakban csak azokat a momentumokat ragadom ki, amelyek a politikai intézményrendszer és a vele kapcsolatos fogalmi háló átalakulását illusztrálják. Elöljáróban csak annyit: az 1625-1640 közötti évek konfliktusaiban ugyan megkezdődött olyan pártszerű csoportosulások, a nemzetidegennek minősített (mivel abszolutista és pápista) udvari (court) és a patrióta (alkotmányos és protestáns) országos/nemzeti (country) párt kirajzolódása, amelyek – a más kora újkori forradalmaktól (a francia vallásháborúktól vagy a németalföldi szabadságharctól) eltérően – nem bomlottak fel a kialakulásuk keretéül szolgáló konfliktus feloldódásával, hanem sokszoros alakváltozás közepette, de szervesültek a politikai életben. Miután azonban maga a forradalom sem redukálható egyszerűen az 1625-1640 közötti angliai alkotmányos küzdelem következményévé, hanem ugyanígy összefügg az impérium egészének kormányzására mutatott, az állam széthullásával fenyegető kormányzati inkompetencia miatti széles körű aggodalommal, az 1640 utáni alkotmányos küzdelem is több és más, mint court és country egymásnak feszülése – amint azt a résztvevők korántsem egyértelműen az 1640 előtti pártpreferenciák szerinti felsorakozása mutatja. (Az 1628-as Jog kérvényének aláírói és az 1640-es Titkos Tanács tagjai 1642-ben egyaránt nagyjából egyenlő arányban találhatók a parlamenti és a royalista táborban!) A forradalom nem társadalmi osztályoknak vagy politikai érdekcsoportoknak a fejlődés nyomán elkerülhetetlenül kirobbanó harca, hanem egy intézményes államrend átfogó strukturális és funkcionális válságára reagáló kiútkeresés és kísérletezés – ahogy a politikai elméletíró, James Harrington fogalmazott Oceana köztársasága (The Commonwealth of Oceana, 1656) című művében: „Nem a forradalom okozta a kormányzat összeomlását, hanem a kormányzat összeomlása a forradalmat."

A skót felkelőkkel szembeni hadviselés költségeinek megszavaztatására összehívott rövid parlament eredménytelensége, majd I. Károlynak a második püspökháborúban elszenvedett kudarca nyomán összeült hosszú parlament e kiútkeresést 1641 folyamán a politikai intézményrendszer fontos pilléreinek lerombolásával, illetve átrendezésével kezdte meg. A Csillagkamara Bíróságát és az egyházi Magas Bizottságot mindenestül felszámolták. Az év februárjában I. Károly kénytelen volt jóváhagyni az első Hároméves törvényt (Triennial Act), jóllehet a törvényjavaslat tárgyalása során ismételten azzal fenyegetőzött, hogy vissza fogja utasítani, s amikor beadta a derekát, érzékeltette, hogy nem áll szándékában betartani. A törvény előírta, hogy a parlamentet legalább háromévente össze kell hívni (s ha a király ezt nem tenné meg, a sheriffeknek akkor is kötelességük kezdeményezni a választásokat), legalább ötven napig üléseznie kell, s feloszlatásához saját hozzájárulása szükséges. A parlament a püspököknek a felsőházból való kizárásával első ízben tett lépést saját összetételének szabályozására, s az arminianizmus elleni offenzíva további epizódját jelentette a püspökség intézményének gyökerestül-ágastul való felszámolását célzó Root and Branch Petition benyújtása és parlamenti vitája. Ez a vita torkollott még mindig 1641 folyamán a Nagy tiltakozás (Grand Remonstrance) megfogalmazásába. Ennek közvetlen eredete egy bizottság munkája, amely John Pym és ifjabbik Henry Vane vezetésével nyomban a hosszú parlament összeülése után megkezdte a parlament és a nemzet 1625 óta elszenvedett sérelmeinek lajstromba vételét. Az alsóházban november 22-én csekély szótöbbséggel elfogadott dokumentum 204 pontja egyrészt tételes vádirat I. Károly politikája ellen, miközben nem kíméli a lordok házát és az egész egyházkormányzati rendszert sem, másrészt e kritika alapján jogorvosló javaslataival a vallási és alkotmányos reform átfogó tervét fogalmazza meg.

Bár az ezt követő incidensek nyomán ettől kezdve nyilvánvaló volt a polgárháború elkerülhetetlensége, az álláspontoknak az alkotmány felfogásával és az állam kívánatos működésével kapcsolatos megmerevedését éppen az az üzenetváltás regisztrálja, amelyben a felek szavakban a megértés helyreállítására tettek kísérletet. A parlament Tizenkilenc javaslata (Nineteen Propositions) 1642 késő tavaszáról éppenséggel bizonyos szerepcserét mutat I. Károly uralkodásának korai szakaszához képest: ahogy akkor a király tette próbára a konszenzus szakítószilárdságát a felségjog kiterjesztésével olyan területekre, amelyeket elődjei elfogadtak a közönséges jog szférájához tartozóknak, most – éppen ezen előzmények tanulságait levonva – a parlament fogalmazta meg a főhatalom igényét, olyan hatásköröket követelve, amelyeket korábban a felségjogénak ismert el. Szerzői hangsúlyozták a király, a lordok háza és az alsóház egyensúlya melletti elkötelezettségüket, ám a királyi tanácsadók és miniszterek, a bírák, a polgárőrség, az egyház- és külpolitika fölötti ellenőrzés, a trónörökös neveltetésébe és házastársának kiválasztásába való beleszólás igényének bejelentésével és annak leszögezésével, hogy a parlament döntése „a király döntése legmagasabb törvényszékében, még ha személyesen nincs is jelen, és nem is adja hozzájárulását", lényegében azt mondták ki, hogy a parlament a király nélkül is gyakorolhatja a szuverenitás jogkörét. Válaszában I. Károly és tanácsadói, mindenekelőtt Edward Hyde, Clarendon gróf hangsúlyozták, hogy a régi vegyes alkotmány, a király, a lordok háza és az alsóház rendjeinek közös szuverenitása elégséges garanciát jelent az egyensúly fenntartására, ezért elutasították a javaslatokat. A parlament kihívóan újító és az uralkodó mérsékelt és hagyományhű hangvétele közrejátszott abban, hogy a royalista tábor ettől az üzenetváltástól a polgárháború kezdetéig eltelt hónapok alatt számottevően megerősödött.

A Nagy tiltakozás programjának megvalósítása a továbbiakban már a háborús események sodrában zajlott, s a kiélezett helyzetek általában a radikális megoldásoknak kedveznek. Az arminiánus-püspöki egyházkormányzat helyzete már a hosszú parlament összeülésének pillanatában is ingatag volt, s túlélési esélyeit tovább rontotta az, hogy I. Károly nem átallott a pápista ősellenséghez, Spanyolországhoz, sőt a kúriához fordulni a parlamenti erők elleni külső támogatásért, s az, hogy a parlament viszont 1643 szeptemberében a skótokkal megkötött Ünnepélyes liga és szövetség (Solemn League and Covenant) keretében a skótoktól kapott katonai segítséget: a szerződés egyik pontja a vallás skót szellemű további reformját helyezte kilátásba Angliában és Írországban. Erre röviddel a polgárháború első szakaszának befejezése előtt került sor: 1646 októberében formálisan is eltörölték az episzkopátust, s presbi- teriánus egyházkormányzati rendszert vezettek be. Eközben a parlament alsóháza a két karizmatikus vezető, Hampden és Pym (Pym király), majd haláluk után mások irányításával mindinkább magához ragadta a végrehajtás bizonyos funkcióit is, mígnem 1645-től a végső hatalom mindenestül átcsúszott az új mintájú hadsereg kezébe. Ennek a polgári irányítástól való önállóságát hangsúlyozta az Önkéntes lemondó határozat (Self-Denying Ordinance), amely – Cromwell kivételével – kizárta a tisztikarból a parlament tagjait. Míg elit jellegét és puritán buzgóságát gyakran túlhangsúlyozták, a hadsereg vezetésének professzionalizmusa, a derékhad kohéziója és a királlyal való kompromisszumot elutasító independens radikalizmusa döntő tényezője volt a parlament végső győzelmének, viszont önálló politikai ambícióit nyersen jelezték a parlamentben végrehajtott tisztogató akciói (1647 augusztusában 11, majd 1648 decemberében, Thomas Pride ezredes vezényletével mintegy 140 mérsékelt presbiteri- ánus képviselő eltávolítása). A régi vegyes kormányzat teljes és formális szétzilálását a következő hónapok végezték be: az immár csonka parlament első ténykedése az I. Károlyt vérpadra küldő bíróság kiküldése volt, majd az ítélet konzekvenciáit azzal vonta le, hogy 1649. március 17-én, illetve 19-én magát a monarchiát, valamint a lordok házát is eltörölte.

Csak utóbb derült ki, hogy az Angol Köztársaság és Szabad Állam (English Com- monwealth and Free State) ezt követő kikiáltása csak múló epizódot vezetett be a kormányzati átalakulás és intézményi kísérletezés spiráljába. A köztársaság legfőbb törvényhozó hatalma az egyetlen fennmaradó rend, a csonka parlament közrendjeinek kezébe került; elnökük, a speaker formailag az ország első méltósága lett, miközben a ház mozgásszabadságát korlátozta, hogy – mint annak tudatában is volt – tekintélye egyedül a hadsereg támogatásán múlott, amelynek vezetésében a parlamentet kezdettől fogva sokan bírálták korrupt és oligarchikus magatartásáért, a reformok halogatásáért. A végrehajtás feladatait – állandó bizottságok útján – a 41 tagú, évente újraválasztott Államtanács (Council of State) látta el, jobbára hatékonyan és korrupciómentesen, azaz közmegelégedésre, természetesen mindenben alkalmazkodva Cromwell és a hadsereg vezérkarának óhajaihoz. Az új rezsim szinte hónapokon belül meggyőzően – s miközben de jure státusa ugyancsak támadható volt, de facto legitimitásszerző erővel – bizonyította ütőképességét, megbirkózván mindazokkal a problémákkal, amelyek elődjét válságba sodorták: leszámolt belső ellenzékével (az 1647-es A nép szerződésében [Agreement of the People] politikai demokráciát szorgalmazó levellerekkel és az agrárkommunizmust hirdető diggerekkel csakúgy, mint a royalistákkal, akiknek birtokait elkobozta és eladta, de amnesztiában részesítette őket), és kíméletlen katonai eszközökkel biztosította ellenőrzését az ír és skót tartományok fölött, amelyeket egyesített Angliával. Az ír parlament ugyan fennmaradt, de a skótokat 30 küldött képviselte a westminsteri parlamentben, s mindkét ország szabadon kereskedhetett Angliával és a gyarmatokkal. Valamivel később az angolholland háborúban (1652-1654) elért sikerek ugyanezt a szilárd pozíciót erősítették meg a nemzetközi porondon.

Igaz, Anglia ekkor már lényegében katonai diktatúra volt: a hadseregnek kiszolgáltatott csonka parlamentet Cromwell 1653. április 20-án szétkergette, és sajátos módszerrel (amelynek alapján kijelölt parlamentnek is nevezik), a megyei puritán gyülekezetektől bekért listákról való válogatással összehívta az egyik tagjáról Bare- bone-parlamentként ismert, 140 tagú nemzetgyűlést. Ez sem elégítette ki a hadsereg hangadó vezetőinek a hatékony kormányzásra vonatkozó elképzeléseit, és John Lambert tábornok javaslatára a tisztek kidolgozták A kormányzás okmánya (Instrument of Government) című dokumentumot, amely újabb államformát hozott létre: a protektorátust. A charta – írott alkotmány egy ősi, de íratlan alkotmánnyal rendelkező országban – Cromwellre mint Lord Protectorra és a parlamentre ruházta a törvényhozó, s ugyancsak Cromwellre és az Államtanácsra a végrehajtó hatalmat, megtartotta a parlamenti ciklusra és ülésezésre vonatkozó szabályokat, de lehetővé tette a rendeleti úton való kormányzást is. Összességében a közrendek szuverenitásának 1649-ben elfogadott elvével szembeni bizalmatlanságot tükrözi. Az 1654 szeptemberében új választások után összeült parlament azonban megint csak hozzálátott az alkotmány módosításának és kiegészítésének előkészítéséhez (a végrehajtás felelősségének bevezetése, a hadsereg létszámának csökkentése stb.), s Cromwell, miután hasztalan próbálta eltéríteni szándékától, 1655 januárjában feloszlatta. Ezt követően érkezett el az 1640 óta tartó kísérletezés, az átalakulás spirálja legszélsőségesebb pontjához. Az eddigi változások, bármekkora horderejűek voltak is, az államhatalom felső szintjének intézményeire szorítkoztak, s formálisan nem érintették (bár következményeik révén elérték) azt a szintet, amelyen az önkormányzatiság elve megvalósult, s amely a parlamenti választás és képviselet révén a helyi és regionális társadalmi hatalom és érdekek országos érvényesítésének a mechanizmusául szolgált: a megyét (county), az I. Károly ellenzékében mindvégig eminens szerepet játszó vidéki gentry földbirtokosság intézményes bázisát. 1655 márciusában John Penruddock erőtlen royalista felkelése alkalmat – ürügyet – szolgáltatott a katonai uralom kiterjesztésére: Angliát, lényegében a megyerendszert felülírva, 11 katonai körzetre osztották, egy-egy nagy hatáskörrel felruházott tábornok irányítása alatt, akik saját csapataik mellett a polgárőrségre támaszkodva puritán buzgalommal fojtottak el mindenféle gyülekezést, s hajtották be a royalistákra kivetett különadókat.

A tábornokok uralma (1655-1657) kiélezte a konfliktust a katonai és a polgári vezetés között, miután az utóbbiban egyre erősebb volt a kétely, hogy az 1649 óta született megoldások közelebb visznek-e 1641 eredeti céljaihoz – az alkotmányvédelemhez, a tulajdon és a személyes szabadság biztonságához. 1657 februárjában a parlament Cromwell elé terjesztette 1654-1655-ös alkotmánytervezetének módosított változatát, az Alázatos kérelem és tanács (Humble Petition and Advice) című dokumentumot, amelyben a Lord Protectort arra igyekeztek rábírni, hogy koronáztassa magát király- lyá (abból a meggondolásból, hogy a protektorral ellentétben azt tudják, egy király meddig mehet el), és hozzon létre egy másik házat – azaz az örökletes monarchia és a kétkamarás parlament s természetesen a közöttük működő fékek és ellensúlyok helyreállításával lényegében térjen vissza az 1641-es alapra. Cromwell a koronát elhárította, de a javaslat többi részét némi módosítással elfogadta. A köztes megoldás senkinek nem tetszett – a hadsereg továbbra is mentes volt az alkotmányos ellenőrzéstől, Cromwell továbbra sem volt alkotmányos uralkodó, a felsőházba kerülés egyetlen kritériuma viszont a hozzá való személyes hűség volt –, s Cromwell 1658. szeptemberi halála után elindult a gyors visszarendeződés. Az ifjabb Cromwell, Ri- chard lemondása (1659. május 5.) után előbb a csonka parlament és a köztársaság állt helyre, majd a haderő java része fölött rendelkező George Monck tábornok gondoskodott arról, hogy visszavegyék a hosszú parlament elűzött képviselőit, majd a parlament oszlassa fel magát, hogy választásokat lehessen kiírni (1660. március 16.). Az ennek nyomán összeülő konvent-parlament – immár Stuart Károly, a későbbi II. Károly (1660-1685) amnesztiát, vallási toleranciát, a hadsereg zsoldhátralékának kifizetését és az átalakult birtokviszonyok háborítatlanságát ígérő, a hollandiai Bre- dában kiadott nyilatkozatának ismeretében – megszavazta a herceg visszahívását, azaz a restaurációt.

A restauráció az uralkodóház és a monarchia, a lordok háza és az anglikán államegyház helyreállítását, továbbá a királypártiak elkobzott birtokainak visszaszolgáltatását és a brit unió megszüntetését jelentette, azaz lényegében az 1641-es status quóhoz (tehát nem a zsarnokság tizenegy évéhez, még csak nem is I. Jakab uralmához) való visszatérést. Fontos rögzíteni, hogy ennélfogva szóba sem került a Csillagkamara és az egyházi Magas Bizottság felélesztése, és a hosszú parlament által eltörölt feudális birtokjog is örökre a múlté maradt. Igaz, sem ez, sem az 1664-ben megerősített Hároméves törvény nem jelentette a parlamenti szuverenitást (annál inkább, mivel nyitva maradt az uralkodó előtt a lehetőség arra, hogy a számára megfelelő összetételű parlamentet meghatározatlan ideig együtt tartsa – éppen ez történt az 1660-as gavallér-parlamenttel), mindenesetre a korona bevételeinek tekintetében erősebben függővé vált a parlamenttől. Az 1660 utáni évek törvényhozásának és intézményi fejlődésének legfeltűnőbb vonása az az agresszivitás, amellyel a gavallérparlament anglikán többsége rárontott az interregnum korának politikai kísérletezéséért felelősnek tartott rajongó, szektás vallási nonkonformizmusra (miközben a katolikusok iránti zsigeri gyanakvás is tartotta magát). A Clarendon gróf mint Anglia lordkancellárja nevéhez fűződő, 1661-1665 között kibocsátott törvények változatos módon gondoskodtak az anglikán hatami monopólium szilárdságáról. A Corporation Act (1661) megkövetelte, hogy a helyi kormányzat minden kinevezett vagy választott tisztségviselője az állampolgári eskütétel mellett esküdjön fel a királyi egyház- főségre és a nonrezisztenciára is, és vegyen részt anglikán szertartáson. A Uniformity Act (1662) mindezeket az előírásokat a papságra is kiterjesztette, s kiegészítette az anglikán Imakönyv és a Harminckilenc cikkely elfogadásának követelményével. (Ennek nyomán az ország mintegy 9 ezer lelkészéből 2 ezer vált meg hivatalától.) A Conven- ticle Act (1664, megismételve 1670) büntetést rótt ki a nem anglikán istentiszteletek látogatóira; a Five Mile Act (1665) pedig megtiltotta a nonkonformista lelkészeknek, hogy törvényhatósági jogú városok vagy saját korábbi egyházközségük öt mérföldes körzetén belül mutatkozzanak és tevékenykedjenek. Az éberség nem csökkent az 1670-es években sem, amikor az első Eskütörvény (Test Act, 1673) ismét előírta, hogy minden hivatalviselő vegyen anglikán szertartás szerint úrvacsorát, tegyen az uralkodó egyházfőségét elfogadó hűségesküt, s utasítsa el az átlényegülés tanát, a második (1678) pedig a fiktív pápista összeesküvés nyomán – Jakab yorki herceg (a későbbi II. Jakab [1685-1688]) kivételével – kizárta a katolikusokat a parlamentből.

A katolicizmus iránti ellenszenv az anglikán többség (és a nonkonformista kisebbség) számára nemcsak hitbéli meggyőződés és nemzeti kultúra kérdése volt, hanem szorosan összefüggött az alkotmány és a politikai rendszer épségével. Ez a szempont az 1670-es években került különösen éles megvilágításba, amikor kitudódott: a franciákkal való örökös békéről szóló doveri szerződés (1670) titkos záradékában II. Károly a hollandok elleni katonai támogatásért és Anglia kilátásba helyezett újrakato- lizálásáért cserébe jelentős, mintegy évi félmillió fontos támogatást fogadott el XIV. Lajostól (1643-1715) – ami bővítette a parlament által megszavazott bevételektől függetlenül élvezett mozgásszabadságát. A katolicizmus és az alkotmányellenes politika ezen összefüggéseit még aggasztóbb színben tüntette fel, hogy arra is fény derült: a törvényes fiúgyermekkel nem rendelkező II. Károly örököse, öccse, Jakab yorki herceg gyakorló katolikus. Ez állt a hátterében az 1679-ben összeült új parlamentben a katolikusok trónöröklésből való kizárását kezdeményező törvényjavaslatnak. A javaslat az Anthony Ashley Cooper, Shaftesbury gróf vezette és a régi country-attitűdö- ket képviselő, de lassan valóban pártként körvonalazódó whigekhez fűződik, akikkel szemben a toryk képviselték az udvari örökséget; mindkét fél jól működő információs hálózatra, kliensrendszerre, sajtópropagandára és pártideológusokra támaszkodhatott. A javaslatot az alsóház háromszor is megszavazta, de törvényerőre sohasem emelkedett, mert Károly a parlamentet mindháromszor feloszlatta – harmadszorra, 1681-ben úgy, hogy nem írtak ki újabb választásokat, s az államháztartás a francia segélyekből és kölcsönökből elvegetált II. Károly haláláig.

I. Jakab rövid országlása messzemenően igazolta az ellenzék aggodalmait: élt azokkal a lehetőségekkel, amelyeket elődje teremtett számára a kincstár feltöltésével, a mintegy 50 ezresre duzzasztott hadsereg szervezésével, a városi és megyei önkormányzatok engedelmességre szorításával (ezzel az esetleges parlamenti választások kimenetelének befolyásolásával) és azzal, hogy a bírói testületet, a tanácsot, az egyetemi hierarchiát és a tisztikart lojális (katolikus vagy opportunista) személyekkel töltötte fel. Ez rövid ideig fennálló, de hamisítatlan önkényuralmi epizódhoz teremtett hátteret, amelyben – jóllehet a habeas corpus régóta követett elvét a formális vádemelésről, az óvadékról és a szabadlábon való védekezés lehetőségéről 1679-ben parlamenti statútum (Habeas Corpus Act) is rögzítette – a rezsim bírálóit és a rezsim szempontjából gyanús elemeket rendes eljárás nélkül ítélték el (vagy háromszázat közülük halálra), s az uralkodó a korábban bevált recept szerint a prerogatívára és precedensekre egyaránt hivatkozva, széleskörűen alkalmazta a fennálló törvények (főként az Eskütörvény) hatálya alóli felmentésre vonatkozó állítólagos jogosítványát. Az ugyanilyen alapon kibocsátott, a eskütörvényeket általános érvénnyel felfüggesztő Engedékenységi nyilatkozatokkal (Declaration of Indulgence, 1687, 1688) nem sikerült lekenyereznie a protestáns nonkonformistákat, viszont a tolerancia ellen tiltakozó canterburyi érsek és hat püspök bebörtönzésével sikerült elérnie az államegyház végleges elidegenedését, whigek és toryk, nonkonformisták és anglikánok átmeneti egymásra találását. Ennek nyomán zajlott le III. (Orániai) Vilmos (1689-1702) – sajátos módon egyszerre II. Jakab unokafivére és veje, az Egyesült Tartományok helytartója (főkormányzója), akinek XIV. Lajos elleni háborúi szemszögéből kardinális jelentőségű volt Anglia biztosítása – partraszállása és az 1688-1689-es fordulat.

1689 után: korlátozott királyság, korlátlan állam

A dicsőséges forradalom a kifejezés korabeli (kopernikuszi) értelmében volt revolú- ció, azaz egy körforgás befejezése, amelynek következtében helyreáll a korábbi állapot; főszereplői mindenesetre mindent megtettek annak érdekében, hogy bárminemű újítást palástoljanak. A sebtében összehívott parlament egyik legfőbb feladatának a király-lordok-közrendűek struktúra mielőbbi helyreállítását tekintette, olyannyira, hogy legfontosabb dokumentumában, a Jogok nyilatkozatában (Declaration of Rights) esetlenül a trón megüresedésére, II. Jakabnak az országból történt távozására hivatkozva kerülte az aktív ellenállás látszatát, s jóllehet Vilmos és felesége, II. Mária (1689-1694) elfogadta a nyilatkozatot, ezt nem követelték meg tőlük koronázásuk feltételeként. A nyilatkozat 1689. augusztusi becikkelyezésétől fogva a Jogok törvényeként (Bill of Rights) az angol alkotmányosság alapvető dokumentumai közé tartozik, bár a szigetország szokásainak megfelelően arra szorítkozik, hogy tételesen felsorolja

I. Jakab törvénybe ütköző eljárásait, s leszögezi, hogy ezek (különösen a jogellenes bírói eljárások, a felmentő és felfüggesztő hatalom alkalmazása, a parlament nélküli adókivetés és a békeidőben való hadseregtartás) a jövőben nem szolgálhatnak precedensként a kétségbevonhatatlan jogok és szabadságok megsértéséhez. 1689 nem forradalom volt, amelyben megszületett az alkotmányos vagy parlamentáris királyság, hanem olyan fordulat, amely erre lehetőséget teremtett: keretet, amelyet az elkövetkező másfél-két évtized törvényhozói folyamatában ki lehetett tölteni, részben azért, mert Vilmos ugyan nagyon kemény tárgyalópartner volt, de a kontinensen viselt folyamatos háborúk miatt keresnie kellett az együttműködést a parlamenttel.

Mivel a fordulatot a politikával szorosan összefonódó vallási konfliktus készítette elő, nem meglepő, hogy ennek a törvényhozói folyamatnak a legelső állomása, még 1689-ben, a vallási türelemről szóló törvény (Toleration Act) volt. A törvény pontosan az, aminek a neve mutatja: az államegyházi rendszer fenntartása mellett megtűri a vallásgyakorlat bizonyos, attól eltérő formáit, de nem jelent felekezeti semlegességet és közéleti egyenjogúsítást. Az unitáriusok kivételével a nonkonformisták számára engedélyezte, hogy saját lelkészeket és tanítókat tartsanak, és szabadon gyakorolják vallásukat (feltéve, hogy zárt ajtók mögött gyűlnek össze a megyei anglikán püspök által engedélyezett imaházaikban). A törvény nem vonatkozott a katolikusokra, akikkel szemben fennmaradtak a 16. században bevezetett bírságok. A zaklatástól megszabadult nonkonformisták kiemelkedő szerephez jutottak a 18. századi brit gazdasági és szellemi életben, s bár az eskütörvények által elzárt közhivatalok nem nyíltak meg előttük, ezeket alkalmi konformitással (egyszeri anglikán úrvacsoravétellel) gyakran kijátszották, mígnem 1727-től évenkénti parlamenti határozatokkal törvényesen is mentességet szerezhettek alóluk.

Ami a korona korlátozását illeti, a Jogok törvénye egy tekintetben mégis fontos lépést tett: lényegében felszámolta az örökletes monarchiát azáltal, hogy kimondta a tilalmat katolikusok, illetve katolikusok házastársainak trónra lépésére. Ezt az 1701-es Örökösödési törvény (Act of Settlement) – alcíme szerint éppenséggel „törvény a korona további [kiemelés – K. L.] korlátozására és az alattvalók szabadságának jobb megőrzésére" –, különös tekintettel Vilmos gyermektelenségére és örökébe lépő sógornője, Anna hercegnő fiának közelmúltbeli halálára, tovább finomította: Zsófia braunsch- weig-lüneburgi hercegnő (I. Jakab unokája, II. Jakab másod-unokatestvére) leszár- mazottaiban jelölte meg a trónutódlás legitim ágát. Amikor I. Anna (1702-1714) halálával 1714-ben a törvény életbe lépett, I. Györgynél (1714-1727) a Stuartok főágán való leszármazás alapján több mint ötvenen rendelkeztek volna erősebb jogcímmel – a hannoveriek azonban protestánsok voltak, s Anglia szilárd szövetségesei a kontinensen viselt háborúkban. A törvény emellett újabb korlátokkal bástyázta körül az uralkodó mozgásterét: előírta, hogy az anglikán egyház tagja legyen (a hannoveriek amúgy lutheránusok voltak), megtiltotta, hogy a parlament beleegyezése nélkül elhagyja az országot, végérvényesen megfosztotta a bírói kar ellenőrzésének lehetőségétől (a bírák felfüggesztésének jogát a parlamentre ruházva), és a Titkos Tanács javaslataihoz a tanácsosok ellenjegyzését megkövetelve biztosította azok felelősség- revonhatóságát.

A Jogok törvényének a parlament státusával kapcsolatos pontjai – összehívásának gyakoriságáról, a választásokról, a házban való szólásszabadságról – egyelőre óhajként fogalmazódtak meg. Noha már 1689-ben megszületett egy erre vonatkozó törvényjavaslat, előírásként csak az 1694-ben elfogadott újabb Hároméves törvény gondoskodott – immár véglegesen – a parlament királyi tetszéstől független intézményesüléséről, a választások és az ülésezés rendszerességéről. Igaz, a ciklust 1716-ban háromról hét évre emelte a Hétéves törvény (Septennial Act), rövid távon az éppen hatalmon lévő whigek dominanciáját, hosszabb távon azonban általában a kormányzás folyamatosságát és stabilitását, továbbá az alsóház tekintélyének megnövekedését biztosítva. Addigra azonban, ismét némileg esetlegesen, a folytonos háborús készültség nyomása alatt kialakult a parlament évenkénti összeülésének gyakorlata (s nem mellékesen, az 1695-1715 közötti pártőrjöngés korában tíz alkalommal tartottak új választásokat). Míg Vilmos és utódai makacsul védték a felségjogokat és a szükséges hatalommal felruházott monarchia eszméjét, s számíthattak arra, hogy az e hatalommal legkevésbé rokonszenvező szélsőséges whigek is Jakabnak a háborús vereségtől várható visszatérésétől tartanak a legjobban, a háború akkora összegeket emésztett fel, hogy a parlament megkerülhetetlenné vált. Ugyanakkor azonban a végrehajtás ténykedéséhez való parlamenti hozzájárulás kieszközlésének is egész tárháza jött létre, úgyhogy a királyok sem ódzkodtak többé az együttműködéstől, hanem megtanulták használni a parlamentet. Az eredmény egyfajta kezdetleges, az egyaránt rendkívül heterogén whigek és toryk különböző klikkjei és csoportjai közötti esetleges koalíciókon nyugvó parlamenti váltógazdaság és a kabinetrendszer kialakulása lett.

Anna királynő idejére vált nélkülözhetetlenné a kabinet, azaz az egységes minisztertanács, amelynek üléseit az Anna örökébe lépő Hannoveri-ház uralkodói már nem is látogatták rendszeresen; helyettük a kincstár első lordja (First Lord of the Treasury, tkp. pénzügyminiszter) elnökölt mint első miniszter (Prime Minister, miniszterelnök). Az uralkodó és a kabinet célja és feladata az volt, hogy kézben tartsa a parlamentet, és annak tagjai körében biztosítsa a költségvetés és a haderő kiállításának megszavazását, azaz az állam működéséhez, az államháztartás egyensúlyához szükséges bevételeket, s ha ez nem lehetséges, a deficit fedezéséhez szükséges hitelt. Éppen az 1693-1695 között kialakult, a költségvetési hiányon alapuló finanszírozási rendszer intézményesítette végérvényesen a koronának a parlamenttől való függését. A király a jövőbeli adók biztosítékára kölcsönhöz juthatott, és – főként az 1694-ben létrehozott Angol Bankon (Bank of England) keresztül – államkötvényeket bocsáthatott ki, ezzel a kormánypolitikával és a rezsim fennmaradásával kapcsolatos befektetői kockázatvállalásra ösztönzve az alattvalókat. Az így kialakuló államadósság fedezéséhez ugyanakkor elengedhetetlen volt a rendszeres hozzájárulás megszavaztatása, azaz a parlamenti többség jóváhagyásának megszerzése. Erre kétféle mód kínálkozott: a király a választásokon győztes párt által támogatott, a rendszert annak hajszálcsövein keresztül a választókig terjedő patrónus-kliens viszonyokat kihasználó politikusokból állítja össze kormányát, illetve ugyanezen rendszeren keresztül eléri, hogy a parlamenti többség saját kiszemeltjeinek támogatói közül kerüljön ki. A 18. századi brit politikai gépezet működése lényegében e kettő kombinációján alapult. A kormánytöbbség biztosítására hivatalok és évjáradékok osztogatásán kívül a lekenyerezés és a megvesztegetés, a befolyásolás ezernyi eszközét vethette be az, aki rátermett politikai vezetőnek tartotta magát, s végszükség esetén ott volt a királyi vétó lehetősége (amelyet III. Vilmos még előszeretettel, utódai ritkábban alkalmaztak). De mivel a képviselők körében élt az alattvalói szabadságok country-hagyománya is, folyamatosan kellett hárítani az állandó hadsereg és a kegyencrendszer elleni retorikát is.

A rendszer, amelyben a korona hatalma visszaszorult, az államé viszont – elsősorban a kormánypolitika finanszírozási lehetőségeinek korábban elképzelhetetlen kibővülése miatt – ugrásszerűen megnövekedett, a parlament jelentőségének fokozódásával és az állami bürokrácia kiterjeszkedésével egyúttal az alattvalók szélesebb körét vonta be az aktív politizálásba. Végső soron valóban korrupt volt, manipulatív, oligarchikus és zárt: a népesség 5-7%-a rendelkezett választójoggal, igaz, heves politikai vetélkedés idején ennél lényegesen többen vonultak fel a jelöltek támogatására. Ennek tudatában voltak a felvilágosodás azon képviselői is, akik mégis a szabadság otthonaként ünnepelték Angliát, mivel számukra a korona mozgásszabadságának korlátozása, az egyéni tulajdon és a személyes integritás biztonsága és a nyilvános kritika lehetősége jelentette a mércét. Ez utóbbit a híres angol sajtószabadság tette lehetővé – persze nem elvi deklarációval, hanem azáltal, hogy a parlament 1695-ben elmulasztotta az 1662-es cenzúrarendelkezés (Licensing Act) esedékes megújítását, s a fennmaradó utólagos cenzúra a politikai véleménynyilvánításra vajmi kevés hatással volt.

Vessünk végül egy pillantást az 1689-es fordulat tágabb brit vonatkozásaira! Jóllehet Orániai Vilmos expedíciója Angliában sem volt olyan vértelen, amilyennek gyakran elképzeljük, katonai jellege főként Írországban és – kisebb mértékben – Skóciában domborodott ki. A katolikus Írország – jóllehet parlamentjében ekkor is protestáns volt a többség – Richard Talbot, Tyrconnell gróf kormányzósága alatt Jakab számára olyan szilárd hátországot jelentett, hogy Vilmosnak 1690-1691 folyamán szabályos hadjárattal kellett meghódítania. Továbbra is kolónia státusában maradt, ahol nem érvényesült a Jogok törvénye, a parlament összehívása a felségjogok közé tartozott, s miután potenciális jakobita fészeknek is tekintették, nemcsak az ír katolikusok földjeinek kisajátítása vált csaknem teljessé, hanem az Írországban is bevezetett büntetőrendelkezésekkel kizárták őket a választójogból, és kiszorították a hivatalokból is. Ez a protestáns fölény (protestant ascendancy) a 18. század utolsó évtizedeiben enyhült, s Henry Grattan erőfeszítéseinek köszönhetően az ír parlament jelentős önállóságra tett szert, de a francia forradalommal szimpatizáló 1798-as ír felkelés veresége nyomán az angol parlament 1800. augusztus 1-jén megszavazta az ír Uniós törvényt (Act of Union). Az ír parlament megszűnt, s létrejött Nagy-Britannia és Írország Egyesült Királysága, miközben a miniszterelnök, ifjabb William Pitt hasztalan próbálta keresztülvinni a katolikusok ezzel egyidejű emancipációját.

Nagy-Britannia ekkorra csaknem egy évszázad óta fennállt, mivel Skóciában másképpen alakult a helyzet – jóllehet a dinasztikus és vallási lojalitás a Felföldön jelentős ellenzéket kovácsolt össze az új rezsimmel szemben, s Vilmos ugyan kíméletlenül elfojtotta az ellenállást, az generációkon keresztül is elég tartós volt ahhoz, hogy két Stuart-párti felkelésnek nyújtson hátteret (1715, 1745). De Skócia az orániai herceg nélkül is végrehajtotta a maga 1689-es fordulatát: Jakab kormányzatának széthullásával a vezető nagyurak kézbe vették az irányítást, előbb a Jakab által erőltetett püspöki hierarchiától szabadultak meg, majd a skót parlament a Jogok törvényéhez hasonló szellemű dokumentumot fogadott el (Jog követelése, Claim of Right). Ezt követően rövidesen újra napirendre került az 1660-as restaurációval felmondott angol-skót unió helyreállítása, amelyről az 1660-1670-es években is tárgyaltak, de sikertelenül. Mint akkor, angol részről most is a biztonsági érdek dominált – nem mellékesen persze egyúttal erős befektetői csoportok gazdasági megfontolásai, amelyek viszont a skótok számára kifejezetten húsba vágóak voltak.

Az alkotmányos uniót III. Vilmos idején még hátráltatta a felföldi klánok szeparatizmusa (amelyre az angol kormányzat túlzott hevességgel reagált, mint a Glencoe- völgyi mészárlás esetében) és még egy darabig az Andrew Fletcher inspirálta patrióta mozgalom. De mivel ugyanezekben az években az önálló skót gyarmatpolitikát célzó Darien-terv (egy Panama-földszorosi kereskedelmi telep létrehozása) teljes kudarca drámaian mutatta meg Skócia gazdasági kiszolgáltatottságát, az angol kormány pedig nem akarta tovább halogatni az egyesülést, 1707. május 1-jén megszületett az Uniós törvény (Act of Union). Formailag mindkét állam szuverenitása megszűnt, és új politikai egységben (Nagy-Britannia) olvadtak össze. Egyesült a törvényhozásuk: a 206 fős lordok házában 16 skót főrend, az 568 fős alsóházban pedig 45 skót képviselő kapott helyet, ami a népességi arányokat (kb. 1 : 5) tekintve joggal okozott csalódást a skótoknak, de utóbb, szavazások alkalmával mégis jó alkupozíciót jelentett: a skót tagok állásfoglalása sok esetben képezte a mérleg nyelvét. Ami az immár közös gyarmatbirodalom építését és igazgatását illeti, abban a skótok hamarosan minden szinten az említett arányokon fölül képviseltették magukat. Ugyanakkor a közös költségvetéshez való hozzájárulás aránya (skót szempontból 1 : 40) híven tükrözte a gazdasági erőviszonyokat. Az angol fél újólag garanciát vállalt a skót presbiteriá- nus egyház és a bírósági rendszer integritására. Európa egyik legnagyobb egységes vámterülete jött létre, s a szabad kereskedelem mindkét félnek előnyére vált: Anglia dominanciája a brit szigeteken kikezdhetetlen volt, ugyanakkor Skócia vonzotta a délről érkező beruházásokat, és – nem utolsósorban a számára előnyösen megállapított pénzügyi (vám- és adó-) feltételeknek köszönetően – részesedhetett a gyarmatbirodalom profitjából.

Mindez azt jelentette, hogy az angol-skót unió szervesen illeszkedett a dicsőséges forradalommal megkezdődött alkotmányos rendezés folyamatába, és döntően hozzájárult annak leglényegesebb következményéhez: ahhoz, hogy Anglia – immár Nagy-Britannia – monarchikus abszolutizmus és központosítás nélkül hozta létre az újkor egyik legerősebb államhatalmi gépezetét s érvényesítette ebből adódó fölényét a nemzetközi porondon.

SZAKIRODALOM

Burgess, Glenn (szerk.): The New British History: Founding a Modern State 1603-1715. London, Tauris, 1999.

Clark, Jonathan: Revolution and Rebellion: State and Society in England in the Seventeenth and Eigh- teenth Centuries. Cambridge, Cambridge University Press, 1986.

Geoffrey R., Elton: England under the Tudors. London, The Folio Society, 1997.

Guy, John: Tudor England. Oxford, Oxford University Press, 1988.

Hill, Christopher: Az angol forradalom évszázada 1603-1714. Budapest, Kossuth, 1968.

Kishlansky, Mark: A Monarchy Transformed 1603-1714. London, Penguin, 1997.

Kontler László: Az állam rejtelmei. Brit konzervativizmus és a politika kora újkori nyelvei. Budapest, Atlantisz, 1997.

Langford, Paul (szerk.): The Eighteenth Century, 1688-1815. Oxford, Oxford University Press, 2002.

Russell, Conrad: The Crisis of Parliaments. English History 1509-1660. Oxford, Oxford University Press, 1971.

Speck, W. A.: Stability and Strife. England 1714-1760. London, Edward Arnold, 1977.

Szántó György Tibor: Anglikán reformáció, angol forradalom. Budapest, Európa, 2000.