Ugrás a tartalomhoz

A kora újkor története

Poór János (2009)

Osiris Kiadó

Papp Imre │ KIRÁLYSÁG ÉS RENDISÉG FRANCIAORSZÁGBAN

Papp Imre │ KIRÁLYSÁG ÉS RENDISÉG FRANCIAORSZÁGBAN

A francia monarchia politikai berendezkedésében ugyan már a 15. század végén is a királyi intézmények játszottak vezető szerepet, de a rendi intézményeket nem nélkülözhették a kormányzásban. Ez utóbbiak a kora újkorban sokat veszítettek jelentőségükből, azonban sosem bomlottak fel teljesen.

A tartományi rendi gyűlések

A rendi képviseleti rendszer a 14-15. század folyamán tartományi és országos szinten alakult ki. A tartományi rendiség az erős helyi hűbéri intézményekből nőtt ki. A hűbériség felbomlásával a tartományi rendi gyűlések (États provinciaux) lettek hivatottak a tartományi autonómia megőrzésére. A késő középkorban csak az egyház érvényesítette országosan a privilégiumait. A nemesség és a városok inkább a tartományi rendi gyűléseken keresztül törekedtek érdekeik érvényesítésére. Amikor egy-egy tartomány a koronához került, a királyi intézményeket nem lehetett azonnal kiépíteni, vagy nem voltak elégségesek a kormányzáshoz. A francia királyok kénytelenek voltak a helyi rendekre támaszkodni, egyezségre jutni velük, elismerve privilégiumaikat és a tartomány részleges autonómiáját. A francia monarchia tehát a rendi autonómiák beépítésével integrálta a tartományokat. „Mozaikkirályság" volt, amely sokféle hagyományú tartományok összefűzött együtteséből állt.

Az uralkodó által kért adókról a tartományi rendi gyűlések döntöttek többségi szavazással. A megajánlott adót, amelyet sok tartományban „önkéntes adománynak" neveztek, szintén a rendek osztották el, és általában a rendi adminisztrációk szedték be. A beszedett adók meghatározott hányada a tartományokban maradt a helyi ügyekre, amelyeket választott tisztviselők intéztek. Voltak tartományok, ahol külön tartományi adót szedtek. Ezt nevezték tartományi dénároknak. A tartományok érdekeit a központi hatalom előtt képviselő rendi gyűlések legtöbbje háromkamarás (egyházi, nemesi, közrendi) volt, de nem biztos, hogy kamaránként ülésezett és szavazott. Az ülésezés rendszeressége is igen különböző volt. Természetesen nem volt egységes a követek küldésének és választásának rendje sem. A tartományi rendi gyűlés szavazott a központi hatalommal egyeztetve a helyi írásba foglalt szokásjog (délen az ún. írott jog) módosításáról, a tartományt érintő királyi törvényjavaslatról, királyi tanácsi határozatokról stb.

I. Ferenc (1515-1547) uralkodása idején az alábbi 19 nagyobb tartományban működött tartományi rendi gyűlés: Anjou, Artois (1529-től tartozott a koronához), Alsó- Auvergne, Felső-Auvergne, Bourbonnais, Bretagne (1532-ben egyesült a monarchiával), Burgundia, Dauphiné, Gascogne, Guyenne, La Marche, Languedoc, Limousin, Maine, Normandia, Orléanais, Picardia, Provence, Touraine. Ezenkívül a királyság peremvidékein is voltak kisebb, rendi gyűléssel rendelkező tartományok. Néhány nagy tartományon belül további (kisebb) tartományokban ún. parciális rendi gyűlések üléseztek, amelyek külön szavazták meg a koronának juttatandó adót. Szerepük a 16. század folyamán csökkent vagy a nagyobb tartományok, vagy a királyi adminisztráció javára. Languedocban Albigeois, Castres, Gévaudan, Velay, Vivarais; Guyenne-ben Agenais, Périgord, Quercy, Rouergue; Gascogne-ban Armagnac, Com- minges; Burgundiában Maconnais, Auxerre, Auxonne, Bar-sur-Seine és Charolais rendelkezett parciális rendi gyűléssel. Ile-de-France, Champagne, Berry, Nivernais és Saintogne tartományban nem volt rendi gyűlés, a kormányzást egyedül a királyi intézmények végezték. Az egyes rendi tartományokkal szemben – ha változó mértékben is – a királyi hatalom mindig fölényben volt. A 16. századra a francia monarchia olyan központosított állammá vált, amely a helyi kormányzást együttesen, a tartományi rendi gyűlésekkel és a királyi intézményekkel gyakorolta.

A rendi tartományok száma változott, növekedés és csökkenés egyaránt volt, de hosszabb távon az utóbbi vált meghatározóvá. Bourbonnais-ban (Bourbon Hercegségben), miután a tartományt 1532-ben I. Ferenc beolvasztotta a koronába, a rendi gyűlés többé nem ülésezett. A 16. század második felében 8 tartományban szünetelt vagy szűnt meg a rendi gyűlés: Anjouban, Gascogne-ban, Guyenne-ben, Limousin- ben, Maine-ben, La Marche-ban, Orléanais-ban és Touraine-ben. Legtöbbször a királyi hatalom terjeszkedése váltotta ki a tartományi rendiség felbomlását. Amennyiben a központi hatalomnak sikerült kiépítenie az adóelosztó körzeteket, többé nem volt szüksége az adók behajtásához a rendi adminisztrációra. A vallásháborúk idején a rendek és a rendeken belüli ellentétek is segítették a folyamatot. A központi hatalommal szemben önállóságra törekvő kormányzók sem tekintettek jó szemmel a hatalmi ellenpólusként fellépő tartományi rendi gyűlésekre.

A 17. században folytatódott a tartományi rendiség visszaszorítása. A tartományok a monarchiával való egyesülésük idején általában kötöttek valamilyen egyezséget az uralkodóval. Ezek nem voltak sérthetetlenek, de felrúgásuk a törvényesség formális betartása mellett bonyolultabb volt. A tartományi rendi gyűléseket is a király hívta össze, s ahol nem volt szokásban előírt rendszeres ülés, ott az uralkodó könnyen érvényesíthette akaratát: a lehető legritkábban vagy egyáltalán nem hívta össze. Így szűnt meg 1624-ben Felső-Auvergne, 1628-ban Dauphiné, 1655-ben Normandia, 1672-ben Alsó-Auvergne és 1678-ban Franche-Comté (ekkor került Franciaországhoz) rendi gyűlése. Körülbelül 14 parciális rendi gyűlés is befejezte tevékenységét. Riche- lieu bíboros az 1620-1630-as években azt tervezte, hogy minden rendi tartományban kiépíti az adókörzeteket vagy választótartományokat (pays d'élection), és felszámolja a tartományi rendi gyűléseket. A nagy tartományok sorozatos ellenállásától tartva lemondott tervéről. Ennek köszönhetően az ancien régime végéig fennmaradt 4 nagy tartomány, Bretagne, Burgundia, Languedoc és Provence rendi gyűlése, valamint 16 kisebb tartományé a határvidékeken. Északon Artois-é, Cambrésis-é és Vallon-Fland- riáé (az utóbbi két tartományt 1668-ban csatolták Franciaországhoz), délkeleten Bresse-é, Biugey-é és Maconnais-é, a Pireneusok vidékén Béarné, Alsó-Navarráé, Foix-é (mindhárom 1620-ban egyesült a koronával), Bigorre-é, Labourdé, Marsané, Nébouzané, Quatre-Vallées-é és Soule-é, valamint Korzikáé (1768-ban vásárolta meg Franciaország).

A megmaradt tartományi rendi gyűlések önállóságát XIV Lajos (1643-1715) kurtította tovább. 1663-ban megtiltotta, hogy a gyűlések véleményt nyilvánítsanak a tartományi parlamenteknél (legfelsőbb királyi bíróságoknál) a közügyeket érintő királyi rendelkezések bejegyzéseiről. Csupán az adókkal kapcsolatos ügyekben volt joguk ellenkezni. Megmaradt az a régi joguk is, hogy követválasztáskor a rendek panaszfüzeteket (cahiers de doléances) készíthettek, azaz megírhatták a királynak a tartomány ügyes-bajos dolgait, és véleményt nyilváníthattak. Autonómiájuk tehát a Versailles által javasolt adó megajánlására, elosztására és behajtására, valamint a helyi ügyek (utak karbantartása, a gazdasági élet felügyelete, kórházak, iskolák alapítása, szervezése stb.) intézésére szorítkozott. Az erőviszonyok eltolódása miatt nyílt politikai ellenállásra többé nem volt lehetőségük. A helyi igazgatás joga azt is jelentette, hogy a központi hatalom mentesült ezek terhe alól. A tartományi rendi gyűlések fődelegátusokat és delegátusokat választottak soraikból a helyi ügyek vitelére és a királyi intézményekkel való rendszeres együttműködésre. Mindegyik gyűlés követet küldhetett Versailles-ba, hogy képviselje a rendeket, és patrónusokat szerezzen az udvarban a tartomány nagyobb gondjainak a megoldásához.

A tartományi rendek és a központi hatalom között az adómegajánlás terén keletkezett a legtöbb nézeteltérés, gyakran csak többszöri egyeztetés után sikerült megállapodni. A huzavona sokszor nem volt hiábavaló: a rendi tartományok arányaiban valamelyest kevesebb adót fizettek, mint a királyi intézmények által igazgatottak. Necker pénzügyi főigazgató felmérése szerint a legtöbb egyenes adót (rovásadó [taille], fejadó, huszadadó) fizető első 9 adókerületből (généralité) egy sem tartozott a rendi tartományokhoz. A 27 adókerület közül a rendi tartományokban lévők a középmezőnyben foglaltak helyet. Előnyt élveztek a közvetett adók fizetésében is. A részleges önállóság abban is tükröződött, hogy a 16. században a kormányzók, a 17-18. században az intendánsok hatásköre szűkebb volt, mint a többi tartományban. A központi hatalom helyi képviselői a tartományi elittel és a rendi gyűlés választotta tisztségviselőkkel kompromisszumot kötve érvényesítették a királyi akaratot.

A legnagyobb és önállóságából a legtöbb elemet megőrző, Versailles-nak a legtöbb gondot okozó rendi tartomány Bretagne volt. A tartomány rendi-nemesi karaktere egyedülálló volt a monarchiában. Egyrészt a 18. századra kb. 2 millió fős tartományban az országos átlaghoz képest magasabb volt a nemesség aránya, másrészt a breton szokások (alkotmány) az egykori hercegség politikai berendezkedésében is különleges helyet biztosítottak számára. A kétévente Rennes-ben ülésező tartományi rendi gyűlésen 58 egyházi és 42 városból 47 követ vehetett részt. A nemesség esetében azonban nem volt létszámhatár: minden 25. életévét betöltött nemes férfi megjelenhetett a gyűlésen. Előfordult, hogy 500-700 nemes vett részt, döntő befolyást gyakorolva a szavazás kimenetelére. A központi hatalom 1768-1769-ben legalább évi 1000 livre jövedelemhez akarta kötni a részvételi jogot, hogy kiszűrje a radikális, gyakran feszültséget keltő kisnemesi csoportokat. A becslések szerint évi 1000 livre volt szükséges a szerény nemesi életmód fenntartásához. A breton szokások azonban a nemesi mivoltot egyedül a származáshoz kötötték, így a rendi gyűlés elutasította a tervezetet, és 1770-ben maga hozott korlátozó szankciókat. Ezután csak az a nemes jelenhetett meg a gyűlésen, aki a breton parlamenttől – tisztes illeték fejében – tanúsítványt szerzett nemesi származásáról.

A 17. században – még a Fronde idején (1648-1653) is – a tartomány lojálisan viszonyult a központi hatalomhoz. A változás akkor kezdődött, amikor 1689-ben – a monarchiában utolsóként – XIV Lajos a rendek megkérdezése nélkül intendánst nevezett ki a tartomány élére. A nemesség által is fizetendő fejadó 1695-ös bevezetése szintén tiltakozást váltott ki. A rendek az 1523-as megegyezésre hivatkoztak, amely szerint a tartomány berendezkedésén az uralkodó csak a rendekkel együtt változtathat. A rendi gyűlés a központi hatalom bretagne-i letéteményeseit csupán a király követeinek és nem a hatalom gyakorlóinak tekintette. A nemesség breton nemesi nemzetnek titulálta magát, amivel rendi különállását emelte ki. A 18. században gyakorta előfordult, hogy valamiért tiltakozott a rendi gyűlés: nem tekintette megfelelőnek a kinevezett intendáns vagy kormányzó személyét, sérelmezte, hogy a bretagne-i püspökök és apátok java része nem helyi származású. Nyílt ellenállásra azonban sosem került sor, az ellentéteket politikai kompromisszumokkal igyekezett mindkét fél feloldani. Az utolsó ellenzéki megnyilvánulás az 1789-es általános rendi gyűlés (États généréaux) követválasztási rendjéhez kapcsolódott. A breton rendek nem választottak követeket, mert a tartomány szokása ellentmondott az országos rendelkezésnek. Az előbbi úgy szólt, hogy a követeket a tartományi rendek választják, míg az utóbbi a királyi bírósági körzeteket tekintette a választás keretének.

A másik három nagy tartományban kisebb szerepe volt a nemességnek. Az egyház és a harmadik rend (javarészt a polgárság) kevésbé volt az autonómia hordozója, így kevesebb volt a súrlódás is a központi hatalommal. Languedoc, a volt Toulouse-i Grófság 1271-ben került a koronához, autonómiája elismerésével. Rendi gyűlése 1303 óta ülésezett rendszeresen. A 16. század második felében, a vallásháborúk idején a francia kálvinizmus egyik legfontosabb tartománya volt. Az 1570-1580-as években a hugenotta unió keretében szinte önálló államként működött. IV Henrik (1589-1610) ezt az állapotot felszámolta, de korábbi privilégiumait (hugenotta erődítmények fenntartása kincstári pénzen, adózási kedvezmények stb.) többnyire meghagyta.

A viszonyok Richelieu alatt változtak meg. A bíboros leromboltatta a református erődítményeket, és Languedoc rendi intézményeit is fel kívánta számolni. Erre a tartomány 1628-ban fellázadt. A felkelés leverése után, de a tartományi rendi gyűlés megmaradásával, a rendek lecsendesedtek, elfogadva a szűk lehetőségeket a központi hatalommal szemben. A rendi gyűlés egyes kamarái eltérő létszámúak voltak. Az elsőben 24 egyházi ült 22 szavazattal, a másodikban 22 báró (magas rangú, régi származású nemesek) volt 22 szavazattal. A harmadik kamarában 68 városi és községi követ foglalt helyet 44 szavazattal. A bárók származásuk alapján, s nem választással jelentek meg. 26 követnek csupán részvételi joga volt, vagyis nem szavazhatott. A rendi gyűlésen nem kamaránként, hanem személyenként szavaztak. A 88 szavazatból 45 volt szükséges bármilyen döntéshez. Az évente ülésező gyűlés elnöke mindig a narbonne-i érsek volt. Az abszolutizmussal való megbékélés mögött gesztusok is voltak a központi hatalom részéről. A rendi gyűlés működtethette bizottságait, intézményeit, a beszedett adókból sok hasznos helyi beruházást (útépítés, városrendezés stb.) valósíthatott meg.

Az egykor szintén hercegség, Burgundia 1477-ben került a koronához. A paviai csata után a fogságban lévő I. Ferenc kénytelen volt a tartományt átengedni V. Károly császárnak (1519-1556). Szabadulását követően azonban a burgundiai rendek határozott fellépésére visszavonta a tartományról való lemondását. A burgundiai rendi gyűlés inkább a tartomány autonómiáját ekkor még tiszteletben tartó francia monarchiát választotta, mint a spanyol birodalmat. A tartomány rendjei Richelieu alatt kerültek összeütközésbe a királyi hatalommal, autonómiájuk védelmében. Az 1629-es felkelés annyi eredményt elért, hogy a rendi gyűlés megmaradt. A felkelés elbukott, de a rendek politikai eszközökkel ezután is gyakran csatároztak a központi hatalommal. A 17-18. század fordulóján az álnemesség felkutatására elrendelt revízió, amely minden nemest kötelezett származása bizonyítására illeték fejében, felháborodást váltott ki a tartomány nemessége körében. Hasonló volt a reagálás a fejadó, majd a tizedadó (1710) bevezetését követően is. A 18. században lecsendesedett a burgundiai nemesség. A nagy befolyású arisztokratacsaládok, más tartományokhoz hasonlóan, az udvarba költöztek, így csökkent a helyi érdekek súlya. A háromévente húsz napig ülésező tartományi rendi gyűlésnek nem volt pontosan megszabva a létszáma. Az egyházi rend kamarájában 119, a harmadik rend kamarájában 55 követ szavazhatott. A nemesség létszáma nyitott volt, de csak a hűbérbirtokkal rendelkező régi nemesek (akik apai ágon legalább négy generáció óta nemesek) jelenhettek meg. A részvételt 1778-ban tovább szigorította a rendi gyűlés: a katonai hivatás gyakorlása is feltétel lett. A rendi gyűlés három évre héttagú elöljáróságot választott a helyi ügyeket intézők ellenőrzésére és a királyi intézményekkel való együttműködésre. Az adót is háromévente ajánlották meg a rendek.

A negyedik nagy rendi tartomány, Provence 1482-ben egyesült a koronával, privilégiumainak elismerésével. Ezeket 1535-ben I. Ferenc megnyirbálta, de a tartomány rendi jellegét meghagyta. Évente összeülő gyűlése háromkamarás volt, amelyen 20 egyházi, 57 harmadik rendbeli követ jelenhetett meg. A nemesi kamara létszáma itt sem volt megszabva: minden hűbérbirtokos nemes követnek számított, de általában csak 150-160 nemes vett részt az üléseken. 1630-ban Richelieu politikájával szemben lázadás tört ki, amely elbukott. 1639-ben ülésezett utoljára háromkamarás gyűlés. Ezután egy egykamarás vette át szerepét, az eddigi jogok megtartásával. A városok és a községek választotta követek között természetesen egyháziak és nemesek is voltak, de nem korábbi rendi előjogaik alapján. A gyűlés háromévente ülésezett az aix-i érsek elnökletével. Megszavazta a felajánlott adót, és behajtotta azt, megválasztotta a helyi ügyek intézésére a tisztségviselőket. Az 1780-as évekre felerősödött a nemesség törekvése, hogy visszaállítsa a számára kedvezőbb háromkamarás gyűlést. A visszaállítást 1787-ben az uralkodó engedélyezte is, így a nemesség túlsúlyba került: a 19 egyházi és az 58 harmadik rendbeli követtel szemben 128 hűbérbirtokos nemes jelenhetett meg az üléseken. Jogilag ez a szavazás kimenetelét azonban nem érintette, mert minden kamarának egy szavazata volt, s csak a kamarákon belüli szavazás történt létszám szerint. 1789 elején azonban Versailles visszavonta az 1787-es engedélyt, és visszaállította az egykamarás rendszert.

Az 1768-ban Genovától megvásárolt Korzikán a francia kormányzat többnyire meghagyta a helyi intézményeket, jogszokásokat és az adózási rendet, de a rendi képviseletet francia mintára átszervezte. 1775-ben háromkamarás rendi gyűlést szervezett, kamaránként 23 követtel. A szigetet a Versailles-tól való távolsága, fekvése és a költségek miatt a központi hatalom nem akarta közvetlenül kormányozni.

Az északi és a déli határ menti kis rendi tartományoknak stratégiai szempontból volt jelentőségük, ezért Versailles-ban körültekintően kezelték belső ügyeiket. Rendi gyűléseik igen változatosak voltak, de majd mindenütt háromkamarás rendszerben üléseztek. A gazdag Vallon-Flandriában viszont egykamarás gyűlés működött, a polgári követek meghatározó szerepével. A Pireneusokban fekvő Béarnban és Navarrá- ban a hagyományok alapján a nemességnek volt a legtöbb követe.

Az általános rendi gyűlés

A királyi hatalom akaratából 1302-től szokássá vált, hogy a rendekké szerveződött társadalmi csoportoknak országos képviselete legyen. Az általános rendi gyűlés szerepe igen változó volt, de ritkán tudott a királyi hatalom ellensúlyává válni. Az uralkodó akkor hívta össze, amikor szükségesnek tartotta, hogy az adókivetésben, a törvényhozásban, a kormányzásban és más, az egész monarchiát érintő kérdésekben támaszkodjon rájuk. A francia királyok az uralkodói hatalom segítőjének, kiegészítőjének tekintették az országos rendi képviseletet, elismerték a királyság politikai testének, de írásban sosem fektették le a jogait és ülésezési rendjét. Így hol csak tanácsadó (con- sultative), hol viszont határozathozó (délibérative) szerepe volt.

Amikor a százéves háborúban (1337-1453) az uralkodói hatalom meggyengült (1355-1359), a francia rendek vették át a kezdeményezést: az adók megszavazása mellett a törvényhozásban is részt vettek. V Károly (1364-1380) alatt visszaszorultak, majd az uralkodásra alkalmatlan VI. Károly (1380-1422) idején, az 1410-1420-as években ismét nőtt a szerepük. VII. Károly (1422-1461) is többször támaszkodott a rendekre.

Kivételes esetekben, mint a király kiskorúsága, a régens is összehívhatta az États généraux-t. Az 1614-es párizsira a régens anyakirályné, Medici Mária küldte ki az összehívó (konvokációs) levelet. 1484-ben a rendek maguktól gyűltek egybe, hogy lecsendesítsék a lázadozó arisztokratákat, és ellenőrizzék a régenst, aki csak helyettesítette a királyt, de az összes uralkodói joggal nem rendelkezett. Az 1593-as gyűlés legitimitása kétséges volt, mert a vallásháborúk közepette a Katolikus Liga egyik vezetője, Mayenne herceg hívta össze, hogy új királyt szavazzon meg, mert IV Henrik református volt, a monarchia alaptörvénye szerint pedig az uralkodó csak katolikus lehet.

Sem a késő középkorban, sem a kora újkorban nem volt két egyforma általános rendi gyűlés. A követek egy része (az egyházi és a nemesi rend legelőkelőbb tagjai) a király meghívására, más része választás révén vett részt a gyűlésen. A követek zöme olykor a király személyes ismerőse volt. 1383-tól vált véglegessé, hogy az uralkodó konvokációs levelét követően a követeket a királyi bírósági körzetekben (bailliages vagy sénéchaussées) választják. Mindegyik rend egy követet választott, az egyháziak és a nemesek közvetlenül, a harmadik rend elektorokon keresztül. A szokások nem tiltották, hogy a harmadik rend választásain a polgárság mellett a parasztság is részt vegyen, mivel a közrend (harmadik rend) fogalmába az egyháziakon és a nemeseken kívül mindenki beletartozott. A gyakorlatban csak a déli tartományokban fordult elő, hogy az elektorok közé a falvakból is bekerültek. Ezen választási rend alól Bretagne, Dauphiné és Provence kivételt képezett: a követeket a tartományi rendi gyűlés választotta. Csak 1789-ben volt ténylegesen általános szabály a királyi bírósági körzetenkénti választás.

Az általános rendi gyűlésnek három kamarája volt, az egyházi, a nemesi és a harmadik rend (az elnevezés a 15. század közepén jelent meg) általában külön ülésezett, és rendenként szavazott. A kamarában többségi szavazással döntöttek, és a döntés egy szavazatot jelentett a három rend közös ülésén, vagyis mindegyik rendnek egy szavazata volt. Így az États généraux-ban csak 3 : 0 vagy 2 : 1 szavazat születhetett. A gyűlés leggyakrabban együttes üléssel kezdődött, ahol a rendek meghallgatták az uralkodó nyitóbeszédét, amely azokról az ügyekről szólt, amelyek miatt az összehívásra sor került. Ezt követően a rendek kamaráikba vonultak, megválasztották elnöküket és tisztségviselőiket, majd megszerkesztették és megszavazták az uralkodónak szánt felterjesztésüket.

A felterjesztés egyrészt az uralkodói előterjesztésekre adott választ, másrészt a rendek véleményét, kéréseit tartalmazta. Az utóbbiak a panaszfüzetek alapján készültek. 1356-tól vált szokássá, hogy az általános rendi gyűlésre készülő követeknek a helyi rendek írásba foglalták sérelmeiket, elvárásaikat és javaslataikat. Az volt a céljuk, hogy felhívják a király figyelmét a fontosnak vélt ügyekre, és megoldást kérjenek. A panaszfüzeteket rendenként összeszerkesztették, de gyakran előfordult, hogy fontos ügyekben még egy renden belül sem volt nézetazonosság. A követeket a helyi rendek mandátummal látták el, amely lefektette kötelezettségeiket. Ezek közül a panaszfüzetekben foglaltak képviselete volt a legfontosabb. Lényegében követutasításról volt szó. Sokszor előfordult, hogy az ülések idején a követek hazautaztak konzultációra választóikhoz. 1576-ban a harmadik rend követei nem értettek egyet a hugenották elleni háború szükségességével, ezért választóikat kérdezték meg.

A felterjesztések elkészülte után a rendek együttes ülést kértek előadásukra. Szavazatuk jogilag ugyan sosem volt az uralkodó döntéseinek alkotmányos kelléke, de a rendek kérését az uralkodó általában megfontolta, és többé-kevésbé teljesítette. Az ülésezés rendjét azonban sem az uralkodó, sem pedig a rendek nem követték mindig. A 15. században többször (pl. 1484-ben) ülésezett kamarák nélkül együtt a három rend, és a követek tartományonként csoportosultak érdekeik érvényesítésére. A királyi megnyitón és a záróülésen voltak együtt a rendek, elöl az egyházi, középen a nemesi követek ülve, hátul pedig a harmadik rend követei állva hallgatták az uralkodót. Ez az elrendezés az uralkodó előtt a rendek közötti hierarchiát volt hivatott kifejezni. A 16. és a 17. században – az 1789-est is így hívta össze a király – a kamaránkénti külön ülés fordult csak elő. Az erős tartományi kötődésből és a külön ülésezésből adódott, hogy az általános rendi gyűlésben nem alakult ki erős összetartozás-tudat, rendi identitás.

A gyűlés összlétszáma ingadozott, és a helyszíne sem volt állandó. 1484-ben Tours- ban mindössze 284 követ jelent meg. Az 1560-as orléans-i gyűlésen a 438 követből 107 egyházi, 107 nemesi és 224 (54%) közrendű követnek volt joga részt venni. Az 1576-os blois-inak 326 követe volt: 104 egyházi, 72 nemesi és 150 közrendű. A szintén Blois-ban ülésező 1588-as gyűlésen az 505 követből 134 az egyházhoz, 180 a nemességhez, 191 a harmadik rendhez tartozott. 1614-ben a Louvre-ba összehívott általános rendi gyűlésre 460 követ volt hivatalos: 135 egyházi, akik közül csak 5 plébános volt, a többi az egyházi hierarchia csúcsát képviselte. A 138 nemes közül 60 arisztokrata volt. A harmadik rendet 187 követ képviselhette, akikből 121 a királyi hivatalnokokhoz tartozott. Az 1789. május 5-én összeülő utolsó általános rendi gyűlés követválasztásánál a harmadik rend követelése érvényesült: annyi követet küldhetett Versailles-ba, mint az első két rend együttesen. Az 1317 követből 326 egyházi, 330 nemesi és 661 közrendű volt.

A százéves háború alatt vált elismertté, de írásban nem rögzült, hogy új adó bevezetéséhez és a régiek kivetéséhez az általános rendi gyűlés szavazata szükséges. A francia rendek 1789-ig a monarchia alaptörvényei közé sorolták az új adó bevezetésének jóváhagyási jogát. Az uralkodók azonban ezt sosem tekintették alaptörvénynek, vagyis kötelező érvényűnek, de 1615-ig nem szegték meg. A legfontosabb egyenes adó, a taille kivetéséhez utoljára 1439-ben járult hozzá az általános rendi gyűlés.

  1. Károly a taille alóli mentesség fejében kiegyezett az egyházi és a nemesi renddel, hogy ezután eltekint a gyűlés a taille évenkénti megszavazásától. A rendek ezzel lemondtak a királyi hatalommal szembeni legfontosabb politikai eszközükről. A 15. század második felében ritkultak a gyűlések. A rendek az 1484-es gyűlésen próbáltak fordítani az erőviszonyokon: VIII. Károllyal (1483-1498) megígértették, hogy az adók megállapításához kétévente általános rendi gyűlést hív össze. A király nem váltotta valóra ígéretét, XII. Lajos (1498-1515) 1506-ban Tours-ba még összehívta a rendeket, de ezután 54 évig az États généraux nem ülésezett. I. Ferenc és II. Henrik (1547-1559) csak a királyi intézményekkel és a tartományi rendi gyűlésekkel kormányzott.

A rendek által országosan nem korlátozott uralkodói hatalom fejlődése azonban nem volt zökkenőmentes. A 16. század közepén Franciaország vereséget szenvedett az itáliai háborúkban. Az állam eladósodott, a nemesség elégedetlen volt az elmaradt katonai sikerek és a hadsereg leszerelése miatt. Mindezt betetézte a katolikus és a református vallási ellentétek kiéleződése. A vallásháborúk kitörésével a királyi hatalom ismét az États généraux támogatására kényszerült. Az 1560-as, az 1561-es, az 1576-1577-es és az 1588-1589-es gyűléseken a rendek ismét megkísérelték, hogy az országos hatalomból részesedjenek. A vallási kérdések mellett, amelyekben a rendek ritkán tudtak egyetérteni, a pénzügyek és az általános rendi gyűlés funkciója került ismétlődően terítékre.

1561-ben a rendek azt kérték, hogy amikor az uralkodó alkalmatlan a kormányzásra, a rendi gyűlés a régens felügyeletére háromhavonta ülésezzen. A király nagykorúsága idején kétévente legyen gyűlés, hogy megszavazza az adókat, és döntsön az uralkodóval közösen háború és béke kérdésében. 1576-ban minden ötödik év november 15-étől javasolták a rendi gyűlés automatikus ülésezését, hogy a királlyal együtt hozhasson törvényt. A Királyi Tanács mellé 36 tagú rendi tanács felállítását is szorgalmazták a főtisztviselők ellenőrzésére. A javaslatok sorra megbuktak, amire a rendek az uralkodó által kért adók visszautasításával válaszoltak. A rendi monarchia eszménye a politikai irodalomban is tág teret kapott.

IV Henrik, miután megszilárdította a hatalmát, 1596-ban az előkelők gyűlésének (assemblées des notables) csak ígérte, de többé nem hívta össze a rendeket. A IV. Henrik halálát követő zűrzavaros években XIII. Lajos (1610-1643) kiskorúsága, az udvari torzsalkodások, az arisztokrata és a nemesi lázongások miatt ismét szükség volt a rendekre. Az 1614-1615-ös gyűlésen ugyan ismét kérték a rendek, hogy ezután rendszeresen legyen ülés, és a kormányzat tegye rendbe a pénzügyeket, azonban az egymás közötti ellentétek lehetetlenné tették az egységes fellépést. A nemesség a hivatalvásárlás és -öröklés eltörlését kérte, a harmadik rend viszont ezt elvetette. A követválasztásokat az udvar manipulálta: a harmadik rend követeinek 65%-a hivatalnokként a királyt szolgálta, és a nemesek közül is sokan elkötelezettjei voltak az udvarnak. A gyűlésnek csak annyi eredménye volt, hogy a rendek előadhatták sérelmeiket. Az általános rendi gyűlés elveszítette a tekintélyét, mert a követek nem tudták a rendi érdekeket megfelelően képviselni, és a királyi hatalomnak sem volt ezután szüksége a rendek támogatására a kormányzásban. 1615 után 1789-ig az États généraux nem ülésezett. A Fronde alatt a kiskorú XIV. Lajossal 1649-ben és 1651-ben is kihirdettették az összehívását, de az ülést mindkét esetben elhalasztották. Az ancien régime utolsó, válságos éveiben merült fel újra összehívásának szükségessége. Az 1789. május 5-én összeülő gyűlés június 17-én nemzetgyűléssé alakult át.

A másik országos rendi intézmény az 1367-től működő előkelők gyűlése volt. A gyülekezet az általános rendi gyűlést helyettesítette a király előtt, amikor a rendek véleményét kívánta kikérni. Egyfajta „információs csatornául" szolgált, határozathozó szerepe sosem volt. Ritkán nyugodott képviseleten, rendszerint személyenként hívta meg tagjait az uralkodó, de mindig a három rendből. A IV. Henrik által összehívott 1596-os gyűlés tagjait a rendek választották (10 püspököt, 18 arisztokratát és 57 polgárt). Gyakrabban ülésezett, mint az általános rendi gyűlés, a király az abszolút monarchia mérsékelt korszakában (16. század) is összehívta, de véleményét ritkán vette figyelembe. Az 1596-os azt javasolta IV Henriknek, hogy az állami bevételek felét a rendekből választott állandó tanács ellenőrizze. Az 1617-es – 11 főpap, 16 arisztokrata és 25 polgár részvételével – a hivatalok örökíthetőségét javasolta eltörölni. 1626-ban még Richelieu bíboros is véleményt kért az előkelők gyűlésétől. Ezután 141 évig a francia uralkodók nem vették igénybe a szolgálatát. Az ancien régime végső válsága idején, 1787 tavaszán hívta ismét össze XVI. Lajos (1774-1792) a kormányzat reformterveinek támogatására. A 144 fős gyülekezet azonban – a királyság alaptörvényeire hivatkozva – az adó- és pénzügyek teljes átalakításában egyedül az általános rendi gyűlést tekintette illetékesnek. Az uralkodó most megfogadta a tanácsát a rendi gyűlés összehívását illetően.

A három rendnek több országos intézménye nem volt, de az egyháznak és ideiglenesen a nemességnek lehetősége adódott fórumot működtetni. Az egyház vezető tisztségeinek kinevezési jogát a királynak juttató 1516-os bolognai konkordátum után a kiépülő gallikán egyház – autonómiájának megtartásával – az állam befolyása alá került. A tartományi és az országos zsinatok megmaradtak, de politikai ügyekbe nem avatkozhattak be. A 17-18. században három-, majd ötévente összeülő gallikán (országos) zsinat legfontosabb világi funkciója az önkéntes adomány (don gratuit), lényegében a király által kért adó megszavazása volt.

A nemesi rend országos gyűlése – az egyházitól eltérően – kimondottan ellenzéki politikai szerepet töltött be. A Fronde idején létrejövő intézmény 1649-1652 között legálisan működött. Mazarin bíboros hívta össze, hogy kiegyezzen a rendi monarchia visszaállítását követelő nemességgel. 1658-ban és 1659-ben viszont Mazarin bíboros első miniszter akarata ellenére ült össze, ezért betiltotta. Képviseleti intézmény volt, a résztvevőket bírósági körzetenként választotta a nemesség. XIV. Lajos személyi uralma idején semmi esélye nem volt a rendi intézmények újjáélesztésének. 1715-től, Orléans-i Fülöp régensségétől viszont lehetőség kínálkozott a királyi hatalom mérséklésére. Ezt azonban a hercegek akarták kihasználni: külön hercegi gyűlést alakítottak, hogy megszabják a régens jogkörét, és részesei legyenek a kormányzásnak, esetleg külön rendet alakítsanak. E folyamattal szemben újult fel 1716-1717-ben a nemesi rend országos gyűlése. Elutasította a hercegek külön politikai jogait, és az általános rendi gyűlés visszaállítását szorgalmazta, ahol minden követ ugyanolyan politikai jogokat gyakorolhat. Orléans-i Fülöp ezt elvetette, inkább az arisztokratikus abszolutizmust, vagyis az udvari arisztokráciával való kormányzást választotta, de a hercegek renddé szerveződését nem támogatta, a nemesi rend országos gyűlését pedig betiltotta. A képviselet és a hatalommegosztás eszménye azonban nem halt el, megvalósítására 1787-től adódott lehetőség.

A királyi kormányzás központi intézményei

Az uralkodók intézményeiken keresztül gyakorolták az elvileg nem korlátozott, nem kontrollált, osztatlan (törvényhozó, végrehajtó és bírói) hatalmukat. A királyi intézmények úgy fejlődtek, hogy a régiek mellé és fölé újak keletkeztek. A monarchia építkezett, de alig rombolt, inkább csak átalakított. Az állandóság és a változás kettőssége jellemezte. A korlátlannak láttatott királyi hatalom ellenére az intézmények a társadalom felé részleges rugalmassággal bírtak, mert elkülönültek az uralkodó személyétől, aki hivatalainak jelentős részét magántulajdonba adta, amelyek így némi autonómiával rendelkeztek.

A hivatal (office) a 14. századtól ismert kifejezés a királyt szolgáló köztisztségre és az ebből származó méltóságra. A hivatalok kb. 53%-a jogi és rendészeti, 25%-a pénz- és adóügyi, 22%-a pedig udvari és igazgatási szolgálatot végzett. Az 1467-es királyi ediktum a hivatal betöltőjét – különleges esetektől eltekintve – élete végéig elmoz- díthatatlannak nyilvánította. Először 1483-ban XI. Lajos (1461-1483) engedte meg, hogy a pénzügyi tisztségeket betöltők a hivatalukat megvásárolhassák. A 16. század elejétől az igazságszolgáltatási és az igazgatási hivatalok is vásárolhatóvá váltak. A hivatalok árusítását I. Ferenc tette törvényessé 1522-ben, és felállította a hivatalok árusításával, új hivatalok létrehozásával foglalkozó hivatalt. A hivatalok árusítása ettől kezdve az államnak fontos bevételi forrásává vált, amelyről 1789-ig többszöri kísérlet ellenére sem tudott lemondani. A hivatal vásárlója egy sajátos természetű hitelt nyújtott az államnak, amely a hivatal értékének megfelelően törlesztette a kamatot, és rendszeres díjazást fizetett a hivatali munkáért. A hivatal tulajdonosának harmadik bevételi forrása a megvesztegetésből származott, amely a kora újkorban nem számított komoly bűncselekménynek.

A hivatal vásárlásához formailag uralkodói beleegyezés, betöltéséhez pedig a megfelelő szakképzettség volt szükséges. 1568-tól a tulajdonos az állam beleegyezésével továbbadhatta a hivatalt, amennyiben a vevő rendelkezett a szükséges szakképzettséggel és a hivatal árának megfelelő összeggel, valamint még 1/4-ével, amelyet a kincstárnak volt köteles befizetni. A vásárlás és a tulajdonlás szabályozását az 1604-es paulette-rendelet zárta le, amely megengedte a hivatal örökíthetőségét az államnak fizetett évi járadék (a hivatal értékének 1/60-a) és örökösödési illeték (a hivatal értékének 1/8-a) fejében. Az örökíthetőség, azon túlmenően, hogy jövedelmet biztosított az államnak, a királyi hivatalnokokat függetlenítette az arisztokrácia befolyásától, vagyis erősítette a királyi hatalmat. A 17. század közepére azonban a királyi hatalommal szemben is autonómiát biztosított. Az uralkodó ugyan visszavehette a hivatalt, de az árát is köteles volt visszafizetni. A rendszer ellenőrzését az intendánsok végezték.

A hivatalvásárláshoz nem minden esetben párosult az örökíthetőség, sőt a vásárlásnak is voltak bizonytalan esetei. A hivatalok egy jelentős része ideiglenes birtoklá- sú volt, az uralkodó beleegyezése nélkül nem lehetett továbbadni. Ilyen hivatalok az államélet minden területén voltak: az igazságszolgáltatásban, a rendészetben, a királyi ház igazgatásában, a pénzügyekben stb. Voltak tisztségek (pl. az udvarban), amelyek eladását a király csak egy-egy esetben engedélyezte, egyébként nem számítottak eladható hivatalnak. XI. Lajos uralkodása idején 6,5 ezer, 1573-ban 20 ezer, 1665-ben 46 ezer, 1771-ben 51 ezer hivatali tisztség volt. Ezek között voltak olyan magas hivatali tisztségek (parlamenti, számvevő kamarai, királyi titkári, kincstárnoki, adóbegyűjtői stb.), amelyek 20 vagy 40 év szolgálat után a betöltőjét nemessé emelték. 1784-ben 4160 nemessé emelő hivatal volt, amely az összes hivatalnak csupán 8%-át tette ki.

A hivatalok adásvételével párhuzamosan kialakult a megbízatás (comission) valamilyen tisztség betöltésére meghatározott vagy meghatározatlan időre, de sosem örökletesen. Az uralkodó a Királyi Tanács (curia regis) tanácsosai vagy előadói közül többeket különleges feladattal bízott meg központi vagy helyi ügyek elintézésére. Ok lettek a királyi biztosok (commissaire), s a feladatuk jellegéből adódó elnevezést kaptak. Így keletkezett a kormányzói, a polgári igazgatást végző intendánsi, a hadi ellátásért felelős hadbiztosi, a közrendet fenntartó rendőrbiztosi tisztség stb. Közvetlenül az uralkodó akaratát voltak kötelesek érvényesíteni, amikor a hivatali érdek elkülönült az uralkodóétól. Megbízatásuk időtartama is csak az uralkodótól függött, s általában fizetést kaptak. Létszámuk messze elmaradt a hivatalnokoké mögött. Hivatalnokok és komisszárok mind a központi, mind pedig a helyi kormányzásban teljesítettek szolgálatot. A 17. század második felétől a komisszárok zöme hivataltulajdonosokból került ki.

A központi kormányzat legfontosabb szervezete a tanácsok rendszere volt. A középkori Királyi Tanácsból fejlődött ki, amely eredetileg az ország kormányzásához adott tanácsot az uralkodónak. A 15. század vége és a 17. század között a Királyi Tanács különböző kormányzati és tanácsadói feladatokat ellátó intézményekre szakosodott. Fokozatosan kialakult a tanácsok rendszere, amelyet továbbra is megilletett a Királyi Tanács elnevezés, mivel az uralkodó személyéhez kapcsolódott. A tanácsok rendszere, az 1715-1718 közötti éveket leszámítva, a polgári forradalom kitöréséig működött, de szervezete, feladatköre változott. A legfőbb hatalom a „király a tanácsaiban" volt, mert az uralkodó – ritka eseteket kivéve – itt hozta döntéseit, itt gyakorolta végrehajtó és törvényhozó hatalmát.

Az uralkodót az első miniszter helyettesíthette. XIII. Lajos alatt, 1624-1642 között Richelieu, XIV Lajos kiskorúsága idején, 1643-tól 1661-ig Mazarin, XV Lajos (17151774) korában, 1726-1742 között Fleury bíboros kormányzott a tanácsokban.

A tanácsok összetétele jelentősen változott a századok folyamán. Eredetileg a középkorban a Capeting uralkodók tanácsában a 12 pairnek (6 egyházi és 6 világi) és más befolyásos arisztokratáknak volt meghatározó szerepe. A kormányzás fejlődésével megnőtt a szakismeretek jelentősége, ezért IV Fülöp (1285-1314) korától a törvénytudó hivatalnokok, a legisták is megjelentek a tanácsokban. Funkcióik gyarapodásával külön társadalmi réteggé váltak. Belőlük alakult ki a 16. század folyamán a hivatalnok és taláros nemesség, amely a központi államapparátusban a 17. század második felére visszaszorította a hagyományos arisztokráciát. Ez utóbbi csak 1715 után tért vissza a kormányzásba.

A tanácsok – jellegüktől függően – a kancellárból, a pénzügyi főintendánsból (1661-től pénzügyi főellenőrből), államtitkárokból, XV. Lajos korától államminiszterekből, államtanácsosokból, pénzügyi intendánsokból, tanácsi előadókból, királyi ügyészekből, ügyvédekből, jogászokból, jegyzőkből, írnokokból és egyéb segédszemélyzetből álltak. A 18. század közepén több mint 2 ezer alkalmazott szolgálta a tanácsokat. Európa legnagyobb kormányzati apparátusa volt. A különböző tanácsok illetékességi köre nem különült el élesen egymástól, feladataik között átfedés volt, és más intézmények működési területét is érintette. Az államélet alacsonyabb szintjeire is jellemző volt, hogy az igazgatás, a rendészet és a bíráskodás nem vált el teljesen egymástól. A tanácsok alapvető tevékenységük szerint két csoportra oszthatók: kormányzókra és tanácsadói jogkörűekre.

A legfontosabb kormányzótanács I. Ferenc korában alakult ki. A Királyi Tanács vagy Nagytanács két tanáccsá vált: Titkos Tanáccsá (conseil étroit) és Magántanáccsá vagy Peres Ügyek Tanácsává (conseil privé, conseil des parties). Az államhatalom legfőbb szerve a Titkos Tanács lett: minden más tanácsot és intézményt joga volt irányítani. A király vagy az első miniszter elnökletével döntött háború és béke kérdésében, az adók kivetésében, vallási ügyekben, kinevezésekben stb. II. Henrik uralkodása alatt harminc herceg, főpap és főtisztviselő vett részt az ülésein. A vallásháborúk évtizedeiben elveszítette súlyát, a nagy katolikus arisztokratacsaládok sajátították ki. IV Henrik szervezte újjá, lecsökkentve létszámát. Egyetlen arisztokrata, a király bizalmasának számító Sully herceg maradt a tagja. 1643-tól Magastanácsra (conseil d'en haut) keresztelték, XIV. Lajos korában Minisztertanácsnak is nevezték. XV. Lajos korától leggyakrabban Államtanácsként (conseil d'état) emlegették.

Miután 1661-ben XIV Lajos kezébe vette a kormányzást, kialakította a tanács végleges működési rendjét. Rajta kívül a kancellár, a pénzügyi főellenőr és a négy államtitkár volt a tagja. Mindegyik tisztség megbízatásnak számított, betöltőjének automatikusan nemesi cím járt. Ez azonban ritkán érvényesült, mert a tisztség viselője már nemes volt. A Magastanács rendszerint szerdán és vasárnap ülésezett a palota első emeletén. Döntéshozatali rendje alig ismert, mert ülésein nem készült jegyzőkönyv. XIV. Lajos gyakorta a tanács tagjainak többségi szavazata alapján döntött. XV. Lajos viszont időnként a megkerülésével intézte az ügyeket. Ezt nevezték titkos diplomáciának. XIV. Lajos szigorúan szétválasztotta a magas állami és udvari tisztségeket. Az előzőekből a királyi család tagjait és az arisztokráciát egyaránt kizárta, lényegében csak a tanácsrendszerrel kormányzott.

XV Lajos kiskorúsága idején Orléans-i Fülöp régens 1715-ben felfüggesztette a Magastanács és más tanácsok működését, és helyükbe hét, arisztokratákból álló tanácsot (poliszinódus) szervezett. Ezzel az arisztokrácia ismét kormányzati hatalmat kapott, de három év elteltével kiderült, hogy alkalmatlan a gyakorlására. A régens 1718-ban visszaállította a korábbi tanácsrendszert, de az arisztokrácia politikai befolyása megmaradt. Megszűnt a kormányzás és az udvari élet elkülönülése. XV. és XVI. Lajos alatt az udvari közvélemény mindig erősen befolyásolta a Magastanács döntéseit, mivel tagjainak kiválasztásába is beleszólt. Fleury bíboros halála után az udvar, beleértve a tanácsok tagjait is, változó kontúrú csoportokba, klikkekbe szerveződött. Mindegyik klikk a saját jelöltjeinek akart nagyobb súlyt az Államtanácsban. A királyi jelenlét nem volt elegendő az összetartásra, így XV. Lajos maga is lavírozott közöttük. Az uralkodó szerepe csökkent az Államtanácsban, a tanács olykor a király nélkül is döntött. Ezt nevezték el miniszteri despotizmusnak.

A Magastanács tagjai közül a legrégebbi és az egyik legtekintélyesebb a kancellár volt. Miután a 16. század második felében a királyi hadak főparancsnoki tisztsége (connétable) veszített fontosságából, a király utáni legmagasabb méltóság lett. Vezette a több száz fős Nagykancelláriát (kancelláriák a parlamentek mellett is működtek), amely a törvényeket és a tanácsi határozatokat készítette, felügyelt a belügyekre és a bíráskodásra. Megbízatása élethossziglan szólt, ha kegyvesztett lett, helyettese, a fő- pecsétőr töltötte be a tisztségét. A kancellár a tanácsokban helyettesíthette a királyt. A XV. és XVI. Lajos alatt szolgáló négy kancellár mindegyike parlamenti nemes volt. A 18. században csökkent a szerepe a pénzügyi főellenőr javára.

Ez utóbbi megbízatást II. Henrik hozta létre 1547-ben, de 1573-ban már el is törölték. IV. Henrik visszaállította, azonban nem volt jelentős szerepe. A pénz- és adóügyek, a vám- és gazdaságpolitika irányítója a pénzügyi főintendáns volt, akinek a tisztsége már a 15. században is ismert, de állandóvá I. Ferenc tette. 1594-1598 között Pénzügyi Tanács helyettesítette. XIV Lajos szüntette meg 1661-ben, és 1665-ben bevezette a pénzügyi főellenőri tisztséget. Funkciója a 18. század folyamán kiszélesedett, a kül- és hadügyeken kívül minden az ellenőrzése alá került. Ugyanakkor az állandó államadósság és a pénzhiány miatt a pénzügyi főellenőri szék igen ingatag volt. 1715-1789 között huszonöten töltötték be, míg a külügyi és a hadügyi államtitkárit csak tizenhat-tizenhat fő. A 18. században a pénzügyi főellenőrök fele a Párizsi Parlamentből került ki, a másik fele intendáns, államtanácsos vagy pénzügyi szakember volt korábban. A legnagyobb apparátussal dolgozott, a forradalom előtt 325 fő állt a rendelkezésére. Közvetlen beosztottjai a hivatalukat megvásárolt pénzügyi, kereskedelmi intendánsok voltak. Alattuk egy-egy területre szakosodott irodák működtek.

Az államtitkári megbízatás a királyi jegyzői és a királyi titkári tisztség örököse volt. Hivatalosan 1559-től használt elnevezés: a király 4 államtitkárt nevezett ki, akik között területi munkamegosztás volt. Egy-egy államtitkár a királyság meghatározott régiójának ügyeivel és az azzal szomszédos országok kapcsolataival foglalkozott. 1626-tól Richelieu szakágazatokra osztotta tevékenységüket. Így keletkezett a kül- és hadügyi, a tengerészeti és a királyi ház ügyeivel foglalkozó beosztás. A nantes-i edik- tum visszavonásáig a külügyi vagy a királyi ház államtitkára a reformátusok ügyeivel is foglalkozott. 1715-1718 között tisztségüket a régens felfüggesztette. 1763-ban XV Lajos felállíttatott egy ötödik államtitkárságot is, a közlekedési és iparit. Egy-egy államtitkárságon több száz beosztott hivatalnok vagy komisszár dolgozott. A legnagyobb és legbefolyásosabb a hadügyi államtitkárság volt.

A Titkos Tanáccsal párhuzamosan kialakuló Magántanács vagy Peres Ügyek Tanácsa csak részben volt kormányzati szerv. A királyság legfőbb semmítőszéke volt: törölte a törvénytelen bírósági határozatokat, és új eljárást rendelt el polgári peres ügyekben, döntött a közigazgatás jogvitáiban, kihirdette a jogszabályok módosítását. A másik legfontosabb feladata – a kancelláriával együtt – a királyi rendelettervezetek (ediktumok, ordonnance-ok), vagyis a törvénytervezek végső megfogalmazása volt.

1617-ben szerveződött meg a Titkos Tanács belügyekkel foglalkozó szekciójából a Sürgönyök Tanácsa (conseil des dépeches). Többször összeolvadt a Titkos Tanáccsal, majd 1652-ben újjáalakult. A királyság közigazgatását irányította, felügyelt a rendi tartományokra és a vidéki parlamentekre. Utasításokat adott, és jelentéseket kért az intendánsoktól. Szombatonként ülésezett a király vagy a kancellár, majd a pénzügyi főellenőr elnökletével.

1563-tól a Titkos Tanács hetente egyszer pénzügyekkel foglalkozott a pénzügyi titkárok és az államtanácsi előadók részvételével. Ezt az ülést nevezték Pénzügyi Tanácsnak. A vallásháborúk idején alig hívták össze, s csak 1615-től működött ismét rendszeresen. 1661-ben nyerte el végleges formáját. Az állam minden gazdasági természetű ügyében illetékes volt, de a közvetlen és a közvetett adók megállapításával és a behajtás ellenőrzésével foglalkozott a legtöbbet. Jean-Baptiste Colbert (16191683) korától a költségvetés összeállítását is végezte. Hetente kétszer ülésezett a pénzügyi főellenőr elnökletével és öt-hat pénzügyi intendáns, valamint titkár részvételével.

A döntést hozó tanácsokhoz tanácsadói ügykörű tanácsok társultak, amelyek jelentős része azonban nem ülésezett rendszeresen. Ilyen volt a Kereskedelmi Tanács, a Lelkiismereti Tanács, az Igazságügyi Tanács és a Haditanács.

A királyi hatalom helyi szervei

A monarchiát összeforrasztó és egyben tartó helyi vagy tartományi királyi intézmények a középkorban jelentek meg. VI. Lajos (1108-1137) és VII. Lajos (1137-1180) több koronabirtok egyesítéséből közigazgatási egységet alakított ki prévoté (elöljárói körzet) néven, élén a prévot-val (királyi elöljáró), aki a királyi birtokok jövedelmének kezelése mellett a helyi bíráskodás, a katonaállítás és a közigazgatás letéteményese is volt. A földesúri bíráskodás konkurensévé, a hűbéri anarchia felmorzsolójává és a királyi hatalom hatékony helyi gyakorlásának kísérleti terepévé vált. A királyi bírósági körzetek és egyéb helyi királyi intézmények kiépülésével a szerepe csökkent. A 16. századra már csak a királyi bíráskodás alsó szintjét végezte, a közrendűek apró polgári és büntetőpereiben ítélkezhetett. A prévot-i tisztség XIV Lajos korától hivatallá vált. 1734-től azokban a városokban, amelyek a királyi bírósági körzetek központjai voltak, fokozatosan felszámolták a prévotékat.

A prévoték szerepének jó részét először a királyi bírósági körzetek (északon bail- liage, délen sénéchaussée néven) vették át, amelyek II. Fülöp (1180-1222) korától alakultak ki. Ahogy a királyság területe növekedett, egyre nagyobb szükség volt egy hatékonyabb helyi hatalmi egységre. Több prévoté élére a király egy tőle függő tisztviselőt, főbírót (bailli) vagy udvarnagyot (sénéchal) nevezett ki. Legfőbb feladatuk, a bíráskodás mellett igazgatást végeztek, kihirdették a királyi rendeleteket, felügyeltek a közrendre, a királyi jövedelmek behajtására, és egybehívták a nemesi felkelést. A királyi bírósági körzetek száma a királyság és a népesség növekedésével egyre gyarapodott: a 16. század elején 86, 1789-ben jó 400 volt.

Funkcióik viszont a 16. századtól zsugorodtak, előbb a kormányzóságok, majd a 17. században az intendánsi kerületek és az almegbízotti körzetek javára. A bíráskodásban azonban mindig fontos szerepük maradt, a kisebb értékű polgári és büntetőperek zömének lebonyolítói voltak. Az általános rendi gyűlés követválasztási körzeteiként is szolgáltak 1789-ig. A királyi főbíró az 1499-es királyi rendelet értelmében mindig csak nemes lehetett. A jogi végzettség csak a helyettesei és a bíróság többi tagja számára volt előírás, ezért a 17-18. században az első helyettese elnökölt az üléseken. A királyi főbíró tisztsége tiszteletbelivé vált. A 15-20 fős bíróságok székei a 16. században adható-vehető hivatallá alakultak át.

A monarchia legnagyobb igazgatási egységeivé a 16. században a kormányzóságok (gouvernement) váltak. 1499-1559 között a határ menti tartományokban 12 kormányzóságot állíttattak fel a francia királyok. 1560 után az ország belső tartományai és az újonnan szerzett tartományok élére is kormányzók kerültek. Így 1789-ben 39 kormányzóságra oszlott a monarchia. A kormányzót és a helyettesét, a helytartót – a neves arisztokraták köréből – az uralkodó bízta meg határozatlan időre, vagyis megbízatás volt, de a 17. század második felétől előfordult, hogy a király bizonyos időre és feltétellel megengedte a megvásárlását. A kormányzó a király személyes képviselőjeként elsősorban a hadszervezetet működtette, de minden olyan ügyben (külső támadás, természeti katasztrófa, járvány, éhínség, lázadás stb.) eljárhatott, amely veszélyeztethette a tartományban a közrendet. Mindezek érdekében helyi rendelkezést is adhatott ki.

A jelentős önállósságra szert tevő kormányzók hatalma a vallásháborúk idején volt a legnagyobb. A királyi hatalom meggyengülésével Languedoc, Bretagne és Burgundia kormányzói szinte önálló államként kezelték tartományukat, az állam helyi erőforrásait kisajátítva és a kisnemességből klientúrát szervezve. A királyi hatalom korlátozásának feltételei átmenetileg újratermelődtek. Jelentőségük a kormányzásban 1661 után csökkent le, katonai szerepüket a hadbiztosok és a hadseregparancsnokok vették át. XIV. Lajos a kormányzói tisztséget félig-meddig udvari címmé változtatta, a helytartókat azonban a tartományokban hagyta. A kormányzók szerepe a 17. században sem szűnt meg teljesen, főleg a határ menti tartományokban és a rendi tartományokban, ahol az intendánsok szűk jogkörrel rendelkeztek.

Az egyre nagyobb bevételeket igénylő állam mindig különös gondot fordított az adókat kivető és behajtó intézményeinek fejlesztésére. 1356-tól a rendi berendezkedéssel nem rendelkező tartományokat választótartományoknak (pays d'élection) nevezett adókörzetekre osztotta. Élükre az általános rendi gyűlés által választott elöljárók (élus-k) kerültek, akiket 1372-től a király nevezett ki, de a nevük megmaradt. A sóadót kivéve minden adót ők osztottak el a körzet településeire és hajtattak be. Ezenkívül felülvizsgálták az adóprivilégiumokat, és adóügyekben ítélkezhettek is. Ahogy a királyi berendezkedés terjeszkedett a rendi tartományok rovására, úgy nőtt az adókörzetek száma: a 16. század elején 92, 1579-ben 176, 1789-ben 184 volt.

A 15. század második felétől megnövekvő adóbevételek kezelése meghaladta az adókörzetek erejét. Ezért a 15. század végén megjelent a több adókörzetet átfogó, új szervezeti felépítéssel rendelkező adókerület (généralité). Országos méretű kialakításukat I. Ferenc rendelte el 1542-ben. 1557-ben 17, 1595-ben 21, 1789-ben 27 adókerület volt, ebből 8 a rendi tartományokban, ahol az adókörzeteket a rendi adminisztráció helyettesítette. Az adókerület élén egy-két főadóbegyűjtő (főkincstárnok) állt, aki kincstárnokokból, ügyészekből, ügyvédekből és segédszemélyzetből pénzügyi irodát hozott létre, amely irányította az adókörzeteket. Ez utóbbiak elöljárói egyszerű adóhivatalnokokká váltak, felülvizsgálati és ítélkezési jogukat elveszítve. 1648-ban a 22 adókerület 22 pénzügyi irodájában 457, 1788-ban a 27 pénzügyi irodában 718 kincstárnok tevékenykedett. A főadóbegyűjtők – a 18. században egyszerre kb. 50 fő –, miután minden év júliusában a pénzügyi főellenőrtől megtudták az adókerületükre eső adó nagyságát, részletekben megelőlegezték az államnak, és októberben behajtatták, vagyis kamat és járulék fejében hiteleztek az államnak. A hiteleket kincstári kötvény kibocsátásával finanszírozták.

A 17. századra az adókerületek összes tisztsége hivatallá vált. Mivel a fő-adóbegyűjtői és a kincstárnoki hivatalok rendkívül jól jövedelmeztek, áruk is igen magas volt. Az adókerületek pénzügyi hivatalainak szerepe a 17. század közepétől csökkent. 1642-ben Richelieu az adókerületek élére intendánsokat állított, hogy ellenőrizzék a rendszert. A 17. század végén és a 18. században bevezetett új egyenes adókat (fejadó, tized, huszad) már az intendánsok osztották el és gyűjtették be.

A fogyasztási adók, a vámok, az illetékek és a forgalmi monopóliumok megállapítása és behajtása sosem tartozott teljes mértékben az adókerületekhez. A késő középkortól vált gyakorlattá, hogy az állam ezek egy részének beszedését bérbe adta. 1598-tól a sóadó és a vám, 1604-től a forgalmi adók behajtása került adóbérlők kezébe. Colbert 1681-ben a sok kis adóbérletet összevonta, és kialakította a főadóbérleti rendszert. A társaságba tömörülő főadóbérlők (40-60 fő) hatévente új bérleti szerződést kötöttek az állammal. A behajtandó összeget ők is 5-7%-os kamat és 5-16%-os jutalék fejében meghitelezték az államnak.

A 17-18. század során szerzett területek ún. különlegesen (saját szokásaik szerint) adózó tartományok (Hainaut, Cambrésis, Elzász, Lotaringia, Roussillon, Korzika) maradtak, vagyis itt sem adókörzetet, sem adókerületet nem épített ki a központi hatalom. Bretagne-ban sem volt adókerület, de pénzügyi hivatal működött, kincstárnokait a tartományi rendi gyűlés nevezte ki.

Az intendánsok a 16. század közepétől kezdtek szerepet játszani a királyi hatalom helyi érvényesítésében. II. Henrik 1553-ban 20 intendánst ültetett lóra, hogy tartományaiban egy-egy meghatározott ügyben eljárjanak. Megbízatásuk ideiglenes volt, de ettől kezdve a francia királyok mindig alkalmazták őket. A vallásháborúk lecsende- sedése után nagy szerepük volt a tartományok pacifikálásában. 1642-ben Richelieu állandósította megbízatásukat, miután minden adókerület élére egy-egy széles jogkörrel felruházott intendánst állított. Legfőbb feladatuk az adóügyek rendbetétele, az adókerület adózási kapacitásának növelése volt. Fokozatosan azonban sok egyéb feladat ellátásával is megbízták őket.

Az intendánsok jogköre Colbert korában teljesedett ki új igazgatási egységeik, az intendánsi kerületek (intendance) kialakításával. Felügyelték az igazságszolgáltatást, a közrendet, a vallási ügyeket, a gazdaság és az oktatás ügyeit, gondoskodtak a királyi rendeletek végrehajtásáról, sőt helyi rendelkezést is adhattak ki. Rendszeresen jelentést írtak és felméréseket készítettek a pénzügyi főellenőr és a Sürgönyök Tanácsa számára. Az intendánsok lényegében ellenőrzésük alá vonták a monarchia minden eddig létrehozott helyi intézményét. A rendi tartományokban is kiépültek az inten- dánsi kerületek, de az intendánsok jogköre korlátozottabb maradt. Az intendánsi rendszer a 18. század utolsó harmadáig viszonylag olajozottan működött.

1789-ben 33 intendánsi kerület és 27 adókerület volt. Ezek közül 20 intendánsi kerület (Alengon, Amiens, Auch, Bayonne, Bordeaux, Bourges, Caen, Chalons, La Ro- chelle, Limoges, Lyon, Montauban, Moulins, Orléans, Párizs, Poitiers, Riom, Rouen, Soissons, Tours) egybeesett az adókerülettel (généralité-intendance). Hat, többnyire rendi tartományban lévő intendánsi kerület (Aix, Dijon, Grenoble, Montpellier, Pau, Tou- louse) viszont nem esett egybe az adókerülettel, vagy kisebb volt, vagy nagyobb. Bre- tagne-ban csak intendánsi kerület volt. Ugyanez volt a helyzet az ún. újonnan szerzett 6 tartományban (Cambrésis, Elzász, Hainaut, Korzika, Lotaringia, Roussillon) is.

Az intendánsi rendszer működését az intendáns személyén kívül az almegbízotti körzetek (subdéléguée) kiépülése és a helyi társadalmi elittel való kapcsolat befolyásolta. A király és a pénzügyi főellenőr a legtöbb intendánst az államtanácsosok, az államtanácsi előadók és a királyi titkárok, vagyis a képzett taláros nemesek közül választotta ki. Tartós megbízatás volt, a 18. században az intendánsok jó 60%-a tíz évnél hosszabb ideig szolgált, ami a helyi társadalom számára kiszámíthatóvá tette a központi hatalom akaratát. Az almegbízotti rendszer kiépítését 1666-ban rendelte el a központi hatalom. Egy intendánsi kerületben – nagyságától függően – 10-30 almegbízotti körzet épült ki, 50-100 falvat foglalva magában. Az almegbízottakat az intendáns nevezte ki bizalmas embereiből, de leginkább a helyi elitből (jogászokból, közjegyzőkből, az adókörzetek hivatalnokaiból stb.). A királyság fekete huszárai lettek, mert sötét ruhában, lóháton járták körzetüket.

Az intendánsi adminisztráció a területhez és a népességhez viszonyítva kis létszámú volt, a 10-30 almegbízotton kívül 10-14 titkárt, jegyzőt, írnokot stb. alkalmazott csupán. 1745-ben a bordeaux-i intendánsi kerületben 17 almegbízott mindegyikére 57 ezer lakos jutott. Az intendáns ugyan minden intézményt felügyelt, de egyiknek sem ő volt a közvetlen vezetője. 1667 után kiépült a csendőrség, 1699 után pedig a rendőrbiztosi rendszer, amely a közrendet volt hivatva fenntartani. Gazdasági ügyekben a központilag irányított kereskedelmi kamarák és a manufaktúrafelügyelők voltak a segítségére. A hadsereg ügyeiben a katonai főparancsnokokra és a kormányzókra támaszkodhatott. Egyikük sem volt az alárendeltje. Így a hatékony működés csak a kliensrendszer (csatlósokból álló kör) kiépítésével volt lehetséges. A 17. század második felétől a vidéken élő arisztokrácia és módos nemesség vagy a versailles-i udvarba, vagy a városba költözött, így felbomlott a kisnemesekből és kishivatalnokokból álló klientúrája. A helyi társadalmi elit megközelítőleg egyenrangú tagjai a kölcsönös előnyök jegyében rokonsági-komasági hálózatot alkottak, amely elszegődött egy-egy gazdag arisztokratához. A 17. század végére az arisztokrácia helyébe az állam lépett: az almegbízottak és az intendánsok új klientúrát szerveztek, hogy megnyerjék politikájuknak a helyi elitet, amelynek karriert, társadalmi felemelkedést ígért az új kapcsolat. Az intendánsi rendszer működésében az ancien régime utolsó évtizedeiben zavarok keletkeztek. Megújítását új típusú tartományi gyűlések felállításával akarta a központi hatalom megoldani. Ezek feladata lett volna az adók elosztása az intendánsok számára, de kiépítésük nem történt meg. Az intendánsi kerületeket a polgári forradalom felszámolta.

A bíráskodás intézményei

A francia uralkodó a hűbériség korában – főhűbéresei jelenlétében – személyesen gyakorolta bírói hatalmát. A monarchia növekedésével és az állam fejlődésével ezt a jogát – kivételes eseteket kivéve – különböző szintű bíróságaira bízta. A prévot-i (elöljárói) bíróságok és a királyi bírósági körzetek kiépítésével a királyi bíráskodás meghatározóvá vált, ami azonban a jogszolgáltatás kötelezettségével járt együtt. A bíráskodási ügyek szaporodásával az alsó szintű bíráskodás kiegészítésére 1552-ben II. Henrik ún. elnöki bíróságok (sieges présidiaux) felállítását rendelte el a királyi bírósági körzetekben. 1764-ben 100 ilyen bíróság működött. A királyi főbíró helyettesei ítéleteinek fellebbviteli bírósága volt. A két bíróság csak abban különbözött egymástól, hogy két különböző összetételben ülésezett, de mindegyik elnöke a királyi főbíró helyettese volt. Az ügyeket szakterületek és a költségek nagysága alapján választották szét, de sok átfedés maradt. A fellebbviteli perekben a parlamentek illetékességét is érintették. Így az elnöki bíróságokat gyakran támadták mind a királyi főbírók, mind pedig a parlamentek.

Az alsó szintű királyi bíróságok közül a párizsi (a Chatelet) különleges szerepet játszott a város nagyságából adódóan. A Chatelet eredetileg prévot-i bíróság volt, amelyet II. Henrik 1552-ben elnöki bírósággá emelt. 1674-ben az összes földesúri bíróság (úriszék) beolvadt a Chatelet -ba, majd 1684-ben minden más párizsi bíróság is. Így egy hatalmas városi bíróság született, amely a parlamentekhez hasonlított létszáma, kamarái és hatásköre alapján. 1789-ben 84 nemessé emelő hivatala volt, ami felért egy jelentősebb vidéki parlamenttel.

A bíráskodás legfelsőbb szintjét a parlamentek (parlement) és a szakosodott királyi bíróságok (számvevő kamarák, adóügyi bíróságok, pénzügyi bíróságok) testesítették meg. A parlamentek neve a király által a középkorban összehívott megbeszélésből, parlamentumból származik. Az első parlament a párizsi volt, amelynek kialakulását IV Fülöp 1291-es és 1302-es rendelete szentesítette. A királyság területi növekedésével és lélekszámának gyarapodásával a párizsi nem bizonyult elegendőnek, ezért országos jogkörét megszüntetve, a francia uralkodók a nagy tartományokban is állíttattak fel parlamenteket. A 16. század elején 6 (toulouse-i, grenoble-i, bordeaux-i, dijoni, roueni, aix-i), a 18. század második felében 12 (az említetteken kívül: rennes-i, pau-i, metzi, besangoni, douai-i, nancyi) vidéki parlament bíráskodott. Parlamenti jogkörrel rendelkezett még 4 legfelsőbb királyi bíróság (4 újonnan szerzett tartományban): az arras-i, a colmari, a perpignani és a bastiai. A legnagyobb parlament a párizsi maradt, az ország területének közel egyharmada felett gyakorolhatta jogait.

A parlamentek jól szervezett, de bonyolultan működő bíróságok voltak. Legfőbb szerveik, az ún. nagykamarák rendelkeztek minden jogkörrel, élükön az első elnökökkel, akik az egész parlament első elnökei is voltak. A nagykamarák mindenféle ügynek a fellebbviteli fórumaiként működtek. A nemeseknek és az egyháznak testületileg joguk volt közvetlenül a nagytanácsokhoz fordulni. Az ügyeket a királyi főügyészek terjesztették elő, akik a királyt és a közjogot képviselték a parlamentekben.

A nagykamarák mellett a fellebbezések felülvizsgálata a vizsgálati kamarákra hárult. A bűnügyeket külön kamarák – Párizsban a Tournelle Kamara – tárgyalták. A fo- lyamodványi kamarák a benyújtott ügyek jogosságát döntötték el, de ezek foglalkoztak a privilégiumok jogos vagy jogtalan használatával is. Amikor a parlamentek taláros arisztokráciája szabadságra ment, a szünidei kamara vitte az ügyeket. 1497-ben a király egy sajátos – Igazságszolgáltatási Nagytanácsnak nevezett – legfelsőbb bíróságot hozott létre, amely a parlamentek közötti vitás ügyeket és a parlamentek részrehajló ítéleteit volt hivatva felülvizsgálni. A király ezen keresztül gyakorolta ellenőrzési jogát a parlamentek felett. A 18. században már ritkán ülésezett.

A parlamentek népes taláros testülettel rendelkeztek. Az első elnökökön kívül a nagykamaráknak és az összes többi kamarának még elnökei is voltak. 1756-ban a párizsi nagykamarának 9, a 8 többi kamarának kamaránként 2 elnöke volt. A nagykamarában ezenkívül 37 tanácsos, 8 tiszteletbeli tanácsos, 4 államtanácsi előadó, 1 királyi főügyész, 3-4 főügyészhelyettes és 2 királyi ügyvéd tevékenykedett. Kamaránként is volt 11 tanácsos, 1-1 főügyész, főügyészhelyettes és ügyvéd. Ezenkívül számos titkár, pénztáros, végrehajtó, jegyző, írnok, teremőr, porkoláb és egyéb segédszemélyzet növelte a létszámot. A parlament mellett kancellária is volt, tényleges tevékenységet nem végző királyi titkárokkal és egyéb hivatalnokokkal. 1756-ban a Párizsi Parlamentnek 250 tagja volt. A királyi hercegeknek, a hercegeknek és a paireknek is joguk volt megjelenni, de ezt csak akkor tették, amikor a király is elment a Párizsi Parlamentbe. A vidéki parlamentek létszáma a párizsinak fele-harmada volt.

1784-ben a parlamentekben és a szakosodott legfelsőbb bíróságokon 2324 nemessé emelő hivatalt tartottak számon. A 17. századtól a parlamenti hivatalok vásárolhatók és örökíthetők voltak. A király csak az első elnököt és a főügyészt nevezte ki, a többi tagot maguk a parlamentek kooptálták, így nagyfokú autonómiával rendelkeztek. A hivatalok csak 20 vagy 40 év elteltével emelték viselőjüket véglegesen nemessé, de a parlament tagjai hivatalba lépésüktől kezdve élvezték a nemesi privilégiumokat. A hivatalok magas áraik miatt csak a gazdagok számára voltak elérhetők. A talárosok jövedelme a hivataluk értéke után az államtól járó kamatból, szintén az államtól kapott tiszteletdíjból, a perköltségek meghatározott hányadából és a per kimenetelét gyakran előre befolyásoló különeljárási díjból tevődött össze. Ez utóbbi szedését 1667-ben XIV Lajos ugyan megtiltotta, de sosem tudta érvényesíteni. A taláros nemesség a 18. századra gazdag és igen befolyásos arisztokráciává vált, tagjai zárt világot alkottak, és erős volt közöttük az összetartozás tudata.

A parlamentek igazságszolgáltatási és rendészeti eljárásai a 18. század második felére elavulttá váltak. Védték például a kínvallatás alkalmazását és a tiltott könyvek elégetésének szokását. Módszereiket Montesquieu barbárnak nevezte. Szűklátókörűségük a kodifikációban is megnyilvánult: sikerült mindig megakadályozniuk a szokásjogok egységesítését, az igazságszolgáltatás reformját. Nemcsak bíráskodtak, hanem rendészeti feladatokat is elláttak, felügyeleti jogot gyakoroltak az erkölcsi szokások, a vallásügyek, a szegényügyek stb. felett is. Joguk volt helyi érvényű határozatot hozni a közföldek használatáról, a gabonaexportról, a fegyverviselésről, a szerencsejátékokról, az egyház világi ügyeiről. A 18. század második felében például ellenezték a burgonyatermelés bevezetését, a postai kézbesítés elterjesztését, új orvosságok alkalmazását. A közbiztonság feletti őrködésük a 17. század végére visszaszorult, miután 1667-től XIV Lajos bevezettette a rendőrbiztosi intézményt.

A parlamentek harmadik jogköre politikai jellegű volt. Kezdettől fogva a királyi rendeletek (törvénynek minősültek), pátenslevelek, nyilatkozatok, királyi tanácsi határozatok, uralkodói testamentumok megőrzői voltak. Ebből alakult ki a törvények beiktatása (bejegyzése). Csak azt a törvényt, határozatot stb. lehetett kihirdetni, amelyet a Párizsi Parlament és a vidéki parlamentek is bejegyeztek. A 14. század végétől a beiktatandó törvényeket felül is vizsgálhatták, hogy azok megfelelnek-e az alaptörvényeknek és a korábbi uralkodók törvényeinek, nem ártanak-e az alattvalók eddig elnyert jogainak. A felülvizsgálati jogból a 15. század közepére kialakult a tiltakozó intelmi jog, vagyis a parlamentek megóvhatták a király törvénytervezeteit. A Párizsi Parlament 1462-ben óvott először, s ezután ez olykor előfordult. 1516-ban a bolognai konkordátummal szemben is éltek a parlamentek e különleges jogukkal. A vallásháborúk korában megszaporodott az óvások száma, de általában mindig sikerült megegyeznie a két félnek. Amikor a király az általános rendi gyűlésben hozott törvényt, a parlamentek nem gyakorolhatták tiltakozó intelmi jogukat, csak a kötelező bejegyzés maradt számukra.

1615 után a francia uralkodók nem hívtak össze általános rendi gyűlést, így megnőtt a parlamentek szerepe a törvényalkotás folyamatában. Richelieu és Mazarin a tiltakozó intelmi jog felszámolására törekedett, mire a parlamentek 1648-ban fellázadtak (parlamentek Fronde-ja). Ekkorra jelent meg a parlamenti nemesség sajátos ideológiája, amely szerint a parlamentek a törvénykezés szentélyei, a monarchia fundamentumát képezik, s az a hivatásuk, hogy képviseljék az alattvalók érdekeit a király előtt, közvetítsenek a két fél között, védjék az alattvalók jogait. A Fronde bukása után XIV Lajos 1665-ös ediktuma és 1673-as deklarációja felfüggesztette a parlamentek felülvizsgálati és óvási jogát, csupán bejegyezhették a törvényt.

XIV. Lajos halálát követően Orléans-i Fülöp régens visszahelyezte a parlamenteket az összes jogaikba, amelyekkel a 18. században gyakran éltek. Amikor a Párizsi Parlament megóvott egy törvénytervezetet (ez a vidéki parlamenteknek is jogában állt), felirattal fordult a királyhoz, amelyben a tervezet módosítását kérte. Az uralkodó – a kancellárral és a Peres Ügyek Tanácsával konzultálva – vagy figyelembe vette, vagy elutasította az óvást. Az utóbbi esetben beiktatási parancsot intézett a parlamenthez. Ha a parancsát nem teljesítette, egy hét múlva megismételte a beiktatási parancsot. Amennyiben ekkor sem történt meg a beiktatás, következett a lit de justice (a király trónja a parlamentben), vagyis a parlament ünnepélyes ülése a király jelenlétében. Miután a király akaratát közölte a kancellár, a parlament köteles volt bejegyezni, de mellé illeszthette különvéleményét.

A 18. században a parlament maradt az abszolút királyi hatalom egyetlen legális kontrollja és ellenzéke. Legtöbbször adóügyek és a janzenistákkal szembeni királyi és egyházi politika miatt került sor konfliktusra, amelyben mindkét fél eddig nem használt eszközökhöz nyúlt: a parlament végső tiltakozásul több alkalommal átmenetileg beszüntette a bíráskodást, mire a király rövid időre száműzte tagjait. A 18. század második felében a parlamentek eddig nem létező jogokat is tulajdonítottak maguknak: véleményt formáltak az egész politikai berendezkedésről, önkényesnek nyilvánítva a miniszteri és az intendánsi kormányzást, holott csak egy-egy törvénytervezet megítélését ismerte el számukra a joghagyomány. 1771-ben XV Lajos Maupeou kancellár tanácsára feloszlatta a parlamenteket, és új felsőfokú bíróságokat állított fel. A társadalom vezető rétegeinek tiltakozása miatt azonban XVI. Lajos 1774-ben visszaállította a parlamenteket, amelyek folytatták ellenzéki tevékenységüket. A társadalmi reformokat illetően mindig konzervatív parlamentek az abszolút királyi hatalommal szemben a rendi politikai szabadságjogok visszaállítását szorgalmazták. 1787- ben szerepük volt az arisztokrata forradalom kibontakoztatásában.

A parlamentekhez képest kisebb jelentőségűek voltak a szakosodott legfelsőbb királyi bíróságok, a bíráskodásban és a szakigazgatásban azonban fontos tevékenységet végeztek. Az első Számvevő Kamara (chambre des comptes), a párizsi 1320-ban vált ki a Királyi Tanácsból, hogy ellenőrizze és kezelje a királyi bevételeket. Később csökkent a szerepe, csupán felügyeleti jogot gyakorolt a kincstári bevételek felett. A 17-18. században őrizte a királyi család házassági szerződéseit, a békeszerződéseket, a nemesi leveleket, a vásárok, piacok alapítóleveleit, és ítélkezett a felmerülő ügyekben. A 18. század második felében 11 vidéki számvevő kamara működött: Aix-ben, Bar-le- Ducben, Dijonban, Dole-ban, Grenoble-ban, Metzben, Montpellier-ben, Nancyban, Nantes-ban, Pau-ban és Rouenban. A 12., a blois-i 1775-ben feloszlott.

A Kisegítő Adók Törvényszékét (cour des aides) 1355-ben állította fel az általános rendi gyűlés, hogy az adószedéssel kapcsolatos polgári és büntetőjogi peres ügyeket intézze. Neve ellenére nem csupán az élelmiszerek fogyasztási adójában volt illetékes, hanem minden adót illetően. A 17. század végétől bevezetett új adók (fejadó, tized, huszad) peres ügyeiben viszont nem járhatott el. 1425-ben kapta meg a legfelsőbb királyi törvényszék rangját. A sokasodó perek miatt Bordeaux-ban, Clermont- Ferrand-ban és Montaubanban állítottak fel adóügyi törvényszékeket. Ezenkívül 9 vidéki parlamentben külön kamara alakult, hogy adóügyekben bíráskodjon.

A Pénzügyi Törvényszék (cour des monnais) 1358-ban alakult meg, de csak 1552-ben lett legfelsőbb királyi bíróság. Feladata a pénzügyekre vonatkozó uralkodói rendeletek bejegyzése és a pénzforgalommal kapcsolatos peres ügyek lefolytatása. Országos jogkörrel bírt, de 1704 és 1711 között Lyonban is működött egy ilyen törvényszék. Ezenkívül a metzi és a pau-i parlament volt jogosult ilyen jogkör gyakorlására. A királyi birtokok bevételét az 1445-ben felállított, szintén legfelsőbb királyi bírósági rangú Kincstári Kamara (chambre du trésor) felügyelte, és bíráskodott a felmerülő ügyekben.

SZAKIRODALOM

Blanquie, Christophe: Les institutions de la France des Bourbons (1589-1789). Paris, Belin, 2003.

Bordes, M.: L'administration provinciale et municipale en France au XV11Fsiecle. Paris, SEDES, 1972.

Cornette, Joel: Histoire de la France: Absolutisme et Lumieres, 1652-1783. Nouvelle édition revue et augmentée. Paris, Hachette, 2000.

Devéze, Michel – Marx, Roland: Textes et documents d'histoire moderne. Paris, Société d'édition d'enseignement supérieur, 1967.

Emmanuelli, Frangois-Xavier: Un mythe de l'absolutisme bourbonien: l’intendance, du milieu du XV11e siecle a la fin du XV111e siecle (France, Espagne, Amérique). Aix-en-Provence, Université de Provence, 1981.

Expilly, Jean-Joseph: Dictionnaire géographique, historique et politique des Gaules et de la France. 6. Paris, Desaint et Saillant, 1762-1770. (Liechtenstein, Kraus Reprint, 1978.)

Isambert – Decrusy – Jourdan – Armet – Taillandier (szerk.): Récueuil général des anciennes lois franqaises, depuis l'an 420, jusqu'a la révolution de 1789. XI-XX. Paris, Librairie de Plon Fréres, Belin-Leprieur – Verdiére, 1829-1830.

Legay, Marie-Laure: Les états provinciaux dans la construction de l'état moderne aux XV11e et XV111e siecles. Genéve, Librairie Droz, 2001.

Mousnier, Roland: Les institutions de la France sous la monarchie absolue. II. Les organes de l'État et la Société. Paris, Presses Universitaires, 1980.

Soulé, Claude: Les États Généraux de France (1302-1789). Étude historique, comparative et doctrinale. Paris, Heulé, 1968.