Ugrás a tartalomhoz

A kora újkor története

Poór János (2009)

Osiris Kiadó

2. fejezet - BIRODALMAK, ÁLLAMOK, TARTOMÁNYOK

2. fejezet - BIRODALMAK, ÁLLAMOK, TARTOMÁNYOK

Tartalom

Vajnági Márta │ A NÉMET NEMZET SZENT RÓMAI BIRODALMA
A birodalom neve
Terület és lakosság
Alkotmány, alaptörvények, szokásjogok
A birodalom tagjai
A birodalom oszlopai: a választófejedelmek
Interregnum
A birodalom feje – római király, római császár
A birodalmi gyűlés
Legfelsőbb birodalmi bíróságok
A birodalmi kerületi rendszer
A birodalom felbomlása
SZAKIRODALOM
Papp Imre │ KIRÁLYSÁG ÉS RENDISÉG FRANCIAORSZÁGBAN
A tartományi rendi gyűlések
Az általános rendi gyűlés
A királyi kormányzás központi intézményei
A királyi hatalom helyi szervei
A bíráskodás intézményei
SZAKIRODALOM
Kontler László │ KIRÁLYSÁG, RENDISÉG ÉS ALKOTMÁNYOSSÁG: KORONA, TANÁCSOK, BÍRÓSÁGOK, PARLAMENTEK ANGLIÁBAN ÉS NAGY-BRITANNIÁBAN
A Tudor-kor: alkotmányos központosítás
A Stuart-kor: az alkotmányos konszenzus zavarai
1689 után: korlátozott királyság, korlátlan állam
SZAKIRODALOM
Korpás Zoltán │ KIRÁLYSÁG ÉS RENDISÉG SPANYOLORSZÁGBAN
A királyi hatalom megerősítése és a rendek
A vallási egység megteremtése
A cortes
Társadalmi rétegek és a korona
A királyi udvar a kora újkorban
A birodalom kormányzása – a királyi alterego
A birodalom kormányzása – poliszinodiális rendszer
A kormányzat nehézségei – a magántitkár, a kegyenc és a junták
SZAKIRODALOM
Vajnági Márta │ AZ OSZTRÁK ÖRÖKÖS TARTOMÁNYOK
Az osztrák örökös tartományok kialakulása
Hamisított főhercegség – a Kis és a Nagy kiváltságlevél
Felosztások és egyesítések
Tartományúr és rendek
Központi igazgatás az örökös tartományokban 1749-ig
18. századi reformok: Haugwitz, Kaunitz, II. József
Ausztria és a Német-római Birodalom
SZAKIRODALOM

Vajnági Márta │ A NÉMET NEMZET SZENT RÓMAI BIRODALMA

„A Német Birodalom több állam konföderációja egy közös fő alatt, amelynek célja az egymás közötti béke és nyugalom megtartása és a külső ellenségek elleni közös védelem" – magyarázta a Német Nemzet Szent Római Birodalmának lényegét a 18. század végén Carl Gottlieb Svarez államjogi professzor a porosz trónörökösnek. A birodalom bukásától a 20. század közepéig meglehetősen negatívan ítélte meg a történetírás ezt a béke fenntartására és védelemre szövetkező konföderációt, egy etnikailag, politikailag és vallásilag széttagolt, gyenge központi hatalommal rendelkező, anakronisztikus, halódó állammonstrum képét rögzítve a köztudatban. Az 1950-1960-as évektől azonban egyre több értékesnek ítélt jellemzőre találtak a történészek a németek régi birodalmában (Altes Reich), és az 1980-1990-es években felerősödő rehabilitációs folyamat nyomán egyes történészek egyenesen az Európai Unió előképét vélték felfedezni benne. Az alábbiakban elsősorban az alkotmány- és intézménytörténeti vonatkozásokra koncentrálva mutatjuk be a Német-római Birodalom 16-18. századi fejlődését, röviden kitérve a szükséges középkori előzményekre és a birodalom felbomlásának körülményeire.

A birodalom neve

A birodalom neve több mint nyolc évszázados fennállása alatt lassan alakult ki, és folyamatosan változott. Hagyományosan I. Ottó (király: 936-962, császár: 962-973) 962-es császárrá koronázását tartják számon a Német-római Birodalom megalapításaként (más álláspontok Nagy Károly 800-ban történt császárrá koronázásától [császár 814-ig] vagy a 843-as verduni szerződéstől datálják a birodalmat), aki akkor a fenséges császár (imperator augustus) címet vette fel, és bár később rövid ideig használta az imperator augustus Romanorum ac Francorum titulust, hamarosan visszatért a rövidebb változathoz. Kezdetben a birodalom (imperium) kifejezést csak a császár (imperator) uralma alá tartozó terület megjelöléseként használták. Az állam római birodalomként (imperium Romanum) való említésével először II. Konrád császár (1024-1039) idejében találkozunk. A szent birodalom (sacrum imperium) kifejezés az I. (Barbarossa) Frigyes (1152-1190) kancelláriája által kiadott oklevelekben jelent meg, és a „szent" jelző vélhetően arra utalt, hogy a szentnek tekintett császárhoz tartozó dolgok és így állama is szentnek tekintendő. Az imperium Romanum és a sacrum imperium megnevezéseket a következő időszakban egymás mellett, felváltva használták, és csak II. (Hollandiai) Vilmos király (1247-1256) alatt kapcsolták össze őket. Az így létrejövő Szent Római Birodalom (Heiliges Römisches Reich, Sacrum Romanum Imperium) titulus volt a következő évszázadokban a hivatalos nyelvben használt legünnepibb kifejezés a birodalom megnevezésére. A „német nemzet" rész csatlakozott legkésőbb a névhez: először III.Frigyes (1440-1493) uralkodása idején kezdték használni, első hivatalos említése egy 1486-os törvényszövegben olvasható. A 17. század államjogi tudósainak nyomán terjedt el az a téves értelmezés, hogy a Német Nemzet Szent Római Birodalma (Hei- liges Römisches Reich deutscher Nation, Sacrum Imperium Romanum Nationis Germanicae) megnevezés azt jelenti, hogy az antik Római Birodalom feletti uralmat a német császár, a német nemzet vette át. Az álláspont tarthatatlanságával már a 18. század közepén tisztában voltak, és inkább a helyes értelmezésre helyezték a hangsúlyt. Eszerint a „német nemzet" kifejezés arra utal, hogy a Szent Római Birodalom törzsterülete Németországot foglalja magában, tehát egy lokális szűkítést jelent. A 18. század második felében nem is nagyon használták már ezt a hosszú nevet, és amikor II. Ferenc császár (1792-1806) 1806-ban leköszönt a császári trónról, akkor nyilatkozatában a Német Birodalom (Deutsches Reich) koronáját tette le.

Terület és lakosság

A Német-római Birodalom legnagyobb kiterjedését a 15. század végére érte el. A következő három évszázadban azonban területe folyamatosan csökkent. Több régiója kivált, és önálló államként folytatta életét (Svájc, Hollandia), más területek pedig különböző békeszerződések dinasztikus egyezkedéseinek estek áldozatul (pl. Elzász, Lotaringia).

A birodalom magját a német nyelvű területek, azaz a későbbi kisnémet állam és Ausztria képezték. A 16. század elején határai északon az Északi- és a Balti-tengerig húzódtak, szárazföldön pedig a dán király uralma alatt álló Schleswig Hercegséggel volt szomszédos. Ezek a határok a kora újkor folyamán nem változtak, mint ahogy a keleti határok is állandóak maradtak. Itt a Lengyel Királysággal Hátsó-Pomerá- nia, a Brandenburg keleti tartományát képező Neumark, valamint Szilézia mentén volt határos. Délkeletebbre haladva Morvaország, majd az osztrák örökös tartományok közül Alsó-Ausztria, Stájerország és Krajna választották el a Magyar Királyságtól. Délnek fordulva a Velencei Köztársasággal volt határos Krajna, Karintia és Tirol mentén, magában foglalva Trientet és környékét is. A korszak elején a birodalom hűbéri fennhatósága számos észak-itáliai területre kiterjedt, így Toscanára, Modenára, Mantovára, Parmára, Milánóra. A délnyugati határsáv Savoyánál kezdődött, majd a Burgund Szabadgrófság (Franche-Comté), Elzász, Lotaringia és Németalföld mentén haladt északnak a tengerig.

A főbb területi veszteségek délen és nyugaton érték a birodalmat. Az észak-itáliai területek (Reichsitalien) feletti fennhatóság hamar megszűnt, annak ellenére, hogy a birodalom fennállása alatt végig hangoztatta rájuk támasztott igényét. Közülük legtovább, 1801-ig Savoya maradt a birodalom tagja. A déli változások Svájc kiválásával folytatódtak. Bár a svájci kantonok felett a birodalmi igazgatási szervek fennhatósága már az 1499-es bázeli béke alapján megszűnt, Svájc függetlenségét de jure csak az 1648-as vesztfáliai békében ismerték el. A nyugati, Franciaországgal szomszédos határszél volt kitéve a legintenzívebb támadásoknak, és a kora újkor alatt itt következett be a legtöbb változás. A 16. század végétől egyre inkább kiváltak a birodalom kötelékéből a Németalföld északi részén megalakuló Egyesült Tartományok (Hollandia), bár Svájchoz hasonlóan csak 1648-ban lett hivatalosan független. Szintén a vesztfáliai békében ismerték el a három lotaringiai püspökséget, Metzet, Verdunt és Toult Franciaország részének, jóllehet 1552 óta annak fennhatósága alatt álltak. Elzász nagy része, a tíz ottani birodalmi város ugyancsak 1648 óta tartozott Franciaországhoz, az utolsó hiányzó részt, Strassburgot 1681-ben szerzete meg XIV. Lajos (1643-1715). A Burgund Szabadgrófságot 1618-ban, majd 1661-ben szállták meg francia csapatok, míg végül az 1678-1679-es nijmegeni béke ezt a területet is Franciaországhoz csatolta. 1736-ban, a lengyel örökösödési háború (1733-1738) béketárgyalásai során a lengyel tróntól megfosztott Leszczynszki Szaniszló (lengyel király: 1704-1709 és 1733-1736) Lotaringia és Bar hercegségeket kérte kárpótlásként. A terület ura, a későbbi I. (Lota- ringiai) Ferenc császár (1745-1765), aki ekkor már Mária Teréziának, az osztrák birtokok örökösnőjének jegyese és hamarosan férje, hajlandó volt lemondani atyai örökségéről, és ő a Toscanai Nagyhercegséget kapta meg önfeláldozásáért (1737-től vette át a területet). Lotaringia a felső-rajnai birodalmi kerület része maradt 1766-ig, amikor is Szaniszló halála után a hercegség vejére, XV Lajos francia királyra (1715-1774) szállt. A nyugati határ utolsó módosulása az 1801-es lunéville-i békében következett be, amikor a határsávot egészen a Rajnáig tolták el.

Mivel a birodalomban nem készültek népszámlálások a 15-17. század során, a lakosság nagyságára vonatkozóan csak becslésekre támaszkodhatunk. Ezek alapján a 16. században a birodalom közel 1 millió km2-es területén (a Cseh-Morva Korona országaival és az osztrák tartományokkal együtt számítva) mintegy 16-18 millió ember élt. A lakosság száma a harmincéves háborúig folyamatosan növekedett, s a háború előestéjén a birodalom kb. 20-21 millió lelket számlált. A háború következtében a birodalom összlakosságának nagyjából egyharmadát veszítette el, vagyis a népesség 13-14 millióra esett vissza. A veszteség azonban különböző mértékben érintette a birodalom egyes területeit: míg Tirol vagy a Holsteini Hercegség területét egyáltalán nem sújtotta a háború, addig Württembergben, Pomerániában vagy Mecklenburgban a lakosság 80%-a pusztult el az 1618 és 1648 közötti időszakban. A 17. század második felében a népesség ismét növekedésnek indult, és többek között a lakosság vándorlásának köszönhetően a birodalmon belüli népsűrűségi adatok lassan kiegyenlítődtek. A táplálkozási szokások és az egészségügyi helyzet javulásával párhuzamosan a 18. században a birodalom lakossága is látványos növekedésnek indult. Egy a mainzi főkancellári levéltár adatait is alapul vevő becslés szerint 1795-ben kb. 27,5 millió lakosa volt a birodalomnak (Cseh- és Morvaországgal, Sziléziával együtt, Savoya nélkül). A lakosság döntő többsége, közel 85%-a világi birtokokon élt, 11% pedig egyházi birtokokon. Alacsony volt a városlakók aránya, mindössze 2,8%. A fennmaradó nagyjából 1% birodalmi lovagi birtokokon vagy birodalmi falvak területén lakott.

Alkotmány, alaptörvények, szokásjogok

A birodalom alkotmányán (Reichsverfassung) a kora újkorban írott és íratlan birodalmi törvények, szokásjogok és szerződések összességét értették. Ez az alkotmány rugalmas volt, mivel az idő múlásával újabb és újabb dokumentumokkal gyarapodott, egyes elemei (pl. választási kapituláció) pedig folyamatos változásnak voltak kitéve. Az alkotmányon belül különös jelentőséggel bírtak az állam berendezkedését és működését meghatározó birodalmi alaptörvények (Reichsgrundgesetze). Mivel az alaptörvények felsorolása gyakorlatilag szerzőnként változik, most csak a mindenütt előforduló, az alkotmányfejlődés szempontjából fontos elemekre térünk ki.

A birodalom legelső alaptörvényének az Aranybulla (Goldene Bulle, Aurea Bulla) számított, amelyet IV Károly császár (1346-1378) bocsátott ki a birodalmi rendek 1356 januárjában és decemberében Nürnbergben, illetve Metzben tartott gyűlésén. A 31 fejezetből álló dokumentumot hét eredeti példányban készítették el, és a ráfüggesztett aranypecsétről nevezték el. Az Aranybulla, tartalmát tekintve, a korabeli szokásjog kodifikálását jelentette, ily módon stabilizáló tényezőt képezett a birodalom működésében. Jelentősége abban rejlett, hogy egyértelműen és kötelező jelleggel szabályozta a királyválasztás rendjét, megerősítve ezzel a választómonarchia intézményét, valamint szabályozta a birodalom működését az interregnumok idejére. A birodalom fejének a választófejedelmek által megválasztott római (német) királyt tette meg, aki a pápai koronázás után viselhette a császári címet. A római király azonban már a választás erejénél fogva megkapta az uralkodói jogköröket, az uralkodást is a választás időpontjától kezdték számolni, ami a választás alkotmányjogi jelentőségét jelzi. A pápának ily módon nem volt beleszólása a birodalom uralkodójának kiválasztásába. A személyről való döntés joga az Aranybullában megnevezett hét választófejedelmet illette meg, akiknek előjogait és kötelességeit szintén itt határozták meg. Az Aranybulla egészen 1806-ig érvényben maradt.

Az örökös birodalmi béke (Ewiger Landfrieden) az 1495-ös wormsi birodalmi gyűlésen született meg a birodalmi reformmunkálatok részeként. Ezzel a törvénnyel a birodalomban dúló belháborúknak kívánták elejét venni, amelyek a középkori jogrendben meglévő, a sérelmekért fegyveres úton való elégtételt lehetővé tevő ún. Fehderecht (Fehde = viszály) alapján robbantak ki. A belháborúk helyi szintű korlátozására korábban több német államban születtek ún. tartományi békék (Landfrieden). Az 1495-ös béke az egész birodalomra vonatkozott, és megtiltotta, hogy a birodalom bármely rendje, tagja vagy alattvalója a másikat megtámadja, kirabolja, területén hadsereggel átvonuljon vagy állomásozzon. Tiltotta továbbá mások kastélyainak, városainak, piacainak, erődítményeinek, falvainak stb. megostromlását, felgyújtását. A vitás kérdések rendezését a birodalmi béke őrzésének érdekében létrehozott Birodalmi Kamarai Bíróság (Reichskammergericht) elé utalta, és kötelezte az érintett feleket, hogy konfliktusaikat békés eszközökkel rendezzék. A békét megszegők béketörőknek minősültek, és birodalmi átkot (Reichsacht) mondtak ki rájuk, azaz minden birtokuktól megfosztották őket, és a birodalom területén bárki szabadon megölhette őket. Büntetéssel sújtották továbbá azokat a személyeket is, akik a békeszegőket bármilyen módon segítették, élelmet adtak, menedéket nyújtottak vagy tanácsokat adtak nekik. A birodalmi békét a birodalmi gyűlés (Reichstag) az évszázadok során több határozatában is megerősítette, valamint a császári választási kapitulációban minden uralkodó kötelezte magát annak védelmére.

Az 1555. szeptember 25-én a birodalmi rendek és Ferdinánd római király (császár: 1556-1564) által kibocsátott augsburgi vallásbéke a vallásháborúk lezárása és a két bevett felekezet helyzetének rendezése miatt emelkedett az alaptörvények közé. A vallásbéke lehetővé tette a világi birodalmi rendeknek, hogy eldöntsék, a katolikus vagy az ágostai hitvallást követik-e. Minden más felekezetet kizártak a vallásbéke kedvezményeiből, és a katolikus egyházi rendekre sem vonatkozott a szabad vallásválasztás. Utóbbiak csak egyházi tisztségükről való lemondás után térhettek át az ágostai hitre. Az alattvalóknak uruk vallását kellett követniük (cuius regio, eius religio), ám a kivándorlási jog (ius emigrandi) lehetővé tette, hogy az úri jogokat nem sértve, a másik vallást követő földesúr birtokára költözzenek. A két vallás követőinek szabad vallásgyakorlatot engedélyeztek, megtiltották, hogy bárki saját vallására kényszerítsen egy birodalmi rendet vagy annak alattvalóit, hogy vallása miatt bárki ellen erőszakkal lépjenek fel. A vallási vitákat békés úton kellett rendezni, a peres ügyekben eljáró bíróknak pedig felekezeti megkülönböztetés nélkül kellett eljárniuk.

Az 1648. október 24-én Münsterben és Osnabrückben megkötött vesztfáliai béke ratifikálása, 1649 óta örökös birodalmi alaptörvénynek számított. A béke, miközben kétségtelenül tovább erősítette a rendeket a császárral, a helyi hatalmakat a központival szemben, biztosította a birodalom föderatív berendezkedését, és a következő közel 160 évben a legkitartóbban védelmezett alaptörvénnyé vált. A béke területi rendelkezései – mint láttuk – új határokat szabtak a birodalomnak. Az osnabrücki szerződés legjelentősebb szakaszai a birodalom berendezkedésére vonatkozó szabályozások (nyolcadik választófejedelemség felállítása, birodalmi városi kollégium egyenrangúsága stb.), amelyek meghatározták a császár és a birodalmi rendek kapcsolatát. A rendek megkapták a jogot, hogy önálló szövetségi politikát folytassanak, ám a szövetkezés nem irányulhatott a császár vagy a birodalom ellen. Fontosak továbbá a vallási rendelkezések, amelyek beemelték a reformátusokat az augsburgi vallásbékébe, és 1624-et tették meg normaévnek, vagyis a harmincéves háború után az egyházi ügyek rendezésekor az akkori állapotokat kellett figyelembe venni. A birodalmi szerveknél (pl. bíróságok) a béke vallási paritást írt elő, és a katolikus többségű birodalmi gyűlésben megtiltotta, hogy vallási kérdésekben szavazattöbbséggel döntsenek. A vesztfáliai béke után 155 évig nem volt új alaptörvénye a birodalomnak.

A birodalom utolsó alaptörvénye 1803-ban a rendkívüli birodalmi deputáció legfőbb határozata volt (Reichsdeputationshauptschluss), amely jelentősen átformálta a birodalom arculatát. A határozat szentesítette az 1801-es lunéville-i béke azon rendelkezését, amely a Rajna bal partja mentén fekvő területeket Franciaországhoz csatolta. A birtokaiktól megfosztott birodalmi rendeket a Rajna jobb partján kárpótolták, elsősorban a szekularizált egyházi, illetve a közvetlen birodalmi jogállástól megfosztott (Mediatisierung) világi birtokok terhére. A Mainzi Érsekséget, a Német és Máltai Lovagrend birtokait kivéve szekularizálták az egyházi területeket, megszüntettek továbbá 112 birodalmi rendi uradalmat, közöttük 2 egyházi választófejedelemséget, 19 érsekséget és 44 birodalmi apátságot. Az 51 birodalmi városból 45-től elvették korábbi jogállását, csak Augsburg, Lübeck, Frankfurt am Main, Nürnberg, Bréma és Hamburg maradhatott továbbra is birodalmi város. A választófejedelmi kollégiumban két méltóságot eltöröltek, egyet átszerveztek, négy újat létrehoztak, így a létszám tízre emelkedett. Az átalakítások haszonélvezői a nagyobb világi fejedelemségek voltak, amelyek gyakran nagyobb kárpótlást kaptak, mint amennyi veszteséget elszenvedtek. A választófejedelemséggé avanzsált Badeni Orgrófság például 450 km2-es és 30 ezer fős veszteségéért 2 ezer km2-t és 240 ezer fős lakosságot kapott kárpótlásul. A határozattal legtöbbet a császár veszített. A birodalmon belüli támaszainak számító kis fejedelemségek helyén középállamok jöttek létre, és a birodalmi gyűlés hagyományosan császárhű katolikus többsége protestáns túlsúlyba fordult.

A kora újkorban nagy jelentőséget tulajdonítottak az alaptörvények legváltozékonyabb elemének, a császári választási kapitulációnak (kaiserliche Wahlkapitulation). Ez egyfajta szerződés volt a birodalom feje és a választófejedelmek között, amely lefektette az uralkodó jogait és kötelességeit, tisztázta a birodalmi rendekhez fűződő viszonyát. A császári választási kapitulációra a római királlyá választott személynek megválasztása után, de még császárrá koronázása előtt esküt kellett tennie. Az eskütétellel a megválasztott római király minden császári jogkört megkapott. A szerződés egyoldalú volt, mivel a megválasztott személynek minden pontot feltétel nélkül el kellett fogadnia, a választófejedelmek viszont semmilyen kötelezettséget nem vállaltak benne. A választási kapituláció formáját tekintve egyházi gyökerekkel rendelkezik, ahol már a középkorban általánossá vált az egyházi fejedelmek megválasztásakor a választás feltételeinek rögzítése. Világi vonatkozásban a 11. század vége óta lehet találni eseteket, amikor a választófejedelmek együtt vagy egyenként egyezséget kötöttek a királyjelölttel, s trónra emelése fejében bizonyos előjogokat, kiváltságokat kértek tőle. Ezek a szerződések azonban többnyire figyelmen kívül hagyták a birodalom érdekeit, a választók egyéni ambícióit támogatták, és megkötésükre akkor nyílt lehetőség, ha az erőviszonyok a választóknak kedveztek. Az első császári választási kapituláció 1519-ből származik, amikor a választók a későbbi V Károly (1519-1556) és I.Ferenc francia király (1515-1547) közötti rivalizálás idején elég erősek voltak ahhoz, hogy elfogadtassák Károllyal a császári hatalom szerződéses korlátozását. Ez a dokumentum szolgált a birodalom megszűnéséig a választási kapitulációk alapjául. A szerződés szövege érintett külpolitikai (pl. háború, béke, szövetségkötés), belpolitikai (pl. adományozás, birodalmi átok kimondása, kiváltságok megerősítése), vallási (pl. a pápa és a kereszténység védelme), gazdasági (pl. adók és vámok kivetése, pénzkibocsátás), igazgatási kérdéseket (pl. hivatali nyelv, hivatalok betöltése), és a császárt számos kérdésben a választófejedelmek jóváhagyásához (pl. birodalmi gyűlés összehívása, bizonyos hűbérek adományozása) kötötte. A kapituláció elfogadásával az uralkodó vállalta, hogy nem teszi örökletessé a császári címet, valamint hogy a birodalmi alaptörvények betartásával fog kormányozni. Bár a szerződés nem tartalmazott szankciót arra az esetre, ha a császár megszegné a pontjait, a birodalmi rendek elég erősek voltak ahhoz, hogy leglényegesebb elemeit betartassák. Mivel minden uralkodó számára új választási kapituláció készült, és az 1711-ben megszövegezett állandó kapitulációra (Capitulatio perpetua) nem támaszkodtak, ez volt a birodalmi alkotmány legváltozékonyabb, ugyanakkor legaktuálisabb eleme. A császári választási kapitulációk jelentősége egyrészt abban rejlik, hogy megmutatják a birodalmi rendek császársággal szembeni törekvéseinek súlypontjait és tendenciáit, másrészt abban, hogy ezek a kapitulációk jelentették a birodalmi alkotmány írásba foglalását.

Az alaptörvények között szokták felsorolni továbbá a Birodalmi Udvari Tanács (Reichshofrat) és a Birodalmi Kamarai Bíróság legújabb rendtartását, a wormsi konkordátumot (1122), a III. Frigyes császár és V Miklós pápa (1447-1455) által kötött, a birodalmi egyházat érintő pápai jogokat és szabadságokat lefektető Német konkordátumokat (Concordata Germanica, 1447), a birodalmi rendek katonaállítási és adófizetési kötelezettségét megállapító wormsi birodalmi matrikulát (Reichsmatrikel, 1521), az 1555-ös végrehajtási rendtartást (Reichsexekutionsordnung) és az utolsó birodalmi végzést (Jüngster Reichsabschied, 1654). Egyes jogtudósok néhány békét is alaptörvénynek tekintettek, mivel rendelkeztek a birodalom határainak megváltozásáról (pl. nijme- geni béke: 1678/1679, rijswijki béke: 1697).

Fontos szerepet kaptak a birodalom alkotmányos életében a tételes törvényben vagy szerződésben ki nem mondott birodalomi hagyományok vagy szokásjogok (Reichsherkommen, Reichsobservanz). Hagyományról vagy szokásjogról akkor beszéltek, ha a joggyakorlás során hasonló esetekben, hasonló körülmények között azonos módon jártak el, ami jelenthette egy eljárás ismétlődését vagy éppen rendszeres elmaradását. Normává csak akkor válhatott, ha a császár és a birodalom tudtával és támogatásával alkalmazták, s az érintettek nem tiltakoztak ellene.

A birodalom tagjai

A 18. század végére a birodalom több mint 300 kisebb-nagyobb egyházi és világi államból tevődött össze. Ezek voltak a birodalom tagjai (Reichsmitglied), amelyeknek egy része közvetlenül a császárnak volt alárendelve (reichsunmittelbar), mások viszont a tartományurak hatalma alá tartoztak (reichsmittelbar). A területek rangjukat, kiterjedésüket, népességüket, uralmi formájukat tekintve változatos képet mutattak. Vezető szerepet a nagy kiterjedésű, magas lélekszámú, általában ősi dinasztiák kezén lévő világi fejedelemségek játszottak. Közülük is kiemelkedett a kora újkor császárainak többségét adó Habsburgok területkomplexuma. A Bécs-központú Habsburg-állam- alakulat a Német Birodalmon belüli területeken túl felölelt perszonál- vagy reálunióval hozzá kapcsolódó birodalmon kívüli területeket is, és a 18. század végére birodalmon belüli lakossága megközelítette a 8 milliót. A birodalmon belül Ausztria nagy riválisa a Porosz Királyság volt, amelynek Berlinből kormányzó protestáns uralkodói, a Hohenzollernek 1701 óta viselték a királyi címet. A birodalmon belüli és kívüli területekkel szintén rendelkező Poroszország lakossága a 18. század végén 6 millióra becsülhető. A Wittelsbach-dinasztia a 17. század közepe óta két választófejedelemséget birtokolt. A család pfalzi ágának tagjai székhelyüket Heidelbergben, illetve Mann- heimben tartották, és a 18. században mintegy 228 ezer alattvalóval rendelkeztek, míg a München fővárosú Bajorország nagyjából 1,2 millió lelket számlált. A Wettin- házból származó, székhelyüket Drezdában tartó szász hercegek uralma alatt 1-1,5 millió ember élt, a Hannover fővárosú Braunschweig-lüneburgi Választófejedelemségben pedig, ahol a Welf-dinasztia kezében volt a kormányzat, 800 ezren laktak. Utóbbi két választó jelentőségét növelte, hogy a 18. században a szász hercegek a lengyel, a braunschweigiek pedig az angol királyi címet is viselték. A sorban a középnagyságú, nagyjából 100-600 ezer lakosú államok következtek (pl. Hessen-Kassel, Württemberg stb.). Ezeket a fejedelemségeket, hercegségeket, tartománygrófságokat, őrgrófságokat is régi fejedelmi és főnemesi családok irányították. Tovább színezték a térképet a kis- és törpefejedelemségek (pl. Pfalz-Neuburg, Sachsen-Coburg stb.). Ezeknek lélekszáma 100 ezer fő alatt maradt, de játszottak bizonyos politikai és kulturális szerepet.

Sajátos jelenségek voltak az egyházi fejedelemségek, amelyeknek urai, a fejedelmi püspökök (Fürstbischof), illetve fejedelmi apátok vagy prépostok (Fürstabt, Fürst- probst) egyrészt tartományurak, másrészt egy egyháztartomány vezetői vagy egy kolostor elöljárói is voltak egyszerre. A legjelentősebbek itt is a választófejedelemségek voltak, a mainzi 303 ezer, a trieri 231 ezer lakossal (a 18. század végén). A püspökök és érsekek nagy részét a káptalan vagy a konvent választotta, így lényegében sok apró választómonarchiáról volt szó. Bár az egyházi fejedelemségek csekély szerepet játszottak katonai szempontból, jelentősen hozzájárultak az adókhoz, legfőbb védelmezői voltak a birodalom berendezkedésének, fővárosaik kulturális központok voltak.

Szintén kis kiterjedésű, közvetlenül a császárnak alárendelt birtokokkal rendelkeztek a birodalmi grófok (Reichsgrafen), bárók (Reichsherren) és prelátusok (Reichspra- laten). Mivel gyakran viseltek magas egyházi, katonai vagy állami hivatalokat, fontos szerepet kaptak a birodalom történetében. A birodalmi gyűlésben a fejedelmi kollégiumban kaptak helyet, ahol fontos támaszai voltak a császárnak.

A császári klientúrához tartozott továbbá a birodalmi lovagság (Reichsritterschaft). A lovagoknak – mintegy 350 családról van szó – apró, ősi nemesi birtokai Svábföldön, Frankföldön és a Rajna mentén helyezkedtek el. Bár közvetlenül a császár alá tartoztak, és birtokaik felett tartományúri hatalommal rendelkeztek, nem voltak tagjai a birodalmi gyűlésnek. A lovagok nem fizették a birodalmi adókat, birtokaikra nem terjedt ki a kerületi rendszer, nem voltak részei a birodalmi hadseregnek, csak a császár felkérésére teljesítettek katonai feladatokat. A birodalomi lovagok a 16. századtól 3, frank, sváb és rajnai lovagi kerületbe (Ritterkreis) szerveződtek. A kerületek lovagi kantonokból (Ritterkanton) épültek fel, amelyekből összesen 15 darab volt. Mindegyik kanton élén egy lovagi elöljáró (Ritterhauptmann) állt.

A birodalmi városok (freie Reichsstadte) is közvetlenül a császárnak, illetve a birodalomnak voltak alárendelve. Nagyságuknak és gazdasági potenciáljuknak megfelelően eltérő súlyuk volt a birodalom életében. A nagyobbak lakossága a 18. század közepére megközelíthette a 100 ezret (pl. Hamburg: 97 ezer lakos, plusz 25 ezer a környező területeken), másoké az ezret sem érte el (pl. Buchhorn: 800 lakos). Számuk a kora újkor alatt folyamatosan csökkent: míg 1521-ben 85 birodalmi városról tudunk, a vesztfáliai béke után számuk 51-re csökkent, 1803 után végül 6 maradt.

A birodalom oszlopai: a választófejedelmek

A választófejedelmek (Kurfürsten) alkották a birodalmi fejedelmek azon csoportját, akiknek kizárólagos jogukban állt megválasztani a birodalom uralkodóját. Az Aranybulla erre hét választófejedelmet, három egyházit és négy világit jogosított fel: a main- zi, a trieri és a kölni érseket, a cseh királyt, a szász herceget, a brandenburgi őrgrófot és a rajna-pfalzi palotagrófot. A választók köre a kora újkor folyamán többször módosult. Először 1623-ban, amikor II. Ferdinánd császár (1619-1637) kiátkozta V. Frigyes pfalzi választót (1610-1623), aki támogatást nyújtott az ellene lázadó cseh rendeknek, sőt a cseh királyi koronát is elfogadta. A császár a választói méltóságot minden jogosítványával együtt I. Miksa bajor hercegre (választófejedelem: 1623-1651), Frigyes rokonára ruházta át. Ekkor Miksa személyre szólóan kapta meg a méltóságot, és csak 1628-tól vált örökölhetővé utódai számára. Pfalznak idővel megbocsátottak, és a vesztfáliai békében létrehozták számára a nyolcadik választófejedelemséget. Legközelebb 1692-ben emelte választói rangra – a katolikus választók tiltakozása ellenére – I. Lipót császár (1658-1705) Braunschweig-Lüneburg (Hannover) hercegét, Ernő Ágostot (választófejedelem: 1692-1698) a pfalzi örökösödési háborúban (16891697) nyújtott segítségéért, amit azonban csak 1708-ban ismert el a birodalmi gyűlés. A Wittelsbachok bajor ágának kihalásakor (1777) a pfalzi és a bajor választói cím IV/II. Károly Tivadar választó (pfalzi: 1742-1777, bajor-pfalzi: 1777-1799) kezén egyesült, így a létszám nyolcra csökkent. A választói testület utolsó és igen jelentős átalakítására 1803-ban került sor. Megszüntették a kölni és a trieri választói méltóságot, a main- zit pedig az újonnan felállított Regensburg-Aschaffenburg Fejedelemségre ruházták. Létrehoztak négy új méltóságot a salzburgi nagyherceg, a württembergi herceg, a badeni őrgróf és a hessen-kasseli tartománygróf számára. Ebben az összeállításban azonban a testület a birodalom 1806-os megszűnése miatt sosem kapott feladatot.

A választók jogait és kötelességeit az Aranybulla határozta meg. A választófejedelmi birtokok a primogenitúra elve alapján öröklődtek, és oszthatatlanok voltak. Ezek a rendelkezések megakadályozták a választófejedelmi területek elaprózódását és ezzel a választói méltóságok számának növekedését, valamint a kettős királyválasztásokat. A választók saját birtokaikon legfőbb bírók voltak, az őket megillető privilegium de non appellando alapján pedig ítéleteik ellen alattvalóik nem fellebbezhettek a legfelsőbb birodalmi bíróságokhoz, és a joghatóságuk alá tartozó ügyeket a császár nem vonhatta magához. Rendelkeztek pénzverési és -kibocsátási joggal (Münzregal), 18 éves koruktól számítottak nagykorúnak, az ellenük elkövetett erőszakos cselekmények felségsértésnek számítottak. Ok viselték továbbá az ún. birodalmi főhivatalokat (Erzamter, archiofficia), amelyek az uralkodó koronázási szertartásán róttak rájuk különböző feladatokat (lásd a táblázatot). A mainzi érsek volt a németországi főkancellár (Erzkanzler, archicancellarius), a trieri érsek a galliai és arelát királysági, a kölni érsek az itáliai főkancellár, a cseh király a birodalmi főpohárnok (Erzmundschenk, archipincer- na), a szász herceg a birodalom főmarsallja (Erzmarschall, archimarescallus), a brandenburgi őrgróf a birodalom főkamarása (Erzkammerer, archicamerarius) és a pfalzi gróf a birodalmi főétekfogó (Erztruchsefi, archidapifer). Utóbbi főhivatalt 1623-tól a bajor herceg viselte, és Pfalz 1648-ban a birodalmi főkincstartói hivatalt (Erzschatzmeister, archithesaurarius) kapta meg. Később Pfalz és Bajorország között nehezen követhető cserékre került sor, amelyekbe a 17. század végétől Hannover is bekapcsolódott. Végül 1777-ben rendezték a kérdést, amikor Károly Tivadar, Pfalz és Bajorország választója megkapta a főétekfogói, Hannover pedig a főkincstartói hivatalt.

2.1. táblázat - A választófejedelmek és főhivatalaik a 18. század közepén

Választófejedelem

Főhivatal

Helyettes

Feladat a koronázáson

Mainzi érsek

németországi főkancellár (Erzkanzler durch Germanien, archicancellarius per Germaniam)

nincs

részt vesz a koronázási szertartásban

Trieri érsek

galliai és arelát királysági főkancellár (Erzkanzler durch Gallien und Arelat, archicancellarius per Galliam et regnum Arelatense)

nincs

részt vesz a koronázási szertartásban

Kölni érsek

itáliai főkancellár (Erzkanzler durch Italien, archicancellarius per Italiam)

nincs

részt vesz a koronázási szertartásban

Cseh király

főpohárnok (Erzmundschenk, archipincerna)

Limpurg grófja

az első korty italt viszi a császárnak

Rajna—pfalzi palotagróf

főkincstartó (Erzschatzmeister, archithesau- rarius)

Sinzendorf grófja

pénzt szór a nép közé

Szász herceg

főmarsall (Erzmarschall, archimarescallus)

Pappenheim grófja

zabot visz a császári istállóknak

Brandenburgi őrgróf

főkamarás (Erzkammerer, archicamerarius)

Hohenzollern hercege

törülközőt és mosdótálat visz a császárnak

Bajor herceg (1623)

főétekfogó (Erztruchsefi, archidapifer)

Waldburg grófja

az első falat húst viszi a császárnak

Braunschweig-lüneburgi herceg (1692/1708)

nincs

nincs

nincs


A választók a birodalom politikai életében különös jelentőséggel bírtak, a korban gyakran nevezték őket a „birodalom oszlopainak" (Saule des Reichs). Fent részletezett jogállásuk folytán a birodalom legelőkelőbb urai voltak, ők alkották a birodalmi gyűlés első kollégiumát is. Joguk volt ezen túlmenően saját választófejedelmi gyűléseiken (Kurfürstentag) megvitatni a birodalom ügyeit, egymással szövetségeket (Kur- verein) köthettek. Egyre növekvő mértékben korlátozták a császárt, aki bizonyos felségjogainak gyakorlásában a választók egyetértéséhez volt kötve. Ezeket a jogokat és kiváltságokat a császárok választási kapitulációikban – amelyeket a választófejedelmek dolgoztak ki – mindig megerősítették. Kivételt jelentett a választók között a cseh király, mivel ő 1708-ig csak a római király megválasztásának erejéig vett részt a választói testület munkájában. Ekkor azonban „visszatért" a választófejedelmi kollégiumba, s minden más választói feladatból kivette a részét. A visszatérést részben az indokolta, hogy 1708-ban a birodalmi gyűlés jóváhagyta a protestáns Braunschweig- Lüneburg hercegének választófejedelmi státusát, így a cseh választó bekapcsolódása a munkába ellensúlyozhatta az újonnan bekerült protestáns tagot.

Különleges alkotmányjogi szerepe volt a birodalomban a mainzi választófejedelemnek. Már az Aranybulla kivételes helyzetbe emelte azzal, hogy rábízta a római király választásának levezénylését. A mainzi érsek kötelessége volt a császár halála után összehívni a választókat új király választására, s az összeülő testület tanácskozásain is ő elnökölt. A kora újkorban számos alkalommal a koronázási szertartást is a mainzi érsek végezte. További jelentős feladatok hárultak rá mint a birodalom németországi főkancellárjára. Ebben a minőségében ő volt az elnöke a kezdetben a birodalmi és az osztrák örökös tartományi ügyekben is illetékes Birodalmi Udvari Kancelláriának (Reichshofkanzlei). Itt állítottak ki minden olyan iratot, amely a császár nevében született, és a kancellár (vagy helyettese, az alkancellár) ellenjegyzését igényelte. A főkancellár nevezte ki a császári székhelyen (többnyire Bécs, ideiglenesen Prága, München, Frankfurt am Main városában) működő kancellária tényleges vezetőjét, az alkancellárt (Reichsvizekanzler). Szintén a főkancellár őrizte a császári pecsétet, és ő kezelte a birodalmi levéltárat (Reichsarchiv) is. Következő fontos feladatkör volt a birodalmi gyűlések központi irányító szervének, a birodalmi direktóriumnak (Reichsdi- rektorium) a vezetése. Emellett a mainzi érsek elnökölt a választófejedelmi kollégium ülésein csakúgy, mint a választófejedelmek saját összejövetelein. Joga volt továbbá vizitációkat tenni a Birodalmi Udvari Tanácsnál és a Birodalmi Kamarai Bíróságnál, illetve hatáskörébe tartozott a birodalmi posta (Reichspost) védelme. Bár a korszak második felében (különösen az Osztrák Udvari Kancellária 1620-as létrehozása után) jelentősége csökkent, alkotmányjogi szempontból a mainzi érsek, választófejedelem volt a császár után a birodalom második embere.

Interregnum

Azt az időszakot, amikor a Német Birodalomnak nem volt uralkodója (sem római királya, sem római császára), interregnumnak nevezték. Az 1254-1273 közötti Nagy Interregnum után a kora újkorban két jelentősebb uralkodó nélküli időszak volt; először egy 466 napos III. Ferdinánd halála (1657. április 2.) és I. Lipót megválasztása (1658. július 18.) között, majd 454 napon át, VI. Károly haláltól (1740. október 20.) VII. Károly megválasztásáig (1742. január 24.). A Nagy Interregnum zavaros időszakának tapasztalatai alapján ez az állapot nemkívánatosnak számított a birodalomban, és igyekeztek elkerülni azt (lásd római király választása). Amikor azonban mégis előállt, két birodalmi vikárius (Reichsvikar), azaz helytartó vette kezébe a birodalom irányítását. Az Aranybulla rendelkezése alapján – a szokásjogot megerősítve – a két vikárius két választófejedelem, a szász herceg és a rajna-pfalzi palotagróf volt. Miután a harmincéves háború során a pfalzi választói jogosítványokat, így a helytartói tisztet is a bajor hercegre ruházták, majd a vesztfáliai békében létrehozták Pfalz számára a nyolcadik választófejedelemséget, III. Ferdinánd (1637-1657) halálakor vita indult Pfalz és Bajorország között a helytartói méltóság hovatartozásáról. Míg a pfalziak az Aranybullára hivatkozva, addig a bajorok az átruházott választói jogok alapján követelték maguknak a vikáriusi címet. Ekkor a másik vikárius szava döntött: Szászország a bajorok jogát ismerte el. A vita rendezésére az 1673-ban I. Lipót által összehívott konferencián nem sikerült megoldást találni. A torzsalkodás 1724-ig tartott, amikor a május 13-án megkötött Wittelsbach-házi unióban II. Miksa Emánuel bajor (1679-1726, 1706 és 1714 között kiátkozva) és III. Károly Fülöp pfalzi választófejedelem (1716-1742) megállapodott a vikáriusi hivatal együttes viselésében. Ezt a megoldást azonban a birodalmi gyűlés nem fogadta el, és a gyakorlatban sem bizonyult működőképesnek. Végül 1745-ben a felek megállapodtak abban, hogy Bajorország kezdésével felváltva töltik be a helytartóságot. A megállapodás 1777-ben vesztette érvényét, amikor a bajor Wittelsbachok kihalásával a családi birtokok és méltóságok Károly Tivadar választó kezén egyesültek.

A vikáriusi címért folytatott küzdelem megérthető, ha tudjuk, hogy interregnum idején a két vikárius gyakorlatilag valamennyi császári jogkört gyakorolhatta a saját igazgatása alá tartozó területeken. A birodalmat ugyanis az Aranybulla a vikáriusok között kettéosztotta, mégpedig úgy, hogy a szász herceg irányította a szász jog alá tartozó területeket (Szászország, Vesztfália, Hannover, Alsó-Németország), a pfalzi választó pedig a frank jog alá tartozókat (Frankföld, Svábföld, a Rajna vidéke, Fel- ső-Németország). A két ősi jogrend alapján történő megkülönböztetés, különösen a birodalom területének növekedése után, korántsem volt egyértelmű, egyes területek hovatartozásáról a 18. században is viták folytak.

A kora újkorban a császár elhalálozása után a vikáriusok közös pecsétet küldtek a Birodalmi Kamarai Bírósághoz (az egyetlen birodalmi szervhez, amely az interreg- num alatt is folyamatosan működött), és intézkedéseiket e közös pecséttel erősítették meg. Mint említettük, a vikáriusok lényegében minden császári jogkört gyakorolhattak, legtöbb intézkedésük azonban akkor vált véglegessé, ha az új császár később megerősítette azokat. A vikáriusok dönthettek bizonyos egyházi javadalmak betöltéséről, korlátozott jogköreik voltak a hűbér-adományozás terén, beszedték a birodalmi jövedelmeket, amelyeket a birodalom szükségleteire kellett fordítaniuk, illetve a megfelelő időben át kellett engedniük a császárnak. Jogaik közé tartozott továbbá a birodalmi pénz védelme, városi kiváltságok adományozása, a kegyelmi jogkör gyakorlása, korlátozott lehetőség a nemesítésre. Elrendelhettek moratóriumot, törvénytelen gyermekeket törvényesíthettek, kiskorúakat pedig nagykorúvá nyilváníthattak. A birodalmi vikáriusok tevékenysége a császár halálakor kezdődött, és az új római király választási kapitulációra tett esküjével véget ért.

A birodalom feje – római király, római császár

A Német-római Birodalom egyedülálló volt a kora újkor államai között abban a tekintetben, hogy az élén álló uralkodót minden esetben választották. Bár Európában másutt is lehetett a rendeknek királyválasztó joga (Csehországban 1627-ig, Magyarországon 1687-ig), ám a birodalom egészen bukásáig megőrizte választómonarchia jellegét, és fel sem merülhetett a császári cím örökletessé tétele. Az Aranybullából tudjuk, hogy a birodalom fejét, a római királyt (aki megegyezett a német királlyal) a választófejedelmek választották és koronázták meg, és ezzel teljes jogú uralkodója lett a Szent Római Birodalomnak. Ahhoz, hogy a császári címet is viselhesse, Rómába kellett utaznia, hogy a pápa császárrá koronázza. Akit a pápa nem koronázott meg, annak be kellett érnie a római/német királyi címmel, de hangsúlyozandó, hogy jogosítványok tekintetében nem volt korlátozva. Ezt a középkori gyakorlatot I. Miksa császár (1493-1519) 1508. február 8-án Trientben kelt deklarációja változtatta meg, amelyben felvette a választott római császári címet (erwahlter Römischer Kaiser). Ez azt jelentette, hogy a kora újkorban a császári cím viseléséhez a pápai koronázás helyett elegendő volt a megválasztott római királyoknak Németországban megkoronáztatni magukat. Mivel azonban I. Miksa célja – a deklaráció szerint – nem a pápa szándékos mellőzése volt, hanem a császári hatalom megerősítése, az uralkodó hivatalos megnevezése választott római császár volt, csak informális helyzetekben lehetett elhagyni a választott jelzőt. Utoljára V. Károly érezte szükségét, hogy a németországi koronázás mellett (Aachen, 1520) a pápával is császárrá koronáztassa magát (Bologna, 1530). A németországi koronázásokra az Aranybulla által kijelölt királykoronázó városban, Aachenben (1486, I. Miksa; 1520, V. Károly; 1531, I. Ferdinánd), néhány esetben Regensburgban (1575, II. Rudolf; 1636, III. Ferdinánd; 1653, IV Ferdinánd), Augsburgban (1690, I. József), legtöbbször azonban Frankfurt am Mainban (1562, I. Miksa; 1612, Mátyás; 1619, II. Ferdinánd; 1658, I. Lipót; 1711, VI. Károly; 1742, VII. Károly; 1745, I. Ferenc; 1764, II. József; 1790, II. Lipót; 1792, II. Ferenc) került sor.

Az Aranybulla lehetőséget adott arra, hogy ha „a szükség úgy kívánja", a választók még a császár életében (vivente imperatore) válasszanak római királyt, jövendő császárt. Ilyenkor a római királyt ugyanúgy megválasztották és megkoronázták, a megválasztott személy ugyanúgy esküt tett a választási kapitulációra, ám továbbra is a római királyi címet viselte, és semmilyen kormányzati jogkört nem kapott. Kivételt jelentett ez alól, ha a császár valamilyen konkrét kormányzati feladattal bízta meg őt (pl. V. Károly 1531-ben megválasztott és megkoronázott öccsét, Ferdinándot). A császár életében annak utódául választott római király a császár halálakor automatikusan, minden külön eljárás nélkül annak örökébe lépett. Ily módon elkerülhető volt az interregnum. Ugyanakkor a császárnak ilyen esetekben lehetősége nyílt befolyást gyakorolni az utód személyének kiválasztására, s többek között így sikerült a Habsburgoknak 300 éven át megszakítás nélkül elnyerni a császári koronát. A császári cím azonban nem vált örökletessé, amit bizonyít, hogy minden császár trónra lépését törvényes választás előzte meg, illetve hogy 1742-ben minden Habsburg-erőfeszítés ellenére a Wittelsbach-dinasztiából származó Károly Albert bajor választó (választófe- jedelem:1726-1745, császár: 1742-1745) nyerte el a koronát. A kora újkor folyamán nyolc alkalommal fordult elő, hogy a császár életében választottak római királyt (1486, I. Miksa; 1531, I. Ferdinánd; 1562, II. Miksa; 1575, II. Rudolf; 1636, III. Ferdinánd; 1653, IV Ferdinánd; 1690, I. József; 1764, II. József).

A választófejedelmek királyválasztó gyűlését a mainzi érsek, akadályoztatása esetén a trieri érsek volt köteles összehívni a császár halálhírének vételétől számított egy hónapon belül. Ha a trieri érsek is elmulasztotta volna kötelességét, a választófejedelmeknek önként kellett összegyűlniük. Az értesítések kiküldésétől számított három hónapon belül a választóknak vagy személyesen kellett megjelenniük a választóvárosban, Frankfurtban, vagy pedig egy megfelelő meghatalmazással ellátott követséget kellett küldeniük maguk helyett. A választók vagy követeik ünnepélyes bevonulása után hosszadalmas tárgyalások kezdődtek, amelyek során megállapodtak a választási kapituláció pontjairól, a választási és koronázási ceremóniák részleteiről. A választásra a frankfurti Szent Bertalan-templom választókápolnájában (Wahl- kapelle) került sor, ettől csak háború vagy járvány esetében lehetett eltérni. (A kora újkorban öt alkalommal volt más helyszíne a választásnak: 1531-ben Köln, 1575-ben és 1636-ban Regensburg, 1653-ban és 1690-ben Augsburg.) A választók vagy követeik rangsorrendben adták le szavazatukat, elsőnek a trieri, aztán a kölni érsek szavazott, majd a cseh király, a bajor herceg, a pfalzi gróf, a szász herceg, a brandenburgi őrgróf, végül a braunschweigi herceg (18. század közepi állapot). Utolsónak a gyűlésen elnöklő mainzi érsek adta le a voksát. Szavazni szóban lehetett, és a szavazatok többségét megkapó személy lett a római király. A megválasztottnak ekkor személyesen meg kellett esküdnie a választási kapitulációra, hogy gyakorolhassa az uralkodói jogköröket. A választást követően általában 1-3 héten belül sor került a koronázásra is. A ceremóniát a mainzi vagy a kölni érsek vezette le, attól függően, hogy melyikük territóriumán került sor a koronázásra. Frankfurt a mainzi érsekhez tartozott, így kivételnek tekinthető, hogy 1742-ben Kelemen Ágost kölni érsek (1723-1761) – az éppen megkoronázandó Károly Albert bajor választó fivére – végezte a koronázást.

A koronázást nagyszabású ünnepség követte Frankfurtban a városháza, a Römer előtt, ahol a választófejedelmek mint főhivatalnokok vagy – és ez volt a gyakoribb – helyetteseik, az örökös hivatalnokok teljesítették az Aranybullában foglalt kötelességeiket (lásd a táblázatot a 175. oldalon). Először a főmarsall léptetett lovon a téren felhalmozott zabrakáshoz, egy füles ezüstedénnyel merített belőle, és a császárhoz vitte. Ezzel szimbolikusan gondoskodott a császári istállókról. Ezután a császári asztal ellátása következett: a főkamarás ezüsttálban vizet és egy törülközőt vitt a császárnak, a főétekfogó egy darabot a téren felállított alkalmi bódéban sülő ökör húsából, végül a főpohárnok vitt egy kupa bort az új császárnak a téren lévő, kétfejű sast formázó szökőkútból. Eközben a főkincstartó lóra szállva egy erszényből pénzt szórt szét az ünnepségre összesereglett frankfurtiaknak. Ezek végeztével sor került a pazar koronázási lakomára.

A német-római császár jogköreit három csoportba lehet sorolni: császári felségjogok (Reservatrechte, iura caesarea reservata), korlátozott felségjogok (beschrankte Reser- vatrechte, iura caesarea reservata limitata), birodalmi gyűléssel közösen gyakorolt jogok (Komitialrechte, iura comitialia). A császári felségjogok azon császári jogköröket jelentették, amelyek gyakorlásában a császár teljes önállóságot élvezett. Ezeket a jogosítványokat sehol sem sorolták fel pontosan, de az biztos, hogy a legkevésbé jelentősek tartoztak közéjük. Idetartozott az alacsonyabb rangú birodalmi hűbérek (pl. birodalmi lovagi birtokok) visszaháramlás utáni újraeladományozása, a rangemelés, a jegyzők kinevezésének joga, ülnökök delegálása és elnökök jelölése a Birodalmi Kamarai Bíróságba, a kamarabírók kinevezése. A császár adományozhatott egyetemi kiváltságokat, tudományos címeket és fokozatokat, privilégiumokat. Jogában állt diszpenzációkat kimondani, nagykorúsítani, törvénytelen gyermeket törvényesíteni, elsősorban a saját birtokaihoz tartozó egyházi intézmények esetében az egyházat védelmezni. Megillette a ius primariarum precum (a koronázás után elsőként megürülő egyházi javadalomba új személy kinevezése), a kenyérlevelek adományozásának joga (Recht der Panisbriefe, vagyis jogában állt elrendelni, hogy egy kolostor vagy apátság lásson el ruházattal, élelemmel, itallal egy elszegényedett laikust annak élete végéig), bizonyos jogok a pápaválasztásnál és egyházi hivatalnokok kinevezésénél. A korlátozott felségjogok olyan jogkörök voltak, amelyek gyakorlásában a császár a választófejedelmek egyetértéséhez, jóváhagyásához volt kötve. Ezek a jogok a választófejedelmek különleges szerepének tanúsítványai. Bár nincsenek sehol tételesen feljegyezve, de a császári választási kapitulációk tanulmányozásával figyelemmel kísérhető a csoport folyamatos bővülése. A császárnak a választók jóváhagyását kellett kérnie többek között a császárra visszaháramlott magasabb rangú hűbérek újra-el- adományozásához, a birodalmi gyűlés összehívásához, birodalmi rendek birodalmi átok alá vonásához, valamint a legfontosabb birodalmi pénz-, vám- és kereskedelemügyi rendelkezések kihirdetéséhez. Végül a birodalmi gyűléssel együtt gyakorolható jogok következnek, amelyek a birodalmi gyűlés és a császár egyetértését igényelték. Ebbe a körbe tartozott a legtöbb hagyományos felségjog, legteljesebb felsorolásuk a vesztfáliai béke osnabrücki szerződése VIII. artikulusának 2. paragrafusában olvasható. Idetartozott a törvényhozás, az adók és vámok kivetésének és megemelésének, valamint a hadüzenet küldésének joga. A rendekkel közösen kellett dönteni békék, szövetségi és egyéb nemzetközi szerződések megkötéséről, katonák toborzásának és beszállásolásának elrendeléséről. Szintén a birodalmi gyűléssel egyetértésben kellett határozni arról, ha a birodalmi rendek uralma alatt álló területeken új erődítményeket akartak létrehozni a birodalom nevében, vagy ha a már meglévőkbe őrséget akartak kirendelni.

A birodalmi gyűlés

A birodalom törvényhozó és ügyintéző szerve a birodalmi gyűlés volt, amelyen a császár és a birodalmi rendek vehettek részt. Birodalmi rendnek azon személyek és testületek számítottak, akiknek ülési és szavazati joguk volt a gyűlésben. Kivételes csoport volt köztük a birodalmi lovagság, amely birodalmi rendi volta ellenére sem szavazati, sem részvételi joggal nem rendelkezett. A birodalmi rendek köre a 16. század elejére kristályosodott ki. Az 1521-es birodalmi gyűlésen készült el a mérvadónak tekintett birodalmi matrikula, amely felsorolta a birodalmi rendeket, és meghatározta a birodalmi hadsereg számára teljesítendő katonaállítási és anyagi kötelezettségeiket. Számuk a korszakban változott: 1521-ben 383, 1755-1760 körül 237, 1792-ben 294 birodalmi rendet tartottak számon.

A birodalmi gyűlés előzményeit a középkori választófejedelmi és udvari gyűlésekben kell keresni. Csak a 15. század végi nagy birodalmi reformmozgalom során sikerült elérni a birodalmi gyűlés intézményesítését, és hivatalosan az elsőt 1489-ben tartották. A 15. század végi szabály szerint birodalmi gyűlést évente össze kellett hívni, ám ez a gyakorlatban nem működött. Később tízévente legalább egyszer össze kellett hívni, majd a vesztfáliai béke úgy rendelkezett, hogy olyan gyakran kell birodalmi gyűlést tartani, ahogy a szükség kívánja. 1489 és 1663 között 40-45 alkalommal hívták össze a birodalmi rendeket. A helyszín mindig egy birodalmi város volt, az augsburgi vallásbéke után lehetőleg olyan, ahol mindkét bevett vallás gyakorlása nyilvános volt. A 16. században tartottak birodalmi gyűlést Augsburgban, Freiburg- ban, Konstanzban, Kölnben, Nürnbergben, Speyerben, Regensburgban, Trierben, Wormsban, a század végétől azonban Regensburg lett az állandó helyszín. A birodalmi gyűlések néha csak pár hétig tartottak, máskor azonban hónapokig üléseztek a rendek.

A császárnak vagy a római királynak nem kellett személyesen megjelennie a birodalmi gyűlésen. Kivételnek tekinthető, hogy I. Miksa megjelent az 1495-ös wormsi, V Károly az 1521-es, szintén wormsi, I. Ferdinánd az 1532-es regensburgi, III. Ferdinánd pedig az 1653-1654-es regensburgi birodalmi gyűlésen. A gyakorlat szerint az uralkodót egy császári főmegbízott (Prinzipalkommissar) képviselte, aki mellé két társmegbízottat (Konkommissar) adtak segítségül. A rendek is küldhettek maguk helyett követet, sőt szavazatuk érvényesítését rábízhatták egy másik birodalmi rend követére, ha azonos kollégiumban szavaztak.

A birodalmi gyűlés háromkamarás volt, három ún. kollégiumból állt össze: a választófejedelmi kollégiumból (Kurfürstenkollegium), a fejedelmi kollégiumból (Fürs- tenkollegium) és a birodalmi városi kollégiumból (reichsstadtisches Kollegium). Az első, a választófejedelmi kollégium tagjai a választófejedelmek voltak, létszáma tehát kezdetben 7, 1649-től 8, 1708-tól 9, 1777-től 8, 1803-tól 10 volt. A kollégium elnöke a main- zi érsek, birodalmi főkancellár volt. O vezette a kollégium üléseinek jegyzőkönyvét, és a rangsorrendben történő szavazáson ő adta le utolsóként a szavazatát.

A második, a fejedelmi kollégiumban kaptak helyet a birodalmi fejedelmek, grófok, urak és prelátusok. A kollégium egy egyházi és egy világi táblára oszlott, a terem jobb oldalán ültek az egyházi, bal oldalán a világi rendek. A vesztfáliai béke után, amely a birodalom intézményeiben felekezeti paritást írt elő, a gyűlésben létrejött az ún. kereszttábla (Querbank), amelyen az ágostai hitvallású püspökök foglaltak helyet. A kollégiumban az elnöki tisztet Ausztria, illetve Salzburg felváltva töltötte be. A 18. század végén a fejedelmi kollégiumban összesen 100 szavazat volt, amit a területi alapú képviselet révén sikerült állandósítani. Ez azt jelentette, hogy a szavazatokat a birodalmi rendi jogállású területekhez kötötték. Így ha valaki három birodalmi rendi jogállású területtel rendelkezett, három szavazata volt, ha viszont egy birodalmi rendi területet hárman birtokoltak, hárman adhattak le egy szavazatot. Kivételt csupán néhány olyan birodalmi rend jelentett, akik a középkorban a család által viselt magas hivatalok révén jutottak birodalmi rendi jogálláshoz, s így esetükben a jogállás a hivatalhoz, nem a területhez kötődött (Personalisten). Míg a birodalmi fejedelmek egyéni szavazattal (Virilstimme) rendelkeztek, amelyekből összesen 94 volt, a grófokat és prelátusokat 6 táblába (kúriába), a sváb prelátusi, a sváb grófi és nemesi, a rajnai prelátusi, a wetteraui grófi és nemesi, a frank grófi és nemesi, illetve a vesztfáliai nemesi táblába sorolták. Ezeknek a tagjai közösen rendelkeztek 1-1, összesen 6 kuriális szavazattal (Kurialstimme). A szavazatokat az egyházi és a világi tábla tagjai felváltva adták le, míg az egyházi rendek el nem fogytak, utána a világiak egymás után adták le a voksokat. A szavazást az egyéni szavazattal rendelkező fejedelmek kezdték, utánuk következtek a kuriális szavazatok. A szavazás szóban és írásban is történhetett. A döntés szavazattöbbséggel született meg.

A harmadik kollégium a birodalmi városi kollégium volt, ahová a birodalmi rendi jogállással rendelkező városok küldhették el követeiket. A kollégium létszáma a kora újkor folyamán a birodalmi városok hanyatlásával párhuzamosan csökkent. 1521- ben számuk 85 volt, a vesztfáliai béke után már csak 51, az 1803-as határozat pedig 6 birodalmi várost hagyott meg jogállásában. A kollégiumban a városokat a rajnai és a sváb táblába sorolták be. Minden város egy szavazattal rendelkezett, és a két tábla tagjai felváltva adták le a szavazatukat. A kollégium elnöki tisztét mindig az a város töltötte be, ahol éppen a birodalmi gyűlést tartották, és ez volt az, amelyik szavazáskor utolsóként adta le a vótumát. Bár testületként már a 15. század végén megjelentek, a birodalmi városok eleinte csak tanácskozási joggal rendelkeztek. Szavazati jogukat 1582-ben ismerték el, ám a birodalmi gyűlésben sokkal inkább az első két kollégium egyetértését tartották fontosnak. A vesztfáliai béke biztosította számukra a döntési szavazatot (votum decisivum), azaz ekkor ismerték el a három kollégium egyenrangúságát.

A birodalmi gyűlést a császár hívta össze, de a helyszínről és az időpontról a választófejedelmekkel is egyeztetnie kellett. A birodalmi gyűlés a három kollégium együttes, ünnepélyes keretek között megnyitott ülésével és a követek meghatalmazásainak felolvasásával, hitelesítésével kezdődött. Ezután a császár vagy megbízottja felolvasta a propozíciókat, vagyis a birodalmi gyűlés napirendjét. A császárnak kevés beleszólása volt abba, mely témák kerüljenek terítékre, a tárgyalás sorrendjét azonban maga határozhatta meg. A kezdeményezés joga a császárt illette, aki személyesen, udvari rendeletben vagy a főmegbízott révén terjeszthette elő a propozíciókat. A napirendi pontokon kérvény (supplicatio) beadásával lehetett módosítani, amit a birodalmi rendek is megtehettek. Ezután az indítványokat megszövegezték, majd a birodalmi gyűlés egészét koordináló, a mainzi érsek mint főkancellár irányítása alatt álló birodalmi direktórium vitára bocsátotta őket. Az egyes ügyek részletes megtárgyalása a kollégiumok saját ülésén történt, közös vitát nem tartottak. A vita lezárásaként a kollégiumok egy-egy határozatot (conclusum) hoztak, és megküldték a másik két testületnek egyeztetés céljából. Amikor a választófejedelmi és a fejedelmi kollégiumnak sikerült közös álláspontot kialakítani, akkor született meg a kettős határozat (conclusum douorum), és a birodalmi városi kollégium csatlakozásával a hármas határozat (conclusum trium). A kollégiumok a tárgyalások eredményét ajánlás (Reichsgutach- ten) formájában terjesztették a császár elé, aki ratifikálta a dokumentumot. A megerősített szöveg volt a határozat (Reichsschluss, Reichsrezess). A birodalmi gyűlés végén a gyűlés során hozott összes határozatot összegyűjtötték, sorba rendezték, és a császár hangosan felolvasva vagy császári dekrétum megküldésével kihirdette azokat (promulgatio). Az összegyűjtött, rendezett és kihirdetett határozatok összességét birodalmi végzésnek (Reichsabschied) nevezték. A végzés több határozatból álló, tematikus egységei voltak a birodalmi törvények (Reichsgesetz). A birodalmi gyűlés állandósulása előtt, az 1613-as gyűlést leszámítva, valamennyi Reichsabschied kibocsátásával végződött. Utoljára az 1653-1654-es birodalmi gyűlésen született végzés (Jüngster Reichsabschied, recessus novissimus imperii), mivel az 1663-1664-es birodalmi gyűlés 1806-ig megszakítás nélkül ülésezett.

A vesztfáliai béke megkötése után a vallási kérdésekben való eljárás annyiban módosult, hogy ezekben az ügyekben nem a többségi elv alapján, hanem a bevett felekezetek megegyezésével kellett döntést hozni. Ennek nyomán két testület alakult meg 1653-ban: a Corpus Evangelicorum és a Corpus Catholicorum. Előbbi a szász választófejedelem vezetése alatt a nevében jelzett evangélikus, valamint a református rendeket tömörítette, akiknek vallási egyenjogúságát a vesztfáliai béke ismerte el. A Corpus Evangelicorum rendszeres üléseivel, határozott fellépésével a protestáns érdekek hatékony képviselője volt a birodalmi gyűlésben. Ezzel szemben a katolikus rendeket összefogó, a mainzi érsek vezetése alatt működő Corpus Catholicorum jóval lazább szervezetű volt, és üléseket is csak elvétve tartottak, hiszen a katolikus többség és katolikus császár miatt nem volt igazán szükségük komolyabb szerveződésre.

1662-ig a birodalmi gyűlések közötti időszakokban birodalmi deputációk (Reichs- deputation) kezébe helyezték a birodalmi ügyintézést. A deputáció a császár és a birodalom által választott rendi ügyintéző testület volt, amely a birodalmi kerületekkel (Reichskreis) együtt felügyelte a birodalmi béke megőrzését. A deputáció gyűléseire (Reichsdeputationstag) a választófejedelmek, változó számú birodalmi fejedelem, két birodalmi gróf, egy birodalmi prelátus és hat birodalmi város voltak hivatalosak, illetve küldhették el képviselőiket. Ily módon a birodalmi gyűlés mindhárom kollégiuma képviseltethette magát. A deputáción belül a választófejedelmek külön testületet alkottak, a többiek együtt üléseztek Ausztria elnöklete alatt. A birodalmi gyűlés állandósulásával a deputációk funkciójukat vesztették, és 1662 után már csak ún. rendkívüli birodalmi deputációk felállítására került sor (aufierordentliche Reichsdeputation, megkülönböztetésképp a korábbi, a birodalmi gyűlések között működő rendes – or- dentliche – deputációktól). Ezek egy-egy bel- vagy külpolitikai ügy elintézésére alakultak, és szintén mindhárom kollégium képviselőit magukban foglalták. Különös jelentőséggel bírtak közöttük a békeszerződések tárgyalásai során működő békedelegációk, illetve az 1802. augusztus 24-én felállított rendkívüli deputáció, amely a következő év elején a Reichsdeputationshauptschluss elfogadásáról döntött.

A birodalmi gyűlésen azon ügyeket tárgyalták meg, amelyeknek eldöntéséhez a császár és a rendek közös döntése volt szükséges (lásd iura comitialia), itt zajlott a legtágabb értelemben vett törvényhozás. Határoztak többek között háborúk indításáról, békék, szerződések megkötéséről, a birodalmi hadsereg kiállításáról, beszállásolásáról, a birodalmi erődítmények sorsáról. A birodalmi gyűlésen dőlt el az adók kivetése is. 1495-ben I. Miksa szorgalmazására bevezették a közönséges fillért (ge- meiner Pfennig), amelyet minden 15 év feletti alattvalónak fizetnie kellett a Birodalmi Kamarai Bíróság és főleg az oszmánok és franciák elleni háborúk finanszírozására. Az adó beszedését azonban képtelenek voltak megszervezni, így a közönséges fillért 1505-ben eltörölték. A későbbiekben a török elleni háborúk során a császár töröksegély (Türkenhilfe) formájában igyekezett támogatást szerezni a rendektől. Ez lehetett azonnali segély (beeilende Hilfe), amikor a védekezéshez szükséges eszközöket a rendek azonnal rendelkezésre bocsátották, vagy tartós segély (beharrliche Hilfe), amely hosszabb ideig tartó, átfogó támogatást jelentett. A töröksegély keretében a rendek vagy birodalmi csapatok kiállítását ajánlották meg (védekező jelleggel), vagy a katonai határvonal kiépítésére és fejlesztésére szavaztak meg építési pénzt (Baugeld), de az is előfordult, hogy idegen zsoldosok finanszírozására ajánlottak meg összegeket. Másik fontos adó a birodalomban a Römermonat volt, amely a wormsi matrikula alapján a birodalmi rendekre kirótt hadiadót jelentette 1521-1806 között. Eredetileg a birodalmi rendeknek kötelességük volt kíséretet biztosítani a római királynak, amikor Rómába utazott császárárrá koronáztatni magát (Romfahrt). A szokás elhalása után az összeget, amelyet a rendek a kíséretre fordítottak volna, a hadipénztárba utalták át, emiatt az adó jogosságát a korszakban folyamatosan vitatták.

Amikor 1663-ban újabb birodalmi gyűlést hívtak össze, senki nem gondolta, hogy 143 évig fog tartani. A gyűlés lényegében a birodalom bukásáig, 1806 augusztusáig ülésezett, és a történetírásba az állandó birodalmi gyűlés (immerwahrender Recihs- tag) néven vonult be. A gyűlés a regensburgi városházán nyílt meg, és két rövidebb időszakot leszámítva ott is működött. Először 1713-ban vonultak át a rendek Augs- burgba a Regensburgban dühöngő pestis elől, majd VII. Károly császár helyezte át a gyűlés székhelyét Frankfurt am Mainba 1742 és 1745 között. Mivel a gyűlés folyamatosan zajlott, a császár és a rendek részéről is általánossá vált a követküldés szokása, és hamarosan küldöttgyűléssé alakult át az összejövetel. A császárt helyettesítő főmegbízotti tisztet 1748-tól folyamatosan a Thurn und Taxis hercegek töltötték be, akik kellően gazdagok voltak ahhoz, hogy a szükséges állandó császári reprezentáció költségeit magukra vállalják. Szintén a szakadatlan ülésezésből fakadt, hogy az állandó birodalmi gyűlés időszakában már egyetlen birodalmi végzés sem született. A gyűlésen elfogadott intézkedések megmaradtak tehát birodalmi határozat formájában, ami természetesen nem vont le kötelező érvényükből.

Legfelsőbb birodalmi bíróságok

A kora újkorban két legfelsőbb birodalmi bíróság működött, a Birodalmi Udvari Tanács, amely a császár nevében hozta ítéleteit, és a kifejezetten rendi jellegű Birodalmi Kamarai Bíróság. A Birodalmi Udvari Tanács előzményei az I. Miksa és V. Károly császár idején működő udvari tanácsokban (Hofrat) keresendők. A későbbi I. Ferdinánd császár – akinek V. Károly már a húszas évek közepén átadta az osztrák örökös tartományok kormányzatát – saját udvari tanácsot állított fel, amely V. Károly haláláig a császári Udvari Tanáccsal konkurálva tevékenykedett. Ferdinánd Udvari Tanácsának hatásköre mind az osztrák örökös tartományokra, mind a birodalomra kiterjedt, és kormányzati, igazgatási és bírósági hatóságként egyaránt működött.

A Birodalmi Udvari Tanácsot Ferdinánd 1559-ben hozta létre, és ekkor a birodalmi és örökös tartományi ügyeket egyaránt kezelte. Ez a tanács egy császártól függő kollegiális szerv volt, s elsősorban igazságszolgáltatási tevékenysége révén nyert jelentőséget. Ez volt az a legfelsőbb bíróság, amelyen keresztül a császár mint a birodalom legfőbb bírája gyakorolta jogait. Székhelye a császári székhely volt. Tagjai az elnöki tisztet viselő császáron kívül az alelnök, a birodalmi alkancellár és 18 tanácsos voltak, de a létszám egyes időszakokban elérhette a 30 főt is. A tanács tagjait a császár nevezte ki, kivéve a birodalmi alkancellárt, akinek kinevezése a birodalmi főkancellár hatáskörébe tartozott. A tanácstagokat német származású személyek közül válogatták, és hat tag evangélikus vallású volt. A vesztfáliai béke értelmében a paritás elvének megfelelően a tanács felének kellett volna a protestánsok közül kikerülnie, ám a szerv fennállása alatt ez sosem valósult meg. A Birodalmi Udvari Tanács tagjaival szemben idővel elvárás lett, hogy jogi ismeretekkel rendelkezzenek. A tanács tagjai két táblára oszlottak. Az ún. úri táblába (Herrenbank) tartoztak a nemesség soraiból kikerülő tagok, az ún. tudóstáblába (Gelehrtenbank) pedig a jogi ismeretekkel is rendelkező szakemberek. A tanács eljárásrendje szerint utóbbiak végezték az ítélkezés érdemi részét. Amennyiben a tanács nem tudott határozatra jutni egy adott ügyben, úgy a császár személyesen döntött a kérdésben.

A Birodalmi Udvari Tanács foglalkozott egyrészt a közvetlen birodalmi rendek büntetőügyeivel, a jogszolgáltatás megtagadása miatt benyújtott panaszokkal. Ebben a tekintetben hatásköre ütközött a Birodalmi Kamarai Bíróságéval. A Birodalmi Udvari Tanácshoz tartoztak másrészt a hűbérjogi kérdések, voltak bizonyos jogosítványai a császári privilégiumok és felségjogok területén. Utóbbiak közé tartozott, hogy vétót emelhetett birodalmi törvények ellen, joga volt törvényjavaslatokat kezdeményezni, felfüggeszthette a korábban kimondott birodalmi átkot. Ennek a szervnek a kizárólagos hatáskörébe tartoztak továbbá a birodalomhoz tartozó itáliai területek ügyei is.

Évente mintegy 2-3 ezer beadvány érkezett a Birodalmi Udvari Tanácshoz, elsősorban a birodalom déli (katolikus) területeiről. Ez közel tízszer annyi volt, mint a Birodalmi Kamarai Bírósághoz beérkező panaszok száma. Ezt a tágabb hatáskörön túl az is indokolhatta, hogy eljárásrendje megegyezett ugyan a Birodalmi Kamarai Bíróságéval, ám alacsonyabb létszáma miatt sokkal gyorsabban és költségkímélőbben működött. Fontos továbbá, hogy a Birodalmi Udvari Tanács a császár nevében ítélkezett, így határozatainak könnyebb volt érvényt szerezni.

A Birodalmi Kamarai Bíróság előzménye a középkori Királyi Kamarabíróság (Kö- nigliches Kammergericht) volt. Mivel utóbbi székhelye az uralkodó tartózkodási helyével együtt változott, a jogszolgáltatásban komoly fennakadásokat okozott, ha az uralkodó sokat tartózkodott birodalmon kívüli birtokain. Ennek orvoslására, valamint a birodalmi béke őrzésére az 1495-ös wormsi birodalmi reform keretében felállították a Birodalmi Kamarai Bíróságot, amelyet nagymértékben függetlenítettek az uralkodótól. Egyrészt úgy, hogy állandó székhelyet jelöltek ki számára a birodalmon belül. Kezdetben Frankfurtba helyezték a bíróságot, ám székhelye többször módosult (Worms, Augsburg, Nürnberg, Regensburg, Esslingen stb.). 1527-től Speyerben, majd 1689-től 1806-ig Wetzlarban működött. Másrészt a Birodalmi Kamarai Bíróság összetételében és tevékenységében jelentős szerepet kaptak a birodalmi rendek. Ez a szerv, mivel kevéssé függött az uralkodótól, interregnum idején is zavartalanul működött, rendtartásai (a jelentősebbek 1495-ben, 1555-ben, 1654-ben születtek) birodalmi alaptörvénynek számítottak. A bíróság finanszírozására évente kétszer fizetendő kamarai adót (Kammerzieler) vetettek ki.

A Birodalmi Kamarai Bíróság első ülését I. Miksa császár személyesen nyitotta meg 1495. október 31-én Frankfurt am Mainban. A bíróság élén egy császár által kinevezett, a közvetlen birodalmi nemesség soraiból kikerülő kamarabíró (Kammerrichter) állt. Feladata, mivel jogi végzettséggel nem kellett rendelkeznie, adminisztratív jellegű volt: vezette a bíróságot, kiutalta a tárgyalandó ügyeket a bírósági ülnököknek (Assessor), elnökölt a nyilvános audienciákon. A tanácskozásokat 4 elnök (Prasident) irányította, akiket a császár jelölt ezekre a pozíciókra, és akik közül – különösen a vesztfáliai béke után – 2 katolikus, 2 protestáns volt. Hasonlóan ügyeltek 1648 után a meghatározott felekezeti arányszám betartására az érdemi munkát végző ülnökök delegálásakor, akik között 26 katolikus és 24 protestáns volt. Az ülnökök száma a bíróság bő 300 éves fennállása alatt többször változott, a kezdeti 24-ről 50-re, majd 54-re emelkedett. Az ülnököket a császár, a választófejedelmek, valamint a birodalmi kerületek delegálták. Az egyes ügyeket különböző létszámú tanácsokban tárgyalták meg, amelyek meghatározott napokon üléseztek. Jelentéktelenebb esetekben is legalább 4 ülnök vizsgálta a problémát, de a nagy horderejű ügyek kedvéért néha a bíróság valamennyi tagja részt vett a tanácskozáson.

A Birodalmi Kamarai Bíróság első fokon és legfelső fokon ítélkezett a birodalmi béke megszegői, valamint a közvetlen birodalmi rendek ellen irányuló eljárásokban. Fellebbviteli fórumként szolgált a birodalomban mindazon területeken, amelyeknek ura nem rendelkezett legfelsőbb bírói hatalommal (vagyis privilegium de non appe- landóval, lásd választófejedelmi kiváltságok). Ide fordulhattak az alattvalók, ha a helyi bíróságok megtagadták vagy sérelmesen hosszan késleltették számukra a jogszolgáltatást. A Birodalmi Kamarai Bíróság a 18. században évente 2-300 ügyben járt el, ami messze elmaradt a másik legfelsőbb bíróság, a Birodalmi Udvari Tanács ügyszámától. Az ügyek túlnyomó többsége az északi protestáns területekről érkezett, ahol szívesebben fordultak a felekezeti paritás elvét figyelembe vevő, kifejezetten rendi bírósághoz.

A birodalmi kerületi rendszer

A birodalmi kerületek (Reichskreise) a kora újkor elején létrehozott területi-politikai egységek voltak, a birodalmi gyűlés mellett ezek működésén keresztül valósult meg a birodalmi alkotmány. Már a 14. században születtek különböző elveken nyugvó kerületi beosztások, ám hosszú távon működésképtelennek bizonyultak. Bár I. Miksa 1486-os reformelképzeléseiben is szerepelt egy tartós kerületi rendszer kiépítése, az első beosztás csak az 1500-as augsburgi birodalmi gyűlésen készült el. Ekkor 6 kerületet alakítottak ki: frank, bajor, sváb, felső-rajnai, alsó-rajna-vesztfáliai, szász. Ez a beosztás nem terjedt ki a választófejedelemségekre és az osztrák örökös tartományokra, amelyeket csak az 1512-es módosításkor tagoltak be, és amelyekkel együtt 10 kerület jött létre: burgund, osztrák, sváb, frank, bajor, alsó-szász, felső-szász, felső-rajnai, alsó-rajna-vesztfáliai, rajnai (pfalzi) választói. Továbbra sem vonatkozott a beosztás a birodalmi lovagok birtokaira, Cseh- és Morvaországra, Sziléziára, Svájcra, az itáliai területekre, valamint a Német Lovagrend birtokaira. A birodalmi kerületeknek két fő feladatuk volt: őrködtek az 1495-ös birodalmi béke felett, valamint végrehajtották a birodalmi gyűlés rendelkezéseit és a legfelsőbb bíróságok ítéleteit. A birodalmi kerületek szerepet kaptak a 16. század elején a birodalmi kormányokban (Reichsregiment), 1507-től javaslatot tehettek a Birodalmi Kamarai Bíróság ülnökeinek egy részére. Működésüket az 1555-ös Reichsexekutionsordnung szabta meg.

A kerületek belső életét a kerület tagjainak száma és rangja határozta meg. A birodalom nyugati, középső és déli részén, ahol sok nagy hatalmú, birodalmi rendi jogállású tagja volt a kerületeknek, eredményesen működő önigazgatási egységekké nőtték ki magukat, ellentétben azokkal a kerületekkel, ahol egy fejedelem szava volt a döntő (pl. osztrák kerület). A kerületekben a birodalom kisebb hatalmú tagjai is politikai súllyal bírhattak, de a nagyobb rendek, különösen a választófejedelmek megjelenése mindig a kisebb hatalmak kiszorulását vonta maga után (főleg 1648 után vált gyakorivá). Több helyen nehezítette a rendszer működését, hogy a határok politikailag, kulturálisan összetartozó területeket szeltek át. Befolyásolták továbbá a reformáció után a kerületek életét a felekezeti viszonyok. A 18. század végén protestáns többségű volt a felső-szász (99,6%), az alsó-szász (98,5%) és a felső-rajnai (75%) kerület, katolikus többségű az osztrák (92%), a bajor (97,6%), a burgund (majdnem 100%) és a rajnai választói (78%) kerület. A sváb, a frank és az alsó-rajna-vesztfáliai kerületekben a felekezetek aránya kiegyenlített volt.

A kerület belső életéhez hozzátartozott a saját kerületi hivatalok (Kreisamter) betöltése és működtetése. Az egyik legrégibb kerületi hivatal volt a kerületi főnököké (Kreishauptmann, Kreisoberst/Kreisobrist), akik eleinte a kerületi haderő parancsnokaiként a birodalmi béke megtartásáért feleltek saját kerületükben. A hivatalt az 1555-ös Reichsexekutionsordnung állandósította. A kerületi főnök volt a végrehajtó hatalom megtestesítője a kerületben, továbbra is felelt a birodalmi béke megőrzéséért és a Birodalmi Kamarai Bíróság ítéleteinek keresztülviteléért. A kerületi főnököt a kerületi gyűlés választotta általában nagyobb tekintélyű tagjai közül. Munkáját helyettese és 3-6 tanácsos segítette, akik szintén a kerületi rendek közül kerültek ki. A kerületi gyűlés összehívásának feladata két fejedelemre hárult (Kreisausschreiber), akik közül az egyik egyházi, a másik világi személy volt. Erre a tisztségre legtöbbször nagy tekintélyű, valláspolitikai szempontból mérsékelt személyeket neveztek ki, sőt a reformáció hatására előírták, hogy a vallásilag vegyes kerületekben a világi személy evangélikus legyen. A kerületi titkár (Kreissekretarius) feladata volt a kerületi gyűlések jegyzőkönyvének vezetése, a követek meghatalmazásának felolvasása, a hivatalos kerületi dokumentumok megfogalmazása, a kerületi kancelláriában (Kreiskanzlei) dolgozó kan- cellisták felügyelete.

A birodalmi kerületek legfontosabb, legfelső normaadó szerve a kerületi gyűlés (Kreistag) volt. Ezen az ülési és szavazati joggal rendelkező kerületi rendek (Kreis- stande) vehettek részt. A rendek körét a kerületi matrikulában (Kreismatrikel) tartották számon. A kerületi rendi jogállás nem volt azonos a birodalmi rendi jogállással, a kerületi gyűlésen tehát nem birodalmi rendek is részt vehettek. Így például a birodalmi lovagság tagjai, ha rendelkeztek kerületi rendi birtokkal, teljes joggal vehettek részt és szavazhattak a kerületi gyűlésen.

A kerületi gyűlésen a rendek vagy személyükben jelentek meg, vagy követet menesztettek maguk helyett. A személyes megjelenés egyre ritkább volt, hamar kialakult, hogy a rendek meghatalmazottat (Bevollmachtigte), küldöttet (Deputierte) vagy követet (Gesandte, választófejedelmek esetében envoyé) küldtek maguk helyett. A rendek és képviselőik mellett a gyűléseken részt vehettek egyéb személyek is, általában csak megfigyelőként. A császárnak joga volt például jelentősebb birodalmi ügyek esetén megbízottat (Kommissar) küldeni a kerületi gyűlésre. Sűrűn élt a császár ezen jogával a törökellenes harcok, a harmincéves vagy a XIV Lajos elleni háborúk idején. A kora újkor végére állandó elemmé vált a császári kerületi követ (kaiserlicher Kreisge- sandte) intézménye. A 18. századra szokássá vált továbbá, hogy a kerületi gyűlésekre külföldi hatalmak (Anglia, Franciaország, Oroszország, Hollandia) és jelentősebb német államok (Poroszország, Bajorország) is elküldték diplomatáikat.

A kerületi gyűlések felépítése változatos képet mutatott. A legkiforrottabb rendszerrel a sváb kerület rendelkezett, ahol 5 táblába oszlottak a rendek: az egyházi fejedelmi, a világi fejedelmi, a prelátusi, a grófi és úri, valamint a városi táblába. 4 táblás volt a frank és a felső-rajnai kerület gyűlése: az első táblát az egyházi fejedelmek, a másodikat a világi fejedelmek, a harmadikat a grófok, a negyediket a városok alkották. Szintén 4 táblába rendeződtek a vesztfáliai kerületi rendek a következőképpen: prelátusok, fejedelmek, grófok, városok. A bajor kerületben mindössze 2 táblát, 1 egyházit és 1 világit különböztettek meg, a rajnai választói kerületben pedig 1 kerekasztalt tartottak. Az alsó- és felső-szász kerületek gyűléseiben nem alkottak táblákat, az osztrák és a burgund kerületben még csak kerületi gyűléseket sem tartottak soha. A táblák léte gyakran puszta formalitás volt, hiszen a szavazatát mindenki egyénileg adhatta le.

A kerületi gyűléseket a gyűlések összehívására jogosult két fejedelem hívta össze. A meghívókat a gyűlés kezdete előtt 4-5 héttel kézbesítették, de gyakran még a kerületi gyűlések végén megállapodtak a következő összejövetel kezdetéről. Az összehívás rendszeressége változó volt, a sváb kerület volt az egyetlen, ahol békeidőben kötelező volt évente egy gyűlést tartani. A gyűlések időtartama sem volt kötött. A

  1. század elején rövid ideig, általában pár napig tartottak, a 18. században azonban már gyakoriak voltak a hetekig, hónapokig, sőt évekig tartó kerületi gyűlések. Sokszor előfordult, hogy az egyes kerületi gyűlések párhuzamosan zajlottak, különösen amikor a császár által kiadott feladatot kellett végrehajtani. A kerületek saját gyűlései mellett ritkán sor került ún. általános kerületi gyűlésre (Generalkreistag), amely több vagy minden kerület együttes gyűlését jelentette. A kerületi gyűlések színhelyéül egy-egy város nagyobb kolostora vagy városi tanácsterme szolgált. A napirenden egyrészt a kerületet, illetve az egyes kerületi rendeket érintő ügyek szerepeltek. Foglalkoztak vallásügyi panaszokkal, a rendek közötti vitás ügyekkel, a matrikula módosításával, a birodalmi bíróságok ítéleteinek végrehajtásával. Lépéseket tettek a kerület fennmaradását és fejlődését szolgáló témákban: döntöttek rendészeti, egészségügyi, kerületi biztonsági kérdésekről, útépítésekről, szabályozták egyes termékek importját és exportját, stb. Másrészt itt határoztak a több kerületet és a birodalmat érintő ügyekben is: előkészítették a császárválasztásokat, a birodalmi gyűléseket, intézkedtek a birodalmi határozatok végrehajtásáról, kijelölték a Birodalmi Kamarai Bíróság soraiba delegálandó kerületi ülnököket, megszervezték a birodalmi adók beszedését, foglalkoztak a birodalmi béke több kerületben történő megszegésével, a birodalmi bíróságok ellen beérkező panaszokkal.

A birodalmi kerületek egyik legfontosabb feladata az adóügyek kezelése volt. A legtöbb helyen működött valamilyen kerületi pénztár (Kreiskasse), s a kerületi pénzügyi igazgatás tekintélyes mennyiségű hivatalnoknak (könyvelő stb.) adott munkát. A kerületi rendek joga volt a kerületi adók beszedése (ius collectandi). A kerületi adók központi helyet foglaltak el a kerületek alkotmányában. A kerületi matrikulák határozták meg a rendek hozzájárulásának formáját (pénz- vagy terményadó) és mértékét. Szintén a kerületeknek kellett gondosodniuk a birodalmi adók (töröksegély, Römermonat) begyűjtéséről. Ritkán előfordult, hogy a rendek megegyezése, illetve a hadijog alapján rendkívüli adót vetettek ki.

A másik jelentős kerületi feladatkör a hadügy volt. A kerületeknek kellett megoldaniuk a kerületi haderő kiállítását, felfegyverzését és fenntartását. Jelentősen megemelkedtek ezek a költségek, miután békeidőben is tartottak fenn bizonyos létszámú hadsereget. A kerületi gyűlés osztotta szét rendjei között a birodalmi gyűlés által megállapított katonaállítási és anyagi hozzájárulási kötelezettséget. Az 1521-es wormsi matrikula 4 ezer lovas és 20 ezer gyalogos kiállítását írta elő a kerületeknek, az 1681-1682-es birodalmi hadialkotmány (Reichskriegsverfassung) viszont már összesen 40 ezer fő, ezen belül 12 ezer lovas és 28 ezer gyalogos katona kiállítását rendelte el. A kerületek nem egyenlő arányban vállaltak részt a katonaállításból. A 17. század végén kiállítandó 40 ezer katonának például mintegy 20%-át az osztrák kerület adta, míg a jóval gyengébb frank kerület 7,2%-kal, a bajor pedig mindössze 5,7%-kal járult hozzá a birodalmi hadsereg kiállításához.

A birodalom felbomlása

A Német-római Birodalom felbomlása hosszabb folyamat eredménye volt, amelyre katalizátorként hatottak a francia forradalom és a napóleoni háborúk eseményei. Bár

  1. Lipót (1790-1792) a reichenbachi egyezményben (1790) és a pillnitzi nyilatkozatban (1791) még képes volt kiállni az abszolutista tábor mellett, a forradalmi háború gyors expanziója hamar világossá tette, hogy a birodalom sem külső, sem belső integritását nem képes megőrizni. A főleg Ausztria és Poroszország rivalizálása miatt feszültté váló belső viszonyok a hadszíntéren sorozatos vereségekkel párosultak. Végül Poroszország az 1795-ös bázeli béke megkötésével tíz évre kivonta magát a háborúból, és bár Ausztria folytatta a küzdelmet, sorozatosan kudarcot vallott. Jelentősséggel bír az eseménysorban az 1797-es Campo Formió-i béke, amelynek titkos záradékában II. Ferenc császár kötelezte magát, hogy egy jövőbeni, a birodalommal kötendő békében bele fog egyezni a Rajna bal partjának Franciaországhoz csatolásába. Ezt végül az 1801-es lunéville-i békében rögzítették, és a birtokaiktól megfosztott birodalmi rendeket igyekeztek a birodalomhoz tartozó jobb parton kárpótolni. Tovább fokozta az erjedést az 1803-as Reichsdeputationshauptschluss, amelynek rendelkezései új rendet adtak a birodalomnak, és erőteljes szekularizációt indítottak el. A következő évben (1804) II. Ferenc császár – Napóleon újdonsült örökletes császárságát (18041815) ellensúlyozandó – felvette az örökletes osztrák császári címet, amely azonban már csak a Habsburgok országaira vonatkozott. Végül 1806. július 12-én 16 birodalmi rend (Bajorország, Baden, Württemberg, Berg és Kleve, Hessen-Darmstadt, Nas- sau-Usingen, Nassau-Weilburg, Hohenzollern-Hechingen, Hohenzollern-Sigma- ringen, Salm-Salm, Salm-Kyburg, Isenburg-Birstein, Arenberg, Liechtenstein, von der Leyen és Regensburg-Aschaffenburg) elhatározta, hogy kiválik a birodalomból, és Napóleon protektorátusa alatt megalapítja a Rajnai Szövetséget. A rendek augusztus 1-jén közölték a birodalmi gyűléssel, hogy kilépnek a birodalomból, és minden birodalmi címről és rangról lemondanak. Napóleon ekkor ultimátumot küldött II. Ferenc német-római császárnak, amelyben deklarálta, hogy a továbbiakban nem ismeri el a Német-római Birodalom alkotmányát, és követelte, hogy Ferenc augusztus 10-ig mondjon le a német-római császári címről. Ferenc osztrák császári címét azonban továbbra is elismeri. Ferenc nem várta meg a határidőt, 1806. augusztus 6-án közleményt adott ki, amelyben lemondott a német-római császári címről, és ezzel a Német Birodalom története befejeződött. A birodalom végét bejelentő nyilatkozatot egy császári herold olvasta fel a bécsi Hofburg közelében álló Kirche zu den neun Chören der Engel erkélyéről.

A Német-római Birodalom a kora újkorban egy olyan konföderációt alkotott, amelynek tagjait – különösen 1648 után – egy közös béke- és jogrendszer, valamint néhány közös intézmény (császár, birodalmi gyűlés, legfelsőbb bíróságok, kerületi rendszer) kötötte össze. Ez képezte az alapját a birodalom tagjainak többségében élő közösségtudatnak, identitásnak. A birodalom mindvégig megőrizte föderatív jellegét, ellenállt azon kísérleteknek, amelyek egyetemes birodalommá alakították volna, de nem fejlődött Franciaországhoz hasonló modern nemzetállammá sem. Erényei közé tartozott, hogy képes volt kedvező feltételeket teremteni a politikai, társadalmi, gazdasági, kulturális sokszínűségnek, hatékonyan rendezni a reformáció nyomán kibontakozó vallási ellentéteket. A birodalom kora újkori történetében meghatározó tényező volt az uralkodó és a birodalmi rendek dualizmusa, küzdelme és együttműködése, amely végső soron a császári (központi) hatalom fokozatos csökkenéséhez, a helyi hatalmak erősödéséhez vezetett. Ugyanakkor a túl sok egymásnak feszülő érdek megnehezítette a tárgyalások és a kompromisszumkeresés útját. Ennek következtében a korszak végén a birodalom már nem tudta megakadályozni hatalmasabb tagjait abban, hogy saját hatalmi érdekeik mentén politizáljanak. Az érdekellentétek lehetetlenné tették egy olyan hadsereg megszervezését, amely hatékonyan ellen tudott volna állni a nyugatról érkező, modern hódító seregeknek, valamint kerékkötőivé váltak a kor követelményeinek egyre kevésbé megfelelő, merev alkotmányos struktúra megreformálására irányuló törekvéseknek. A francia forradalom kirobbanása után a birodalom felbomlása csak idő kérdése volt. Számítottak rá a kortársak is, akik 1806-ban rezignáltan vették tudomásul, hogy a több mint 800 éves Német-római Birodalom eltűnt Európa térképéről.

SZAKIRODALOM

Aretin, Karl Ottmar von: Das Alte Reich, 1648-1806. I-IV Stuttgart, Klett-Cotta Verlag, 1993-2000. Conrad, Hermann (szerk.): Recht und Verfassung des Reiches in der Zeit Maria Theresias. Köln – Opladen, Westdeutscher Verlag, 1964.

Dotzauer, Winfried: Die deutschen Reichskreise (1383-1806). Geschichte und Aktenedition. Stuttgart, Steiner, 1998.

Hartmann, Peter Claus: Das Heilige Römische Reich deutscher Nation in der Neuzeit 1486-1806.

Stuttgart, Philipp Reclam jun. GmbH & Co., 2005. (Reclams Universal Bibliothek Nr. 17045.) Hartung, Fritz: Die Wahlkapitulationen der deutschen Kaiser und Könige. Historische Zeitschrift, 107 (1911), 306-344.

Herbers, Klaus – Neuhaus, Helmut: Das Heilige Römische Reich. Schauplatze einer tausendjahrigen Geschichte (843-1806). Köln – Weimar – Wien, Böhlau Verlag GmbH & Cie, 2005.

Hofmann, Hanns Hubert (szerk.): Quellen zum Verfassungsorganismus des Heiligen Römischen Rei- ches Deutscher Nation 1495-1815. Darmstadt, Wissenschaftliche Buchgesellschaft, 1976. (Aus- gewáhlte Quellen zur deutschen Geschichte der Neuzeit. 13.)

Neuhaus, Helmut: Das Reich in der frühen Neuzeit. München, Oldenburg, 1997. (Enzyklopádie deutscher Geschichte, Band 42.)

Schindling, Anton – Ziegler, Walter (szerk.): Die Kaiser der Neuzeit, 1519-1918. Heiliges Römisches Reich, Österreich, Deutschland. München, Beck Verlag, 1990.

Zeumer, Carl: Heiliges römisches Reich deutscher Nation. Eine Studie über den Reichstitel. Weimar, Hermann Böhlaus Nachfolger, 1910. (Quellen und Studien zur Verfassungsgeschichte der Deutschen Reiches in Mittelalter und Neuzeit. IV/2.)