Ugrás a tartalomhoz

A kora újkor története

Poór János (2009)

Osiris Kiadó

Kontler László │ FORRADALOM A PARLAMENT ELLEN: AZ ÉSZAK-AMERIKAI BRIT GYARMATOK ELSZAKADÁSA ÉS AZ EGYESÜLT ÁLLAMOK MEGSZÜLETÉSE

Kontler László │ FORRADALOM A PARLAMENT ELLEN: AZ ÉSZAK-AMERIKAI BRIT GYARMATOK ELSZAKADÁSA ÉS AZ EGYESÜLT ÁLLAMOK MEGSZÜLETÉSE

Az amerikai Alapító Atyák a kongresszus által 1776. július 4-én elfogadott Függetlenségi nyilatkozatban a Föld hatalmai közötti „különálló és egyenrangú helyre" jelentették be igényüket. Ez az igény viszonylag új volt ekkor: a gyarmatosok még az 1774-es kontinentális kongresszuson is az egyenlők birodalmának alkotmánya alatt, brit alattvalókként követelték az anyaország polgáraihoz hasonlóan történeti alapon élvezett jogaikat. De az előzmények, amelyek odáig vezettek, hogy a természetjog elvont elveire apellálva szuverén nemzetként határozzák meg önmagukat, legalábbis az 1760-as évekre nyúlnak vissza, amikor a brit kormányzat végleg feladta a kolóniák igazgatásában korábban érvényesülő – a jeles ír származású parlamenti szónok és politikai gondolkodó, Edmund Burke kifejezésével – „üdvös hanyagság" politikáját.

Burke ugyan a 18. század első felének gyakorlatára utalt, de ez a politika a gyarmatok alapításának hőskorában gyökerezett, amikor az uralkodói kiváltságlevéllel felruházott (és a személyes szabadság és önkormányzat hagyományos, öröklött angol jogaival eleve rendelkező) gyarmatosok anyaországhoz való viszonyát lényegében csak a merkantilista gazdaságpolitika határozta meg. Ennek köszönhetően a korai időktől kezdve belső ügyeikben az angol ősi alkotmány elvei alapján önigazgató entitásként tekintettek telepeikre, amelyek fölött a metropolisz rendelkezik ugyan valamiféle általános, védnöki hatáskörrel, konkrét utasításainak legitimitásához azonban szükséges, hogy a periféria elfogadja azokat. Így volt akkor is, amikor London II. Károly (1660-1685) alatt első ízben nyúlt adminisztratív eszközökhöz a kolóniák ellenőrzésére: a Lords of Trade and Plantations, a Titkos Tanács (Privy Council) által felállított kereskedelmi és gyarmatügyi hivatal francia típusú központi irányítást vezetett be a kormányzók jelentéseinek gyakorításával, a választott gyarmati gyűlések hatáskörének szűkítésével, magánkolóniák királyi kézbe vonásával. De így volt akkor is, amikor 1689 után kiderült: az anyaország politikai küzdelmeiben a koronával szemben felülkerekedő parlament által létrehozott Board of Trade and Plantations felfogása a kolóniák és az anyaország viszonyáról nemigen különbözik elődjéétől, csak éppen a parlamenti szuverenitás új keletű eszméjét igyekezne érvényesíteni ebben a viszonyban is. A gyarmatosok ezt kezdettől fogva azzal utasították el, hogy a gyarmatok és az anyaország közötti egyetlen „polgári kapocs" az uralkodó, akinek a felségjoga eredeti kiváltságaik forrása, egy olyan korszakból, amikor a parlament tekintélye csekély volt, a gyarmatok viszont rendelkeztek saját „parlamentekkel" – s mivel ezek viszonyát az előbbihez tételesen soha nem szabályozták, azt tartanak érvényesnek magukra nézve a parlament diktátumaiból, amit akarnak.

A tizenhárom észak-amerikai gyarmat státusáról, igazgatásáról és az anyaországhoz fűződő alkotmányos viszonyáról folytatott vita tehát nem volt új jelenség az 1760-as években. Ami új volt, az a központ felismerése, hogy a gyarmatok súlya a megelőző másfél évszázados fejlődés során túlságosan is megnövekedett ahhoz, hogy az irányukban mutatott „hanyagság" folytatódjék. A 18. század elején a gyarmatok népessége egyhuszada volt Nagy-Britannia és Írország népességének. 1770- ben 2 millió lakossal ez az arány már egyötöd volt: a gyarmatok a brit világ olyan jelentős alkotórészévé emelkedtek, hogy Benjamin Franklin azt jósolta, a birodalom centruma rövidesen az óceán túloldalára tolódik át. A népesség nyomása erős migrációs késztetést eredményezett, különösen annak nyomán, hogy a hétéves háború tengerentúli „kiadása", a „francia és indián háborúk" kiszorították a térségből a rivális franciákat és spanyolokat. A gyarmati kormányzatok csak üggyel-bajjal tudták ellenőrzésük alatt tartani a gombamódra szaporodó településeket és tudtak megküzdeni az őslakosokkal kialakult konfliktusok során elkövetett kölcsönös atrocitások spiráljával. Ugyanakkor 1745-től virágzott a gyarmati kereskedelem – értéke két évtized alatt mindkét irányban több mint kétszeresére növekedett –, ami az agrártermékek áremelkedése mellett a 95%-ban még mindig mezőgazdaságból élő amerikaiak va- gyonosodását eredményezte. A demográfiai és gazdasági mozgások fellazították a gyarmati társadalom paternalista struktúráit: a kistermelő gazdálkodók függése az ültetvényes arisztokraták által kínált piacoktól és hiteltől lazult, s önállóságukat erősödő politikai érdeklődéssel, vallási disszidenciával juttatták kifejezésre. Intenzívebb lett a gyarmati gyűlésekbe való választásokon a vetélkedés, s csökkent az anglikán hívek száma. A konzervatívok a hatóságok – köztük a 3 ezer mérföldnyire lévő londoni hivatalok és a király – erőtlenségét okolták.

A század közepén mind több brit tisztviselőt is aggasztott az a kiáltó ellentét, amelyet egyfelől a gyarmatok életének dinamizmusa és sokrétű feszültségei, másfelől az így-úgy összetákolt brit birodalmi igazgatás ütőképessége (azaz ennek hiánya) között felismertek. Ráadásul az 1763-as párizsi béke a meglévő gyarmatok felügyeletén kívül szükségessé tette a franciáktól és spanyoloktól szerzett területek megszervezését is, mindezt akkora államadósság mellett, amelynek csupán a kamatai évi 5 millió fontra, a békeévekben szokásos költségvetés kétharmadára rúgtak. A korona által kibocsátott 1763-as proklamáció mindenesetre rendelkezett három új királyi kormányzat (Kelet- és Nyugat-Florida, valamint Québec) létrehozásáról és arról, hogy az Appalache-hegységen túli terület alakuljon indián rezervátummá, ahol magánszemélyeknek tilos földet vásárolniuk – ettől remélve a béke fenntartását és azt, hogy a gyarmatosok vándorlása az új északi és déli területeket veszi célba. A zűrzavart azonban csak fokozta, hogy a Pontiac-féle indián felkelés kitörése nyomán sietve meghúzott határok nem vették figyelembe a betelepülés és a prémkereskedő állomások már létező realitásait, és a gyarmatosok földéhsége amúgy is csillapíthatatlan volt. A légvonalban számítva is vagy ezer mérföldnyi észak-amerikai határvidéknek a franciákkal és az indiánokkal szembeni biztosítását (meg a kalandor telepesekkel, csempészekkel, banditákkal való elbánást) e körülmények között nem lehetett „békeköltségvetésből" finanszírozni: becslések szerint a háborúk előtti erők megkettőzésére, mintegy 10 ezer főnyi állandó hadsereg állomásoztatására lett volna szükség a gyarmatokon. Ezenközben a megelőző évtizedek alatt tollasodó gyarmatosok tökéletesen érzéketlenek voltak az anyaországi kormányzat nehézségei iránt, s London számára vérforraló módon még a hajózási törvények rendelkezéseit is igyekeztek minden eszközzel kijátszani.

A birodalmi konfliktus

Az 1760-ban trónra lépő III. György (1760-1820) éppen ezekben a gyarmatbirodalom szempontjából sorsdöntő években határozta el, hogy ideje megszabadulni az elődeit tanácsaikkal irányító hatalmas whig miniszterek gyámkodásától, s a whig- tory acsarkodást és pártos intrikát a korona és az ország iránti hűségre váltani – akár azon az áron, hogy a parlamenti politika konvencióival szakítva, a kormányalakításnál személyes híveit részesíti előnyben a parlament által támogatott vezetőkkel szemben. Mindez Angliában éveken át tartó politikai instabilitással – tüntetésekkel, zavargásokkal, vitriolos pamfletekkel és újságcikkekkel – járt. Az előző emberöltő stabil és hosszú életű whig kormányainak időszaka után most viszonylag rövid életű kabineteknek kellett (volna) tőlük telhetően konzekvens módon elérni, hogy a gyarmatosok utólag részt vállaljanak a háború terheiből, s hozzájáruljanak a helyőrségek fenntartásának új költségeihez. A módszer a hajózási törvények szigorúbb hatósági ellenőrzés melletti betartatása, régi adó- és vámrendelkezések felelevenítése és újak kibocsátása volt. A király politikai mentorát és skót kegyencét, Lord Bute-ot az adminisztráció élén váltó George Grenville, a háttérből kezdetben az idősebb William Pitt (Chatham earl) által irányított Augustus Grafton, majd Frederick North kormányainak (1763-1765, 1766-1770, illetve 1770-1782) intézkedései, s a tiltakozásokra tett válaszlépések készítették elő a gyarmatosokkal kirobbant fegyveres konfliktust.

Az 1764-es Cukortörvény (Sugar Act) a 17. századi hajózási törvények szellemében fogant, s az utódjuk volt, amennyiben a csempészet letörését célozta. Ennek érdekében a gyarmatokra behozott cukor vámját csökkentette, viszont újakat vetett ki textilekre, borra, indigóra, kávéra, s a korábbiaktól eltérően kimondottan a bevételnövelésre, nem csupán a kereskedelem szabályozására tört. A vámtiszteket nagyobb hatáskörrel ruházták fel, védelmüket megerősítették, s a vámügyekben illetékes tengerészeti bíróságok joghatóságát is kibővítették. Mindez még mindig belül maradt a gyarmati kereskedelem fölött gyakorolt hagyományos ellenőrzés korlátjain. Grenville kormányfő azonban meg volt győződve arról, hogy a keletkező jövedelem elégtelen lesz (amiben jól kalkulált), s 1765 februárjában a parlament elé terjesztette javaslatát, hogy minden nyomtatványt és jogi iratot (újságokat, röpiratokat, biztosítási kötvényeket, diplomákat, sőt játékkártyákat is) illetékbélyeggel kell ellátni. A márciusban túlnyomó többséggel elfogadott Illetéktörvény (Stamp Act) zajos tiltakozást váltott ki a gyarmatosok körében. Bár az efféle megoldás Angliában 1694 óta ismert volt, s a gyarmati gyűlések is hagyatkoztak rá az 1750-es években, a parlament közvetlenül a gyarmatokra még soha nem rótt ki adót. Megszületett a híres „nincs adózás képviselet nélkül" jelszó és a massachusettsi Samuel Adams és Patrick Henry vezetésével a Szabadság fiai (Sons of Liberty) mozgalom. Tevékenysége valamennyi gyarmatra kiterjedt, tagjai tüntetéseket szerveztek, s olykor erőszakkal is megfélemlítették az illetékbélyegeket árusító brit ügynököket. 1765 októberében a gyarmatok képviselői kongresszuson hangolták össze a brit kereskedelem embargójára vonatkozó terveiket, egyúttal kérvényt is intézve a parlamenthez a törvény visszavonására. Ekkorra, júliusban a Grenville-adminisztráció helyét már a gyarmatosok iránt békülékenyebb Charles Watson-Wentworth, Rockingham márki kormánya foglalta el, amely 1766 márciusában vissza is vonta a törvényt (azzal az indokkal, hogy az nem képes beváltani a hozzá fűzött kincstári várakozásokat, és kárt okoz a brit kereskedelemnek) – igaz, egy másik törvényben (Declaratory Act) leszögezve, hogy a parlament minden körülmények között teljhatalommal rendelkezik a kolóniákra vonatkozó törvényhozás terén.

Ez az ellentmondásos, a régi tisztázatlanság állapotához visszakanyarodó politika tarthatatlan volt – végső soron már a gyarmatok számára sem volt kielégítő. A brit intézkedéssorozat 1767-ben a Grafton-kormány pénzügyminisztere, Charles Town- shend nevéhez fűződő kincstári program bevezetésével folytatódott, amely visszatért a hagyományosabb, közvetett adóztatáshoz: az új törvények (Townshend Acts) illetéket róttak ki az üveg, a papír, a festék, a tea amerikai behozatalára; s mivel az 1766-ban befolyt jövedelem még mindig csak egytizede volt az Amerikában állomásozó haderő költségének, a végrehajtó apparátust is megerősítették. Rendelkeztek a közvetlenül a kincstárnak felelős bostoni központi vámhatóság felállításáról; a gyarmati kormányzókat a gyűlések szigorú ellenőrzésére szólították fel, s arra, hogy ne hagyjanak jóvá a népképviselet kiterjesztését vagy a törvényhozás mandátumát meghosszabbító törvényeket; a kolóniák jelentőségének némileg megkésett felismerése nyomán kizárólag amerikai ügyekkel foglalkozó államtitkári posztot hoztak létre. Már a takarékosság jegyében a nyugati határvidéken magas költségen állomásozó csapatok egy részét a partvidéki városokba vonták vissza, ahol az 1765-ös Beszálláso- lási törvény (Quartering Act) a gyarmatosokat kötelezte befogadásukra és ellátásukra. Ezzel azonban nemcsak a határvidéken fokozódott a káosz, hanem egyre nőtt a polgári lakosság körében a brit szándékokkal kapcsolatos gyanakvás is. Röpiratok és újságcikkek minősítették jogtalannak a pusztán jövedelemszerzés céljával kirótt adókat, és szólítottak fel a brit áruk bojkottjára – nem is eredménytelenül: 1770-re a brit import kétharmadnyival csökkent.

A helyzet a legforróbb Massachusettsben volt, ahol a képviselőház 1768 februárjában körlevelet intézett a többi gyarmati gyűléshez, a Townshend-féle vámokat alkotmányellenesnek minősítve. Miután a frissen kinevezett államtitkár, Wills Hill, Hillsborough gróf hasztalan utasította a házat a levél visszavonására, Francis Bar- nard kormányzó feloszlatta azt. Válaszképpen felbőszült hazafiak a patrióta vezetők szavára fegyverrel zaklatták a hatóságokat, mire a brit kormány csapatokat küldött, amelyek 1768. október 1-jén meg is érkeztek, s csak idő kérdése volt, hogy a 4 ezer főnyi katonaság jelenléte a 15 ezres kikötővárosban mikor szakítja el a pattanásig feszült húrt. 1770. március 5-én egy maroknyi katona idegei felmondták a szolgálatot, s a vámház előtt az őket provokáló tömegbe lőttek. Az öt polgári áldozattal járó bostoni mészárlás a várost végérvényesen a gyarmati ellenállás szimbólumává avatta, miközben – s ezt a britek is tudták – a kormány tehetetlenségének nyílt beismerésével volt egyenértékű. A birodalmi igazgatás átszervezésének terve romokban hevert: a gyűlések és a kormányzók alig álltak szóba egymással; a gyarmati lapok nap mint nap utasították el a brit uralmat; csőcselék lepte el a városok utcáit, s itt-ott a vidéken is kóborolt; vámtisztek vitáztak kereskedőkkel, hajósokkal, királyi kormányzókkal, miközben a helyi politikában betöltött szerepük teljesen lehetetlenné tette a kereskedelmi rendelkezések hatékony és méltányos végrehajtását. A vámreformok nyomán a kincstárba befolyó összeg (1770-ben mindössze 21 ezer font) eltörpült a brit üzleti érdekeket a bojkott miatt ért veszteség (mintegy 700 ezer font) mellett.

A hivatalba lépő North-kormány a Townshend-féle programot nagyrészt elvetette, csak a tea vámját őrizte meg belőle mint „a parlament főhatalmának jelképét és a kolóniák kormányzására vonatkozó jogának kinyilatkoztatását". Jóllehet ezután vagy két éven át a felszín viszonylag nyugodt volt, s a politikusok az óceán mindkét partján az 1763 előtti állapotokhoz való visszatérést sürgették, aligha volt visszaút: az elmúlt évek tapasztalata által táplált kölcsönös gyanakvást és neheztelést nem lehetett többé eloszlatni. Az ugyancsak Samuel Adams kezdeményezésére, lényegében a kolóniák közötti kapcsolattartás céljával létrejött „levelezőbizottságok" (corresponding societies) széles körben emlegették a brit jogsértéseket, s 1773 végére az újságok szórványosan, de nyíltan feszegették a függetlenség kérdését is. Mivel a North-kormány ragaszkodott a parlamenti szuverenitáshoz, a konfrontáció elkerülhetetlen volt, de az alkalmat egy olyan intézkedés szolgáltatta, amelynek eredetileg kevés köze volt a vitához. Az 1773 májusában kibocsátott Teatörvény (Tea Act) a Kelet-indiai Társaságnak kizárólagos jogot biztosított az amerikai teaforgalmazásra, azzal a céllal, hogy a társaságot megmentse a csődtől. Ez ugyan a gyarmatosok számára leszállította a tea árát, viszont radikálisaiknak alkalmat nyújtott arra, hogy újólag rámutassanak a fennálló teavám alkotmányellenességére; s mivel a társaság a monopoljogot továbbadhatta kivételezett gyarmati kereskedőknek, a körön kívül rekedtek haragra gerjedtek. Bostonban 1773. december 16-án a Szabadság fiainak mintegy ötven, mohawk indiánnak öltözött tagja szállt fel a kikötőben veszteglő három hajóra, s a tengerbe hányta azok 342 ládányi, 10 ezer font összértékű rakományát. Londonban nemcsak a tisztviselői kar, hanem a szélesebb közvélemény egy része is megtorlásért kiáltott – ahogy North fogalmazott: „most kell tekintélyünket érvényesíteni, vagy adjuk föl örökre". A bostoni teadélután a gyarmati közvéleményt is megosztotta egy időre, mivel a szeszélyes pusztításon sokan megütköztek. A parlament által válaszul 1774 tavaszán jóváhagyott Tűrhetetlen törvények (Intolerable Acts) – másképpen Kényszerítő törvények (Coercive Acts) – aztán ismét összezárták a sorokat.

Ez utóbbiak közül a Törvény a bostoni kikötőről (Boston Port Act) 1774. június 1-jei hatállyal elrendelte, hogy zárják le a bostoni kikötőt mindaddig, amíg az elpocsékolt rakomány tulajdonosait nem kártalanítják. A Törvény Massachusetts kormányzatáról (Massachusetts Government Act) lényegében megsemmisítette a gyarmat alapítólevelében garantált önkormányzati jogokat azáltal, hogy a kormányzó mellett működő tanácsot királyi, a lényeges igazgatási és bírói hivatalokat pedig kormányzói kinevezéshez kötötte. A Pártatlan jogszolgáltatásról szóló törvény (Act for the Impartial Ad- ministration of Justice) lehetővé tette, hogy szolgálati vétséggel vádolt királyi tiszteket és hivatalnokokat Angliában állítsanak törvényszék elé. Az új Beszállásolási törvény (Quartering Act) ismét utasította a helyi adminisztrációt, hogy szükség esetén magánházaknál biztosítsanak szállást a katonáknak. Végül formálisan nem, de fogadtatását tekintve ide tartozik a Québec Act, amely 1774 júniusában a francia Kanadától megszerzett, dél felé megnövelt területű Québec kolónián helyreállította a francia polgári jogot – ezzel igencsak megbonyolítva az angol telepesek bevándorlásának feltételrendszerét – és egyenjogúsította a katolikusokat, ami a túlnyomórészt francia népesség iránt nagylelkű és felvilágosult gesztus volt, viszont felháborította a szomszédos területeken a „pápista összeesküvéstől" még mindig rettegő angolszász gyarmatosokat.

A kezdeti gyarmati ellenállás, mint láttuk, nem tűzte eleve célul a függetlenséget, hanem megelégedett tiltakozó gyűlésekkel, deklarációkkal, szervezetek létrehozásával, amelyek – egyre határozottabb, mindinkább erőszakkal is párosuló – akcióikkal a terhes rendelkezések visszavonását akarták elérni. A birodalmi vitában a szuverenitás helyével kapcsolatban felvonultatott érvek logikája azonban kezdettől fogva a különválás felé mutatott. Az illetéktörvény-kongresszus, majd a gyorsan burjánzó amerikai pamfletirodalom az angolok és bármely nép kétségbevonhatatlan, alapvető jogaként határozta meg azt, hogy személyesen vagy képviselőik által adott hozzájárulásuk nélkül ne lehessen adót kivetni rájuk. Nyíltan megmondták: ezt nem úgy kell érteni, hogy a brit alsóházban képviseletet követelnek – a körülmények, a távolság okán ez lehetetlenség volna –, hanem úgy, hogy csakis azok az általuk ismert és megválasztott személyek képviselik és adóztathatják őket, akik saját törvényhozó gyűléseikben ülnek. Az érvek színes változatossága ellenére ebben a pontban a gyarmatosok egyetértettek. Hasonló változatosság uralkodott a másik oldalon is, de a parlament adóztatási joga mellett síkraszálló angol propagandisták ugyanígy egyetértettek abban, hogy az amerikaiak, akár a brit nemzet azon kilenctizede, akik soha nem vesznek részt a képviselők megválasztásában, a „virtuális képviselet" rendszere által a parlamenti törvények hatálya alatt állnak – hiszen a parlament tagjának éppen az a hivatása, hogy a direkt választói vagy választókerületi érdekeken felülemelkedve, netán épp azok ellenében, össznemzeti, sőt összbirodalmi szempontok mérlegelésével alakítsa ki álláspontját. A valóságos képviselettől megkülönböztetett virtuális képviselet eszméjéből fakad a parlament főhatalma, szuverenitása.

Ez a felfogás valamelyest összhangban volt azzal, ahogyan a történelmi esetlegesség alapján a brit képviseleti rendszer sok évszázadon át kialakult és valóságosan működött, de képtelenségnek tűnt azon realitások felől szemlélve, amelyekre az amerikaiak alapozták a „tényleges" képviselet iránti elkötelezettségüket. Ha Manchester és Birmingham nem küld képviselőt a parlamentbe, abból nem az következik, hogy ezt Amerika se tehesse, hanem az, hogy e mostanra fontossá lett városoknak képviseletet kell biztosítani (ahogyan az egy-egy újonnan létrehozott városka esetében a gyarmatokon szinte automatikusan történt) – mondotta James Otis már 1765-ben. Az álláspontok nyilvánvalóan összeegyeztethetetlenek voltak, s az következett belőlük, amit Thomas Hutchinson massachusettsi kormányzó 1773-ban úgy fogalmazott meg: a parlament főhatalma és a kolóniák teljes függetlensége között nincs középút, mert lehetetlenség, hogy egyazon államban két önálló törvényhozás létezzék. A képviselőház azt válaszolta, ha így áll a dolog, akkor bizony „függetlenek vagyunk".

Mindennek hátterében a politikai kultúra egészének és magának a politika felfogásának a markáns szétágazása állt. Jóllehet a 18. századi amerikaiak ugyanazt az irodalmat forgatták az angol alkotmány történetéről és elméletéről, mint angol kortársaik, mást olvastak ki belőle, mint azok többsége. Számukra a tapasztalat azt mutatta, hogy a brit politika korrumpálódott és kommercializálódott, a protekcionizmus és a befolyási hálózatok martalékává vált, maga alá temette a pénztőke, a részvénypiac és az államadósság, eltávolodott eredeti elveitől, amelyeket immár csak ők, a gyarmatosok képviselnek hitelesen, leszámítva azt a radikális, republikánus vagy country whig kisebbséget, amely az anyaországban mindvégig megmaradt a nagypolitika peremvidékén. Ami azonban az ő szemükben az angol alkotmány szellemének ápolását jelentette (ennek letörése pedig zsarnoki ármányt), az brit perspektívából forradalmi eszmének tetszett – abban az értelemben is, hogy a rossz emlékű, Cromwell diktatúrájába torkolló 17. század közepi köztársasági kísérletet idézte fel. Az amerikaiak ugyanakkor egyértelműen a humanisták és 17. századi angol követőik (James Har- rington, a költő John Milton, Algernon Sidney) által felelevenített és 18. századi utódaik (John Trenchard, Thomas Gordon) által is ápolt régi római, Cicero és Sallustius műveiben rögzített köztársasági eszmény letéteményeseinek tekintették magukat, amely idealizálta a szabad (azaz mások befolyásától független) és erényes (azaz mértékletes egyszerűségben élő és a közjót mindenek elébe helyező) gazdálkodó polgárt – s mindez egybecsengett a puritán küldetéstudatban, a választott nép toposzában megnyilatkozó identitásválasztással is. Társadalmuk vidékies, provinciális karaktere, életvitelük csiszolatlansága a republikánus kormányzat kilátásainak szempontjából éppenséggel előnyösnek tetszett, s ebből a perspektívából nem mint az európai civilizáció peremén élő primitív népségre, hanem mint egyenlő polgárok közösségére, büszkén tekinthettek önmagukra. A republikanizmus, bár nem táplált illúziókat az emberi természet morális szilárdságával kapcsolatban, nem osztotta azt a felfogást sem, amely még a nagy 18. századi angol alkotmányjogász, William Blackstone klasz- szikus munkájában is visszaköszön, amely szerint az önkorlátozásra képtelen, bűnös ember természettől fogva alattvaló, s a biztonság és a rend a monarchikus elv által megtestesített hierarchia függőségi láncolattal, államegyházi rendszerrel és állandó hadsereggel való körülbástyázásán múlik. A köztársasági elv alulról remélte a rend biztosítását: attól, hogy fokozta a polgár vállára nehezedő erkölcsi terhet, a közjó iránti elkötelezettséget várva el tőle, s szakadatlanul az ebben megnyilvánuló erényre buzdította – amint az az amerikai forradalom retorikájában bőségesen dokumentálható. A köztársasági polgár nem lehetett más, mint hazafi.

1774 végére a gyarmatok nagy részén a királyi kormányzók tehetetlen álmélko- dással nézték, ahogy a republikánus értelemben politikai öntevékenységre ébredő amerikaiak élete fölött új, informális kvázikormányzatok kezdik átvenni az irányítást: kinevezések fölött diszponáltak, milíciát szerveztek, a kereskedést szabályozták, adósok és hitelezők között közvetítettek, szavazókat manipuláltak, adókat róttak ki, engedélyeket adtak ki, felügyelték a bíróságokat. E kormányzati intézmények között voltak községi és megyei bizottságok, tartományi és gyarmati kongresszusok s végül a gyarmatok első kontinentális kongresszusa, amely 1774. szeptember 5-én ült össze Philadelphiában.

A kongresszuson Georgia kivételével mind a 13 gyarmat képviseltette magát, ösz- szesen 55 küldöttel, akiket néhány esetben a gyűlések delegáltak, de több helyen a városok és megyék konvenciója vagy éppen a levelezőbizottság végezte el a jelölést. A kongresszus hangadói – a massachusettsi Patrick Henry és az Adams unokafivérek, Samuel és John, továbbá a virginiai Richard Henry Lee – vezetésével elfogadta irányadónak a radikális Suffolk megyei (tkp. bostoni) határozatokat, amelyek a kényszerítő törvényeket alkotmányellenesnek minősítették, és nyílt ellenállásra szólítottak velük szemben. Nyomatékul elhatározták az adó visszatartását, az angol áruk bojkottját és – az önvédelem szükségességére számítva – a nép felfegyverzését és a milícia gyakorlatozását. A kongresszus utóbb lényegében ezeket az ajánlásokat némileg tovább pontosítva saját határozataiként is megszavazta, miközben hangsúlyozta – még mindig – a gyarmatosok angol alattvalóként élvezett egyenlő jogait, a koronának és csak a koronának való alávetettségét, és elutasította a parlament autoritását a kolóniák belügyeiben. Hogy a kongresszus egyelőre nem volt felkészülve a függetlenségre, azt mutatja, hogy egyetlen szavazaton múlott a pennsylvaniai Joseph Gal- loway uniótervének további vitája – s esetleg elfogadása –, amely a gyarmati önkormányzat megőrzésével, a király által kinevezett és visszahívható főkormányzó alatt egységes gyarmati adminisztrációval és a parlamenttel kölcsönös ellenőri szerepkört betöltő gyarmati nagytanáccsal az egyetlen komoly konzervatív kiegyezési kísérlet volt. A kongresszus áldását adta az újonnan létrejött – s addig a közéletben marginális helyzetű foglalkozási, vallási és etnikai csoportok bevonásával a népi politizálás új formáinak hirtelen megjelenéséről is tanúskodó – helyi hatóságok működésére, éberségre szólított az amerikai szabadság ellenségeivel szemben, s a Kontinentális szövetség (Continental Association) létrehozásával igyekezett érvényt szerezni a bojkottnak.

Eközben az anyaországban a kormány hajthatatlansága végleg fölébe kerekedett a whigek Rockingham környezetéhez tartozó szárnya által képviselt békülékenység- nek. A North-kormány 1775 elejétől katonai beavatkozásra készült, s mire az első által feloszlásakor, 1774 októberének végén tervbe vett második kontinentális kongresszus ugyancsak Philadelphiában 1775. május 10-én összült, kitört a fegyveres harc. Még mindig abban a meggyőződésben, hogy csak néhány lázító által vezetett csőcselékkel van dolga, s hogy Boston elszigetelésével az egész mozgalom dugába dől, Tho- mas Gage tábornok, a massachusettsi brit csapatok parancsnoka április 19-én a friss polgárőrség concordi raktárainak lefoglalására indult, s fel is dúlta azokat, miközben azonban Lexington és Concord mellett is mindkét oldalon számos áldozattal járó csetepatéba bocsátkozott a farmerekkel és egyéb polgári személyekkel kiegészülő mi- licistákkal. Ettől kezdve Massachusetts nyílt lázadásban állt, s június 17-én Bunker Hillnél lezajlott a háború első igazán komoly ütközete is, amelyben a John Burgoyne tábornok vezette brit csapatok súlyos embervesztesége a lenézett, indián módra harcoló milicistákkal szemben alig felmérhető jelentőségű tapasztalattal szolgált. A katonai eseményekről érkező hírek hatására a szomszédos New England-i gyarmatok is mozgósították milíciájukat, s a konfrontációra való készülődést mutatja, hogy ennek során, még májusban a Champlain-tó vidékén stratégiai fontosságú erődöket (Ticon- deroga, Crown Point, St. John) foglaltak el, és tetemes mennyiségű muníciót szereztek – ezúttal komolyabb ellenállás nélkül.

Mindazonáltal a kongresszus még 1775. július 5-én is hűségéről biztosította III. Györgyöt az Olajág-petícióban (Olive Branch Petition), egyben az ellenségeskedés megfékezésére kérve a királyt; a következő napon elfogadott, a nagyvilághoz szóló Nyilatkozat a fegyverfogásról (Declaration on Taking Arms) pedig a dühödt miniszteri zsarnoksággal indokolva az ellenállást, és magabiztosan nyilatkozva annak kilátásairól, egyúttal leszögezte, hogy a gyarmatoknak nem áll szándékukban az elszakadás, és készek méltányos feltételek mellett békét kötni. Közben azért lépéseket tett egy kontinentális haderő megszervezésére a vagyonos ültetvényes és a virginiai milícia ezredese, a tábornokká kinevezett George Washington főparancsnoksága alatt, a tartós ellenállásra való felkészülés jegyében ajánlást adott ki a gyarmatoknak, hogy minden felnőtt férfit szervezzenek be a milíciába, s hitellevelek kibocsátásával megkezdte a háború papírpénzalapú finanszírozását. A kongresszus emellett bizottságokat nevezett ki az indiánokkal való békés kapcsolatokról és a külső támogatásról folytatandó tárgyalásokra, hajóhadat és haditengerészetet, valamint – élén Franklinnel – postaszolgálatot létesített. Nem kellett persze nagy jóstehetség ahhoz, hogy előre lássák, ami augusztus 23-án bekövetkezett: III. György lázadónak nyilvánította a gyarmatokat (majd átvenni sem óhajtotta az Olajág-petíciót). Ezt követően a parlament őszi-téli ülésszaka az ellenzék élénk, de meggyőző többséggel ellensúlyozott tiltakozása mellett jóváhagyta a kormány által már a nyár folyamán kidolgozott tervet a nagyszabású katonai beavatkozásról. Ehhez 1776 áprilisáig 20 ezer főnyi hadsereg átszállítását irányozták elő, Gage javaslatainak alapján először New England pacifikálására. Igaz, 1775 végére a hadi cselekmények enélkül is kiterjedtek északon Kanadáig, délen Virginiáig és a két Karolináig. Mielőtt a kilátásba helyezett brit haderő megérkezett volna, Washington végrehajtotta első komoly fegyvertényét: 1776 márciusában a csapatai által körbezárt Bostonból evakuálták a William Howe vezette „piroskabátosokat", ami azt jelentette, hogy a tizenhárom gyarmaton átmenetileg nem maradt számottevő brit haderő.

A függetlenség deklarálásától annak kivívásáig

E stratégiailag kedvező légkörben került sor a Függetlenségi nyilatkozat kidolgozására és elfogadására. Abban, hogy ez a lépés megtörtént, a teljes elszakadástól még a tényleges háború megindulása után is némiképp vonakodó, a koronához a parlamenttel folytatott vita közepette is jobbára hű amerikai közvéleményt döntően befolyásolta Thomas Paine 1776 januárjában megjelent, rövid három hónap alatt 120 ezer példányban elfogyott, még az év végéig huszonöt kiadást megért, Józan ész (Common Sense) című röpirata. Paine, az angol fűzőkészítő, iskolamester és elbocsátott adóhivatalnok csak 1774 végén érkezett az Újvilágba, de ő volt az, aki a meggyőzés hagyományos, erősen stilizált, latin idézeteivel és irodalmi utalásaival a művelt gentleman ízlésvilágát tükröző módszereit feladva, új olvasói rétegeket szólított meg, s mondta el nekik, hogy a kialakult helyzetért nem csupán a parlament, hanem a jó király és az egész brit politikai rendszer felelős, és az egyetlen, elkerülhetetlen megoldás a függetlenség kimondása. Az uralkodó bírálatát általában a monarchikus államforma kritikájával összehangolva – anélkül, hogy különösebben mélyenszántó politikafilozófiai fejtegetésekbe bocsátkozott volna – a természetes emberi jogok eszméjét a republikánus kormányzat melletti elkötelezettséggel kombinálta. 1776 tavaszán a gyarmatok törvényhozó gyűlései egyre-másra hatalmazták fel küldöttjeiket, hogy a függetlenség mellett foglaljanak állást a kongresszusban, ahol június 7-én a virginiai Richard Henry Lee indítványozta, hogy a kolóniák nyilvánítsák ki szabadságukat és függetlenségüket, tárgyaljanak külföldi hatalmakkal a szövetségkötésről, és dolgozzák ki uniójuk tervezetét. A kongresszus – a középső gyarmatok némelyikének kezdeti ellenkezését legyűrve – bizottságot jelölt ki a nyilatkozat megszövegezésére, amelynek a végső változat szerzője, Thomas Jefferson mellett John Adams, Benjamin Franklin, Robert R. Livingston és Roger Sherman voltak a tagjai.

A kongresszus 1776. július 4-én fogadta el a Függetlenségi nyilatkozatot (eltávolítva belőle Jefferson piszkozatának egynegyedét, beleértve azt a szakaszt, amely még a rabszolga-kereskedelemért is III. Györgyöt okolta – igaz, meghagyva a királyt a gyarmatosok minden sérelmében való részesség miatt ért bírálatot). A nyilatkozat John Locke szerződéselméletének tömör összegzéséből kiindulva három részben „hozza nyilvánosságra azokat az okokat, amelyek [a kolóniákat] elszakadásra késztetik". Konkrét, lokális érvénye mellett a felvilágosodás emberjogi eszményeinek összefoglalásával azonban univerzális jelentésre tett szert – még ha megszövegezőinek és megszavazóinak nagyobb része világosan látta is, hogy például a rabszolgaság gyakorlata szöges ellentétben áll mindazzal, amit a nyilatkozat rögzít, és amiről az amerikai forradalom szól. Az első rész – lényegében filozofikus bevezető – a kormányzat „magától értetődő" elveit szögezi le, amelyek szerint az egyenlőnek teremtett emberek az élethez, a szabadsághoz és a boldoguláshoz fűződő, elidegeníthetetlen természetes jogokkal rendelkeznek, s a kormányzat célja és rendeltetése ezek megőrzése. A kormányzat hatalma a kormányzottak beleegyezéséből származik, s ha megbízatásának céljait elhanyagolja, netán meghiúsítja megvalósításukat, azok szabad akaratukból átalakíthatják vagy elbocsáthatják. A második rész a dokumentum jogi centruma: azokat a tetteket sorolja fel és ítéli el, amelyekkel a brit korona, a birodalom részeit összefűző egyetlen kapocs megsértette a szerződéses viszonyt. A parlamentről, amelynek tényleges autoritása a nyilatkozat szerint soha nem is volt a kolóniák fölött, most nem esik több szó: a gyarmatok eddig is panaszt emeltek a parlament és a királyi miniszterek illetéktelen hatalomgyakorlása ellen, de elfogadták a korona iránti kötelező hűséget – ez az, amit ezúttal felmondtak. A harmadik rész nyomatékosan megismétli, hogy „ezen egyesült gyarmatoknak jog szerint szabad és független államokká kell válniuk".

Ekkorra a brit kormányzók és hivatalnokok távozásával, a lojalisták kizárásával a gyarmati adminisztráció gyakorlatilag teljesen összeomlott, illetve átadta a helyét a már említett kezdeményezéseknek, amelyek informálisból formális igazgatássá léptek elő. A gyarmati törvényhozó gyűlések tartományi kongresszusokká alakultak, s a kontinentális kongresszus 1776. májusi javaslata alapján hozzáláttak „a nép tekintélyéből táplálkozó" kormányzati rendszereik kidolgozásához. A Függetlenségi nyilatkozat elfogadása pedig kiváltképp hozzájárult az amerikaiak politizálódásához – bizonyos szempontból nem a forradalom csúcspontját, hanem éppenséggel annak kezdetét jelentve, hiszen célja nemcsak a brit zsarnokságtól való megszabadulás volt, hanem a zsarnokság újjáéledésének megakadályozása. A kétszintű – gyarmati, illetve most már állami és szövetségi – alkotmányozás útjában többféle akadály állt, kezdve mindjárt az alkotmány puszta fogalmával, amely még a 18. században is jobbára nem írott alaptörvényt jelentett, hanem a fennálló berendezkedés – a törvények, szokások, intézmények – összességét; nem elvont jogelveket rögzített, amelyekhez az állam működésének alkalmazkodnia kell, hanem azt, ahogyan az meg van alkotva (amiből persze adódtak normatív következtetések). Az amerikaiak azonban már a 17. századtól ragaszkodtak ahhoz, hogy az alapításuk alkalmával kibocsátott kiváltságleveleik gátat képeznek a királyi hatalommal szemben, s az új állami alkotmányoknak hasonló szerepet szántak: azt, hogy a kormányzat hatáskörének és a polgár jogainak tömör összegzésével előre rajzolják ki egy új rendszer körvonalait, játékszabályait. Ez pedig azt jelentette, hogy az alkotmányos alapelveket ki kell emelni a napi kormányzás gépezetéből, és fölébe kell helyezni annak – azaz magát az alkotmányozás aktusát kell nyomatékosan megkülönböztetni a közönséges törvényhozástól. Ha ezt világosan látták is az alkotmányozók, a gyarmatok átalakítása egy monarchikus birodalom alárendelt és a birodalmi adminisztráció által egymástól elkülönülve kezelt tagjaiból független, önrendelkezéssel bíró szövetségi köztársasággá olyan (az egyes államok és az egységes nemzet szintjén is megoldandó) összetett feladat volt, amely hatalmas kihívást jelentett mindegyik kormány számára. Egyszerre kellett alkalmazkodniuk a polgáraik számára elfogadható politikai értékekhez és az egyes államok társadalmi szerkezetéhez, és eléggé hatékonyan működniük mind a háború folytatásához, mind a legitimitásukat megkérdőjelező jelentős kisebbség engedelmességének kicsikarásához.

Ami az új állami alkotmányokat illeti, létrehozásuk módja változatosan, többnyire nem egészen következetesen tükrözte a fenti elképzeléseket. Volt, ahol – mint Rhode Island vagy Connecticut esetében – a gyarmati charta alkalmasnak tűnt arra, hogy technikai megoldásokkal, egyszerűen a királyra való utalások törlésével idomítsák a köztársasági rendszer követelményeihez. De itt is, csakúgy, mint az esetek többségében, a folyamat szokványos törvényhozói eljárás keretében zajlott le: a gyarmati gyűléstől összetételében gyakran alig eltérő tartományi kongresszus, illetve annak egy bizottsága szövegezte meg a dokumentumot. Csak négy államban (Pennsylvania, Maryland, Delaware és Massachusetts) vonták le az alaptörvény és a statútum közötti fogalmi megkölönböztetésből adódó eljárásrendi következtetéseket, amennyiben az alkotmányozás feladatának elvégzésére külön konvenciót választottak, amely csak az utóbbi kettőben oszlatta fel magát dolgavégeztével, hogy átadja helyét az általa kidolgozott szabályok szerint megválasztott és működő normál törvényhozásnak. Az új államok többsége 1776 folyamán elfogadta az új alkotmányt, de Georgia és New York csak 1777-ben következett, míg Massachusettsben a folyamat eltartott 1780 októberéig.

Tartalmi szempontból az új állami alkotmányok elvi megalapozásául általánosságban a népszuverenitás eszméje és a hatalmi ágak szétválasztásának Montesquieu nyomán híressé vált doktrínája szolgált. Előbbit általában az alkotmányhoz csatolt „jogok nyilatkozatával" erősítették meg; az utóbbi kimondott célja az volt, hogy megakadályozzák a végrehajtás olyasféle beavatkozását a törvényhozói és főleg a bíráskodási folyamatokba, amely vélekedésük szerint az angol rendszert tönkretette. A végrehajtás tisztségviselőit és mindazokat, akik a kormány fizetségében álltak, kizárták a törvényhozásból – ez egyszer s mindenkorra lehetetlenné tette az angol típusú kabinetkormányzást –, és az új állami kormányzóktól számos jogosítványt megvontak vagy a törvényhozó gyűlések kezébe csoportosítottak át (ezek közé tartozott például kormányhivatalnokok kinevezése, a választókerületek létrehozása, a törvényalkotás vétója, törvényszékek felállítása, városi törvényhatósági jogok adományozása – helyenként még a kegyelmezés is). A kormányzókat tanácsokkal vették körül, korlátozták hivatali idejüket és újraválaszthatóságukat, és vád alá lehetett őket helyezni.

A további részleteket illetően aztán az alkotmányozás során követett eljáráshoz hasonló sokszínűség uralkodott: az egyes államok konvenciói igen eltérően találták, illetve alkották meg a Függetlenségi nyilatkozatban kereken – de bővebb kifejtés nélkül – meghirdetett, az amerikai retorika velejéhez tartozó egalitarizmus és a hierarchikus társadalmi valóság közötti egyensúlyt. Sokan vélték úgy, hogy a természetes egyenlőség csak annyit jelent, hogy mindenkinek függetlennek kell lennie mások önkényes ellenőrzésétől, ugyanakkor az egyszerű népnek világosan tudnia kell, hogy nem képes önmagát kormányozni; mások szerint a nép éppen eléggé tisztában van saját érdekeivel ahhoz, hogy kormányozza magát. A függetlenségi harc körülményei között sokat számított, hogy az elit több fontos szempontból függővé vált társadalmi alárendeltjeitől: a sikeres politikai ellenállás az alsóbb rétegeknek a vezetők támogatására mutatott hajlandóságán múlott. A radikálisok Pennsylvaniában aratták a legnagyobb sikert, ahol a kormányzói hivatalt mindenestül eltörölték, s a kormányzat minden alkotórésze a törvényhozó gyűléstől vált függővé; a 21 éven felüli adófizetők és ezek felnőtt fiai nemcsak választójoggal rendelkeztek, hanem hivatalt is viselhettek; minden vallási próbáról lemondtak. A másik végletet Dél-Karolina és különösen Maryland konzervatív alkotmányai képviselték, ahol a politikai részvételt súlyos vagyoni feltételekhez kötötték. Utóbbiban a felnőtt férfilakosságnak csak 70%-a bírt választójoggal, 20%-uk volt választható a képviselőházba, 10%-uk a szenátusba (Pennsylvania és Georgia kivételével mindenhol kétkamarás törvényhozás alakult), s mindössze 2%-ukból lehetett kormányzó.

A függetlenség kimondására vonatkozó döntéssel egyidejűleg a kongresszus az államszövetség tervét is felvetette, s az egyes állami kormányzatok megalakításával párhuzamosan valóban meg is kezdődött a nemzeti unió létrehozása, jóllehet ez az elszakadásnak csak az egyik lehetséges kimenetele volt. 1774 előtt az egyes kolóniákat egymáshoz nem, csak a birodalom egészéhez fűzték alkotmányos szálak, így a közösség egészen új rétegének megteremtésére volt szükség. A közös háborús erőfeszítés, az összehangolt központi irányítás szükségessége sokat nyomott a latban, de önmagában nem volt elég. Ha létezett is valamiféle homályos amerikai azonosságtudat, a lojalitás tárgyát képező haza az amerikaiak számára az ekkorra évszázados tradíciókkal, szimbólumokkal rendelkező Virginia vagy Massachusetts, Pennsylvania vagy Georgia volt. A Függetlenségi nyilatkozatot ugyan a kongresszus tizenhárom „egyesült" amerikai állam nevében hirdette ki, de egyúttal „szabad és önálló államoknak" minősítette őket, amelyek „teljes hatalommal rendelkeznek arra, hogy (...) mindazt megtehessék, amit szabad államok jogszerűen megtehetnek". Bár az unióról széles körben beszéltek, 1776-ban valójában kevés amerikai tudta elképzelni egy földrésznyi köztársaság létrehozását. A kongresszus számára azonban autoritása érvényesítéséhez hosszabb távon nélkülözhetetlen volt valamiféle jogalap. Akár a tartományi konvenciók, szükségből jött létre 1774-ben, rövid időn belül mégis rendkívül széles körű politikai, katonai és gazdasági hatalmat ragadott magához az amerikaiak fölött: hadsereget tartott, pénzt bocsátott ki, idegen hatalmakkal tárgyalt, stb. A függetlenség kimondásával nyilvánvaló volt, hogy szükség van az államok tartósabb, legitim uniójára.

Bár az államszövetség első tervezeteit már 1776 nyarán kidolgozta egy John Di- ckinson vezette bizottság, az első szövetségi alkotmány, a Konföderációs cikkelyek (Ar- ticles of Confederation and Perpetual Union) végső szövege csak 1777 folyamán készült el, s a kongresszus jóváhagyására csak 1777. november 15-én, heves vita után került sor. Életbelépéséhez azonban szükség volt arra, hogy mindegyik állam ratifikálja, ami 1781 márciusáig váratott magára – így a kongresszus egészen addig mégiscsak közmegegyezés alapján, alkotmányos szentesítés nélkül gyakorolta a forradalmi kormány funkcióit. A cikkelyek gyakorlatilag a status quót emelték törvényerőre: laza unió jött létre, amelyben a kongresszusnak sokféle megbízatása volt, de ezek végrehajtására korlátozott hatalommal rendelkezett. A brit parlamenttel vívott csatározások után az államoknak nem volt ínyére az erős központi kormányzat, amelynek hatalmát annál is szűkebbre szabták, mint amit korábban a parlament esetében még elfogadhatónak tartottak. A kongresszusnak teljes körű felhatalmazása volt a kül- és hadügyek, valamint az indiánokkal fenntartott kapcsolatok terén; felügyelete alá tartozott a pénzkibocsátás és a postaszolgálat, s döntőbíróként léphetett fel az egyes államok közötti vitákban. A döntéshozatalhoz közönséges ügyekben egyszerű szótöbbség elegendő volt, de fontosnak ítélt kérdésekben a cikkelyek legalább kilenc állam egyetértését, alkotmánymódosításhoz pedig teljes egyhangúságot írtak elő. Az uniós tudatot erősítette, hogy minden állam minden polgára jogosulttá vált a többi állam polgárai által élvezett előjogokra és mentességekre, az államok tiszteletben tartották egymás jogi eljárásait, és teljesen szabaddá vált az államok közötti utazás. Ugyanakkor a kongresszus nem bírt tényleges végrehajtó hatalommal rendelkezéseinek betartatására – évente választott elnöke csak formális államfői szerepet játszott –, nem vethetett ki adókat, s bár az államok közötti vámhatárokat elvben eltörölték, a kereskedelem szabályozása is az ő hatáskörükben maradt, lényegében a végső törvényhozó hatalom egészéhez hasonlóan. Szövetségi bíróságokat sem hoztak létre.

Az Amerikai Egyesült Államok kifejezést tehát a Konföderációs cikkelyek szó szerint fogták fel: szorosan együttműködő, de szuverén államok közösségeként. Érthető, hogy a háborús körülmények között a legelső cél az unió tető alá hozása volt, nem pedig részleteinek (várhatóan sok vitával és mély megosztottsággal járó) kidolgozása, de az is, hogy így a Konföderációs cikkelyek kidolgozása és az amerikai alkotmány elfogadása közötti időszak miért vonulhatott be kritikus évek néven az amerikai történelembe. A helyi érdekek ereje ugyanakkor még a cikkelyek állami ratifikálását is késleltette. Az ilyen érdekek közé tartozott a kongresszusi képviselet kérdése: a népesebb államok érthetően az arányos, a többiek viszont az államonkénti képviseletet szorgalmazták az egykamarás kongresszusban. Végül az előbbiek kényszerültek engedni. Hasonló viták kereszttüzében állt a közös kincstárhoz való állami hozzájárulás mértéke, amit viszont végül a népességi arányok szerint határoztak meg. Az államok közötti rivalizálást a legvilágosabban a nyugati földek kérdése hozta a felszínre. A Konföderációs cikkelyek nem ruháztak a kongresszusra semmiféle rendelkezési jogot az Appalache-hegység és a Mississippi közötti területek fölött. Míg egyes államok (így Virginia és Massachusetts) régi chartájukra hivatkozva jogot formáltak ezek ellenőrzésére, másoknak nem volt ilyen hivatkozási alapjuk, s Maryland és Rhode Island kezdeményezte, hogy e földeket vonják közös nemzeti (azaz szövetségi) rendelkezésbe a kongresszus autoritása alatt. A legtöbb állam enélkül is beadta a derekát, és ratifikálta a cikkelyeket, de Maryland kitartott mindaddig, amíg Virginia, a legnagyobb nyugati földdarabra igényt tartó állam 1781 januárjában át nem ruházta azt az unióra (azzal a feltétellel, hogy ott új államok alakulnak majd).

Az alkotmányozási folyamattal párhuzamosan azonban mind intenzívebben zajlott a fegyveres harc, s ha az egyik oldalon a tényleges forradalmat nem a puszta függetlenség, hanem éppen az alkotmányozás jelentette, úgy a másikon az utóbbi nyilvánvalóan értelmét vesztette volna a függetlenségi harc kudarcával. Mint láttuk, a brit csapatok komoly veszteségei az első összecsapásokban meggyőzték a kormányt arról, hogy jóval többről van szó, mint a New England-i csőcselék lázadozá- sáról, azaz egyszerű rendőri ügyről, s ez félresöpört minden ellenvetést a kolóniák katonai térdre kényszerítésével szemben. Ennek a felismerésnek a jegyében Boston kiürítése után, a Függetlenségi nyilatkozat elfogadása körüli hetek folyamán immár Howe főparancsnoksága alatt több mint 30 ezer főnyi, jelentős flotta által támogatott és jól felszerelt brit szárazföldi haderőt vontak össze New York államban azzal a céllal, hogy New Englandet elvágják a többi lázadó államtól, s Washington seregeire döntő csapást mérjenek.

Az elképzelés nem volt reménytelen: a második világháború előtti történelemben a legnagyobb létszámú, professzionális brit expedíciós haderő (egész Észak-Amerikát és 30 ezernyi hesseni zsoldost is tekintetbe véve mintegy 80 ezer katona) és a világ legnagyobb hadiflottája állt szemben a semmiből teremtett, mindössze néhány ezer fős, az egyes államok által kiállított, változó létszámú milíciával kiegészített kontinentális hadsereggel, amelyet többnyire tapasztalatlan amatőrök vezettek – Washingtonnal az élen, aki, határvidéki gyalogsági ezredes lévén, aligha értett tömeghadsereg mozgatásához, és életében nem vezényelt ostromot erődített hely ellen. A létszám és a képességek hiányosságait azonban a másik oldalon olyan hátrányok egyenlítették ki, amelyek kétessé tették a brit sikert még a háború kezdetén is, amikor pedig a legnagyobb volt az esélye a lázadás leverésének. A 3 ezer mérföldnyi távolság szétzilálta a britek kommunikációs és utánpótlási láncát; s mindenekfelett a háború jellege merőben eltért attól, amihez csapataik a 18. század nagy háborúiban hozzászoktak. A terület nagysága és a terepviszonyok megnehezítették a hagyományos manőverezést, a hatalmi szervezet decentralizáltsága pedig lehetetlenné tette a döntő csapást: nem volt idegközpont, amelynek szétzúzása megbénította volna a lázadókat. A brit tábornokok csatára akarták késztetni Washingtont, de nem tudták, hogyan csinálják; Washington viszont világosan mérte fel, hogy az amerikaiak esélye a védekező háborúban, lehetőleg mindennemű kockázat kerülésében rejlik. Bár önmagát nem gerillavezérnek tekintette, s mindvégig hivatásos haderő létrehozásán munkálkodott, csapatainak tevékenysége jelentős mértékben az ellenfél zaklatásából, kisebb csetepatékból állt, és messzemenően támaszkodhatott a lakosság támogatására – amit a britek soha nem mértek fel eléggé, ezért folyamatosan alábecsülték a lázadók kitartását, és túlbecsülték a lojalizmus erejét.

Az utóbbi valóban nem volt elhanyagolható: John Adams szerint a lakosság egy- harmada ehhez a táborhoz tartozott, ami nyilván túlzás (mai történészek ezt az arányt egyötödre teszik), mindenesetre a háború nyolc éve alatt vagy 20 ezer amerikai harcolt őfelsége regimentjeiben (s még néhány ezren a helyi lojalista milíciák- ban), és 60-80 ezren elhagyták Amerikát a háború alatt vagy után (bár egy részük később visszatért, és beilleszkedett az amerikai társadalomba). Sok volt azonban a vonakodva harcoló katona vagy az amerikai bevetést kereken megtagadó tiszt a brit oldalon is. Összességében a függetlenség az amerikaiak számára egyszerre volt egyértelműbb cél és hevesebb vágy, mint a visszahódítás az angolok számára, akiknek azt is figyelembe kellett venniük, hogy győzelmük önmagában nem állíthatta helyre a birodalmi harmóniát – ezért a tábornokok minden kormányzati eltökéltség ellenére egyszerre látták magukat a hódító és a kompromisszumot ajánló békeszerző szerepében. Nem is eredménytelenül: Howe 1776. őszi offenzívájával nemcsak New Jersey jelentős részét vonta ellenőrzése alá (aminek nyomán a kongresszus is áttette székhelyét Philadelphiából Baltimore-ba), hanem mintegy ötezren fogadták el (köztük a Függetlenségi nyilatkozat egy aláírója) kegyelmi ajánlatát.

Ez azonban egyszersmind az amerikai háborús kilátások mindenkori mélypontját jelentette. Washington győzelmei Trentonnál és Princetonnál 1776-1777 fordulóján helyreállították a patrióta harci morált. Jóllehet az elkövetkező hónapok váltakozó sikerű küzdelmeiben Washington többször kisebb vereséget szenvedett Howe-tól, aki így megvalósította a forradalmi főváros, Philadelphia elfoglalásának stratégiai célját, ez a siker kétes értékűnek bizonyult. Washingtonnak ugyanis sikerült megakadályoznia, hogy Howe seregei segítséget nyújtsanak a Kanadából csapataival dél felé mozgó Burgoyne tábornoknak. Utóbbi lassú előrenyomulása addig tartott, amíg a Ticonderoga-erőd visszafoglalása után Saratogánál szembe nem találta magát a Ho- ratio Gates vezette amerikai erőkkel, amelyek előtt két véres csata után, 1777. október 17-én letette a fegyvert.

Saratoga fordulópontot jelentett, amennyiben végképp bebizonyította, hogy a reguláris angol hadakkal sikerrel fel lehet venni a harcot, és érzékeltette, hogy Amerika megtartása meghaladhatja a britek erejét. Mindez komoly mentális muníciót jelentett, fontosabbak voltak azonban a diplomáciai következmények: Franciaország végleges elkötelezettsége az amerikaiak oldalán, ami az Egyesült Államok hivatalos létének elismerésével volt egyenértékű. Ez azért is életbe vágó volt a forradalmárok számára, mert a brit kormány – nyomban felismerve Saratoga jelentőségét – 1778 elején békeajánlatot tett az 1763-as status quo (azaz az amerikaiak minden, a Függetlenségi nyilatkozat előtti követelése) alapján, ami még ekkor is sok hazafit gondolkodásra késztethetett volna. A brit ajánlat ugyanakkor kapóra is jött az 1776 óta nem hivatalos követként Párizsban tárgyaló Franklinnek, amennyiben rájátszhatott az angol-amerikai megbékéléstől tartó francia aggodalomra. Így az 1776 májusa óta tartó titkos támogatásra – hadianyaggal, amerikai kalózok befogadásával francia kikötőkbe – 1778. február 6-án formális szerződés pecsétje került, s a szerződés értelmében Franciaország kereskedelmi kedvezményeket és katonai segítséget nyújtott az Egyesült Államoknak; a két fél egyben garantálta, hogy tiszteletben tartja egymás amerikai birtokait. 1779 folyamán Franciaország szövetségeseként Spanyolország is hadba lépett a hétéves háborúban elvesztett Gibraltár és egyéb birtokok visszaszerzésének reményében, majd amikor a brit kormány hadat üzent a franciákkal és az amerikaiakkal továbbra is kereskedő Hollandiának, az amerikai függetlenségi háború világméretűvé szélesedett. Mindez a csaknem valamennyi európai tengeri hatalmat egyesítő Fegyveres Semlegességi Liga (League of Armed Neutrality) létrejöttével (1780-ban orosz kezdeményezésre) azt is jelentette, hogy Nagy-Britannia a 18. század folyamán első ízben nemzetközi elszigeteltségbe került.

Az új helyzetben megváltozott a brit stratégia is. A békülékeny Howe-t a könyörtelenebb Henry Clinton váltotta fel a főparancsnoki poszton, s a hadműveletek súlypontját délre helyezték át – részben, mert sokat vártak az ott erősebb lojalistáktól, részben, mert a Bourbon-hatalmakkal való globális küzdelem érdekei is ezt diktálták. A brit visszavonulás Philadelphiából alkalmat adott Washingtonnak arra, hogy próbára tegye a hadsereg egységességének és fegyelmének megszilárdításáért tett erőfeszítések sikerét. Az 1778. júniusi monmouthi csatát, noha a veszteségeket tekintve döntetlen volt, a kongresszus győzelemként könyvelte el, mivel a kontinentális sereg ezúttal európai típusú ütközetben állta a sarat. A hátralévő háborús évek küzdelmeinek mérlege: a harctéren döntetlenközeli eredmények, kisebb vagy akár súlyosabb szövetségi vereségek, sőt területi veszteségek közepette is a hátországra támaszkodó szívós amerikai ellenállás az egyik oldalon, és lankadó brit lendület a másikon. Washington északon csak arra szorítkozhatott, hogy ne adjon alkalmat Clintonnak egy döntő győzelemre, miközben tehetetlenül nézte a kezdeti brit sikereket délen: 1778-1779 folyamán Savannah elfoglalását és a királyi kormányzat Georgia állambeli helyreállítását. 1780-ra is két jelentős amerikai kudarc nyomta rá bélyegét: Charleston feladása Benjamin Lincoln fegyverletétele nyomán, és a saratogai hős, Gates csúfos veresége a dél-karolinai Camdennél. A tendencia 1780 végétől vett látványos, s mint kiderült, végleges fordulatot, amikor a déli seregek vezetője, Charles Cornwallis tábornok elhatározta, hogy a fokozatos pacifikáció politikáját feladva, a brit erő demonstrálásának jegyében áthelyezi a hadszínteret Észak-Karolina, majd onnan Virginia területére. A gerilláktól is folyamatosan zaklatott haderő egyre-másra szenvedett kisebb-nagyobb veszteségeket a Nathaniel Greene vezette illékony amerikai seregtől – de ezekben a hónapokban tüntette ki magát Lafayette márki is –, miközben Cornwallis hasztalan unszolta Clintont, hogy New York helyett Virginiát tegye meg legfőbb hadműveleti központnak. Mivel az amerikai-francia szövetséges flottának éppen 1781-ben átmenetileg sikerült kikezdenie az atlanti partok mentén a brit tengeri fölényt, amelyen 1778 óta lényegében az egész brit stratégia nyugodott, eljött az alkalom, amelyre Washington és Rochambeau gróf egyesült csapatai vártak: Cornwallisnak a virginiai Yorktownnál elszigetelt hadseregét evakuálni sem lehetett, így az 1781. október 19-én fegyverletételre kényszerült.

A fegyveres szembenállás és az elszórt összecsapások a következő hónapokban is folytatódtak – ehhez a briteknek még mindig 30 ezres reguláris sereg állt rendelkezésére Amerikában –, de a valódi hadműveletek véget értek, s bár a vereség nem késztette azonnali tárgyalásokra az angol kormányt, mindenki tudta, hogy Yorktown az amerikai függetlenséget jelenti. A North-kormány 1782 márciusáig tartotta magát, amikor azonban a parlament már ellenszavazat nélkül fogadta el a határozatot arról, hogy bárki, aki az észak-amerikai kontinensen a támadó háború folytatását javasolná vagy megkísérelné, őfelsége és az ország ellensége. A hivatalba lépő, Rockingham vezette kormány eltökélt szándéka volt a háború befejezése és a mielőbbi rendezés.

A háború megnyerése után az amerikaiaknak – akik számára a már nem harcoló, az elmaradt fizetés és a rossz ellátás miatt lázadozó hadsereg fenntartása egyre elviselhetetlenebb teher volt – a békét már nem az ellenséggel, hanem a szövetségesekkel szemben kellett megnyerni: a francia szövetség a különbékét kizárta, Franciaország azonban a spanyolokkal szemben is kötelezettséget vállalt azok háborús céljainak elérésére. Ráadásul ugyan mindkét Bourbon-monarchia erősen áhította a brit oroszlán megalázását, egy erős amerikai köztársaság felemelkedése egyiknek sem volt ínyére, különös tekintettel a spanyoloknak a republikanizmus elburjánzásától féltett délamerikai gyarmataira és a Mississippi völgyével kapcsolatos terjeszkedési terveire. Ilyen körülmények között valóságos bravúr volt a John Adamsből, Franklinből és John Jayből álló amerikai küldöttségtől, hogy a párizsi béketárgyalásokon partnereik egymás iránti féltékenységére játszva, rendkívül kedvezően sikerült megállapítani az új unió határait és az egyéb békefeltételeket. A francia-amerikai szövetség lazulásának lehetőségére utalva nemcsak a függetlenség elismerésére vették rá a briteket, hanem arra is, hogy igen nagyvonalúan megvont határokra adják áldásukat: nyugaton a Mississippiig, délen a 31. szélességi fokig, északon nagyjából a mai kanadai határig nyújtózott az új köztársaság, amelynek elismerték a jogát az Új-Fundland partjainak mentén és a Szent Lőrinc-folyó torkolatvidékén folytatott halászatra is (ami még a konfliktus kirobbanása előtt vált vitatott kérdéssé). Az amerikaiak ígéretet tettek a lojalisták elkobzott jószágainak visszaszolgáltatására. A franciákat Franklinék azzal vették rá ennek az előzetes szerződésnek az elfogadására, hogy ártalmas lenne, ha a britek megneszelnék a szövetségesek közötti nézeteltérést; a brit-amerikai béke kilátása viszont a spanyolokat bírta rá arra, hogy lemondjanak Gibraltárról, és cserébe beérjék Kelet- és Nyugat-Florida visszaszerzésével. Ezek voltak az 1783. szeptember 3-án egyidejűleg megkötött versailles-i angol-francia és angol-spanyol, illetve a párizsi angol-amerikai békeszerződés főbb pontjai.

A forradalmi unió

A függetlenségi harc körülményei között az új országban felgyorsult az új társadalom alakulása. Ennek szimbólumaként fogható fel a demográfiai növekedés, amely nem állt meg. A mintegy 25 ezres háborús veszteséget sokszorosan kompenzálta, hogy a korai házasságok és a jövővel kapcsolatos várakozások, a folytatódó bevándorlás következtében az 1780-as években minden más évtizednél nagyobb arányban – 41%-kal, több mint egymillió fővel – nőtt az amerikai népesség. Ami a várakozásokat illeti, arról gondoskodott a konföderációs politika. A nyugati területekkel kapcsolatos 1781-es kompromisszum előírta, az 1783-as békében megállapított határvonal pedig lehetővé is tette, hogy a meglévő tagállamok és a Mississippi közötti tágas vidéken új köztársasági államok jöjjenek létre; arról pedig a kongresszus által 1784 áprilisában elfogadott Területrendelet (Territorial Ordinance) gondoskodott, hogy ezek a kívülről igazgatott territóriumok a megfelelő népességszám elérése esetén előbb saját törvényhozással rendelkezhessenek, majd egyenjogú tagállamként kérhessék felvételüket az unióba. 1787 júliusában ezeken a feltételeken némileg szigorított az Északnyugati rendelet (Northwest Ordinance), de a lényegen nem változtatott. Mindez merőben új elvi alapokra helyezett kolonizációs politikát jelentett, messzemenő strukturális következményekkel: a kora újkori európai gyarmatosítás lényegéhez tartozott a metropolisz és a provincia, birodalmi központ és peremvidék szövevényes alá- és fölérendeltségi viszonya, az Egyesült Államok nyugati irányú terjeszkedésébe azonban eleve kódolták az egyenrangúság elvét. Igaz, amellett, hogy a földek birtokbavétele, felparcellázása és kiárusítása a kongresszus egyedüli bevételi forrása volt, a folyamat leginkább a telekspekulánsoknak kedvezett, a telepesek áradatát az anyagi boldogulás és a polgári méltóság egymással összefonódó kilátása hajtotta nyugat felé.

A republikánus egalitarizmus – az amerikai történelem legmarkánsabb eszméje – veleje az egyenrangúságként felfogott egyenlőség volt. Ez a felfogás megnyitotta az érvényesülés csatornáit a tehetséges kevesek előtt, egyúttal bizalmat jelentett a közember józan esze iránt, amely képessé teszi arra, hogy felismerje az integritást és az érdemet azokban, akiket érdekeik képviseletére választanak. A republikánus egyenrangúság gondolata megfért a társadalmi megkülönböztetés fennmaradásával: Washington egy ízben a kérődző sokaságról, Adams az emberiség közönséges csordájáról beszélt, és sokan haboztak az indiánok, a feketék, sőt – még mindig – a nők egyenrangú emberi mivoltának kérdésében, de a különbségeket hajlamosak voltak Locke uralkodó szenzualista filozófiája nyomán nem az értelem, hanem az érzékelés képességében megmutatkozó eltérések számlájára írni. A tiszta lappal induló emberek között az egyéni tehetség és a nevelkedés összjátéka teremthet természetes – nem pedig, mint korábban a származás, mesterséges – arisztokráciát: lényegében a 18. század legfelkavaróbb nyugati eszméje volt az új amerikai társadalom ideológiai cementje.

Az ideológia összetettsége párhuzamos volt a realitásokéval. A forradalom kikezdte a hagyományos hierarchiát, és kiszakította az embereket szokásrendi kötöttségeikből, anélkül hogy a társadalmi rend összeomlását eredményezte volna; átszervezte kormányzathoz és egymáshoz való viszonyukat, és kétségbe vont mindennemű autoritást, anélkül hogy hirtelen szétzúzta volna a társadalmi intézményeket. Ennek bonyolult gazdasági háttere is volt. E téren a háború közvetlen következménye természetesen kedvezőtlen volt: a korábbi kedvezményes brit cserekapcsolatok megszakadása az északi államoknak a hajóépítési és szállítási megbízások, a bálnavadászat piacának elveszítését jelentette, a délieknek pedig azt, hogy más felvevő után kellett nézniük hagyományos terményeik, a dohány, a rizs, az indigó számára. A háború azonban a pusztítás mellett konjunktúrát is jelentett – a nyolc év alatt 200 ezren harcoltak a kontinentális hadseregben és a milíciákban, de mellettük a brit és a francia csapatokat is kellett élelmezni, ruházni, szállásolni, szállítani –, s miközben szétzilálta a régi csereviszonyokat, a vagyonszerzés új csatornáit nyitotta meg. A kereskedők a gazdasági tevékenység pereméről annak középpontjában találták magukat, méghozzá úgy, hogy a korábbiaktól eltérően a forgalom zömét a belső, nem pedig a külső piac szívta fel. A belkereskedelem súlyának növekedése ösztönözte az út- és csatornahálózat fejlődését, de a folyamat kétoldalú volt: a szárazföldi hátország nélküli, korábban virágzó kikötők jelentősége elhalványult. A kongresszus által kibocsátott papírpénz és az egyes államok kötvényeinek elértéktelenedése ugyan elszabadította az inflációt (az arany vagy ezüst egydolláros papírpénzben már 1781-ben 167-et ért), ami érzékenyen érintette a hitelezőket, valamint a bérből és állandó jövedelemből élőket, ugyanakkor piacserkentő hatásával éppen a gazdaság legaktívabb, sűrű adásvételt bonyolító elemeinek kedvezett, s számtalan gazdálkodót és kisiparost segített hozzá, hogy kitörjenek az egyszerű csere és a személyes patrónus számára való termelés béklyójából. Ugyanezek az iparosok viszont immár nem patriarchaként rendelkeztek segédjeik és tanoncaik fölött, hanem bérfizető munkáltatókká váltak – ami azt is jelentette, hogy az előbbiek és az utóbbiak érdekei egyértelműbben elkülönültek, konfliktusaik világosabban kirajzolódtak (s ezek megoldására az alkalmazottak 1786-ban nyúltak az amerikai történelemben első ízben a sztrájk eszközéhez).

A társadalmi szereplőknek ez a növekvő önállósága és integritása nem párosult a vagyoni egyenlőség növekedésével. Éppen ellenkezőleg: a vagyonmegoszlás a forradalom után lényegesen egyenlőtlenebb volt, mint annak előtte, ami általában a pénz társadalmi viszonyokban játszott szerepének eluralkodását hozta magával. A vagyonos ember büszke lehetett szerény eredetére: 1784-ben egy dél-karolinai politikusról dicséretként írta a sajtó, hogy „nincs más kapcsolata vagy barátja, mint amit a pénze szerzett neki" – érzékletesen jelenítve meg a társadalmi attitűdökben végbement fordulatot. Az öröklött tekintély alól emancipált gondolkodást azonban a spontán folyamatok mellett az amerikaiak aktívan is igyekeztek ösztönözni, annak a felvilágosult eszmének a jegyében, amely szerint – ahogy a massachusettsi alkotmány fogalmazott – „a nép jogainak és szabadságainak megőrzéséhez szükséges, hogy a bölcsesség és a tudás, valamint az erény általánosan elterjedjen körükben". A Függetlenségi nyilatkozat utáni negyedszázad folyamán az addigi kilenc főiskolai (college) szintű oktatási intézet huszonötre egészült ki, s jóllehet az állami közoktatási rendszer létrehozására ugyancsak a forradalmi korszakban született átfogó tervek megvalósulása a 19. századig váratott magára, ekkor gyökerezett meg az állam polgárai nevelésével- oktatásával kapcsolatos általános felelősségének és kötelességének republikánus eszméje. A tudásszomj azonban nemcsak a formális iskolázási lehetőségek bővülésében, hanem a különféle tudós társaságok, magán- és közkönyvtárak szaporodásában és abban is megnyilvánult, hogy az országot valósággal elárasztották a legkülönfélébb nyomtatott termékek: az 1800 előtt Amerikában publikált könyvek háromnegyede a 18. század utolsó harmadában jelent meg, s az 1786-1795 közötti években huszonnyolc folyóirat indult – több, mint az egész gyarmati korszakban.

A gondolkodás és a tudás emancipálódása persze afféle fél-felvilágosodással is járt: a közember újságokból, kalendáriumokból, előadásokból szerzett ismeretei felületesek voltak, de éppen a republikánus egalitarizmus sugallta róla, hogy ér annyit, mint a főiskolán tanultak. A felvilágosodás által nagy nehezen kijelölt határvonal vallás és babonaság, tudomány és áltudomány, természet és természetfeletti között ebben a helyzetben elmosódott: az asztrológia, a jövendölés egyenrangú volt a gravitáció vagy az elektromosság tanulmányozásával, az Izrael elveszett hét törzséről való laikus spekuláció pedig az északnyugati indián sírdombok eredetének tudós kutatásával. Az igazság efféle demokratizálódása a vallási kultúrában is éreztette hatását az akadémiai teológiát és mindennemű egyházi hierarchiát mellőző szekták és utópikus vallási csoportok robbanásszerű elszaporodásában. A népi vallásosság – látomásokkal, próféciával, érzelmi átfűtöttséggel – a 17. század óta nem tapasztalt intenzitással visszaköltözött az amerikai mindennapokba. A szellemi és spirituális szférában zajló emancipációs folyamat ugyanakkor ajtót nyitott a teljes jogú állampolgárként egyelőre nem elismert nők státusának megváltozása előtt. A sajtóban, esszékben és pamfletekben nők nyilatkoztak a nemek egyenlőségéről; az új köztársaságok elismerték a nők jogát a váláshoz, férjük távollétében a szerződéskötéshez és az üzletvitelhez; a vallási élet kifejezetten feminizálódott, az új szekták bátorították a női prédikálást, némelyik pedig minden tisztségre vonakozóan elismerte a nemek formális egyenjogúságát.

A függetlenségnek és a forradalomnak, mint láttuk, az egykori gyarmatosok között is voltak vesztesei, akik mindazonáltal az egyenrangúak társadalmának részeit alkották, s veszteségeik nem foghatók azokéhoz, akik ezen kívül maradtak. Az Appa- lache-en túli vidékkel kapcsolatos amerikai álomban nem volt hely az ottani őslakosok tízezreinek számára. Bár a kongresszus 1787-ben ígéretet tett arra, hogy az indiánok „földjét és tulajdonát soha nem fogják beleegyezésük nélkül elvenni", az Északnyugati rendelet magától értetődőnek tekintette, hogy a terület a telepeseké, s ennyiben a köztársaság nem csak a fentebb összegzett, mondhatni, progresszív módon mutatta meg birodalmi arcát. A fehér telepes messziről csodálta az indián szabadságát, de míg annak számára ez a szabad kalandozást és vadászatot jelentette, az amerikai férfi szabadsága a megművelt parcella birtoklásában állt. Az indián harcos a föld művelését az asszonynépre hagyta, ami a fehér gazdálkodó szemében annyira természetellenesnek tűnt, hogy nemigen ismerte el, hogy az őslakosok egyáltalán folytatnak földművelést – márpedig a földhöz való jussnak őszerinte éppen ez volt az alapja. Ennyiben az Egyesült Államok terjeszkedése mentalitásában és ideológiájában híven követte a kora újkori monarchiák gyarmatosító vállalkozásait – egészen a nyugati partig. Az indiánok helyzetét nem könnyítette meg, hogy számos törzs a háborúban az angolok szövetségese volt, így ellenség gyanánt, azaz a hódítás jogának alapján is el lehetett járni velük szemben. S jóllehet a konföderációs kormány próbálkozott azzal, hogy az indiánokkal kötött szerződések útján rögzítse az általuk átengedett földek határait, eleve illuzórikus volt az a várakozás, hogy a nyugat betelepítése rendezetten megy majd végbe: a szerződések betartatására a kongresszusnak nem volt ereje, az egyes államok nemigen vettek tudomást róluk, a telepesek pedig gyakran a drágán ajánlott földek helyett a szerződéses jogok megsértésével saját szakállukra parcelláztak – a kölcsönös vérontás megjósolható következményével. A hierarchikus, a rendi struktúra maradványait őrző Brit Birodalomban az indiánok számára sajátos státusú alattvalóként lehetett és volt hely. Az amerikai köztársaság nem ismert alattvalókat, csak egyenlő polgárokat, amivé azonban az indián nem válhatott. Az Egyesült Államok függetlensége, amely azzal kezdődött, hogy az 1783-as békeszerződésben Nagy- Britannia átengedte neki az indiánok lakta területek fölötti szuverenitást, előrevetítette az őslakosság katasztrófáját.

Ambivalensebb volt a forradalom hatása az észak-amerikai kontinens másik hátrányos helyzetű etnikai csoportjának, a fekete rabszolgáknak a sorsára. Az egyik oldalon a mintegy félmilliós tömeget érintő rabszolgaság intézményének fennmaradása – sőt az elkövetkező évtizedek során nagyarányú kiterjedése – a szabadság és egyenlőség retorikáját magas szinten űző forradalmi korszak legkiáltóbb és legképmutatóbb következetlensége volt. Másfelől azonban a forradalom mégiscsak kikezdte azt a társadalmi és szellemi légkört, amelyben a rabszolgaság évezredeken át lényegi kritika nélkül fennállhatott. A gyarmatosok szemében a rabszolgaság magától értetődően szerves része volt a monarchikus társadalom természetes rendjének – amelyben az élet durva volt és olcsó –, mint a szabadság és függőség megannyi formáját és státusát felmutató hierarchia legalsó lépcsőfoka. A republikánus egalitarizmus és az állampolgárság eszméje és gyakorlata azonban egyszerre kérdésessé tette a személyes függőség minden formáját, s az amerikaiak történelmük során első ízben kénytelenek voltak a rabszolgaságra mint rendellenességre tekinteni – s ha meg akarták tartani, legalább megmagyarázni és indokolni. Egyesek, mint James Otis, már a Függetlenségi nyilatkozat előtt rámutattak a szabadelvű retorika és a rabszolgaság közötti ellentmondásra, amelynek feloldására a kontinentális kongresszus első kísérlete 1774-ben a rabszolga-kereskedelem eltörlésére vonatkozó ajánlás volt. Ezt féltucatnyi északi állam nyomban meg is tette, miközben a philadelphiai kvékerek 1775-ben megalapították a világ első rabszolgaság-ellenes társaságát. Hamarosan másutt, még délen is alakultak hasonlók, míg a háború folyamán az északi államok és Maryland felszabadították a hadsereghez csatlakozó feketéket. Az önálló birtokos gazdálkodókból álló társadalom víziójának jegyében a kongresszus az 1780-as években betiltotta a rabszolgaságot az újonnan szervezett északnyugati területen. Az elkövetkező évtizedekben a feketék maguk is mind invenciózusabban alkalmazták a forradalom nyelvét a rabszolgaság bírálatában, s a felszabadított afroamerikaiak száma 1810-re az északi államokban elérte az 50 ezret. Mégis, a forradalom vezéralakjainak (az ellentmondásokat fokozandó, beleértve azokat a délieket, akik maguk is rabszolgatartók voltak) az a várakozása, hogy a rabszolgaság intézménye az új légkörben magától elhal, minden Amerika jövőjével kapcsolatban táplált illúziójuk közül a legkeservesebben nélkülözte a realitásokkal való kapcsolatot. Délen a rabszolgaság túlságosan mély gyökeret eresztett ahhoz, hogy törvényhozói vagy bírói úton felszámolható lett volna, s hamarosan szerves részévé vált annak a külön identitásnak, amelyet a korábbiaktól eltérően a déliek egyre tudatosabban vállaltak.

Az 1780-as évek politikai napirendjén azonban egyelőre természetesen nem a különállás, hanem a konföderáció egységének és erejének biztosítása szerepelt. A konföderációs kongresszus – nem utolsósorban azért, mert többszöri próbálkozásra sem sikerült keresztülvinnie, hogy 5%-os behozatali illetékkel önálló állandó bevételhez jusson – megannyi javaslata, határozata, intézkedése futott zátonyra a tagállamok vonakodásán vagy ellenállásán, különösen azután, hogy felszabadultak a közös háborús erőfeszítés nyomása alól. Az államok egyre-másra ragadták magukhoz a szövetségi adósság finanszírozását – amitől korábban azt várták, hogy az unió összetartó ereje legyen –, s ezzel a hitelezőket a tagállami szuverenitás további növelésében tették érdekeltté. Eközben csökkent azok befolyása, akik – Alexander Hamilton kifejezésével – kontinentális szellemben gondolkodnak. A kritikus évek során a forradalom számos vezetőjében megerősödött az a felismerés, hogy éppen a forradalom által a népesség széles rétegei előtt megnyitott gazdasági és közéleti érvényesülési lehetőségek következtében az egész republikánus kísérlet veszélybe került. Ahogy James Madison fogalmazott, az államok törvényhozásában „a lokalitás szelleme maga alá gyűri a közösség érdekeit": a választókerületek túl kicsik, s az újabban az anyagi gyarapodás szelétől is megérintett, egyszerűbb emberek közül verbuválódó képviselők hajlamosak egyrészt túlságosan a maguk és közvetlen választóik érdekeit szem előtt tartani (ami ellentétes a republikánus erény követelményével), másrészt egyfajta demokratikus despotizmust gyakorolni. Fennállott a veszélye, hogy a politika parokiá- lis érdekérvényesítéssé degradálódik, illetve – az érdekek változatosságára tekintettel – káoszba süpped. „Százhetvenhárom zsarnok éppolyan elnyomó, mint egy" – írta Jefferson Virginia kapcsán 1785-ben, hozzátéve: „a választói despotizmus nem az a fajta kormányzat, amiért küzdöttünk". A konföderáció tehetetlenül figyelte, ahogy az államok – vélt vagy valós – kereskedelmi érdekeiket olyan vámpolitikával védik, amely esetenként kedvezőtlenebbül érintette társaikat, mint Angliát vagy Franciaországot. Közben az Egyesült Államok nemzetközi tekintélye apadóban volt; a britek az északnyugati és vermonti határvidéken indiánokkal paktáltak, és szeparatista mozgalmakat bátorítottak, akárcsak a Florida és az Ohio folyó közötti területen a spanyolok, akik a Mississippit is elzárták az amerikai kereskedők előtt. Egy kompromisz- szumos szerződés terve, amely ezért cserébe megnyitotta volna a spanyol piacot az amerikaiak előtt, meghiúsult a déliek vonakodásán, akik ragaszkodni akartak a tengeri kijárathoz – jól példázva azokat a részleges érdekeket, amelyek hosszú távú féltékenykedést szültek, rövid távon pedig az unió összeomlásával fenyegettek.

Ilyen körülmények között 1787-re az ország legtöbb politikai vezetőjében egyidejűleg merült fel az állami alkotmányok revíziója – a mérleg nyelvének visszabillentése a törvényhozás népi oldaláról a kormányzók és általában a végrehajtás, a szenátusok és a bíróságok javára – és a Konföderációs cikkelyek reformja, legalábbis az adóztatásra és a kereskedelem szabályozására való korlátozott hatalom biztosítása a kongresszus számára. Ami az előbbit illeti, 1790-re új, konzervatívabb alkotmánya volt Pennsylvaniának, Dél-Karolinának és Georgiának, s hamarosan követte őket New Hampshire, Delaware és Vermont. Az uniós alkotmány reformjára 1787 májusára összehívott konvencióról azonban kezdetben nagyon kevesen gondolták, hogy a hitelrendszer, a kereskedelem és a külügyek terén mutatkozó gondok orvoslásán messze túlmenően olyan új alkotmányt dolgoz ki, amely teljesen átalakítja a központi kormányzatot, és radikálisan meggyöngíti a tagállamokat.

Meggondolva a forradalmárok mélyen gyökerező bizalmatlanságát a központosított kormányzati hatalom iránt, ez igen figyelemreméltó fejlemény volt, amelyet nem magyaráznak eléggé a Konföderációs cikkelyek nyilvánvaló hiányosságai. Megértéséhez szükséges az a korábban említett, elterjedt jelenség, hogy a tagállami törvényhozás kiszámíthatatlanul, visszaélésektől terhes, a joguralom eredeti elképzelésével olykor ellentétes módon működött. Ugyanakkor a tagállamok krízishelyzetekben aligha várhattak segítséget az uniótól. Ezen szempontok összefonódását példázta az egykori milíciakapitány, Daniel Shays vezette mozgalom, majd fegyveres lázadás Massachusettsben 1786-1787 fordulóján. Shays mozgalma a hátország eladósodott és anyagi gondokkal küzdő farmereinek lázadása volt a megemelt adók és a zömében bostoni pénztőkés hitelezők ellen. Míg a fegyveres lázadókat könnyen szétszórták, Shaysnek a törvényhozásban többségbe került hívei keresztülvitték az általa szorgalmazott könnyítéseket – ezzel, mint egy bostoni újság írta, a választók lehetővé tették, hogy maga a lázadás hozzon törvényt. A központi kormányzat újjászervezése nemcsak a Konföderációs cikkelyek gyöngeségeit volt hivatott korrigálni, hanem az államok demokratikus despotizmusát is.

A Philadelphiában 1787. május 25-től ülésező 55 küldött 12 tagállamot képviselt (az autonómiáját féltve őrző Rhode Island távol maradt). Viszonylag alacsony átlagéletkoruk (42 év) ellenére a politikai elit tapasztalt tagjai voltak, viszont az előző nemzedéknél talán kevésbé élt bennük az erős központi adminisztráció iránti gyanakvás. Előzőleg kétharmaduk szolgált a kongresszusban, egyharmaduk a kontinentális hadseregben; több mint felüknek volt főiskolai végzettsége, foglalkozásukra nézve túlnyomórészt ügyvédek, emellett bankárok, kereskedők, földbirtokosok, hajótulajdonosok voltak – a természetes arisztokrácia tagjai, akik közül sokan rendelkeztek állampapírokkal, foglalkoztak telekspekulációval, és vagy 15-en tartottak rabszolgákat. A nagyok közül többen hiányoztak. Jefferson és John Adams Európában tárgyalt, Samuel Adams betegeskedett; Jayt nem választották meg, Richard Henry Lee és Pat- rick Henry viszont nem vállalta a megbízatást. Az üléseken elnöklő, de a vitákban visszafogott szerepet játszó Washington és a rangidős Franklin helyett az erős központi (nemzeti) kormányzatot szorgalmazó Madison (Virginia) és Hamilton (New York), az ezzel egyetértő, de az államok jelentőségét megőrizni kívánó John Dickin- son (Delaware) és George Mason (Virginia), valamint a kongresszus hatáskörét a konföderáció szerkezetének megtartása mellett növelni akaró Roger Sherman (Connecticut) és Elbridge Gerry (Massachusetts) voltak a fő hangadók.

A legszervezettebb és egyik legbefolyásosabb küldöttség, a virginiai nevében Ed- mund Randolph kormányzó terjeszette a konvenció elé a nemzetiek (nationalists – tudniillik az erős nemzeti kormányzat hívei) tervezetét, amely a leginkább Madi- son erőfeszítéseinek gyümölcse volt, s amely módszeres átalakítást ígért: olyan kormányzati rendszert, amely többé nem önálló köztársaságok konföderációja, hanem saját jogán létező szövetségi köztársaság. A terv sokak számára számos részletében és egészében véve is túl radikálisnak tűnt, s William Paterson New Jersey-i küldött június közepén benyújtotta az államáról elnevezett ellentervezetet, amely voltaképpen csak kiigazította volna a Konföderációs cikkelyeket. Bár Madisonéknak sikerült meggyőzniük a konvenció többségét, hogy ez utóbbit utasítsák el, és az alkotmányt a virginiai tervezet alapján dolgozzák ki, ennek vitája során a nemzetiek is néhány engedményre kényszerültek. Ezek közé tartozott annak a feladása, hogy a szövetségi törvényhozás hatásköre vonatkozzon „minden olyan esetre, amelyek fölött az egyes államoknak nincs hatalma" (ehelyett az alkotmány tételesen felsorolta a kongresz- szus hatáskörébe tartozó területeket); az állami törvényhozás kongresszus általi vétójáról való lemondás (ehelyett megtiltotta, hogy az államok olyan szuverén jogokat gyakoroljanak, amelyekkel az 1780-as években kritikus következményekkel éltek); s leginkább az, hogy nem sikerült a törvényhozás mindkét házában keresztülvinniük az arányos képviselet eszméjét (a szenátusba végül mindegyik állam két-két tagot delegálhatott). A föderalisták – ahogyan az alkotmány hívei jó érzékkel kezdték magukat nevezni – azonban alapjában véve megnyerték a központi kormány jellegével kapcsolatos csatát.

Az 1787. szeptember 17-én (39 küldött aláírásával) elfogadott alkotmány végleges szövege eredetileg 7 cikkelyből állt, amelyekhez utóbb 22 módosítást (amendment) csatoltak. Alapelvei: a szövetségi elv (föderalizmus), a hatalmi ágak szétválasztása, a polgári szabadságjogok, a demokrácia és a népszuverenitás. Az első három cikkely a hatalmi ágakról rendelkezik. A törvényhozó testület az Egyesült Államok kongresszusa, amelynek csak alsóházát, az akkor 66 fős képviselőházat választották közvetlenül (2 évente, általános választójog alapján, a 25 éven felüli állampolgárok közül), a szenátust az egyes államok törvényhozó gyűlései (a 30 éven felüliek köréből, 6 évenként). A végrehajtó hatalmat az alkotmány a 4 évente (elektorok útján, a 35 évnél idősebbek köréből) választott elnökre ruházta, akinek hatalmi jogosítványai sok tekintetben meghaladták az angol királyét – hiszen a felségjogokra emlékeztető államfői hatásköre mellett egyúttal kormányának is a feje volt, s a törvényhozásból kizárt miniszterei nem a kongresszusnak, hanem közvetlenül neki tartoztak felelősséggel. Ugyanakkor a szenátus kétharmados szótöbbséggel visszautasíthatta az elnöki vétót, sőt eltávolíthatta magát az elnököt is, akit köteleztek arra, hogy évente tartson beszámolót a nemzet állapotáról. Nem kapta meg az elnök a hadüzenet és a békekötés jogát sem, amely a kongresszust illette. Az alkotmány 3. cikkelye a bírói hatalom függetlenségéről és a Legfelső Bíróság (Supreme Court) felállításáról rendelkezett, a 4. pedig, az ún. Államközi szívélyességi egyezmény (Interstate Comity Clause) az államok egymáshoz való viszonyát szabályozta (beleértve új tagállamok felvételének lehetőségét), megállapítva, hogy azok elismerik egymás törvényeit, jogi eljárásait, s polgáraik jogosultak a többi államban biztosított jogok élvezetére. Az 5. cikkely az alkotmánymódosításhoz szükséges eljárásról szól, kiküszöbölve a Konföderációs cikkelyek legnagyobb nehézséget okozó rendelkezését, az egyhangúság követelményét: az új rendszerben a kongresszus kétharmada kezdeményezhette s az államok háromnegyedének egyetértése törvényerőre emelhette a módosítást. Már 1791-ben sor került az első tíz alkotmánymódosítás elfogadására: ezek alkotják az amerikai Jogok törvényét (Bill of Rights), amely a polgári szabadságjogokat rögzíti. Az alkotmány 6. cikkelye leszögezi a szövetségi alkotmány és törvények, szerződések elsőbbségét az egyes államokéval szemben. Végül a 7. cikkely kimondja, hogy az alkotmány életbelépéséhez a 13-ból 9 tagállam megerősítése szükséges. Erre elsőként Delaware-ben került sor (1787. december 7.); a kilencedik állam New Hampshire volt (1788. június 21. – de ha a New York-i szavazás egy hónapra rá elutasító, az alkotmány ugyan érvényes, de egy földrajzilag kettészakadt unióra); a tizenhárom egykori gyarmat közül utolsóként Rhode Island csatlakozott az unióhoz (1790. május 29.).

A philadelphiai konvenció által létrehozott szövetségi kormányzat több ponton szöges ellentétben látszott állni 1776 eszméivel. Az új alkotmány erős központi kormányt alapított, amelyben az elnök és a szenátus rendkívül széles körű hatalommal rendelkezett. Emellett egyetlen, az egész kontinenst átfogó, az egész amerikai társadalom eltérő érdekeit egyesíteni hivatott köztársaságot hozott létre, ami a hagyományos és a korabeli állambölcselet szerint merőben lehetetlenség volt: az erény gyakorlásához szükséges társadalmi kohézió csak kis területen koncentrált, viszonylag homogén arculatú közösségekben tűnt megvalósíthatónak – mint Hollandiában, Svájcban, az itáliai városállamokban. Általános vélekedés volt, hogy ha egy nagy kiterjedésű, komplex társadalmi szerkezetű ország kísérli meg a köztársasági rendszerre való áttérést, az eredmény nem lehet más, mint Angliában a 17. század közepén. A ratifikációs viták során az antiföderalisták nem haboztak felvonultatni ezeket az ellenvetéseket, kiegészítve azzal, amire a birodalmi konfliktus során a britek is hivatkoztak: egytelen társadalomban sem létezhet egyszerre két törvényhozás, s a központi kormányzat előbb-utóbb megsemmisíti majd az egyes államok szuverenitását – amit a maguk részéről ugyancsak nemkívánatosnak tartottak.

A föderalisták válaszát Madison, Hamilton és Jay fejtette ki Publius írói néven a New York-i lapokban 1787 októbere és 1788 júliusa között megjelentetett Föderalista iratokban (Federalist Papers). Ennek lényege nem a szuverenitás doktrínájának tagadása volt, hanem annak áthelyezése a kormányzati intézményekből a nép egészébe – ami viszont nem állt ellentétben 1776 elveivel, hiszen az angolokkal szemben az amerikaiak éppen azt nem voltak hajlandók elfogadni, hogy képviselőik megválasztása a továbbiakban elhomályosítja saját polgári létezésüket. Az elmúlt évtizedre rányomta bélyegét az embereknek a hivatalos kormányzaton kívüli, politikai célok megvalósítására kifejtett aktivitása; a közelmúlt legfigyelemreméltóbb újításai – a törvényhozói beavatkozástól védett írott alkotmány fogalma, az alkotmányozó konvenciók és a ratifikáció gyakorlata – elméletileg megmagyarázhatatlan volt a nép szuverén mivoltának koncepciója nélkül. Ez a koncepció a föderalisták számára nem azt az évezredes bölcsességet jelentette, hogy minden kormányzati hatalom forrása a nép, hanem azt, hogy a végső hatalom mindig is a nép kezében marad, amelynek a kormányzat csak időben és hatáskörében korlátozott ágense. Az állami és a szövetségi kormányzat minden egyes része, a képviselőházaktól a szenátorokon és a kormányzókon keresztül az elnökig, önmagában véve csak részleges képviselője a népnek. A társadalom és a kormányzat viszonyának ez az új felfogása tette lehetővé a föderalisták számára annak a megmagyarázását is, hogyan lehetséges a köztársaság nagy területen élő, heterogén társadalomban. A közösség nem lehet olyan parányi, hogy örökre immunis maradjon az érdekellentétekkel szemben – példa erre a kicsiny Rhode Island, amelyet a tizenhárom állam közül a leginkább bénítottak a klikkharcok. A különérdekek és a pártütés hatékony semlegesítése éppen a politika színterének a nemzet egészére való kiterjesztésétől várható, aminek következtében azok annyira megsokasodnak, hogy kölcsönösen kioltják egymást. A nemzeti politika szférája egyfajta szűrőként is működik, amely a választókerületek megnagyobbodásával tágabb teret enged a kiválóság feltűnésének, viszont beszűkíti a demagógia lehetőségeit.

Jóllehet a föderalisták egyik fontos szándéka a populista politika forradalom által elszabadított erőinek megfékezése volt, az alkotmány védelmében alkalmazott nyelvezetük és a felvonultatott elvek határozottan a népi, demokratikus politika birodalmából származtak. Míg az alkotmány elitista elemeit igyekeztek palástolni, voltaképpen nem utasították el a demokratikus választói politikát, csak – az önmagukra osztott szerep szerint – a forradalom vadhajtásait igyekeztek lenyesni. Osztották a széles körű amerikai egyetértést a kívánatos kormányzat szigorúan republikánus jellegével kapcsolatban, s a legkomolyabban gondolták, hogy az alkotmányt „mi, az Egyesült Államok népe" rendeli el (bár az ő perspektívájukban a nép az állami kormányzatok alternatíváját jelentette). Érvelésük meg is győzte az amerikaiakat arról, hogy országuk nagyságának záloga az erős központi kormányzat, s hogy ennek megalapítása nem mond ellent a forradalom eredeti céljainak. Ami azonban az amerikai politika hosszabb távon kialakuló arculatát illeti, ott az ellenpárt ugyancsak a realitásokban mélyen gyökerező nézetei érvényesültek, immár alaposan kiterjesztett értelemben: a törvényhozó mint az érdekek versenyén felülemelkedő pártatlan döntőbíró klasszikus republikánus eszméje hanyatlásnak indult, s teljes legitimitást szerzett a kompetitív érdekcsoport- és pártpolitizálás, a részérdekek – gazdasági, vallási, etnikai, területi csoportok érdekeinek – kampánytémává emelése és nyílt képviselete a törvényhozásban.

A konföderációs korszak kongresszusa utolsó ténykedéseként New Yorkot jelölte ki az új kormányzat székhelyéül, választásokat írt ki, majd 1788. október 10-én feloszlatta önmagát. Az Amerikai Egyesült Államok független állami létéhez vezető út utolsó állomásaként 1789 márciusában összeült az új törvényhozás, április 30-án pedig elfoglalta hivatalát az elektori kollégium által egyhangúlag az USA első elnökévé választott George Washington.

SZAKIRODALOM

Bailyn, Bernard: The Ideological Origins of the American Revolution. Cambridge, Mass., Harvard University Press, 1967.

Bonwick, Colin: The American Revolution. Charlottesville, University Press of Virginia, 1991.

Ferling, John: A Leap in the Dark. The Struggle to Create the American Republic. Oxford, Oxford University Press, 2003.

Hamilton, Alexander – Madison, James – Jay, John: A föderalista. Értekezések az amerikai alkotmányról. Budapest, Európa, 1998.

Jennings, Francis: The Creation of America. Through Revolution to Empire. Cambridge, Cambridge University Press, 2000.

Lévai Csaba: A republikanizmus-vita. Vita az amerikai forradalom eszmetörténeti hátteréről. Budapest, L'Harmattan, 2003.

Lévai Csaba (szerk.): Új rend egy új világban. Dokumentumok az amerikai politikai gondolkodás korai történetéhez. Debrecen, Multiplex Media, 1997.

Rakove, Jack N.: The Beginnings of National Politics: An Interpretive History of the Continental Cong- ress. New York, Alfred Knopf, 1979.

Rakove, Jack N.: Original Meanings: Politics and Ideas in the Making of the Constitution. New York, Vintage Books, 1996.

Urbán Aladár: Köztársaság az Újvilágban. Az Egyesült Államok születése, 1763-1789. Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó, 1994.

Wood, Gordon S.: The Creation of the American Republic, 1776-1787. Chapel Hill, University of North Carolina Press, 1969.

Wood, Gordon S.: The American Revolution. A History. New York, The Modern Library, 2002.