Ugrás a tartalomhoz

A kora újkor története

Poór János (2009)

Osiris Kiadó

Soós István │ A LENGYEL ANARCHIA, LENGYELORSZÁG FELOSZTÁSAI (1772, 1793, 1795)

Soós István │ A LENGYEL ANARCHIA, LENGYELORSZÁG FELOSZTÁSAI (1772, 1793, 1795)

Az európai történettudományban immáron több mint két évszázada éles viták tárgya, vajon Lengyelország 18. században történt felosztásaiért (1772, 1793, 1795), a lengyel-litván állam végzetes sorsáért maguk a lengyelek, az ingatag lengyel belpolitikai és társadalmi-gazdasági helyzet vagy a korabeli európai hatalmi konstelláció, illetve maguk a felosztásokat végrehajtó európai nagyhatalmak voltak-e felelősek. A 18-19. századi történetírás, elsősorban a felosztó hatalmak historikusai nagy általánosságban a felosztások elsődleges okát a lengyel nemesi köztársaság, a Rzeczpos- polita fokozatos hanyatlásában, a majd két évszázadon át húzódó belső anarchiában és megosztottságban látták. Továbbá abban, hogy a lengyel állam nem volt képes lépést tartani az európai felvilágosult abszolutista államok fejlődésével. Ehhez járult még a lengyel mágnáscsaládok túlságosan nagy politikai és gazdasági hatalma a királyi uralom rovására, vagy éppenséggel a lengyel országgyűléseken (szejm) szintén elsősorban a mágnások és a köréjük csoportosult köz- és kisnemesség által már a 17. század óta előszeretettel és folyamatosan alkalmazott, a politikai és társadalmi reformokat akadályozó liberum veto rendszer.

A felosztások okai között szokták emlegetni a szomszédos nagyhatalmaknak, Oroszországnak, Poroszországnak és a Habsburg Birodalomnak a lengyel államra gyakorolt politikai és katonai nyomását. Ehhez kapcsolódóan már a kortársak körében is általánosságban elterjedt az a vélemény, hogy a felosztásokban, illetve Lengyelország szuverenitásának elvesztésében Európa nagyhatalmainak új politikája öltött testet. Ennek első alapvető megnyilvánulása volt a „három fekete sas"-nak az 1932. évi lengyel trónöröklési rend kimenetelében, valamint a trónöröklés miatt kirobbant lengyel örökösödési háborúban (1733-1738) játszott meghatározó szerepe. A trónöröklési viszály ugyanis mintegy elindította azt a folyamatot, amelynek során Oroszország nagyhatalmi céljainak megfelelően egész Lengyelországot saját hatalmi érdekszférájába kívánta vonni, és Poroszországot és Ausztriát is hozzá tudta ehhez a koncepcióhoz kapcsolni.

Az európai és lengyel történettudomány a Lengyelország felosztásaihoz vezető út kiépítésében egyaránt Oroszország meghatározó szerepét szokta általában kiemelni, mindenekelőtt azt hangsúlyozva, hogy az orosz hatalom a 17. század végétől kezdve, de főleg a 18. század első felében protektorátusi politikájával megakadályozta Lengyelországban az átható társadalmi, gazdasági és vallásügyi reformokat, és tudatosan a lengyel állam gyengítésén munkálkodott. Vagyis az orosz befolyás révén azoknak a sajátosságoknak a megerősödése következett be, amelyek a lengyel belpolitikai fejlődést lelassították. Oroszország szerepének megítéléséhez kapcsolódik egy másik gyakran hangoztatott álláspont, amely szerint a porosz és osztrák felosztási törekvések eredetileg a cári nagyhatalom expanziós törekvéseihez köthetők.

Az említett, bizonyos fokig egyoldalúnak tűnő és vitatható koncepciók képviselői mindazonáltal egy sor fontos tényezőt figyelmen kívül hagytak. Az újabb vizsgálatok például rámutattak arra, hogy a 17. században és a 18. század első felében aligha beszélhetünk specifikus lengyel fejlődésről, mivel a lengyel Rzeczpospolita hanyatlását nem önmagában, hanem a 18. századi európai kontextusban kell elemezni. Azt a történetírók által gyakran hangoztatott „vádat", hogy a lengyel belső politikai és társadalmi fejlődés nem hordozta magában a politikai-társadalmi és gazdasági reformok bevezetését, illetve megvalósítását, részint cáfolják az első felosztásig a lengyel társadalmat pozitívan érintő központi intézkedések, részint pedig az a fejlődés, amely az 1791. májusi alkotmányig vezetett. Kérdés persze, vajon az abszolutizmus Lengyelországban egyáltalán a modernizáció szükséges fázisát jelentette-e, és vajon nem inkább a májusi alkotmány nyomán megszületett nem abszolutista lengyel köztársaság volt-e, illetve lett volna-e valójában a modernizáció letéteményese. Ami pedig a Poroszországgal, Oroszországgal és Ausztriával szemben felhozott vádakat illeti, a kutatások kimutatták, hogy a felosztási tervek nem kizárólag az említett három nagyhatalom politikájában érhetők csak tetten, hanem a 18. században az ilyen elképzelések a korabeli diplomácia, diplomáciai manőverek szerves részeit alkották.

Annak megértése végett, hogy feltárjuk, milyen okok, milyen belső és külső körülmények eredményezték együttesen Lengyelország felosztásait, röviden vázolnunk kell az előzményeket.

Az előzmények (1699-1764)

A 18. századi litván-lengyel államot a kortársak egy része az „anarchia köztársaságaként" emlegette. Mennyiben tartható valósnak ez az állítás, és milyen tényekre alapozódik?

I. (Sobieski) János király (1674-1696) még életében szerette volna a lengyel királyi trónt legidősebb fiának, Jakobnak biztosítani, de szándékát a főnemesi ellenzék meghiúsította. A lengyel arisztokrácia inkább idegen országból származó uralkodót kívánt az egykori Jagelló- és Vasa-dinasztia trónján látni. A számos idegen jelölt közül végül a szász Wettin-uralkodóház egyik tagjának, I. Frigyes Ágost szász választófejedelemnek (1694-1733) sikerült a lengyel főrendek támogatásával trónra kerülnie. Az új király – lengyel királyként II. (Erős) Frigyes Ágost (1697-1706, 1709-1733) néven – már uralkodása kezdetén megkísérelte nagy hírű elődjének a politikáját folytatni, különös tekintettel a lengyel főnemesi ellenzék hatalmának a visszaszorítására és egyidejűleg abszolutisztikus királyi uralom kiépítésére. Próbálkozásai azonban kellő hatalmi bázis és belpolitikai támogatottság hiányában sorra megbuktak a lengyel rendek ellenállásán.

II. Ágost belpolitikai kudarcait külpolitikai téren kívánta ellensúlyozni. Célja az volt, hogy Lengyelország egykori, 16-17. századi nagyhatalmi pozícióját visszaszerezze, és magához ragadja a vezető szerepet Kelet-Európában. Királyságát gyarapí- tandó, Livóniában próbált meg a svédekkel szemben területeket nyerni. A nagy északi háború (1700-1721) első szakaszában Oroszországgal és Dániával szövetségben az Észtország és Livónia meghódítására irányuló hadjáratában azonban vereséget szenvedett XII. Károly svéd királytól (1697-1718), aki 1701 júliusában kiszorította a szász-lengyel sereget Livóniából, és megszállta Kurlandot. A következő évben pedig a svéd csapatok bevették Varsót, majd fényes győzelmet arattak Ágost hada felett. XII. Károly a következő évben ismételten vereséget mért a lengyel királyra, s ennek az lett a következménye, hogy a Lengyel Királyság szinte teljes területe svéd ellenőrzés alá került.

A svéd uralkodó nyomására a lengyel rendek 1704. február 14-én letaszították trónjáról II. Ágostot, és helyébe a svéd uralkodó jelöltjét – akit a lengyel főnemesség egyik csoportja is támogatott –, Leszczynski Szaniszló poznani vajdát választották „ellenkirállyá" 1704. július 12-én. I. Szaniszló (1704-1709; 1733-1736) uralmát a svédek tartották fenn. A lengyel rendek ún. sandomierzi konföderációba tömörült része is ellene fordult, és 1705 decemberében szövetséget kötött I. Péter orosz cárral (1689-1725).

  1. Ágost király megpróbálta elvesztett trónját visszaszerezni, de a következő év elején (február 13-án) vereséget szenvedett XII. Károlytól. Ennek következményeként az altranstádti béke (1706. szeptember 24.) értelmében le kellett mondania a lengyel trónról, és el kellett ismernie Leszczynskit királynak.

Időközben I. Péter, újjászervezve haderőit, benyomult Észtországba, Livóniába és Kurlandba, majd 1703-ban megalapította az orosz hatalom új fővárosát, Szentpétervárt. A cár a háború második szakaszában, amikor XII. Károly Moszkva ellen indult, 1708 őszén visszavonulásra késztette a svédeket, majd 1709. július 8-án a poltavai ütközetben döntő vereséget mért XII. Károly seregeire. A svéd támogatást nélkülöző „ellenkirály", I. Szaniszló külföldön, Franciországban talált menedékre, ahol lánya, Mária később XV Lajos francia királlyal (1715-1774) kötött házasságot. II. Ágost 1709. augusztus 8-án semmisnek mondta ki az altranstádti békét, és Oroszország támogatását élvezve visszatért a lengyel trónra. A nagy északi háború harmadik szakaszában Oroszországgal szövetségben részt vett I. Péter Nyugat-Pomeránia ellen indított hadjáratában.

II. Ágost uralkodásának második fázisában sem adta fel azt a korábbi elképzelését, hogy a lengyel nemességgel szemben, amely a liberum veto alkalmazásával minden királyi reformtörekvést meghiúsíthatott (így például többek között a liberum veto korlátozását), abszolutisztikus uralmat építsen ki, azaz a Rzeczpospolitát erős, központosított királysággá alakítsa át. Ezzel szemben Felicjan Konstanty Szaniawski wloclaws- ki püspök, II. Ágost egyik tanácsadója egy Nagy-Britanniához hasonló alkotmányos monarchia megteremtése mellett szállt síkra. Elutasította a liberum veto elavult intézményét, és az Angliában már jól bevált többségi szavazási rend (pluralitas votorum) bevezetését javasolta. A püspöknek és a hozzá hasonló, politikailag műveltebb főnemeseknek ezt a hatékony alkotmányreform megvalósítását célzó szándékát azonban a lengyel mágnások egyes csoportjai még csírájában elfojtották, és a királyi hatalom gyengeségét saját hatalmuk kiépítésére, illetve megerősítésére igyekeztek minden eszközzel kihasználni.

A főnemesi pártoknak a hatalmi pozíciókért folytatott versengése még inkább kiélezte a lengyelországi belső politikai és társadalmi feszültségeket, amelyeket II. Ágost képtelen volt csillapítani. Ekkor terjedt el az a nézet, miszerint Lengyelországot az anarchia/zűrzavar tartja fenn (Polska nerziqdem stoi). Sőt a királynak a trónját fenyegető lázadással is meg kellett küzdenie, amelyen csak orosz segítséggel tudott felülkerekedni. Ezek az arisztokratikus érdekszövetséget képező oligarchikus csoportosulások szoros kapcsolatban álltak az orosz cárral, akinek érdeke volt a lengyelországi belső anarchia fenntartása és a Lengyelország feletti külpolitikai protektorátus megőrzése.

II. Ágost ebben a helyzetben – elsősorban a belső ellenzék megnyerése érdekében – 1717 februárjában a szejm összehívására kényszerült. A lengyel történelembe „néma szejmként" bevonult eseményen senkit sem engedtek szóhoz jutni. A királynak sikerült a szejmmel megszavaztatni az állandó hadsereg fenntartásához szükséges állandó adó bevezetését, ugyanakkor kénytelen volt a királyi gárda létszámát 1200 főre csökkenteni. Litvánia és Lengyelország (azaz a korona) állandó hadseregének létszámát 24 ezer főben állapították meg. A lengyel nemesség többsége azonban nem fogadta el az állandó hadsereg létrehozásának gondolatát, mivel egy erős központi haderőben a királyi abszolutizmus hatalmi eszközét látta.

II. Ágost egyidejűleg megpróbálta uralmát külpolitikailag is megerősíteni, illetve országát az orosz gyámság alól kivonni. XII. Károly svéd király halála után ugyanis attól tartott, hogy I. Péter cár a birodalmával szomszédos országokra nézve egyre nagyobb mértékben terjeszti ki majd hatalmát. Ennek elhárítására egy osztrák-brit- szász terv született, amelynek értelmében a lengyel nemesi köztársaságot mintegy Oroszország elleni „barrieré-ré" kívánták tenni, hogy a további esetleges orosz incidenseket megakadályozzák. A terv alapján Bécsben 1719. január 5-én a három érdekelt fél megkötötte az egyezményt. Ezt követte az osztrák-szász szerződés, amelyet a szász választófejedelemnek I. József császár (1705-1711) lányával, Mária Jozefával kötött házassága is megerősített. I. Péter, aki időközben kivonta Lengyelországból és Mecklenburgból az 1710 óta ott állomásozó csapatait, 1720-ban Potsdamban szerződést kötött I. Frigyes Vilmos porosz királlyal (1713-1740), amelyben az utóbbi kötelezettséget vállalt arra, hogy Lengyelországban a jövőben is fenntartsák a nemesi köztársaságot, valamint annak alkotmányát és intézményeit (köztük mindenekelőtt a liberum vetót), továbbá a reformokat megakadályozzák. A potsdami konvencióhoz 1724-ben Svédország, 1726-ban a Habsburg Birodalom is csatlakozott.

A lengyel nemesi aranyszabadság (zlota wolnosc) első ízben lett nemzetközi egyezmény része. A porosz-orosz garanciaszerződés egyúttal az orosz hatalmi pozíció közvetlen biztosítását is jelentette. Ennek első kézzelfogható eredménye lett, hogy Vaszilij Lukics Dolgorukij herceg varsói orosz követ a liberum vetóval 1720. február 20.-án minden nehézség nélkül meggátolta a köztársaságnak a bécsi szövetséghez történő csatlakozását. Nem sokkal később a királyi udvar belső ellenzéke, élén Mazó- via vajdájával (Stanislaw Chom^towski), Szentpétervárott és Moszkvában tett „nagy követjárásával" döntő mértékben hozzájárult Oroszország lengyelországi befolyásához. Ezzel II. Ágostnak az a törekvése, hogy az orosz szupremáciát távol tartsa az országtól, végérvényesen zátonyra futott. Az orosz cár saját „pártjának" számító, megerősödött lengyel arisztokrata oppozíció pedig egyértelművé tette a király és udvara szűk mozgásterét.

A királyi hatalom meggyengülése II. Ágost uralmának utolsó harmadában annyira nyilvánvalóvá vált, és a köztársaság tekintélye olyan mélyre süllyedt, hogy a lengyel állam I. Péter fenyegetésére azonnal kész volt elismerni az északi háborút formálisan lezáró nystadti békekonferencia döntéseit. II. Ágost a békeszerződést követően a szomszédos országokhoz közeledve megkísérelte megerősíteni az uralmát. Ezzel azonban csak azt érte el, hogy kivívta I. Péter ellenszenvét. 1724-ben, majd 1726-ban azonban az orosz cári hatalommal szemben diplomáciailag sikerült Svédországot, illetve Ausztriát maga mellé állítani, és mindkét hatalomtól garanciákat szerezni Lengyelország számára a „lengyel szabadság" és a lengyel alkomány fenntartása érdekében. Ezekkel a nemzetközi biztosítékokkal a kezében II. Ágost ismét kísérletet tett dédelgetett tervének megvalósítására, az abszolutista királyi uralom kiépítésére. Sőt mindennek érdekében közvetlenül halála előtt (1732) a porosz udvar katonai segítségét igénybe kívánta venni, s ennek fejében a Királyi Poroszországnak és Kurlandnak Nagy-Lengyelország egyes részeit is felajánlotta.

II. Ágostnak a királyi hatalom megszilárdítására irányuló bátortalan és minden realitást nélkülöző próbálkozásai ugyanúgy zátonyra futottak, mint a belpolitikai problémák megoldását célzó törekvései. Különösen kiélezett volt a helyzet a konfesz- szionális kérdések miatt. A jezsuita rend, amely 51 kollégiumában mintegy 20 ezer nemesi ifjat oktatott, időközben meghatározó szellemi és egyházi hatalommá nőtte ki magát az országban, erősítve a katolikus egyház befolyását. Az 1717-ben a grodnói szejmen hozott disszidenstörvény az evangélikus lakosok vallási elnyomását eredményezte, mivel kimondta, hogy az 1632 után épült protestáns templomokat le kellett rombolni. A katolikusok fölényét és hatalmát erősítette továbbá a cz^stochowai Szűzanya képének ünnepélyes megkoronázása is.

Az ún. disszidensek és „nemuniáltak" mindazonáltal 1717 után is egy sor privilégiumot élveztek, hivatalokat viselhettek, ellentétben a Habsburg Birodalom örökös tartományaiban és országaiban élt protestánsokkal és ortodoxokkal, akiket általánosságban csak skizmatikusokként tartottak nyilván, és az állami közigazgatási hivatalok viseléséből kizárták őket.

1733-ban meghalt II. Ágost. Halála után ismét fellángoltak a trónutódlási küzdelmek. Kijelölt utódja, fia, II. Frigyes Ágost szász választófejedelem (1733-1763) VI. Károly német-római császár (1711-1740) és Anna orosz cárnő (1730-1740) támogatását élvezte. A lengyel mágnások egyik csoportja, a Potockiak és a Lubomirskiak is mellette álltak ki. Velük szemben a litván Czartoryskiak (a „Família") vezette mágnáscsoport a száműzetésben élő Leszczynski Szaniszlót kívánta ismét a lengyel trónon látni. Leszczynskit elveszített koronájának visszaszerzésében veje, a francia király, XV. Lajos is hatékonyan segítette. A lengyelországi francia követ megbízottainak sikerült a két szemben álló párt vezetőit Leszczynski ügyének megnyerni, és sorra járták a vajdaságokat, hogy meggyőzzék az országgyűlési követeket Szaniszló király megválasztásáról. A királyválasztási kampány eredménnyel járt, és az összehívott szejm 1732.szeptember 12-én a Varsó melletti Wola mezején 12 ezer szavazattal újra a lengyel trónra emelte Leszczynskit.

A jelölteket támogató két csoport között háború tört ki, amely lengyel örökösödési háború néven vonult be az európai történelembe. Az orosz udvar támogatását élvező szász hadsereg benyomult Lengyelországba, 1734 júliusában elfoglalta Gdanskot (Danzig), ahonnan Szaniszló csak álruhában tudott elmenekülni. Az orosz segítség biztosította II. Ágost fia számára a lengyel trónt, aki már 1733-ban III. Ágost néven szintén Lengyelország királya (1733-1763) lett. Az 1735. október 5-én Bécsben megkötött francia-osztrák ideiglenes békeszerződés értelmében (az örökösödési háborút véglegesen a szintén Bécsben aláírt béke zárta le 1738-ban) Szaniszló lemondott trónigényéről, de megtarthatta a lengyel királyi és litván nagyfejedelmi címet. Kárpótlásul megkapta Lotaringia, Bar és Commercy hercegségeket azzal a feltétellel, hogy halála után ezeket Franciaországhoz csatolják. Szaniszló Lunéville-ben pompás udvart vezetett, amely a korabeli európai szellemi élet egyik központja volt.

II. Ágost uralkodásának három évtizede alatt a királyi központi hatalom tovább gyengült. A királynak azok a próbálkozásai, hogy a szejm hatékonyságát növelje, a királyi városok helyzetén javítson, a jobbágyság terheit csökkentse, és a helyi bíráskodást megreformálja, a mágnások pártjai és a köznemesség ellenállása miatt rendre kudarcot vallottak. A mágnások közül csak a Czartoryskiak álltak a király mellé, és kísérletet tettek bizonyos kincstári és katonai reformok bevezetésére, de a liberum veto fegyverével szemben tehetetlennek bizonyultak. Jellemző, hogy 1736 és 1763 között egyetlen országgyűlést sem tudtak eredményesen befejezni.

Lengyelország a 18. század közepére fokozatosan a különböző politikai és gazdasági érdekeket képviselő mágnás pártok, elsősorban a Potockiak és a Czartoryskiak hatalmi „játékszerévé", valamint a világi és egyházi szövetségek (konföderációk) tárgyává vált. A konföderációk, amelyeket általában a főurak és a köznemesek egyik vagy másik csoportja elsősorban az uralkodóra történő nyomásgyakorlás céljából hívott életre, uralták a politikai életet. Ezek egyik típusát, a generális konföderációt magának az uralkodónak a részvételével hívták össze. Másik típusát (lengyelül rokosz) viszont éppen a király ellenében hozták létre. A nemesség a régi aranyszabadság jelszavát hangoztatva kiépítette saját helyi hatalmi szerveit. A szejm helyett az általa irányított tartományi gyűlések, a szejmikek, a nemesi szuverenitást kifejező hatalmi szervek szabták meg a közigazgatási egységek működését.

Újabb harcok a trón körül (1763-1764)

A lengyel nemesi köztársaság a belső széthúzás, a hatalmi harcok következtében II. Ágost uralkodásának utolsó hónapjaiban, 1763-ban szinte polgárháborús helyzetbe sodródott. Ágost halála után az ellentétek, különös tekintettel az új király megválasztására, az egyes hatalmi csoportosulások és érdekkörök között még feszültebbé váltak.

Az utolsó lengyel királyválasztás megfelelt annak a diplomáciai konstellációnak, amely a hétéves háború után azzal fenyegetett, hogy Európa nagyhatalmait és államait két táborra osztja. Oroszország nagy hatalmú minisztere, Nyikita Ivanovics Panyin gróf 1762 és 1764 között többször is kísérletet tett az ún. északi rendszer, azaz egy Nagy-Britanniát, Svédországot, Szászországot, a lengyel-litván államot, Poroszországot és természetesen Oroszországot magában foglaló szövetség létrehozására. Ezzel szemben a francia államtitkár, Étienne Francois de Choiseul egy ún. déli rendszer megteremtésén fáradozott, amelyben Franciaországot, Spanyolországot, az itáliai államokat és Ausztriát kívánta egyesíteni. Mind Franciaország, mind Ausztria számára igen fontos volt, hogy a Lengyelország feletti orosz protektorátust gyengítse vagy akár meg is szüntesse, és az orosz hatalmat lehetőleg a Dnyeper mögé szorítsa vissza. Az 1764-ben lezajlott lengyel királyválasztás ezzel lényegében részint Franciaország és Ausztria, részint Oroszország nagyhatalmi politikájának fontos részét képezte.

A Rzeczpospolita politikai pártjai és csoportosulásai igazodtak ehhez az európai hatalmi konstellációhoz. A hazafiak pártja, amelyet a Potockiak, a Branickiak, a Wiel- horskiak, a Krasinskiak, a Mokronowskiak és a Radziwillek alkottak, a francia hatalmi koncepció mellett sorakozott fel. A pártot képviselő mágnáscsaládok a francia diplomáciával közösen megpróbálták az Oszmán Birodalmat, Svédországot és lehetőség szerint Poroszországot is egy oroszellenes koalícióra rábírni. Jelöltjük a már 75 éves Jan Klement Branicki, az első lengyel katonai akadémia megalapítója, nagy- hetmanként a lengyel koronahadsereg parancsnoka, művészetpártoló mecénás volt, aki a lengyel nemesi nemzet széles köreiben nagy tekintélynek örvendett.

A hazafiak elképzeléseivel szemben fellépő ellenpárt, amelynek a Czartoryski és a Poniatowski családok képviselői voltak a vezetői, Oroszország támogatását élvezte. II. (Nagy) Katalin (1762-1796), miután férjének, III. Péter cárnak (1762. január-július) a meggyilkoltatása után magához ragadta a hatalmat, még III. Ágost halála előtt, 1762. augusztus 2-án a korábbi angliai lengyel követségi titkárnak, későbbi szeretőjének, Stanislaw August Poniatowskinak odaígérte a lengyel koronát. A három Czar- toryski fivér legszívesebben a „Família" egyik tagját látta volna a lengyel trónon, de hosszas huzavona után végül is támogatták a velük rokonságban álló Poniatowski jelölését. II. Katalinnal együtt akciótervet dolgoztak ki, amely szerint kb. 20 ezer fős orosz sereg vonul be Lengyelországba Poniatowski megsegítésére, és egyúttal két generális konföderációt hoznának létre.

A francia és Habsburg uralkodó nem tudta meghiúsítani ezt a tervet, mivel II. Frigyes porosz király (1740-1786) időközben (1764. április 11-én) egyetértett II. Katalin és a Czartoryskiak elképzelésével. A porosz-orosz megállapodás amellett, hogy támogatta Poniatowski jelölését, közös garanciát is biztosított a lengyel szabadság, azaz a liberum veto rendszerének megőrzésére, valamint a disszidensek (az ortodox és a protestáns vallásúak) jogainak fenntartására, illetve a katolikusokkal való egyenjogúságukra. Ugyanakkor minden alkotmányos változást vagy változtatást Oroszország jóváhagyásától tett függővé. A porosz-orosz szövetség, amelynek egyértelműen Ausztria-ellenes éle volt, rögzítette azt is, hogy egy harmadik hatalom beavatkozása esetén kölcsönösen 12 ezer fős sereggel fogják egymást segíteni. Ezen túlmenően, amennyiben Ausztria benyomulna Lengyelországba, Poroszország szintén felvonulna egy kb. 20 ezer fős haddal a nemesi köztársaság területén Oroszország támogatására.

Az orosz udvar számára a porosz szövetség a lengyel királyválasztás idején igencsak értékesnek bizonyult, mivel Ausztriát nyugalomra intette, és egy esetleges beavatkozástól visszatartotta. Franciaország a porosz-orosz szövetség ismeretében a lengyel királyválasztás kérdésében nem kívánt egyértelműen állást foglalni. Az a kb. 20 ezer fős orosz sereg, amely a hétéves háború vége óta Kowno (Kaunas) környékén állomásozott, még az ún. konvokációs szejm (azaz az interregnum idején összehívott országgyűlés) összeülése előtt (1764. május 7.) bevonult a lengyel állam keleti területére. Segítségükkel a Poniatowskiak és a Czartoryskiak az ellenfél, Branicki csapatait Varsó kiürítésére kényszerítették (1764. május 8.), és August Czartoryskit 1764. augusztus 16-án megválasztották főkormányzóvá (general-regimentarius). Közben Karol Radziwill, a hazafiak másik vezére Litvániában, Slowin mellett döntő vereséget szenvedett az oroszoktól és az őket támogató, a „Famíliának" elkötelezett Mihal Józef Massalski tábornok csapataitól (1764. június 18.).

Időközben II. Katalin Lengyelországba küldte Nyikolaj Vasziljevics Repnyint, akinek a cári udvar felhatalmazásával – nem kis pénzzel – sikerült a szejm tagjait megvásárolnia, hogy a cárnő jelöltjét válasszák meg Lengyelország új uralkodójának. Részint az orosz katonai sikereknek, részint Repnyin buzgólkodásának köszönhetően a Czartoryskiak a Varsó melleti Wolában 1764. szeptember 6-án és 7-én egyhangú szavazással (per unanimitatem votorum) minden nehézség nélkül a lengyel királyi trónra emeltethették a 32 éves Stanislaw August Poniatowskit, aki II. Szaniszló Ágost (1764-1795) néven vonult be a lengyel és az európai történelembe. Az új király megkoronázására az addig szokásoktól eltérően nem Krakkóban, hanem a varsói Szent János-székesegyházban került sor 1764. november 25-én. Szaniszló Ágostot, II. Katalin kegyeltjét az európai udvarokban parvenünek tartották. Ez az európai politikai közvélemény által alkotott sommás ítélet mintegy figyelmen kívül hagyta a lengyel király sokoldalúságát, széles körű műveltségét, nyelvtehetségét. Szinte az összes fontosabb európai nyelven írt és beszélt a lengyelen, a litvánon és a latinon kívül. Egész fiatalon jártasságra tett szert az európai diplomáciában, elmélyült az államelméleti irodalomban Cicerótól Leibnizen, Locke-on át Mon- tesquieu-ig és Rousseau-ig. Uralkodása idején mindvégig behatóan tanulmányozta az Amerikai Egyesült Államok alkotmányát, és elismeréssel nyilatkozott az amerikai köztársasági államformáról. Tisztelete jeléül palotájának egyik szobájában felállította kedvenc amerikai államférfijának, George Washingtonnak a szobrát. Az ideális kormányzási formát Nagy-Britannia és saját hazája alkotmányos monarchiájában látta. Kiváló műízléssel rendelkezett. A művészetek iránti szeretete azonban mértéktelen költekezésbe csapott át. Az építkezésekre fordított pénzek nemegyszer a királyi Lengyelország éves adóbevételeit is meghaladták, és uralkodását követően hatalmas adósságokat hagyott a lengyel államra.

Szaniszló Ágost uralkodásának kezdetén kénytelen volt alávetni magát a Czarto- ryskiak politikájának. Az őt trónra segítő szejm utolsó ülésén (1764. december 20.) például a „Família" elérte, hogy a király ellenkezése ellenére a generális konföderációt állandónak mondták ki. Ezzel a kikényszerített döntéssel mintegy ki kívánták zárni a liberum veto rendszerét, ugyanis a konföderációs kötelékkel a többségi döntés intézményét valósították meg. Ezt a rendszert nemcsak az országgyűléseken tették kötelezővé, hanem a tartományi gyűléseken, a bíróságokon és a különböző kormányzati bizottságokban is. Még a királyválasztást megelőzően a konvokációs szejmen sikerült a Czartoryski fivéreknek két bizottság felállítását elfogadtatniuk (1764. június 5.). Ezeknek az ún. kincstári komisszióknak a fő feladatát abban látták, hogy tevékenységükkel megnöveljék a lengyel állam bevételeit, és kidolgozzák a gazdaság fellendüléséhez szükséges terveket. Nem sokkal később két hadi bizottságot is létrehoztak a Litván Nagyhercegség, illetve a korona alatt álló területek számára (1764. december 12.).

Szaniszló Ágost kénytelen-kelletlen végül elfogadta a fenti döntéseket, és úgy tűnt, hogy II. Katalin sem emel kifogást ellenük. Az orosz cárnő persze nem gondolt arra, hogy kegyeltje kedvéért feladja azokat az előnyöket, amelyeket számára a Rzeczpospolitában uralkodó anarchia kínált. Ennek érdekében az oroszországi lengyel politika egyik kényes kérdésére, a disszidensekre és a vallási problémákra irányította a figyelmet. Megbízta tehát Georgij Konyisszkij érseket, hogy terjessze a vallási panaszokat a szejm elé. Az országgyűlés hosszú vitákban megtárgyalta az 1765. július 27-én beterjesztett panaszokat, különösen a disszidenskérdést.

Szaniszló Ágost a vallási ügyekben nem tudott egyértelmű álláspontot kialakítani. Tehetetlennek mutatkozott a konfesszionális kérdések körül kialakult feszültségek lecsillapításában is, midőn a szejmben Kajetan Soltyk krakkói püspök egy nyilatkozatot fogadtatott el „a szent római katolikus hit védelmében" az ortodoxokkal és a protestánsokkal szemben, és az 1717-ben, 1733-ban, 1736-ban és 1764-ben kiadott, a katolikusok előjogait megerősítő vallási rendeleteket – „teljesen és mindörökké" – ismételten megújíttatta.

A gyenge kormányzás, a belső ellenzék megerősödése, a Czartoryskiak elfordulása az uralkodótól, a politikai és vallási megosztottság és ellentétek azt eredményezték, hogy az ország 1766 végére, 1767 elejére ismét az anarchia állapotába süllyedt.

1767-ben sorra alakultak meg a különböző érdekeltségű fegyveres konföderációk. Előbb vallási mozgolódásokra került sor: Torunban a protestánsok, a litvániai Slupsk- ban pedig az ortodoxok fogtak fegyvert. Ezeknél sokkal nagyobb jelentőségű volt a Radomban létrehozott konföderáció, amely szinte az egész országra kiterjesztette befolyását, és generális konföderációvá alakult át. A konföderáció célkitűzéseit illetően nem volt egységes. Radikálisabb tagjai, elsősorban a litván Radziwillek azt tervezték, hogy megfosztják trónjától a királyt. Mások beérték volna reformjai megszüntetésével. Megint mások csak a katolikus egyház „megmentéséért" kívántak síkraszállni.

A szejm említett döntéseit a cári udvar nem kis rosszallással fogadta. II. Katalin azonnal mozgósította a Rzeczpospolita disszidens nemességét. Repnyinnek, a varsói orosz követnek sikerült is néhány száz ortodox nemest a lengyel állam ellen felbujtania. A disszidensek a tartományokba vezényelt orosz csapatok nyomására és nem utolsósorban az orosz kormányzat jelentős pénzügyi támogatása mellett disz- szidens konföderációt hoztak létre (1767. március 20-24.). Ezzel egy időben Sluckban egy litván konföderációt is megalakítottak. Ez később Torunban folytatta munkáját az egykori porosz tábornok, Georg Wilhelm von der Goltz irányítása alatt. Mindkét konföderáció számos, főleg vallási sérelmet fogalmazott meg a lengyel kormányzattal szemben, és a toruni konföderáció joggal számíthatott az evangélikus Európa, mindenekelőtt Poroszország támogatására. II. Figyes azonban nem osztotta a toruni vallási panaszokat, sőt olyan kijelentést tett, amellyel igencsak meglepte a korabeli protestáns uralkodókat. Ugyanis a lengyel állam valláspolitikáját ugyanolyan toleránsnak minősítette, mint a hollandét. A disszidensek érdekében tett orosz lépéseket pedig egyenesen a lengyel köztársasággal szembeni agressziónak nevezte.

Az oroszok által támogatott disszidensakció tehát balul ütött ki. II. Katalin a kényes helyzetből úgy próbált kikerülni, hogy mozgósította a katolikus lengyel nemeseket, akik rövid idő alatt 24 republikánus konföderációt hoztak létre. Repnyin herceg, aki fenyegető és erőszakos fellépéseivel jelentős mértékben korlátozta a király mozgásterét, rávette Szaniszló Ágostot, hogy csatlakozzon a radomi konföderációhoz. Miután pedig rendkívüli, ún. konföderációs szejmet hívatott vele össze, elfogatta és vasra verve az oroszországi Kalugába deportálta az ellenzéki konföderáció ott megjelent vezéreit (a krakkói és kijevi püspököt, Krakkó vajdáját és a Dolin sztarosztáját).

A varsói konföderációs szejm (1767. október 5.-1768. március 5.) Repnyin nyomására már első ülésén átruházta a végrehajtó hatalmat egy 70 tagból álló delegációra vagy rendkívüli bizottságra, amelyben a katolikusok mellett hét evangélikus képviselő, továbbá Poroszország, Nagy-Britannia, Dánia és Svédország lengyelországi követei is helyet kaptak. A delegáció elfogadta az ún. kardinális törvényeket, köztük a nemesség privilégiumainak megerősítését, a liberum veto fenntartását, a királyválasztás szabadságát. Ezzel, legalábbis egy időre, minden további reformkísérletnek elejét vették, és az országban visszaálltak az 1717-es anarchikus állapotok.

A delegáció egyúttal kidolgozta a lengyel-orosz szerződést (1768. február 27.), amelyet a szejm néma ülésén jóváhagytak (1768. március 5.). A szerződés 2. cikkelyében a kölcsönösség látszata alatt biztosították az orosz garanciát a köztársaság területi épségéért. (Ez a garancia négy évvel később azonban egyáltalában nem akadályozta meg sem Oroszországot, sem pedig a szerződést ellenző Poroszországot abban, hogy felosszák Lengyelországot.) A 3. cikkelyben a vallási kérdéseket szabályozták. Ezenkívül egy külön toleranciaegyezményt is kidolgoztak, amelyben biztosították a disz- szidensek jogait. Ezekért nemcsak Oroszország, hanem Nagy-Britannia, Svédország és Dánia is garanciát vállalt. A római katolikus vallás megtartotta ugyan uralkodó egyházi jogait, de elveszítette addigi felségjogait, így például az evangélikus vallás fölött. A toleranciaegyezménnyel a lengyel nemesi köztársaság példát mutatott, amelyet a kortársak később II. József császár (1765-1790) 1781-ben kiadott türelmi rendeletéhez képest is jelentősnek tekintettek. A vallási garanciáknál fontosabb volt azonban az az Oroszország számára is jelentős határozat, amely a királyi méltóságon kívül a disszidens nemesek számára a jövőben biztosította a köztársaság összes hivatalának betöltését. A vitás vallási ügyek kivizsgálására, illetve rendezésére egy vegyes bíróságot hoztak létre, amelyben paritásos alapon az érintett felekezetek es- küdtjei foglaltak helyet. A szerződés 5. cikkelyében II. Katalin garantálta az 1573-tól 1763-ig kibocsátott lengyel alkotmányok, illetve alkotmányos jogok, köztük a liberum veto megőrzését.

Repnyin „áldásos" működésének következményeként úgy tűnt, hogy a cári udvar megerősítette lengyelországi pozícióit. A bel- és külpolitikai fejlemények azonban hamarosan a lengyel politika átértékelésére késztették II. Katalint. 1768-ban ugyanis a Lengyelország területén állomásozó cári csapatok által elkövetett kegyetlenkedések hatalmas felzúdulást keltettek a lengyel nemesség egy részének körében. Még be sem fejezte működését a konföderációs szejm, amikor a podóliai Barban 1768. február 29-én új konföderáció jött létre (amely bari konföderáció néven vonult be a lengyel történelembe) „Lengyelország vallásának és szabadságának védelmére" Jan Krasinski marsall, Michal Krasinski püspök, Józef Pulaski és fia, Kazimierz vezetésével és olyan mágnáscsaládok támogatásával, mint a Potockiak és a Sapiehák. A kb. 6 ezer főt számláló konföderációs csapatok néhány hónapon át (1768. február 29.-jú- nius 20.) szinte egész Podóliát és Volhínia egy részét az uralmuk alatt tartották.

A konföderáció jelszavai között egyaránt megtalálhatók voltak az anarchikus republikánus és a szarmata szellemiségű eszmék, valamint a katolikus hitvallás melletti erőteljes elkötelezettség, amely utóbbit a Szent Kereszt lovagjai nevű ezred felállítása is jelez. A háború során egyre több konföderációs csapat tűzte zászlajára a francia felvilágosodás jelszavait, elsősorban Gabriel Bonnot de Mably és Jean-Jacques Rousseau elveit. A konföderáció 1770. október 22-én interregnumot hirdetett meg, és egy Oroszországtól független lengyel király megválasztása mellett szállt síkra. A felkelőket támogatta Franciaország, amely csapatokat küldött a francia forradalom idején majd nagy hírnévnek örvendő Charles Francois Dumouriez vezetésével (1770. augusztus 15.).

A konföderáció tevékenysége ugyanakkor jelentős ellenállást váltott ki az ellenőrzése alá vont területek, elsősorban Ukrajna parasztsága és a kozákok körében. Az ún. koliivscsinalázadásnak, amely hátba támadta a konföderációt, kb. három hét leforgása alatt mintegy 200 ezer lengyel katolikus és zsidó lakos esett áldozatul. A lengyel lakosság körében az a hír terjengett, hogy a kegyetlenkedésekben és embertelenségekben az orosz csapatok is tevékeny részt vállaltak. A felkelést a lengyel seregek hasonlóan kegyetlenül verték le. A felkelés egyik vezetőjét (Iván Gonta) a lengyelek elevenen nyúzták meg, és testét felnégyelték. Közben a nemesi köztársaság területén állomásozó mintegy 26 ezer fős orosz sereg a bari konföderáció egyik nagy ellenfelét, Branicki hetmant támogatva, ellentámadásba ment át, és a Dnyeszter innenső partjára szorította a konföderációs csapatokat.

A Porta azonban váratlanul a konföderáció segítségére sietett, és parancsot adott az isztambuli orosz követ letartóztatására, ami hadüzenettel ért fel (1768. október 6.). A cári kormánynak így most egyszerre kellett a bari konföderáció és a török ellen harcolnia. Az orosz udvar azonnal elrendelte seregeinek mozgósítását és a támadást, de a törökök kemény ellenállása miatt arra kényszerült, hogy a lengyel köztársaság területén állomásozó csapatait – 10 ezer fő kivételével – kivonja és a török elleni háborúban vesse be.

Az új katonai helyzetben, mivel a törökök elleni háború nagyszámú orosz haderőt kötött le, II. Katalin nem tudott elegendő katonát küldeni sem a konföderáció ellen, sem pedig az időközben Krakkóban, Ó-Lengyelországban és Litvániában kitört újabb felkelések felszámolására. A bari konföderáció 1769-ben Dél-Lengyelország- ban, Bialában megalakította ún. tábornokságát (generalnosc). Az új helyzet kedvezett a bari konföderációnak, amely korábban Krakkó kapitulációjával (1768. augusztus 22.) súlyos vereséget szenvedett az oroszoktól. A bari konföderáció az orosz csapatok részleges kivonása után, ha csak egy kis időre is, de fellélegezhetett, és rövid idő alatt 20 ezer embert tudott mozgósítani az oroszokkal és Szaniszló Ágost hadaival szemben.

A konföderációs erők ezt követően jelentős sikereket értek el Kis-Lengyelország- ban és Vörösoroszországban. Kazimierz Pulaski megpróbálkozott Lemberg (Lwów) bevételével (1768. május 26.-június 1.), a várost azonban nem tudta elfoglalni. Megszerezték viszont a lengyel katolicizmus központjának számító Cz^stochowát, amely csaknem két éven át a konföderáció főhadiszállása volt. 1769-ben Szaniszló Ágost a testvérét, Andrzej Poniatowski herceget Bécsbe küldte, és azt kérte, hogy az osztrákok vonuljanak be a Szepességbe, és ideiglenesen szállják meg a Lengyelországgal határos területeket, ahol a konföderációs csapatok egy része állomásozott. Ausztria készséggel teljesítette a kérést: csapatai benyomultak a térségbe.

1771-ben a bari konföderáció seregei Lengyelországban Kazimierz Pulaski vezetésével, Litvániában pedig Michal Oginski hetman katonai sikereinek köszönhetően átmenetileg fölénybe kerültek. A konföderáció célkitűzéseit azonban keresztülhúzták az orosz-török háborúban időközben bekövetkezett események. A törökök felett aratott orosz győzelmek ugyanis lehetővé tették a cári udvar számára, hogy jelentős mértékben növelje a Rzeczpospolita területén állomásozó csapatainak számát. Alek- szandr Vasziljevics Szuvorov tábornok, az orosz hadsereg ifjú főparancsnoka, magához ragadva a kezdeményezést, nagy erővel ellentámadást intézett a konföderáció csapatai ellen, és két csatában is vereséget mért rájuk. Az oroszok azonban csak nagy nehézségek és jelentős veszteségek árán tudtak felülkerekedni. Miután a krakkói királyi várat négy hónapi ostrommal bevették (1772. április 23.), elfoglalták a konföderáció erőinek utolsó fellegvárát, a cz^stochowai Jasna Góra kolostort (1772. augusztus 18.). A konföderáció néhány tagja végső elkeseredésében ekkor merész tettre szánta el magát. Jan Kuzma (álnevén Kosinski, Kuzminski) vezetésével arra tett kísérletet, hogy Varsóból elrabolja Szaniszló Ágost királyt. A terv azonban kudarcba fulladt.

Tervek Lengyelország első felosztására

Poroszország és Ausztria elérkezettnek látta az időt, hogy Lengyelország hatalmi státusát jelentősen csökkentse, egyes területeit birtokba vegye, és befolyását a térségben megnövelje. A bari konföderáció és ezzel egyidejűleg a Porta ellen harcoló cári udvar ezzel szemben eleinte nem osztotta két vetélytársa elképzeléseit, hanem kitartott Lengyelország területi integritása mellett.

Poroszország részéről már 1656-ban, 1720-ban és 1733-ban felmerült a gondolat a Rzeczpospolita feldarabolására. II. Frigyes 1752-ben írt politikai végrendeletében Lengyelországot articsókához hasonlította, amelyet „levelenként fogyaszt el az ember". 1768-ban írott testamentumában pedig felvetette, hogy a Királyi Poroszországot és Ermland püspökséget egyesítse, és szárazföldi összeköttetést hozzon létre Kelet-Po- roszország felé.

Lengyelország felosztásának vagy legalábbis területi „megcsonkításának" terve nem hiányzott az orosz hatalmi politika tervei közül sem. 1763-ban, III. Ágost halálakor az orosz hadikollégium elnöke, Zahar Grigorjevics Csernyisev úgy vélte, hogy Oroszországnak meg kell szereznie a lengyel Livóniát, továbbá a Polocki, a Vityebsz- ki és Mszcsiszlavi Vajdaságot. Mihail Illarionovics Voroncov orosz államkancellár pedig az új lengyel uralkodó megválasztása körüli belső ellentéteket és megosztottságot értékelve kijelentette: „Lengyelország minduntalan káoszba süllyed; az ország nem érdemli meg, hogy az európai hatalmak közé sorolják, amíg megtartja jelenlegi alkotmányát."

Lengyelország felosztásának ügyét érdekes módon II. József császár szorgalmazta a leginkább, aki már 1768-1769-ben felvázolta Ausztria annexiós terveit (ezekhez az udvari könyvtáros és történetíró, Kollár Ádám Ferenc szolgáltatta a történeti dokumentumokat és az ezeken alapuló érveket). Úgy vélte, a lengyel polgárháború komolyan fenyegeti a Habsburg Birodalom határait. Ezért kapóra jött számára Szaniszló Ágost kérése, és seregeit bevonultatta a Szepességbe, és a tizenhárom, 358 évvel azelőtt a lengyel-litván államnak elzálogosított szepességi várost a Magyar Királyságba reinkorporálta (1770. december 27.). A Habsburg Birodalom csapatai ezt megelőzően elfoglalták Nowy Targot és Nowy Sqczot, és II. József a Felső-Visztulától délre fekvő terület (itt voltak Európa leggazdagabb sóbányái) kinevezett osztrák kormányzóját a visszacsatolt terület kormányzója (administrator terrae reincorporatae) címmel ruházta fel.

II. Frigyes kihasználta II. József türelmetlenségét. Elérkezettnek látta az időt, hogy megvalósítsa régóta dédelgetett tervét: megszerezze Lengyelország egyes területeit. 1769. február 2-án Berlinben Rochus von Lynar gróf dán diplomata tervezetet terjesztett a porosz király elé, amelyben azt javasolta, hogy Ausztria és Poroszország nyújtson támogatást Oroszországnak a török elleni háborújában, s a támogatás fejében Ausztria megkapná Galíciát és Lemberget, Poroszország pedig megszerezné a Királyi Poroszország, Ermland és Gdansk feletti protektorátust. Oroszország a háborús költsége fedezésére tetszés szerint jutna Lengyelország valamelyik részéhez. A javaslat azonban Oroszország valószínűsíthető ellenzése miatt papíron maradt.

Ausztria bevonulását a Szepességbe II. Frigyes fenntartással fogadta, és úgy értelmezte, hogy a Habsburgok ezzel a lépésükkel jelentősen megnövelnék hatalmukat a térségben, és veszélyeztetik a porosz érdekeket. A hatalmi konstelláció átgondolása érdekében II. Frigyes tárgyalásokat javasolt II. Józsefnek. A császár elfogadta az ajánlatot, és Anton Wenzel Kaunitz osztrák államkancellár, valamint több más osztrák államférfi társaságában – 1769. augusztus 25-28-án a sziléziai Neissében – találkozott a porosz uralkodóval és Henrik porosz herceggel, a porosz külügyek irányítójával. A tárgyalásokon tisztázták az osztrák csapatok szepességi bevonulásának ügyét, és II. József megnyugtatta II. Frigyest afelől, hogy Ausztria ezzel nem veszélyezteti a Porosz Királyságot.

A két uralkodó még Neissében elhatározta, hogy a két dinasztia közötti kapcsolatok erősítése végett újabb találkozóra kerüljön sor. A találkozót, amely 1770. szeptember 3-án a morvaországi Neustadtban zajlott le, időközben az oroszoknak a törökök ellen vívott háborúban aratott győzelmei, valamint az 1770. évi osztrák katonai tevékenység és a lengyelországi területelcsatolások is indokolták. II. Frigyes a porosz hatalmi érdekeket szem előtt tartva kifejtette, hogy a lengyel nemesi köztársaság jelentősen meggyengült, és ez már a nemzetközi helyzet stabilitását veszélyeztetheti, és nyíltan Lengyelország felosztása mellett foglalt állást. Kijelentette továbbá, hogy az önkényes elcsatolásoknak, mint amilyeneket Ausztria végrehajtott, csak törvényes felosztással lehet véget vetni. Ezért megbízottját, Henrik porosz herceget 1770 őszén azzal az utasítással küldte a cári udvarba: vegye rá II. Katalint Lengyelország felosztására.

A cárnő II. Frigyesnek a lengyel ügyben kifejtett elképzeléseit eleinte határozottan elutasította. A lengyel felosztás terve azonban nem került le a napirendről. Ezt Henrik herceg Szentpétervárott ismételten előhozta, amikor a lengyel belső rend helyreállítására irányuló kísérletek zátonyra futottak. Az orosz politika álláspontja a lengyelkérdésben csak akkor változott meg, amikor Oroszországnak a török elleni háborúban nem várt sikerei kiváltották Ausztria ellenségeskedését, ami jelentősen megnehezítette a cári udvar számára, hogy a bari konföderációt katonailag leverje. II. Katalin az Ausztriával már-már elkerülhetetlennek látszó fegyveres konfliktus miatt most a poroszokhoz fordult támogatásért. A cárnő a szentpétervári porosz követnek megígérte, hogy kész II. Frigyes lengyelországi annexiós terveit elismerni, illetve azokat a lengyel állam általános „pacifikálásának" keretében teljesíteni.

Oroszország ezután Ausztriával próbált megegyezni. A tárgyalások azonban nehezen haladtak előre, mivel Mária Terézia (1740-1780) halogatta a döntést a lengyel ügyben, hogy tudniillik „Ausztria katolikus nővére" ellen jogtalanságot kövessen el. „Milyen jogon rabolhatunk ki egy ártatlant – vetette fel aggodalmasan a kérdést –, akit védelmezni és támogatni mi mindig készen álltunk." A bécsi udvarban egyúttal aggályokat fogalmaztak meg, hogy a lengyelkérdés rendezésével Poroszország túlságosan is megerősödhet Ausztria rovására. A lengyel ügy sok kellemetlen órát és lelkiismereti problémát okozott Mária Teréziának, amelyet nem tudott összeegyeztetni uralkodási és kormányzási elveivel. A uralkodónő, hogy a kényelmetlen döntések alól mentesüljön, a lengyelkérdést teljes egészében fiára, II. József császárra, Kaunitz államkancellárra és Franz Moritz Lacy tábornokra bízta, akik készek voltak kihasználni a lehetőséget, és kidolgozták a felosztási projektumokat a szövetséges Porta és az „ártatlan" Lengyelország rovására. II. József volt az első, aki a Szepességet megszálló csapatokat előreküldte a lengyel vajdaságok megszállására.

Az orosz diplomácia időközben 1772. február 17-én egyezséget kötött a poroszokkal, és csatlakozott Lengyelország felosztásának tervéhez. Mária Terézia még mindig nem volt képes elfogadni a felosztás gondolatát. „Nem látom elegendőnek azt az okot, hogy egyedül maradunk, és nem húzunk hasznot, mint a többi két hatalom. Sőt még tisztességes ürügynek sem szolgálhat két igaztalan bitorlóhoz csatlakozni, minden jogi alap nélkül, egy harmadiknak teljes megrontására. A fejedelemnek sincs több joga, mint a magánembernek: államának nagysága és ereje nem jő számba ott, ahol mindannyian számadással tartozunk." Úgy látta, hogy a Habsburg Birodalom a felosztással soha nem nyerhet annyit, mint vetélytársai. „Inkább arra törekedjünk, hogy a többinek követeléseit csökkentsük, semhogy velük egyenlőtlenül osztozzunk. Inkább tűnjünk gyengéknek, mint nem becsületeseknek. – Áldozzuk fel magunkat, és ne veszítsük el kicsi haszon miatt jó hírünket és becsületünket Isten és az emberek szemében. – Minden felosztás jogtalan, és reánk nézve káros. Szégyellem magamat, nem is merek mutatkozni. – Midőn országaimra tartottak igényt, igaz ügyemre és Isten segítségére támaszkodtam. De most, midőn a jog nincs részünkön, hanem ellenünk van, nincs nyugtom. Szívem nem szokta meg magát vagy másokat megcsalni, kétszínűséget őszinteségnek tartani. Mindenkorra elvész hűségünk és jó hírünk: mi pedig az uralkodónak legnagyobb kincse és igazi ereje."

Mária Terézia végül, minden aggodalmaskodása ellenére, 1772. március 4-én a

Lengyelország felosztása ügyében elébe terjesztett iratra saját kezűleg írta rá: Placet, azaz tetszik. Ezzel végérvényesen hozzájárult a lengyelprobléma rendezéséhez. Belátta, hogy az adott helyzetben nem lehetett más választása: „Csak a törökök gyengesége és az a tény, hogy nem várhattunk segítséget Franciaországtól és Angliától; s a félelmem, hogy Oroszországgal és Poroszországgal háborúba keveredünk, a nyomor, az éhség, a halálozás, amelyek országainkban uralkodnak, mindez végül erre a lelketlen lépésre kényszerített, ami kormányzásomat beárnyékolja, és szomorú napjaimat megmérgezi."

Mária Terézia mindazonáltal élete végéig lelkiismeret-furdalást érzett a felosztás miatt. Többször is hangoztatta, hogy a felosztás „tíz évet elvett az életéből", és nem tudott „megnyugodni e két hatalom nagyobbodásába, sem abba, hogy mi is [ti. az osztrákok] osztozzunk velük". Egyúttal folytonosan másokra hárította a felelősséget. Így elsősorban Lacy tábornokra, akit osztrák részről a felosztás fő kidolgozójának vélt: „Önnek köszönöm ismét e nagy hasznot, ha ugyan az. Bizonyos, hogy Ön készítette a tervet, Ön mert annyit követelni, és ezáltal megszerezte az államnak e hasznot, anélkül hogy belemélyedt volna azon kérdésbe: igazságos-e az ügy, vagy nem?" A Habsburg uralkodónő igen aggódott a felosztással megerősödött Porosz Királyság miatt, különös tekintettel II. Frigyes hatalmi törekvéseire, amelyek szerinte állandó fenyegetést jelentettek a Habsburg Birodalomra. „Poroszország királya mindig is a mi legádázabb ellenfelünk volt, és mindig az is marad. (...) Poroszország legutóbbi gyarapodása a legrosszabb valóságos baj, ami bennünket érhetett, és amit nekünk mindenáron meg kellett volna kísérelnünk elkerülni, illetve akadályoznunk. (...) Ha ehhez az alapelvhez tartottuk volna magunkat, és ahelyett hogy a zavarosban halásztunk, hogy Lengyelország néhány szegényes területét megkapjuk, és hogy szükségtelenül magas összegekért egy jelentős hadsereget vonjunk össze Magyarországon, s megelégedtünk volna azzal, hogy egy hadsereget tartsunk fenn, amely készen állt arra, hogy bevonuljon Sziléziába abban az esetben, ha a porosz király arra készülne, hogy Lengyelországban beavatkozzon; és ahelyett, hogy mi az Oroszország és a magas Porta közötti pártatlan közvetítő egyszerű feladatára szorítkoztunk volna; és nekünk ezen egyszerű, céltudatosabb és tisztes magatartással kétségtelenül sikerült volna elérnünk, hogy megakadályozzuk Lengyelország felosztását, s mindkét érdekelt fél elismerését kivívnunk és Európában tiszteletünket növelnünk."

Mária Terézia, ha már mégis igent kellett mondania, a felosztásból a legnagyobbat akarta. Nem véletlenül jegyezte meg mefisztói cinizmussal az osztrákokról az ősi ellenfél, II. Frigyes a berlini osztrák követnek: „De jó étvágyuk van." A királynő viselkedéséről pedig maró gúnnyal nyilatkozott: „Katalin és én egyszerűen kalózok vagyunk; de arra kíváncsi lennék, hogyan tudta elrendezni a királynő az ügyet gyón- tatójával. (...) Sírt, amikor happolt; és minél inkább sírt, annál többet happolt."

A három nagyhatalom alig öt hónap leforgása alatt mindegyikük igényét kielégítő egyezményt dolgozott ki. Eszerint Poroszország a Királyi Poroszországot, Kujáviát és Chelmnót kívánta megszerezni. Oroszország lengyel Livóniára, a Polocki, Vityebsz- ki, Mszcsiszlavi és Minszki Vajdaságra tartott igényt, egyúttal fenntartotta fennhatóságát Kurland fölött. Ausztria II. József és Kaunitz államkancellár Új-Lengyelország déli részének nagyobbik felére, a sziléziai határ menti Bialától egészen a Dnyeszterig, azaz a török határig húzódó területre akarta rátenni a kezét.

Lengyelország első felosztása

A Lengyelország felosztásáról Bécsben 1772. augusztus 5-én megkötött szerződést elsőként II. Frigyes ratifikálta Berlinben (1772. augusztus 21.). Őt a ratifikálásban II. József és Mária Terézia (1772. augusztus 28. és 29., Bécs), majd végül II. Katalin (1772. szeptember 22., Szentpétervár) követte.

Az egyezmény bevezetőjében a felosztó hatalmak a Rzeczpospolita területi felosztásának indokai között elsősorban a Lengyelországban régóta uralkodó széthúzást, az ebből fakadó szélsőséges anarchiát hozták fel, amely már-már az ország széthullásával fenyegetett. Az anarchia a szomszédokat, a Habsburg Birodalmat, Poroszországot és Oroszországot is fenyegette, ami a maguk védelmében akár indokolhatta is beavatkozásukat.

A három nagyhatalom közül Oroszország jutott a legnagyobb területhez, kb. 84 ezer km2-hez. Megszerezte Livónia lengyel részét, fehérorosz területeket, köztük a Polocki és a Minszki Vajdaság egy részét, valamint a Vityebszki és a Mszcsiszlavi Vajdaságot. Ez Lengyelország területének 12,7%-át jelentette. Az említett területeken az 1772. évi revízió alkalmával kb. 1 millió 256 ezer, többségében katolikus és zsidó vallású lakos élt.

A kiterjedésére nézve második legnagyobb területet (11,8%-ot) a legnagyobb lélekszámú népességgel Ausztria kapta: Kelet-Galíciát (Krakkó nélkül), Lodomériát (Vörösoroszország) és a 13 szepességi várost (utóbbiakat Ausztria Oroszország egyetértésével már 1771-ben megszállta). Az elcsatolt területeket, ahol az 1774. évi összeírás szerint kb. 2 millió 669 ezer lakos élt, Galícia és Lodomériai Királyság néven az osztrák örökös tartományokhoz kapcsolták.

Poroszországnak jutott a legkisebb, de legértékesebb, 35 ezer 600 km2-nyi terület (kb. 5%), mintegy 580 ezer (más adatok szerint 356 ezer) lakossal. II. Frigyes megszerezte Nyugat-Poroszországot Gdansk és Torun nélkül (e két város szabadságát Nagy-Britannia nyomására II. Katalin garantálta), az Ermlandi Püspökséget, a Net- ze-kerületet stb. Poroszország ezzel elszakította Lengyelországtól a Visztula alsó folyása menti területet. A felosztási aktust II. Frigyes úgy tekintette, hogy Poroszország „Lengyelország testét oltáriszentségként vette magához".

Bár a II. Frigyesnek juttatott terület a legkisebb volt, mégis ő nyerte a legtöbbet, mivel az elcsatolt terület összekapcsolta Brandenburgot a Porosz Királysággal: most már anélkül lehetett Berlinből Königsbergbe utazni, hogy a Hohenzollernek államát az utazó elhagyta volna. Ezen túlmenően II. Frigyes elzárta a kijáratot a lengyelek elől a Baltikumhoz. 1772. április 18-án kiadott rendeletében ragaszkodott ahhoz, hogy a Poroszországhoz csatolt területeket mint egységes részeket tekintsék. A porosz miniszterek ettől kezdve előszeretettel ruházták fel őt a „Poroszország szuverén királya" címmel. Ezzel megerősíteni kívánták azt a tényt, hogy a jogi státus szerint a Porosz Királyság olyan területekből áll, amelyek 1657-ig közvetve vagy közvetlenül a lengyel állam részei voltak.

A poroszok által annektált területeken a középkor óta kb. kétötöd részben németek laktak. II. Frigyes számára az új tartomány megszerzése nem csupán a Hátsó-Po- meránia és Kelet-Poroszország közötti területi kapcsolat létrejötte vagy az orosz hatalom távol tartása miatt volt fontos, hanem azért is, mivel az annexióval megszerezte a lengyel kereskedelem négyötöde feletti ellenőrzést. Így 1775-től csak vámokból több jövedelemhez jutott, mint az egész lengyel köztársaság éves jövedelme. A poroszok „uraivá lettek Lengyelország minden termésének, egész kivitelének" – jegyezte meg nem kis önteltséggel II. Frigyes. Az 1773. szeptember 18-án kötött porosz-lengyel szerződéssel pedig az elcsatolt területek lakói egyszer s mindenkorra megszabadultak a lengyel függéstől.

Kérdés, vajon a Habsburgok is hasonlóan „jó üzletet" csináltak-e? Jogi és erkölcsi értelemben biztosan nem. II. József, aki anyjával ellentétben kezdettől fogva a felosztás híve volt, azzal a gondolattal is eljátszott, hogy Galíciát Sziléziára cserélje. Demográfiai tekintetben a területek annexiójával a szláv népesség arányát növelték a németek rovására a birodalomban, és ez éppen olyan időpontban történt, amikor a birodalmi iskolapolitikával a német nyelv terjesztését tűzték ki célul. Mindazonáltal a katolikus lengyelek a Habsburg Birodalom számára nem jelentettek különösebb problémát, egészen 1918-ig lojális alattvalók maradtak.

A felosztó hatalmak egy titkos egyezményben biztosították maguk számára a területi szerzeményeket, és ígéretet tettek arra, hogy azokat megőrzik birtokukban még akkor is, ha más események miatt nem jutnának egyezségre. II. Frigyes a felosztást olyan történelmi példának tekintette, amely a korábban más-más érdekeket követő, sőt szemben álló „három nagyhatalom között békés úton zajlott le". A szerződésből a legnagyobb hasznot azonban kétségtelenül Poroszország húzta, amely kitűnő diplomáciájának köszönhetően elkerülte a katonai megoldást, és tőkét tudott kovácsolni II. József országgyarapító mohóságából és II. Katalin ideiglenes vívódásából.

Ausztria és Poroszország a szerződésekben neki juttatott területeket katonailag azonnal megszállta. A porosz csapatok „elővigyázatosságból" saját „kordonjukat" az igényelt területek határán túl mintegy 100 km-rel kitolták. Azaz az 52 városon és 1300 falun kívül újabb területeket csatoltak el Lengyelországtól. Sőt II. Frigyes időközben megpróbálta a megkötött egyezményeket módosítani. Gdansk kérdésében „hidegháborút" indított azzal a céllal, hogy a szabad várost és területét Poroszországhoz csa- toltassa. E hatalmi vágyának azonban II. Katalin gátat szabott.

A felosztás lengyel „jóváhagyása"

Az ún. felosztási vagy ratifikáló szejm 1773. április 19-én ült össze Adam Poninski marsall vezetése alatt. A három felosztó hatalom nyomására, amelyek már egy-egy erős kaszárnyát tartottak fenn Varsóban, a szejm május 10-én egy delegációt hozott létre, amelyet felhatalmazott arra, hogy megkösse a három nagyhatalommal a felosztási szerződéseket. Sem a szejm radikális követei, sem a király, Szaniszló Ágost erőfeszítései nem tudták meggátolni, hogy Lengyelország első felosztása történelmi ténnyé váljék. Erre egy konföderáció jött létre, majd egy bizottság. Szaniszló Ágostot meggyőzték, hogy csatlakozzon ehhez a bizottsághoz, és ő alá is írta a felosztási egyezményt. A bizottság szeptember 18-án hagyta jóvá, a szejm pedig 1773. augusztus 21-én, szeptember 13-án és 18-án, majd 30-án tartott ún. néma ülésein ratifikálta az egyezményeket.

A három nagyhatalom diktátumával szemben a követek nem tudtak élni a libe- rum veto törvényének alkalmazásával, mivel a szejmet konföderációs alapon hívták össze, és az ennélfogva a szavazati többség elve szerint járt el. A nagyhatalmak nem voltak szűkmarkúak azokkal szemben, akik a felosztást lengyel részről készek voltak elismerni és az országban elismertetni. Így mindenekelőtt az elnöklő Adam Poninski, akinek feladatává tették a felosztási egyezmény elfogadtatását, havi 3 ezer arany- dukát fizetést kapott. A három nagyhatalom és Lengyelország között húzódó pontos határokat újabb egyezményekben 1776-ban rögzítették.

A felosztás lengyelországi és európai visszhangja

Az első felosztás, amelyet a diplomáciatörténet művelőinek egy része a népek joga elleni eljárásként értelmezett, új korszakot nyitott a nemzetközi kapcsolatokban. A 18. század kezdete óta szinte általános gyakorlattá vált, hogy a diplomaták bizonyos tartományokat, városokat fenntartások nélkül csereberéltek, miközben folyton az európai egyensúlyra hivatkoztak. Tehették ezt anélkül, hogy bárki részéről bármiféle tiltakozásra került volna sor. Így volt ez Lengyelország első felosztása esetében is.

A kortárs lengyelek egy része szigorúan elítélte és megvetette mindazokat, akik nevüket adták ehhez a szégyenteljes aktushoz, így az ún. kollaboránsokat (katolikus püspökök, magas rangú katontisztek és mágnások). Velük szembeállították a becsületes és az egyezményt élesen elutasító lengyelek kisebbségben maradt táborát, így mindenekelőtt Tomasz Soltyk szenátort, aki, hogy ne kelljen kézjegyével ellátnia az egyezményt, lemondott hivataláról: „Inkább ülök börtönben, és vágják le a kezemet, mint hogy aláírjam hazám halálos ítéletét. Az a lengyel, aki beleegyezik országa feldarabolásába, Isten ellen való bűnt követ el. És mi szenátorok (...) tettestársai leszünk." Tadeusz Rejtan, Nowogródek képviselője, megtépve ruháját és a szejm üléstermének padlójára vetve magát, könyörögve kérte a szejmben a képviselőket, utasítsák el az egyezmény ratifikálását: „Krisztus vérére könyörgök hozzátok, hogy ne vegyétek magatokra Júdás szerepét; gyilkoljatok meg engem, tapossatok meg, de ne öljétek meg szülőföldeteket." Rejtan hét évvel később megbomlott elmével öngyilkos lett.

Az európai hatalmak, illetve uralkodók közül csupán a spanyol király emelt vétót a felosztási egyezmény ellen. A kortárs európai tudóstársadalom néhány kiemelkedő képviselője szintén tiltakozásának adott hangot. Edmund Burke angol államférfi és filozófus szerint az egyezménnyel „Oroszország cárnője most megreggelizett. Vajon hol támad kedve majd megebédelni?" Honoré Mirabeau francia államférfi és író A Porosz Királyság története című művében a felosztási szerződésekről úgy nyilatkozott, hogy azt „lehetetlen és helytelen" lenne igazolni, s „ezek csupán szervilis békét hoztak Európának". A svájci publicista és politikai író, Jacques Mallet du Pan Az európai politikai egyensúly veszélyeztetése című művében „korunk szégyenének" nevezte a felosztást, határozottan úgy vélte, hogy az utókor is így fogja majd azt emlegetni.

A „megcsonkított" Lengyelország

A felosztás után a Rzeczpospolita 712 ezer km2-nyi területéből kb. 527 ezer 100 km2 maradt meg 7 millió 79 ezer lakossal. A lengyel nemesi köztársaság területének kb. egyharmadát (27,8%-át, kb. 202 ezer 900 km2-t), össznépességének pedig 38,6%-át (kb. 4 millió 481 ezer főt) veszítette el.

Az első felosztással lelassult a lengyel állam és társadalom modernizálásának folyamata, amelyet a szomszédos nagyhatalmak veszélyesnek ítéltek. A felosztások egyik lehetséges alternatíváját, nevezetesen Lengyelországnak mint stabilizáló tényezőnek a megerősítését, a felosztásokban részt vevő nagyhatalmak egyike sem tartotta fontosnak és lehetségesnek.

Lengyelország a veszteségek ellenére kb. a Franciaországéval azonos területtel rendelkezett. A maradék országban a szejm által kiküldött delegáció, amely 1775. április 11-ig ülésezett, átfogó reformokat vezetett be. Ezek következtében jelentősen nőttek az állam adóbevételei. A királyi kincstárba évenként mintegy 25 millió zloty folyt be. A hadsereget, amelynek létszámát 30 ezerre emelték, porosz mintára átszervezték. Tovább működtek az 1764-ben felállított országgyűlési bizottságok.

1775. április 11-én egy központi kormányzati testületet, Állandó Királyi Tanácsot (Rada Nieustajqca) hoztak létre, amelynek munkájában 18-18 szenátor, illetve tartományi köznemesi származású követ vett részt. A tanács elnöki tisztét a király töltötte be, akinek két szavazata volt, de ezzel a kiváltságával csak válságos helyzetben élt. A tanácsot öt ügyosztályra (kül-, bel-, igazság-, pénz- és hadügy) osztották fel. A belső ügyosztálynak rendelték alá az 1765-től minden nagyobb városban működő jó rend bizottságait (commissiones boni ordini). Ezek a bizottságok véget vetettek a nemesi túlkapásoknak, és megreformálták a királyi városok gazdasági és politikai alkotmányát. Határozatot hoztak egy állandó, 30 ezer fős hadsereg felállításáról és az ehhez szükséges adók kivetéséről is.

A parasztság is élvezte a reformok előnyeit. Már a reformokat jóval megelőzően, 1767-ban felfüggesztették a földesuraknak azt a jogát, amelynek birtokában döntöttek a parasztok életéről és haláláról, 1773-tól pedig néhány földbirtokos személyes szabadságot adott jobbágyainak, mások pedig megváltással biztosították a jobbágyok szabadságát. A parasztok panaszait, amelyeket a királyi tartományi kormányzók túlkapásai ellen nyújtottak be, független bíróságokkal vizsgáltatták ki. Nem véletlen, hogy e rendelkezések következtében az orosz területekről 1773 és 1788 között mintegy 300 ezer paraszt menekült Lengyelországba. A liberális paraszttörvény Andrzej Hieronim Franciszek Zamoyski főkancellár és Józef Wybicki, a lengyel nemzeti himnusz szerzőjének nevéhez fűződik.

A liberális reformok sorában nagy jelentőségűek voltak a konfesszionális rendelkezések. Ezek nyomán ugyanis a vallási feszültségek az országban fokozatosan csökkentek, illetve háttérbe szorultak. Az 1768-ban kiadott türelmi egyezményt kevés változtatással 1775-ben beemelték az új liberális alkotmányba, jóllehet ennek nemzetközi érvényét a nagyhatalmi felosztás eltörölte. A disszidens nemesek visszatértek az országgyűlési kollégiumokba és a bíróságokba.

A reformok közül talán a legnagyobb hatású az iskolarendszer újjászervezése volt. Egy 1773. október 14-én kiadott rendelettel felállították a Nemzeti Köznevelési Bizottságot, amely az egész lengyelországi iskolarendszert az alsófokú oktatástól az egyetemekig felügyelte. A társadalmi és kulturális reformok, amelyeknek II. Katalin szabad utat engedett, egy időre megmentették a nemesi köztársaságot. Oroszország 1775-ben garantálta a nemesi lengyel nemzet „örökös" területi egységét.

Oroszország az 1780-as évek végén háborúba keveredett a Portával (1787-1792) és Svédországgal (1788-1790), és így külpolitikailag eléggé lekötött volt ahhoz, hogy protektorátusát a köztársaság felett katonailag is gyakorolhassa. Ebben a helyzetben Szaniszló Ágost politikai alkut kínált II. Katalinnak: egy orosz-lengyel szövetség fejében hajlandó lett volna a háborúban részt vett lengyel sereg számának növelésére, cserébe viszont részt kért a fekete-tengeri orosz kereskedelem hasznából. A cárnő, mivel számított a háborúban a lengyel hetmanok teljes támogatására, határozottan visszautasította a lengyel király javaslatát, kijelentve: „Nincs szükség arra, hogy a király és miniszterei személyes elképzeléseit megfontoljuk, és az alkotmányt is mostani formájában kell megőrizni. Mert igazság szerint Oroszországnak semmi haszna vagy szüksége arra, hogy Lengyelország tevékenyebb szerepet vállaljon."

A cárnő fenti válasza mintegy tükrözi az első felosztással jelentős erőket vesztő Lengyelországnak az európai politikai életben betöltött másodlagos szerepét és függő helyzetét. Ezt még eklatánsabban tárják elénk a varsói brit nagykövet 1788-ban írt sorai: „A felosztás óta a mai napig Lengyelország nem ura saját történelmének, és nincs politikailag önálló léte. Kereskedelmétől megfosztották, szövetségese nincs egy se, s nincs elég belső ereje, sem megfelelő bevétele ahhoz, hogy az idegen uralmat lerázza magáról, s mivel minden oldalról igen hatalmas monarchiák szorongatják, a jelek szerint csak csendben várhatja, hogy kimondják rá az ítéletet, amely nyomán csupán üres váz marad belőle (...). Ily sors vár tehát arra az országra, amely okos kormányzás mellett Európa vezető hatalmai közé emelkedhetett volna."

Ilyen körülmények között ült össze a négyéves szejm (1788. október 6. – 1792. május 29.). Az ezen hozott reformok, amelyeknek alkotói szellemileg rokonszenveztek a francia forradalom eszméivel, a kormányzati törvény, illetve az új alkotmány megalkotásában csúcsosodtak ki (1791. május 3.). Ez az új konstitúció a francia forradalmi alkotmányok (1791 és 1795 között) számára is mintául szolgált. Megvalósították Mon- tesquieu-nek a hatalommegosztásról szóló elméletét, és egy modern szellemiségű, az országgyűlésnek felelős minisztérium kezébe helyezték a kormányzást. Az addigi választókirályságot az örökletes királyság váltotta fel. A szász választófejedelmet Sza- niszló Ágost örökösének nevezte meg, és a lengyel trónt örökletesen a szász uralkodóházra hagyta. Az alkotmány a hatalom gyakorlását és a törvényhozó hatalmat a királyra és egy államtanácsra, egy kétkamarás királyi tanácsra ruházta át. Felfüggesztette a liberum vetót. Az egyhangú szavazás elve helyett pedig a többségi döntésen alapuló elvet vezette be. A király – jóllehet korlátozott mértékben – amellett, hogy megerősítette privilégiumaikat, választójogot adott a királyi városok polgárainak, lehetőséget biztosítva ezzel számukra az országgyűlésen való részvételre. A nemesi birtokokon élő parasztokat ugyanolyan jogi védelemben részesítették, mint amilyent már a királyi és egyházi birtokok jobbágyai élveztek. Az alkotmányban végül megtiltották bármilyen jellegű konföderáció létrehozását.

Lengyelország második felosztása

Az új alkotmányról szóló manifesztum Oroszország heves ellenzését váltotta ki. A cári udvar különösen sérelmezte a jobbágyság jogi védelmét, amely szerinte az oroszországi jobbágyi állapot fenntartását fenyegette. II. Katalin támogatásával a lengyelországi főnemesek oroszbarát része létrehozta a targowicei konföderációt (1792. május 14.), hogy Oroszországgal szövetkezve felszámolja a négyéves szejm által bevezetett reformokat. Az ún. hetmanpárt 1792. május 27-én szövetségre lépett az orosz cárnővel, hogy orosz támogatással megsemmisítsék az 1791. évi alkotmány eredményeit. A cári csapatok május 18-án betörtek Lengyelország területére. A Rzeczpospolita Józef Antoni Poniatowski herceg és Tadeusz Kosciuszko vezetése alatt ellenálló seregei nem tudták feltartóztatni az orosz haderőket, és június 18-án Dubienkánál vereséget szenvedtek. Az események hatására Szaniszló Ágost király kapitulált az orosz csapatok előtt, és csatlakozott a targowicei konföderációhoz. Az új alkotmányt felfüggesztették. A targowicei konföderáció úgy vonult be a lengyel történelembe, mint a nemzeti árulás jelképe.

Lengyel híveinek legnagyobb megdöbbenésére, akik hittek az orosz garanciákban, II. Katalin cárnő 1792 folyamán egyezségre lépett II. Frigyes Vilmos porosz királlyal (1786-1797), amelynek értelmében elhatározták Lengyelország második felosztását. Ezt követően az orosz és porosz követek a targowicei konföderáción kinyilvánították: a lengyelországi jakobinus szellem elfojtása és a szomszéd államok biztonsága érdekében Oroszország és Poroszország úgy határozott, hogy szükség van Lengyelország további területi csonkítására.

Miután 1792 májusában felfüggesztették az 1791. évi lengyel alkotmányt, a porosz király kezdeményezte a második felosztást. Erről 1792. augusztus 7-én Oroszországgal szerződést írt alá. A felosztási egyezmény megkötésére Oroszország és Poroszország között 1793. január 23-án került sor. Ausztriát a franciaországi hódítás során szerzen- dő területekkel kívánták kárpótolni. Ausztria kimaradt ebből, mivel Poroszországtól teljesen elhidegült (a törökök támogatása miatt). A felosztás elismertetésére Grodnóba országgyűlést hívtak össze, amely azonban vonakodott jóváhagyni az újabb felosztást, egyre halogatta az ország területi kisebbítésének elismerését. Erre az orosz csapatok 1793. július 22-én elfoglalták a szejm épületét, és kikényszerítették az aláírást. A szejm „néma ülésen", nem először történelme során, orosz nyomásra elfogadta az elcsato- lásokat. A Lengyelország és a két nagyhatalom közötti egyezményt 1793. szeptember 23-án írták alá. Lengyelország előbb az Oroszországgal kötött felosztási szerződést ratifikálta, nem sokkal később pedig a porosz szerződést is elismerte.

Az egyezmény értelmében Oroszország megszerezte Litvánia keleti részét, Ukrajnát, Podóliát, Volhínia mintegy felét, a Polocki és a Minszki Vajdaság még lengyel kézen volt maradékát, Feketeoroszország és Brzesk egy részét stb. Összesen mintegy 228 ezer 600 km2-nyi területet, az ott élt 3 millió 550 ezer 600 lakossal együtt. Oroszország ezenkívül kikényszerített Lengyelországtól egy ún. uniós egyezményt, amelyben kimondták, hogy a cári hatalom seregei bármikor szabadon bevonulhatnak Lengyelországba. Továbbá amennyiben Lengyelország a jövőben háborút indítana, és a külső hatalmakkal bármilyen szerződést kötne, ezek megerősítésének a joga Oroszországot illeti meg.

A porosz király annak a segélynek a fejében, amelyet a francia forradalom elleni háborúban a koalíciónak nyújtott, „költségtérítésként" kb. 58 ezer 400 km2-t csatolhatott el, mintegy 1 millió 136 ezer főnyi népességgel. Az elszakított területek közé tartoztak Cz^stochowa, Poznan, Kalisz, Gniezno, Dobrzyn, tódz, Plock, Gdansk, Torun városok, Brzesk másik fele stb. A szerzemények összefoglaló neve: Dél-Poroszország. A lengyel nemesi köztársaság a második felosztással középállam szintjére zsugorodott. Összesen kb. 240 ezer km2 területe maradt meg 3 millió 468 ezer 800 lakossal.

A döntés ellen 1794. március 24-én Tadeusz Kosciuszkónak, az amerikai függetlenségi háború hős tábornokának és Józef Antoni Poniatowski hercegnek a vezetésével nemzeti felkelés tört ki. II. Katalin úgy vélte, eljött az idő, „hogy nemcsak az utolsó szikrát, de a hamuból minden lehetséges újralobbanást megakadályozzon". Ezt a nézetet II. Ferenc német-római császár (1792-1806) is osztotta, ezért Oroszország a kérdésben nem Poroszországgal, hanem Ausztriával kereste a kapcsolatot, mivel a porosz szövetség nem járt volna előnyökkel számára. II. Frigyes Vilmos porosz király ugyanis, attól tartva, hogy Lengyelország újbóli felosztásakor üres kézzel fog távozni, úgy határozott, a lengyel felkelést saját erőivel fogja leverni, hogy így magának döntő befolyást szerezzen a lengyelkérdésben.

Lengyelország harmadik felosztása

Miután mindhárom nagyhatalom tevékeny részt vállalt a felkelés leverésében, mindegyik bejelentette az igényét Lengyelország végső területi felosztására és ezzel a lengyel Rzeczpospolita megszüntetésére. Ausztria és Oroszország 1795. január 3-án megegyezett Lengyelország felosztásában. Az erről kibocsátott nyilatkozatban kijelentették: Lengyelországban a rend és a nyugalom fenntartásának egyetlen eszköze az, hogy az ország megmaradt részeit egymás között felosszák. Az egyezményhez Poroszország 1795. október 24-én csatlakozott.

Oroszországnak jutottak az addig még lengyel kézen lévő litvániai területek, Sa- mogitia nagy része, Feketeoroszország és Volhínia maradéka, valamint podlasiei, kurlandi és semigaliai területek stb. (kb. 146 ezer km2, 1 millió 338 ezer lakossal). Ausztria megkapta Nyugat-Galíciát Krakkóval, Sandomierzt, Lublint, Radomot, pod- lasiei, mazóviai és brzeski területeket stb. (kb. 51 ezer km2-t, 1 millió 98 ezer lakossal). Poroszország megszerezte Új-Kelet-Poroszországot (Mazóvia megmaradt részét Varsóval, a Visztula, a Bug és a Nyeman közötti területeket) Új-Sziléziát (a Krakkói Kerület kis része), kb. 43 ezer km2-t, 1 millió 42 ezer főnyi népességgel.

A szerződés záradékában a felosztó hatalmak kijelentették: „Most, hogy [Lengyelország] politikai szerveit sikeresen felszámolták, és annak fényében, hogy szükségessé vált, hogy a Lengyel Királyság létének még az emlékét is eltöröljék, a Magas Szerződő Felek megegyeznek abban és vállalják azt, hogy soha nem sorolják fel címeik között (...) a Lengyel Királyság nevét vagy címét, amely nevet ettől fogva mindörökre eltörölnek (...)." Ezzel a felosztással a kilenc évszázada fennállt lengyel állam megszűnt létezni.

Egy hónappal a felosztásról szóló egyezmény megszületése után Szaniszló Ágost király 1795. november 15-én lemondott trónjáról. 1798. február 12-én bekövetkezett haláláig a három nagyhatalom által neki juttatott évi 200 ezer aranydukátból élt eleinte Grodnóban, majd Szentpétervárott.

SZAKIRODALOM

Beer, Adolf (szerk.): Die erste Teilung Polens. I-III. Wien, 1873.

Cigielski, Tadeusz: Das alte Reich und die erste Teilung Polens: 1768-1774. Stuttgart, Steiner Verlag, 1988. (Veröffentlichungen des Instituts für Europaische Geschichte, Mainz, Beiheft 17.)

Cigielski, Tadeusz – K^dziela, Lukasz: Rozbiory Polski: 1772-1793-1795. Warszawa, Wydawnict- wo Szkolne i Pedagogiczne, 1990.

Davies, Norman: Lengyelország története. Budapest, Osiris Kiadó, 2006.

Kaplan, Herbert Harold: The First Partition of Poland. New York, Columbia University Press, 1962.

Müller, Michael G.: Polen zwischen Preufien und Russland. Souverenitatskrise und Reformpolitik 1736-1752. Berlin, Colloquium-Verlag, 1983.

Müller, Michael G.: Die Teilungen Polens: 1772, 1793,1795. München, Beck Verlag, 1984.

Müller, Michael G.: Nordisches System. Teilungen Polens. Griechisches Projekt. Russische AuSenpolitik 1762-1796. In: Hellmann, Mandfred – Zernack Klaus – Schramm, Gottfried (szerk.), Handbuch der Geschichte Russlands. 2/2. Stuttgart, Hirsemann Verlag, 1988, 567-623.

Müller, Michael G.: Rozbiory Polski: historia Polski i Europy XVIII wieku. Poznan, Poznanskie To- warzystwo Przyjaciól Nauk, 2005.

Ring Éva: „Lengyelországot az anarchia tartja fenn?" A nemesi köztársaság válságának anatómiája. Budapest, Argumentum Kiadó, 2001.

Zernack, Klaus: Polen und Russland. Zwei Wege in der europaischen Geschichte. Berlin, Propylaen Verlag, 1994.