Ugrás a tartalomhoz

A kora újkor története

Poór János (2009)

Osiris Kiadó

Poór János │ AZ OSZTRÁK ÖRÖKÖSÖDÉSI HÁBORÚ (1740-1748)

Poór János │ AZ OSZTRÁK ÖRÖKÖSÖDÉSI HÁBORÚ (1740-1748)

Az osztrák örökösödési háborúról szóló tanulmányt a Habsburg-dinasztia örökösödési rendjére vonatkozó fontosabb dokumentumok rövid áttekintésével kell kezdenünk.

II. Ferdinánd császár (1619-1637) 1621-es és 1635-ös testamentumai értelmében az uralma alatt álló birtokok egységet képeznek, és az elsőszülöttségi rend (primogeni- túra) szerint öröklődnek az ő férfiágán. Ha nem lennének férfi leszármazottai, akkor a birtokok legidősebb öccsére, illetve annak férfi leszármazottaira szállnak. Ferdinánd lényegében apja, II. Károly belső-ausztriai főherceg 1584-es rendelkezését ismételte meg. De ki is egészítette. Az 1635-ös testamentum kiegészítése szerint a primogeni- túra szerinti örökösödés és a területek oszthatatlansága a jövőbeni szerzeményekre is vonatkozik.

Az oszthatatlanság igénye érthető. A Habsburgoknál a középkor óta szokás volt a birtokok megosztása a dinasztia különböző tagjai között. II. Ferdinánd fenti testamentumaiban az ő uralkodása alatt újra egy kézre került Alsó- és Belső-Ausztria országcsoport és a majdan visszaháramló és/vagy megszerzendő birtokok kormányzatával és öröklésével kapcsolatos óhajait rögzítette (Felső-Ausztria országcsoport 1665-ben egyesült a többi birtokkal). Az osztrák örökös tartományok egysége tehát majdnem pontosan száz évvel három részre osztásuk után helyreállt. I. Lipót császár (1658-1705) alatt ugyanakkor az osztrák Habsburgok férfiágon már örökös királyai voltak a Cseh-Morva Királyság országainak (Csehország, Morvaország, Szilézia), 1687-ben pedig a Magyar Királyság is elismerte férfiáguk öröklését.

  1. Lipót azonban tovább akarta növelni a dinasztia birtokait, pontosabban szólva, a dinasztia birtokai szerinte jelentősen megnövekedtek, amikor a spanyol Habsburgok férfiágon kihaltak. II. Károly király (1665-1700), a spanyol Habsburg-dinasztia utolsó férfi tagja ugyan a trónját 1700-ban a francia V (Bourbon) Fülöpre (spanyol király: 1700/1724-1746), XIV Lajos francia király (1643-1715) unokájára hagyta, Lipót császár azonban Spanyolországot saját örökségének tekintette (vitatható érveket tudott is felhozni mellette). Elsősorban spanyol „öröksége" sorsának és öröklési rendjének tisztázását szolgálták többek között az 1703. szeptember 12-én kelt okmányok, amelyek azonban spanyol vonatkozásaik nélkül is fontosak az elkövetkező évtizedek történései és az osztrák örökösödés ügye szempontjából.

Mielőtt az okmányokról szólnék, ismétlem, hogy I. Lipót Spanyolországot a magáénak tekintette, és kisebbik fiának, Károly főhercegnek, a későbbi VI. Károly császárnak (1711-1740) akarta juttatni. Ennek hírül adása, illetve rögzítése történt meg az említett okmányok révén. 1703. szeptember 12-én a bécsi császári nyári lakban, a Favoritában 35 titkos tanácsos előtt I. Lipót és József főherceg lemondott Spanyolországról (fia és öccse) Károly főherceg javára. A lemondó okmányt felolvasták, Lipót és József aláírta, majd Károly főherceg (immár spanyol király) aláírt egy külön, az apja és bátyja döntését elfogadó nyilatkozatot.

A nap legfontosabb eseménye azonban nem a nyilvános lemondás és annak elfogadása volt, hanem egy, a nyilvánost megelőző titkos aktus, amelyen csak 11 konferenciatanácsos vett részt, titoktartás fogadalma mellett. Az itt tudtul adott, Lipót és József által aláírt okmány (pactum mutuae successionis) a két főherceg kölcsönös örökösödésének rendjét szabályozta, amelyet Károly főherceg szintén külön okmányban vett tudomásul. A kölcsönös örökösödés rendje szerint József főherceg uralkodik majd az osztrák örökös tartományokban, Csehországban és Magyarországon, Károly főherceg pedig Spanyolországban. (A szerződő feleket nem zavarta, hogy Spanyolországban éppen V Fülöp uralkodott.) József és Károly birtokait az elsőszülöttség rendje szerint férfi leszármazottaik öröklik. Amennyiben azonban bármelyik főherceg férfiága kihalna, a kihalt ág birtokai a másik ágra szállnak át. Az osztrák Habsburgok és a spanyol Habsburgok birtokai tehát egyesülhetnek, és a továbbiakban férfiágon egy kézen öröklődhetnek. De ez még nem minden. Amennyiben a birtokokat egyesítő ág férfiágon kihalna, a birodalom női ágon – az elsőszülöttség rendje szerint és oszthatatlanul – öröklődik tovább.

Érthető, hogy az örökösödés eme rendjét Lipót császár és fiai titokban akarták tartani, ugyanis ellentmondott a spanyol örökösödés rendjének. Aszerint ugyanis az elhunyt uralkodót a fia, ha nincs fia, akkor a lánya követi. A sors aztán úgy hozta, hogy nem derülhetett ki, milyen bonyodalmakat vethetett volna fel Lipót császár vágyálma.

1705-ben ugyanis meghalt I. Lipót, 1711-ben pedig meghalt I. József. Az osztrák örökös tartományok, Csehország és Magyarország VI. Károlyra szálltak. Semmit nem kellett tennie értük. 1711 őszén a választófejedelmek német-római királlyá is megválasztották. Az 1703-as óhaj szerint természetesen Spanyolország is őt illetné, de Spanyolországról nem ő döntött. Az 1713. tavaszi utrechti béke Spanyolország királyának V. Fülöpöt ismerte el. Az – akkor már császár, cseh és magyar király – osztrák főherceg, VI. Károly Spanyol-Németalföldet (Belgiumot), Lombardiát, a Stato dei Pre- sidit (toscanai és Elba-szigeti városokat), Nápolyt és Szardíniát kapta a spanyol birtokokból. Károly a békét nem ismerte el, csak a következő évben, 1714 márciusában, a rastatti békében csatlakozott hozzá. Akkor tehát, amikor – egyébként már néhány nappal az utrechti döntés után – az 1713. április 19-i okmány, a Pragmatica Sanctio megszületett, Károly még spanyol királynak tekintette magát.

Az osztrák örökség és az örökösödési háború szempontjából fontos 1713-as okmány az 1703-as titkos családi szerződés publikussá tételét és annak a császár általi rövid értelmezését jelentette. A világ hivatalosan is megtudhatta, hogy a Habsburg örökös tartományok és királyságok I. József 1711-ben bekövetkezett halála után öcs- csére, VI. Károlyra szálltak, és a továbbiakban az ő férfiágán, férfi örökös hiányában női ágán öröklődnek tovább. Csak Károly mindkét ágának kihalása esetén következnek I. József lányai, illetve azok leszármazottai stb. Miután 1713-ban VI. Károlynak nem volt gyermeke, I. Józsefnek viszont éltek lányai, VI. Károly utódának a Pragmati- ca Sanctio kiadásának napján I. József lánya, Mária Jozefa számított. Addig, amíg Ká- rolynak nem született gyermeke. De született. Előbb, 1716-ban egy fia, aki azonban ugyanabban az évben meghalt. Majd 1717-ben egy lánya, Mária Terézia. Ettől fogva VI. Károly birtokai örökösének ő számított, s miután fia a későbbiekben nem született, az is maradt. Apja öröksége tehát rá várt.

Itt kell utalni arra, hogy – mint azt Gustav Turba részletesen taglalta és bizonyította – az örökösödés rendje egyértelmű volt. Az azt szabályozó 1703-as, a kölcsönös örökösödés rendjéről szóló szöveg (amelyet 1713. április 19-én a világ tudomására hoztak) azonban elég bonyolult volt ahhoz, hogy félre lehessen érteni. És félre is értették. 1719-ben egy Mária Jozefa lemondását taglaló konferencián felvetődött, hogy az 1703-as örökösödési rend esetleg értelmezhető úgy, hogy mindkét férfiág kihalása után előbb József lányága következik az öröklésben. Később a szakirodalom jó részébe is bevonult ez az értelmezési lehetőség. Ez konkrétan azt jelentette volna, hogy VI. Károly fiúörökös nélküli elhalálozása esetén a birtokait nem lánya, Mária Terézia örökli, hanem I. József lánya, a már említett Mária Jozefa. Akik így vélekedtek, tévedtek. De VI. Károly a tévedés ellen is védekezni akart, s megtette ezt József két lányának házasságkötése során.

I. József idősebbik lánya, Mária Jozefa 1719-ben Frigyes Ágosthoz – I. Frigyes Ágost szász választófejedelem (1694-1733) és lengyel király (1697-1706, 1709-1733, lengyel királyként II. Ágost) fiához – ment feleségül, aki később, 1733-1763 között szász választófejedelem és lengyel király volt. Mária Jozefa a házasságkötés előtt Bécsben 36 tanú jelenlétében 1719. augusztus 19-én lemondott örökösödési jogáról, s a lemondáshoz képviselője révén csatlakozott leendő férje és annak apósa is. A lemondást 1719. október 1-jén Drezdában megismételték. A drezdai, tanúk előtt zajló eseményen Mária Jozefa, a férje és az apósa is részt vett, a szász ház tehát újólag elismerte és szavatolta Mária Jozefa lemondásának érvényességét.

Ezt követően VI. Károly a Pragmatica Sanctiót elfogadtatta örökös tartományaival és királyságaival. Mint Turba hangsúlyozza: nemcsak az 1713. április 19-i okmány elfogadtatásáról volt szó, hanem az említett 1621., 1635., 1703., 1713. és 1719. évi okmányok együtteséről. Károly a Habsburg-birtokok oszthatatlansága és elválaszthatat- lansága, a nőági öröklés és a Károly-ág 1719-ben külön megerősített feltétlen elsőbbsége elismerését is kérte birodalmától. Megkapta. 1720-ban elfogadta Alsó-Ausztria, Felső-Ausztria, Stájerország, Karintia, Krajna, Görz, Gradisca, Trieszt és kisebb viták után Tirol. 1721-ben Elő-Ausztria, 1722-ben Vorarlberg és Svábföld, 1725-ben Kons- tanz. Már 1720-ban elfogadták a Cseh-Morva Korona országai is: Alsó- és Felső-Szilé- zia, Csehország és Morvaország. A magyar országgyűlés 1723-ban fogadta el az örökösödés VI. Károly által kívánt rendjét. Némi szűkítéssel: a nőági örökösödést csak VI. Károly, I. József és I. Lipót ágaira terjesztette ki.

Amikor 1722-ben I. József fiatalabb lánya, Mária Amália férjhez ment Károly Albert későbbi bajor választófejedelemhez (1726-1745) és császárhoz (1742-1745), Mária Jozefához hasonlóan lemondott öröklési jogáról, és a lemondást az 1719-es lemondáshoz hasonlóan megerősítette férje és apósa, II. Miksa Emánuel bajor választófejedelem (1679-1706, 1714-1726) is. Mária Amália lemondásának nem volt akkora jelentősége, mint nővére lemondásának. Az ő lemondó nyilatkozata és annak megerősítése ugyanis már azután kelt, hogy a császár által kívánt öröklési rendet a birodalom tagországainak többsége országos/tartományi törvénnyé emelte (már 1722 nyarán megszületett a vonatkozó magyar döntés is). Mária Amália, a férje és az apósa valójában csak megerősítette a korábbi döntéseket.

A birodalmi tagországok garanciájának megszerzése után VI. Károly császár elérte, hogy birodalma öröklési rendjét a mérvadó európai hatalmak is elismerjék. 1732-ben elismerte a Német Birodalom is, bár az ügy tárgyalása során Bajorország, Szászország és Pfalz tiltakozott. (Szászország és Bajorország korábban másként vélekedett.) Az apró bonyodalmak ellenére VI. Károly biztos lehetett abban, hogy célját elérte, tehát halála után birodalma lányára, Mária Teréziára (1740-1780), 1736 óta Lotaringiai Ferenc, későbbi toscanai nagyherceg (1737-1765) és császár (1745-1765) feleségére száll. A birtokok, amelyekről 1740-ben szó volt: az osztrák örökös tartományok, a Magyar Királyság, a Cseh-Morva Királyság, Spanyol-Németalföld, Lombardia, a Mantovai Hercegség, Parma és Piacenza.

A VI. Károly által a spanyol örökösödési háborúban szerzett Nápoly és Szardínia ekkorra elveszett. Szardíniát még 1718/1720-ban elcserélték Szicíliára, a lengyel örökösödési háborúban (1733-1738) elveszett Nápoly, Szicília és a Stato dei Presidi, helyettük kapta VI. Károly Parmát és Piacenzát. (A Mária Terézia férjének juttatott Toscana nem volt az örökség része, s természetesen nem volt az a Német Nemzet Szent Római Birodalma sem.)

Jogigények és politikai döntések

A bajor választófejedelem és vezető politikusai szerint – függetlenül attól, hogy 1722- ben Bajorország elfogadta az osztrák öröklési rendet, és 1726-ban, apja halálakor Károly Albert megerősítette azt – Bajorországnak joga van VI. Károly csaknem minden birtokának a megszerzésére. Nem Mária Amália esetleges jogai alapján. A bajorok szerint a jogalap I. Ferdinánd császár (1556-1564) egy 1543-as végrendelete és annak 1547-es kiegészítése volt. Az említett dokumentumok (amelyek egyébként Ferdinánd lányágának csehországi és magyarországi örökösödéséről rendelkeztek) a bajorok szerint azt tartalmazták, hogy I. Ferdinánd férfiágának kihalása után a női ág következik a birtokokban. Miután V. Albert bajor herceg (1550-1579) 1546-ban feleségül vette Ferdinánd lányát, Annát (1528-1590), Károly Albert pedig az ő leszármazottjuk volt, Münchenben úgy vélték, VI. Károly öröksége Károly Albertet illeti. Már VI. Károly életében kérték a Bécsben található eredeti okmányok kiadását, amihez VI. Károly végül hozzá is járult, ha a bajorok pontosan előadják jogigényüket. Mielőtt azonban a bajor jogigényt megalapozó irat megérkezett volna Bécsbe, VI. Károly 1740. október 19-ről 20-ra virradó éjszaka meghalt. Ezt követően, 1740. november 3-án Sinzendorf kancellár bemutatta a fenti dokumentumokat Szászország, Poroszország Hannover, Oroszország és Anglia követeinek, másnap pedig a pápai nunciusnak, Franciaország és Velence követének, illetve a bajor Perusának. Kiderült belőlük, hogy I. Ferdinánd másodszülött lánya, Anna és utódai örökösödéséről (tehát bajor örökösödéséről) csak akkor lehetne szó, ha I. Ferdinánd fiainak nem lennének törvényes leszármazottai (sem fiúk, sem lányok, tehát mindkét ágon kihaltak volna). 1740-ben azonban nem ez volt a helyzet. VI. Károlynak fia nem, de törvényes lányutódai voltak.

Egyszerűsítsük le a vitát! Münchenben úgy vélték, hogy I. Ferdinánd rendelkezései szerint VI. Károly halála után az osztrák örökség – lévén, hogy I. Ferdinánd fiainak férfiága kihalt – Bajorországot illeti. Tévedtek. I. Ferdinánd rendelkezései szerint a bajorok esetleg akkor jelentkezhettek volna örökösödési igénnyel, ha I. Ferdinánd három fiának mindkét ága kihalt volna, ami nem történt meg. A bajor igényeket tehát elvileg el lehetett volna felejteni. Mégis, hogy álláspontjának további nyomatékot adjon, a bécsi vezetés köriratot küldött európai követeinek, amelyben tiltakozott Károly Albert követelései ellen, és közölte a végrendelet szövegének vonatkozó, Károly Albert igényeit cáfoló részeit. Vajon elégséges-e a birtokok átvételéhez az, hogy a bajor jogigényt megcáfolták? Mária Terézia remélte, hogy igen.

Szinte azonnal kimentek az utasítások Ausztria franciaországi, angliai, poroszországi és szászországi képviselőihez, de más európai udvarokba is, bejelentve a császár halálát, az új uralkodó trónra lépését, várva, hogy a Pragmatica Sanctiót korábban elismerő hatalmak állják a szavukat. A választófejedelmi udvarokba külön magas rangú személyeket küldtek ezzel a bejelentéssel, a közlésnek és a kérésnek külön nyomatékot adandó. Az európai hatalmak többségéről Bécsben kevesen feltételezték, hogy fellépnének Mária Terézia örökösödése ellen. De voltak olyanok is, amelyektől lehetett tartani. S ez utóbbiak között voltak kevésbé jelentős, kis államok, de voltak nagyhatalmak is.

Ilyen kiszámíthatatlan ország volt a kis Szardínia, amelynek királya, Károly Emá- nuel (1730-1773), éppúgy, mint az apja, II. Viktor Amadeus (szárd király: 1720-1730), jogokkal és szerződésekkel aligha törődött, ha országát gyarapíthatta. Nem várhatott sok jót Mária Terézia Nápoly és Szicília királyától, VII. Károlytól (1734-1759) sem. A nápolyi király, V. Fülöp spanyol király és Farnese Erzsébet fia ugyanis Spanyolországtól függött. Farnese Erzsébet pedig nem bocsátotta meg, hogy korábbi kísérlete – volt ilyen kísérlete – meghiúsult, és nemhogy Mária Terézia, de a fiatalabb Habsburg főhercegnő kezét sem sikerült megszereznie fiai számára. Spanyolországtól talán azért volt kevesebb ok a félelemre, mert földrajzilag meglehetősen messze esett Ausztriától. Sokkal közelebb volt a nemrég, a belgrádi békében megerősödött Oszmán Birodalom, s aligha lehetett tudni, vajon nem akar-e még többet visszaszerezni elvesztett területeiből, ha Mária Terézia másutt konfliktusokba keveredik.

A többi európai országról Bécsben többnyire nem feltételezték, hogy ellenségesen viszonyulna Mária Teréziához. Szászországról azért nem, mert ugyan annak idején ellene szavazott a Pragmatica Sanctio birodalmi garanciájának, de rövidesen elismerte azt. A lengyel örökösödési háború eredményéért pedig, hogy ugyanis II. Frigyes Ágost lengyel király lett, a választófejedelemség Ausztriának is hálás lehetett. Poroszországhoz hagyományosan ambivalens volt Ausztria viszonya, de az 1740-ben trónra lépő II. Frigyesre (1740-1786) Ausztriában szimpátiával tekintettek, s az új porosz királynak kifejezetten jó volt a kapcsolata Lotaringiai Ferenccel. Oroszországban is bizakodni lehetett, hiszen – nemrég – a török elleni háborúban Ausztria gálánsan teljesítette vele szemben szövetségesi kötelezettségeit. Miután azonban Anna cárnő (1730-1740) néhány nappal VI. Károly előtt meghalt, és Oroszországban az ott gyakori zavaros időszakok egyike következett, nagy kérdés volt, megalapozott-e a bizakodás.

Angliával és Hollandiával, éppen a két majdani szövetségessel szemben Bécsben fenntartások voltak. Régi, még a spanyol örökösödési háború végére visszanyúló okai voltak ennek, de hűvössé tették a viszonyt a közelmúlt eseményei is. A lengyel örökösödési háborúban az angolok és a hollandok nem segítettek Ausztriának Franciaországgal szemben. Ennek ellenére Bécsben nem feltételezték, hogy Anglia, Hannover és Hollandia kétségbe vonná Mária Terézia örökösödésének jogosságát.

Franciaország várható magatartását tévesen ítélték meg az osztrák fővárosban. Az osztrákokat megtévesztette az, hogy Franciaországgal együtt módolták ki a lengyel örökösödési háborút lezáró békét, s az, hogy a vezető osztrák politikusok közül különösen Sinzendorf és Bartenstein túlzottan is bízott Franciaországban. Úgy vélték, ha Franciaország kiáll Mária Terézia mellett, akkor Ausztriának nem kell félnie Bajorországtól, Spanyolországtól, Szardíniától vagy az „örökségért" esetleg mégis jelentkező Szászországtól. De mi van akkor, ha Franciaország nem áll ki az egyébként általa is elismert Pragmatica Sanctio mellett?

Az első hírek mindenesetre biztatóak voltak Európa minden szögletéből. A bajorok – Bécsben megcáfolt igényeikkel – egyedül nem sok vizet zavartak. Anglia elismerte Mária Teréziát, Hollandia kijelentette, hogy szerződés szerint kötelezettségeit az örökösnővel szemben teljesíti. Károly Emánuel ugyanezt nyilatkozta már novemberben. Később Velence és a pápa is elismerte Mária Teréziát, megnyugtatóan nyilatkozott Frigyes Ágost Szászországból. A porosz király még fegyveres segítséget is ígért, ha szükséges. Nem jött rossz hír a zavaros Oroszországból sem.

Annál inkább Franciaországból. Amikor megérkezett a VI. Károly haláláról tudósító és Mária Terézia elismerését kérő levél, Fleury bíboros (a francia politika nagy tekintélyű, idős vezetője) azzal magyarázta a francia válasz késését, hogy levéltári kutatásokat igényel annak a formulának a megtalálása, hogyan szólítsa meg a francia király a magyar királynőt. Azt persze hozzáfűzte, nincs ok arra, hogy Bécsben gyanakodjanak, és megismételte, hogy a francia király teljesíteni fogja ígéreteit. Ignaz Wasner ágens azonban már november 12-én azt jelentette Bécsbe, hogy Mária Terézia jobban teszi, ha Istenbe helyezi bizalmát, továbbá a hadseregébe, és megfelelő előkészületeket tesz örökös királyságaiban és tartományaiban. Álláspontját Bécsben a legtekintélyesebb politikusok közül szinte senki sem osztotta.

Aztán annak ellenére, hogy a legálságosabban Franciaország viselkedett, az első csapást II. Frigyes mérte Mária Teréziára.

A háború kirobbanása

II. Frigyes nem vonta kétségbe a Pragmatica Sanctiót, sőt tudatta Európával, hogy szívén viseli Ausztria sorsát. Bécsnek jelezte: támogatja Mária Terézia ama óhaját is, hogy Lotaringiai Ferenc császár legyen, megnyeri Ausztria ügyének Angliát, Hollandiát és Oroszországot. Akkor, ha megkapja Sziléziát. Egy 16. századi szerződés alapján igényt támasztott Liegnitz, Brieg és Wohlau Hercegségre, és visszajárónak tekintette a 17. század elején elveszített Jagerndorfot. Megbízottja, Gotter gróf még Bécsben tárgyalt, amikor a porosz csapatok 1740. december 16-án betörtek Sziléziába. Lotarin- giai Ferenc határozottan közölte, hogy Mária Terézia semmit nem ad át a birtokaiból. A regensburgi birodalmi gyűlés osztrák követe pedig utasítást kapott arra, hogy jelezze: a porosz király béketörő, és felelősségre kell vonni. Franciaországba, Angliába, Oroszországba, Lengyelországba és Dániába december végén levél ment Frigyes szószegéséről és arról, hogy össze kell fogni ellene. Mária Terézia közölte, hogy Ausztria 1741. februárig 30-40 ezer fős hadsereget tud mozgósítani. Ha ezt a sereget szász, hannoveri, hesseni és dán segélycsapatokkal megerősítenék, illetve Oroszország és Hollandia tenne arról, hogy a poroszoknak meg kelljen osztaniuk az erőiket, akkor Frigyest le lehetne győzni. A szász választónak azt üzente, hogy neki mint birodalmi vikáriusnak is fel kellene lépnie Frigyes ellen (de egy 1733-as szerződés szerint is csapatokat kellene küldenie). Senki nem fogott azonban össze senkivel, a sziléziai osztrák főparancsnok, Neipperg pedig inkább óvatosságával, mint határozottságával tűnt ki. Az eredmény: 1741 tavaszára Frigyes szinte egész Sziléziát meghódította, s megerősítette a pozícióit az 1741. április 10-i mollwitzi csata megnyerésével.

II. Frigyes a hadszíntéren még egyedül küzdött az osztrákokkal, de csak a hadszíntéren volt egyedül. A francia király, láttuk, nem találta a formulát Mária Terézia megszólítására, Belleisle marsall azonban, aki az osztrák örökösödési háborúban később is fontos szerepet játszott, már úgy vélte, hogy Ausztriát fel kellene osztani, és szó sem lehet arról, hogy Lotaringiai Ferenc császár legyen. Elképzelése szerint

Franciaországé lenne Németalföld és Luxemburg, a bajor választófejedelemé Csehország és a császári korona. A poroszok kapnák Sziléziát, Szardínia és Spanyolország Lombardiát, Parmát és Toscanát. Mária Teréziának be kellene érnie Alsó-Ausztriával és Magyarországgal, stb. A fentinél egyszerűbb képlet Mária Terézia más leendő ellenségeinek a magatartása.

A szászok még közel egy évig nem fordultak szembe nyíltan Ausztriával, de ők is szép terveket kovácsoltak. Frigyes Ágostban is felvetődött a gondolat, hogy megszerezze magának a császári címet, s tapogatózó lépéseket is tett ebbe az irányba Franciaországban és Spanyolországban, de kiderült, hogy nem számíthat támogatásra. Ennél komolyabb volt az a szándéka, hogy részesedjen valamiképpen az osztrák birtokokból.

A kisstílű szószegők közé tartozott a Pragmatica Sanctiót korábban szintén elfogadó, nagy hatalmú Spanyolország is, amelynek hirtelen felfedezett jogigényét – hogy ugyanis a spanyol Bourbonok jelentkezhetnek VI. Károly örökségére – Christian August Beck (a későbbi II. József császár [1765-1790] tanára, a trónörökös számára írt, ma is alapműnek tekintett jogtörténeti tankönyvek szerzője) szarkasztikusan intézte el, de a spanyolok fegyverkeztek.

A Mollwitznál győztes II. Frigyes király 1741 tavaszán tehát már nem volt egyedül. Az igényeikkel azonnal jelentkező bajorok, az érdekeiket leplezni mind nehezebben tudó franciák, a vélt igényeiket lassan kinyilvánító szászok és spanyolok ugyanazt akarták: Ausztria meggyengítését és/vagy valamit az osztrák birtokokból.

Aztán 1741. május 28-án a bajorországi Nymphenburgban létrejött egy bajor-spanyol szerződés, amely egyebek mellett arról szólt, hogy a spanyolok támogatják a bajor választó császárrá választását, és esetleges katonai együttműködésről is megállapodtak. Hat nappal korábban ugyanott egy bajor-francia szerződés is létrejött. Eszerint Franciaország 12 ezer gyalogost és 4 ezer lovast ad bajor zsoldba, hogy Károly Albert érvényesíteni tudja jogos igényeit Ausztriával szemben. A francia csapatok akkor lépik át a Rajnát, ha a bajor hadsereg létszáma eléri a 30 ezer főt. Szükség esetén azonban a francia király további 14 ezer lovast és 6 ezer gyalogost bocsát a bajor választófejedelem rendelkezésére. A külön cikkelyek szerint a francia király mindent megtesz azért, hogy a bajor választó megszerezze a császári koronát, stb. A segítség nem volt önzetlen. Ha a francia seregeknek át kell kelniük a Rajnán, akkor az általuk meghódított területek francia kézen maradnak, amit a leendő császár nem vitathat. Visszaadásukra francia döntéstől függően sor kerülhet, de akkor Franciaország kárpótlást kap segítségnyújtásáért. Ha netán a franciáknak Németalföldön is támadniuk kellene, akkor az ott szerzett területek is francia kézen maradnak. S még nincs vége. Háború esetén a spanyol király felkéri a nápolyi királyt (a fiát), hogy támadjon Milánó és Toscana ellen, s ott szerzett birtokai a kezén maradnak. A bajor választó 12 ezer embert küld Itáliába, serege egyesül a nápolyival. Ennek teljesülése esetén havi 20 ezer aranyat kap. (A szövegből nem egyértelmű, hogy kitől, a spanyol vagy a nápolyi királytól.)

Mindezek alapján érthető, hogy a szerződők a dokumentumot titokban akarták tartani, hiszen az nemcsak Ausztria, hanem a Német Birodalom és Hollandia ellen is bajor-francia-nápolyi támadást helyezett kilátásba, spanyol közreműködéssel. Nem sikerült. Wasner már június 12-én azt jelentette Franciaországból, hogy Münchenben (Nymphenburgban) francia-bajor támadó és védelmi szövetség jött létre, nem sokkal később pedig megjelentek a (május 18-ra datált) szerződés (illetve egy annak tekintett szöveg) nyomtatott példányai is. Belleisle ugyan hamisítványnak nevezte a megjelent szöveget, Európa azonban nem annak tekintette (és nem tartja hamisítványnak a szakirodalom nagyobb része sem, bár van ellentétes vélemény).

1741 tavaszán Ausztria nemcsak a nymphenburgi szerződések miatt aggódhatott. Június 4-én Franciaország és Poroszország között is létrejött egy titkos szerződés. Eszerint Franciaország garantálta Frigyesnek Alsó-Sziléziát, Frigyes kötelezte magát, hogy a császárválasztáskor a szavazatát a bajor választónak adja, aki számára emellett Franciaország katonai segítséget ígért. Voltak persze biztató jelek is Mária Terézia számára. A magyarok kiálltak mellette, és június 25-én Pozsonyban megkoronázták. Biztatóak voltak a júniusi hannoveri szerződések is, amelyekben Anglia pénzt és katonát helyezett kilátásba, s a szerződések maguk után vonták volna Szászország szövetségét is. Holland és esetleg orosz segítségben is lehetett bizakodni. Aztán kiderült, hogy a hannoveri szerződések nagyrészt papíron maradtak, és Anglia inkább a porosz királlyal való megegyezésre ösztönözte Ausztriát. Bécsben hajlottak valamilyen megegyezésre Frigyessel, még Mária Terézia is, de ő, mint le is írta, nem gondolta komolyan, hogy bármit is átadjon a poroszoknak. Amikor pedig már hajlott volna engedményekre, már késő volt.

Bajor sikerek

Károly Albert csapatai 1741. július 31-én elfoglalták Passaut. A franciák két hadsereget is felállítottak, az egyiket a bajorok megsegítésére, a másikat az Alsó-Rajnánál, Hannover sakkban tartására. A Károly Albertnek szánt csapatok augusztus közepén el is indultak, s egy részük csatlakozott a Felső-Ausztria ellen harcoló bajorokhoz. Szeptember 15-én Károly Albert bevonult Linzbe, október 2-án pedig hódoltak neki a felső-ausztriai rendek. Mária Terézia elveszítette Felső-Ausztriát, s Károly Albert Alsó- Ausztria és Bécs elfoglalására készült. Különös jelentősége volt tehát annak, hogy 1741 szeptemberében Magyarország gálánsan kiállt királynője mellett, és az országgyűlés katonát és nemesi felkelést ígért, s ígéretét, ha nem is mindenben a szeptemberi ajánlat szerint, teljesítette is, amihez azonban idő kellett. A fővárosáért okkal aggódó Mária Terézia megpróbált tárgyalni a bajorok szövetségeseivel, a franciákkal és a poroszokkal. Eredménytelenül. Belleisle marsall október elején nyilvánvalóvá tette, hogy Franciaország nem lép fel a poroszokkal szemben, tehát nem támogatja Szilézia visszaadását és Lotaringiai Ferenc császárságát sem. Látszólag jobban alakult a porosz kapcsolat. Neipperg, a sziléziai osztrák parancsnok és II. Frigyes október 9-én találkozott Kleinschnellendorfban, és titkos szerződést kötöttek. Ennek lényege a következő volt. Frigyes kétheti látszatostrom után megkapja Neissét, s a továbbiakban nem fog többet követelni, mint Alsó-Sziléziát Neissével. Ezek átadásának fejében pedig kötelezettséget vállal, hogy sem Ausztria, sem Hannover ellen nem fog támadóan fellépni. Az említett területeket egy az év végéig esedékes békében fogja véglegesen megkapni Mária Teréziától. A porosz hadsereg egy része 1742 májusáig Felső-Szilé- ziában maradhat téli szálláson. A jelen lévő Lentulus osztrák hadvezér, Hyndford angol diplomata és Neipperg szavukat adják arra, hogy a szerződés titokban marad. A szerződés révén Ausztria szabadabb lett a bajorokkal szemben, de nem lélegezhetett fel. Károly Albert ugyan elvonult Bécs alól, de Csehországot akarta. Neipperg, a sziléziai főparancsnok parancsot kapott, hogy egyesüljön a Christian Lobkowitz vezette csehországi hadsereggel. Neipperg késlekedett, csak novemberben érkezett Znaimba, ahol Lotaringiai Ferenc vette át tőle a parancsnokságot, és így egyesült a két sereg. Prágát kellett volna megvédeni. Nem sikerült. November végén Prága elesett, december 7-én a bajor választót cseh királlyá választották, december 19-én több mint négyszáz rendi képviselő hódolt neki. A bajor sikerek mögött ott álltak a franciák, szeptemberben Mária Terézia ellenségei közé állt Szászország is (Prágát már bajor, szász és francia csapatok vették be), Frigyes pedig november elején felrúgta a kleinschnellendorfi szerződést, csatlakozott az Ausztria felosztásáról szóló bajor- francia-szász szerződéshez, és külön megállapodott Károly Alberttel, hogy támogatja császári ambícióját.

A sikert sikerre halmozó bajor választót 1742. január 24-én megválasztották, majd február 12-én császárrá koronázták. Öröme azonban nem volt teljes. Ludwig And- reas Khevenhüller vezetésével ugyanis az év végére Felső-Ausztria visszaszerzése és Bajorország megtámadása érdekében új hadsereget szerveztek, amelyben magyar határőrcsapatok és Itáliából átvezényelt egységek is voltak. A főparancsnokságot formálisan 1742. januárban Lotaringiai Ferenc vette át (Neipperg korábbi seregének parancsnoka ekkor Lotaringiai Károly volt). Az osztrákok nagy sikereket értek el Felső- Ausztriában és Bajorországban is. Január 24-én visszavették Linzet és Passaut, február 12-én pedig a bajor fővárost, Münchent. Az új német-római császárnak koronázása napján tehát császársága volt, fővárosa azonban éppen nem. Mária Terézia már az év elején deklarálta, hogy nem ismeri el a császárt. Azért sem, mert megsértették. Mária Terézia a cseh választói szavazatot ugyanis átadta a férjének, a választók azonban ezt nem ismerték el, és már 1741 őszén kizárták a követét a császárválasztó tárgyalásokról. Az osztrák sikerek ellenére Bécsben nem nyugodhattak meg.

Még zajlottak Károly Albert választásának eseményei, amikor január 19-én és 20-án II. Frigyes Drezdában találkozott Frigyes Ágost szász választóval és lengyel királlyal, vezető miniszterével, Brühllel, gyóntatójával, Guarinivel és Szász Móriccal. Célja a hadműveletek összehangolása volt, továbbá az, hogy morvaországi és csehországi hadműveletekkel tehermentesítsék Bajorországot. Tárgyalásait alapvetően sikeresnek ítélte, amelyek után Prágán át Olmützbe ment, majd betört Morvaországba, s annak fővárosát – de újra Alsó-Ausztriát is – fenyegette.

Ausztria számára a kérdés az volt, vajon lehet-e egyszerre harcolni Bajorországban, illetve Morvaországban és Csehországban (netán Alsó-Ausztriában), s erről nem voltak egységesek a vélemények. A döntés végül is az lett – s erről Mária Terézia 1742. február 8-án írt Khevenhüllernek –, hogy Bajorországban a hadműveleteket fel kell függeszteni. Lotaringiai Károly és Lobkowitz sikereket ért el Morvaországban, a részben egyesített osztrák seregek célja immár Prága visszahódítása volt. Ha II. Frigyes meg akarná akadályozni, meg kell vele ütközni. Erre a csatára május 17-én sor került Chotusitznál. Arneth szerint, miután a harcmezőt az osztrákok hagyták el, az ütközetet kétségtelenül a poroszok nyerték, a valódi eredmény azonban inkább döntetlennek tekintendő. S szintén Arneth szerint volt a csatának egy nagy tanulsága: a két fél megtanulta tisztelni egymást. Az osztrákok rájöttek továbbá: nem tanácsos a poroszok ellen is harcolni, ha sikereket akarnak elérni Csehországban a franciák, a szászok és a bajorok ellen. Frigyes pedig arra jött rá, hogy nem érdemes az erejét szövetségeseire fecsérelni, hanem saját szerzeményeivel törődve ésszerű kiegyezni az osztrákokkal. Kissé talán leegyszerűsítve, ez a felismerés volt a boroszlói, majd a berlini béke közvetlen előzménye.

A boroszlói béke

A békekötésnek természetesen voltak más előzményei és mélyebben rejlő okai is, mint az erőket felmérő májusi ütközet. II. Frigyes már áprilisban tárgyalt Lord Hynd- forddal (aki Mária Teréziát képviselte), s már április végén tett Bécsnek – egyébként elfogadhatatlan – kiegyezési ajánlatokat, amelyekben nemcsak Sziléziához ragaszkodott, hanem egyebek mellett Glatzhoz, és csehországi igényeket is megfogalmazott. A lényeg azonban az, hogy a porosz király meg akart egyezni, akkor is, ha Bécsben sokáig – és az előzmények ismeretében okkal – nem hitték, hogy komolyak a szándékai.

Megegyezési hajlandóságát az 1742-es osztrák hadi sikerek mellett erősítette még valami: Angliában 1742-ben Robert Walpole gróf kormányzata megbukott. Az angol külügyek irányítását az Ausztria iránt elkötelezettebb Lord Carteret vette át. Ennek a váltásnak a következménye volt az, hogy 1742. április 13-án az angol parlament 500 ezer fontos segélyt szavazott meg Mária Terézia számára. Nagyon valószínű, hogy főként az angolok várható aktivizálódása sarkallta arra a porosz királyt, hogy elsősorban saját ügyével foglalkozzon, biztosítsa és, ha lehet, gyarapítsa szerzeményeit, ne pedig a Csehországban érdekelt bajorok, szászok és franciák – egyébként szövetségesei – ügyéért hozzon áldozatokat (akik 1742 késő tavaszán egyébként is defenzívában voltak az osztrákokkal szemben). Ez volt a háttere az 1742. június 11-én megkötött boroszlói előbékének.

A béke 16 pontból állt. Lényege: a magyar és cseh királynő lemond Alsó- és Felső- Sziléziáról, Teschen Hercegség, Troppau városa, Hennersdorf uradalom és bizonyos Oppa menti területek stb. kivételével. Hasonlóképpen lemond Glatz Grófságról, ezzel szemben a porosz király maga és utódai nevében megígéri, hogy a magyar és cseh királynő országaira a jövőben nem támaszt további igényt. A katolikus vallás Sziléziá- ban a korábbi állapotában marad, de úgy, hogy a protestánsok vallásszabadsága és az új uralkodó szuverenitása nem sérülhet. A porosz király átvállalja az angol kereskedőknél Sziléziára felvett kölcsönök visszafizetését. A hadifoglyokat mindkét részről szabadon engedik A végleges békét legkésőbb három vagy négy héten belül meg kell kötni. A békébe bele kell foglalni Angliát, Hannovert, Oroszországot, Dániát, Hollandiát, Wolfenbüttelt és Szászországot. A boroszlói előzetes békét 1742. július 28-án Berlinben, a lényeget nem változtatva, végleges békévé alakították.

Mária Terézia számára a béke keserű volt, mert fontos tartományt veszített el. De előnye is volt, mert Prága és Csehország visszavételére összpontosíthatott. Júliusban megkezdődött Prága ostroma (az ottani sereg főparancsnoka most éppen Lotaringiai Ferenc volt, öccsétől vette át), de bevételére még várni kellett.

A versailles-i udvar, félve a csehországi francia csapatok vereségétől, és el akarván kerülni Prága esetleges feladásának szégyenét, váratlan, de kényszerű lépésre szánta el magát. Parancsot adott Maillebois marsallnak, hogy az északon állomásozó, Hannovert sakkban tartó seregével induljon a csehországi franciák megsegítésére. A sereg augusztus 9-én indult el, s jövetele fordulatot hozott a csehországi és a bajorországi helyzetbe. Ausztria számára negatív fordulatot. Kiderült, hogy Mária Terézia nem tud egyszerre minden fronton harcolni. Szeptemberben feladták Prága ostromát, az ottani sereg nagy része elindult Felső-Pfalz felé, és cseh területen egyesült Khevenhüller Bajorországot otthagyó seregével. A Bajorországban maradt, Bernklau vezette sereg azonban nem tudta tartani magát. Októberben a Seckendorf vezette bajorokkal szemben elveszett München. A bajor császárnak újra volt fővárosa. Az osztrákok Schardinget és Passaut tartották meg korábbi szerzeményeikből. Közben Maillebois többször betört Csehországba, majd október végén Pfalzban, nem messze a cseh határtól, táborba vonult. Hogy további betöréseit megakadályozza, Lotaringiai Ferenc a fősereggel szintén bajor területre vonult, és Waidhausnál vert tábort. Maille- bois-t rövidesen leváltották, és Broglie vette át a parancsnokságot (Prágát Belleisle-re bízták). 1742. november elején, miután csapataival átkelt a Dunán, Lotaringiai Ferenc öccsének, Károlynak adta át a főparancsnokságot, és Bécsbe ment. Miután látszott, hogy Broglie szándéka Passau bevétele, ezt kivédendő, Lotaringiai Károly november 21-én egyesült Bernklau seregével Schardingnél. Komolyabb hadműveletekre nem került már sor azelőtt, hogy az ellenfelek téli szállásra vonultak volna. (Lotaringiai Károly is elhagyta a hadszínteret. A parancsnokságot Khevenhüller vette át.)

A harmadik és eredeti célkitűzést azonban nagy sokára siker koronázta. Lotaringiai Ferenc a Prága alatt maradt Festetics erősítésére 12 ezer emberrel odaküldte Lobkowitzot. Festetics József és Lobkowitz csapatai november 7-én egyesültek. Az együttesen mintegy 17 ezer fős osztrák sereg körülbelül azonos létszámú volt az immár Belleisle vezette prágai francia csapatokkal. 1743. január 2-án Prága ismét Mária Teréziáé volt.

A cseh főváros visszaszerzése kétségtelenül nagy fegyvertény és nagy öröm volt a magyar királynő számára, de az 1742-es év eseményeinek felhőtlenül mégsem örülhetett. Igaz, hogy alig volt francia és bajor Csehországban, igaz, hogy már az év elején sikerült visszaszerezni Felső-Ausztria fővárosát, Linzet (és az egész tartományt), de a mérleg másik serpenyőjében is sok minden volt. Egy Wittelsbachot koronáztak német-római császárrá, s nem Lotaringiai Ferecet, 1742 nyarán pedig keserű békét kötött a porosz királlyal: megsérült az általa támadhatatlannak tekintett Pragmatica Sanctio. Mária Teréziának azonban nemcsak Sziléziában, Morva- és Csehországban, Bajorországban és Felső-Pfalzban kellett küzdenie, hanem itáliai pozíciói megmaradásáért is.

Itália

Itáliában Mária Terézia fő ellensége Spanyolország volt. Farnese Erzsébet nem elégedett meg azzal, hogy Károly fia Nápoly és Szicília királya. Itáliai birtokokat akart másik fiának, Fülöpnek is. A játszmában megkerülhetetlen volt a szárd király, akinek birtokai, Savoya és Piemont stratégiailag fontos helyen feküdtek (Szardínia kevésbé). Károly Emánuel a legkülönbözőbb ajánlatokat kapta a spanyoloktól, a franciáktól és az osztrákoktól is, de miután senki mellett sem akarta és merte egyértelműen elkötelezni magát, Szardínia álláspontja kiszámíthatatlan volt. A szinte követhetetlen ajánlatokat és követeléseket ezért részletesen nem ismertetem. 1741 nyarára Mária Teréziának nagy nehezen azt legalább sikerült megtudnia, mit akar Szardínia: a Pa- viához tartozó vidéket a Pó bal partján, az osztrák fennhatóság alatt álló területeket a Ticino jobb partján, a VI. Károly által Genovának eladott Finalét, továbbá bizonyos genovai területeket. De ez nem minden. Szardínia évi 2,5 millió livre segélyt óhajtott arra az esetre, ha Nizza és Savoya idegen uralom alá kerülne, angol tengeri erők küldését a Földközi-tengerre, továbbá jelentős csapatok tartását lombardiai területen. (A mohóságot az magyarázza, hogy a szárdoknak olyan francia-spanyol ajánlatuk is volt, amelyről Ausztria nem tudott. Nevezetesen, hogy osszák fel az összes osztrák birtokot. Mantova, Parma és Piacenza legyen Fülöp infánsé, Károly Emánuelé meg

Lombardia, egészen az Adda folyóig.) Bécsben túlzásnak tekintették a szárd óhajt, sokkal kevesebbet ajánlottak, de a kis ország mégsem állt át a spanyolokhoz és a franciákhoz. 1741. novemberben spanyol csapatok hajóztak be Itáliába, és bár a szárdok kettős játékot játszottak, tárgyaltak a spanyolokkal és a franciákkal is, 1742. februárban mégis megállapodtak Ausztriával. Eszerint az osztrákok elfoglalják Modenát és Mirandolát, hogy megakadályozzák az Itáliában lévő spanyolok előretörését dél felől, Károly Emánuel pedig készenlétben áll, és ha kell, teljes haderejével segít. A spanyolok, akik már egy szárazföldi sereg küldését tervezték Franciaországon át, érthetően nem lelkesedtek.

Az itáliai osztrák főparancsnok az idős Traun gróf volt. Fiatal segítőt jelöltek mellé, Schulenburgot. A Pápai Államon áthaladó, Montemar vezette spanyol sereg Pesaró- nál egyesült a nápolyi király seregével, s innen indult észak felé (később érkező spanyol seregek is csatlakoztak hozzá). Károly Emánuel és Traun 1742. júniusban elfoglalta Modenát és Mirandolát, és a spanyolok ellen fordult, akik visszavonultak. Főként azért, mert az angolok kikényszerítették a spanyolokkal együtt harcoló nápolyi csapatok visszavonását. Az osztrákok azonban nem tudtak a szárdokkal együtt Nápoly ellen fordulni, mert időközben Savoya felől spanyol csapatok törtek be, és elfoglalták a szárd törzsterületet, Piemontot. A közös dél-itáliai támadás elmaradt, és Traun is északabbra vonult. Mária Terézia elégedetlen volt. Osztrák-angol-szárd szövetségben mindenképpen meg akarta szerezni Nápolyt, északon jelentős területeket engedett volna át a szárdoknak, de a szárdok kiváló pártfogója, Anglia még többet akart adni azoknak, és a közös fellépés meghiúsult. Szeptemberben Mária Terézia arra utasította Traunt, hogy harcoljon egyedül a Gages személyében új parancsnokot kapott spanyolok ellen. Az események lelassultak. Gages 1743. februárban kelt át a Panarón. Traun Camposantónál legyőzte, a győzelmet azonban Ausztria nem használta ki, és a spanyolok visszavonultak korábbi állásukba, Bolognánál.

Itáliában Mária Terézia mérlege katonai szempontból jó volt, de célját, Nápoly meghódítását valójában a szövetséges angolok felemás segítsége miatt nem érte el.

Németországi változások

1743 telén végre elkezdődtek azok az északi hadműveletek, amelyek beindítását Mária Terézia régóta óhajtotta Angliától. Hiszen mi könnyítette volna meg inkább Ausztria helyzetét, mint az, ha legerősebb ellenfele, Franciaország nem koncentrálhatja délebben, az osztrák törzsterületek ellen az erőit, hanem leköti egy németalföldi, észak-németországi csapatmozgás. Az északi hadművelet – bár ez kis túlzás, inkább csak a seregek felvonulásáról volt szó – 1743. február végén kezdődött, amikor a hannoveriek németalföldi területen átkeltek a Maas folyón, és bevonultak Jülich Hercegségbe. Angol és osztrák csapatok követték őket. Az utóbbiak mintegy 20 ezer főből álltak. Parancsnokuk Aremberg herceg volt, az egész, összesen mintegy 60 ezer fős pragmaticai seregé pedig Stair. (A pragmaticai jelző a hadsereg céljára utalt: érvényt kell szerezni a Pragmatica Sanctiónak.) Az ügy azonban nem látszott sürgősnek. A „prag- maticusok" csak április közepe körül keltek át a Rajnán Neuwied közelében, a májust pedig békésen eltöltötték Frankfurt és Mainz környékén.

Németország délebbi területein valamivel élénkebben zajlottak az események. Khevenhüller már 1742 őszén megjósolta, hogy elveszhet Bajorország, és mélyen fájlalta, hogy Prága és Csehország visszaszerzése érdekében valóban fel kellett adni.

S mélyen fájlalta Mária Terézia is, bármennyire örült később a jó hírnek, a cseh főváros 1743 eleji visszaszerzésének. Egyetértett Khevenhüllerrel abban, hogy az 1743-as év fő célja Bajorország újbóli meghódítása kell legyen, és nemcsak presztízsokokból. Ha Mária Terézia akar valamit Sziléziáért, akkor Bajorországból kaphat valamit, és az igény érvényesítéséhez aligha lehet jobb érv annál, mint ha a választófejedelemség újra a kezére kerül. Ehhez először a bajorországi francia csapatokat kellett kimozdítani az állásaikból, és ez, mindjárt látjuk, sikerült is.

Mária Terézia az év eleje óta kérte, márciusban már kifejezetten sürgette Kheven- hüllert, hogy kezdje meg a hadműveleteket. A főparancsnokságot a bajorországi erők fölött Lotaringiai Károly kapta. A fővezérséggel való szokásos játék egy újabb állomása ez. Lotaringiai Károly a főparancsnok, Khevenhüller pedig a tanácsadó. Legalábbis forma szerint. A hadműveletek meg is indultak, és nem tartottak sokáig. 1743. május elején a bajorországi Duna-szakasz mentén, illetve az Inn és az Isar közötti szakaszon az osztrákok visszavonulásra kényszerítették a francia csapatokat, a bajorok fölött pedig az Inn-parti Simbachnál győzelmet arattak, amely Bajorország újbóli meghódításának a nyitánya volt.

Mária Terézia a győzelemről Prágában értesült, ahol éppen a koronázására készülődött. A cseh rendek május 11-én hódoltak neki, és másnap került sor a koronázási ünnepségre. Ezt az ünnepséget előzte meg a hír a simbachi győzelemről, s nem ez volt az utolsó jó hír, amelyet Bécstől való távolléte alatt kapott. A távollét ugyanis viszonylag hosszúra nyúlt, Mária Terézia és kísérete hat hétig maradt Prágában. Június 16-án indult haza. Útba ejtette Linzet, az elpártolt, majd visszaszerzett felső-ausztriai fővárost – ahol június 25-én fogadta a rendek hódolatát –, s csak 1743. július 3-án érkezett vissza Bécsbe.

Eközben értesült Browne május 27-i újabb nagy győzelméről, Deggendorf bevételéről. Deggendorf Passau és Regensburg között fekszik a Duna mentén, és bevehetetlennek tűnt. Arneth szerint a győzelemnek önmagán túlmutató jelentősége is volt: kijózanítóan hatott a franciákra. Ez a győzelem megnyitotta a lehetőséget az osztrák fősereg és a még Felső-Pfalzban tartózkodó, Lobkowitz vezette sereg egyesüléséhez is. Majd rövidesen újabb jó hír jött: 1743. június 9-én Bernklau elfoglalta Münchent. Néhány nap múlva az osztrákok már Augsburg alatt álltak. A fővárosát újra elvesztő Károly Albert császár néhány nappal korábban menekült oda. 1743 nyarára elveszítette egész Bajorországot.

Az osztrákok bajorországi sikereit kétségtelenül megkönnyítette, hogy a franciáknak számolniuk kellett a pragmaticai sereggel. E sereg felett II. György angol király (1727-1760) vette át a parancsnokságot akkoriban, amikor az osztrákok sikeresen dolgoztak Bajorország meghódításán. 1743. június 19-én érkezett az Aschaffenburg környékén állomásozó sereghez. A táborban sokan sokfélét akartak. György végül úgy döntött, hogy a kb. 36 ezres sereggel (benne 10 ezer osztrákkal) Hanauba megy, ahol már ott volt egy kb. 6 ezer fős hesseni, és várható volt egy kb. ugyanakkora hannoveri csapat is. A pragmaticai sereg június 26-án indult el Aschaffenburgból. A franciák meg akarták akadályozni vonulását, és Noailles herceg főparancsnok mintegy 23 ezer fős csapatot küldött ellene, s elszórtan más francia csapatok is a környéken tartózkodtak. Az angol király által vezetett sereg Dettingennél csatára kényszerült, és győzelmet aratott. Az osztrák Neipperg és Aremberg tanácsainak és katonai tapasztalatainak valószínűleg nagyobb szerepe volt ebben, mint az angol királynak, de a csata kétségtelenül az ő részvétele miatt lett nevezetes. Noailles marsallnak, aki maga is megjelent a csatatéren, már nem maradt más hátra, mint csapatai visszarendelése.

A továbbiakban azonban az osztrákok nagyot csalódtak. Azt remélték, hogy angol, osztrák, hannoveri, holland és egyéb szövetséges csapatok érzékeny csapást mérhetnek Franciaországra, de nem így történt. Ausztriának egyébként nem volt igaza. Inkább hálás lehetett volna az angol királynak és a pragmaticai seregnek akkor is, ha nem váltotta be a Bécsben hozzá fűzött nagy reményeket. Ahhoz, hogy az osztrákok vissza tudják hódítani Bajorországot és Csehországot (Eger 1743. szeptemberi bevételével Csehország is osztrák főség alá került), nagymértékben hozzájárult a pragma- ticai sereg puszta léte, amely mégiscsak több tízezres francia hadsereget kötött le. Azt pedig Mária Terézia már megszokhatta volna, hogy Anglia saját érdekei függvényében képviseli Ausztria és mások érdekeit.

Így volt ez Itáliában is, amelyre vonatkozóan 1743. szeptember 13-án angol-osztrák- szárd szerződés jött létre Wormsban. Károly Emánuel vállalta a Pragmatica Sanctio garantálását, és lemondott minden állítólagos, Milánóra vonatkozó jogáról. Biztosította Mária Teréziát, hogy fegyveres erővel, 45 ezer fővel segít abban, hogy Ausztria itáliai ellenségeit visszaverjék. Mária Terézia ezzel szemben itáliai haderejének 30 ezer főre való felemelését vállalta, amint azt a németországi állapotok lehetővé teszik. (Ne feledjük, ekkor még az osztrákok nem adták fel egy Franciaország elleni összehangolt támadás reményét.) A szerződés értelmében Anglia köteles haderőt tartani a Földközi-tengeren, illetve évi 200 ezer font segélyt fizetni Szardíniának.

Szardínia megkapta a Ticino és a Pó közötti területeket: Vigevano és Pavia vidékét. (A Ticino határfolyóvá lett a Milánói Hercegség és a Szárd Királyság között. De Károly Emánuel a Pótól délre eső részeket is kapott: további paviai területeket, Bobbiót és környékét, Piacenza városát és vidékét a Nura folyóig. Végül, de nem utolsósorban Mária Terézia lemondott azokról a jogokról, amelyek egykor megillethették volna Fi- naléra, azért, hogy Szardíniának legyen tengeri kijárata. Károly Emánuel cserébe kötelezte magát, hogy a szövetség hű tagja lesz mindaddig, amíg békét nem kötnek, és nemcsak Itáliában, hanem Németországban is, illetve amíg béke jön létre Anglia és Spanyolország között is. A területi rendelkezések akkor emelkednek jogerőre.

Az első titkos cikkely szerint angol költségen sereget állítanak fel Graubündenben (Svájcban). A második szerint a három szerződő fél korlátok közé kívánja szorítani a Bourbonok hatalmát. Nápolyból és Szicíliából ki fogja őket űzni. Nápolyt és a Stato dei Presidit Ausztria, Szicíliát Szardínia kapja. A harmadik titkos cikkely arról rendelkezett, hogy a szárd király lemondása Milánóról érvényét veszti, ha a Milánót is öröklő Habsburg főhercegnő egy Bourbonhoz menne férjhez.

Közvetlenül a wormsi szerződés megkötése előtt kicserélték az itáliai főparancsnokot. Traun helyét Lobkowitz vette át. Nagyobb határozottságot vártak tőle. 1743. október elején el is indult dél felé, a hónap végén már Rimininél állt. (Traunt nem ejtették, a csehországi hadak parancsnoka lett.) Az itáliai osztrák tervek azonban nem váltak valóra. Nem sikerült elérni, hogy Szardínia és Anglia támogassa az osztrákokat Nápoly megszerzésében, utána pedig együtt hódítsák vissza Savoyát és forduljanak Franciaország ellen.

Francia hadüzenetek

Bármilyen különös az eddigiek után, de Franciaország még nem állt hadban sem Angliával, sem Ausztriával. A „probléma" 1744. március 15-én és április 26-án oldódott meg. Előbb Angliának üzent hadat, mert az angol flotta támadta a francia hajókat, és az angolok blokkolták Toulon kikötőjét. Az osztrákoknak meg Elzász és

Lotaringia megtámadása miatt üzentek hadat. Korábban csak a bajorokat segítették, amikor Mária Terézia ellen harcoltak. Bécsben remélték, hogy Angliában a franciaellenes hangokat erősíti az egyébként sikertelen Stuart-kaland is. Stuart Károly Edward 1744 telén francia segítséggel vissza akarta szerezni angol trónját. Bécsben ismét csalódtak. Bár 1744 tavaszán kb. 40 ezer fős osztrák, angol, holland, hannoveri sereg állt készen Németalföldön, s Lotaringiai Károly egy április 16-i haditanácson javasolta egyesítésüket, májusra azonban kiderült, hogy a Franciaország elleni támadásra nem kerül sor az angolok ellenállása miatt. Ezzel szemben a XV Lajos (1715-1774) vezette fősereg és az azt fedező Szász Móric (ekkor már francia marsall) vezette sereg május közepén átlépte a francia határt, elfoglalta Menent és Ypernt, júniusban Furnes-t.

Lotaringiai Károly ekkor már a rajnai hadszíntéren volt. Májusban átvette a főparancsnokságot, és Elzászban és Lotaringiában támadta a franciákat. A rajnai osztrák sikerek hatására XV. Lajos úgy határozott, hogy Szász Móricot Németalföldön hagyva, a sereg nagyobb részét Franciaország keleti határaihoz vezeti. Aligha tehette volna ezt meg, ha az angolok és a hollandok korábban elfogadják Lotaringiai Károly tervét, hogy az egyesített németalföldi csapatokat északról Franciaország ellen kell vezetni.

A második sziléziai háború

Lotaringiai Károly csapatainak rövidesen vissza kellett vonulniuk a rajnai frontról. 1744. augusztus 14-én ugyanis II. Frigyes mintegy 80 ezer fővel átlépte a cseh határt. Voltak előzmények. 1744 elején tárgyalt már a franciákkal és a császárral, hogy megtámadná Ausztriát. Májusban Frankfurtban szövetkezett a császárral, Pfalzcal és Hes- sen-Kassellel, s a szövetséget bővíteni akarta Oroszországgal, Svédországgal, a Portával, és ott állt mögötte Franciaország is. Júliusban külön bajor-porosz szövetség jött létre arról, hogy Károly Albert lemond a javára Csehország egy részéről. A poroszok szeptember 16-án elfoglalták Prágát, majd Tabort, Budweist és Frauenberget. Október 2-án egyesültek Lotaringiai Károly és a csehországi, Batthyány Károly vezette seregek, és október 22-én csatlakoztak hozzájuk a szászok is. A porosz király visszavonult Szilézia felé, Prága pedig ismét gazdát cserélt. November 26-án az osztrákok elfoglalták. Mária Terézia azt akarta, hogy Lotaringiai Károly ne elégedjen meg csehországi sikereivel, hanem induljon Szilézia ellen. Szilézia visszahódítása azonban nem sikerült. Tél lévén, a szemben álló felek téli szállásra vonultak.

Az 1744-es év mérlege a keleti fronton Mária Terézia szempontjából felemás. Az újra támadó Frigyes kiverése Prágából és Csehországból természetesen siker, a porosz hadsereg legyőzése egy nyílt csatában azonban elmaradt, és Szilézia visszahódí- tása sem sikerült. Felemásan alakult a helyzet a németalföldi fronton is. A szövetségesek nem törtek be Franciaországba, ellenkezőleg, a franciák hódítottak Belgiumban, s nem használták ki a szövetségesek azt sem, hogy később a francia fősereg a király vezetésével elvonult.

Két fronton pedig a mérleg kifejezetten negatív volt. Miután a rajnai hadszínteret Frigyes betörése miatt ott kellett hagyni, a franciák előretörtek, és 1744 novemberében elfoglalták Freiburgot. Nem maradt büntetlenül az sem, hogy a porosz támadás miatt a bajorországi osztrák csapatok nagy részét ki kellett vonni onnan. München, amelynek sorsa feltűnő hasonlatosságot mutatott Prágáéval, október végén szintén gazdát cserélt. Ekkor éppen a bajor választó, Károly Albert császár volt soron, hogy újra birtokba vegye fővárosát (október 23-án vonult be Münchenbe).

S most vessünk egy pillantást az osztrák örökösödési háború déli hadszínterének 1744-es eseményeire, ahol Ausztria – nem igazán elszánt szövetségesei miatt – kevesebbet ért el, mint amit reálisan elérhetett volna.

Lobkowitz 1744. május 24-én bevonult Rómába. Augusztusban egy Browne vezette osztrák csapat sikerrel támadta meg a Róma alatti Velletrit, a nápolyi király főhadiszállását, de a királyt nem sikerült elfogni. Úgy tűnt azonban, hogy Lobkowitznak lenne esélye a spanyolok és a nápolyiak legyőzésére, amikor Bécsből leállították. Azért állították le, mert a franciák és a spanyolok már 1744. márciusban átkeltek a Varon, és megtámadták a Szárd Királyságot, de akkor még visszavonultak Provence-ba és Dauphinéba. Augusztusban azonban már Cuneót ostromolták (Torinótól délre). Ezért – Szardínia és természtesen Lombardia védelmére – rendelte vissza Mária Terézia előbb Lobkowitz csapatainak egy részét, aztán Lobkowitzot is azzal, hogy hagyjon hátra a Pápai Államban vagy Modenában 10 ezer embert, hogy a minden bizonynyal utánaeredő spanyolokat feltartóztassa. Aztán Lobkowitz csak november 1-jén bontott tábort. Az eredmény: a nápolyi király rövidesen bevonult Rómába, a spanyolok valóban követték Lobkowitzot, akinek a főhadiszállása rövidesen már a keleti parton, Pesaróban volt. Időközben szárd és osztrák szempontból örömteli esemény történt. Az ellenség október 22-én feladta Cuneo ostromát. A franciák és a spanyolok rövidesen Savoyába, Nizzába, Provence-ba és Dauphinéba vonultak téli szállásra.

A bajor császár halála

Az 1745. év meghatározó eseménye Károly Albert halála volt (január 24.). Halála előtt, úgy vélve, hogy a franciák nem állnak ki mellette, felvetette a kiegyezés lehetőségét Mária Teréziával, és erre Bécsben is megvolt a hajlandóság. A császár halálával aztán ismét elérhető közelségbe került Lotaringiai Ferenc császársága is. Megegyezési szándékának Bécs fegyverrel is nyomatékot adott: 1745 kora tavaszán szinte egész Bajorország újra osztrák fennhatóság alatt állt. Ez volt az előzménye az 1745. április 21-én Füssenben kötött békének. Főbb pontjai: Mária Terézia elismerte az elhunyt Károly Albert császárságát, az özvegyét, Mária Amáliát pedig császárnénak ismeri el. Visszaadja Bajorországnak minden birtokát az 1741-es állapotok szerint, és eltekint a bajorok részéről járó kárpótlásoktól. Ezzel szemben a bajor választó, III. Miksa József (1745-1777) maga, örökösei és leszármazottai nevében lemond minden olyan öröklési jogáról, amely ellentmondana a Pragmatica Sanctiónak. Lemond (szintén leszármazottai nevében is) az osztrák főhercegi címről, és csatlakozik a Pragmatica Sanctio birodalmi gyűlési garanciájához. A bajor választó nem támaszt igényt a franciák által elfoglalt Elő-Ausztriára. Elismeri, hogy Mária Terézia gyakorolhatja a cseh választói szavazati jogot a császárválasztáskor. A bajor választó a császárválasztáskor szavazatát Lotaringiai Ferencre adja.

A füsseni béke megkötésével eggyel csökkent Mária Terézia ellenségeinek a száma, és eredményként könyvelhette el, hogy sikerült szorosra fűzni a kapcsolatait a Poroszországgal szemben egyébként érdekalapon legőszintébb szövetségesével, az egy ideig ugyan ellene forduló Szászországgal. Károly Albert halálakor felvetődött ugyanis, hogy legyen szász császára a birodalomnak. Támogatta az ötletet Franciaország és Poroszország is (miért ne, ha ezzel Ausztriának kellemetlenséget lehet okozni). A füsseni béke megkötése után a szászok józan megfontolásból, hosszas tárgyalásokat követően elismerték Lotaringiai Ferenc császárságát (ha megválasztják), és lemondtak Ausztriával szembeni irreális területi igényeikről, amelyeket a tárgyalások során támasztottak.

1745 elején tehát Ausztria szép sikereket ért el a tárgyalóasztaloknál, de nem ért el ilyen szép sikereket a hadszíntereken. Az itáliai fronton nem történtek figyelemre méltó események. Lobkowitz tétlenül táborozott, miközben a Gages vezette spanyolok májusban csatlakoztak Fülöp infáns seregéhez, amely Genova felől készült támadást indítani. Eközben Németalföldön súlyos csapás érte az angol-holland-osztrák- hannoveri szövetségeseket. Május 11-én Fontenoy-nál nagy vereséget szenvedtek Szász Mórictól. A szövetségesek egymást vádolták, Mária Teréziát is bírálat érte, hogy nagyobb erőket kellett volna Németalföldre küldenie. A bírálattal Mária Terézia különösebben nem törődött: elsősorban II. Frigyessel akart leszámolni, és ez a fontenoy-i csata előtt is nyilvánvaló volt. Aztán június 4-én Lotaringiai Károly nagy vereséget szenvedett a poroszoktól Hohenfriedbergnél.

Ausztria a hohenfriedbergi vereség után okkal félt attól, hogy a tengeri hatalmak békét fognak követelni, és még inkább attól, hogy a szász választót (a lengyel királyt) esetleg rá is tudják venni erre. Ezért mindent megtett, hogy II. Frigyes Ágostot megnyerje, és Szászországot meggyőzze arról: folytatni kell a harcot II. Frigyes ellen. Ennek érdekében megerősítették a csehországi (Hohenfriedberg után oda visszavonult) sereget, és odarendelték az Itáliából áthelyezett Lobkowitzot és Aremberget is. Joseph Khevenhüllert pedig Mária Terézia Drezdába küldte, hogy győzze meg a szász udvart. Váratlanul „besegített" az osztrák-szász közeledésbe II. Frigyes, amikor augusztus végén hadat üzent Szászországnak. Ezt követően jött létre egy osztrák-szász szövetség 1745. augusztus 29-én. Eszerint Mária Terézia megígérte, hogy rajnai seregéből mintegy 10-12 ezer embert küld Szászország védelmére, csehországi csapatai pedig (az irreguláris alakulatok is), ha lehet, télen is támadni fogják a poroszokat.

Ausztriának tehát sikerült szorosabbra fonni a szövetség szálait Szászországgal, ami reményt keltett. Angliától azt kapta, amit szokott. Folyamatos intéseket, hogy egyezzen meg esküdt ellenségével, Poroszországgal, s a megegyezést a buzgó szövetséges titokban elő is készítette. Mária Terézia nem kért Anglia jó tanácsaiból. Le akart számolni II. Frigyessel. S önbizalmát növelte az is, hogy 1745 őszén újra Bécsbe „került" a német-római császárság. 1745. szeptember 13-án Frankfurtban megválasztották, október 4-én megkoronázták Lotaringiai Ferencet.

A drezdai béke

1745 őszén Anglia mindenképpen arra akarta rávenni Ausztriát, hogy kössön békét Poroszországgal, és ettől az ellenségétől megszabadulva, legyen még oszloposabb tagja az angol-holland-osztrák-hannoveri szövetségnek, amely mindenekelőtt Franciaországgal szemben kell, hogy működjön. Ausztria ezzel szemben maga óhajtott dönteni arról, ki a fő ellensége. Fő ellenségként továbbra is II. Frigyes mellett „döntött", XV Lajos Franciaországát mögé sorolta. S Franciaországgal biztató tapogatózások/tárgyalások is kezdődtek egy esetleges francia-osztrák békéről. Sorozatos katonai kudarcok ellenére Bécs 1745 őszén okkal ítélte meg úgy, hogy jó esélyei vannak a porosz király legyőzésére. Reménye volt a megbékélésre Franciaországgal, szilárdabbá vált a szövetsége Szászországgal, s úgy tűnt, hogy szövetségesei között tudhatja végre Oroszországot is. Aztán kiderült, hogy a szászok ingatagok, könnyen lehet, hogy kiegyeznek a poroszokkal, s jöttek is hírek és álhírek porosz-szász tárgyalásokról. A franciákról meg az derült ki, hogy éppen a legfőbb osztrák célkitűzéssel nem azonosultak, és nem volt szívügyük, hogy a Frigyes által elvett tartományokat Mária Terézia visszakapja.

Ne keressünk tehát logikus magyarázatot arra, miért kötött békét Ausztria és Poroszország 1745 karácsonyán Drezdában – ez történt ugyanis –, hanem tekintsük ezt a kaotikus helyzet és az egymást megtéveszteni akaró tárgyalófelek mesterkedései véletlenszerű eredményének. Ausztria ugyanis, láttuk, nem akart békét kötni II. Frigyessel. Mikor azonban kiderült, hogy a franciákkal viszont nem lehet békét kötni, a szászokra és az oroszokra meg nem lehet számítani, az angolok pedig mit sem akarnak jobban, mint egy osztrák-porosz békét, Bécsben – ott és akkor éppen – a béke mellett döntöttek. Dönthettek volna másképpen is, ugyanannyi érv és ellenérv szólt volna amellett is. S most lássuk az „eredményt"!

Az eredmény azért van idézőjelben, mert Mária Terézia a Harrach és Podewils által 1745. december 25-én aláírt drezdai békét kénytelen-kelletlen vette tudomásul. A drezdai béke valójában az 1742-es boroszlói és berlini béke megerősítése volt. A bevezetés szerint a két hatalom a békét az 1745. augusztus 26-i hannoveri (angol-porosz) egyezmény alapján/folytatásaként köti meg. Poroszország megmarad Szilézia birtokában úgy, ahogy arról a boroszlói és a berlini béke rendelkezett. Általános amnesztiát hirdetnek. Az ellenségeskedéseknek azonnal véget vetnek, és a csapatokat kölcsönösen kivonják az idegen területekről. A porosz király elismeri császárnak Lo- taringiai Ferencet, és elismeri, hogy Mária Terézia gyakorolhatja a cseh választói szavazatot. Frigyes és Mária Terézia kölcsönösen garantálják továbbá egymás birtokait. De nem egyformán. Mária Terézia Frigyes minden birtokát garantálja, Frigyes ezzel szemben Mária Teréziának csak azokat a birtokait, amelyek a Német Birodalomban fekszenek. Az angol király szavatolja a békét, és azon lesz, hogy megszerezze Hollandia és a Német Birodalom garanciáját is, stb.

Ugyanazon a napon kelt a poroszok és a szászok között kötött drezdai béke is. A két fél helyreállítja a régi baráti kapcsolatokat. Amnesztiát hirdetnek, és véget vetnek ellenségeskedésüknek. Szászország egymillió birodalmi tallért fizet Poroszországnak. A poroszok kiürítik Drezdát, és 14 napon belül egész Szászországot. A választó (és lengyel király) csatlakozik az 1745. augusztus 26-i hannoveri egyezményhez. A szász választó egy külön okiratban lemond továbbá minden olyan jogáról, amelyet mint Habsburg-rokon Sziléziára támaszthatna. Az orosz cárnőt, az angol királyt és Hollandiát felkérik e béke szavatolására, stb.

Azt, hogy a francia béketapogatózásokat nem kell nagyon komolyan venni, jelezték az itáliai történések. A franciák nem békét akartak ott, hanem fel akarták számolni az osztrák pozíciókat. 1745 májusában egyesült Fülöp infáns, a francia Maillebois és a spanyol Gages serege, és augusztus elején felvonult Szardínia ellen. A szövetségesek között ugyan a szokásos módon nem volt összhang (még arról sem, hogy mi legyen a támadás fő iránya). Gages mindenesetre rövidesen elfoglalta Parmát és Paviát, december 16-án pedig bevette Milánót. A szárd király kész volt lepaktálni a spanyolokkal és a franciákkal. Azon túlmenően, hogy nem tudtak megegyezni az osztozkodás elveiben, a paktum azért is meghiúsult, mert a drezdai béke után felszabaduló osztrákok nagy erőket indítottak Itáliába. A következő évben viszavették Milánót, a szárdokkal együtt szinte egész Piemontot, áprilisban Parmát, júniusban pedig az osztrákok legyőzték a francia-spanyol csapatokat Piacenzánál. 1746-ban, osztrák szempontból „örvendetes" módon, meghalt a spanyol király. Utóda, VI. Ferdinánd (1746-1759) pedig nem volt elkötelezett abban, hogy féltestvérének, Fülöp- nek itáliai birtokokat szerezzen. A spanyolok és a franciák is kivonták csapataikat, a magára maradt Genova (amely korábban szövetkezett a franciákkal és a spanyolokkal) osztrák-szárd megszállás alá került.

1746 nem a franciák éve volt Itáliában. Északon más volt a helyzet. 1746. februárban kapitulált Brüsszel, májusban a franciák elfoglalták Antwerpent, júniusban Mons erődjét, stb. Már régóta tartott a háború, nem meglepő, hogy mindinkább felvetődött befejezésének igénye. 1746 nyarán tárgyalások kezdődtek az angolok és a franciák között, de még mindkét félnek túl nagy volt az étvágya. Megegyezésre egyelőre nem volt remény. Ha meg nem lehet tárgyalni, akkor háborúzni kell. Érdekes módon most az angolok vettek elő egy tervet, amely régebben Mária Teréziáé volt. A franciákat Franciaországban kellene legyőzni. Északon és délen is meg kellene támadni.

Anglia és szövetségesei között azonban nem először nem volt összhang. Most, amikor az angolok szorgalmazták, Mária Teréziának nem volt „kedve" Franciaország „otthoni" legyőzésére. Az itáliai sikerek nyomán Ausztria ott (Itáliában) akarta inkább rendezni közös dolgait a franciákkal és a spanyolokkal, de mint már szó volt róla, nem engedmények árán. Mária Terézia legfőbb célja 1746 őszén is Nápoly megszerzése lett volna. Ha az angolok hagyták volna. Az angol álláspont szerint azonban egy Nápoly elleni hadjárat nem lenne szerencsés. Az új spanyol király, úgy tűnik, nem ragaszkodik ahhoz, hogy féltestvére, Fülöp államot kapjon Itáliában, azt azonban aligha hagyná, hogy másik féltestvérétől elvegyék Nápolyt.

1746. szeptemberben Mária Terézia parancsot adott a Dél-Franciaország elleni támadásra. Tanácsosabbnak látszott engedni az angol óhajnak, mint esetleg szembesülni egy osztrákoktól függetlenül megkötött angol-francia békével. Osztrák és szárd sikerek után – a Browne vezette sereg már Antibes ostromára készült – jelentősen meggyengítette az osztrákokat az, hogy december elején Genovában felkelés tört ki ellenük, és kiűzték őket. Jóllehet Browne még nem adta fel terveit, a franciák fölénybe kerültek. A francia parancsnokságot Belleisle vette át, akihez flandriai francia csapatok érkeztek, és a spanyolok is parancsot kaptak az együttműködésre. 1747. februárban Browne visszavonult.

Az aacheni béke

Már 1746 nyarán is zajlottak eredménytelen béketárgyalások, komolyabbak 1746 őszén kezdődtek Bredában. A tárgyalásokat azonban nem elsősorban a kompromisz- szumkészség, hanem az elvtelen és kicsinyes alkutervek jellemezték, és 1747 májusában eredménytelenül véget értek. Ha a tárgyalások zátonyra futottak, egy időre újra a fegyverek vették át a főszerepet, de megoldást azok sem hoztak. Itáliában 1747 nyarán váltakozó eredménnyel zajlottak a harcok az osztrák-szárd és a spanyol-francia szövetségesek között (szokásos módon a szövetségesek közötti viták sem maradtak el). Az északi fronton a franciák domináltak, nagy sikerük volt a július 2-i lafelti győzelem (Maastricht közelében).

1746 nyarától a békevágy érezhetően felélénkült. Arneth szerint mindenekelőtt a franciáknak köszönhetően, akik a lafelti csata után a győztes pozíciójából léptek fel. Szintén Arneth szerint főként az motiválta őket, hogy immár nemigen tudtak volna választ adni arra a kérdésre: ugyan miért is vesznek részt még mindig a már hét éve tartó osztrák örökösödési háborúban? A császárságot ugyan annak idején sikerült megszerezniük Károly Albert számára, annak korai halála után azonban Lotaringiai

Ferenc lett a császár, amit Franciaország 1745-ben éppúgy nem akart, mint 1740-ben, de 1745-ben már nem sikerült megakadályoznia. A szövetséges Szászország rég elpártolt, Poroszország pedig kétszer is békét kötött Versailles megkérdezése nélkül (Boroszló-Berlin, 1742; Drezda, 1745), és ugyanígy kötött békét Bajorország is (Füs- sen, 1745). Az egyébként ingatag Szardíniát reményteli kísérletek ellenére sem sikerült elcsábítani angol és osztrák szövetségesétől. Tisztában voltak Franciaországban továbbá azzal is, hogy Ausztriának 1746 nyara óta hatalmas szövetségese volt, miután I. Erzsébet cárnővel (1741-1762) Pétervárott igen előnyös szerződést kötött. 1747. május 25-én pedig örök időkre meghosszabbította a Portával a belgrádi békét, arra sem volt tehát sok remény, hogy a törököt Ausztriára lehetne „szabadítani". Ami pedig a spanyol és a nápolyi Bourbon-rokonokat illeti, tudni való volt, hogy szintén békét akarnak. Valójában tehát a további háborúskodás céltalannak tetszett. Főként ez állhatott a felhorgadó francia békevágy mögött. A béke megkötése azonban az egymásra gyanakvó felek között, ahol a szövetségesben gyakran kevésbé lehetett bízni, mint az ellenségben, még több mint egy évig tartott. A szinte követhetetlen alkutervektől eltekintve, nézzük a végeredményt.

Az aacheni béke egyfelől Ausztria, Anglia, Hollandia és Szardínia, másfelől Franciaország, Spanyolország, Genova és Modena között jött létre. Bevezetése szerint felvirradt végre a nap, amelyen az isteni gondoskodás nyomán visszaáll Európa nyugalma. Lássuk a cikkelyeket!

A szemben álló felek között szárazföldön és vízen véget érnek az ellenségeskedések. Általános amnesztiát hirdetnek, mindenki visszakerül a háború előtti birtokaiba és javaiba. A béke alapjául a vesztfáliai és az azóta kötött békék szolgálnak. A hadifoglyokat mindkét részről váltságdíj nélkül szabadon bocsátják. Az európai és az Európán kívüli hódításokat hat héten belül visszaadják. Ugyanilyen határidővel kapja vissza korábbi birtokait Hollandia és Ausztria (Németalföldön), Szardínia (Savoyá- ban és Nizzában), a Modenai Hercegség és a Genovai Köztársaság. Mária Terézia és Károly Emánuel Parmáról, Piacenzáról és Guastalláról lemond Fülöp spanyol in- fáns javára, azzal a kikötéssel, hogy ha Fülöp valamikor nápolyi király lenne, vagy fiúutód nélkül halna meg, akkor a hercegségek Ausztriára és Szardíniára szállnak vissza. A francia király hat héten belül visszaadja németalföldi hódításait. Az Európán kívüli területátadásokat minél sürgősebben le kell bonyolítani. Addig is, amíg a Breton-foki szigetet az angolok átadják a franciáknak, Anglia (biztosítékul) két tekintélyes túszt küld Párizsba. A (bárhol) átadandó területekről származó jövedelmek a terület átadásáig annak aktuális tulajdonosát illetik. Az új tulajdonosnak át kell adni a levéltárakat és a dokumentumokat is. A szárd király megmarad régi és újabb birtokainak tulajdonjogában. A rabszolga-kereskedelemre vonatkozó 1713. március 26-i szerződést megerősítik. Dunkerque szárazföldi erődje megmarad. Az angol-spanyol pénzügyi követelések és egyéb ügyek elintézését biztosokra bízzák. Megerősítik az 1718. augusztus 2-i londoni szerződés azon pontját, amely biztosítja a Hannoveri-ház jogát az angol trónra, és kizárja abból a Stuartokat. A hannoveri választó (az angol király) és utódai németországi birtokait garantálják. Minden hatalom garantálja az 1712. április 19-i Pragmatica Sanctiót, kivéve azt, amit abban a jelen békeszerződés módosít. A Sziléziai Hercegség és Glatz Grófság Poroszországé lesz.

A békeszerződést az érintett nyolc országnak egy hónapon belül kell ratifikálnia. 1748. október 18-án csak Anglia, Hollandia és Franciaország képviselője írta alá, a többi később. Anton Wenzel Kaunitz, Mária Terézia későbbi államkancellárja október 23-án. Nem véletlen, hogy Kaunitz Ausztria nevében a békét csak később írta alá.

Ahhoz képest ugyanis, ami ellen fél évvel korábban tiltakozott, alig történt változás. Ausztria nem kapta vissza Wormsban elvett területét Szardíniától, bele kellett törődnie, hogy Fülöpnek államot kreáltak Itáliában, fel sem merülhetett Nápoly megszerzésének lehetősége, s nem a Mária Terézia által akart módon garantálták II. Frigyesnek Szilézia és Glatz birtokát.

Bécset nem vigasztalta, hogy mindezzel szemben minden hatalom elismerte a némiképpen megcsonkított Pragmatica Sanctiót. Pedig vigasztalhatta volna. 1740-1741-ben Mária Teréziát nem az fenyegette, hogy apja birtokaiból elveszíti Sziléziát, Glatzot, Parmát, Piacenzát és Lombardia egy részét, hanem az, hogy a Habsburg Birodalom eltűnik Európa térképéről. Poroszország lerohanta Sziléziát, a bajor választófejedelem elfoglalta Csehországot, mögéjük állt Európa legerősebb állama, Franciaország (egy ideig Szászország), s Habsburg-birtokok rovására akart államot kreálni fia számára Farnese Erzsébet Itáliában. Nem tűnt irreálisnak, hogy Mária Teréziának az osztrák örökös tartományok egy részével és Magyarországgal kell beérnie. S azzal is csak akkor, ha a magyarok nem állnak be a sorba, és – az európai hatalmak többségét követve, szerződést szegve – nem fordulnak ők is szembe 1722-1723-ban elismert örökös királynőjükkel. Ausztria szerencséjére a magyarok gáláns kiállása mellett kiállt mellette Anglia is. S Anglia „hozta" Hollandiát, kizárólag a szigetország tartotta benn a szövetségben az ingatag Szardíniát, és az angolok tartották kordában Poroszországot, Franciaországot és Bajorországot. Nem Ausztriával szembeni elvi elkötelezettségből tették ezt, hanem saját érdekükben, ami azonban a tényen nem változtat. Az angol-holland-hannoveri hadseregek és Anglia segélyei nélkül, ismételjük, Mária Terézia birodalma eltűnt volna a térképről. Mária Terézia tehát szerepet tévesztett, amikor – ahelyett, hogy hálás lett volna a nem önzetlen angol segítségért – rendre sérelmezte, hogy szövetségese előnytelen alkukra kényszerítette. Szerencsésebb lett volna tudatosítania magában, hogy az angol és az osztrák érdekek csak részben estek egybe, s akkor méltatlankodás helyett talán örülni tudott volna annak, hogy részben egybeestek. Mária Terézia keserűségét az aacheni béke fölött enyhíthette volna továbbá az is, hogy a béke megkötésekor már három éve a férje, Lotaringiai Ferenc volt a német-római császár. Részben a sors hozta így, mert 1745-ben váratlanul meghalt VII. Károly Albert császár, de bárhogy legyen is, rövid megszakítás után visszakerült a császárság az immár Habsburg-Lotaringiai-dinasztia birtokába, s ott is maradt a Német Nemzet Szent Római Birodalmának fennállásáig, 1806-ig.

1748-ban tehát a Habsburg-birtokok kis kivétellel egy kézen, s egy nő, Mária Terézia kezén voltak. Majdnem úgy, ahogy 1713. április 19-én VI. Károly császár eltervezte, és több mint két évtizedes kitartó munkával Európa döntő többségével elfogadtatta. A Német Birodalom élén pedig veje, Lotaringiai Ferenc állt, szintén úgy, ahogy egykor VI. Károly eltervezte. Ám azért, hogy nagyrészt minden úgy maradjon, ahogy volt, illetve úgy alakuljon, ahogy VI. Károly tervezte, nyolc évig szóltak a fegyverek Sziléziában, Ausztriában, Csehországban, Bajorországban, Szászországban, a Rajna vidékén, Németalföldön és Itáliában. De miután az aacheni béke egy fárasztó háború lezárásával egyidejűleg nem oldotta fel a feszültségeket az egymással szemben álló (és egymással szövetséges) hatalmak között, a szövetségi rendszerek „átszervezése" után rövidesen egy új háborúban küzdöttek egymással az osztrák örökösödési háború főszereplői: a hétéves háborúban.

SZAKIRODALOM

Arneth, Alfred: Maria Theresia's erste Regierungsjahre. I-III. Wien, 1863, 1864, 1865.

Beer, Adolf: Zur Geschichte des Friedens von Aachen im Jahre 1748. In: Archiv für österreichische Geschichte, Bd. 47. 1871.

Der Oesterreichische Erbfolge-Krieg. I-VIII. Wien, 1896-1905.

Ghillany, F. M.: Europaische Chronik von 1492 bis Ende April 1865. I. Leipzig, Otto Wigand, 1865. Heigel, Karl Theodor: Der Oesterreichische Erbfolgestreit und die Kaiserwahl Karls VII. Nördlingen, Beck, 1877.

Poór János: Az osztrák örökösödési háború. Budapest, Maecenas Kiadó, 2006.

Salamon Ferencz: A magyar királyi szék betöltése és a Pragmatica Sanctio története. Pest, 1866 Turba, Gustav: Die Grundlagen der Pragmatischen Sanktion. I-II. Leipzig – Wien, 1911, 1912. Turba, Gustav: Die pragmatische Sanktion mit besonderer Rücksicht auf die Lander der Stephanskrone. Wien, 1906.

Weiss, J. B.: Maria Theresia und der österreichische Erbfolgekrieg 1740-1748. Wien, Prandel & Ewald, 1863.