Ugrás a tartalomhoz

A kora újkor története

Poór János (2009)

Osiris Kiadó

Kalmár János │ A SPANYOL ÖRÖKÖSÖDÉSI HÁBORÚ (1701–1714)

Kalmár János │ A SPANYOL ÖRÖKÖSÖDÉSI HÁBORÚ (1701–1714)

A háború kitörésének okai

A spanyol monarchia egészben vagy részben való megöröklése érdekében tett diplomáciai erőfeszítések csaknem fél évszázaddal korábbra nyúlnak vissza annál, mint amikor ez a kérdés 1700-ban aktuálissá lett. XIV. Lajos francia király (1643-1715) 1660- ban feleségül vette IV Fülöp spanyol király (1621-1665) lányát, Mária Teréziát, aki ez alkalommal lemondott a spanyol örökségre vonatkozó mindennemű igényéről a kilátásba helyezett gazdag hozomány fejében. Csakhogy az ígért összeg folyósítása csupán részben történt meg, ami ürügyet szolgáltatott a francia uralkodónak felesége örökséghez való joga felélesztéséhez. Erre és a brabanti örökösödési jogra – amely szerint az elsőszülött lány öröklési joga megelőzi az utóbb született fiúét – hivatkozva próbált meg területeket kiszakítani Spanyol-Németalföldből a maga számára az ún. devolúciós (örökösödési) háborúban (1667-1668). XIV. Lajosnak a spanyol infánsnővel való házasságkötése miatt I. Lipót (1658-1705), a Habsburg-monarchia uralkodója és német-római császár maga is spanyol királylányt, saját unokahúgát vette nőül 1666-ban, hogy adandó alkalommal ezen az alapon is riválisként léphessen fel francia vetélytársával szemben a spanyol koronaterületekre vonatkozó igényt illetően. Ez azért tűnt aktuálisnak akkoriban, mert 1665-ben, négyévesen az a II. Károly (16651700) került a spanyol trónra, akiről szívelégtelensége és egyéb betegségei miatt úgy gondolták, hogy nem lehet sok ideje hátra. A császárnak az első házasságából született gyerekei közül azonban csak egy lány, Mária Antónia érte meg a felnőttkort, akit 1682-ben II. Miksa Emánuel bajor választófejedelem (1679-1706, 1714-1726) vett nőül. I. Lipót csak harmadik feleségének, Pfalz-Neuburgi Eleonórának köszönhetően tudta biztosítani a fiági trónutódlást: idősebbik fiának, Józsefnek (császár: 1705-1711) a Habsburg-monarchiát és a német-római császári méltóságot szánta, az ifjabbiknak, Károlynak (császár: 1711-1740) pedig a Spanyol Királyságot, ha annak öröklése aktuálissá válik. 1679-ben azonban II. Károlyhoz hozzáadták XIV. Lajos unokahúgát, azt remélve, hogy ez a frigy elősegíti a németalföldi háború miatt ellenségessé vált spanyol-francia viszony megjavítását. Minthogy a hercegnő 1689-ben meghalt, II. Károlyt újra megnősítették, aki ezúttal a császárné egyik húgát vette nőül. Mivel a beteg király alkalmatlansága miatt e házasságból sem születhetett utód, a spanyol öröklés kérdése továbbra is függőben maradt.

Az osztrák Habsburgok ekkor – minthogy 1685-ben világra jött I. Lipót kisebbik fia, Károly – már a spanyol örökség egészére igényt tartottak, ezért minden olyan tárgyalástól elzárkóztak, amely annak megosztására irányult. Pedig 1668-ban még, igaz, hogy merőben más családi körülmények közepette, I. Lipót titkos örökösödési megállapodást kötött XIV. Lajossal a spanyol monarchia megosztásáról. Amikor azután 1698-ban a befolyásos madridi politikusok újból napirendre tűzték a spanyol örökség kérdését, akkor a kiskorú József Ferdinánd bajor trónörököst, I. Lipót unokáját jelölték majdani spanyol uralkodónak, azt a herceget, aki a császár első, a spanyol infánsnővel kötött házasságából származó lányának volt a fia. A francia uralkodót pedig többek között a Nápolyi Királysággal és Szicíliával kárpótolták volna a spanyol koronaterületek közül. Minthogy azonban József Ferdinánd 1699 februárjában meghalt, ezen a terven is változtatni kellett. A madridi udvar legbefolyásosabb, kasztíliai politikusainak 1700 októberében a német származású spanyol királyné ellenében is sikerült elérniük, hogy az akaratgyenge II. Károly a Bourbon-dinasztia javára végrendelkezzék, saját unokaöccsét, Fülöpöt, Anjou hercegét, XIV. Lajos unokáját jelölve utódjának, a még nőtlen, tizenöt éves Károly osztrák Habsburg főherceggel szemben. A spanyol udvar meghatározó személyiségei ugyanis úgy vélték, hogy egyedül a közeli hatalmas szomszéd uralkodó, XIV. Lajos érdekeltsége segíthet megmenteni és egyben tartani a 17. század második felében nagyrészt éppen általa megtépázott nimbuszú spanyol monarchiát. Befolyásuk nyomán a Habsburgok spanyol ágának utolsó uralkodója, II. Károly végrendelete így – a hagyományokkal ellentétben – a „spanyol nemzeti" elvet juttatta érvényre a dinasztikussal szemben.

Szűk egy hónappal e testamentum megszületése után, 1700. november 1-jén meghalt II. Károly. A francia uralkodó nyomban érvényesnek ismerte el végrendeletét, amelynek alapján unokáját V Fülöp néven (1700/1724-1746) Spanyolország királyává kiáltotta ki, igen nagy reményeket fűzve Franciaország és Spanyolország közösnek képzelt jövőjéhez, ami híres felkiáltásában úgy összegződött: „Nincsenek többé Pire- neusok!" Az új spanyol király a következő évben trónra is lépett Madridban.

A szövetségi rendszerek

1701. szeptember 7-én kötötték meg Hágában az ún. nagy szövetséget, amelynek a Habsburg-monarchia, valamint a tengeri hatalmak, azaz Anglia és a németalföldi Egyesült Tartományok voltak a tagjai. Eredeti célkitűzésük a Bourbon-hegemóniára irányuló törekvéssel szembeni fellépés volt. Ennek részeként a következőképp szerződtek a spanyol koronabirtokok felosztásáról: Spanyolországot V. Fülöp számára tervezték fenntartani azzal a feltétellel, hogy nem egyesítheti Franciaországgal, az itáliai és németalföldi területeket pedig a Habsburgok kapták volna meg. (Bár a császár továbbra is az egész spanyol monarchia megszerzésében reménykedett.) Dél-Németalföld (Belgium) Habsburg-kézre kerülése esetén ugyanis a hollandok biztonságban érezték volna magukat Franciaország felől. Ezen túlmenően a tengeri hatalmak újra birtokba szándékoztak venni a korábban Amerikában birtokolt, s időközben francia megszállás áldozatául esett, a Mississippi mentén elterülő louisianai területet, továbbá ismét szert kívántak tenni mindazon kereskedelmi kiváltságokra, amelyeket II. Károly életében élveztek a spanyol felségterületeken, az óceánon túli gyarmatokra is kiterjedően.

1701-1702 folyamán több német fejedelem is csatlakozott a hágai szövetséghez: Brandenburg-Poroszország, Hannover, Pfalz, Münster, Hessen-Kassel, Baden és még néhány jelentéktelenebb terület uralkodója. III. Frigyes brandenburgi választófejedelem (1688-1713) 1701-ben kapott porosz királyi címéért (1701-1713) cserébe maga ajánlotta fel támogatását a császárnak, s ugyanezt tette I. György hannoveri választó (1698-1727) is, a majdani angol trónra jutás reményében (angol király: 1714-től). Igaz, a német fejedelmek nem számítottak a szövetség teljes jogú tagjának, mert – Poroszországot leszámítva – csupán segédcsapatokat ajánlottak fel, többségüknek a Habsburg-oldalon való kiállása azonban mégis egyértelműen jelezte azt a franciaellenes hangulatot, amely a birodalom nagy részét hatalmába kerítette.

Ez a nijmegeni béke (1678-1679) nyomán alakult így, amely nem akadályozta meg XIV. Lajost abban, hogy történelmi jogra hivatkozva formálhasson igényt bizonyos, a francia határhoz közeli birodalmi területekre: keleten a Mosel és a Rajna közötti területekre, északon Spanyol-Németalföldből a Schelde és a Maas mentén kihasított vidékekre stb. Az utóbbi egyúttal Németalföld déli erődrendszerének birtokba vételét is jelentette, amely ettől kezdve a francia terjeszkedési törekvések katonai támaszpontjaként szolgált. Ennek következtében aztán még olyan jelentős tartományok uralkodói is kénytelenek voltak elismerni a francia király hűbéruraságát, mint a würt- tembergi herceg vagy – birodalmi területet uraló mivoltában – a svéd király. (Ráadásul amikor 1681-ben Strassburgot megszállta, délkeleten ellenőrzése alá vonta a Savoyai Hercegséget is.) Mindezek miatt már az 1688-1689-ben, többek között Spanyolország, Svédország és bizonyos észak-németországi fejedelmek részvételével szerveződött ún. augsburgi liga némely tagjából 1689-ben létrejött az első nagy szövetség a császár, Hollandia, valamint az Orániai dinasztiából származó III. Vilmos angol király (1689-1702) – egyszersmind hollandiai helytartó – között. Az utóbbi nem volt ugyan közvetlenül érdekelt egy védelmi lánc kialakításában, abban viszont annál inkább, hogy az ún. dicsőséges forradalom (1688-1689) nyomán a hatalmától megfosztott elődjének, a katolikus II. (Stuart) Jakabnak (1685-1688) emigrációs menedéket nyújtó, valamint angliai trónigényét továbbra is támogató és annak foganatosítása céljából számára katonai támogatást nyújtó francia uralkodót féken tartsák. E törekvés azonban csak igen részlegesen valósult meg. II. Jakab megsegítése ugyan nem ért célt, viszont az oszmánok elleni magyarországi hadműveletek miatt a császár nem tudott kellő erőket mozgósítani Franciaország ellen, amely 1693-ban és 1694-ben spanyol felségterületen (Katalóniában) mért csapást a Habsburgokra, s 1697-ben Barcelonát vette sikerrel ostrom alá. E hódításokról azonban az akkoriban Rijswijkben kezdődő békekongresszus miatt lemondott, mint ahogy a dél-németalföldi és a Rajna menti megszállt erődöket is átadta, mindössze az elzásziakat tartva meg, valamint – az angol telepesek sikeres megszálló akciói ellenére – az Észak-Amerikában birtokolt területeket. Mindezt azért, hogy megakadályozza egy ellene irányuló nemzetközi szövetség létrejöttét, amely folyamatnak diplomáciai úton is sikerrel állta útját. Savoya uralkodója, II. Viktor Amadeus (1675-1730) számára nemcsak az általa elfoglalt erődöket üríttette ki XIV. Lajos, hanem kilátásba helyezte Milánó tartomány egy részének Spanyolország rovására történő átadását is. A regnáló angol királyt azzal kecsegtette, hogy jogosnak ismeri el a szigetország koronájára vonatkozó igényét, s lemond az emigráns Stuartok támogatásáról. Az egyik leghatalmasabb választófejedelmet, II. Miksa Emánuel bajor uralkodót, a császár vejét pedig azzal sikerült a maga oldalára állítania, hogy a spanyol trón várható megürülése esetén e monarchia területéből jelentős részesedést helyezett kilátásba számára. A pápa támogatását is megszerezte azzal, hogy lemondott a nemzeti egyház létrehozását célzó ún. gallikán artikulusokról.

A rijswijki béke (1697. október 20.) tehát egy, az addigi európai hódításai nagy részéről lemondott, de birodalmi határán az elzászi erődökkel a Német-római Császárság rovására megerősödött és külpolitikai helyzetét tekintve komoly támogatókkal gyarapodott Franciaországot eredményezett. Szilárd nemzetközi pozíciójához hozzájárult az is, hogy Kelet-Közép-Európában a császár hatalma jelentősen kiterjedt. Ezt egyrészt a török elleni háború eredményessége hozta magával, amelynek nyomán a karlócai békében (1699. január 26.), a Temesközt és Belgrádot kivéve, a

Magyar Királyság egésze I. Lipót tényleges uralma alá került, továbbá a Podóliával gyarapodott Lengyelország trónját 1697-ben, franciapárti riválisa ellenében, a császár által támogatott I. Frigyes Ágost szász választófejedelemnek (1694-1733) sikerült megszereznie (lengyel király: 1697-1706, 1709-1733). Ezzel a két nagyhatalom, a császár fennhatósága alatt álló területek és Franciaország közt újra létrejött az egyensúly, amely egyébként azt is jelezte, hogy a Habsburgok kelet-európai hatalmának gyengítését célzó, az Oszmán Birodalomban, Lengyelországban, az ellenzéki kurucok körében Magyarországon és Erdélyben tett francia diplomáciai erőfeszítések összességében nem hozták meg a várt eredményt.

Az európai egyensúly ellenére a Német-római Császárságban Franciaország közelsége, a múlt kellemetlen tapasztalatai és Elzász birtoklása mégis XIV. Lajos-ellenes hangulatot teremtettek. Ez alól csak Bajorország és a Kölni Érsekség, e két, Wittels- bachok által uralt terület jelentett kivételt, míg a szász választót – immár lengyel királyként – teljesen lekötötte az északi háború (1700-1721), amelynek során újonnan szerzett országát (Lengyelországot) kényszerült védelmezni a trónját veszélyeztető XII. Károly svéd királlyal (1697-1718) szemben. II. Miksa Emánuel bajor választót még I. Károly spanyol király nevezte ki Spanyol-Németalföld kormányzójává. A király halála után, az örökösödési háborúban a bajor uralkodó az e terület feletti uralom megszerzésére törekedett, amihez XIV. Lajostól várt segítséget. József Kelemen kölni választó (1688-1706, 1714-1723) és liege-i püspök, II. Miksa Emánuel fivére, szintén a franciák oldalán állt, akiket a háború során a Rajna, illetve a Mosel menti erődök elfoglalására buzdított.

A nagy szövetség tagjai közül Hollandia készült fel a legjobban a háborúra. Kitűnő állapotban lévő hadserege 1702-ben mintegy 100 ezer főt számlált, amely létszám a későbbiekben még mintegy 40 ezer katonával bővült. Anglia ugyancsak 1702-ben ösz- szesen 40 ezer harcost küldött a kontinensre, amely létszámot a későbbiekben – igaz, hogy dán és német segélycsapatokkal – sikerült csaknem megkettőznie. Tengeren viszont kétségtelen volt a teljes mértékű angol fölény. A Habsburg-monarchia ezzel szemben tengeri flotta nélküli, erős szárazföldi hatalomnak számított. Hadseregének létszáma Hollandiáéhoz volt hasonló, ám annál rosszabbul fizetett és kevésbé jól szervezett volt.

Az ellenfél Franciaország egymagában akkora katonai erőt tudott felvonultatni, mint a vele szemben állók együttesen: 1705-ben 250 ezer fősre becsülték a hadseregét. Központosított hadszervezete szintén előnyt jelentett. Hadiflottája azonban gyengébb volt Angliáénál. A XIV. Lajossal szövetséges Bajorország francia segítséggel 21 ezer főnyi katonát tudott kiállítani.

A háború menete

I. Lipót császár elvileg az egész spanyol örökségre igényt tartott családtagjai számára. 1701-ben hadüzenet nélkül küldött sereget Észak-Itáliába. Milánó tartományt akarta elfoglalni, amely még a középkorból eredően német-római birodalmi hűbérterü- letnek számított, s amelynek szerinte a Habsburg-származású II. Károly halálával automatikusan vissza kellett volna szállnia a császárságra. Válaszul francia csapatok is beavatkoztak V Fülöp spanyol királyi felségjogának támogatása céljából Lombardiában. A franciák előnyös helyzetben hadakozhattak ott, mivel a XIV. Lajos oldalán elkötelezett II. Viktor Amadeus, Savoya fejedelme, a francia uralkodó unokájának, a spanyol királynak volt apósa. Így aránylag könnyen előrenyomulhattak a Pó völgye felé, annál is inkább, mert XI. Kelemen pápa (1700-1721) szintén őket támogatta.

A harcokba még be sem kapcsolódott Anglia és Hollandia közös uralkodójának, I. Vilmosnak 1702-ben bekövetkezett halála mindkét tengeri hatalmat a háborúba való bekapcsolódásra ösztönözte. Angliát azért, mert XIV. Lajos már az előző évben a szigetország királyává kiáltotta ki a francia emigrációban meghalt II. (Stuart) Jakab fiát, továbbá, mert V Fülöp – nagyapja kívánságára – 1701 februárjában francia kereskedőtársaságoknak adományozta a busás hasznot hozó gyarmati rabszolga-kereskedelem jogát (asiento). Hollandiát szintén kereskedelmi érdekeinek sérelme késztette cselekvésre, továbbá a várható újbóli francia területi terjeszkedéstől való rettegés, amelynek az előző harminc évben ismétlődően elszenvedője volt. Az újonnan angol trónra lépett Anna királynő (1702-1714) által kinevezett tory-kormány és a vezető holland államférfi, Anthonie Heinsius megállapodott abban, hogy a közös hadműveleteket a kiváló angol hadvezér, Marlborough herceg parancsnokságával hajtják végre. Az angol-holland haderő az Alsó-Rajnánál és a Mosel mentén kezdett akcióba 1702–1703 folyamán, amelynek során egyre-másra vették birtokba az ottani városokat, nagyrészt a francia párti kölni és liege-i püspök területén. Ezzel megelőzték azt, hogy XIV. Lajos hadereje a birodalom, illetve Hollandia irányában mérhessen csapást. Marlborough mozgékony seregével hosszas városostromok helyett mindenekelőtt harctéri győzelem elérésére törekedett.

Eleinte kedvezőtlenebbül alakult a szövetségesek helyzete a birodalom déli területein, a Felső-Rajnánál és a Duna közelében. Villars francia marsall 1703-ban, Kehl erődjének birtokbavétele után a Fekete-erdő felől nyomult keleti irányba, azzal a szándékkal, hogy osztrák területen egyesüljön Miksa Emánuel bajor seregével. Ugyanoda tartott Lombardia felől Vendome marsall is az észak-itáliai francia haderő élén. Tervük Bécs megtámadása volt, ami annál inkább sikerrel kecsegtetett, mivel keletről meg II. Rákóczi Ferenc felkelőseregének támogatására számítottak. Bécs ostromára mégsem került sor, mert a bajor választó akkor, 1703 nyarán a Brenner-hágó ellenőrzését ítélte fontosabbnak, s egyébként is beleütközött a heves ellenállást tanúsító tiroli paraszti felkelőkbe. A sikertelen akciót a következő évben megpróbálták megismételni. Csakhogy ekkor az időközben a szövetségesekhez pártolt II. Viktor Amadeus útját állta Vendome újbóli Bécs felé nyomulásának. (Savoya uralkodójának pálfordulását az okozta, hogy XIV. Lajos nem adta át neki Milánót, míg a császár hajlandó volt lemondani számára bizonyos lombardiai hűbérterületekről.) A megváltozott észak-itáliai helyzetben annak sem volt többé akadálya, hogy I. Lipót Bécsbe rendelje onnan Savo- yai Eugén herceget, és kinevezze az Udvari Haditanács elnökévé. A császári sereg újjászervezésének feladata hárult rá, amit sikeresen végrehajtott. 1704. augusztus 13-án az egyesült bajor-francia haderőre az Augsburgtól északnyugatra lévő Höchstadtnél támadt rá az általa vezetett császári katonaság élén, miután egyesült a Németalföld felől előretörő Marlborough herceg angol-holland seregével. A bajorok visszavonulni kényszerültek, a Blenheimbe (Blindheim) szorult franciák pedig nagy emberveszteség mellett megadták magukat. Ezt az ütközetet a háború katonai fordulópontjának szokás tekinteni. A szövetségesek hamarosan bevették Ulmot, majd pedig a császáriak egész Bajorországot megszállták, amelynek helyzete a háború végéig változatlan maradt. A Rajnától nyugatra lévő erősségek (Landau, Trier és Trarbach) szintén a szövetségesek birtokába kerültek, még ugyanazon év őszén. Ez egyrészt azt jelentette, hogy ezekre támaszkodva indíthattak csapást a Mosel mentén Franciaország ellen, másrészt pedig, hogy annak határáig a birodalom egész területe császári ellenőrzés alá került.

Kezdetben hasonlóképpen teljes sikert hozott a szövetségesek számára az újonnan megnyílt ibériai front is. Itt mutatkoztak meg a legleplezetlenebbül az angolok azon gazdasági törekvései, amelyek miatt beléptek a háborúba. A szigetország diplomáciája 1703 májusában azt is elérte, hogy az addig spanyol Bourbon és francia szövetséges Portugália átálljon a másik oldalra. Uralkodójának, II. Péternek (1683-1706) a csatlakozása egyszersmind kikötői használatának lehetőségét is biztosította, ami igen lényeges volt az angol flotta számára, hiszen így a viszonylag közeli Lisszabonból kiindulva támadhatta Gibraltárt, Barcelonát, Menorcát vagy éppen Toulont. Mindezen támaszpontok azonban, katonai stratégiai jelentőségükön kívül a földközi-tengeri kereskedelemben betöltött szerepük miatt is fontosak voltak Anglia számára. S hogy ez a szempont egyáltalán nem volt mellékes, azt egy 1703. december végén kötött újabb portugál-angol megállapodás (Methuen-szerződés) is igazolja, amelynek alapján a portugál borok angliai árusíthatósága fejében megnyílt a portugáliai és a brazíliai piac az angol textíliák forgalmazása számára. Ez azért is volt fontos a szigetországnak, mert kormánya tilalmazta alattvalói Spanyolországgal és Franciaországgal folytatott kereskedelmét. A Portugáliával kötött megállapodások is tükrözték azt a vezető szerepet, amelyre Anglia a szövetségen belül mindjárt a háború elején szert tett, s amelybe – ha nem is szívesen – a hollandok is beletörődtek. Portugália csatlakozása azonban egy újabb hosszú, ráadásul igen távoli háborús frontot nyitott meg, valamint azon kevéssé reális feltételhez kötődött, hogy a szövetségesek ne kössenek békét Spanyolország nélkül. II. Péter ráadásul magának igényelte a spanyolországi területen majdan végrehajtandó portugál hódításokat, továbbá azt, hogy a Habsburgok jelöltje a spanyol trónra, Károly főherceg, akit 1703-ban Bécsben Spanyolország királyává proklamáltak, Portugáliában szálljon partra, amikor az Ibériai-félszigetre érkezik. A portugál uralkodó ezt országa biztonsága érdekében kötötte ki, azt remélve, hogy jelentős katonai erő fogja biztosítani a főherceg védelmét, amely saját hazájától is távol tartja az ellenséget. Az angolok pedig azért támogatták a Habsburg trónjelöltet, mert segítségük fejében tőle mint reménybeli spanyol királytól szintén jelentős gazdasági előnyöket reméltek. 1704 tavaszán megérkezett Portugáliába Károly főherceg, nyár végén az angol flotta elfoglalta Gibraltárt. A következő év szeptemberében a szövetségesek bevették Barcelonát, majd ezt követően a kasztíliai központosítás miatt évszázados sérelmet és gazdasági hátrányt szenvedő Katalónia, Aragónia és Valencia tartomány városai egyre-másra mondták fel a Madridban regnáló V. Fü- löphöz való hűséget, és üdvözölték a tengeri hatalmak és portugálok élén Barcelonába érkező Károly főherceget, aki ott rendezte be az udvarát is. Mivel a többi terület viszont hű maradt a Bourbon-uralkodóhoz, ezért Spanyolország a nemzetközi konfliktuson kívül polgárháború színterévé is vált.

A gyors katonai sikerek – köztük Madrid átmeneti elfoglalása – és a keleti országrész lakosságának lelkesedése az angol kormányzattal is elfogadtatta azt a bécsi szándékot, hogy Károly főherceget segítsék hozzá az egész spanyol monarchia megszerzéséhez. Ez annál is reményteljesebbnek látszott, mert Károly főherceg bátyja, I. József császár még időközben elhunyt apjánál, I. Lipótnál is aktívabb Bourbon-ellenes politikát folytatott, amelynek részeként 1706 nyarán Savoyai Eugénnak sikerült felmentenie Torinót úgy, hogy a franciákat nyugati irányba, az Alpokon túlra szorította vissza. (A következő évben, 1707-ben a császári haderő majd még az ugyancsak a spanyol monarchiához tartozó Nápolyi Királyságot is elfoglalja a Habsburg főherceg számára.) Az ellenfél is elismerte a szövetségesek nagyarányú sikereit: XIV Lajos kü- lönbéke-javaslatot terjesztett elő Hollandiának, azt remélve, hogy ezzel elvonhatja Anglia oldaláról. Nápolyt, Szicíliát és Spanyol-Németalföldet lett volna hajlandó átadni a Habsburg főhercegnek. A hollandok csak azért utasították el az ajánlatát, mert a portugálokkal kötött szerződés kötelezte őket, s mert az angolok akkor már egész Spanyolország meghódítását tervezték; Spanyol-Németalföld Habsburg-fennható- ság alá kerülése egyébként elegendő garancia lett volna számukra saját határaik biztonságát illetően. Ráadásul 1706. május 23-án Marlborough Namur közelében, Ra- millies-nál igen jelentős győzelmet aratott a Villars marsall vezette francia sereg felett, aminek következtében meghódolt Löwen (Leuven), Brüsszel, Antwerpen és Gent, s hozzájuk hasonlóan a brabanti és a flandriai rendek is Károly főherceget mint spanyol királyt ismerték el uralkodójuknak V. Fülöp helyett. Ettől kezdve Miksa Emá- nuel németalföldi helytartósága is csupán a változatlanul Franciaországhoz húzó vallon tartományok felett érvényesülhetett. Azzal, hogy a szövetségesek Ostende kikötőjét is elfoglalták, Anglia közvetlenebb kapcsolatot tudott létesíteni Dél-Németalfölddel, és immár akadálytalanul szállíthatta manufaktúratermékeit erre a számára újonnan hozzáférhetővé vált piacra.

Ilyen körülmények között XIV. Lajos titokban ismét békeajánlattal kereste meg Hollandiát. Az Egyesült Tartományok kormányzata úgy ítélte meg, hogy immár lényegében megvalósultak azok a célok, amelyekért annak idején a hágai szövetség létrejött: megtört a francia fölény, hatalmi egyensúlyi helyzet jött létre. Anglia előnyös pozícióra tett szert a Földközi-tenger nyugati medencéjében, a Habsburg-örök- ség biztosítottá vált Milánó tartományban és Dél-Németalföldön – azaz a spanyol monarchia felosztásával –, miközben Hollandia ütközőterülethez, ún. sorompóhoz jutott. Csakhogy az angolok – saját kereskedelmi érdekeik érvényesítése céljából – a győzelem mámorában immár a spanyol koronaterület egészének a Habsburgok számára való megszerzése mellett kardoskodtak. Ezért a továbbiakban azzal tartották a hadviselők táborában a hollandokat, hogy nem biztosítottak nekik garanciát arra, hogy az ütközőzóna azután is fennmarad, ha majd Károly főherceg ténylegesen is átveszi a Dél-Németalföld feletti uralmat. Emiatt tehát Hollandia – szándéka ellenére – folytatni kényszerült a háborút. Eredménytelen diplomáciai akcióját követően a francia uralkodó pedig immár a svéd királyt próbálta rávenni arra, hogy indítson támadást az osztrák tartományok ellen. O azonban nem állt kötélnek.

Közben a Habsburg főherceg spanyolországi helyzete lényegesen megváltozott. A brit flotta meghódította ugyan számára Szardíniát és Menorcát, ennek nyomán azonban Károly végképp az angolok kiszolgáltatottjává vált, akik nem is késtek a számla benyújtásával: a főherceg spanyol királyi minőségében biztosítani kényszerült Anglia számára koronaterületein a rabszolga-kereskedelmi jogot, s át kellett adja neki Menorca szigetét. (A rabszolga-kereskedelmi kiváltság megszerzése egyébként az 1701. évi hágai szövetség megszegését jelentette az angolok részéről, mert eredetileg annak tagjait egyazon mértékben kellett volna, hogy megillessék a gazdasági előnyök.) A franciák pedig az Itáliából kényszerűségből kivont erőiket az Ibériai-félszigeten vonták össze, és 1707. április 25-én Almanzánál ütközetre kényszerítették az ottani szárazföldi haderő angol főparancsnokát, aki súlyos vereséget szenvedett. Bár a következő évben a magyarországi felkelők 1708. augusztus 3-i trencséni tragikus vereségét követően I. József újabb császári kontingenst vezényelt át a spanyol frontra, az csak arra volt elegendő, hogy mérsékelje öccse angoloktól való függését. Közben Katalónia és Valencia kivételével valamennyi spanyol tartomány lakossága a már trónörökössel büszkélkedő V Fülöp mögött sorakozott fel az „idegennek" minősített portugálok és az erősen katolikus ibériai közegben „eretneknek" tekintett protestáns tengeri hatalmak által támogatott Károllyal szemben, aki nemcsak hogy gyermektelen volt, de a felesége evangélikus fejedelmi családból származott (még ha a későbbi királyné a házasságkötés érdekében persze katolizált is). Ilyen körülmények között a Bourbon-pártiak mozgalma egyenesen „nemzeti" szabadságharcos jelleget öltött.

Az ottani helyzet is hozzájárult ahhoz, hogy a hollandok újra a háborúból való kilépést fontolgatták. Tervüket azonban csak részben szülte a spanyolországi fiaskó. Mert másfelől éppen alkalmasnak ítélték az időpontot arra, hogy számukra megfelelő feltételekkel állapodjanak meg. A francia uralkodó ugyanis a németalföldi fronton 1707-1708-ban elszenvedett újabb vereségek, amelyek nyomán a szövetségesek immár országa határán álltak, továbbá az 1709. évi rossz termés és a nyomában kibontakozó éhínség miatt kétségbeejtő helyzetbe került. Szinte bármi áron hajlott volna a békére a hollandokkal. Ok azonban az elvárt garanciák miatt az együttes béketárgyaláshoz ragaszkodtak, miként az angolok is. Dunkerque erődrendszerének lebontását, a tengerentúli Új-Fundlandról való lemondást, a franciák által megszállt városok elhagyását és Spanyolországnak Károly főherceg számára való átadását követelték. Az utóbbi területet két hónapon belül kellett volna kiüríteniük a franciáknak, ezt a feltételt azonban XIV. Lajos igen megalázónak és a többivel együtt teljesíthetetlennek ítélte. Emiatt 1709 tavaszán zátonyra futottak a Hágában kezdődött előbéke-tárgyalások.

A háború folytatódott, amelynek során a szövetségeseknek 1709. szeptember 11-én Mons közelében, Malplaquet-nál csak igen nagy véráldozat árán sikerült kiharcolniuk a győzelmet, ráadásul a többi ütközetben vereséget szenvedtek. Ezért a hollandok ismét a megegyezés lehetőségét keresték, s azzal, hogy a Hannoveri-ház angol trónöröklési jogának elismerését állították igényeik elfogadása feltételéül, ezúttal elébe mentek annak, hogy az angolok a háború folytatására kényszeríthessék őket. Reményeikben nem is csalatkoztak: Anglia – 1707. május 1-je, az angol-skót unió életbe lépése óta Nagy-Britannia –, nem akarván az Egyesült Tartományokat a franciák karjaiba taszítani, 1709. október 29-én Hágában olyan határszerződést írt alá, amelyben megígérte a hollandoknak, hogy védelmi céllal helyőrséget vezényelhetnek Lille, Tournai, Valenciennes, Condé és Maubeuge városába, valamint azt, hogy osztozhatnak velük mindazon kereskedelmi előnyökön, amelyeket a spanyol koronaterületekre vonatkozóan szereztek. A Hága melletti Geertruidenbergben a franciákkal kezdődött tárgyalások során Hollandia a Spanyolországról való lemondás fejében Szicíliát és Szardíniát ajánlotta fel a Bourbon uralkodónak, míg a többi szövetséges ennél kevésbé nagyvonalú ajánlatot tett. XIV. Lajos azonban – legutóbbi katonai sikereire építve – ekkor már nem akart lemondani unokája spanyol trónigényéről. Ezért aztán 1710 nyarán ez a kezdeményezés is megszakadt, bár nem végérvényesen. Egy váratlan esemény, I. József császár 1711. április 17-én bekövetkezett halála ugyanis gyökeres fordulatot hozott.

Az elhunyt uralkodó örököse, valamennyi országát illetően, öccse, Károly főherceg volt, aki – tekintve a választófejedelmek többségének franciaellenességét – jó eséllyel pályázott a császári méltóságra is (1711. október 12-én Frankfurt am Mainban VI. Károly néven meg is választották). O, aki már addig is birtokolta a Milánói Hercegséget, a Nápolyi Királyságot, Dél-Németalföldet és az Ibériai-félsziget keleti partvidékét, most egyszeribe még a Habsburg-monarchia egészének, valamint a Német-római Birodalomnak is az uralkodója lett. Ha mindezek után még a spanyol monarchiát – annak tengerentúli területeivel együtt – megszerzi, akkor Európa leghatalmasabb fejedelme lesz, felidézve V Károly (1519-1556) egykori birodalmát. Ezt pedig már az addig őt támogató Anglia és Hollandia sem kívánta, mert mindenekelőtt tengeri kereskedelmi érdekeltségeiket veszélyeztette volna, arról nem beszélve, hogy Európán belül minden más hatalom eltörpült volna a Habsburg uralkodóé mellett, vagyis ezúttal ő borította volna fel a hatalmi egyensúlyt. Amúgy is romlott a tengeri hatalmak harctéri esélye, mert a császárválasztás biztosítása érdekében Károly Németalföldről a Rajnához rendelte a Savoyai Eugén vezette erőket, így Marlbo- rough magára maradt a franciákkal szemben. Az angol kormány gyorsan reagált az új helyzetre: 1711 nyarán és őszén külön megállapodott Londonban XIV Lajossal. Ez viszonylag könnyen ment, mert a francia uralkodó hajlandó volt teljesíteni tárgyalópartnere kívánságait. Vagyis azt, hogy megtarthatja Menorcát, Gibraltárt, a rabszolga-kereskedelmi kedvezményt, sőt Új-Fundland átengedésén kívül a francia király megígérte Dunkerque kikötői erődjének lebontását is. Ezen felbuzdulva a britek is javasolták szövetségeseiknek a békekongresszus összehívását. Csakhogy Hollandia és a császár nem tartotta ezt időszerűnek, mert a londoni megállapodás az ő igényeiket meglehetős homályban hagyta, és a teljesítésre vonatkozólag sem határozott meg semmi konkrétumot.

Az utrechti békerendszer

1712. január 29-én összeült a békekongresszus Utrechtben. VI. Károly és Hollandia azonban nem nyugodott bele abba, hogy Anglia és Franciaország megállapodásához igazodjék. Ezért kényszeredetten bár, de folytatták a háborút. Csakhogy Villars marsall 1712. július 24-én Denainnél érzékeny vereséget mért a hollandokra, amelynek következtében veszélybe került a szövetségesek kapcsolattartási vonala. Ezt követően pedig több erőd francia kézre került. A hollandok kénytelenek voltak belátni, hogy angol támogatás nélkül nincs esélyük a győzelemre, annál kevésbé, mert anyagilag is kimerítette őket a régóta tartó háború. 1713 tavaszán békét is kötöttek hát Franciaországgal – csakúgy, mint Anglia, Poroszország, Savoya és Portugália –, majd V Fülöp Spanyolországával is. Csak a császár próbálta elkerülni az elkerülhetetlent, vagyis, hogy azt megelőzően békét kössön, amíg valamennyi vágya nem teljesül. Egy újabb hadjárat fiaskója – hisz Villars, más ellenfél híján, immár a Rajnához csoportosíthatta át a teljes francia haderőt, miközben az örökös tartományokban heves pestisjárvány pusztított – volt szükséges ahhoz, hogy beláttassa a további katonai akciók értelmetlenségét. Ezután mégis tárgyalóasztalhoz kényszerültek ülni VI. Károly diplomatái, s a következő év március 6-án Rastattban végül a Habsburg-monarchia, szeptember 7-én Badenben pedig a Német-római Birodalom is békét kötött Franciaországgal.

A megállapodások nem hoztak különösebben váratlan eredményt, hiszen lényegében az addigi kétoldalú megállapodásokat szentesítették. A Habsburgok a Milánói Hercegséget, a Nápolyi Királyságot, Szardíniát és Dél-Németalföldet tarthatták meg a felosztott spanyol monarchiából, míg az anyaország a tengerentúli területeivel

  1. Fülöp királyságaként a Bourbonok spanyol ágáé maradt, azzal a szigorú kikötéssel, hogy nem egyesíthető Franciaországgal. Szicíliát Savoya kapta meg. Az Egyesült Tartományok ellenőrzése alatt tarthatta a Schelde vidékét úgy, hogy a számára átadott erődökben – a terület uralkodója, VI. Károly költségén – saját helyőrséget tarthatott. Ez jelentette számára a biztos határvédelmet egy esetleges újabb francia invázióval szemben. A legnagyobb nyertes – miként várható volt – Nagy-Britannia lett. Nem is annyira azokkal a földközi-tengeri támaszpontokkal, amelyekre a háború során szert tett, hanem főként a kicsikart, valamennyi spanyol felségterületre kiterjedő kereskedelmi kiváltságokkal, valamint a maga számára Amerikában biztosított gyarmatokkal: Új-Skóciával, Új-Fundlanddal, a Szent Lőrinc-folyó torkolatvidékével, a Hudson-öböllel s a kontinens középső részén elterülő Szent Kristóf-szigettel. Mindezek további új lehetőségek csíráit jelentik majd a szigetország számára. Ugyanakkor Franciaország sem feltétlenül vesztesként került ki a háborúból. Az elfoglalt területeket ugyan nem tarthatta meg, de sokkal kedvezőbb feltételekkel kötött békét annál, mint amilyeneket például 1709-ben remélhetett. Továbbra is az egyik európai nagyhatalom maradt – még ha a hegemóniája véget ért is –, amellyel változatlanul számolni kell majd. Ezzel teljesült az 1701. évi hágai szerződés legfőbb célkitűzése: az Európában addig egyedülállóan erős Franciaországnak saját határain belülre kényszerítésével a kontinensen újra létrejött a vesztfáliai béke (1648) által teremtett, de a 17. század második felében fokozatosan felbomló hatalmi egyensúly.

A változások több vonatkozásban előrevetítették a 18. század későbbi szakaszának Európáját, bizonyos tekintetben a még távolabbi jövőét is. Az immár Bourbonok által uralt két szomszédos ország, Spanyolország és Franciaország, az addigi ellenséges-rivalizáló viszonyt követően, alapjában véve egymás természetes szövetségesévé vált. Ilyen értelemben tehát valóban „eltűntek" a Pireneusok. A spanyol monarchia európai és földközi-tengeri nagyhatalomból viszont inkább atlanti-tengerentúli hatalommá vált. Ugyanakkor az angol érdekek érvényesülése önmagában mégsem jelentette egyúttal a brit hatalmi túlsúly kialakulását, ám kétségkívül olyan új helyzetet teremtett, amely garantálta Anglia biztonságát, és ezzel megnyitotta számára a zavartalan fejlődés lehetőségét: akadálytalanul növelhette tengeri flottáját, kiterjeszthette tengerentúli gyarmatait, bővíthette kereskedelmi forgalmát. Miközben az európai földrész államainak nemzetközi kapcsolatrendszerében hosszú távon – egészen az

  1. világháborúig – érvényre jutott az „európai hatalmi egyensúly" (balance of power) angol elve, ugyanakkor ennek az európai szárazföldre korlátozásával utat engedett a részint más világrészeken, részint a területszerzés helyett egyre inkább a gazdasági lehetőségek tőkés jellegű kiaknázásában érdekelt brit fejlődésnek.

SZAKIRODALOM

Bély, Lucien: Les relations internationales en Europe (XVlle-XVllle siecles). Paris, Presses Universi- taires de France, 1992.

Del Burgo, Jaime: La sucesión de Carlos ll: un cambio fundamental en la sucesión de la monarquía es- panola. Pamplona, Gómez, 1967.

Francis, David: The First Peninsular War 1702-1713. London – Tonbridge, E. Benn, 1975.

Frey, Linda – Frey, Marsha (szerk.): The Treaties of the War of the Spanish Succession. An Historical and Critical Dictionary. Westport (Conn.) – London, Greenwood, 1995.

Kamen, Henry: The War of Succession in Spain, 1700-1715. London, Weidenfeld and Nicolson,

1969.

León, Virginia – Alvarez-Ossorio, Antonio – García, Bernardo J. (szerk.): La pérdida de Europa. La Guerra de Sucesión por la Monarqía de Espana. Madrid, Fundación Carlos de Amberes, 2007. (Actas del VII Seminario Internacional.)

Maquart, Marie-Frangoise: L'Espagne de Charles ll et la France 1665-1700. Toulouse, Presses Uni- versitaires du Mirail 2000. (Amphi 7/Histoire.)

Voltes, Pedro: La guerra de Sucesión. Barcelona, Planeta, 1990. (Memoria de la Historia, 42.)