Ugrás a tartalomhoz

A kora újkor története

Poór János (2009)

Osiris Kiadó

Szántó György Tibor │ FORRADALOM ANGLIÁBAN

Szántó György Tibor │ FORRADALOM ANGLIÁBAN

G. E. Aylmer fenti kérdéskört taglaló, ma már megkerülhetetlennek és klasszikusnak minősülő fő művének ezt a címet adta: Zendülés vagy forradalom? A válasszal azonban adós maradt. „Nem hiszem – írta –, hogy a tények magukért beszélnek." Úgy vélte, hogy politikai, vallási, katonai, társadalmi és gazdasági kérdések egész sorozatával állunk szemben, az események pedig nem egy adott cél elérésére, hanem egy bizonyos, az angol elitek számára elfogadhatatlan fejlemény, tudniillik a rekatolizáció kizárására irányultak.

A Tudorok évszázadában Anglia népe szorongva tapasztalta, hogy az uralkodók cserélődését a vasárnapi istentisztelet is tükrözi. VIII. Henrik (1509-1547) megteremtette az anglikán egyházat, elvágta a Rómához fűző köteléket, de az ország nem csatlakozott a protestáns államok közösségéhez. Fia, VI. Edward (1547-1553) siettette ugyan a reformációt, de trónra kerülő katolikus nővére, I. Mária (1553-1558) már azon igyekezett, hogy Angliát visszaterelje a katolikus nemzetek családjába. Majd I. Erzsébet (1558-1603) lépett a trónra, s az ő mérsékelt protestantizmusa a század végére meggyökeresedett. Kormányzata egyformán kerülte a konfliktust a katolikus és a radikális, nonkonformista reformerekkel, mert abban közmegegyezés alakult ki, hogy a kicsiny szigetország ne keveredjen sem belső, sem külső vallásháborúba. A deklarált „kálvinista konszenzus" azonban számos sebből vérzett: továbbra is szép számmal éltek Angliában titkos katolikusok, és még többen, akik „új Jeruzsálem" után sóvárogtak. Utóbbiak számára Erzsébet reformációja eszmeileg is, gyakorlatilag is elfogadhatatlanul opportunista volt. A puritánok jól szervezett tábora csak azt várta, hogy a politikai klíma végre lehetővé tegye számukra ügyük továbbvitelét. A presbi- teriánus, genfi jellegű skót nemzeti egyházban (Kirk) látták a követendő mintát, amelyből a katolicizmus minden mozzanatát kigyomlálták.

1603-ban elhunyt a nagy királynő, s vele kihalt a Tudor-dinasztia. A skót Stuart-ház feje, ott VI., Angliában I. Jakab (1603-1625) még éppen csak úton volt London felé, mikor kézhez kellett vennie az ún. Ezer pap kérvényét (Millenary Petition). Az angol puritán lelkészi kar azonnal erőteljes politikai nyomás alá helyezte a koronázására készülő uralkodót, közben hevesen ostorozta a „babonás szertartásrendet és a püspökök zsarnokságát". Jakab őszintén megdöbbent. Skóciában az egyházi vezetők semmibe vették őt, sőt magát a királyságot is csupán esetleges és mellékes intézménynek nyilvánították. Szószékeikről azt hirdették, hogy az Úr választott népének nem lehet más uralkodója, csakis Jézus, akinek hatalmához képest a világi monarchia érvénytelen, sőt törvénytelen. Jakab ezt persze nem így látta. Szerinte a fejedelmek az ég akaratából viselik a koronát, dolgukba senki, még a parlament sem szólhat bele. Számos módon érzékeltette, hogy nem szívügye a puritán reformáció, sőt a Rómához való közeledés gondolata sem állt távol a király elképzeléseitől. A Guy Fawkes-féle elsietett pirotechnikai kísérlet kudarca átmeneti népszerűséghez juttatta Jakabot, hiszen a merénylők vele is végeztek volna. Angliában a katolikusok nyílt restaurációs törekvései egyelőre kudarcba fulladtak. (A katolikus összeesküvőket 1605 novemberében puskaporos hordók telepítése közben fogták el. Fel akarták robbantani a westminste- ri parlament mindkét házát.)

Szögezzük le, hogy Jakab az anglikán egyház fejeként protestáns volt, útkereső kálvinista, aki az egyetemes egyházon belüli feszültségek tompítását is életcéljának tartotta. Leányát 1613-ban V Frigyes pfalzi választófejedelemhez (1610-1632) adta nőül. Arra számított, hogy Frigyes személyében erős európai szövetségesre lel, hiszen vejét a cseh rendek is meghívták országuk trónjára. A katolikus hatalmak azonban a nevezetes fehér-hegyi csatában (1620) legyőzték Frigyest és híveit. A boldogtalan protestáns vitéz mindenét elvesztette. Hágában telepedett le, emigrációban hunyt el. Jakabot elgondolkodtatta az eset. Arra a következtetésre jutott, hogy egyensúly-politikát kell követnie, sőt legjobb, ha két vasat is tart a vallásháborúk emésztő tüzében. Ezért fia, a későbbi I. Károly (1625-1649) számára katolikus arát keresett. Anglia és Skócia közvéleménye felhördült, a Stuart-házat a puritán hitszónokok pápistaság- gal vádolták. Kijelentették, hogy egyetlen lelkész sem lehet alárendeltje a királynak, hiába utóbbi az egyház feje. A lelkész ugyanis lelkiismeretével csakis Krisztusnak tartozik elszámolással.

1618-ban kitört a harmincéves háború. Angliában úgy tartották, hogy ez a küzdelem a már a Jelenések könyvében megjövendölt Armageddon, az utolsó háború a sötétség (katolikus) erői és a fény (protestáns) bajnokai között.

Jakab uralkodásának kezdete óta súlyos presztízsdeficittel küszködött. Semmibe vették – kevés híján meg is ölték – Skóciában, gúnyolták Angliában, ahol egyenesen uralkodásra alkalmatlannak tekintették. Ráadásul a puritán angol közgondolkodás éppen a szexuális szabadosságot ítélte el a legkeményebben. A kor értékrendjében a férfiak közötti szerelem, a szodómia megbocsáthatatlan bűnnek számított. Erzsébet házasságon kívüli afférjai vagy éppen apja, VIII. Henrik reformációhoz elvezető testi gerjedelmei nem keltettek komolyabb megütközést. Jakab meghökkentő nyíltsággal vállalt homoszexuális vonzalmai azonban mélységesen megbotránkoztatták alattvalóit. Az indulatok akkor szabadultak el, amikor 1614-ben egy ragyogó szépségű, üres zsebű ifjú köznemes, George Villiers felbukkant Jakab udvarában. A vidéki úrfiból rövidesen Buckingham hercege lett, s a király főminisztereként korlátlan hatalomra tett szert. Az angol politikai nemzet őszintén megdöbbent. Jakab politikai tényezővé vált szexuális mássága volt az utolsó csepp a pohárban. Az angol parlamentarizmus az idegen dinasztiában ősi jogainak eltipróját látta. A puritán tábor Antikrisztusnak nyilvánította Buckinghamet és támogatóit. Így válik érthetővé, hogy Jakab fiát, Károlyt biblikus ítélet alapján végzik majd ki, és hogy a királygyilkosságot még a roya- lista oldal történetírása is elkerülhetetlennek vélelmezi.

A Jog kérvénye

Zendülés? Kezdetben mindenképpen. Buckingham herceg elképesztő sebességű cím- és rangbéli emelkedése a király férfiszerelmének hű tükre. Harmincegy esztendős korára a herceg és szapora rokonsága minden kulcspozíciót megszállt. Gondo- mar, a kitűnően informált spanyol követ 1620-ban azt jelentette Madridba, hogy Bu- ckingham az uralkodó nevében levelez, országos jelentőségű ügyekben önállóan jár el és tárgyal, döntéseit a parlament ellenkezése sem másíthatja meg. A képviselők heves tiltakozására Jakab sajátos módon válaszolt: nyilvánosan szerelmet vallott. „Jobban szeretem Buckinghamet bárkinél – közölte tanácsában. – Jobban, mint mindazokat, akik itt egybegyűltek. Krisztus Jánost szerette, én meg George-ot. Engem ezért senki sem bírálhat."

A mértékadó puritán közvéleményt megbotránkoztatta, hogy szeretője védelmében az uralkodó éppen a Szentírásra, Jánosra, sőt magára Jézusra hivatkozik. A Stuart- monarchia ellenzéke napról napra szélesedett. Christopher Hill egyenesen „az udvar és az ország megosztásának" okát látja a románcban, amely „a polgárháború lehetőségét is megalapozta". 1625-ben elhunyt Jakab, de ez már mit sem számított. Élete utolsó éveiben gügyögő vénember lett, aki már csakis a nyalka hercegben talált örömöt. Leveleit így írta alá: poor old Dad. „Anglia Salamonját" – így gúnyolták az agg királyt – sem fia, sem a herceg, sem az országnagyok nem gyászolták meg. Károly, az új uralkodó nőül vette a francia király katolikus leányát, Henrietta Máriát, holott előzőleg megesküdött a parlamentnek, hogy semmilyen módon nem közelít a katolikusokhoz. De becsapta a franciákat is, hiszen nekik épp a fordítottját ígérte. Apósa ellen még flottát is küldött a hugenották megsegítésére. Angol hajóhadat azonban évszázadok óta nem ért olyan csúfos vereség, mint Buckingham főadmirálisét. A herceg ugyan ép bőrrel hazavitorlázott Portsmouthba, de ott egy fanatikus puritán katona, John Felton ledöfte a „Sátán ügynökét". Tettével csak megelőzte a londoni parlamentet, amely a kalandor politikus perbe fogására és likvidálására készült. A szinte tapintható feszültséget a herceg halálhíre sem csillapíthatta. Az alsóház 1628-ban elfogadta a Jog kérvényét (Petition of Right), amelynek négy szakasza egyetemes alkotmánytörténeti jelentőségre emelkedett. Az első cikkely rögzítette, hogy parlamenti törvény nélkül ezentúl soha senkit nem lehet adó, kölcsön, ajándék, jótékonykodás vagy egyéb hasonló címen megterhelni. A passzus válasz volt a király újonnan felvett szokására: a frissen sorozott újoncokat egyszerűen bekvártélyoztatta a civil polgárok és nemesek otthonaiba, hadi kiadásaira pedig ún. „kölcsönöket" szedetett. A közvélemény jogosulatlan adóztatásnak minősítette az eljárást.

A Jog kérvényének híres második bekezdése kimondta, hogy szabad embert törvényes eljárás nélkül bebörtönözni nem lehet. A harmadik bekezdés tiltotta a kényszer- kvártélyozás gyakorlatát, a negyedik pedig a király rögtönítélő bíróságait törölte el. Az alsóház tehát Károly értésére adta, hogy az alattvalók tulajdonhoz való joga szent és sérthetetlen, csakúgy, mint személyes szabadságuk. A jogalkotók éppen azért adták a törvénynek a szokatlan hangzású „kérvény" elnevezést, hogy így érzékeltessék: nem új, hanem ősi e törvény, ők tehát a régi angol szabadságok friss megerősítését várják el a királytól.

Károly szentesítette ugyan a Jog kérvényét, viszont tüstént semmibe vette, és az angol uralkodók jogkörére hivatkozva vámszedőket küldött a kikötőkbe. Közölte, hogy a Jog kérvényében nem szerepel a vámoltatás tilalma. A képviselők felzúdultak, és újabb sarkalatos dokumentumot szerkesztettek, amely immár kizárta a parlamenti jóváhagyás nélküli adóztatás minden formáját. Károly a törvény kihirdetése előtt fel akarta oszlatni az alsóházat, de a képviselők a helyükön maradtak. Lázadás, zendülés. Károly a vezető hangadókat lecsukatta, a parlamentet pedig 1629 és 1640 között össze sem hívta, nehogy még egyszer számára kedvezőtlen törvény születhessen.

Különös, fojtott csönd telepedett Angliára, de mindabból, ami az 1630 utáni évtizedben történt, egyelőre semmi nem utalt a közelgő kataklizmára. Ki jósolhatta volna meg, hogy rövidesen két Stuartot is letaszítanak a trónról, sőt Károlynak a feje is porba hull? Ki gondolhatta volna, hogy az angol földön megvívott összes csata fele a polgárháború rövidesen beköszöntő időszakára esik majd? Hogy megdől a monarchia, sőt az egyházi rend? Hogy eltörlik a felsőházat? Hogy a zendülés mégiscsak forradalommá terebélyesedik?

A történetírás részletesen és alaposan feldolgozta ezt a viszontagságos korszakot, de a magyarázatok képlékenyebbek, mint valaha. A folyamatok okai maguk is többszörösen összetettek, ellenállnak a leegyszerűsítés, de még a hangsúlymódosítás szándékainak is. Különösen a marxisták osztályharcos és teleologikus történetszemlélete bizonyult hasznavehetetlennek: a konfliktus résztvevőit nem osztálytudatuk osztotta meg. De elavult a klasszikus, liberális „whig" historizálás is, amely az egymásra következő eseményekben minden politikai berendezkedések legnagyszerűb- bike, az angol alkotmányos monarchia szülési fájdalmait vélte felfedezni.

És persze napjainkban is számos tétel zúdul ránk. Cáfolatuk sem késik soká. Új elem, hogy többek – Conrad Russell nyomán – Anglia, Írország, Skócia és Wales multikulturális, etnikai és regionális konfliktusaként ábrázolják a Stuartok tragédiáját. Igazuk is van: csakugyan illő lenne végre tekintetbe venni, hogy olyan országok kerültek közös jogar alá, amelyekben eltérő fejlődési pályán kialakult vallási, politikai, jogi, gazdasági és kulturális tradíciók jöttek létre, és amelyekben a politikaformáló körök mereven elvetették az integráció gondolatát. De még ez a gondolatmenet sem magyarázza, hogy miért döfött angol szurony angol emberbe, skót a skótba, ír az írbe.

A mai Nagy-Britannia területén különösen vallási tekintetben a teljes káosz volt jellemző. Hihetetlen módon a reformáció és az ellenreformáció teljes spektrumát megtaláljuk a Stuartok országaiban. Írország katolikus, a másik végletet a skótok szemléltetik harciasan és bigottan presbiteriánus nemzeti egyházukkal. Középen ingadozott az anglikán püspöki rendszer, ez a kálvini teológia és a katolicizmus kényszerházasságából származó, formáját kereső, dogmatikailag torzszülött egyház, amelyet belülről feszített az egyformán türelmetlen puritán és reformellenes szárny élet-halál küzdelme. A három képződmény mindegyike hegemón szerepre törekedett, és elkeseredetten vitázott a társegyházakkal. És mert Európában dúlt a vallásháború, és mert a protestánsok ügye vesztésre állt, a paranoiásan gyanakvó angol és skót népi közvélemény számára a katolicizmussal való bármily halvány kapcsolat elfogadhatatlannak számított. A Stuart-dinasztia uralkodói rendre katolikus feleségeket hoztak Londonba, ezzel maguk konzerválták a rekatolizációtól való, szinte már apokaliptikus rettegést.

A 17. század eleje már a nyomtatott szó időszaka a brit szigeteken. A mértékadó közszereplők röplapokat, pamfleteket, esszéket írtak és olvastak, önálló véleményük volt, és nézeteiket nem rejtették véka alá. A politikai kultúra errefelé gyorsabban fejlődött, mint az intézményrendszer, amely a kereteket kijelölte. Ez a tény is súlyos konfliktusok forrása: Károly el akarta némítani és hallgattatni ellenfeleit, így utóbbiak rendre a megnyilvánulás forradalminak tetsző eszközeihez folyamodtak. Közben angolul tanulmányozták a Szentírást.

Anglia a korabeli világ „legcivilebb" állama. Az ország megfelelően kiképzett hadsereg nélkül kapcsolódott be abba a szenvedélyes háborúba, amelyben a résztvevők számára lelkük üdve volt a tét. Az angol „piroskabátosokat" azonban az ún. press- gangek erőszakosan toborozták. Többnyire a kikötői kocsmák elázott törzsvendégei ébredtek arra, hogy őfelsége katonái immár. A garázda naplopóktól még saját dolgos, puritán környezetük is szívesen szabadult volna, így aligha meglepő, ha a szélesebb nemzeti közvéleményt kevéssé rázta meg az angol seregek kudarcsorozata, Cádiz, Rhé és La Rochelle katasztrófája. A dezertáló, hazaszivárgó katonák viszont értelemszerűen Károly parlament nélkül kormányzó, zsarnokinak minősülő rendszerének, az ún. személyes uralom (personal rule) ellenzékéhez csapódtak. Felton az ő hősük volt, merénylete az ő legmerészebb álmukat valósította meg.

És mégis, az 1630-tól 1640-ig tartó évtized megtévesztően nyugodt periódus. Felkelésekről, lázadásokról vagy a király közegeinek bántalmazásáról nem tudunk, vallásuk miatt kevesen ültek tömlöcben. Károly szilárdan elhatározta, hogy parlament nélkül kormányozza országait, amelyekben – francia és spanyol mintára – centralizált hatalmat és ezt leképező, püspöki irányítás alatt álló egyházat hoz létre. Ezrek kerekedtek fel és hajóztak át az óceánon, hogy vallási meggyőződésüknek megfelelő módon imádkozhassanak. A hollandokkal szemben Károly nyíltan a spanyolokat támogatta.

A kincstár jogászai középkori, feledésbe merült törvények alapján adóztattak. A politikai struktúra a legjobb úton haladt a francia, spanyol vagy osztrák abszolutista változatok irányába. Végéhez közelített az évtized. Polgárháborúra, a király perbe fogására senki nem gondolt. És miután legfontosabb országában, Angliában a dolgok mindenben az uralkodói elképzeléseknek megfelelően alakultak, Károly úgy vélte, hogy végre szűkebb pátriájában, Skóciában is illő lenne megtörnie a Kirk és a klánok hatalmát, továbbá időszerűnek találta, hogy Írországból is növelje a monarchia bevételeit. Mindkét törekvés súlyos politikai baklövésnek bizonyult.

Püspökök háborúja (1638-1639)

I. Károly írországi helytartója (Lord Deputy), Thomas Wentworth valamikor maga is a fejedelem ellenzékeként szónokolt a parlamentben. Kényszerkölcsön kifizetésének megtagadásáért még börtönbe is zárták. Károly egyik ügyes politikai manővere volt, hogy opponenseit állásokkal kísértette meg. Wentworthből így lett 1633-ban Írország helytartója, sőt az Északi Tanács (Council of the North) vezetője, így a skót-angol határvidék is az ő kormányzata alá került.

Wentworth konkrét paranccsal érkezett Írországba. Legalább annyi adót kellett beszednie, amennyi a katonai megszállás költségeit fedezni képes. Az ezen felüli részt megtarthatta. Wentworth hamar megértette, hogy a nincstelen írektől aligha számíthat bevételre, hiszen őket honfitársai már mindenükből kiforgatták. Ezért nekilátott, hogy a megtollasodott protestáns angolok tarsolyán könnyítsen. Ennek érdekében még a helybéli katolikus egyházzal is szövetségre lépett, és arra kötelezte a protestánsokat, hogy tizedet fizessenek az ír egyháznak. Írországban lincshangulat alakult ki. A katolikusok pogromokat rendeztek az angol és skót telepesek körében, Wentworth pedig szemet hunyt az atrocitások felett. Angliában a közvélemény felháborodott, a nyugati megyék népe ír inváziótól rettegett.

Károly sem foglalt állást a Zöld Szigetről érkező hírek kapcsán, így akaratlanul is azt a gyanút erősítette, hogy ír segítséggel akarja rekatolizálni Angliát.

Az uralkodó ebben a hisztérikus légkörben fogott bele skóciai terveinek megvalósításába. Végrehajthatatlan törvényt erőszakolt ki, amely szerint a korona visszavenné az 1540 előtt elkobzott – és szétosztogatott – egyházi birtokokat. A skót klánok vezérei azonnal Károly ellen fordultak. De az uralkodó ezúttal sem törődött alattvalói hangulatával. Erődemonstrációra szánta el magát. 1633-ban, nyolc esztendővel azután, hogy Jakab örökébe lépett, felutazott Skóciába, ahonnan hároméves korában jött el. Itt azután angol mintájú koronázási szertartást rendeztetett magának. Népét súlyosan megsértve nem a skót uralkodók ősi esküszövegét mondta el, hanem a gyűlölt angolokét. Nem a tradicionális skót koronázási helyek valamelyikét, Scone-t vagy Stirlinget kereste fel, hanem az edinburghi királyi palotát jelölte ki az esemény színteréül. Nem presbiteriánus módra imádkozott a ceremónián, hanem „katolikusanglikán" rítus szerint. Károly ugyanis már be sem érte a skótok megleckéztetésével, hanem egy füst alatt angol puritán ellenzékének is üzenni akart. Üzent a templomban elhelyezett oltárral, üzent a falra szögezett, keresztet formázó aranyszőttessel. Az oltár és a kereszt ezen a tájon már feledésbe merült látványa leírhatatlan döbbenetet váltott ki. A szimbólumok azt hirdették, hogy Károly nem csupán anglikanizálná a skót pres- biteriánus Kirköt, de egyenesen a teljes katolizáció célja lebeg a szeme előtt.

A skótok ún. Nemzeti szövetséget (National Covenant) alkottak Károly ellenében. 1638-ban Glasgow-ban a klánok népe egy emberként felesküdött arra, hogy Isten ellen való utasítást nem hajtanak végre. A „miséző", „újító" skót papokat megdobálták, kifütyülték, itt-ott még rájuk is lőttek. A püspökök Angliába menekültek. Egy büszke katonanép nyíltan dacolt uralkodójával. Királyi hívó szó nélkül ült össze Skócia parlamentje és a Kirk Nagygyűlése (General Assembly). A képviselők és a presbiterek megfogadták, hogy megvédik hitüket.

Károly habozás nélkül a katonai megoldást választotta. Anglia és Írország uralkodójaként vallásháborúba indult harmadik országa, tulajdon népe ellen. Sutba dobva minden taktikázást, a pápától és Spanyolországtól kért pénzügyi támogatást. Számított az ír katolikusok segédcsapataira is. Mivel tudta, hogy a tíz éve mellőzött londoni parlament úgysem szavazná meg a testvérháború költségeit, a képviselők jóváhagyása nélkül kezdeményezett háborút.

Károly Angliában népfelkelést hirdetett, Wentworthtől pedig tízezer katonát kért.

  1. május 22-én a szigetországban teljes napfogyatkozás volt. A bibliás nép Isten üzeneteként értékelte a jelenséget, és meg volt róla győződve, hogy Károly akciója nélkülözi az Úr áldását.

A számbeli túlerőben lévő angolok 1639. június 4-én találkoztak a skótokkal, de szinte egyetlen puskalövés nélkül eliszkoltak. Skócia tehát győzött, északon a királyi hatalom összeomlott. Most már az lett a nagy kérdés, hogy vajon Károly Angliában fenntarthatja-e uralmát.

Károlynak sokba került a személyes uralom, ezért fenntartásához egyre több pénzre volt szüksége. Mind gátlástalanabbá vált, sutba dobta az államférfiakra jellemző óvatosságot. Az újabb és újabb, valójában azonban ősrégi, feudális adónemek lassan az ország szinte teljes közvéleményét ellene hangolták. Erdőbírságot szedett olyan területeken, ahol erdő nem is volt, amelyek nemzedékek óta irtásföldek voltak, és amelyeken kalászok hajladoztak fák helyett. Jogi értelemben a királyi ellenőröknek persze rendre igazuk volt, de Károly ezzel is csupán magának ártott, hiszen az apák, nagyapák generációja idején megszokott s a Tudorok által réges-rég tudomásul vett rendet rúgta fel. Minden háztartási alapkellék: só, gyertya, szappan, posztó, tűzifa ára valamilyen címen adót tartalmazott, ezzel az uralkodó akaratlanul is meglódította az inflációt. Amikor az egyik szappangyártó cég a királytól a többi hasonló piperetermékkel szemben monopóliumot kapott, a lakosság bojkottálta a „pápista szappant". Egy parlamenti képviselő a monopóliumtulajdonosok teljes körét „ártó férgeknek", „egyiptomi varangyoknak" nyilvánította.

Ha ilyen szenvedélyes dühöt, ótestamentumi átkozódást váltott ki némely pár pennyvel drágább használati cikk, képzelhető, mekkora felzúdulást gerjesztett az udvar nyílt „katolikus" fordulata. Károly külpolitikai céljai között ugyan prioritást élvezett a boldogtalan sógor, a már említett Pfalzi Frigyes ügyének felkarolása, de ennek érdekében is a spanyoloknál, franciáknál, sőt a pápának kínálgatta értéktelen szövetségét. Ez a taktika még a katolikusok táborában is ellenérzéseket keltett, és a protestáns Károlyban megbízhatatlan szélkakast láttak. Így is kezelték.

Angliában a katolikusok elleni szigor és a kálvinista doktrína érvényben maradt, ezt tanították a teológiai fakultásokon is. Károly tehát továbbra is olyan egyház legelső méltósága volt, amely szembefordult Rómával. Belföldön és külföldön is hiteltelennek minősült hát az olyan fejedelem, aki Genf szellemiségét és gyakorlatát Róma rituáléjával és dogmatikájával kívánta elegyíteni. Az angol ember fogcsikorgatva beletörődött a többletadóba, de hitének, lelki üdvének védelmében nehezen fogadott el közbenső, ingadozó, öszvér megoldásokat. Háza családi szentély lett, mióta törvény tiltotta a hivatalos szertartásokon kívüli vallási rendezvényeket. Erősödött benne a meggyőződés, hogy az uralkodó: „pápisták barátja", Róma ügynöke, titkos katolikus, aki a rekatolizációt készíti elő. Károly meg sem próbálta eloszlatni a gyanút, a canter- buryi érsek, William Laud pedig olyan odaadással szolgálta a királyt, hogy a pápa bíborosi stallumot ajánlott neki. Laud egyházának dogmatikai fundamentuma az égi eredetű uralkodói hatalom volt, amelyből a korona az egyháznak is juttat. Ebből viszont az alattvalóknak a korona iránti feltétlen engedelmessége következett. Az elavult engedelmességtan a forrongó, táborokra szakadt angol papságot éppúgy megosztotta, mint a híveket. Az új puritán nemzedék ugyanis az egyénileg felépített hit üdvözítő erejében reménykedett, nem pedig a világi vagy egyházi hatalom közvetítői szerepében. A 17. századi puritán angol a szabad akarat és a predesztináció nagy kérdéseit kutatta. Válaszait az anyanyelven tanulmányozott Bibliában kereste. Számára a „készen kapott" feloldozás a Krisztussal való katartikus azonosulás misztériumának elmulasztása lett volna.

Károly mintha nem is lett volna tudatában annak, hogy forrongó országaiban a tűzzel játszik. Vallása felől kételyeket támasztott, parlamenti jóváhagyás nélkül uralkodott és adóztatott. Nem oszlatta el, sőt elmélyítette a gyanút, hogy udvara pápista konspirációk fészke. A korszellem számára Károly és Laud érsek tettei és gesztusai az angol érdekekkel nyíltan ellenséges üzeneteknek tűntek. Parlamentarizmus és közjog, puritanizmus és a nemzeti ügy összekapcsolódó fogalmakká váltak. „Pápistaság" és idegen erők szolgálata: a közgondolkodásban ezek jelentették az országra leselkedő halálos veszélyt, amelyet éppen a király és környezete jelenített meg. Ekképpen a két tábor rohamosan távolodott, mígnem olyan messzire sodródtak egymástól, hogy a párbeszéd reménye is elpárolgott.

Ebben a politikai klímában érte Károlyt az első „püspökháború" csúfos fiaskója. A skótok gyorsan megértették, hogy a nagy déli szomszéd állam népe éppúgy terhesnek érzi a zsarnokuralmat, mint ők. Tudták, hogy ha odalent Károly helyzete stabilizálódna, erőfölénye révén ismét „elvenné" tőlük vallásukat. És belátták, hogy ha az ötmilliós Anglia hadigépezete működésbe lép, biztos katonai győzelmet aratna az egymillió lakosú Skócia fölött. Mindezeket figyelembe véve úgy döntöttek, hogy tovább ütik a vasat. Beköltöztek az északi angol megyékbe. Főhadiszállásuk Newcastle gazdag városa lett. Innen üzenték meg Károlynak Londonba, hogy csakis komoly költségtérítés fejében hajlandók hazatérni. Az ultimátum mélyén okos taktikát fedezhetünk föl: a király csakis akkor tudott volna fizetni, ha összehívja parlamentjét. A skótok logikája helyesnek bizonyult.

Wentworth Írországban serénykedett. Tekintettel arra, hogy ennek az országnak a parlamentjében a jövevény protestánsok többséget élveztek, nemes egyszerűséggel „keresztes hadjáratot" hirdetett ellenük. Tetszett az itteni katolikusoknak az eszme. Beleegyeztek az adók kifizetésébe is, bár maga a pénz sehogy sem akart összegyűlni. Viszont az írek nekirontottak az ulsteri skótoknak és angoloknak, házaikat felgyújtották, akit tudtak, megöltek. Wentworth nem avatkozott a konfliktusba, és Károly is csöndben várt. Az angliai közvélemény ettől kezdve Wentwortht katolikusnak és közellenségnek tekintette. Károly három királysága közül kettőben tehát immár forradalmi terror tombolt, miközben a skótok frontot nyitottak magában Angliában.

Károly nem halogathatta tovább a parlament összehívását, sőt Wentworth sem látott egyéb kiutat. Annak ellenére sem, hogy kijelentette: „A királlyal szembehelyezkedő politikusokat addig kell korbácsolni, míg meg nem jön az eszük."

1640. április 13-án – tizenegy esztendei szünet után – összeült a két ház. Tüstént petíciólavina zúdult a királyra, aki természetesen csupán az adók megszavazását kérte volna a parlamenttől. John Pym, az ellenzék vezére kétórás beszédben sorolta az angol nemzet sérelmeit, a személyes uralom törvénytelenségének jogi bizonyítékait. A király körül teljes ostromgyűrű alakult ki. Skócia és Írország után az Anglia fölötti ellenőrzés is kicsúszott a kezéből. Tárgyalni azonban még szorult helyzetében sem volt hajlandó. Inkább feloszlatta a parlamentet – ezért nevezzük rövid parlamentnek –, sőt bebörtönöztette a hangadókat.

1640 nyarán már Angliában is izzott a polgárháborús hangulat. Az erőszakkal verbuvált újoncok nem akartak a skótok ellen harcolni, viszont csatába indultak az oltárok, szentélyrácsok, templomi faragványok ellen. Az egyik parancsnok így írt: „A katonákat a puritán gazfickók meggyőzték, hogy minden tiszt pápista. Három napig velük együtt zsoltárokat kellett kornyikálnom, míg meneteltünk. Mert a vallás nekik egyenlő a zsoltárral. Reggel, amikor a katonák közé mentem, kezet ráztak velem, de olyan szívélyesen, hogy azt hittem, merő udvariasságból kitépik a karomat."

A skótok ilyen körülmények között zavartalanul elfoglalták Northumberlandet és Durhamet. Akár Londonig is elmasírozhattak volna, mert a szedett-vedett puritán angol sereg immár a király erdeiben a király szarvasaira vadászott, börtönökből foglyokat szabadított, ájtatoskodott, de az északi hittestvérek ellen nem óhajtott harcolni.

A tanácstalan bárók Yorkban vészgyűlést rendeztek. 1640. szeptember 24-én dokumentumot fogadtak el. Ebben rögzítették, hogy csakis akkor működnek együtt Károllyal, ha összehívja a parlamentet. És gyűlést tartottak a londoni City pénzmágnásai is. Úgy határoztak, hogy az uralkodónak nem kölcsönöznek, de a parlamentet pénzügyileg is támogatják. Közben Károly követei megalázó tárgyalásokba bocsátkoztak a skótokkal, akik harmadik hónapja vendégeskedtek Angliában. Visszamenőleg napi 850 font értékű ellátmányt követeltek, továbbá kijelentették, hogy békeszerződésüket akkor tekintik érvényesnek, ha a londoni parlament szentesíti. Számukra Károly aláírása fabatkát sem ért. Ezeket az őszi belpolitikai, nem igazán katonai eseményeket nevezi a történetírás „második püspökháborúnak". Károly ezt is puskalövés nélkül, tárgyalóasztal mellett vesztette el. A megszégyenített, megalázott uralkodónak nem maradt más választása: 1640. november 3-án összehívta az esztendő második parlamentjét, az ún. hosszú parlamentet.

A hosszú parlament

Az egyetemes historiográfia kedvenc gumicsontja az az eseménysor, amelyet angol (polgári) forradalomnak nevezünk. A zárójel oka, hogy a társadalmi földcsuszamlásnak a polgárság legjobb esetben is csak egyik mellékszereplője volt. Tény viszont, hogy mindkét táborban megtaláljuk az arisztokrácia, a gentry, a papság, az ügyvédek és a városi kézművescéhek reprezentánsait. Számos fontos politikus hol a király, hol a parlament kötelékében bukkan fel. A családokat is kettéosztotta a konfliktus. Nem gazdasági, nem társadalmi, sőt nem is ideológiai-vallási okokra vezethető vissza a hangadó körök fokozódó radikalizmusa. Kényszerhelyzetet látunk, amelyben az alkotmányos úton elért eredményeket csupán fegyverrel lehetett megvédelmezni. És ha egyszer egy háború kirobban, szükségszerű a tisztikar politikai szerepvállalása. A reformoktól ezért vezetett hadi út az angol köztársaságba.

A hosszú parlament első nagy szakasza 1640 novemberétől 1641 szeptemberéig tartott. A közel egyesztendős törvénykezési munka az európai reformáció szélesebb kontextusába ágyazódott. Károly északra küldött és a skótok kiverésére toborzott csapatai valójában már a küszöbönálló polgárháború puritán előőrsei. Parancsnokaiknak alig engedelmeskedtek, mert igazi ellenségnek a pápista veszélyt tartották. Anglia ekkorra már számos protestáns gondolkodó zarándokhelye. Még a kor két legtekintélyesebb hitvitázója, Jan Comenius morva püspök és a porosz polihisztor, Samuel Hartlib is Londonba települt. Egy warwickshire-i birtokos nemeshölgy izgatottan írta lányának, hogy a parlament végre „kigyomlálja a bálványimádást és a babonaságot az egyházból, és helyreállítja az Istennek tetsző szertartásrendet és tisztaságot".

És csakugyan: az alsóházi képviselők többsége Laud püspöki egyházának eltörlését tekintette fő feladatának. A teendőket illetően 1640 őszén még teljes az egyetértés a parlamentben. Fel kell számolni Károly személyes uralmát és annak pillérét, a Rómára tekingető egyházi rendszert. Az ellenzéki vezetők még ennél is sürgetőbbnek tekintették személyes biztonságukat. Úgy érezték, hogy Károly, Laud érsek és Went- worth csak az alkalomra vár, hogy a megaláztatásokért elégtételt vegyen rajtuk. Mihelyst a ládafiába kerülne a hívatlan északi vendégek hadisarca, az uralkodó ellenük fordulna – vélekedtek. Ez a magyarázata, hogy már a hosszú parlament első hetében parlamenti utasításra letartóztatták Wentwortht. A londoni tömegek ujjongtak. 1641. május 12-én koncepciós per alapján – „közérdekből" – kivégezték az írországi helytartót. Az ország napokig ünnepelt. Wentworth biztosra vette, hogy az uralkodó kimenti őt, de Károly feláldozta, sorsára hagyta hűséges főemberét.

A hosszú parlament nyitányát John Pym vezényelte. Már 1629-ben is főszereplő: egyike volt a Jog kérvénye szövegezőinek. Szoros kapcsolatban állt a szervezkedő skótokkal, sőt Yorkban részt vett a főrendek konferenciáján is. Wentworth pörét szintén ő irányította. Pym munkálta ki a korona önkényes adóztatása elleni érvrendszert. Kimutatta, hogy a zsarnoki adók jövőbeli kiküszöbölésének módja a királyi preroga- tíva drasztikus szűkítése, sőt az uralkodó által irányított hatalmi szervezet törvényes úton történő szétzúzása. Nemcsak a tisztek kinevezése terén csorbította volna az Angol Koronát megillető ősi jogokat, hanem még a király személyes tanácsadóit is csak parlamenti jóváhagyással javasolta kinevezni. Forradalmi gondolatok. Pym természetesen pontosan tudta, hogy Károly soha nem fogja eltűrni a prerogatíva megnyirbálását. Igaza is lett. 1642-ben a parlamentben maga Károly akarta letartóztatni az, úgymond, ellene szervezkedő „főkolomposokat". Pymet és munkatársait azonban ekkor már a londoni City rejtegette.

A Pym vezette korai hosszú parlament 1641 augusztusára eltörölte az önkényes adóztatás minden változatát, sőt a monopóliumokat is. Megszűnt az uralkodó tanácsaként is működő bíróság, a Csillagkamara Bírósága (Court of Star Chamber), a cenzori jogokat gyakorló királyi egyházbíróság, a Magas Bizottság (Court of High Commission) és az uralkodó katonai jellegű Északi Tanácsa. Törvény írta elő, hogy két parlament között nem telhet el három évnél hosszabb idő (Triennial Act). A parlamentet is immár csak akkor lehetett feloszlatni, ha a képviselők ehhez hozzájárulnak (Dissolu- tion Act).

Károly nem is titkolta, hogy a törvényeket nem fogja tiszteletben tartani, de úgy gondolta, hogy csupán csatákat vesztett, ám a háborút még megnyerheti. A realista Pym és társai aligha remélhették, hogy a hosszú parlament jogalkotása csakugyan állandósulhat. A király úgy számított, hogy a kényszer hatására szentesített cikkelyeket rövidesen mindenképpen visszavonja. Ha másként nem, hát fegyverrel.

A távlatokban gondolkodó politikusok, sőt a Londonban dolgozó külföldi diplomaták számára a király nélküli parlamenti munka éppúgy elképzelhetetlen volt, mint a fordítottja: a parlament teljes mellőzöttsége. Tisztában voltak azzal, hogy szellem szabadult ki a palackból. Hogy az események fölötti fokozódó népi kontroll egy ponton már a parlamenti hatásköröket is veszélyeztetheti. Hogy a nincstelenekben a tulajdon újraelosztásának eszméje szükségszerűen felmerül majd. A napi események azonban egyelőre elfedték a jogfilozófiai kérdéseket. Az 1640-es évek elején az angol emberek csupán egy dologban voltak biztosak: kizártnak tartották, hogy a király saját parlamentje ellen fegyverkezzék, mint ahogy azt is, hogy a parlament gyűjtsön sereget a felkent uralkodóval szemben.

Károly 1642 nyarán távozott Londonból, hogy újabb törvényeket már ne kelljen aláírnia. Katonaságot verbuvált. A látszatra többé nem ügyelt. 1642. augusztus 22-én zászlóbontó seregszemlét tartott Nottinghamben. Az orkán a Stuartok hadi lobogóját a vár ormáról a vizesárokba fújta.

A hosszú parlament első két esztendejének törvényei nem új országot építettek, és nem is írtak elő másik államvallást. Negatív alkotmányozó program áll előttünk: a képviselők lebontották a koronát megillető prerogatíva mindazon elemét, amelyek Károlynak a parlament nélküli kormányzásra törvényes lehetőséget nyújthattak. De kizárólag azokat. A parlament nem követelt magának új jogköröket, csupán az ősi kötelességeket akarta gyakorolni. Adót megszavazni, törvényt hozni, rendszeresen ülésezni, hogy orvosolni lehessen a sérelmeket, megoldani a felmerülő gondokat, és mindezt szigorúan a fennálló politikai struktúra eszközrendszerén belül.

Stuart Károly azonban elutasította a politizálás bevett angol és skót formáit. A parlament által képviselt politikai nemzet vezetői és mindkét ház testületei, sőt a papság többsége is úgy ítélte meg, hogy Károly fellépésével megszakadt az alkotmányozással épülő angol közjog kontinuitása. Az űrt – átmenetinek szánt megoldásokkal – úgy akarták kitölteni, hogy a királyi hatalom legfontosabb elemeit a parlament hatáskörébe utalták. Az angol parlament úgy járt el, mintha törvényes uralkodó hiányában – gondviselésszerű kényszer hatására – a képviselő-testület vette volna át az állam irányítását.

A közgondolkodás 1640 tájékán úgy értékelte a kialakult kaotikus helyzetet, hogy Angliában a reformáció válaszúthoz érkezett. Vagy vissza Rómához, vagy előre a skót presbiteriális rendszer felé. Az átlag angolnak egyik irányba sem akaródzott mennie, de az utóbbit határozottan a kisebbik rossznak tekintette.

Edgehillnél (1642. október 23.) volt az első, Nasebynél (1645. június 15.) az utolsó nagy csata. A két hadi esemény közötti időszak az angolok számára folyamatos riadókészültségben telt. Csetepaténak indult, de hatalmas háború kerekedett. Károly országaiban mindenekelőtt vallási jelszavak mozgósították a tömegeket, csakúgy, mint odaát a kontinensen. De mert Angliában a szemben álló felek vagy az uralkodó, vagy a parlament zászlaja alatt kaszaboltak, olykor bizony elsikkadhatott a vita igazi tárgya. Merthogy az ellenfelek is tökéletesen egyetértettek abban, hogy Anglia maradjon királyság. Egyéb államformát elképzelni sem tudtak volna. Legkevésbé a majdani protektorátus modern szabású katonai juntáját.

A háború az Angol Koronához tartozó szigetállamok egész területére kiterjedt. 1642 és 1646 között egyedül Angliában 6-700 kisebb-nagyobb ütközetre került sor. Becslések szerint 80 ezer ember pusztult el a csatatereken. Az ostromokban 10 ezer épület hamvadt el. A városi lakosság egytizede otthon nélkül maradt. A 16 és 50 év közötti angol férfiak egynyolcada, 150 ezer ember aktívan katonáskodott. A csatákban tízezrek tusakodtak az életükért. Arányaiban a szigetország több polgárát vesztette el ekkor, mint a tömegpusztító fegyvereket is bevető első világháborúban, amelyet pedig Great War néven őrzött meg az angolok kollektív emlékezete. Ennyit azon szerzők vélekedéséről, akik legszívesebben érdekes epizódnak, netán a helyi milíciák hadgyakorlatának is minősíthető torzsalkodásnak láttatnák az angol polgárháborút. A mintegy 20 ezer főnyi gentry köréből 4-4 ezer harcolt a parlament, illetve a király oldalán. Papok, városi nép, tehetős parasztgazdák – mind-mind kardot kötöttek. Fele-fele arányban szálltak a szemben álló felek táborába, de olykor hol ide, hol oda helyezkedtek. 1643-ban Anglia és Skócia politikai és katonai szövetségre lépett Károly ellen (Ünnepélyes liga és szövetség – Solemn League and Covenant). E szövetség afféle közös hadügyminisztériumaként működött a Két Királyság Bizottsága (Committee of Both Kingdoms), amelyben a legkiválóbb tisztek és a legbefolyásosabb politikusok egyeztették információikat és teendőiket.

1644 júliusáig hol a király, hol a parlament javára fordult meg a hadiszerencse. Július 2-án azonban Marston Moornál a parlamentiek bekerítették és felmorzsolták a royalisták legjobb és legnagyobb seregét. A király lovasságát unokaöccse, Rupert irányította. Rupert herceg hiába volt kitűnő parancsnok és bátor vitéz, a világtörténelem egyik legnagyobb hadvezérével, Oliver Cromwell-lel szemben az is kisebb csoda, hogy élve megúszta. Cromwell ugyanis maga volt a megszemélyesített puritán forradalom.

Ha semmi egyéb, hát Oliver Cromwell pályaképe bizonyítja, hogy a 17. századi Angliában társadalmi forradalom zajlott, a hagyományos értékrend csakugyan felbomlott, a normalitás helyét az abszurditás foglalta el. Cromwell ágrólszakadt walesi ősei a Tudorok királyi kíséretében gazdagodtak meg. Egyházi birtokok kerültek a família kezébe. Oliver apja, Robert Cromwell azonban csak másodszülött volt, így őt is, fiát is a cím nélküli nemességhez sorolhatjuk. Robert gazdálkodásból élt, földjén árpát termesztett, abból sört főzött. Nem hiányolta a lovagi címet, sem a hatalmas vagyont, amelyek mindenestül bátyja örökrészét képezték. Robert Cromwell megvetette azokat, akik Mammon előtt hódolnak. Puritán hitével a talmi pompa nem fért össze. Fia, Oliver, vidéki fiú volt. Tagbaszakadt, erős ifjúvá cseperedett. Szenvedélyesen vadászott. Tanulni nem szeretett. Ló, sólyom, kutya: ezekhez értett a legjobban, ezeket tartotta a legtöbbre. Magától Olivertől tudjuk, hogy felnőttként sűrűn felöntött a garatra, ilyenkor a kocsmai verekedésből is kivette a részét.

Olivernek, Anglia, Skócia, Wales és Írország majdani urának, a későbbi teljhatalmú Lord Protectornak gyakorlatilag nem volt szabad földtulajdona. Parasztgazdának tekinthetjük, yeomannek. Naponta keményen dolgozott béreseivel a Cambridge fölötti lápvidéken a puszta megélhetésért. Nehezen tűrte a lelki és anyagi megpróbáltatásokat. Pszichoszomatikus tüneteit ma depressziónak, pánikbetegségnek, hipochondriá- nak diagnosztizálnák. Akkoriban melankóliának minősült. Betegségét elmélyíthette a család papja, aki a puritán hitszónokok legfanatikusabb vonalához tartozott. Prédikációiban elsősorban az Úr rettenetes büntetéseit ecsetelte igen szemléletesen. Oli- ver Cromwell gyermekkora óta attól rettegett, hogy pokolra jut. Ez volt az egyetlen dolog a világon, amitől csakugyan félt. 1636-ban végre szerény örökséghez jutott, így érett férfiúként visszatérhetett a módos emberek szintjére. Több ideje maradt a Szentírás tanulmányozására, szinte betéve tudta. A Zsoltárok könyvét, Mózest és Pál leveleit emlegette a legsűrűbben. Hite megtalálásának, kegyelemben való részesülésének bizonyságát 1638 októberében élte át.

Ettől kezdve Cromwell a puritán reformáció előmozdítására, az ügy (the Cause) szolgálatára tette föl az életét. „Nem mondhatom, hogy elrejti az O orcáját énelőlem. Megadta nekem, hogy világosságot lássak az O világosságában. Sötét helyen egyetlen sugár is bőségesen felüdít – legyen áldott az O neve, hogy bevilágított egy olyan sötét szívbe, mint amilyen az enyém! Ó, sötétségben éltem, és szerettem azt, és gyűlöltem a világosságot, első voltam, a bűnösök elseje. Így igaz: gyűlöltem a kegyességet, de Isten megkönyörült rajtam. Ó, az O irgalmasságának gazdagsága!" A húgához írt levélből vett idézet talán érzékelteti Cromwell, de hasonló mentalitású társai világképének sajátos, eksztatikus, „rajongó" fundamentalizmusát. Az 1640-es évek folyamán a Biblia a közbeszéd szerves részévé vált, minden igaz tudás ősforrásának minősült. Csakúgy, mint az európai reformáció egyéb színterein, Angliában is küszöbönálló fejleménynek tételezték az utolsó ítéletet, a Messiás második eljövetelét és a mindent eldöntő ütközetet, Armageddont. Számos szekta hirdette Jézus világi országlásának közelségét. Az ún. millennaristák hálózata egész Angliára kiterjedt. Londonban az időszak legnépszerűbb áramlata az ún. ötödik monarchistáké. E gyülekezetek tagjai hittel hitték, hogy Jézus rövidesen minden keresztyén ember szívében otthonra lel. Cromwellre kimutatható módon hatottak ezek az eszmék, de szíve nyitva állt a kvé- kerek, baptisták, anabaptisták és számos más irányzat tanainak befogadására.

Katonaszentek

Az angol parlament Cromwell színre lépése idején két táborra tagolódott. Az ún. presbiteriánus többség azt vallotta, hogy Károlyt csak az angol és skót elitek stratégiai szövetsége kényszerítheti az ősi alkotmányos rend tiszteletére. Skót szimpátiáik azonban nem jelentették azt, hogy automatikusan átvették volna a Kirk rendszerét. Beérték volna az angol egyház megreformálásával is.

Velük szemben a számszerű kisebbségben lévő, de rendkívül szervezett tömb tagjai independenseknek nevezték magukat, mert magát az államegyházat utasították el. Eszményük az egyéni vallásgyakorlás volt, amit törvény garantált volna. Az inde- pendens kisebbség szociális összetétele megegyezett a presbiteriánus többség összetételével. Mindkét oldalon találunk bárókat, gentryt, bankárt, papot, városi képviselőket. A két tábor között az a döntő különbség, hogy az independens szárny magát a politikát szakralizálta. Szóhasználatában a problémák vallási, üdvtani, lelkiismereti kérdésekké szublimálódtak.

A presbiteriánus oldal nem ment ilyen messzire. Nem akart belháborút, és iszonyodott a felkent király elleni erőszaktól. Leginkább azonban attól a vallási anarchiától tartott, amelyet az independensek vallásszabadságnak neveztek.

Cromwell és az általa megszervezett vasbordájú elit lovasság azonban nem óvatoskodott, hiszen felfogásuk szerint feladatuk Jézus küldetésének előkészítése. „Átkozott, a ki az Úrnak dolgát csalárdul cselekszi, és átkozott, a ki a fegyverét kíméli a vértől" (Jeremiás 48,10) – íme, ez volt Oliver Cromwell parancsnoki ars poeticája. Amikor az első puskalövések eldördültek, Cromwell tüstént elemében érezte magát. Negyvenhárom esztendős, mikor kardot köt, és beáll az Úr szentjei közé. Yeomanseregét egyszersmind fegyveres egyháznak is tekinthetjük. A katonaszentek – élükön vezérükkel, az angol Mózessel – Jézus kiválasztott, már ezen a földön kegyelemben részesített bajnokaiként határozták meg magukat, akiken nem fog sem fegyver, sem ármány. Minden harcos felszerelésének része volt egy zseb-Biblia. A káromkodást pénzbüntetéssel sújtották. A csatában az előre megadott zsoltárokat zengve vagdalkoztak. Az ütközetet az istentisztelet különlegesen ünnepélyes változatának tartották.

„Amikor megpillantottam az ellenséget – írja majd Cromwell –, láttam, hogy felénk jőnek, szép, fegyelmezett rendben. Jőnek, egyre jőnek reánk, szegény tudatlan emberekre. De mosolyogtam, felmosolyogtam az égre, dicsérve az Urat, mert a győzelem felől teljes bizonyosságot éreztem. Íme, a világ nemteleneit és megvetettjeit választotta ki magának az Isten, és a semmiket, hogy a valamiket megsemmisítse." A Pált (1Kor 1,28) idéző Cromwell a Naseby melletti végső parlamenti győzelem hadijelentésében őrjöngő kaszabolásról számol be. A király legjobb alakulata, a kék kabátos gyalogság tapodtatnyit sem hátrált. A vasbordájúak egyenként döfték le őket, de hősiességük előtt utóbb maguk is kalapot emeltek. Cromwell a mindent eldöntő ütközet eredményét istenítéletnek tekintette.

Stuart Károly háborút vesztett. Alattvalói diadalmaskodtak fölötte. Egyetlen választása maradt, hogy kinek adja meg magát: az angoloknak-e, vagy a skótoknak. Taktikusabbnak vélte, ha a skótok fogságába kerül (1646. április 27.). Hiába taktikázott. A skótok nagyobb összeg fejében átadták őt a londoni parlament csapatainak. A Nasebynél aratott győzelem után a hadsereg kezére jutott a menekülő király levelesládája. Kiderült, hogy az uralkodó a katolikus udvaroktól kért és várt fegyveres, valamint pénzügyi segítséget. Cserébe fűt-fát ígért, még országainak teljes rekatolizáció- ját is. Ettől kezdve az independens körök elvi alapra helyezkedtek, és úgy gondolták, hogy a népe ellen háborúzó Károllyal nincs értelme tárgyalni. Az egyetlen ütőképes haderő a vasbordájú hadsereg volt. A király csapatai megsemmisültek, a skótok hazavonultak. A parlament szélnek akarta ereszteni a vasbordájúakat is. Tartott tőlük. A képviselők még a tisztikar amnesztiát kérő petícióira sem válaszoltak, mert egyre csak a királlyal való politikai alkuban reménykedtek. A katonák ebbe természetesen nem törődhettek bele, hiszen nem szerettek volna bűnbakká válni. Megszállták hát a fővárost, hogy jelenlétükkel új pályára tereljék a folyamatokat. A harcosok összevegyültek a civilekkel, gyűléseiken bárki részt vehetett. Prédikátoraik hatalmas tömegek előtt hirdették az igét. „Ti vagytok a nép, tiétek a hatalom. Tartsátok meg, el ne eresszétek" – biztatta hallgatóságát William Dell, az egyik népszerű agitátor. Társa, William Bridge pedig azt fejtegette, hogy az olyan fejedelem, aki nem védelmezi, hanem megtámadja alattvalóit, automatikusan elveszti a népfelség által szerződésben reá bízott hatalmát. George Joyce zászlós – korábban szabómester – ötszáz lovas élén foglyul ejtette a parlamenti őrség által őrzött királyt. A zászlós kijelentette, hogy nem magánakcióról van szó, „ő az egész hadsereg nevében cselekedett". Cromwellék végül persze visszakapták a koronás foglyot, de az eset jól bizonyította, hogy immár a hadseregben is előrehaladt a frakciókra való szakadozás. A katonák vágyait John Lil- burne, a levellerek – egyenlősítők – vezére fejezte ki. „Szinte minden tiszt here és hüllő" – szónokolta. 1647 októberében Putney-ban gyűltek össze a katona politikusok, köztük a leveller szónokok. Kijelentették, hogy a választott képviselők eljátszották hatalmukat, amelyet ők a kard jogán elnyertek tőlük. „Csak a teljes körű választójog hozhatja el Jézus országát, amelyben az embereket éppen a jogok egyenlő mértéke teszi szabaddá. Minden jogok legnemesebbike a vallásgyakorlás szabadsága" – fejtegették. Már hetek óta folytak a viták – időnként Cromwell is felszólalt –, amikor híre jött, hogy Károly, adott szavát megszegve, 1647. november 11-én Hampton Courtból megszökött, és a Wight-szigeten várja, hogy onnan Franciaországba vitorlázhasson. Wight erődjében azonban egy Cromwell-rokon volt a parancsnok. Károly sorsa megpecsételődött.

Cromwell – aki rendszerint jelekre, égi üzenetekre várt – megértette, hogy a hadseregen kívül és belül is véget kell vetnie a meddő és parttalan polémiáknak. A level- ler vezetőket puccsszerűen elfogták. Megölték vagy bebörtönözték őket. 1648. január 2.-án a parlament megszavazta, hogy többé senki sem bocsátkozhat alkuba az uralkodóval. Az ismét fellángoló harcokban – az ún. második polgárháborúban – Cromwell már nem ismert könyörületet. A király seregébe besorozott foglyokat elengedte, ám az angol és skót önkénteseket a barbadosi cukornádültetvényekre deportáltatta, ahol rabszolgaként halálra dolgoztatták őket. 1648. december 6-án Pride ezredes már be sem engedte az alsóházba a presbiteriánus képviselőket (Pride's purge). Az alig száztagú ún. csonka parlament az alábbi határozatot hozta:

„Minden igaz hatalom Istentől eredően maga a nép. Az angol nép választott parlamentje a nemzet legfőbb hatalmi szerve. Amit a parlament Alsóháza eldönt, vagy törvénynek nyilvánít, az a törvény erejével bír, ennélfogva pedig akkor is a nép akaratának minősül, ha a király vagy a Lordok Háza nem szentesíti." E pár sor azóta is a legprecízebb összefoglalása mindannak, amit úgy neveznek: angol forradalom.

A királyper

A vasbordájú parancsnokok Stuart Károlyt a második polgárháború kirobbantásával vádolták. Lepergett az 1648. esztendő. December közepére készült el a vádirat. A forradalom jogászai a jól bevált felségsértés tényállásából indultak ki, de „felség"-en immár nem az uralkodót, hanem az angol népet értették. A történelemben először az angolok ültették a vádlottak padjára felkent királyukat. A történelemben először épült politikai vád közvetlenül a Bibliára. Az angol reformáció drámája a csúcspont felé közeledett.

A tárgyalás főbírájának szerepét John Bradshaw jogtudós játszotta el. Károly mindvégig bátran viselkedett. Nem ismerte el a bíróság illetékességét, de ennek kifejtésére nem nyílt módja, mert nem kapott szót. A katonák a királypörrel akarták megteremteni új államuk eredetmítoszát, ezért forgatókönyvükbe nem fért bele Károly védekezése. A vádlott helyzetét súlyosbította, hogy nemcsak Anglia uralkodója volt, hanem a letűnt hatalom egyházának a feje is. A puritán szakrális állam törekvéseinek Károly éppen egyházfői minőségében állt útjában. A pontifex-király sorsa tehát már a per előtt megpecsételődött. A bíróság zsarnoknak, árulónak, gyilkosnak és közellenségnek nyilvánította, és ószövetségi hivatkozások alapján vérontással vádolta meg. „És meg ne fertőztessétek a földet, a melyben lesztek; mert a vér, az megfertőzteti a földet, és a földnek nem szerezhető engesztelés a vér miatt, a mely kiontatott azon, csak annak vére által, a ki kiontotta azt." (4 Mózes 35,33) „Nem vagyunk árulók, sem gyilkosok, és nem vagyunk fanatikusok. Igaz keresztyének és köztársaságpártiak vagyunk, és szilárdan, kitartóan hiszünk a szentség, a kegyesség, a tisztesség és a jog nagy elveiben, amelyek mellett a parlament és a hadsereg elkötelezte magát, és amelyeket magáénak vallott. És hisszük, hogy az egyetemesség nemes eszméje előrébb való a részérdeknél. A közösség javáért harcoltunk. Választójogot adtunk volna minden embernek, és gondoskodtunk volna minden agyonsanyargatott lélek boldogulásáról, ha a nemzet a szabadság helyett nem inkább a szolgaságban lelte volna örömét."

Ezeket a sorokat John Cooke ügyvéd, a királypör közvádlója vetette papírra röviddel azelőtt, hogy lefejezték, felnégyelték és kibelezték a restauráció hóhérai. (Geoff- rey Robertson angol jogtudós és jogtörténész, a Hágai Nemzetközi Bíróság szakértője részt vett a népére támadó Milosevics, Pinochet és Szaddám Huszein perének előkészítésében. Robertson egyenesen I. Károly tárgyalási jegyzőkönyveiből és John Cooke levezetéséből merítette a modern zsarnokpörök megalapozásához szükséges érveket.) Az angol királyt azonban mégiscsak koncepciós perben minősítették bűnösnek, hiszen előbb született meg az ítélet, mint maga a tényállás.

1649. január 30-án olyan hideg volt, hogy a Temze is befagyott. Mégis hatalmas tömeg gyűlt össze. Tízezrek figyelték a képtelen jelenetet. A rendre a legjobb vasbordá- jú alakulatok ügyeltek. Délután két órakor sújtott le a bakó. Hóhérbárd végzett hát a monarchiával, hogy egyszersmind világra segítse az angol történelem torzszülöttjét, a katonák köztársaságát. Károly tetemét bebalzsamozták, még a fejét is visszavarrták, majd a koporsót Windsorba vitték, hogy ott eltemessék. Hiába kopogtatták azonban a Térdszalag terem falait, nem találtak megfelelő üreget. Károly végül abba a sírba került, ahol VIII. Henrik aludta örök álmát. VIII. Henrik, az anglikán reformáció elindítója és I. Károly, az angol puritánok vallási forradalmának koronás áldozata tehát egymás mellett pihent tovább. Károly bizalmasa és udvari papja, Herbert püspök úgy megdöbbent az ízléstelen társítás láttán, hogy el sem mondta szentbeszédét. Inkább magában imádkozott. Időközben a katonák egyébként is betiltották az anglikán Imakönyvet.

Egy londoni könyvesboltos, George Thomason 1640 óta gyűjtötte a nyomtatott röpiratokat. A British Libraryban őrzött kollekció 18 ezer traktátust számlál. Az elemzők megállapították, hogy az évtized angol szellemiségének alaptónusát Károly kivégzését követően az ún. Ötödik Királyság eljövetelét hirdető szekta határozta meg. Maga Cromwell is mélyen hitt Jézus második földi felbukkanásában. Az eszmekör szociális helyzettől függetlenül megérintette a társadalom lelkiismeretét. Az angolok hittel hitték, hogy a tökéletes világ rövidesen, tehát már a királygyilkos nemzedék életében felépül Angliában. Négy birodalom: Babilon, Perzsia, a görögöké és a rómaiaké, íme, összeomlott. Károly halála volt az égi jel: Krisztus ötödik királyságának utolsó akadálya is elhárult. Az ötödik monarchisták a Szentírásra hivatkozva azt hirdették, hogy az államot a mózesi törvények szerint kell berendezni, mert világi törvényekre az országnak többé nincs szüksége. Angliát a zsidók egykori vallási tanácsa alapján újraélesztett Szanhedrinnek kell vezetnie abban az egyébként kurta időszakban, amíg a Londonba költöző Jézus király személyesen is át nem veszi az ország irányítását. Ezt a gondolatmenetet vallották a levellerek, a kvékerek és az ásók (diggerek) is. Ideáljuk leginkább az I. (Hódító) Vilmos (1066-1087) előtti, ősi Angliára emlékeztet, azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy Jézus országában többé nem lesz magántulajdon, nem lesz pénz, sem bérmunka, nem lesznek címek, rangok, osztályok. A társadalomban mégis rend honol majd, mert az egyént a Szentlélek belső fénye irányítja az üdvözülés útján.

Csakhogy az új millennium egyre váratott magára. Nem jött el Londonba Jézus király, nem hozta el a tökéletesen berendezett világot, így Cromwellre és az ezredesekre maradt az államszervezés nagy feladata.

Katona-köztársaság

1649. február 6-án és 7-én formálisan is megszűnt a királyság, a felsőház, a Magántanács (Privy Council) és a királyi hatáskör védelmét ellátó felségjogi bíróságok (preroga- tive courts). A legfőbb hatalom a csonka parlament lett, de mellé egy negyvenegy tagú Államtanácsot (Council of State) szerveztek, amely a napi ügyeket bizottsági formában intézte. A parlament 1649 májusában törvényt alkotott Anglia államformájáról. A monarchiából tehát törvényi úton is köztársaság lett. A szakrális államban törvény tiltotta a paráználkodást, házasságtörést, vérfertőzést: ezek a legfőbb bűnnek minősültek, elkövetőjüket kivégezték. Tilos volt átkozódni, káromkodni. Bezárták a színházakat, a kutyák és kakasok viadala is tilos volt. Tilos volt fogadást kötni, sőt labdázni, táncolni és kártyázni. Májusfát sem volt szabad állítani. Ebből következik, hogy a puritán köztársaságot az angolok többsége nehezen tűrte. A fanatikusok és radikálisok szerint az országot továbbra is erkölcsi fertő jellemezte, ezért is várat magára Jézus király. Az átlag angol viszont fájlalta és sérelmezte, hogy a vasbordájú harcosok leölik a harci kakasokat, bedeszkázzák az ivókat. Úgy érezte, hogy az erkölcs nevében az életöröm szinte minden megnyilvánulásáért büntetés jár.

Ebben a helyzetben az „ezredesek" számára csak egyetlen lehetőség kínálkozott a népharag levezetésére: a háborús helyzet elnyújtása. A jól felszerelt expedíciós hadsereget maga Cromwell vezette Írországba. 1649. augusztus 15-én az angol főparancsnok bevonult Dublinba. Színe elé hurcoltatta az ír főpapokat, és beszédet intézett hozzájuk: „Ti magatok vagytok a Szentírás Antikrisztusa. Vérben fetrengőztetek, ezért az Úr haragja úgy rendeli, hogy önnön véreteket vedeljétek." Az ószövetségi átkok iszonyú mészárlások nyitányai voltak. Cromwell az írországi népirtást istenítéletnek nyilvánította.

A csonka parlament csupán Angliában és Írországban törölte el a Stuartok monarchiáját. A szövetséges Skócia belügye maradhatott, hogy az elitek miként válaszolnak a kialakult helyzetre. A skótok nem is az uralkodó kivégzését nehezményezték, hanem azt, hogy Angliában a katonai vezetők nem akarják megszervezni a presbiteri államegyházat. Ezért a mártír uralkodó fiát hamarjában feleskették a nemzeti szövetségre, majd II. Károly néven (1660-1685) kikiáltották Skócia – és Anglia – királyává. Ezzel viszont értelemszerűen megteremtődött az immár harmadik polgárháború jogalapja. Cromwell hiába is győzködte a Kirk fanatikusait: „Krisztus kiontott vérére kérlek benneteket, ne vessétek el annak lehetőségét, hogy a vallási igazság dolgában talán még sincs igazatok." A skótok természetesen nem hallgattak az angol vezérre. Nagyot hibáztak. Dunbarnál 1650. szeptember 3-án Cromwell 3 ezer vasbordá- jú szentje 11 ezer skót harcos fölött diadalmaskodott. 1651-ben Worcester mellett az északiak teljes hadigépezete összeomlott. Maga II. Károly regénybe illő módon úszta meg a szisztematikus vérengzést. Fejére hatalmas vérdíjat tűztek ki, de valahogy mégis sikerült Franciaországba menekülnie.

Az angol katonák megszállták Skóciát. Eltörölték az ország parlamentjét és bíróságait. A földbérleteket valóságos tulajdonná nyilvánították. Csak a Kirk rendszerét nem alakították át, mert tartottak a skót egyház széles népi befolyásától. Inkább térítőket küldtek fel, akik radikális szektákat alapítottak, így a Kirk harciassága az angol helyőrségek védelmét élvező prédikátorokra terelődött. Különösen a kvékerek befolyása erősödött Skóciában.

A hadsereg addig a pillanatig össznemzeti támogatást élvezett, amíg az országot a rekatolizáció és a katonai bekerítés veszélye fenyegette. A lefejezett Károly fiának angliai trónra lépése azonban meghiúsult, Skócia és Írország immár az angolok lába előtt hevert, sőt a hollandok elleni véres kereskedelmi háborút is az angolok nyerték meg. Cromwell Angliája katonai nagyhatalommá vált. A képviselők azonban mintha sokkal kevesebb hadi sikerrel is beérték volna. Felhagytak a jogalkotói munkálatokkal, mert attól tartottak, hogy a köztársaság jogrendjének kialakításával a parancsnoki elit maradandó uralmát alapoznák meg. Félelmük nem volt indokolatlan. Az ötödik monarchisták radikális szektája egyenesen parlament nélküli kormányzásra mozgósított. „Nem könnyű a törvényeket megváltoztatni, de hát ez nem is rátok, képviselőkre tartozik – írta vezérük, John Rogers. – Ez a munka a szegények feladata. Az ő dolguk, hogy a köztársaság törvényévé tegyék az Úr által a Szentírásban kihirdetett mózesi parancsolatokat." 1653. április 20-án Oliver „részegnek, korruptnak és paráznának" nyilvánította a csonka parlament tagjait, és harcosaival brutálisan feloszlatta a testületet. Átmenetileg megszűnt tehát a parlament is, így a vallási és politikai rendezés egyesített és legitimálható programja (healing and settling) hamvába holt. Különös, de az ország közvéleménye ezen második katonai puccs tényét is fásultan nyugtázta. „Még a kutya sem ugat utánuk" – jegyezte meg Cromwell. A parlamentből kiebrudalt honatyákra utalt.

1653 és 1658 között így egyetlen hatalmi központ kormányozta Angliát, Írországot és Skóciát: a Cromwell-„klán".

Közkeletű tévedés, hogy a cromwelli rendszer, az ún. protektorátus parlamenti ellensúly nélkül, önkényuralmi módszerekkel igyekezett volna kormányozni. Crom- well mindig is azt vallotta: „Amennyiben jogaink angol és keresztyén mivoltukban nem csorbulnának, a rendezés leghatásosabb módja valamiféle monarchia lenne." A londoni City hangadó körei és számos gentryszármazású ügyvéd politikus a színfalak mögött egyenesen Cromwell megkoronázására készült. A tisztikar is pártolta a gondolatot. A fővezér azonban csak az Angliában nem előzmény nélküli lord protec- tori címet fogadta el, a koronát visszautasította. „Nem azért romboltuk le Jerikót, hogy újra felépítsük" – mondta. Kétpólusú hatalom kialakításán munkálkodott, ezért már 1653. július 4-én összehívta a 138 tagúra zsugorított „kis" parlamentet. Wales és Írország 6, Skócia 5 képviselőt delegálhatott a testületbe, amelyet a történetírás – gúnyosan – szentek parlamentjének (de kinevezett parlamentnek és barebones-parla- mentnek is) nevez. Csakhogy a katonák által kiszemelt politikusok sem a katonaállam érdekében jártak el. És bár az új törvényhozás tagjait nagyon gondosan válogatták ki, mégsem csupa, úgymond, „imádkozó sáska" foglalt helyet a parlamentben, hiába állítja ezt a kortárs Edward Hyde, a későbbi Clarendon earlje, a forradalom krónikása. Még a csakugyan vakbuzgók is hevesen támadták Cromwellt. Egy ötödik mo- narchista képviselő, Christopher Feake a Lord Protectort vallása „langyosságáért" egyenesen Antikrisztusnak és sárkányfajzatnak nevezte, majd megátkozta. A mérsékelt politikusok viszont a hadsereg azonnali leszerelését követelték. Cromwell harapófogóba került. Minduntalan szembesülnie kellett a ténnyel: hatalmát csupán katonáinak szuronya támasztja alá. A civilek nem fogadják el őt, s a radikális vallási szárny is ellenségnek tartja. Kénytelen volt feloszlatni ezt a parlamentet is, mert programja szempontjából egyik véglet győzelmét sem tartotta elfogadhatónak.

Cromwell eszményi államát a király – vészhelyzetben egy erre alkotmányosan kijelölt személy, például ő maga – és a parlament közösen kormányozta volna, de úgy, hogy a világi hatalom nem terjedt volna ki az egyén lelkiismeretének (ti. vallási meggyőződésének) a felügyeletére. Ez utóbbi elképzelés viszont a radikális szekták számára egyenesen istentagadásnak tűnt, hiszen térítő szenvedéllyel a maguk krédóját tekintették kizárólagos igazodási pontnak. A csendes presbiteriánus többség viszont borzadva figyelte a kisegyházak vetélkedését, és vallási anarchiától rettegett. Ok tehát Cromwelltől azt várták, hogy vessen véget a szektaszabadságnak. A vallási anarchiát egyenesen a közbéke legnagyobb akadályának tekintették. Cromwell azonban éppen a vallásszabadságot tartotta a társadalmi béke előfeltételének. Egyébként is a szekták tagjai alkották a „vasbordájú szentekből" álló hadsereg gerincét, számukra tehát a Lord Protector nemcsak vezérnek, de lelki vezetőnek, főpapnak minősült. Cromwell a maga részéről szintén hittestvéreinek tekintette katonáit és a puritán tanok valamennyi hívét. Akár nyíltan is közbenjárt, ha némely fanatikus prédikátor a börtönben találta magát.

Kié a hadsereg?

Nem csodálkozhatunk, hogy a magára maradó Cromwell, akit „lanyhaságáért" átkoztak a fanatikusok, radikalizmusáért viszont a civilek ostorozták, nem alkotmányos eszközökkel kísérelte meg az alkotmányozást. 1653 decemberében egyszerűen „kihirdette" a Kormányzás okmányát (Instrument of Government). A dokumentum Anglia számára rövid és katonásan egyszerű alapszabályokat írt elő. A leglényegesebb mozzanat benne, hogy a végrehajtó hatalom meghatározatlan ideig egyetlen személy kezén összpontosul. Ez a személy – név szerint – maga Oliver Cromwell, aki hatáskörét Lord Protectorként gyakorolja. A védnöki szerep azonban az angolok számára azt is közvetítette, hogy a megoldás átmeneti és rendkívüli. Mihelyst megteremtődnének a monarchia helyreállításának feltételei, a protectori intézmény okafogyottá válhatna. És erre utalt, hogy az okmány előírásainak megfelelően egykamarás parlamentet és államtanácsot állítottak fel. A négyszáz tagú parlamentnek háromévente legalább egy alkalommal kellett üléseznie, és az ülésszakot öt hónapnál korábban nem lehetett berekeszteni. Gesztusok, gesztusok. Igaz, két ülésszak között a Lord Protector rendeletek (ordinance) útján is intézkedhetett, de ezek csak akkor emelkedhettek volna törvényerőre, ha a soron következő parlament utólag szentesítené őket. A katonai szabályzatra emlékeztető rendkívüli alkotmány érvénye Skóciára és Írországra is kiterjedt, így a történelemben először a három államot nemcsak egyetlen központból, hanem immár azonos törvények alapján kormányozták. A Lord Protector és az Államtanács együttesen gyakorolta a fegyveres erők fölötti hatalmat.

Kiegyensúlyozottabb és korrektebb megoldást az 1650-es években aligha lehetett volna elképzelni, ám a rendszer mégis gyorsan csődöt mondott. 1654 nyarán sor került az okmány által előírt parlamenti választásokra. Szeptemberben össze is ült az új parlament. Természetesen a Lord Protector nyitotta meg. Megismételte téziseit: a „kis" parlament kudarca után szükségessé vált a vallás sorsdöntő ügyének mielőbbi megoldása, a három kiváló nép – angolok, skótok, írek – gondjainak orvoslása, a hitélet és a tulajdon biztonságának együttes megteremtése. „Hatalmas teher van a vállatokon – mondta Cromwell –, a világ összes keresztyén népének üdve múlik rajtatok." Crom- well bibliai példázatokkal emlékeztette a képviselőket különleges küldetésük céljaira. Utalt a zsidók egyiptomi fogságára és arra, hogy az ígéret földje csakis azok előtt nyílhat meg, akik képesek saját bűneik felismerésére és kigyomlálására. Egyiptom a hallgatóság számára a Stuartok uralmát szimbolizálta, a szétnyíló Vörös-tenger pedig a zsarnok katolikus Károly kivégzését, amely utat nyitott Jézus eljövetele számára.

Az 1655-ben munkához látó parlament képviselőit a régi, 200 fontnyi ingó vagy ingatlan vagyonhoz kötött cenzus alapján választották. Valójában tehát éppen a sokak által „színtiszta" katonai diktatúrának jellemzett protektorátus kezdetén kapta visz- sza a politikai közszereplés lehetőségét a birtokos osztály. A vidéki nemesség azonban nem óhajtott a hadsereggel együtt kormányozni. Hiába jelentette ki Cromwell, hogy önmagát szó szerint is fővédnöknek tekinti, akinek szerepe nem több, mint az „egyházközség békéjére felvigyázó jó rendőré". A vezérszónokok egyre csak azt feszegették, hogy a közhatalom forrása nem lehet más, csakis a parlament, ezért a hadsereget le kell szerelni, a protectori tisztséget meg kell szüntetni, a katonai alkotmány pedig érvénytelen, annak ellenére is az, hogy éppen ennek alapján írták ki a választásokat.

Cromwell előtt megint csak nem maradt más út, mint az újabb tisztogatás. Az ellenzéket ismét kiseprűztette az ülésteremből, így a köztársaság első parlamentjéből is csonka parlament lett (1653. április 20.). A képviselők maradéka (első protektorátusi parlament, 1654-1655) előtt Cromwell kifejtette, hogy négy alapelvet minden egyes angolnak tiszteletben kell tartania. Íme, a négy alapelv: az országot egyetlen személy kormányozza, de nem egyedül, hanem a parlamenttel közösen; a parlament nem lehet állandó, minél sűrűbben újra kell választani; a vallás tekintetében az állam nem avatkozhat be a hívek érzékeny lelkiismeretébe (tender conscience) tartozó, hitbéli ügyekbe; a hadsereget a protector és a parlament közösen felügyeli.

A „maradék" parlament, amelynek tagjai csakis úgy őrizhették meg mandátumaikat, ha felesküdtek a katonai alkotmányra, mégis szembehelyezkedett Cromwell-lel és egész rendszerével. Egyre csak a vallásszabadság mértékét és a haderő fölötti hatáskört járták körbe. Ugyanúgy fölöslegesnek ítélték az állandó hadsereget, ugyanúgy erkölcsi fertőnek minősítették a szektaszabadságot, mint a „megtisztított" hosszú parlament, a feloszlatott csonka parlament vagy éppen a katonák által kinevezett „kis" parlament. Anglia politikaformáló elitjei úgy vélekedtek, hogy nem azért kockáztatták fejüket és jószágaikat, hogy az országban eluralkodjon a vallási anarchia, és hogy a szent puritán ideálok elmerüljenek az, úgymond, erkölcsi fertőben. Képtelenségnek tartották továbbá, hogy egy békeidőben indokolhatatlanul nagy létszámú hadsereg alkotmányellenesen működő hatalmi ág módjára őrködjön a lezüllés és lelki elkorcsosulás zavartalansága fölött. Bizottság állt föl, amely összeírta az üldözendő vallásokat, szektákat és híveiket. Börtönbe vetették az angol unitáriusok fejét, John Biddle-t, és elfogták, megkínoztatták a kvékerek népszerű prédikátorát, James Nay- lert. Utóbbit a képviselők megkövezés útján óhajtották volna likvidálni.

Cromwell és a katonaszentek tehát végképp szembekerültek a civil társadalom vezetőivel. Úgy látták, hogy a politikai osztályok nem képesek felülemelkedni a hatalomgyakorlást illető szőrszálhasogatáson, holott az lenne a kötelességük, hogy a parlamenti hatalommal élve konkrét törvényeket teremtsenek „Új Jeruzsálem" felépítése érdekében, hogy minden módon siettessék Jézus király angliai eljövetelét. „Van-e nagyobb képmutatás annál – tudakolta a parlamentben Cromwell –, mint hogy azok válnak a legnagyobb elnyomókká, akik idáig a püspökök rabigája alatt senyvedtek, ám mihelyst megszabadulnak, ők lesznek olyanokká." 1655. január 22-én Crom- well közölte, hogy a parlament nem élt a lehetőségeivel, nem szolgálta a vallás szent ügyét, és ószövetségi példázatokkal érvelve feloszlatta a testületet. Be kellett látnia, hogy illúziókba ringatta magát, amikor úgy képzelte, hogy a vasbordájú szentek hadserege a hagyományos politikai erőkkel érdekközösségben kormányozhatja Angliát és a társországokat.

Tizenegy körzet

Az angol közgondolkodásban máig tartja pozícióit az a mítosz, hogy Oliver Crom- well rendszere egy fanatikus és bigott despota rettenetes rémuralma volt. A legújabb kutatások fényében azonban ez a nézet inkább érzelmeket tükröz, adatokkal, tényekkel éppen az ellenkezője bizonyítható. Mindössze egy elszigetelt royalista felkelésre került sor. 1655-ben Wiltshire-ben egy helyi birtokos, John Penruddock itt emelte magasra a Stuartok lobogóját. A lakosságot azonban a legkevésbé sem mozgósította a monarchia ügye, és kíváncsian szemlélték, amint a vasbordájúak kíméletlenül eltiporják a hősies királypártiak maroknyi csapatát. A felkelés három óráig tartott.

A katonák – bár igény lett volna rá – nem üldözték az angol katolikusokat, sem a hozzájuk közel álló anglikánokat. Velük kapcsolatban az egyetlen megszorítás az volt, hogy nem veszélyeztethetik a közrendet. Igaz, az egyházközségek élére csakis olyan papok kerülhettek, akik rendelkeztek a katonaállam pecsétes engedélyével. Jellemző azonban, hogy a vasbordájúak nem bocsátkoztak hitvitákba, sőt az engedély nélküli lelkészeket sem háborgatták. Viszont a Stuart-restauráció egyik első intézkedése volt, hogy papok százait tiltották el a szószéktől. A Lord Protector kormányzatának védőszárnyai alatt a kvékerek és a két baptista irányzat maradandó hálózatot épített ki. A rivalizáló protestáns áramlatok között párbeszéd kezdődött, sőt felekezetek fölötti „testvériségek" szerveződtek. Az ún. Worcestershire Association az anglikán és a nonkonformista egyházak első angol ökumenikus társulása volt. Az alapító, Richard Baxter, akit Angliában ma is szentként tisztelnek, kijelentette: „Országunk végre elindult az úton, amely a szentek világába vezet."

Cromwell az új Sion megteremtését erkölcsi parancsnak tekintette, és megvalósítása érdekében lázas kísérletezésbe kezdett. A City és az Államtanács tiltakozása ellenére felemelte a határsorompókat a spanyol és portugál inkvizíció által elüldözött zsidók előtt. A Messiás látogatásának gondos előkészítői úgy vélték, hogy az új ezredév, Jézus második eljövetele egészen addig várat magára, amíg maga a zsidóság is „meg nem tér". Ennek ígéretét és szükségszerűségét a Szentírás is rögzíti: „azt mondja az Úr, eljőnek az Izráel fiai, ők és a Júda fiai együtt, sírva jönnek és mennek és keresik az Urat, az ő Istenöket. A Sion felől kérdezősködnek, arrafelé fordítják orczáju- kat. Eljőnek és odaadják magukat örök szövetségre, a mely felejthetetlen." (Jeremiás 50,4-5.) Cromwell Siont építő nemzedéke magát tartotta az Úr újonnan kiválasztott népének, és Angliát vélelmezte az ígéret földjének. A millennáris várakozás olyan erős volt, hogy a tábornokok minden módon siettetni igyekeztek Krisztus angliai or- száglását. 1655 októberében az „ezredesek" tizenegy körzetre osztották fel Angliát és Walest. A Londonból érkező központi utasítások alapján a vasbordájúak rátelepedtek a helyi birtokosság finom patriarchális kapcsolatokból szövődő apparátusaira. Kívülállók, idegenek bukkantak fel tehát ott, ahol az ősi közmegegyezés szerint a központi akaratnak semmi keresnivalója nem lehet. A durva katonai jelenlét, a folyamatosan növekvő adóterhek, a marcona páncélosok erkölcsnemesítő buzgalma egyre elviselhetetlenebbé tette a vidék életét. Cromwell besúgói hálózata azonban időben jelezte a fokozódó elégedetlenséget. A Lord Protector valószínűleg maga is csupán próbálkozásnak szánta a kantonizációt, és alig egy esztendő múltán befejezettnek nyilvánította a kísérletet. Nem sikertelennek, csak lezártnak nevezte. Kijelentette, hogy a tábornokok kiválóan jó szolgálatot (excellent good service) tettek az ország népének.

A köztársasági Anglia talán legmegdöbbentőbb abszurditása, hogy az elitek a Stuartok visszatérésénél is előnyösebb alternatívának tartották, ha a válság megoldásaként Cromwell, az egykori ágrólszakadt yeoman alapít királyi dinasztiát. A legitim trónörökös, a majdani II. Károly személyesen is harcolt a vasbordájúak ellen. Csodával határos, hogy életben maradt. Látta páncélba öltözött népét, amint zsoltárt zengve lekaszabolja az uralkodó seregeit. Tudta, hogy országaiban körözött bűnözőnek számít, aki kezet emelt a törvényre és a magát a hatalom forrásának tekintő nemzetre. És érzékelte, hogy az emigrációban elvesztette politikai súlyát, a játszmában nincs több lap a kezében. Tehetetlenül hallgatta az angliai híreket, és biztos volt abban, hogy előbb-utóbb az az Oliver Cromwell alapít dinasztiát, akinek kegyeiért és szövetségéért Európa uralkodói versengtek.

1657. februárban a főtisztek újabb alkotmánytervezettel álltak elő, amelynek már szinte nem is volt „katonai jellege". A kísérlet lényege abban foglalható össze, hogy a hadsereg önként visszavonulna a politikától, ha fővezérük fejére kerülne a három testvérország koronája. A szövegnek a készítők az Alázatos kérelem és tanács (Humble Petition and Advice) címet adták. Minden módon szerették volna kifejezésre juttatni, hogy az immár Európa-szerte tisztelt-rettegett Oliver Cromwell dinasztiaalapítása a képtelen helyzet egyetlen alkotmányos megoldása. Cromwell átérezte felelősségét és döntése politikai súlyát, mégis képtelen volt arra, hogy megkoronáztassa magát. Puritán világképével összeegyeztethetetlennek ítélte a lépést. Valósággal bujkált, és miként egykor I. Erzsébet, akit alattvalói állandóan házasságra ösztökéltek, kibúvót keresett, haladékot kért. Gyötrődött. Ha igent mond, Anglia végre ismét királyság lehet, amelyben az uralkodó és a nemzet végre ismét az ősi módon együtt kormányozhatná az országot (king-in-parliament). Végre megszűnhetne a hadsereg és a tisztikar alkotmányellenes, ráadásul elviselhetetlenül nyomasztó és költséges statáriuma.

Cromwell vívódása azonban nagyon is érthető. Kora, a reformáció gyermeke volt, aki a Szentírásban körvonalazott evangelizációs program eszközének tekintette magát. Egész életében égi sugallatokra, belső hangok iránymutatására várt. Jelekre, amelyekből az Úr egyetértésére, netán neheztelésére következtethetne. Hitte, hogy istenítélet útján, a gondviselés nyilvánvaló támogatásával számolták fel a vérontó Antikrisztus,

  1. Károly zsarnoki monarchiáját. Isten akarata volt tehát, hogy újonnan kiválasztott népe, az angol, ezentúl köztársaságban éljen. Az Úr szemében nyilvánvalóan megbocsáthatatlan bűnnek minősülne, ha ő, Oliver koronát tétetne a fejére. „Mi hát a korona? – mondogatta tiszttársainak. – Toll csak az a férfiember fövegén." „Ami egyszer porba dőlt, azt nincs értelme feltámasztani" – magyarázta a londoni City vezetőinek. A világi uralkodók jelképei hidegen hagyták a katonaszentek vezérét.

Oliver Cromwell abszolút mértékű hatalma meghátrálásra kényszerítette a petíciókkal kilincselő politikusokat. Azzal igyekeztek kárpótolni magukat, hogy a fővédnököt világra szóló pompával újra feleskették, remélve, hogy Európa a ceremóniát mintegy koronázásként ismeri el. A puritán Cromwell hermelinnel szegélyezett bíborpalástot viselt, kezében ott ragyogott a jogar és az országalma. A szertartás forgatókönyve megegyezett a koronázáséval. Minden részletet aprólékosan kimunkáltak, hogy legalább „kalapos királyként" jeleníthessék meg a Lord Protectort, a félelmetes, új tengeri nagyhatalom fejét. Cromwellt ettől kezdve őfenségének (His Highness) kellett szólítani.

Halogatott restauráció

Lepergett az 1657-es esztendő, kezdetét vette 1658, de a katonák köztársasága jottányival sem került közelebb kitűzött céljaihoz. A vallási reformok és az államszervezés nagy kérdéseinek alkotmányos úton történő rendezése nem haladt. Angliát tartós és súlyos gazdasági válság is gyötörte: 1650 óta egyetlenegyszer sem volt jó az aratás. Az ország jövedelmeit meghaladták a kiadásai. Anglia megszállva tartotta Írországot és Skóciát, valamint terebélyesedő gyarmatbirodalmát. Irdatlan hajóhada is tengernyi pénzt emésztett fel. Akadozott a zsoldfizetés, repedeztek a rendszer pillérei, a vasbordájú alakulatok. Cromwell keserves lépésre szánta el magát. Elrendelte a harcosok kényszerkvártélyozását. Pontosan azt tette, amit Stuart Károly a gyűlölt személyes uralom éveiben, és ami a forradalom kirobbanásának egyik fő oka volt. És itt sem állhatott meg. A City bankjait kényszerkölcsönök folyósítására kötelezte. Azokhoz az eszközökhöz nyúlt tehát, amelyek ellen 1640-ben Anglia népe fegyvert ragadott.

Oliver Cromwell életének utolsó fél évéről keveset tudunk. Inasa, John Maidstone szerint a folyamatos intrikák, a családi tragédiák és saját hitbéli kételyei lassan felemésztették lelkierejét. A puritán harcos, Anglia „kalapos királya" 1658. szeptember 3-án hunyt el, de az angolok forradalma továbbra sem jutott nyugvópontra.

Károlyt 1649 januárjában végezték ki. Az új hatalom jogászai „népi istenítéletként" igyekeztek igazolni a példátlan eljárást. A koronás és a kalapos – vagy inkább sisakos – uralkodó halála között csaknem egy teljes évtized telt el. Ha a köztársaság korszaka az angolok számára valóban olyan sokkolóan és tűrhetetlenül despotikus rendszer lett volna, mint amilyennek a royalista szemléletű történetírás lefestette, akkor vajon mi a magyarázata, hogy 1658 szeptemberétől egészen 1660 áprilisáig, közel két évig nem került sor a Stuart-ház restaurációjára? Olyannyira nem, hogy az angol politikai nemzet legbefolyásosabb körei buzgón tovább kísérleteztek a köztársasági formán belül maradó közjogi lehetőségekkel. Csakis akkor szánták el magukat II. Károly visszahívására, amikor minden elképzelés csődöt mondott, amikor az újabb polgárháború réme kísértett. Anglia népe fokozatosan megbékélt Oliver Cromwell rögtönzött rendszerével, mert még a katonák kormányzata is jobban működött, mint I. Ká- rolyé, mert Anglia protestáns nagyhatalommá vált, és mert a fővédnök idején soha nem sejlett fel a rekatolizáció lidérce. A politizáló eliteknek be kellett látniuk, hogy Anglia új urai olyan eredményeket mutattak fel, amelyekről még az idealizált Tudorok sem álmodhattak. Cromwell meghódította Írországot és a zabolázhatatlan Skóciát, ahol immár angol katonák tartották fenn a rendet. A tengereken is az angol flotta lett az úr. Anglia a pápisták elleni világméretű küzdelem frontvonalában harcolt, és ez a tény is őszinte megelégedéssel, nemzeti büszkeséggel töltötte el a protestáns ország közvéleményét. Nyilvánvalónak látszott továbbá, hogy a katonaállam elviselhetetlen és illegitim rendszerét még a tisztek sem szánják maradandónak, és hogy a fővédnök fáradhatatlanul keresi a mindenki számára kielégítő megoldást, hogy számára nem hazug frázis a „gyógyítás és rendezés" nagy programja. Maguk is meggyőződhettek arról, hogy a vívódó Cromwell időről időre önként hajította el magától a politikai hatalmat, amely azonban „bumeráng módjára" – ez Trevelyan hasonlata – megannyiszor visszakerült hozzá. A parlament ugyanis egyelőre nem volt még képes arra, hogy önálló hatalmi központtá szervezze magát, amely többé nem szorul a Lord Protector védelmére, és amely nem csupán rombol, hanem építkezik is.

Cromwell halálát követően húsz hónapos hatalmi válság köszöntött Angliára. Az ország fej nélkül maradt. A fővédnöki cím formálisan örökletesnek minősült a katonai alkotmány szerint, így Cromwell fia, Richard telepedett apja örökébe. „Még a kutya sem ugat, oly nagy a nyugalom" – jegyezte fel az utódlás kapcsán a belügyminiszter. 1659 januárjában a parlament megerősítette Richard Cromwellt tisztségében. De immár nem egyhangú szavazással, csupán a családhoz tartozó tábornokok nyomására.

A parancsnokok azonban Oliver Cromwell nélkül nem tudtak mit kezdeni a hatalommal. Az alsóbb tisztikar és a legénységi állomány ismét radikalizálódott, a katonák szállásain a szekták fanatikus prédikátorai felváltva térítettek. 1653-ban a harcosok oszlatták fel a csonka parlamentet, ők vezették be a hadsereg kormányzatát. Ironikus, hogy a végjátékban, 1659. május 7-én is a katonák hívták össze azokat a még életben lévő képviselőket, akik egykoron a csonka parlamentben mandátummal rendelkeztek. Ez a lépés annak a ténynek a nyílt, őszinte, sőt önkritikus beismerése, hogy Anglia politikaformáló tényezői végképp kifogytak az ötletekből.

George Monck tábornok volt a Skóciát megszálló angol seregek parancsnoka. Fegyelmezett katona, de gyatra parancsnok. Ott volt Cádiznál, majd Rhé szigeténél, ahol az angolok csúfos kudarcot vallottak. A püspökök háborújában Károly seregében találjuk, amint hanyatt-homlok menekül a skótok elől. Majd a parlamenti erők fogságába esett, a Towerben várta ítéletét. Önként jelentkezett az Írországba induló seregbe. Szerencséjére éppen Cromwell lett a parancsnoka, így végre életében először hadi sikernek is a részese lett. Skóciában a rendfenntartást bízták rá, ezt a feladatot el tudta látni. Amikor a csonka parlament hajdani képviselői 1660 februárjában újból összetalálkoztak (kiegészült parlament), Monckot mind gyakrabban „a haza megmentőjeként" emlegették, a tábornok őszinte meglepetésére. Az utolsó protekto- rátusi parlament – gúnynevén: „összehívott parlament" – kínosan ügyelt az alkotmányos tradíciók betartására. A testület feloszlatta önmagát, hogy ki lehessen írni az új, katonai befolyásolástól mentes, szabad választásokat. A politikusok sugalmazására Monck volt az, aki – igaz, csak szóban – üzent a hollandiai Bredában száműzöttként tengődő II. Károlynak. A tábornok a hatályos törvény szerint nem bocsátkozhatott volna tárgyalásba a kivégzett uralkodó családjával. Az üzenet ezért mindössze eny- nyi volt: ő, Monck, hajlandó átvenni Károly levelét.

Ám már ennyi is elegendő volt. Károly 1660 áprilisában eljuttatta Monckhoz az ún. Bredai nyilatkozatot (Declaration of Breda). Ebben a majdani uralkodó apja halálos ítéletének aláíróitól eltekintve teljes amnesztiát és vallásszabadságot ígért. A Bredai nyilatkozat így lett a restauráció alkotmányos alapvetése. Májusban összeült az új parlament. A tábornokok sorban lemondtak rangjukról, és alávetették magukat a civil képviselőknek. Alig akadt tiszt, aki elmenekült volna a sorsa elől. Nem, a köztársaság nem a csatatéren esett el. Azok a problémák bizonyultak hatalmasabbnak nála, amelyek megoldására kísérletet tett. A katonák letették a fegyvert a civilek előtt, mert nem akartak újabb polgárháborút.

1660. május 29-én Károly hajója kikötött Doverben. A nemrég még körözött II. Károly csakis azért léphetett angol földre, mert a parlament előzőleg formálisan felkínálta neki apja elárvult trónját. Tudjuk, hogy Károly egy második Felton merényletétől tartott, de fölöslegesen aggódott. Alattvalói őszintén megörültek neki. Amikor Károly partra szállt, a puritán doveri polgármester a fogadóbizottság tagjaként díszes Bibliát nyújtott át neki. Károly kijelentette, hogy a „Szentírást a világon mindennél jobban szereti". Az alma nem esett messze a fájától. Az új király is notórius hazudozó volt.

Íme, ismét csak egy Stuart Károlyt találunk Anglia trónján. Nem változott volna semmi? Ellenkezőleg. Ez a trón többé nem volt ugyanaz a trón, miként a királygyilkos Anglia sem volt ugyanaz az ország. A restauráció jószerivel még kísérletet se mert tenni, hogy az órát visszaállítsa. Erre majd II. Károly öccse, a szerencsétlen II. Jakab (1685-1688) szánja rá magát. 1688-ban a dicsőséges forradalomnak elnevezett „engedetlenségi mozgalom" vet majd véget rövidke uralmának, hogy elejét vegye minden további abszolutista és rekatolizációs törekvésnek. Ezért tehát a maga abszurditásaiban sem túlzás, hogy az angolok puritán katona-köztársasága a britek parlamentáris és alkotmányos monarchiájához vezető út fontos állomásának minősül.

SZAKIRODALOM

Abbott, W. C.: The Writings and Speeches of Oliver. Oxford, Clarendon Press, 1988.

Ashton, Robert: The English Civil War: Conservatism and Revolution 1603-1649. London, Weiden- feld and Nicholson, 1978.

Aylmer, G. E.: Rebellion or Revolution? England 1640-1660. Oxford, Oxford University Press, 1986.

Clarendon, Edward Earl of: The History of the Rebellion and Civil Wars in England. Oxford, 1839.

Hill, Christopher: Az angol forradalom évszázada 1603-1714. Budapest, Kossuth Könyvkiadó,

1968.

Hill, Christopher: The World Turned Upside Down. London, Penguin, 1975.

Morrill, John (szerk.): Revolution and Restoration in England in the 1650s. London, Collins and Brown, 1992.

Russell, Conrad: The Causes of the English Civil War. New York, Oxford University Press, 1999.

Scarisbrick, J. J.: The Reformation and the English People. New York, Basil Blackwell, 1988.

Szántó György Tibor: Anglikán reformáció, angol forradalom. Budapest, Európa Könyvkiadó, 2000.

Szántó György Tibor: Anglia története. Budapest, Akkord Könyvkiadó, 2003.

Szántó György Tibor: Oliver Cromwell. Egy katonaszent élete és kora. Budapest, Maecenas Könyvkiadó, 2005.