Ugrás a tartalomhoz

A kora újkor története

Poór János (2009)

Osiris Kiadó

Lázár Balázs │ A HARMINCÉVES HÁBORÚ (1618-1648)

Lázár Balázs │ A HARMINCÉVES HÁBORÚ (1618-1648)

A 16-17. század fordulóján az európai államok számos belső és külső konfliktussal néztek szembe, amelyek azután elemi erővel lángoltak fel egy, kezdetben lokálisnak tűnő esemény, a cseh rendek felkelése után. A 17. század eleje egész Európában válságjelenségeket hozott felszínre: ezek különösen élesen jelentkeztek a széttagolt Német Birodalomban. A nemzetközi gazdaság súlypontja áttevődött az Atlantikumra, így a középkor egyik hagyományos kereskedelmi nagyhatalma, a Hanza-városok szövetsége a 16. század végétől hanyatlani kezdett, és a többi német város gazdasági és politikai helyzete is gyengült. Főként a birodalom déli és délnyugati részein tapasztalható az urbanizáció lassulása. Általában elmondható, hogy Németföldön a népesség a 16. század közepétől stagnált. A válságtünetekhez az éghajlatváltozás is hozzájárult: jelentős lehűlés kezdődött a 16-17. század fordulóján. A jeges, behavazott téli tájat jól adják vissza Brueghel festményei. A rossz termések és az állatok elhullása miatti éhínséget kísérő társadalmi nyugtalanság zsidók elleni pogromokhoz és boszorkányüldözésekhez, vallási intoleranciához vezettek. A vallási megosztottságot fokozta a kálvinizmus erősödése a birodalom nyugati és középső területein. A fejedelmek hatalma folyamatosan erősödött, a vallási kérdések összekapcsolódtak a tartományurak szuverenitási törekvéseivel. A birodalom különféle vallási enklávék tarka halmazává vált, amelyben mindenki tartott szomszédjától vagy a császártól. A birodalom lakói, legyenek bár fejedelmek, parasztok, prédikátorok, vándordiákok vagy polgárok, szinte várták már a kataklizmát, a nyugtalanságot lezáró vihart.

Az 1618-ban kirobbanó harmincéves háború elsősorban német területeket érintett, bár a Német Nemzet Szent Római Birodalmában zajló eseményekkel párhuzamosan számos más hadszíntéren is zajlottak harcok. Ilyen volt a régebbi keletű, de az 1620-as években újrakezdődő holland-spanyol konfliktus vagy a harmincéves háború utolsó szakaszában kirobbanó francia-spanyol háború, amely viszont túlnyúlt a vesztfáliai békén: azt csak a pireneusi béke zárta le 1659-ben.

A háború jellegzetes hadszíntere Németföld volt. A birodalom viselte a háború fő terheit, ezáltal a harmincéves háború a német történeti tudatban hagyta a legmélyebb nyomokat. Ez, tekintve a pusztítás ottani nagyságát, nem meglepő. Maga a háború is inkább egy járvány terjedésére emlékeztetett. Gyakran évekre beszorult egy-egy tartományba, amelyet a szabadjára engedett vagy egyszerűen fizetetlen és ellátatlan katonaság gyakorlatilag elpusztított. Bár mind kirobbanásában, mind a háború végét jelentő vesztfáliai békében fontos szerepet játszott a vallási kérdés, hiszen még a vesztfáliai békeszerződés is jelentős teret szentel a protestáns-katolikus kérdésnek, a harmincéves háború nem vallásháború volt. Erre a legkézenfekvőbb példa a katolikus Franciaország szerepe, amelynek első számú szövetségese a lutheránus

Svédország és számos német fejedelem volt, legfőbb ellensége pedig a spanyol király és a német-római császár (s természetesen német fejedelemségek sora). A harmincéves háború összeurópai szinten inkább nagyhatalmi vetélkedés volt, amelynek fő nyertese Franciaország és kisebb részben Svédország lett, de a német fejedelemségek császárral szembeni jogai is megerősítést nyertek. Ugyanekkor felnőtt néhány olyan középhatalom, mint Bajorország, Szászország, illetve talán a legfontosabb Branden- burg-Poroszország, amelyek a későbbi európai politikában jelentős szerepet játszottak.

A harmincéves háború hadművészete

Az itáliai háborúk során bebizonyosodott, hogy a lovagi hadviselés a múlté. Az idő a lőfegyverrel felszerelt gyalogos katonának dolgozott, amely fegyvernem harcászata a 16. század folyamán gyorsan fejlődött. A lőfegyver maga azonban nem sokat változott. Az 1525 körül Spanyolországban kifejlesztett kanócos muskéta egy-két apróbb változtatással együtt a harmincéves háború végéig uralta a csatatereket. E mintegy 15-20 font (8-10 kg) tömegű, rendkívül nehezen kezelhető, pontatlan, ám nagy pusztítóerejű fegyver mellett használták még a hasonló szerkezetű, de könnyebb arke- búzt és – főleg a lovasság – a rövid csövű karabélyt, valamint a különböző szerkezetű pisztolyokat. A muskéta megbízhatatlansága, csekély tűzgyorsasága miatt azonban még nagy számban volt szükség pikákkal felszerelt gyalogságra, amely védelmet nyújtott a lövészeknek. A pika számos változatát használták Európában, hol hosszab- bat, hol rövidebbet, átlagos hosszúsága 3,5-4,5 méter között váltakozott. A szálfegyverrel és lőfegyverrel felszerelt gyalogosok hatékony együttműködésének megteremtése volt a korszak harcászatának legfontosabb feladata. A spanyol katonai kultúrában 1530 körül megszületett a terciónak nevezett alakzat, amely kezdetben mintegy 3 ezer gyalogost tömörített, pikásokat és muskétásokat egyaránt. Nevezték „burgundi-magyar" harcrendnek is, mivel állítólag először 1532-ben állt fel így a császári sereg a törökök ellen. A tercio, bár óriási átütőerővel rendelkezett, nem tudta megtalálni a lövészek helyét a harcrendben. A nehézmuskétások általában a lándzsaerdő sarkán, a tercio „mandzsettáin" kerültek felállításra, ahol tűzerejük viszont kevésbé érvényesülhetett, míg az arkebúzosok ötsoros mélységben a pikások előtt álltak. Az általában tíz sor mélységben felálló muskétások bonyolult mozgással, az ún. kontramarssal oldották meg a folyamatos tüzelést. A döntést azonban általában a pikásokra bízták, a lövészek pusztán kisegítő szerephez jutottak. A terciót a spanyolok mellett elsősorban a katolikus államok hadseregei használták, így például a császáriak, a bajorok, de a breitenfeldi csatatéren a protestáns szász választó katonái is terciókat formáltak. A harmincéves háború folyamán a tercio egyre kisebbé és rugalmasabbá vált, és a lövészek-pikások aránya is a lövészek irányába módosult, de 1648 után gyakorlatilag eltűnt Európa csatatereiről.

A németalföldi felkelés során fejlődött ki az orániai vagy protestáns harcászat. Orániai Móric és Vilmos Lajos gróf a klasszikus auktorok és saját bőséges hadi tapasztalataik birtokában fejlesztették ki az Egyesült Tartományok seregeinek harcászatát. A tercio helyett taktikai alapegységként a holland haderőben a félezredet alkalmazták, amely jóval kisebb, ám szélesebb és rugalmasabb egység volt, mint a tömör spanyol tercio. A protestáns hadviselésben már számos korszerű elem jelent meg. A katonát alaposan kiképezték, belesulykolták a fegyverfogás szabályait, egyenruhát adtak rá, és a fegyelem szintjét is magasan tartották. A hangsúly immáron egyértelműen a lövészeken volt, akiket alapos kiképzéssel a minél nagyobb tűzgyorsaság elérésére sarkalltak. A protestáns hadművészet továbbfejlesztője, illetve meghaladója, II. Gusztáv Adolf svéd király (1611-1632), maga is az orániai hadi iskola neveltje, az 1630-as évekre hadseregét a harmincéves háború leghatékonyabb fegyveres erejévé fejlesztette. A svéd zászlóalj mindössze 330 főt számlált, de a széles harcrend és a lövészek hatékony kiképzése pusztító erejű sortüzek leadását tette lehetővé. A lövészek három sorban álltak fel a pikások előtt. Remek kiképzésük és könnyebb muskétáik lehetővé tették a folyamatos sortüzeket. Megoldotta védelmüket is, mivel ha az ellenség már közel volt, össztüzet adtak le, és behúzódtak a pikások mögé. Az alapos kiképzés révén a manőver harci körülmények között is olajozottan zajlott. Gusztáv Adolf általában három-öt zászlóaljat tömörített egy dandárba. A 17. század végére ebből a svéd harcászatból kifejlődött vonalharcászat vált uralkodóvá egész Európában. A pikások azonban lassan eltűntek, mivel a szuronyos puska fokozatosan megoldotta a lőfegy- veres katona védelmét.

A gyalogság fejlődéséhez hasonló utat járt be a lovasság. Szerepe ekkorra már kiegészítő jellegűvé vált, főleg a lovasok helytelen, túlságosan is szabályozott alkalmazása miatt. A nehéz vértes lovasságot lőfegyverekkel szerelték fel, ám a bennük rejlő lendület kihasználása helyett a tercióhoz hasonló óriási, tömör alakzatokban vetették be őket. Roham helyett a lovasok az ellenséges arcvonal előtt bonyolult körforgásba, karakolba fogtak: az első sor kilőtte fegyverét, hátraügetett tölteni, aztán lőtt a második sor, és így tovább, mígnem az első sor a már töltött fegyverrel ismét sorra került. A csatatéren a lovasság taktikai alapegysége a svadron (escadron) volt. A spanyol és császári hadseregben a svadron jóval nagyobb volt, mint a németalföldi seregben, ahol mindössze 125 lovasból állt.

Gusztáv Adolf a svéd lovasságnál megszüntette a karakolt, a lovasok a sortűz leadása után vágtában rohantak az ellenségre, ezáltal a svéd lovas fegyvernem hatékonyabbá vált, mint a kor addigi legjobb lovassága, a német „pappenheimek". Az 1631. szeptember 17-én vívott breitenfeldi csatában a svéd gyalogság sortüzeivel megingatta a karakolírozó „pappenheimeket", míg a svéd lovasság lendületes rohammal elűzte a császári lovasságot a csatamezőről. A hagyományos vértes lovasság felszerelésén mind az orániai, mind a svéd hadviselés jelentősen könnyített. A szó szoros értelmében vett könnyűlovasság a nyugat-európai hadszíntereken azonban először a császári hadseregben jelent meg. A török elleni harcban megedzett, az oszmán hadviselés számos elemét eltanuló, laza kötelékekben harcoló magyar vagy délszláv katonaelemek fontos kiegészítőjévé váltak az alapvetően nehézkes császári hadseregnek. Felderítésnél, portyázásnál és rajtaütéseknél óriási segítséget jelentettek a reguláris erőknek. A lovasság és a gyalogság közötti átmeneti fegyvernem is megjelent a 17. század elején: ők voltak a dragonyosok, akik lóháton közelítették meg az ellenséget, ám gyalogosan, a gyalogság fegyvereivel harcoltak. A későbbiekben egyre inkább egyfajta átmeneti, „középnehéz" lovasságként vetették be őket, gyalogos alkalmazásuk háttérbe szorult.

A tüzérség ebben a korszakban még nem vált önálló fegyvernemmé. A tüzérségi eszközöknek viszonylag széles skáláját ismerték, a tábori lövegek már elnyerték klasszikus formájukat: kerekeken mozgatható, ágyútalpra szerelt, gyújtólyukkal ellátott eszközök voltak, de számos, a későbbi egységesítés során eltűnt, különös, nemegyszer meghökkentő formájú tüzérségi eszközt is használtak. A lövegeket már az általuk kilőtt lövedék súlya szerint csoportosították: a csatatereken rendszerint 6-12 fontos lövegeket alkalmaztak. A fő probléma inkább a löveganyag alkalmazásának kiforratlanságában rejlett. A csatatéren rendszerint egy tömegben vetették be a tábori tüzérséget. A harcrend felvételekor óriási üteget alkottak a rendelkezésre álló eszközökből, amelyek azonban visszavonulás esetén gyakran teljes egészében az ellenség kezére kerültek. A szervezeti keretek sem alakultak még ki: a tüzérek még nem is számítottak katonának, hanem mesteremberek voltak, akik a legjobban fizető ügyfél szolgálatában dolgoztak. Gusztáv Adolf természetesen a tüzérség fejlődését is elősegítette: a korábbi, a csatamezőn egy tömegben történő alkalmazás helyett tüzérségét szétszórta a dandárok vagy zászlóaljak térközeiben, így azok közvetlenül tudták támogatni a gyalogsági harcot. A svéd tüzérség a könnyű lövegek révén jóval mozgékonyabb is volt, mint a korszak bármely más tüzérsége. Szervezetileg is betagolódott a svéd hadseregbe. A várharcok, vagyis az állandó erősségek ostroma és védelme jelentette a kor tüzérségének első számú alkalmazási területét. Itt vetették be elsősorban a nagyméretű és pusztító erejű, 30-60 fontos mozsarakat, tarackokat, bombavetőket. A 16. században az ostromtüzérség megjelenése hamarosan megváltoztatta a várak, erődök felépítését: a tornyok helyébe bástyák léptek, eltűntek a lovagvárak magas falai. Az erődök már szinte belesimultak a tájba. A várépítészet különböző iskolái (óolasz, újolasz, német) mellett a 16-17. század fordulóján Orániai Móric kidolgozta az ostromok elméletét is. Ennek ellenére a hosszadalmas, nagy anyagi és emberi erőforrásokat igénylő ostromokat igyekeztek elkerülni, egy megerődített helyet inkább rajtaütéssel, hadicsellel vagy egyszerűen kiéheztetéssel próbáltak birtokba venni. A harmincéves háborúban viszonylag kevés módszeres ostromot folytattak, de éppen e háború tanulságai miatt a 17. század végére kialakult raktár- és ellátásközpontú hadviselés lényegét már a megerődített helyek építése, védelme vagy ostroma jelentette.

Az 1660-1670-es évekig, Gusztáv Adolf és Albrecht Wallenstein átmeneti megoldásait leszámítva, az európai hadseregeknél nem alakult ki központi ellátás. A felvonult seregek létszáma már gyakran elérte a 25-30 ezer főt, ráadásul a hadjáratok sokszor évekig elhúzódtak, viszont a hadviselő felek anyagi lehetőségei rendszerint sokkal hamarabb kimerültek. A hadvezérek ekkor vagy megpróbálták saját zsebből finanszírozni a katonák zsoldját és ellátását, vagy rászabadították embereiket a hadszíntér lakosságára. A harmincéves háború majdnem minden borzalma ez utóbbi „módszerre" vezethető vissza. A kora újkori államok már kénytelenek voltak katonák tízezreit fegyverben tartani, de az akut pénzhiány mellett a bonyolult logisztikai kérdésekkel sem tudtak még megbirkózni.

Kezdetben a hadkiegészítést és felfegyverzést sem az állam végezte, hanem nagy hatalmú zsoldos vállalkozók. Az örökös tartományokban a szervező, aki azért általában tapasztalt katona volt, ezredesi császári pátens birtokában fogott bele egy regiment kiállításába. Elindultak a toborzók, akik piacokon, vásárokon, falvak, városok főterén igyekeztek minél több jó kiállású, fiatal és egészséges jelentkezőt verbuválni. A tisztikart a vállalkozó állította össze. Az alacsonyabb rangú tiszteket maga is kinevezhette, ám kapitánytól felfelé a császár iktatta be a tiszteket, akiket az ezredes terjesztett fel. Az ezreden belül az ezredes egyébként pallosjoggal is rendelkezett, és ő határozta meg az egyenruhát, a felszerelést, a zsold nagyságát. Miután összegyűlt az elvárt létszám (egy gyalogezred általában 2,5-3 ezer főből állt), a hadbíró (soltész) feleskette az újoncokat a hadi cikkelyekre. Majd az ünnepélyes szemle, a mustra következett. A vállalkozó az ezred felállításának költségét rendszerint meghitelezte a kincstárnak. A hasznot általában a hadizsákmányból, hadisarcokból, esetleg birtokadományokból, zálogba vett kamarai birtokokból, címektől stb. remélte. A háború későbbi szakaszaiban már egyre nehezebb volt a szükséges emberanyag előteremtése. Az örökös tartományok rendjeitől ekkor az uralkodó meghatározott újonckvótákat követelt. A megszavazott létszámot azután a tartományok elöljárói lebontották a községekre, amelyek kötelesek voltak bizonyos számú újoncot biztosítani. A fogdmegek rendszerint éjszaka erőszakkal vitték el katonának a falusi bíró által önkényesen kiválasztott lakosokat. A módszer nagy hátránya volt a szökések óriási száma. A katonának fogott legényeknek csak töredéke érte el ezredét. Svédország ezért már a 16. század végén kifejlesztett egy újszerű hadkiegészítési rendszert (erről alább lesz még szó).

A háború legfontosabb hozadéka azonban az állandó hadseregek megjelenése volt. A zsoldosok egy részét a háború végeztével már nem eresztették szélnek, hanem békeidőszakban is fennálló alakulatokat hoztak létre. A császár hadseregének legrégebbi, az 1620-as években alapított vértesezredei a számtalan átszervezés és átnevezés ellenére egészen a birodalom összeomlásáig fennálltak.

A Német Birodalom a harmincéves háború előestéjén

A már a késő középkorban is rendkívül széttagolt birodalom a 16. század reformációs hulláma, majd az augsburgi vallásbéke révén a 17. század elejére vallásilag is megosztottá vált. A protestánsok maguk sem voltak egységesek: a századfordulón lendületet kapott a kálvinizmus. Pfalz, Brandenburg, Hessen-Kassel fejedelmei áttértek az új, reformátusnak nevezett hitre. A délnémet területeken és az osztrák örökös tartományokban a jezsuiták és a kapucinus rend a császárok hol passzív, hol aktív támogatásával az ellenreformáció minden eszközével őrködtek a katolicizmus felett, és üldözték az „eretnekeket". A megosztott birodalomban a tartományi fejedelmek ligákba, szövetségekbe tömörültek, amelyek vallási alapon szerveződtek, de a hatalmi érdek bármikor felülírhatta a vallási hasonlóságokat vagy különbségeket. Az 1608. évi birodalmi gyűlés kudarcba fulladt, a török elleni segélypénzeket a már lassan évszázados szokásoktól eltérően nem szavazták meg a protestáns rendek és a birodalmi városok, sőt kivonultak a gyűlésről, megalakítva a Protestáns Uniót. Elégedetlenségük és fenyegetettségérzetük elsődleges oka a Donauwörth városában egy körmenet miatt kirobbant katolikus-protestáns villongás volt, amelynek során a katolikus bajor fejedelem megszállta a várost, és tartományához csatolta. Az unió vezetőjéül a pfalzi fejedelmet választották, de a protestáns szász választó kívül maradt. Válaszul a katolikus fejedelmek 1609-ben I. Miksa bajor herceg (1597-1651) vezetésével megalakították a Katolikus Ligát, de önállóságuk megőrzése érdekében a császárt kifejezetten kizárták a szövetségből. Ugyanebben az évben a két tömb, illetve a császár fegyveresen is szembekerült egymással a Jülich-Kleve nevű alsó-rajnai kicsiny hercegség örökösödési vitájával kapcsolatban. A vallási és hatalmi érdekek szétválását jól mutatja, hogy a császár a protestáns szász herceg öröklését támogatta a kálvinista pfalzi választófejedelemmel és Brandenburggal szemben.

Már ekkor általános európai háború fenyegetett, mivel IV. Henrik francia király (1589-1610) kész volt beavatkozni a protestáns német fejedelmek oldalán, ellene viszont a németalföldi spanyol sereg készült felvonulni. A király halála azonban egyelőre elhárította az összeurópai konfliktust. A széttagolt birodalom rendezetlen viszonyai révén hasonló lőporoshordója volt Európának, mint a Balkán 1914-ben. A fejedelmek zsoldosokat fogadtak, a városokat megerődítették, mindenki lázasan készült az elkerülhetetlen háborúra. A szikra végül a birodalom egyik távoli részében, a Cseh- Morva Királyságban robbant ki. Abban az országban, ahol a huszitizmus tradíciója révén a reformáció szinte akadálytalanul terjedt. II. Rudolf császár (1576-1612), akinek korábban öccse, Mátyás és a vele szövetkezett magyar, osztrák és morva rendek pusztán Csehország kormányzását hagyták meg, még 1609-ben kénytelen volt ún. felséglevelet kiadni, amelyben garantálta a cseh rendek szabad vallásgyakorlását, illetve a városok szabad templomépítését. A protestáns rendek jogai felett a defenzo- rok őrködtek, akik jogsérelem esetén összehívhatták a rendi gyűlést. A rendezés azonban nem terjedt ki azokra a nemesekre és polgárokra, akik egyházi birtokokon éltek. Az 1610-es évek elején templomaikat lerombolták. Rudolfot hamarosan lemondatták a cseh trónról is, ahol öccse, cseh királyként II. Mátyás (1611-1619) követte, aki szintén nem tudta a békétlenséget megszüntetni.

A cseh protestánsok legnagyobb félelme a Habsburg öröklési rendben a gyermektelen Mátyás után a trónon következő stájer Ferdinánd főherceg hatalomra kerülése volt. A jezsuiták által nevelt, harciasan katolikus Ferdinánd főherceg 1599-ben, amikor a török inváziója fenyegette tartományát, a legnagyobb veszély idején bezáratta a grazi protestáns templomot. Az egyházi birtokon élő cseh nemesek sérelmei miatt a defenzorok 1617-ben összehívták a cseh és a morva rendi gyűlést, amely egy panasziratot állított össze. A súlyos beteg Mátyás Ferdinánd követelésére visszautasította a panasziratot, mire 1618. május 23-án a prágai kancellária ablakából cseh nemesek egy csoportja Thurn gróf vezetésével kivetette (defenesztrálta) Martinic és Slava- ta császári tanácsost. A cseh felkelők tudatosan utánozták a husziták által elkövetett 1419-es defenesztrációt. Csodával határos módon mindketten túlélték az esetet. A katolikus propaganda szerint az Úr egyik angyala mentette meg őket, míg a protestánsok szerint egyszerűen egy trágyadombra estek.

A háború cseh szakasza

A prágai események után a cseh-morva rendek ideiglenes, 30 fős kormányt alakítottak, és lázas hadszervezésbe kezdtek. Elszántságukat demonstrálandó, a császár békéltető követét, Khlesl bíborost fogságba vetették. 1619 tavaszán Alsó- és Felső-Auszt- ria rendjei és városai szintén fellázadtak az 1619 márciusában trónra lépő II. Ferdinánd császár (1619-1637) ellen. Bethlen Gábor erdélyi fejedelem (1613-1629) a szultán jóváhagyásával táborba szállt a Habsburgok ellen. Ugyanezen év nyarán a csehek és szövetségeseik körülzárták Bécset. A Habsburgok szerencsecsillaga hanyatlani látszott, bár Ferdinándot a katolikus többségű választófejedelmi kollégium 1619-ben császárrá választotta. A felkelő cseh-morva-sziléziai rendek viszont elkövettek egy óriási hibát: augusztusban a kálvinista V. Frigyes pfalzi választófejedelmet (16101623) hívták meg a trónra. A protestáns fejedelmek egy része ezért inkább a császár mellé állt, vagy legalábbis semleges maradt a kirobbanó háborúban. A szász fejedelem prédikátorai nagyobb dühvel beszéltek a kálvinista Frigyesről, mint a „pápista" császárról. A Protestáns Unió egyenesen megtagadta a közösséget Frigyes csehországi vállalkozásával kapcsolatban, még a pfalzi fejedelem apósa, I. Jakab angol király (1603-1625) is óvakodott a nyílt fellépéstől. Ellenben II. Ferdinánd sokkal ügyesebb diplomáciát folytatott. Maga mellé állította a Katolikus Ligát és néhány nem túl súlyos feltétel mellett vezetőjét, a bajor herceget, Miksát, akinek a legfőbb célkitűzése a pfalzi fejedelemség és azon keresztül a választófejedelmi cím megszerzése volt.

A Habsburgok másik, spanyol ága is hamarosan bekapcsolódott a háborúba. A németalföldi sereg Spinola vezetésével betört Pfalzba, és 1620 nyarán megszállta Frigyes országát. A bajor-császári sereg eközben megtörte az osztrák rendek ellenállását, Bethlen Gábor pedig vonakodott erőit kockára tenni a csehek érdekében. 1620. november 8-án csaptak össze a felkelőkkel Prága kapui előtt, a Fehér-hegyen a császári-bajor seregek a tapasztalt Tserclaes von Tilly generális vezetésével. Ernst Mans- feld gróf, a felkelők parancsnoka az orániai harcrend szerint állította fel erőit, míg Tilly spanyol módon terciókat formált, amelyek a csata elején egyetlen erőteljes lökéssel áttörték a csehek és szövetségeseik arcvonalát. Képzetlen és gyakorlatlan csapatokkal az orániai taktika nem működött. Másfél óra alatt eldőlt a felkelés sorsa. A rövid uralkodása miatt gúnyosan csak „téli királynak" hívott Frigyes elhagyta az országot, de Pfalzba sem tudott visszatérni, hontalanná vált.

A császári megtorlás kíméletlen volt. A cseh arisztokráciát szó szerint lefejezték. A kivégzések, vagyonelkobzások és száműzetések nagy port vertek fel Európában. A magyar rendek köreiben még a későbbi századokban is a „cseh lábra állítástól" tartottak a legjobban. Az elkobzott birtokokat a császár tömegesen adományozta vallon, spanyol, német zsoldosvezéreinek vagy hivatalnokainak, köztük Wallensteinnek. Wallenstein egy kelet-csehországi protestáns kisnemesi családból származott, de egy előnyös házasság érdekében katolizált. A cseh felkelés kitörésekor egy morva ezredet vezetett, ám Olmützben meggyilkolta egyik alvezérét, és a hadikasszát magához véve átállt a császári oldalra. Az uralkodói adományok mellett potom pénzért felvásárolta az elkobzott birtokok jó részét. 1623-ban ismét jó házasságot kötött, midőn elvett egy Harrach grófnőt. Csehország negyede közvetlenül vagy közvetetten Wal- lenstein-birtok lett.

A felkelés leverése után a Habsburgok uralma tovább szilárdult az örökös tartományokban és a Cseh-Morva Korona országaiban. Ferdinánd 1621-ben oszthatatlannak nyilvánította az osztrák ház birtokait, a főhercegek ezentúl nem örökölhettek külön tartományokat. 1627-től a cseh tartományok rendi gyűlései kénytelenek voltak lemondani a királyválasztás jogáról és befogadni a katolikus egyház képviselőit is.

A háború első szakasza II. Ferdinánd és I. Miksa, vagyis a két legerősebb katolikus uralkodó sikereivel fejeződött be. 1621 májusában Mainzban a császár követelésére a megrettent német fejedelmek kimondták a Protestáns Unió megszüntetését. A korszak hadviselési viszonyai azonban senkinek sem tették lehetővé az egyértelmű győzelmet. Mansfeld gróf és szövetségesei újabb sereget gyűjtöttek a Rajna mentén és Badenben. A háború hamarosan átterjedt a birodalmon kívülre is, ugyanis lejárt a spanyolok és hollandok között 1609-ben kötött fegyverszünet, a harc itt is újrakezdődött, kezdetben a spanyolok sikereivel. Spinola generális 1625-ben hosszas ostrom után elfoglalta Breda városát. Svájcban, Veltlin kantonban véres protestáns-katolikus vallásháború kezdődött, amelyben a katolikusokat a spanyolok, a protestánsokat a franciák támogatták. A háborúba ismét bekapcsolódott Bethlen Gábor erdélyi fejedelem. 1621 nyarán Bethlen lovas hajdúi portyáikkal Bécs környékét pusztították, míg a fejedelem ismét Pozsonyt ostromolta. 1621 szilveszterén végül Bethlen Gábor Ni- kolsburgban rendkívül kedvező békét kötött a császárral. Mindeközben Spanyolország és a császár ellen a hatalmát megszilárdító Richelieu bíboros egy angol-holland- francia-dán szövetséget szervezett, illetve bátorította a protestáns német fejedelmeket a háború folytatására.

A dán szakasz: Wallenstein felemelkedése

A protestantizmus következő bajnoka, a Habsburgok elleni küzdelem zászlóvivője ezúttal a becsvágyó IV Keresztély dán király (1588-1648) lett. A Hágában 1625-ben megkötött dán-holland-angol szövetség értelmében a király és Mansfeld gróf ismét – főleg angol pénzen – sereget vezethetett a császár ellen. A Habsburgok sem tétlenkedtek. Wallenstein ekkor mutatta meg először szervezőképességét: mintaszerűen működő csehországi birtokaira és saját hadiműhelyeire támaszkodva negyvenezres sereget állított, amely a császárnak jóformán egyetlen tallérjába sem került. Wallenstein ezt a sereget, szemben Mansfeld ad hoc módon ellátott zsoldosaival, a megszállt területek, téli szállások rendszeres adójával élelmezte és fizette. Egyidejűleg korlátozta katonái önkényeskedését. Mindezekért cserébe az uralkodó különleges jogokat ruházott rá, hadseregében teljhatalmat élvezett, és a kivetett hadisarcokból tekintélyes nyereségre is szert tett. Hamarosan kiderült, hogy a szervezésen felül a hadvezetéshez is kitűnően ért. 1626-ban a lutteri csatában Tilly segítségével vereséget mért a dán királyra, aki kénytelen volt Dániába visszatérni, majd ősszel Sziléziában is győzött Mansfeld ellen. Az ellátatlan protestáns sereg gyakorlatilag feloszlott. Mansfeld pár ezer katonájával, sarkában Wallensteinnel, Magyarországra szorult, ahol október 2.-án egyesült a háborúba immáron harmadszor bekapcsolódó Bethlen Gábor csapataival. Bethlen pár nappal korábban a drégelypalánki mezőn szembekerült Wallensteinnel, ám a császáriak olyan erősnek ítélték Bethlen állásait, hogy inkább nem vállalták a csatát. Az óvatos fejedelem, ahogy általában mindenkién, ezúttal Wallenstein eszén is túljárt. A császári fősereg pestisjárvány miatt kénytelen volt elhagyni az országot, de Mansfeld is távozott, majd még ugyanabban az évben elhunyt. Bethlen megelégedett az elért eredményekkel, és még ugyanezen év decemberében megerősítette a császárral a nikolsburgi békét Pozsonyban. A dán király 1629-ben Lübeck- ben kényszerült békét kötni a császárral. Rövid ideig a teljes birodalom Ferdinánd, de inkább Wallenstein lábai előtt hevert, aki egyre merészebb terveket szövögetett. Már 1628-ban ostrom alá vette a fontos északi-tengeri kikötőt, Stralsundot, de a dán és svéd flotta ekkor meghiúsította terveit, amelyek egy északnémet tengeri hatalom kiépítésére irányultak. Mindenesetre a cseh nagyúr felvette a „Baltikum és az Óceán generalisszimusza" címet. Wallensteint a császár elhalmozta egyéb, tényleges hatalmat is jelentő címekkel és rangokkal: először Friedland és Sagan hercege lett, majd a dánbarátsága miatt elűzött mecklenburgi fejedelem hercegségét is megkapta zálogbirtokul. Ezáltal önálló birodalmi tényezővé vált, aki gyakorlatilag saját külpolitikát folytatott. Ez már a katolikus fejedelmek számára is tűrhetetlen volt, akik önállóságukat féltették Wallensteintől. A generalisszimuszt ugyanis nem feszélyezte semmiféle birodalmi előjog. A liga tagjait ugyanolyan keményen megadóztatta, mint a protestáns államokat.

1629-ben II. Ferdinánd elbizakodottságában nagy hibát követett el: kiadta resti- túciós rendeletét, amelyben elrendelte az 1552-től szekularizált egyházi birtokok visszaadását, és visszavonta I. Ferdinánd (1556-1564) deklarációját is, hogy a tartományi rendek az egyházi fejedelemségekben gyakorolhatják az evangélikus vallást. Az ediktum gyakorlatilag megsemmisítette volna a protestáns fejedelmek uralmát, mivel óriási területek visszaszolgáltatásáról volt szó. Maga Wallenstein is helytelenítette a restitúciós ediktumot, mivel hadseregében szép számmal szolgáltak protestánsok is, akiket egy ilyen radikális döntés könnyen az ellentábor karjaiba kergethetett. 1630-ban Miksa bajor herceg, miután háborús céljait elérte, vagyis megkapta Pfalz egy részét és a választói méltóságot, az ellenzék élére állt, és a protestáns és katolikus fejedelmeket egyaránt képviselve elérte Wallenstein menesztését a császári hadak éléről. A bajorok felvették a kapcsolatot a franciákkal is. Richelieu és Miksa 1631-ben titkos szerződést kötött a Habsburgok ellen, amely azonban a svéd invázió miatt ekkor még nem realizálódhatott. A későbbi szoros bajor-francia viszony kiindulópontja azonban ez a megegyezés volt. Ugyanekkor a bíboros élénk diplomáciai aktivitást fejtett ki egy másik európai protestáns hatalom, a svédek megnyerésére a háborúba való beavatkozásra. Első lépésben francia közvetítéssel Gusztáv Adolf svéd király békét kötött a lengyelekkel. Mivel a teljesen kimerült és megfélemlített protestáns fejedelmektől nem remélhetett támogatást, Gusztáv Adolf francia segélypénzt kapott hadjáratának finanszírozására, továbbá Hollandia anyagi támogatását is élvezhette.

A svéd szakasz

Hosszú dán fennhatóság után I. (Vasa) Gusztáv (1523-1560) 1523-ban visszaállította az önálló svéd államot. A gyér lakosságú ország viszonylagos társadalmi és vallási homogenitása miatt ideális terep volt egy klasszikus katonaállam megteremtéséhez. A Vasa-dinasztia ki is használta ezeket a lehetőségeket: a tizenötödik életévüket betöltött férfiakról a lelkészek névjegyzéket vezettek, majd a jegyzékekből sorshúzás útján kijelölték a katonai szolgálatra kötelezetteket. Ezáltal a svéd királynak mindig elég katona állt rendelkezésére, akikre nagy szüksége volt a lengyelek, dánok és oroszok ellen a Balti-tenger feletti hegemónia megszerzéséért vívott 16. századi háborúk során. A svédek azonban csak a hadsereg magját képezték. II. Gusztáv Adolf seregében mindig nagy számban harcoltak idegen nemzetiségű zsoldosok (főleg németek és skótok), de a király elsősorban a kiváló harcértékkel és nagy morális tartással rendelkező hazai ezredekre támaszkodott. Az 1632-es lützeni csatában a svéd Kék Ezred gyalogsága a császári lovasság ellen szó szerint az utolsó emberig harcolt, a zászlót körülvevők a csata végére mind egy szálig elestek. A tisztikart általában svéd nemesek alkották, akik számára az állam szolgálata jelentette kiváltságaik forrását.

A sikerek nem is maradtak el: a svédek 1613-ra fokozatosan megszerezték riválisaiktól Észtországot, Finnországot, Ingermannlandot. 1629-ben kedvező békét kötöttek a lengyelekkel, de a svéd flotta már az Északi-tengeren folyó háborúba is beavatkozott, amikor részt vett az ostromlott Stralsund felmentésében. Rügen szigetén a svédek támaszpontot hoztak létre.

A hágai szerződés nyomán Gusztáv Adolf 12,5 ezer gyalogosból és 2 ezer lovasból álló serege 1630. július 4-én szállt partra Usedom szigetén, az Odera torkolatában. A svéd király, tanulva a háború eddigi szörnyű tapasztalataiból, alaposan megszervezte hadseregének ellátását, ezért először egy stabil hadászati bázist alakított ki Elő- Pomerániában. A császári seregek Tilly vezetése alatt rendkívül lassan gyülekeztek, mivel Wallenstein leváltásával Mecklenburg és Csehország erőforrásai egyaránt kiestek. Gusztáv Adolf 1630 végére fokozatosan megszerezte az Odera teljes torkolatát és Stettin fontos kikötőjét. Miután a svédek bizonyították komoly szándékaikat, az 1631. január 23-i barwaldei szerződés értelmében a franciák évi egymillió livre fizetésére kötelezték magukat, a svéd király pedig ígéretet tett 30 ezer gyalogos és 6 ezer lovas kiállítására „az elnyomott birodalmi rendek helyreállítására". Richelieu mint a katolikus egyház egyik főméltósága egyetlen kikötést tett az „eretnek" svéd királlyal kötött megállapodásában: a svédek kötelesek voltak a birodalom katolikus alattvalóinak vallásszabadságát tiszteletben tartani.

A svédek a folyó szállítási lehetőségeit kihasználva lassan terjeszkedtek dél felé az Odera mentén. A kivérzett és megfélemlített protestáns német fejedelmek igyekeztek inkább a semlegességre törekedni. A lipcsei konvent mindössze egy függetlenségüket garantáló hadsereg felállítását mondta ki. A császár számára már ez is elfogadhatatlan volt, ezért a regensburgi birodalmi gyűléssel törvénysértőnek nyilváníttatta azt. Tilly vezetésével mintegy 40 ezer fő vonult 1631 tavaszán a svédek ellen. Hamarosan Gusztáv Adolf német zsoldosokkal megerősített serege elérte a fontos Frankfurt an der Odert, amelyet ostrom alá vett. Mivel ekkorra már a császár egyik legfontosabb tartományát, Sziléziát fenyegette, Tilly kénytelen volt félbehagyni a lázadó protestáns város, Magdeburg ostromát és a svédek ellen vonulni. Gusztáv Adolf azonban ekkor még kitért a csata elől. Tilly folytatta Magdeburg ostromát, és 1631 áprilisában elfoglalta. A városban borzalmas atrocitások történetek, Magdeburg lakosságának nagy részét a császáriak lemészárolták. Az eddig habozó és kivárási politikát folytató protestáns fejedelmek a város sorsát látva Gusztáv Adolf zászlaja alá siettek, aki közben elfoglalta Frankfurtot. Az őrséget itt is mind egy szálig levágták, és az egyébként protestáns várost kíméletlenül felprédálták. A brandenburgi választó megegyezett a királlyal, hogy jókora hadisarcért cserébe a svéd sereg elkerüli területeit. Ezáltal a háború anyagi alapja is megteremtődött. A szász választó, I. János György (1611-1656) viszont teljes seregével csatlakozott a svédekhez. Gusztáv Adolf 1631 szeptemberére már elég erősnek tartotta magát a csatához, és megindult a Lipcse alatt táborozó Tilly ellen. 1631. szeptember 17-én Breitenfeldnél csapott össze a 47 ezer fős svéd-szász sereg a mintegy 40 ezres császári haddal. Tilly reménykedett benne, hogy jól megválasztott állása elriasztja a svédeket a csatától. Nem így történt. Gusztáv Adolf átkelt a két sereg között húzódó Lober-patakon, és támadásba lendült, bár a császári vértesek majdnem katasztrófává tették az átkelést. Utána viszont a svédek vertek szét egy túlságosan előremerészkedő terciót. A király előrelátóan az elég alacsony harcértéket képviselő szászokkal külön csatarendet vetetett fel. Valóban, a szászok már a csata elején pánikszerűen megfutamodtak. Később viszont Gusztáv Adolf csapatai taktikai fölényük és nagyobb tűzerejük révén fokozatosan felülkerekedtek a császáriakon. Pappenheim vérteseinek karakolírozását a svéd muskétások vérbe fojtották. Délutánra a svéd jobbszárny a császáriak mögé került, és ez végleg eldöntötte a csatát. Tilly 13 ezer katonája mellett teljes tüzérségét is elvesztette. Felbomló seregének egy részét fellázadt parasztok ölték meg.

Breitenfeld után a protestáns tábor egy csapásra feltámadt: a szászok benyomultak Csehországba, elfoglalták Prágát is. Gusztáv Adolf szintén feladta addigi óvatos hadviselését, és nagyszabású offenzívába kezdett a Majnától délre fekvő katolikus területek, elsősorban Bajorország ellen. A király ekkorra már nem titkoltan egy svéd főség alatt álló, „evangélikus Német Birodalom" megteremtésén fáradozott, illetve az északnémet tengerparti részek végleges svéd annexióját készítette elő. Az így kisemmizett protestáns fejedelmeket Rajna-vidéki egyházi birtokokkal kárpótolta volna. Tilly óriási erőfeszítések árán ismét 40 ezres sereget állított fel, amellyel a Lech vonalán kívánta útját állni a svéd offenzívának. Gusztáv Adolf azonban rövid harc után, amelyben Tilly halálos sebet kapott, kierőszakolta az átkelést, és betört Bajorországba, elfoglalta Münchent, majd bevonult Nürnbergbe. Mindeközben a császár kénytelen-kelletlen újra Wallensteinhez folyamodott segítségért. Az ismét teljhatalmat élvező cseh nagyúr 1632 elején óriási szervezőmunkát végzett. Az új sereg élén először a szászokat vetette ki Csehországból, majd betört Szászországba, hogy a svéd királyt kicsalogassa a bajor területekről. Mivel Wallenstein a svédek hátát fenyegette, a király kénytelen volt ellene vonulni.

Egész Európa lélegzet-visszafojtva várta a korszak két katonai zsenijének összecsapását. Hosszas manőverezés után erre a Lipcsétől 18 kilométerre fekvő Lützen városánál került sor, 1632. november 16-án. A király tartotta magát szokásos agresszív hadviselési stílusához, és ő lépett fel támadóan 17 ezres hadserege élén. Wallensteinnek nagyjából 20 ezer fő állt rendelkezésére. Mikor kora hajnalban Gusztáv Adolf lóra szállt, tisztjei kérlelték, hogy ezúttal öltsön vértet. „Az Úr az én páncélom" – válaszolta erre a király. Az óriási köd eleinte kérdésessé tette az összecsapás létrejöttét, de lassan javultak a látási viszonyok. A csata elején a jól beásott császáriak ellen a svédek több sikertelen rohamot is vezettek. Wallenstein ellentámadást indított, amelyet a király egy vértesezred élén személyesen kívánt elhárítani. A gyors lovon ülő, rövidlátó Gusztáv Adolf véletlenül az ellenséges lovasság kötelékeibe keveredett. A horvátok pillanatokon belül végeztek vele, mielőtt kísérete a helyszínre érkezett volna. Az európai történelem egyik legjelentősebb hadvezére, az újkor hadviselésének egyik megteremtője 38 évesen hunyt el. Halála először csüggedtséget, majd elképzelhetetlen dühöt váltott ki katonáiból. Weimari Bernát állt a csapatok élére, és a svédek óriási küzdelemben felülkerekedtek a makacsul védekező császári csapatokon. A legendás Pappenheim tábornok is elesett. Wallenstein este kénytelen volt visszavonulni. Mintegy 6 ezer katonáját hagyta a csatatéren, míg a svédek nagyjából ennek a felét.

Gusztáv Adolf halálával ismét új korszak kezdődött a háborúban. Oxenstierna kancellár, aki Gusztáv Adolf kiskorú lánya, Krisztina királynő (1632-1654) helyett az államügyeket vivő régenstanács elnöke volt, immáron túlzottnak tartotta a birodalmi svéd jelenlétet. Nem volt szó most már evangélikus német császárságról: a svédek Pomeránia birtokáért és a háború előtti vallási status quo visszaállításáért harcoltak. Oxenstierna még Wallenstein mecklenburgi uralmát is elismerte, feltéve, hogy az elűzött északnémet herceget a Würzburgi Püspökséggel kárpótolják. Létrehozta ugyanakkor a protestáns fejedelmek újabb szövetségét, amelyet még a király készített elő. A frank, sváb és rajnai fejedelmek svéd főséggel életre hívták a heilbronni szövetséget. Az 1633. április 9-i szerződésben a svédek egyben megerősítették a barwaldei egyezséget a franciákkal. A szövetség német tagjai vállalták a svéd hadsereg eltartását. A diplomáciai sikerek ellenére Gusztáv Adolf hadvezérei, Horn, Banér tábornok és az Oxenstierna által kinevezett főparancsnok, Weimari Bernát (a szász-anhalti herceg tizenegyedik fia) egymással rivalizáltak, mint afféle újkori diadokhoszok. A franciák aggódva figyelték ezúttal a svédek Rajna menti térnyerését. Richelieu követelte a Rajna mentén a svédek által megszállt városok kiürítését. Bajorországot, mint korábban az északnémet területeket és Szászországot vagy Sziléziát, elözönlötték a fosztogató zsoldosok, és a korábban virágzó Duna mentét néptelen pusztává tették. A svéd hadsereg és szövetségeseik immáron több hadseregben, de igazi összhang és vezér nélkül működtek. Komoly, a császár tartományai ellen irányuló hadjáratra már nem lehetett számítani. Weimari Bernát, megirigyelve Wallenstein mecklenbur- gi uralmát, a Bambergi és Würzburgi Püspökséget megszállva létrehozta magának a Frank Hercegséget. Mindeközben Wallenstein csehországi birtokaira visszahúzódva hadseregszervezéssel töltötte az időt. A háború és a köszvény azonban az ő erejét is megtörte. Akárcsak az immár tizenöt éves öldöklés többi résztvevője, Wallenstein is a békekötés irányába tett lépéseket. Küldöttjei útján tárgyalásokat kezdett a protestáns hatalmakkal, amelyek során a háború kitörése előtti állapotok visszaállítását szorgalmazta. Erőfeszítéseket tett befolyásának további növelésére Csehországban, de egyre jobban elszigetelődött, hívei száma egyre csökkent. 1634 januárjának végén a császár titkos parancsot adott az árulónak nyilvánított Wallenstein meggyilkolására. Erre végül február 25-én Eger városában került sor, ahol saját nagyravágyó ezredesei, Butler, Leslie és Deveraux végeztek vele és maroknyi hűséges hívével. A generalisszimusz halálhírére a heilbronni szövetség két hadserege is támadásba lépett Bajorország ellen két, egymással rivalizáló, sőt gyűlölködő parancsnok, Horn tábornok (Oxenstier- na veje), illetve Weimari Bernát parancsnoksága alatt.

A svédek legnagyobb sikere Regensburg elfoglalása volt 1634 nyarán. Ferdinánd császár ekkor fiát, Ferdinánd főherceget tette meg a császári sereg fővezérének, de ténylegesen a hadat a tapasztalt Matthias Gallas tábornok vezette. A császáriak és a bajorok egyesült serege elfoglalta Donauwörthöt, majd ostromzár alá vonta a fontos protestáns központot, a Wittenberg felé vezető út kulcsát, Nördlingen megerődített városát. Mint a harmincéves háború folyamán oly gyakran, a döntés ebben az évben is őszre maradt: 1634. szeptember 6-án Nördlingen alatt csaptak össze a császáriak a heilbronni szövetség haderejével. Ferdinándhoz és Gallashoz Ferdinánd infáns vezetésével egy 10 ezres spanyol sereg is csatlakozott. Ezzel az erőviszonyok véglegesen a császáriak javára billentek, akik ráadásul kitűnően megválasztott, jól megerődített állásokban várták a támadást. A svédek és szövetségeseik egyik rohamot a másik után indították a sáncok ellen. A meddő attakokban kivérzett protestáns erőket azután elsöpörte a spanyol ellentámadás. Megsemmisítő vereséget szenvedtek: Horn fogságba esett, Weimari Bernát megsebesült, a sereg gyakorlatilag felbomlott, miként maga a heilbronni szövetség is. Az ötezer hadifoglyot a kor szokásának megfelelően betagolták a császári seregbe. A legingatagabb protestáns hatalom, Szászország Prágában 1635 májusában különbékét kötött a császárral. II. Ferdinánd ugyanakkor lemondott a restitúciós ediktum bevezetéséről, de az örökös tartományokban elzárkózott a vallásszabadság engedélyezésétől. Az ediktum de facto visszavonásával a háború vége elérhető közelségbe került, bár a heilbronni szövetség kálvinista tagjait a császár és a szászok igyekeztek kizárni a megegyezésből. A francia diplomácia mindent megtett, hogy ne jöjjön létre a Habsburgok számára kedvező béke. Richelieu ezúttal Weimari Bernátot biztatta fel a háború folytatására, akit egy fejedelemség ígéretével rábírt egy a Felső-Rajnánál francia pénzen felállított sereg vezetésére. Bár a svéd politikusok megosztottak voltak a kérdésben, végül a francia diplomáciai erőfeszítések sikerrel jártak: a svédek kisebb intenzitással bár, de folytatták a háborút. Ugyanakkor Riche- lieu is belátta, hogy Franciaország már nem maradhat a háttérben. 1635 végén XIII. Lajos (1610-1643) hadat üzent a spanyol királynak.

A francia-svéd szakasz

A frissen toborzott francia hadsereg az első években komoly hátrányban volt a már évtizedek óta folyamatosan háborúban álló ellenségeivel szemben. A spanyolok németalföldi hadserege 1636-ban már Párizs felé nyomult, ám egy oldaltámadástól tartva, a terciók végül visszavonultak. A svédek ugyanebben az évben betörtek a háborúban teljesen kimerült, ezért semlegességre kényszerülő Szászországba, majd egészen Prágáig nyomultak. 1637-ben meghalt a fanatikus II. Ferdinánd császár, és ezzel remény ébredt egy tartós békére. 1638 tavaszán azonban ismét fellángoltak a harcok, ezúttal a Rajna-vidéken: a franciák betörtek Elzászba, ahol Bernát herceg csapataival együtt 1639 novemberére hosszas ostrom után megszerezték Breisach városát, a Felső-Raj- na-vidék kulcsát. A nagyravágyó herceg megpróbálta saját tartományához csatolni az erődöt, ám ugyanezen év végén feketehimlőben elhunyt. Az erődbe francia őrség települt. 1640 fordulópont a spanyol monarchia történetében is: Katalónia és Portugália fellázadt, ezért IV Fülöp (1621-1665) már nem gondolhatott közvetlen katonai beavatkozásra Németföldön. Katalónia rendjei XIII. Lajost választották uralkodójuknak. Ebben az időszakban a svédek és a császáriak között is hullámzott a küzdelem: az északiakat 1639-ben egészen Pomerániáig szorították vissza, de a következő évben a svédek már ismét Szászországban álltak. A tehetséges Torstensson tábornok, aki az

  1. as évek elején a svéd tüzérséget irányította, egészen Olmützig nyomult, majd ugyanazon a breitenfeldi csatatéren, ahol Gusztáv Adolf győzött, 1642 októberében ő is megfutamított egy császári-szász sereget, amelyet Lipót Vilmos főherceg és Picco- lomini herceg vezetett. A vesztes csata után a főherceg a balszárny minden főtisztjét lefejeztette, az alacsonyabb rangúakat felakasztatta, a legénységet megtizedeltette, mivel a csatában gyáván viselkedtek.

Lassan a franciák is elsajátították a hadviselés fortélyait. A mindössze 22 éves d'Enghien Condé herceg, a picardiai francia sereg fővezére az ardenneki Rocroi mellett 1643. május 19-én elsöprő győzelmet aratott a spanyolok felett, s ezzel véget vetett a paviai csata (1525) óta tartó spanyol katonai fölénynek.

A dán király, aki féltékenyen figyelte a svédek térhódítását, 1643-ban III. Ferdinánd császár (1637-1657) oldalán beavatkozott a háborúba, de Torstensson serege, amely Morvaországból fordult vissza, gyorsan végzett a dánokkal. IV. Keresztély kénytelen volt békét kérni, a békekötést a Mazarin bíboros vezette francia diplomácia lázas sietséggel tető alá hozta. 1644-ben Torstensson már harmadszorra tört be a birodalomba. Korábban (1642-ben) Krisztina királynő és a francia király szövetséget kötött I. Rákóczi György erdélyi fejedelemmel (1630-1648). Az erdélyiek végül 1644 februárjában szánták rá magukat egy a svédekkel és a Portával egyeztetett támadásra Bécs irányába. Rákóczi elfoglalta Kassát, ám nem bizonyult olyan kiváló hadvezérnek, mint elődje, Bethlen Gábor, és az előrenyomulás megakadt. Torstensson közben megverte Gallas császári seregeit, majd a birodalomban vonult téli szállásra. 1645 márciusában ismét súlyos vereséget mért a Hatzfeldt tábornok által vezetett császári-bajor seregekre a csehországi Jankaunál, majd a Duna völgyébe nyomult, és megindult Bécs ellen. A császár és udvara kénytelen volt Prágába menekülni, de a kimerült svéd sereg már nem ért el Bécsig. Rákóczi hadai 1645 nyarán Brünn-nél egyesültek a svédekkel, de hamarosan megszületett a megegyezés a császár és Rákóczi között. A hajdúk néhány hét múlva magára hagyták a svéd sereget, hiába próbálta Torstensson rávenni a fejedelmet a háború folytatására. Decemberben megkötötték a linzi békét, amelyben a magyar protestáns rendek jogait ismét megerősítették. Közben 1645 tavaszán egy francia sereg a hugenotta Turenne marsall vezetésével betört Elzászba, ahol a bajorokkal került szembe. Először vereséget szenvedett Mergentheimnél Mercy tábornok csapataitól, ezért kénytelen volt a Rajna mögé visszahúzódni, de júliusban egyesült Condé erőivel, és a két marsall augusztus 3-án Alerheimnél győzni tudott a bajorok felett, Mercy tábornok is elesett. Novemberben a franciák elfoglalták Triert, Bajorországot egészen az Inn folyóig megszállták, Badennel és Württemberggel együtt. (Turenne és Condé néhány évvel később a Fronde polgárháborújában már egymás ellen harcolt.)

A súlyosan beteg Torstensson után Wrangel gróf lett a svéd sereg parancsnoka.

A svédek és franciák utolsó hadjárata ismét Prága ellen irányult, az ellen a város ellen, ahol harminc évvel korábban az egész háború elkezdődött. A város lakói 1648 októberében rettegve várták az újabb dúlást. A polgárok felfegyverezték magukat, és felsorakoztak a Károly híd védelmére. De kilenc nap késéssel megérkezett a béke híre, és az ágyúdörgést harangzúgás váltotta fel.

A vesztfáliai „békemű"

Az egyre értelmetlenebb és kaotikusabb háború befejezésére már 1637-ben felmerült egy általános békekonferencia összehívása. A korszakban azonban nemcsak a hadviselés, a békekötés is rendkívül nehézkesen és lassan haladt előre. A szemben álló felek csak 1641 decemberében a Hamburgban megkötött előzetes egyezségben állapodtak meg a béketárgyalások helyszínéről, a követek jogállásáról és az esetleges közvetítő hatalmakról. A háború menetére a béketárgyalások semmilyen hatással nem voltak, a harcok „zavartalanul" folytak az utolsó pillanatig. Maguk a tárgyalások egyéves helyszíni előkészítés után 1645 júniusában a vesztfáliai Osnabrückben kezdődtek a császár, a svédek és a birodalmi fejedelmek között. A szomszédos Münster- ben pedig a velenceiek és a pápa küldöttének közvetítésével a császár és a franciák között zajlottak, de a spanyol követek is itt tárgyaltak a hollandokkal. A békekongresszus gördülékenységét nagyban hátráltatták a különböző formaságokon folyó viták és az ezt követő sértődések. Anglia, Dánia, Lengyelország és a moszkvai nagyfejedelem kivételével minden európai hatalom képviseltette magát, beleértve a spanyolok ellen fellázadt Katalónia és Portugália követeit, illetve I. Rákóczi György erdélyi fejedelem megbízottjait.

Az osnabrücki tanácskozások egyben birodalmi gyűlésnek is számítottak, bár a császár kezdetben vehemensen tiltakozott a német rendek jelenléte ellen. III. Ferdinánd okos és kompromisszumra hajló követének, Trauttmansdorff grófnak nagy szerepe volt végül ebben a nehéz és sok fél megegyezését igénylő békének a megkötésében. Először 1648 januárjában a hollandok egyeztek meg a spanyolokkal. Mazarin bíboros minden diplomáciai erőfeszítése ellenére az Egyesült Tartományok kiváltak a háborúból. A spanyol király ekkor hivatalosan elismerte a szuverén holland államot. IV. Fülöp kénytelen volt még a köztársaság dél-németalföldi háborús szerzeményeit is elismerni. A münsteri és osnabrücki tanácskozások végül a svédek 1648. nyári csehországi offenzívájának hírére gyorsultak fel. Október 24-én mindkét helyszín tárgyalássorozatát Münsterben zárták le. A békeszerződésben a birodalomra vonatkozó megállapodásokat a III. Ferdinánd császár és Krisztina svéd királynő, valamint német szövetségesei között megkötött „osnabrücki békeműben" fektették le. Háromféle konfliktus lezárására volt szükség: a vallási kérdés rendezésére, a fejedelmek császárral szembeni jogainak ismételt rögzítésére és a területi viták megoldására.

Bár a vesztfáliai béke alapvetően nagyhatalmak osztozkodása volt hatalmi érdekek alapján, a német belviszályt csak egy általános és mindhárom nagy felekezetet (katolikusok, evangélikusok és a legkényesebb helyzetű kálvinisták) kielégítő vallásbékével lehetett lezárni. A békemű V. és VII. cikkelye ezért aprólékos részletességgel rögzíti a kialkudott béke pontjait. A legfontosabb ezek közül néhány alapelv lefektetése volt: a passaui egyezmény (1552) és az augsburgi vallásbéke (1555) képezte a vesztfáliai megegyezés jogi előzményét és alapját. Eszerint a birodalmi rendek között vallási szempontból nem lehet különbséget tenni. Egy másik pont azt is leszögezi, hogy a birodalmi rend nem köteles birtokán eltűrni más vallású alattvalót, de nem is gördíthet más vallású alattvalójának távozása elé akadályt. A békeszerződés döntései által beállt területi változások során más vallású fejedelem uralma alá kerülő alattvalók viszont otthonukban gyakorolhatják vallásukat, de templomot és iskolát már nem létesíthetnek. Elsősorban a katolikusok javára felborult egyensúlyt hivatott helyreállítani az a rendelkezés, amely szerint az 1624-es normaév (Normaljahr) utáni vallási változásokat vissza kell állítani. A vallásilag megosztott birodalmi városokban (például Augsburgban) paritásos elven kell a városi tanácsosokat és tisztségviselőket megválasztani. Általában hitbéli vitás kérdésekben a békeszerződés kimondja azt az alapelvet, hogy a birodalom konventjeiben és bíróságain kizárólag a bevett felekezetek kompromisszuma dönthet. Többségi szavazással vallási ügyekben nem söpörhető le a másik oldal véleménye. Több kisebb jelentőségű kérdést a békeszerződés rendkívül aprólékosan szabályoz, például kijelenti, hogy vegyes vallású területeken az elhunyt máshitűek koporsójáért a mesterembereknek nem szabad felárat felszámítani. A császár egy kérdésben makacsolta meg magát: az osztrák örökös tartományokban elzárkózott bármilyen jellegű vallási engedménytől, illetve sikerült az ottani üldözött protestánsok helyzetének megoldását egy majdani birodalmi gyűlésre elodázni. Ez alól csak az 1627-ben örökös tartománynak nyilvánított Szilézia volt kivétel: itt az evangélikus nemesek és Boroszló (Breslau, Wroclaw) városa szabadon gyakorolhatta hitét, sőt a katolikus városok lutheránus polgárai a falakon kívül templomot építhettek. A békemű vallási pontjai végül hosszasan és aprólékosan állapítják meg a birodalmi bíróságok vallási összetételét. A VII. cikkely szentesítette a protestánsok megosztottságát, amennyiben elismerte a református felekezetet. Kimondja azonban, hogy ha egy fejedelem református hitre tér, alattvalói csak szabad akaratukból követhetik. A császár és a birodalom rendjei kijelentették, hogy más felekezetet viszont már nem tűrnek meg a birodalom területén. A vesztfáliai béke nyomán kialakult vallási határok rendkívül szívósnak bizonyultak: csak a második világháborút követő népmozgások rajzolták át Németország felekezeti térképét.

A VIII. cikkely tovább növelte a birodalmi rendek szuverenitását (vagy inkább csak szentesítette a létező gyakorlatot). Kimondta, hogy szabadon léphetnek szövetségre birodalmon kívüli hatalmakkal, vagyis önálló külpolitikát folytathatnak. Ezt mindössze azzal a kitétellel korlátozta, hogy ezen jogukat a rendek nem gyakorolhatják a császár vagy a birodalom ellenében.

Az osnabrücki béke jelentős területi változásokat is rögzített. A szerződés első, érdemi kérdésekkel foglakozó cikkelye (IV) Pfalz felosztásáról rendelkezett. Felső-Pfal- zot és a Chami Grófságot a bajorok kapták a területhez tartozó választói méltósággal együtt. Alsó- vagy Rajna-Pfalz maradt a szerencsétlen sorsú „téli király" (mellékágon szintén Wittelsbach) dinasztiájának kezén, sőt számukra egy nyolcadik választói méltóságot kreáltak, bár a választói kollégiumban a bajorokkal együtt maradt a császár számára kényelmes katolikus többség. Mindkét ág örökölheti a másik területét, ha az férfiágon kihalna. Ebben az esetben viszont a nyolcadik választói méltóságot meg kell szüntetni. A pfalzi kérdés rendezésén kívül a IV cikkely több mint 50 pontban rendelkezett a német államok területi és egyéb jogainak helyreállításáról. A Rajna-vi- déki szabad birodalmi lovagok jogállását szintén ebben a cikkelyben erősítették meg. A békeszerződés kimondta, hogy senki se szenvedjen kárt, ha az 1618 utáni időszakban hűbérét nem újította meg, vagy nem tudta teljesíteni szolgálatait. A háborúban elszenvedett anyagi károkért azonban mindennemű kártérítést kizártnak nyilvánított, és a birodalomban általános amnesztiát hirdetett. A béke rendelkezett továbbá a kereskedelem szabadságának visszaállításáról a birodalomban, illetve a háború alatt húzott vámhatárok eltörléséről.

A VI. cikkely rögzíti a svájci kantonok és városok szövetségének teljes szabadságát és függetlenségét a birodalomtól és annak minden intézményétől.

A X. cikkely egyértelművé tette, hogy amelyik hatalom a háború egyik legfőbb nyertese: Svédország közvetlen és állandó birodalmi hűbérként megkapta Elő-Pome- rániát Rügen szigetével, a felső-pomerániai Stettin kikötőjét, Wismar városát. Svéd fennhatóság alá került a Brémai Érsekség és a Verdeni Püspökség is, bár Bréma szabad birodalmi város jogait és a többi Hanza-város jogait tiszteletben kellett tartaniuk. Bréma és Verden birtokában egyaránt urai lettek a Weser és az Elba torkolatának. A svéd királynőnek szavazati joga volt a birodalmi gyűlésben, újonnan megszerzett területein egyetemet alapíthatott. Emellett a XVI. cikkely értelmében hét birodalmi kerület rendjeinek öt évig évi egymillió birodalmi tallér kárpótlást kellett fizetniük a svédeknek. A bajor és az osztrák birodalmi kerület ezt a kontribúciót a császári és a bajor hadsereg számára fizette ki.

Svédország megerősödése mellett jelentős területi nyereséghez jutott az 1618-ban perszonálunió útján létrejött Brandenburg-Poroszország. Ezt nemcsak a háború során kifejtett ügyes szövetségesi politikájának, hanem a franciák azon törekvésének is köszönhette, hogy a megerősödött Svédországgal (és persze a császárral) szemben ellensúlyt képezzenek északnémet területeken. A Hohenzollernek megkapták teljes Hátsó-Pomerániát, Rügenért cserébe a Halberstadti Püspökséget és a Hohensteini Grófságot. Magdeburg és környékének várományosa szintén a brandenburgi választó lett, de tekintettel a gyakorlatilag elnéptelenedett terület értékére, egyelőre inkább pénzbeli kárpótlást kapott. A város és környéke végül 1680-ban került a Hohenzoller- nek birtokába. Mecklenburg ura, Frigyes Adolf herceg Wismarért cserébe megkapta Schwerin városát, ahol a svédek, majd a császáriak által többször kifosztott tartományáért 200 ezer tallér kárpótlást kapott. Kisebb morzsák jutottak Braunschweig-Lü- neburgnak és Hessen-Kasselnek.

A XVI. cikkely rendelkezett a béke végrehajtásáról, amely kimondta, hogy a szerződés aláírása napján a harcokat azonnal be kell szüntetni, a foglyokat szabadon kell engedni. A béke megtartásán a császár őrködött, akinek a birodalomba biztosokat kellett kiküldenie a rendelkezések betartása érdekében. Az osnabrücki békemű területi rendezése nem minden esetben bizonyult tartósnak. A meggyengült Svédország már a század végére elvesztette német hídfői nagy részét a Brandenburggal vívott háborúkban.

Münsterben velencei közvetítéssel szintén ratifikálták a békeszerződést XIV. Lajos (1643-1715) és III. Ferdinánd császár között. A szerződésben a franciák elismerték az osnabrücki békemű rendelkezéseit, és ígéretet tettek a megszállt Baden kiürítésére. A már 1552 óta megszállt Metzi, Touli és Verduni Püspökség azonban végleg a francia koronához került. Az eddig kvázi független Lotaringia hercegét arra kötelezték, hogy hűbéresküt tegyen a francia királynak. A franciák megszállhatták Piemontot és azzal együtt Itália kulcsát, Pinerolo erődjét is. A legbonyolultabb kérdése a münste- ri szerződésnek az elzászi területek rendezése volt. A tartomány ugyanis különféle előjogú rendek, városok, szabad lovagok tarka együttese volt. A francia király megkapta Felső- és Alsó-Elzász birtokjogát Sundgauval és a tíz elzászi birodalmi várossal együtt. A Rajna jobb partján a franciák két értékes hídfőt nyertek: egyrészt birtokába jutottak Breisach erődjének a Rajna alsó folyásánál, másrészt őrséget tarthattak az észak-badeni Philippsburgban, ez utóbbi azonban jogilag maradt a speyeri érsek birtokában. A francia király ígéretet tett, hogy az újonnan megszerzett birtokain fenntartja a katolikusok dominanciáját. A királyság először Richelieu által meghatározott igénye a „természetes határokra" megvalósulni látszott.

A háború Németföldön csak lassan hunyt ki: a csapatok nem tudtak azonnal hazamenni, 1650-ben Nürnbergben még össze kellett hívni egy kongresszust a hadseregek kárpótlási igényeinek rendezésére. A spanyolok Pfalzban 1653-ig csapatokat állomásoztattak, míg végül Besangonért cserébe távoztak. Az utolsó svéd katona 1654-ben hagyta el a birodalmat.

A spanyolok és a franciák között zajló háború lezárására egyelőre nem volt remény. Spanyolország nagy erőfeszítésekkel átmenetileg úrrá lett a katalán felkelésen, de Portugália elszakadását nem tudta elkerülni. A vesztfáliai béke megkötésének utolsó szakaszával egyidejűleg, 1648 nyarán Franciaország a Fronde zűrzavarába hullott, amelyből csak 1656-1657-ben tudott kilábalni. A spanyolok és a hosszú háborúban kimerült császár azonban képtelenek voltak a francia monarchia válságát kihasználni. 1659-ben született meg végül a pireneusi béke, amelyben Franciaország csak kisebb területekhez jutott (itt döntöttek XIV. Lajos és IV. Fülöp lányának házasságáról).

A háború lezárását nem mindenki ünnepelte olyan önfeledten, mint a hadszínterek meggyötört lakosai, akik napokig zúgatták a harangokat, miután a hírmondó kihirdette a békét. X. Ince pápa (1644-1655) az 1648. november 20-án kiadott „Zelo domus Dei" kezdetű bullájában a békét „jogilag nulla értékűnek, semmisnek, erőtlennek és érvénytelennek" bélyegezte. A pápa tudta, hogy világi befolyása immáron semmivé foszlott. A vesztfáliai tárgyalásokon úgy döntöttek vallási kérdésekről, hogy még a katolikus oldal sem volt tekintettel az egyház igényeire. Ezzel szintén lezárult egy korszak, és egy új kezdődött, amelynek a vesztfáliai béke adta a nemzetközi jogi kereteit.

A harmincéves háború során elszenvedett veszteségekről nehéz pontos képet adni, de bizonyos régiók vonatkozásában egyértelműen megállapítható a pusztulás mértéke: Mecklenburg és Szászország egyes régiói, Magdeburg és környéke, Ulm és vidéke, a hadi utak mellett fekvő bajor területek gyakorlatilag teljesen elpusztultak. A későbbi korok becslései alapján az 1618. évi 20-21 millióról az 1648. évre 12-13 millióra csökkent a birodalom lakossága, de más számítások még ennél is kedvezőtlenebb képet mutatnak. Württemberg lakossága például az 1622. évi 445 ezerről, 1639-re 97 ezerre csökkent. A hadseregek nyomában árnyékként jártak a járványok (tífusz, pestis, nemi betegségek) és az éhínség. Nagyarányú, a falvakból a védettebb városokba irányuló népvándorlás is megfigyelhető volt. Németország nagy folyóit, első számú kereskedelmi útvonalait, vagyis a Rajnát, Wesert, Elbát, Oderát idegenek, hollandok, franciák vagy svédek ellenőrizték. A Rajna-vidék évtizedekre hol közvetlen katonai, hol közvetett politikai függésbe került a francia királytól. A birodalomban számtalan kisebb-nagyobb fejedelmecske utánozta a kiépülő pompázatos versailles-i udvart, szipolyozva amúgy is koldusszegény alattvalóit. A birodalom decentralizáltsága immáron visszafordíthatatlanná vált. A Habsburgok erőforrásaik nagyobb részét már a század végére örökös tartományaikra, illetve – szerencsénkre – a török elleni harcra fordították. A 20. század egyik összeurópai problémája, a német frusztráció és a belőle fakadó militarizmus gyökerei szintén visszanyúlnak a harmincéves háborút követő gyengeséghez és megaláztatáshoz.

SZAKIRODALOM

Burkhardt, Johannes: Der Dreifiigjahriger Krieg 1618-1648. Frankfurt am Main, Suhrkamp, 1992. Csikány Tamás: A harmincéves háború. Budapest, Korona Kiadó, 2005.

Davies, Norman: Európa története. Budapest, Osiris Kiadó, 2000.

Fulbrook, Mary: Németország története. Budapest, Maecenas Könyvkiadó, 1993.

Ghillany, F. W.: Europaische Chronik von 1492 bis Ende April 1865. I. Leipzig, Otto Wigand, 1865. Hajnal István: Az újkor története. Budapest, Akadémiai Kiadó, 21988.

Lahrkamp, Helmut: Dreifiigjahriger Krieg und Westfalischer Frieden. Eine Darstellung der Jahre 1618-1648. Münster, Aschendorf Verlag, 1998.

Ortenbug, Georg: Heerwesen der Neuzeit. Waffe und Waffengebrauch im Zeitalter der Landsknechte.

Bonn, Bernard U. Graefe Verlag, 1984.

Parker, Geoffrey (szerk): The Thirty Years War. London, Routledge and Kegan, 1984.

Újhelyi Péter: Az állandó hadsereg története I. Lipót korától Mária Terézia haláláig 1657-1780. Budapest, MTA, 1914.