Ugrás a tartalomhoz

A kora újkor története

Poór János (2009)

Osiris Kiadó

1. fejezet - HÁBORÚK, POLGÁRHÁBORÚK, FORRADALMAK

1. fejezet - HÁBORÚK, POLGÁRHÁBORÚK, FORRADALMAK

Tartalom

Ifj. Barta János │ AZ ITÁLIAI HÁBORÚK (1494–1559)
A háborúk okai, francia ambíciók
Hadviselő felek és haditechnika
A francia-német szövetségtől a Valois-Habsburg rivalizálásig
A háborús színterek kibővülése
A háborúk következményei
SZAKIRODALOM
Lázár Balázs │ A HARMINCÉVES HÁBORÚ (1618-1648)
A harmincéves háború hadművészete
A Német Birodalom a harmincéves háború előestéjén
A háború cseh szakasza
A dán szakasz: Wallenstein felemelkedése
A svéd szakasz
A francia-svéd szakasz
A vesztfáliai „békemű"
SZAKIRODALOM
Szántó György Tibor │ FORRADALOM ANGLIÁBAN
A Jog kérvénye
Püspökök háborúja (1638-1639)
A hosszú parlament
Katonaszentek
A királyper
Katona-köztársaság
Kié a hadsereg?
Tizenegy körzet
Halogatott restauráció
SZAKIRODALOM
Kalmár János │ A SPANYOL ÖRÖKÖSÖDÉSI HÁBORÚ (1701–1714)
A háború kitörésének okai
A szövetségi rendszerek
A háború menete
Az utrechti békerendszer
SZAKIRODALOM
Poór János │ AZ OSZTRÁK ÖRÖKÖSÖDÉSI HÁBORÚ (1740-1748)
Jogigények és politikai döntések
A háború kirobbanása
Bajor sikerek
A boroszlói béke
Itália
Németországi változások
Francia hadüzenetek
A második sziléziai háború
A bajor császár halála
A drezdai béke
Az aacheni béke
SZAKIRODALOM
Ifj. Barta János │ A HÉTÉVES HÁBORÚ (1756-1763)
Az európai szövetségi rendszerek átalakulása
Katonai előkészületek, haditechnika
A háború kezdeti szakasza, porosz sikerek (1756-1757)
Az erőviszonyok kiegyenlítődése (1758-1759)
Válság és győzelem, Poroszország szerencséje
SZAKIRODALOM
Soós István │ A LENGYEL ANARCHIA, LENGYELORSZÁG FELOSZTÁSAI (1772, 1793, 1795)
Az előzmények (1699-1764)
Újabb harcok a trón körül (1763-1764)
Tervek Lengyelország első felosztására
Lengyelország első felosztása
A felosztás lengyel „jóváhagyása"
A felosztás lengyelországi és európai visszhangja
A „megcsonkított" Lengyelország
Lengyelország második felosztása
Lengyelország harmadik felosztása
SZAKIRODALOM
Kontler László │ FORRADALOM A PARLAMENT ELLEN: AZ ÉSZAK-AMERIKAI BRIT GYARMATOK ELSZAKADÁSA ÉS AZ EGYESÜLT ÁLLAMOK MEGSZÜLETÉSE
A birodalmi konfliktus
A függetlenség deklarálásától annak kivívásáig
A forradalmi unió
SZAKIRODALOM

Ifj. Barta János │ AZ ITÁLIAI HÁBORÚK (1494–1559)

Alig másfél év telt el azóta, hogy Kolumbusz Kristóf eljutott az Újvilágba, s még kevesebb, hogy Európa hírét vehette a genovai hajós szerencsés visszatérésének vélt indiai útjáról, amikor Itáliát újabb, ezúttal egyáltalán nem biztató hír rázta meg. VIII. Károly francia király (1483-1498) 1494 tavaszán a Nápolyi Királyság elfoglalására gyűjtött sereget, amellyel augusztusban – átkelve az Alpokon, majd szinte az egész félszigetet végigdúlva – a dél-itáliai állam meghódítására indult. Hosszú, 65 évig tartó háborúsorozat kezdődött ezzel, amely nemcsak az itáliai városok gazdaságát vetette vissza, de Franciaországot is súlyos válságba sodorta. Kolumbusz követői, a spanyol konkvisztádorok már régen szétzúzták az amerikai kontinens őslakosságának két nagy államát, az azték (1521) és az inka (1533) birodalmat, Magellán hajói már régen visszatértek első föld körüli útjukról (1519-1522), a török tartósan befészkelte magát a három részre szakított Magyarországon, a Luther által 1517-ben megindított refor- mációs mozgalom Európa jelentős részének vallási képét megváltoztatta, amikor még mindig folyt az Itáliában egykor a franciák által megindított háború. Kirobbantói természetesen régen meghaltak, eredeti résztvevői, mind a személyek – uralkodók és politikusok –, mind az eredetileg érdekelt államok – országok és birodalmak – változtak, a hadi események is túlléptek az Appennini-félsziget területén. Nemcsak valamennyi itáliai állam sodródott bele, hanem – a franciákkal szemben, a Nápolyi Királyság védelmezőjeként – a spanyolok is hamar érintetté váltak benne, örökségük pedig – a háborús érdekeltséget is beleértve – a spanyol korona megszerzése révén a Habsburgokra szállt. Évről évre módosultak a résztvevők politikai kapcsolatai, a szövetségi rendszerek gyakran, szinte az áttekinthetetlenségig változó, kusza szövevényét hozva létre. Európa vezető politikusai nem kívánták tudomásul venni, hogy a történelem új korba lépett, s a magasabb rendű célok helyett továbbra is inkább saját családi, dinasztikus érdekeiket képviselték.

Az itáliai háborúk tárgyalása során a sűrűn módosuló szövetségesi kapcsolatok és a hadi események részletes felsorolása helyett meg kell elégednünk a háború szakaszainak és főbb eseményeinek ismertetésével. Ki kell térnünk viszont a következményekre, amelyek a háborús felek egyikére nézve sem alakultak kedvezően. Hiszen az érdekeltek a kor látványos kulturális-művészeti megújulását, a reneszánsz itáliai térhódítását is elsősorban hatalmi eszközeiknek rendelték alá. Az uralkodók – a háborúban aktív szerepet vállaló pápákat is közéjük sorolva – a legkiválóbb itáliai alkotókkal örökíttették meg magukat, míg a „műveltebb" résztvevők a kész műkincsekből igyekeztek – nem mindig törvényes úton – néhány darabot otthonukba juttatni.

A háborúk okai, francia ambíciók

Az itáliai háborúk sorát VIII. Károly említett támadása indította el. A Valois-családhoz tartozó király jogalapját az egykor az Anjouk által birtokolt nápolyi trónra formált igénye biztosította. (Mind az Anjouk, mind a Valois-k a Capeting-dinasztia férfiági leszármazottai voltak. Az Anjouk VIII. Lajos király [1223-1226] Károly nevű negyedik fiától, a Valois-k III. (Merész) Fülöp [1270-1285] ugyancsak Károly nevű második fiától, IV (Szép) Fülöp király [1285-1314] öccsétől származtak.) A gazdag Nápolyi Királyság a korábbi századokban is többször vonzotta a különféle trónaspiránsokat. Területén a kora középkori bizánci fennhatóságot normann, majd német uralom követte, hogy 1266-ban a francia királyi házból származó Anjouk kezére jusson. E család tagja volt Károly Róbert magyar király (1308-1342), aki fiatalabb fiát, András herceget szerette volna a nápolyi trónra juttatni. Hiába kötött azonban András Johannával, a királyság örökösnőjével házasságot, a nápolyi Anjouk családi viszályainak során, 1345- ben meggyilkolták. Bátyja, I. (Nagy) Lajos király (1342-1382) két hadjáratot (1347/1348, 1350) is vezetett Itáliába, különösebb eredmény nélkül. A magyarországi Anjouk kihalásával utóduk, a Lajos leányát feleségül vevő Luxemburgi Zsigmond (1387-1437) külpolitikai érdeklődése más irányba fordult. A Nápolyi Királysághoz tartozó Szicília egyébként egy felkelés (az ún. szicíliai vecsernye) révén már 1282-ben spanyol (ara- góniai) uralom alá került. Az itáliai Anjouk 1435. évi kihalása után, 1442-ben V. Alfonz aragóniai király (1416-1458) Nápolyt is megszerezte.

VIII. Károly a francia politika jelentős sikerei után vállalkozott az itáliai hadjáratra. Országa 1453-ban az angolok kiűzésével zárhatta le a százéves háborút (1337-1453). A királyság további új területeket is szerzett (Anjou, Provence). XI. Lajosnak (14611483) sikerült meghiúsítania a (szintén Valois-leszármazott) burgund herceg, Merész Károly (1467-1477) elszakadási kísérletét, 1491-ben pedig – amikor VIII. Károly feleségül vette Annát, Bretagne örökösnőjét – gyakorlatilag befejeződött a középkorban sokáig széttagolt Franciaország területi egyesítése. (Egyedül Calais kikötője maradt angol kézen.) A modern, Franciaország szempontjából mindenképpen fontos folyamatot azonban az itáliai támadással – a dinasztikus indok érvényesítésével – anakronisztikus, középkorias lépés követte. Ráadásul a dél-itáliai állam területileg is mesz- sze esett a hódítani vágyótól, elfoglalásához az egész itáliai félszigeten végig kellett vonulni. VIII. Károly agresszióját az sem menti, hogy tervei között – szintén a kor politikai gondolkodását tükrözve – nagy, törökellenes keresztes hadjárat is szerepelt, amelynek során a négy évtizede (1453-ban) elbukott Bizánci Császárságot akarta visz- szaállítani. Ennek feltétele azonban az itáliai hódítás lett volna.

A francia diplomácia több nemzetközi szerződéssel biztosította az európai hatalmak jóindulatát hadjárata idejére (1492-ben Angliával, 1493-ban a Habsburgokkal és Spanyolországgal). Szövetséget kötöttek Lodovico il Moróval (Moro = mór, szere- csen), Milánó Sforza-családbeli hercegével (1480-1508), aki a támadásra ürügyet szolgáltatva, maga hívta be a franciákat az aragón trónbitorlók ellen. A szövevényes diplomáciában persze mindenki talált magának érvet. Lodovico fejedelem arra hivatkozott, hogy a nápolyi uralkodó 1492-ben titkos szerződést kötött Firenze uraival, a Mediciekkel a Sforzák hatalmának megdöntésére. VIII. Károly hadjárata azonban nem hozott tartós eredményt. A franciák ugyan 1495 februárjában eljutottak Nápolyba, s rövid időre be is rendezkedtek ott, kegyetlenkedéseik, mohó zsákmányéhségük azonban szembefordította velük a helyi lakosságot. Országuktól távol, akadozott az utánpótlásuk is, így hamarosan fel kellett adniuk hódításukat. Visszavonulásukat siettette a spanyolok megjelenése. A reconquistát (az Ibériai-félsziget visszafoglalását az araboktól) éppen Kolumbusz első útjának évében, 1492-ben sikerrel befejező II. Ferdinánd aragóniai király (1479-1516) Európa egyik legütőképesebb hadseregével rendelkezett. A Nápolyi Királyságban így helyreállhatott az Aragón-dinasztia uralma. A hadjárat tanulságai és következményei azonban messze hatóak voltak. 1495. március 25-én Velencében létrejött a vezető észak-itáliai államok (Velence, a pápaság és Milánó) franciaellenes szövetsége, amelynek serege júliusban Parma mellett csatát vállalt a franciák ellen. Ezt a csatát a francia nehézlovasság és tüzérség a hódítók javára döntötte el, a győztesek mégis visszavonulásra kényszerültek. A váratlanul létrejött észak-itáliai egységet (amelyhez a franciákat korábban behívó Lodovico il Moro is csatlakozott) azonban máris veszélyeztette Firenze kiválása. A gazdag toscanai városban a fanatikus Girolamo Savonarola dominikánus szerzetes szenvedélyes prédikációi hatására a lakosság elűzte Piero de Medicit (1492-1494). A barát uralma azonban mindössze 1498-ig tartott. Az új, önmagát demokratikusnak tekintő hatalom arisztokrácia- és pápaellenessége minden fényűzést megtagadó radikalizmusba torkollott, ami nem tudta megnyerni a reneszánsz pompájához szokott polgárok ro- konszenvét. Amikor VI. Sándor pápa (1492-1503) Savonarolát eretnekké nyilvánította, a prédikátor városvezetőt megfosztották hatalmától, és megégették.

VIII. Károly gyermektelensége és más dinasztikus érdekek érvényesülése következtében az 1494. évi hadjárat könnyen folytatás nélküli kalanddá szelídülhetett volna. Az utód, XII. Lajos (1498-1515) azonban gondoskodott arról, hogy ne így történjen. Ő maga a Valois-k ún. orléans-i ágából származott, amely Milánó korábbi – a Sforzák által elűzött – hercegeivel, a Viscontiakkal állt rokonságban. Hatalmi igényeit bizonyítandó, már trónra lépésekor felvette a „Két Szicília" (Nápoly és Szicília) királyának és Milánó hercegének a címét. Hadjáratának ideológiai előkészítését a párizsi udvarba befogadott milánói menekülteknek – a valóban zsarnoki módon uralkodó – Lodovico il Moro elleni panaszaival teremtette meg. A francia diplomácia ezúttal is igyekezett semlegesíteni a lehetséges ellenfeleket. XII. Lajos szerződést kötött a legfélelmetesebb vetélytárssal, Ferdinánd spanyol királlyal, amelyben azonban egyelőre mellőzték a nápolyi trón kérdését. VI. Sándor pápát azzal kötelezte le, hogy a pápa fiát, Cesare Borgiát a franciaországi Valentinois hercegévé nevezte ki. I. Miksa császárt (1493-1519), akit Bianca Sforzával kötött házassága Milánó szövetségesévé rendelt volna, a svájci kantonokkal vívott háborúja kötötte le. XII. Lajos király így az utóbbiakat bátorította, s alkalmanként pénzsegélyekkel támogatta, ennek fejében szabadon toborozhatott katonákat a kantonok területén. Megnyerte VII. Henrik angol (1485-1509) és II. Ulászló magyar király (1490-1516) jóindulatát is.

A harcok 1499 nyarán gyors francia sikerekkel indultak. Győzelmük a szövetséges nélkül maradt Lodovico fejedelem ellen nem lehetett kétséges. Kezükre jutott egy sor lombardiai vár, nekik hódolt Genova is. Lajos király 1500. február 4-én fényes külsőségek között vonult be Milánóba, amelynek élére helytartót állított. Elengedte a „Szerecsen" által kivetett adók egy részét. Uralma azonban nem lehetett tartós. A franciák nem okultak a néhány évvel korábbi nápolyi tapasztalatokból. Berendezkedésüket erőszak, törvénytelenségek kísérték, így helytartójuk hamarosan menekülni volt kénytelen. Lodovico fejedelem a felfogadott svájci zsoldosok élén diadallal térhetett vissza. Alig néhány vár maradt a franciák kezén. A továbbiakat azonban – először a háború során – a svájci zsoldosok döntötték el, akik nem kívántak egymás ellen harcolni, s valamennyien a franciák oldalára álltak. Az ismét meneküléssel próbálkozó Lodovico fogságba esett. A visszatérő francia helytartó pedig nemcsak politikai ellenfeleit sújtotta halállal, hanem saját katonái között is igyekezett szigorú fegyelmet tartani. A hazatérő svájciak még elfoglalták Lugano és Bellinzona városát, s ezzel ellenőrzést szereztek a Szent Gotthárd-hágó déli bejárata felett.

XII. Lajos király figyelme végre Nápoly felé fordulhatott. Újabb egyezséget kötött Aragóniai Ferdinánddal, amely már tartalmazta a Nápolyi Királyság felosztásának tervét is. 1501 nyarán a szövetségesek be is vonultak a királyság területére. Ferdinánd ezúttal saját rokonát, Frigyes nápolyi királyt (1496-1501) árulta el, aki nem sokkal korábban maga kért aragóniai segítséget a törökök ellen. Ellenfelei azonban hamar feledték a korábbi osztozkodás részleteit, és egymás ellen fordultak. Mivel a franciák túlsúlyban voltak, a spanyolok kezdetben védekezésre szorultak. A Nápolyi Királyság felosztásának terve egy időre az észak-itáliai államokat is ráébresztette az idegen uralom veszélyeire. A francia túlsúly Miksa császár féltékenységét is felkeltette, aki maga is részt kívánt szerezni a félszigetből.

A háború 1502 nyarán mégis a korábbi szövetségesek, a franciák és a spanyolok közötti összecsapásokkal folytatódott. A lakosság növekvő ellenszenve a franciákkal szemben a spanyolok erősödő számbeli fölényével kapcsolódott össze. 1503. április 28-án Cerignola mellett, a háború első nagy francia-spanyol összecsapásában Gon- zalo de Córdoba, „a Nagy Kapitány" jelentős győzelmet aratott a franciák felett, amit december 29-én újabb diadal követett. A Nápolyi Királyság egésze spanyol uralom alá került. A franciák vereségei nyomán 1504 elején Blois-ban megköthették a háború első békéjét. XII. Lajos lemondott Nápolyra formált jogáról, Milánóra pedig elfogadta Miksa császár hűbéri felsőségét. A három érdekelt dinasztia szövetségét családi kapcsolattal, I. Miksa és Ferdinánd akkor négyéves unokájának, a későbbi V. Károlynak (1519-1556) XII. Lajos leányával, Claudiával kötendő majdani házasságával is meg kívánták erősíteni. Az egyezség szerint Claudia hozománya Burgundia és Bretagne lenne, Károly pedig Nápolyt kapná anyai nagyapjától. A béke ára tehát nemcsak Itália széttagoltságának fenntartása, hanem Franciaország újabb megosztása lett volna.

Hadviselő felek és haditechnika

A háború első évtizede sűrítve is bemutatta azokat a visszásságokat és ellentmondásokat, amelyek azután majd végig jellemezték. Bebizonyította, hogy az itáliai városállamok még a nyilvánvaló veszély esetén sem voltak képesek összefogni s valamely valóságos ellenféllel szemben együttesen fellépni. A Nápolyi Királyság monarchikus felépítése persze idegen volt a félsziget északi és középső területének városállamai számára, és nem mutatták az integráció, az egységesülés szándékának jeleit. Igaz, a nagyobb városállamoknak a 15. század végére sikerült magukba olvasztani a korábbi századok apró államocskáinak jelentős részét, gyarapodásuk azonban nem csökkentette rivalizálásukat, hanem éppen egymás iránti féltékenységüket és harcukat fokozta. VIII. Károly 1494. évi hadjáratát kihasználva például az akkor szövetséges Milánó elfoglalta Genovát. Savonarola uralmát kihasználva viszont Pisának sikerült elszakadnia Firenzétől. Az integráláshoz nem rendelkezett elegendő tekintéllyel – és még inkább erővel – a pápaság sem. A 15. század végén Lorenzo de Medici – akit Il Mag- nificónak (pompás, nagyszerű) neveztek, s aki 1469-től 1492-ben bekövetkezett haláláig Firenze ura volt – a félszigetet négyhúrú hangszerhez hasonlította, amelyben a Nápolyi Királyság, a Pápai Állam, Firenze és Milánó egyensúlya biztosítja a békét. Területi egyesítésre ő sem gondolt. „Tudván, hogy a Firenzei Köztársaságra és önnön- magára nézve is miféle veszélyekkel járhat, ha a nagy fejedelmek bármelyike hatalmában megnövekedik, minden igyekezetével azon volt, hogy Itália egyensúlya fel ne boruljon" – hivatkozott rá a kor neves firenzei történetírója, Francesco Guicciardini. Firenze ura egyébként mellőzte felsorolásában a két nagy kereskedővárost, Velencét és Genovát, bizonyára azért, mert azok – bár az ellátásukat biztosító és védelmüket szolgáló város környéki területet uralmuk alá kényszerítették – kereskedelmükben és politizálásukban inkább a félsziget határain kívül voltak érdekeltek. Az 1494-ben meginduló háborúkba azonban hamarosan ők is belekeveredtek.

A hosszúra nyúlt háborúkban Itália birtoklásáért idegen hatalmak vetélkedtek. A francia beavatkozás azonnal felkeltette a spanyolok féltékenységét, s a háttérben már felbukkant a császárság is, amely – V. (Habsburg) Károly császárságával a spanyol koronával közös kézbe kerülve – a háború későbbi szakaszában döntően befolyásolta az eseményeket. Az idegenek szövetségi kapcsolatai ugyanakkor meglehetősen ingatagnak bizonyultak. A milánói Lodovico fejedelmet végül az általa néhány évvel korábban behívott franciák fosztották meg véglegesen a hatalmától, és korábbi szövetségesei rabságában halt meg nyolc évvel később.

A háborúk hadműveletei pedig azt a szintén meglehetősen groteszk átmenetet tükrözték, amely a haditechnikát a 15-16. század fordulóján jellemezte. A korabeli krónikák a hadi eseményeket – legalábbis a kezdeti szakaszukat – valamiféle késői lovagháborúnak tüntették fel, önfeláldozó, katonáikkal szemben nagylelkű hős vezérekkel és bátor, büszke harcosokkal. A csatlakozó nemesurak egymással udvariasak, „lovagiasak" voltak. Vitáikat szívesen döntötték el párviadallal, a rangbéli foglyokat megkímélték, igaz, rendszerint csak váltságdíj fejében adták vissza szabadságukat. A lovagi erények ritka hordozója volt a korabeli krónikák és a romantikus történetírás által felmagasztalt „félelem és gáncs nélküli lovag", a francia Bayard (igazi nevén Pierre de Terrail). Neki jutott az a megtiszteltetés, hogy későbbi királyát, I. Ferencet (1515-1547) lovaggá üsse. Királyához és hazájához, valamint a már-már avuló lovagi tisztességhez való rendíthetetlen hűsége nemcsak fegyvertársai, hanem az ellenfél előtt is elismertté tette. Hiába esett többször is az ellenség fogságába, hírneve miatt mindahányszor szabadon engedték. A németek között a császár mellett mindvégig kitartó Landsknecht- (zsoldos-) vezér, Georg von Frundsberg vívta ki kortársai megbecsülését. A lovagi büszkeség azonban társadalmi elkülönüléssel kapcsolódott össze. Amikor 1510-ben Padova ostrománál a német Landsknecht-vezetők felszólították a francia lovagokat, hogy szálljanak le lovaikról, és vegyenek részt a gyalogrohamban, éppen Bayard felelte azt, hogy méltatlannak tartaná, ha nemes lovagoknak holmi vargákkal és szabókkal együtt kellene harcolniuk. A francia lovagok végül mégis hajlandók lettek volna a gyalogos támadásra, ha a német urak is ezt teszik. Erre viszont amazok sértődtek meg. „Mi azért jöttünk ide, hogy lovon harcolva szolgáljuk a császárt" – hangzott a válasz. A gyalogroham pedig végül elmaradt. De nem érvényesült a lovagi jó modor a helyi lakossággal szemben sem. A Nápoly felé vonuló francia lovagsereg már 1494-ben kivívta az itáliaiak ellenszenvét, gőgös viselkedésük pedig az ellenállást szította.

Az anyaországoktól távol fekvő félszigetre az érdekelt uralkodók egyébként viszonylag szerény létszámú hadseregeket vezényeltek át, de a kor ellátási viszonyai nem is tették lehetővé a nagyobb seregek egyben tartását. A cerignolai csatában például a spanyolok 6300 (egyharmadában német), a franciák 6 ezer harcossal vettek részt. VIII. Károly 1494-ben itáliai bevonulására fényes lovagsereget toborzott. „Vidám társaság gyűlt itt össze, lelkes ifjú nemesek, akik nemigen hajlanak az engedelmességre" – írta róluk egy kortárs. Ezek az ifjak igazi lovagok módjára örültek a várható izgalmaknak és a zsákmánynak, szívesen csatlakoztak a hadjárathoz, amelytől hírnevet, pénzt, érvényesülést reméltek. A cerignolai csatában valóban a hagyományos lovagi hadviselés döntött, a spanyolok győzelmét az sem akadályozta meg, hogy még a csata kezdetén felrobbant a lőporraktáruk, így a tüzérség használhatatlanná vált. Mégis, a franciák hiába vezényelték Európa legnagyszerűbb nehézlovasságát és tüzérségét Itáliába, ha hadseregükből hiányzott az átütő erejű gyalogság. Ezért már az 1494. évi hadjáratban mintegy kétezernyi svájci zsoldost szerződtettek. A hosszú háborúskodás során egyébként a hadseregek létszáma is fokozatosan – néha több tízezres nagyságrendűre – nőtt.

A kor hadviselésében fontos szerep jutott a gyalogságnak, a svájci kantonok pedig a fegyvernem korabeli legjobbjait tudták kiállítani. Az Alpok hegyi tartományainak lakosai közel kétszáz éve harcoltak a Habsburgokkal függetlenségükért, amit I. Miksa császár éppen az 1499. évi bázeli egyezményben volt kénytelen elismerni. Fegyverük a hatalmas, néha 8-10 métert is elérő lándzsa és a kampós alabárd volt, lőfegyverrel csak töredékük rendelkezett. Utóbbiak – mivel a lőfegyver használatához lazább együttműködésre, mérsékeltebb fegyelemre volt szükség – a lándzsásoknál és alabár- dosoknál kisebb zsoldot kaptak. A svájciak erejüket – jó pénzért – szívesen bocsátották mások rendelkezésére. 1474-1477 között XI. Lajos francia király is sikerrel vette őket igénybe Merész Károly burgundi herceg elleni háborújában. A svájci gyalogosok óriási négyszögben álltak fel, s lándzsás falanxukkal eredetileg csak a lovasrohamok távol tartására vállalkoztak. Ha valamely lovagnak mégis sikerült bejutnia soraik közé, akkor az alabárdosok lerántották a lováról, és agyonverték. A burgundi háborúban azonban már támadást is indítottak, amelynek a kiváló burgundi lovasság sem tudott ellenállni. A szűkös megélhetést kínáló hegyóriások között a politikai hatalommal bíró kantonok legfőbb exportcikkét a zsoldos katonák jelentették. Kiárusításukban a legfontosabb szempontot az értük kapható pénz jelentette. Áruk meglehetősen borsos volt, ráadásul otthoni gazdáik arra is vigyáztak, hogy lehetőleg ne kelljen egymás ellen harcolniuk. Az itáliai háborúk hadvezéreit nemegyszer érte meglepetés, amikor svájci zsoldosaik valamely csata előtt elhagyták táborukat vagy azért, mert nem kapták meg a várt pénzösszeget, vagy azért, mert az ellenfél zsoldjában harcoló honfitársaik mellé álltak. A svájci gyalogság akkor kezdett hanyatlani, amikor az itáliai háború későbbi szakaszaiban előtérbe került a lőfegyverek használata.

Az Itáliára törő hódítók szívesen fogadtak fel német Landsknechteket is. Ezen szabad zsoldosok vezetői (tisztjei) valóban független vállalkozóknak számítottak, szolgálatba lépésüket – a svájciakkal ellentétben – semmiféle felső hatalom nem irányította vagy korlátozta. Legfontosabb fegyverük ugyancsak a lándzsa volt, de legbátrabbjaik megpróbálták – az ellenfél lándzsáinak erdeje közé bejutva – hatalmas kétélű kardjukkal a hosszú fegyverek hegyét levagdalni, vagy az első sorban állók lábát elkaszálni. Ez a művelet igen kockázatos volt, aki vállalkozott rá, dupla zsoldot kapott. Az itáliai háborúk idején nőtt fel az európai élvonalhoz a spanyol gyalogság, amely előnyben részesítette a kardot, és ügyesen használta a kor technikailag meglehetősen bizonytalan lőfegyvereit. A korban használt elöltöltő kanócos puska (arkebúz) 8-10 kg súlyú volt, célozni és lőni csak úgy lehetett vele, ha csövét állványra állították. Ehhez persze előbb meg kellett tölteni, ami a lőpor, a fojtás, az ólomgolyóbis, majd a gyújtó lőpor hosszadalmas behelyezésével és lepréselésével járt. Csak ezután lehetett meggyújtani a kanócot. A spanyolok által az 1520-as években felfedezett muskéta sem volt könnyebb, kovaköves závárzata azonban meggyorsította a tüzelést. Utóbbi pontossága is nagyobb volt az elődjéénél. Az arkebúz megtöltése egy percnél is hosz- szabb ideig tartott, a muskétával kb. 40 másodpercenként lehetett újabb lövést leadni. A hosszú töltési idő alatt a puskásoknak védelemre volt szükségük, amit a gyalogság vágó- vagy szúrófegyvert (kard, lándzsa) viselő tagjai láttak el.

A hadviselésben betöltött fontos szerepük megnövelte a gyalogos katonák öntudatát. Bár társadalmi helyzetük nem érte el a nemesi származású lovagokét, durvasággal, hangoskodással és színpompás öltözékkel igyekeztek felhívni magukra a figyelmet. A kor társadalmi különbségeket kifejező öltözködési szabályait figyelmen kívül hagyva, de a divatot követve, hatalmas, óriási tollakkal díszített kalapot, valamint színes, hasított ujjú mentét és szintén hasított szárú nadrágot viseltek. A hatást csak fokozhatta, ha a nadrág két szárán a díszítő hasítások nem egy irányba futottak, hanem az egyik száron függőlegesen, a másikon vízszintesen.

A hadseregek elitjét természetesen még mindig a nehézlovasságot alkotó lovag- ság képezte. Nemesi származású tagjai lenézték a gyalogosokat. Fegyvereiket, harcmodorukat nem tartották méltónak magukhoz. De még fájóbb volt számukra a lőfegyverek hatékonysága. „Óh, bár sohasem találták volna fel ezt a szerencsétlen szerkezetet – panaszkodott az egyik francia krónikás –, a legjobb lovagokat gyakorta nyomorult szolgák terítik le messziről. Ez az ördög találmánya, hogy tönkretegyen bennünket!" A lovagok egymás közötti jó modorukat nem érvényesítették a gyalogosokkal szemben, különösen, ha azok lövészek voltak. Ha foglyul estek, nem bíbelődtek velük, lekaszabolták őket. A kíméletlen lovagi viselkedés a lenézett ellenfelet is megkeményítette. Ők is legyilkolták nemesi foglyaikat, gyakran még akkor is, ha azok busás váltságdíjat ígértek szabadságukért.

Az öntési technika tökéletesedése tette könnyebbé és pontosabbá a korabeli ágyúkat. Az itáliai háborúk idején Európában legfejlettebbnek a francia tüzérség számított. A franciák seregüket korszerű, kerekeken gördülő ágyúkkal egészítették ki. (A korabeli hadseregekben az ágyúkat általában szántalpon vontatták vagy szekereken szállították.) A kerekek lehetővé tették, hogy akár csata közben is megváltoztassák helyzetüket. A töltés persze itt is hosszadalmas volt, még nagyobb problémát okozott, hogy a lövegek hamar felforrósodtak, s hogy sérülésüket (repedés, robbanás) megakadályozzák, időnként pihentetni kellett azokat. A tüzérség tökéletesedése a várépítés jellegét is megváltoztatta, a lovagkor büszke, magas tornyait ágyúkkal sokkal könnyebb volt lerombolni, mint az alacsonyra épített bástyákat vagy a laposan elterülő falakat.

A francia-német szövetségtől a Valois-Habsburg rivalizálásig

Hiába kötöttek 1504-ben a nagyhatalmak békét, a háborút ezúttal a nyugalmukban megzavart itáliai államok folytatták. Még mikor a francia sereg Nápoly ellen vonult, Rómában meghalt VI. Sándor pápa. Helyére a genovai származású II. Gyula (1503-1513) került, aki a Pápai Állam megrendült tekintélyét igyekezett helyreállítani. Először az elhalt pápa fiától, Cesare Borgiától szerezte vissza az annak birtokába került várakat. Cesare nem bizonyult méltónak arra a feladatra, amelyet az Itália egyesítésében érdekelt politikusok elvártak tőle. Erkölcstelen életmódja, erőszakosságai, gyilkosságai sok ellenséget szereztek neki, így apja halála után gyakorlatilag minden támogatóját elveszítette. Kiszorítása után az egyházfő a Pápai Állam területén Velence birtokába jutott városokat foglalta vissza. Bologna ellen maga vezette seregét, ami a korban – mivel keresztények ellen lépett fel – meglehetős meglepetést okozott. Hiába hirdette meg, hogy Itáliából minden idegent ki kell űzni, egyelőre nem tudta megakadályozni a franciák további előretörését. Városában, Genovában 1507-ben a franciák kegyetlen eszközökkel vertek le egy ellenük irányuló felkelést, és a kereskedővárost megfosztották függetlenségétől. A Genovával szövetséges Pisát ismét Firenze hódoltatta. Az itáliaiak szemszögéből jogosnak tűnt, hogy a hatalmát fitogtató Velence megakadályozza I. Miksa római császári koronázását. A Habsburg uralkodónak így meg kellett elégednie egy a tiroli – területileg a Német Birodalomhoz tartozó – Trientben (olasz nevén Trento) tartott körmenettel s a választott római császár címmel. Velence büszke lépése azonban ürügyet szolgáltatott arra, hogy féltékeny riválisai – beleértve a nagyhatalmakat is – ellene fogjanak össze. 1508. december 10-én XII. Lajos és I. Miksa megbízottai Cambrai-ban „a törökök és Velence elleni" titkos szövetségre léptek, amelyhez hamarosan a pápaság és a spanyolok is csatlakoztak. A szerződés minden csatlakozónak részt ígért a városállam birtokaiból, a magyar király – csatlakozása esetén – a dalmát tengerpart egykor birtokolt városait kapta volna vissza. A szövetség törökellenes szándéka azonban csak ürügy volt a Velence elleni támadásra, így II. Ulászló király csatlakozása elmaradt.

A széles szövetség ellenére 1509-ben gyakorlatilag csak a franciák és a németek indultak Velence megtámadására. XII. Lajos 28 ezres seregével már tavasszal hadra kelt. A kereskedőváros kb. 33 ezer főnyi – zsoldosokból, görög és albán könnyűlovasokból álló – sereggel rendelkezett. Miksa császár hada azonban csak augusztusban tudott csatlakozni a franciákhoz. A háború pedig ekkorra eldőlni látszott. Sorsát gyakorlatilag egyetlen ütközet döntötte el. Az 1509. május 14-i agnadellói csatában a franciák kitűnő tüzérsége és a svájciak ellenállhatatlan gyalogrohama szinte teljesen megsemmisítette a két részre osztott velencei sereget. A két külső hatalom és a kis itáliai fejedelmek egymással versengve foglalták el Velence szárazföldi birtokait. Az osztozkodásból szinte egyedül a Magyar Királyság maradt ki, részben azért, mert Budán tartottak attól, hogy a velenceiek Magyarország elleni támadásra biztatják a törököt, részben azért, mert a legyöngült országnak amúgy sem volt érdemleges bevethető hadserege. Az osztozkodók vetélkedése a velenceieknek kedvezett. Októberben a szövetségesek a jól megerősített Padova ostromához fogtak. Az ostromot azonban szűk két hét múlva a franciák és németek között kirobbant konfliktus miatt abba kellett hagyni. I. Miksa a korban hatalmasnak számító, 30 ezer fős sereget gyűjtött össze, amely ellen a város 10 ezres védősereget tudott kiállítani. Igaz, a város javára szólt 60 láb magas védőfala. Az ostromlók a várfalak aláaknázásával akartak rést ütni, próbálkozásuk azonban kudarcot vallott, a felrobbanó akna több kárt okozott nekik, mint a védőknek. Ezután próbálta a császár a francia lovagokat bevonni a gyalogrohamba, amit azok – és hozzájuk hasonlóan a német lovagok is – megtagadtak. A sértődött császár – aki különben sem tudta fizetni hatalmas seregét – elvonult, a kárvallott ostromlók pedig a környék lakosságán töltötték ki bosszújukat, válogatott kegyetlenséggel végezve ki áldozataikat. A massanói barlangba futott kétezer menekültet a barlang szájánál rakott tűz füstjével fojtották meg.

A szövetségesek sikerei ezúttal a pápát kezdték aggasztani. II. Gyula szakított a cambrai-i ligával, feloldotta a Velence ellen kimondott átkot, a spanyoloknak átengedte Nápolyt, és segítségül hívta a svájciakat. 1511-ben kialakított szövetségi rendszere – amelyhez a spanyolokon, Velencén és több svájci kantonon kívül I. Miksa császár és VIII. Henrik angol király (1509-1547) is csatlakozott – a Szent Liga Itália

Felszabadításáért nevet kapta. Bár a liga szinte bekerítette a franciákat, a háború következő éveiben egyik fél sem tudott döntő fölényre szert tenni. A Milánó élére kinevezett új helytartó, a 22 éves Gaston de Foix gróf, a király unokaöccse – akit később „Itália villámának" neveztek – sokáig óvatos, védekező hadműveletekkel csillapította az ellenfél harci kedvét. Csak akkor mozdult ki a biztos falak közül, amikor a pápa és a spanyolok közös serege Bolognát kezdte ostromolni. Ekkor viszont gyors akcióval felmentette Bolognát, szétverte a velenceiek közelben rekedt hadát, és Brescia ostromához fogott. A váratlan lépések során persze nemegyszer kellett szakítania a lovagi hadviselés arisztokratikus elveivel. Brescia ostrománál példát mutatva maga vezette gyalogrohamra a francia lovagokat a nedves, csúszós talajon. A király rokonának senki nem mert ellentmondani. Mindez persze nem akadályozta meg, hogy a sikeres ostromot ne kövesse a város kegyetlen kifosztása.

A vakmerő Gaston de Foix ezután a szövetségesek főerejét akarta csatára kényszeríteni. Ennek érdekében indult Ravenna ostromára. A kedvezőtlen, nedves időben azonban csak lassan haladt, s mire a kiszemelt városhoz ért, a Ronco folyó ívére támaszkodva biztos védőállást épített ki ellene egy erős spanyol-itáliai had, amely létszámában (16 ezer fő) is megközelítette a franciákét (21 ezer fő). Ráadásul a franciáknak Ravennát is figyelniük kellett, nehogy a védők beavatkozzanak a küzdelembe. Tapasztalt alvezérei óva intették a fiatal francia parancsnokot a támadástól, hiszen a spanyol gyalogságot a védekezésben verhetetlennek tartották. Gaston de Foix azonban bízott a franciák erejét jelentő nehézlovasságban és tüzérségében. Az 1512. április 11-i csatában mindkét fél igyekezett kihasználni tüzérsége erejét. „A fegyveresek és a könnyűlovasság soraiban széles rendet vágott a halál. Siralmas látványt nyújtott a borzalmas jajkiáltásoktól hangos csatatér, ahol egyebet sem látott a szem, mint élettelenül összerogyó katonákat és lovakat, a törzsükről leszakított, levegőben röpülő fejeket és karokat" – örökítette meg a csata előtti tüzérségi párbajt Guicciardini. A csata egyébként elsősorban a csupán hosszú lándzsákkal felszerelt német Landsknechte- ket hozta zavarba, akik közelharcban védtelennek bizonyultak. A fordulatos ütközetet végül a franciák nyerték, elveszítették viszont vezérüket. Amikor Gaston de Foix meggondolatlan döntéssel a spanyol gyalogosokra vetette magát, s azok bekerítették, kísérete kiáltozással, a spanyolok felvilágosításával (annak közlésével, hogy a király rokonával állnak szemben) próbálta menteni az életét. A felbőszült, a lovagi erények iránt érzéketlen spanyolok azonban nem kegyelmeztek neki. Sokan máig Gaston grófban látják az itáliai háborúk legtehetségesebb hadvezérét. Francia utódai nem tudtak örökébe lépni, különösen, mivel az ellenfelek igyekeztek seregüket megerősíteni.

Új lendületet kapott viszont a pápai politika. 1513. február 21-én meghalt II. Gyula. Gyászmiséjét a Rómában is nagy tekintélynek örvendő Bakócz Tamás esztegomi érsek celebrálta, pápává viszont X. Leó néven (1513-1521) a Medici-család tagját választották. Az egyház új feje ismét a svájciakhoz fordult, akik ezúttal 16 ezres sereget küldtek, s ez képesnek bizonyult visszaszorítani a franciákat. Alig egy évvel a raven- nai vereség után, 1513. június 6-án az észak-itáliai Novara közelében a pápai sereg vereséget mért a franciákra. Prospero Colonna hadvezérnek (aki a ravennai csatában még alvezéri feladatot látott el) sikerült a francia lovasságot egy nehéz talajú területre csalni, ahol akadozó rohamukat a svájci gyalogság visszaverte. Rövidesen elveszett Lombardia, a franciák Milánót is feladták. Ellenfeleik már Franciaországot veszélyeztették. Miksa császár Landsknechtjei Észak-Franciaországra törtek, Calais-nál az angolok is beavatkoztak, s 1513. augusztus 13-án Thérouanne közelében vereséget mértek a franciákra. A francia lovagok ezúttal is meggondolatlanul vágtattak bele az ellenfél ágyútüzébe. Az angolok megbékítése érdekében XII. Lajos király feleségül vette Tudor Máriát, VIII. Henrik király húgát. A svájciakat komoly pénzösszeggel (400 ezer ezüsttallérral) sikerült visszavonulásra bírni. A pápa és szövetségesei Itália felszabadításának örvendtek, bosszúvágyuk azonban nem engedte, hogy Itáliában valódi béke következzen be. Firenze ellen fordultak, amely a franciák oldalára állt. Az Arno-parti várost sikerült is megadásra bírni.

Nem sokkal utóbb az itáliai harcokat erőltető XII. Lajos is meghalt. Helyére unokaöccse, az alig 19 esztendős I. Ferenc lépett. „Az utolsó francia lovagkirály" a későbbiekben még vereségeit is ügyes, bár nem mindig keresztényi diplomáciai lépésekkel tudta közömbösíteni (pl. azzal, hogy szövetséget kötött I. Szulejmán szultánnal [1520-1566]), egyelőre azonban ifjúi tüze támadásra ösztönözte. Itáliának új francia támadással kellett szembenéznie. A harcok kiújulásával a szövetségi rendszerek egyre áttekinthetetlenebbé váltak. I. Ferenc trónra jutását követően szövetségre lépett a 15 éves Habsburg Károly herceggel, aki akkor még csak Németalföld fejedelme volt, 1516-tól azonban spanyol király, 1519-től a Német-római Birodalom császára lett. A francia király maga vezette át seregét az Alpok hágóin, ahol nemcsak a páncélos lovagok átkelése, de az ágyúk átszállítása is súlyos gondot okozott. Merész vállalkozásával az ismét a pápa oldalára álló svájciakat is sikerült meglepnie. 1515. szeptember 13-án és 14-én Marignanónál került sor az egész itáliai háború egyik legvéresebb csatájára, amelyet szívesen neveztek „a lovagság utolsó diadalának". A francia lovagok szüntelen rohamát kiváló tüzérségük támogatta, de a svájciak is sokáig állták a rohamokat. A csatát egy frissen érkező velencei sereg döntötte el a franciák javára, a súlyos veszteségeket elszenvedő svájciak hazamenekültek. Hamarosan Milánó is a franciák kezére jutott, a király pedig visszatérhetett hazájába. A vereségbe a pápa is kénytelen volt belenyugodni, I. Ferencnek a Milánó hercege címet adományozta, aminek fejében az elismerte a Mediciek uralmát Firenzében. A pápával 1516-ban kötött bolognai konkordátum révén a király erős befolyást szerzett országa főpapjainak a kinevezésére, aminek révén a pápával sikerült elismertetnie a francia nemzeti (gal- likán) egyház létrejöttét. Itáliában mindenesetre újra a béke látszata köszöntött be.

Az európai hegemóniára törő I. Ferenc ekkor Németország felé próbálta hatalmát növelni. Még élt I. Miksa császár, amikor 1516-ban a birodalmi választófejedelmek körében kezdett korteskedni, hogy a majdani császárválasztáson rá adják szavazatukat. Pénzzel, ajándékokkal megnyerte a Hohenzollern-családból származó I. Joachim brandenburgi őrgrófot (1499-1535), annak testvérét, Brandenburgi Albert mainzi érseket (1514-1545), valamint a rajnai palotagrófot, s erős tábort szerzett a Rajna menti lovagok körében is. A francia király megnyerő egyénisége, fiatal kora és rövid uralkodása ellenére elért itáliai sikerei (főleg marignanói győzelme az addig legyőzhetet- lennek hitt svájci falanx ellenében) amúgy is sok hívet szereztek neki a reneszánsz lovagi ideálért rajongó korban. A közvélemény tőle remélte egy közeli törökellenes hadjárat megindítását. A Habsburgok firenzei és augsburgi bankházak (utóbbiak közül elsősorban a Fuggerek) hiteleit használták fel saját táboruk kialakítására. Miksa visszaszerezte az elvesztett három választót, és megnyerte a kölni érseket is. Számíthatott II. Lajos cseh-magyar király (1516-1526) szavazatára is. (A cseh király az 1356. évi német Aranybulla értelmében választófejedelmi joggal rendelkezett.) Így Miksa 1519. január 12-i halálát követően a Frankfurt am Mainba összehívott választói kollégium tagjai a június 28-án tartott választáson egyhangúlag V. Károlyt választották meg. Megválasztása véget vetett a két hatalom időleges politikai egyetértésének. Az itáliai háború francia-spanyol viszályból Valois-Habsburg dinasztikus ellentétté szélesedett, amely 1559-ig öt egymás elleni háborúba torkollott (négyet ezek közül még I. Ferenc vezetett), igaz, az újabb háborúk súlypontja csak részben esett itáliai hadszínterekre. A Habsburgok esélyeit növelte, hogy az új német uralkodó nemcsak Spanyolország és Nápoly ura, továbbá Németalföld fejedelme volt, amivel szinte bekerítette Franciaországot, de az ő jövedelmeit gyarapította a frissen felfedezett amerikai gyarmatok arany- és ezüstkincse is. Céljai között szerepelt az egész kereszténységet egyesítő állam (monarchia universalis) megvalósítása, amelynek feladata lett volna az Európát fenyegető Oszmán Birodalom legyőzése.

V. Károlyt nagy céljai megvalósításában egyelőre mégis lefékezte, hogy spanyol trónját kellett biztosítania. Az Ibériai-félszigeten ellenérzést keltett, hogy királyuk németalföldi (flandriai) urakkal és tanácsadókkal vette körül magát. Az 1520-ban kirobbant communeros-felkelésben a vezető szerepet a városok vállalták. Nevét is a városi önkormányzatot, a communát visszaállítani akaró közösségekről kapta. A felkelők rövid időre foglyul ejtették Károly édesanyját, Johannát is, akit a trón valódi örökösének tekintettek. A spanyol lakosságnak azonban csak egy része csatlakozott a felkeléshez, így az hamar kudarcba fulladt. A király győzelme hatalmának megszilárdulását eredményezte. Császári ambícióinak veresége után I. Ferenc király is belső hatalma megerősítésére törekedett Franciaországban. A pápával kötött – már említett – bolognai konkordátum révén az egyházat késztette engedelmességre. A megbízhatatlan zsoldosok helyett állandó sereggel vette körül magát, kiszorította a hatalomból a trónjára veszélyessé váló Bourbon Károly herceget, aki ezután az ellenséghez pártolt. Közben mindkét fél készült a félbeszakított háború folytatására, amelynek ürügye ezúttal is Milánó volt. V. Károly – X. Leó pápával egyetértésben – a Sforza-család egyik tagját, Francescót tette meg Milánó hercegévé. A franciák 6 ezer svájcit szerződtettek, amit a kantonok újabb 4 ezer harcossal egészítettek ki. Ez azonban éppen a megbízók számára vált kedvezőtlenné, mivel ennyi ember zsoldját nem tudták fizetni. Átmeneti sikerek után, elmaradt fizetségük miatt a svájciak át is álltak a császári oldalra. A spanyol-császári sereg pedig megerősödve 1521. november 19-én egy váratlan éjszakai rohammal elfoglalta Milánót. A következő évben a császáriak egy Milánó melletti csatában hiúsították meg a franciák visszafoglalási kísérletét, pedig utóbbiaknak a háború folytatására sikerült 8 ezer svájcit fogadniuk. Rohamukat azonban a veteránnak számító (47 éves) Georg von Frundsberg Landsknechtjei visszaverték. A franciák ezután egész Lombardiát elveszítették, s a császáriak pártjára állt az új pápa, a császár korábbi nevelője, a németalföldi (utrechti) származású VI. Adorján (1522-1523) – a 20. század végéig az utolsó nem itáliai pápa – is. A császár szövetségében VIII. Henrik angol király egyenesen Franciaországba tört be. Ahogyan korábban a császári méltóságot, ezúttal – a százéves háborúban is hangoztatott dinasztikus igények alapján – a francia trónt szerette volna megszerezni. A feleknek azonban ezúttal sem sikerült döntésre vinniük az ügyet. A csaták egyikében súlyosan megsebesült Bayard lovag is, akit halálos ágyán sajnálkozó ellenfelei, spanyol tisztek vettek körül.

A császár katonai és politikai sikerei azonban éppen nem itáliai befolyását növelték, hanem a kis és közepes városállamok Habsburg-ellenes érzelmeit váltották ki. Eredőjét persze nem valamiféle hazafias érzésben kell keresnünk. Mindössze arról volt szó, hogy Itáliában megrettentek attól, hogy Károly középkori elődeinek bizonyos császári jogait kívánja majd felújítani. Az ellenfelei között kibontakozó meg- hasonlás következtében 1524 őszén I. Ferenc király mintegy 23 ezer főnyi seregével újra betörhetett Itáliába, ahol küzdelem nélkül vehette birtokába Milánót. A várost védő katonaság ugyanis a lakossággal együtt elmenekült a terjedő pestisjárvány elől. A császári-spanyol sereg amúgy is alig 9 ezer katonából állt. A király üldözésük és megsemmisítésük helyett október 26-án a Milánótól alig 20 km-re fekvő Paviát kezdte ostromolni. Az ostrom azonban végül balul sült el. A francia tüzérség ugyan több rést is ütött a város falán, a védők azonban rendre visszaverték rohamaikat (összesen 18-at), majd új falat húztak a leromboltak helyére. Az ostrom gyakorlatilag ki is merült a tüzérség lövöldözésében és a rohamokban. Nem került sor aknák ásására, hogy a falakat felrobbantsák, bár ebben valószínűleg a kedvezőtlen talajviszonyok is szerepet játszottak. A franciák a védők kiéheztetésére számítottak, az ostrom elhúzódása azonban az ellenfelüknek adott lehetőséget felmentő sereg szervezésére. 1525. február 3-án meg is érkezett a német Landsknechtekből és spanyolokból álló had, amely további három hét múltán, február 24-én egy meglepetésszerű éjszakai rohamot követően súlyos vereséget mért a franciákra. (A győzelem éppen Károly császár 25. születésnapjára esett.) A paviai csatában a császáriakat Bourbon Károly vezette, a döntő feladatot pedig ismét Frundsberg Landsknechtjei vállalták, sokáig állva a francia ágyúk pusztító tüzét. Igaz, győzelmükhöz az is hozzájárult, hogy a türelmetlen Ferenc király túl korán, a német gyalogság megroppanása előtt parancsolta rohamra lovagjait. A fedezetlen lovagok a rejtekben várakozó spanyol muskétások puskatüzébe rohantak, parancsnokaik az elsők között estek el, magukra hagyva megzavarodott, szétszaladó katonáikat. Súlyos veszteséget szenvedtek a franciák oldalán harcoló, a lőfegyverektől idegenkedő svájciak is, soraikat az ellenfél muskétásai már távolról megritkították. A csata, amelyet az utolsó lovagi csatának is szoktak nevezni, bebizonyította, hogy a lőfegyverekkel (ágyú, muskéta) szemben egyre kevésbé hatékonyak a középkori kézifegyverek, még a svájciak sűrű lándzsaerdeje is. Ugyanakkor az új fegyverek fegyelmezettséget, új taktikát kívántak meg, ami nem felelt meg a lovagok türelmetlenségének. A francia seregből végül mintegy 10 ezren estek el, köztük (ahogyan Guicciardini fogalmazott) „vagy húsz nagyúr és számtalan nemesúr". Elesett Franciaország marsallja, a királyi főlovászmester, több ezerre rúgott a foglyok száma. Fogságra jutott a navarrai király, a savoyai herceg házasságon kívül született fia, több kapitány, egy püspök, akit azonban hamar szabadon engedtek. Fogságba esett maga I. Ferenc király is.

A paviai csata a császár pozícióit javította. V. Károly azonban ezúttal a korban szokatlan mérsékletet tanúsított. Nem kívánta a húrt feszíteni azzal, hogy a fogoly I. Ferencet megfosztja hatalmától, és VIII. Henriket fogadja el francia királynak. Inkább foglyát akarta engedelmességre kényszeríteni. Miután az az 1526. január 24-i madridi szerződésben lemondott mind itáliai, mind burgundiai igényeiről, továbbá két fiát is túszként hátrahagyta, visszaadta szabadságát. Ferenc azonban – kiszabadulva – azonnal a visszavágásra gondolt. Engedékenységét a kényszerrel magyarázta, s alig néhány hónappal később, május 22-én, a cognaci ligával újra szövetségeseket keresett a háború folytatásához. Ezeket az új pápában, a Medici-házból származó VII. Kelemenben (1523-1534), Firenzében, Velencében és Milánóban találta meg. VIII. Henrik angol király is csatlakozási szándékát fejezte ki. A liga azonban hamarosan elvesztette ideológiai támaszát, a pápát. Rómában ugyanis felkelés tört ki, a pápa az Angyalvárba menekült. Ferenc ahelyett, hogy a segítségére sietett volna, otthon vadászott. A szinte védtelen Rómát Bourbon Károly vezérletével spanyol zsoldosok és német Landsknechtek foglalták el. A régóta nem fizetett katonák féktelen rablással kárpótolták magukat (Sacco di Roma, 1527. május). A zömében a lutheri reformációhoz csatlakozó német zsoldosok dúlásukat vallási érveléssel támasztották alá. A pápában az Antikrisztust akarták megbüntetni. A dúlás heteken át tartott. A pápa is kénytelen volt magát megadni, míg végül a zsoldosaik fegyelmezetlenségétől és kegyetlenségétől megrettent császári hadvezérek maguk segítették elő szökését. A Róma elleni támadás a pénzre alapozott zsoldosrendszer csődjét bizonyította. A fizetetlen katonák nemcsak az ésszerű parancsokat tagadták meg, hanem jobb sorsra érdemes vezéreiket is magukkal ragadták esztelen vállalkozásukba. Róma ostrománál vesztette életét Bourbon Károly, Frundsberget pedig a Landsknechtjeivel való vita során szélütés érte. Elveszítve befolyását zsoldosai felett, még sikerült hazavitetnie magát, hogy megtörve és teljesen eladósodva haljon meg. Vagyonát ugyanis a soha ki nem fizetett zsold megelőlegezésére zálogba adta.

1528 elején a franciák ismét támadást indítottak Itália ellen. Előbb sikerült Rómát felmenteniük, innen Nápoly felé vonultak, amelyet április végén értek el. A város ostromával azonban kudarcot vallottak. A hosszú felvonulás, a távoli helyszín eleve megritkította eredetileg tekintélyes seregüket, a legveszedelmesebb ellenfélnek azonban a seregben kitört pestis bizonyult, amely mintegy 21 ezer embert ragadott el. Meghalt a sereg vezére, Lautrec márki is (eredeti nevén Odet de Foix, Gaston de Foix távoli rokona), halála után pedig serege szétzüllött. I. Ferencnek be kellett látnia nagyravágyó terveinek megvalósíthatatlanságát, s 1529. augusztus 3-án Cambrai-ban békét kötött V. Károllyal. A békét, mivel előkészítésében a király édesanyja, Savoyai Lujza és sógornője, a császár nagynénje, Ausztriai Margit bábáskodtak, a hölgyek békéjének is szokták nevezni. I. Ferenc ismét lemondott itáliai birtokairól és flandriai területi igényeiről (Arras, Lille és Tournai várost beleértve). Vállalta, hogy közvetíti a békét Velencével. Ugyanakkor tekintélyes pénzbeli kárpótlás fejében visszakapta Burgundiát, és törvényesíthette az ellenséghez pártolt Bourbon Károlytól elkobzott területek birtoklását. Túszként hátrahagyott két fiáért is jelentős váltságdíjat kellett fizetnie, a következő évben pedig feleségül vette Eleonórát, Károly császár húgát. A császári koronázásra Itáliába érkező V Károlynak a fejedelmek sorra igyekeztek hódolatukat kifejezni. A fényes szertartásra Bolognában 1530. február 24-én, Károly születésnapján került sor. A koronát VII. Kelemen helyezte a fejére.

A háborús színterek kibővülése

A cambrai-i béke a császár kezére juttatta Milánót és Nápolyt, lekötelezettjévé tette a pápát, Firenzét és Genovát. Némi önállóságot csak Velence tudott megőrizni, a földrajzi felfedezések következtében azonban gazdasági jelentősége hanyatlóban volt. A középkori Itália dicsősége a 35 éves háborúskodásban elenyészett. Pedig a viszálykodásnak még nem volt vége, ha súlypontja el is került Itáliából. V. Károly sikerének tartósságát súlyos európai és birodalmi változások veszélyeztették. A birodalom keleti határán 1526-ban elbukott a török ellen szinte már csak az ütközőállam szerepét betöltő Magyarország, s hiába szerzett jogot trónjára a császár öccse, I. Ferdi- nánd magyar király (1526-1564), nem tudta megakadályozni, hogy Szulejmán szultán 1529-ben Bécset megostromolja. Spanyolországot és Dél-Itáliát az Algírt birtokló berber kalóz, Hajreddin Barbarossa földközi-tengeri rabló hadjáratai veszélyeztették. A Német Birodalmon belül pedig a lutheri reformáció fejedelmi hívei – miután az 1530. évi augsburgi birodalmi gyűlésen nem sikerült megegyezésre jutniuk a császárral – szövetkeztek Károly ellen. Az 1531 februárjában létrehozott schmalkaldeni szövetség tagjai másfél évtizedes alkudozás után nyílt háborút indítottak császáruk ellen (schmalkaldeni háború, 1546-1547). A bosszúra szomjas I. Ferenc – aki magát a „legkeresztényibb királynak" titulálta, s saját országában keményen fellépett a protestánsok ellen – mind a szultánnal, mind a birodalmi protestánsokkal kereste a kapcsolatot, és támadásra ösztönözte őket. A törökökkel 1536-ban kötött szövetséget ugyan kereskedelmi egyezménynek álcázták, a Földközi-tengeren azonban a francia flotta katonailag is együttműködött a törökökkel. I. Ferenc fia (a későbbi II. Henrik, 1547-1559) VII. Kelemen pápa támogatásának elnyerése érdekében feleségül vette annak unokahúgát, Medici Katalint, majd – miután 1535-ben Francesco Sforza, Milánó hercege meghalt – a francia király 1536 tavaszán újra Itáliára támadt. (A császár ellen vezetett négy háborújából ezt tekintik a másodiknak.) Elfoglalta a Milánó kapujának számító Savoyát, muszlim szövetségesei, az észak-afrikai berber kalózok pedig a spanyol partokat fosztogatták. A kimerült felek azonban ezúttal hamar, 1538-ban tíz évre fegyverszünetet kötöttek. Ferenc – savoyai hódításának elismertetése fejében – ismételten lemondott Milánó megszerzéséről, s segélyt ígért a császárnak mind a törökök, mind a protestánsok ellen. A két rivális uralkodó személyes kapcsolata is javult. Amikor V. Károly Spanyolországból Németalföldre utazva kivételesen a szárazföldi utat választotta, Franciaországban díszes fogadtatásban részesült. A törökellenes hadjárat megvalósításából persze semmi sem lett, helyette a két fél a flandriai Gent város 1539-es felkelésének leverésében működött együtt.

Mivel I. Ferenc a fegyverszünettel csak lélegzetvételnyi szünetet akart nyerni, az egyetértés ezúttal sem tarthatott sokáig. Bár az indítékok között továbbra is szerepet játszott az itáliai városok és tartományok birtoklása, az egyre kiterjedtebb háború frontjai többnyire elkerültek a félszigetről. Bár a török-francia koalíció 1541-ben Milánót és Piemontot támadta, a franciák 1542-ben Németalföld irányába is támadást indítottak (Ferenc harmadik háborúja). Szövetségesük, Szulejmán szultán 1543-ban Magyarországra vezetett rendkívül eredményes hadjáratot. Ennek a hadjáratnak a során esett el Siklós, Pécs, Esztergom, Tata és Székesfehérvár. Habsburg-oldalon attól féltek, hogy a török ismét Bécs ostromára vonul. A franciák és törökök egyesült flottája ugyanakkor Nizzát foglalta el. A császár kénytelen volt engedményeket tenni a schmalkaldeni szövetségnek, s amikor a németországi protestánsokkal megerősödött, Franciaországra törő serege már Párizst fenyegette, I. Ferenc újra békét kötött (Crépy, 1544. szeptember 14.). A rövid életű béke gyakorlatilag a cambrai-i szerződés megerősítését tartalmazta. A franciák ismét lemondtak Milánóra és Burgundiára formált igényeikről, viszont megtarthatták Piemontot, és ennek fejében újólag támogatást ígértek a császárnak a törökök ellen.

Felszabadult erejét azonban V. Károly végül nem az oszmánok, hanem – a kirobbant schmalkaldeni háborúban – a németországi protestánsok ellen igyekezett felhasználni. A császár eddig a kereszténység egyetemes zsinatának összehívásával, tárgyalás útján próbált a terjedő protestantizmusnak gátat vetni és a kereszténység egységét helyreállítani. Szándékát azonban hol az egymást váltó, de a császár tekintélyére egyaránt féltékeny pápák, hol a zsinat katolikus túlsúlyától félő protestáns német rendek hiúsították meg. Végül az egyetemes zsinatot a kereszténység egységének helyreállítására őszintén törekvő III. Pál pápa (1534-1549) 1545-re Trientbe hívta össze. A helyszín bizonyos fokig kompromisszumot jelentett, hiszen a tiroli városka – mint említettük – ekkor a Német Birodalomhoz tartozott. A növekvő önbizalmú protestánsok azonban végül erre a zsinatra sem mentek el, ami Károly harciasságát erősítette. A katonai erővel történő megoldásra ösztönözte őt a franciákkal és a törökökkel egyaránt fennálló átmeneti béke, valamint az amerikai kontinensről Spanyolországba áramló nemesfémmennyiség tekintélyes anyagi háttere. A katolicizmus mellett kitartó német fejedelmek mellett sikerült a maga oldalára fordítania néhány protestáns tartományurat is. Miután mintegy 40 ezres sereget sikerült összegyűjtenie, 1547. április 24-én az Elba melletti Mühlbergnél döntő győzelmet aratott a schmalkal- deniek felett. A mühlbergi győzelemmel a német történelemben talán utoljára nyílt lehetőség arra, hogy a császár visszaállítsa foszladozó hatalmát, és birodalmi szinten valósítsa meg az abszolutizmust. A politikai kiegyezés érdekében Károly ideiglenesen fel is függesztette a további hadműveleteket. Merev ragaszkodása a vallási egység fenntartásához, valamint a dinasztikus Habsburg-érdekek előtérbe kerülése azonban végül meghiúsította a megbékülést. Hiába tettek a megegyezés érdekében ideiglenes engedményeket a protestánsoknak (ezt az állapotot nevezték interimnek), a helyzet végül egyik felet sem elégítette ki. Dinasztikus érdekeit előtérbe helyezve V Károly további súlyos hibát is elkövetett. Bár addig öccsét, Ferdinándot jelölte németországi örökösének (római királlyá is koronáztatta), mühlbergi győzelme után a császárságot is fiára, Fülöpre kívánta hagyni. A császárság és Spanyolország egy kézen való öröklése a Habsburgok európai hegemóniáját szilárdította volna meg, ugyanakkor Németországban is teret engedett volna Fülöp közismert ellenreformációs törekvéseinek. A császár lépése nyomán újraszerveződött az ellenzék.

Pedig a mühlbergi csata évében, 1547-ben az ellenfelek is megritkultak. Előbb VIII. Henrik, majd I. Ferenc halt meg. Az I. Ferenc halála után trónra került II. Henrik pedig csak évek múlva vállalkozott a császárellenes fellépésre. 1552-ben Lotaringia ellen intézett támadást, s ennek során három birodalmi püspökség (Metz, Toul, Verdun) területét sikerült elfoglalnia. V. Károly ellenállását gyengítette, hogy ugyanebben az évben keleten öccsének a szultán Magyarország elleni támadásával kellett szembenéznie. 1552-ben egy időre a trienti zsinat is feloszlott, s úgy tűnt, hogy munkája nem hoz eredményt. A külső háborúkba és belső konfliktusokba belefáradt császár pedig egyre inkább visszavonult az aktív politikától. Öccsére, Ferdinándra bízta a protestánsokkal folyó tárgyalásokat, amelyek végül az 1555. évi augsburgi vallásbékével zárultak. V. Károly 1556-ban Vaucelles-ben még fegyverszünetet kötött a franciákkal, mielőtt lemondott volna trónjáról. Császár utóda, I. Ferdinánd (1556-1564) azonban nem kívánta folytatni az egyre kilátástalanabbá váló háborút. Folytatta azt helyette unokaöccse, II. Fülöp spanyol király (1556-1598), akinek Saint-Quentin és Gravelin- gen mellett kétszer is sikerült legyőznie a franciákat. Mivel ekkor Anglia trónján felesége, I. (Tudor) Mária (1553-1558) ült, az angolok újból belesodródtak a harcokba. Számukra azonban ez kudarcot hozott. 1558-ban a franciák elfoglalták a százéves háború után is angol kézben maradt Calais kikötőjét. A 65 éves háborúskodást az 1559 áprilisában kötött cateau-cambrésis-i béke zárta. A franciáknak végleg le kellett mondaniuk minden itáliai (elsősorban Nápolyra és Milánóra vonatkozó) igényükről a spanyolok javára. Ki kellett vonulniuk az 1536 óta megszállva tartott Savoyából és Piemontból. Savoyába visszatérhetett Emmanuele Filiberto herceg, akinek a spanyolok a saint-quentini győzelmet köszönhették, és aki utóbb piemonti területekkel növelte államát. A spanyolokat megerősítették az általuk 1512-ben elfoglalt Felső-Na- varra birtokában. Az 1553 óta francia megszállás alatt álló Korzika viszont visszakerült Genova tulajdonába. A franciák megtarthatták Burgundiát, lotaringiai hódításaikat, a három püspökséget és Calais-t. Utóbbiért az angolok kártérítést igényeltek. A békét házassággal pecsételték meg. Az időközben megözvegyült II. Fülöp feleségül vette Valois Erzsébetet, II. Henrik leányát.

A háború utolsó szakaszában egyre kevesebb szerepet játszott az itáliai hadszíntér.

A három birodalmi püspökség elvesztését V Károly 1554-ben kisebb itáliai győzelemmel próbálta kárpótolni. Itália jelentős része azonban már ekkor is spanyol kézen volt, s maradt is bő másfél évszázadra. A háború kezdetén még tekintélyes városállamok elveszítették politikai jelentőségüket, s a nagyhatalmak játékszerévé váltak. Helyettük a pápák próbálták meg befolyásukat megerősíteni, de ez a törekvésük is illuzórikussá vált. A háború utolsó éveiben pápává választott IV Pál (1555-1559) gyanakodva fogadta a császárnak a kereszténység egységére ösztönző terveit, amelyekben saját egyházi hatalmának csökkentését látta. Reformterveivel összefért spanyolellenessé- ge s az, hogy rokonait udvarába hívja, és nekik próbálja megszerezni a nápolyi trónt. Igaz, később eltávolította őket, s számos erőfeszítést tett a pápai udvar erkölcsi megtisztításáért. Az általa szabott irányt utódai sem változtatták meg. Közülük IV. Piust (1559-1565) az első reformpápának tartják. Érdemei közé tartozott, hogy 1563-ban eredményesen sikerült lezárnia a trienti zsinatot. A pápaság ezáltal a katolikus megújulás vezető erejévé válhatott.

A háborúk következményei

Azt, hogy a többször megszakított és újrakezdett háború 1559-ben ténylegesen véget ért, egy tragikus esemény garantálta. II. Henrik francia király a békekötés és leánya házasságkötésének örömére rendezett lovagi tornán halálos sebet kapott (többnapi szenvedés után halt meg), s csak kiskorú fiúgyermekeket hagyott maga után. Az 1559-ben trónra lépő II. Ferenc (1559-1560) 15, az őt követő IX. Károly (1560-1574) mindössze 10 éves volt. A gyenge kormányzás nem tudott úrrá lenni a protestantizmus franciaországi változatán, az egyre terjedő hugenotta valláson, ami 1562-ben csaknem négy évtizedig tartó belső konfliktushoz, vallásháborúhoz vezetett. A francia királyoknak el kellett felejteniük itáliai ambícióikat.

A több mint hatvan esztendeig tartó itáliai háborúk végén szinte minden résztvevőt vesztesnek tekinthetünk. A felfedezések fő haszonélvezője, az 1494-ben periferikus helyzetű Spanyolország ugyan a háborúk során nőtt európai nagyhatalommá, hiába sikerült azonban másfél évszázadra megszereznie az Itália feletti uralmat, nem tudott a háborús költségeket kiegyenlítő politikai vagy anyagi előnyökre szert tenni. Hanyatlását a következő századokban nem az itáliai háborúk váltották ki, de a felesleges erőfecsérlés mindenesetre megakadályozta a tekintélyhanyatlás megállítását. Feleslegesnek bizonyultak a német erőfeszítések is. Luther fellépése, a fejedelmek császárellenes szövetsége egyre inkább lekötötte V. Károlyt, akinek a keresztény egység helyreállítását nemhogy európai szinten, de még saját államában sem sikerült megvalósítania. Birodalmának felosztása öccse és fia között ugyanakkor kizárta Németországot a Spanyolország által megszerzett – mégoly kétséges – előnyök birtoklásából. Franciaország katonailag elvesztette ugyan a háborút, de ez a fejlődését mégsem törte meg. Sőt! Kulturálisan még profitált is belőle. A hazatérő nemesek, főleg az arisztokraták – a műveletlen, csak a pénzt értékelő svájci és német zsoldos katonákkal ellentétben –, szívesen hozták magukkal az itáliai reneszánsz művészet egy-egy alkotását, hogy ezzel díszítsék kastélyaikat. A francia gazdaságot nem törte meg sem az itáliai, sem a következő évtizedben az országot sújtó vallásháború. A hegemón törekvésekről azonban jó időre Párizsban is le kellett mondani. A legrosszabbul persze Itália járt. Nápoly és Milánó spanyol tartománnyá süllyedt, s a spanyol uralom a többi államocskára is rányomta bélyegét. A középkor példás gazdagságú vezető territóriuma válságba jutott. Vesztesnek tekinthetjük magunkat, Magyarországot is. Hiába szerepelt a hadviselő felek célkitűzései között rendszeresen a török elleni nagy hadjárat, erre végül a 16. század első kétharmadában nem került sor. Az itáliai ambíciók elvonták a legjelentősebb európai hatalmak figyelmét a török veszélyről, sőt I. Ferenc éppen Habsburg-ellenes lépéseiben használta fel az oszmán hatalmat. Csak bő évtizeddel az itáliai háborúk lezárása után, amikor – a drinápolyi béke megkötését követően – a Porta figyelme a Földközi-tenger felé fordult, fogtak össze a spanyolok és a velenceiek, hogy tengeri csatában verjék vissza az oszmán támadást (Lepanto, 1571). A kereszténység korábban is gyakran csak vélt összetartó ereje – részben a reformáció térhódítása miatt – már elenyészett, s még nem találjuk nyomát a nemzeti érzés érvényesülésének.

Az újkor első nagy európai háborúja mégis – sok vonatkozásban – jelzi a korszakváltást. A háborúk mindig ösztönzik a haditechnika fejlesztését, az új módszerek bevezetését. A lovagi harcmodor háttérbe szorulása, a lőfegyverek terjedése, a mind nagyobb fegyelmet megkövetelő gyalogság kiállítása nemcsak tükrözte a társadalomban végbement változásokat, de maguk is felerősödése irányába hatottak. Gaston de Foix életét kísérői rangjára hivatkozva akarták megmenteni, Bayard halálos ágyánál ellenfelei, a spanyol lovagok sajnálkoztak, de a harcok zömét eldöntő zsoldosok körében már nem váltott ki tiszteletet a lovagok magasabb társadalmi állása. A régi kor alkonyának szemléletes jele lehet, hogy II. Henrik francia király halálos balesete után Franciaországban betiltották a lovagi tornák rendezését.

SZAKIRODALOM

Bonney, Richard: The European Dynastic States 1494-1660. Oxford University Press, 1991. Guicciardini, Francesco: Itália története (1494-1534). Budapest, Európa Könyvkiadó, 1990. Hajnal István: Az újkor története. Budapest, Révai Testvérek Kiadása, 1936.

Humble, Richard: Warfare in the Middle Ages. New York, Mallard Press, 1989.

Marczali Henrik: A reformatio kora. Budapest, Franklin Társulat – Révai Testvérek kiadása, é. n. Orosz István – Barta János – Angi János (szerk.): Európa az újkorban. Debrecen, Multiplex Media – Debrecen University Press, 2006.

Rázsó Gyula: A lovagkor csatái. Budapest, Tankönyvkiadó, 1987.

Romano, Ruggiero – Tenenti, Alberto: Die Gründung der modernen Welt. Spatmittelalter, Renais- sance, Reformation. Frankfurt am Main, Fischer Taschenbuch Verlag, 1967.

Schorn-Schütte, Luise: Karl V Kaiser zwischen Mittelalter und Neuzeit. München, Verlag Beck, 2000.