Ugrás a tartalomhoz

20. századi egyetemes történet – I. Európa

(2005)

Osiris Kiadó

A NYUGAT-EURÓPA ORSZÁGAI A MÁSODIK VILÁGHÁBORÚ UTÁN

A NYUGAT-EURÓPA ORSZÁGAI A MÁSODIK VILÁGHÁBORÚ UTÁN

Nagy-Britannia és Észak-Írország –Egedy Gergely

A Munkáspárttól az Új Munkáspártig (1945-2001)

Az 1945júliusában tartott választásokon a nemzeti hősként ünnepelt Churchill és a Konzervatív Párt súlyos vereséget szenvedett. A Clement Attlee vezette Munkáspárt szilárd többséggel láthatott hozzá programja végrehajtásához.

A Munkáspárt 1945 májusában elfogadott konszolidációs programjában kulcsszerepet kaptak az államosítási intézkedések. Így került sor a központi jegybank kormányzati irányítás alá helyezésére, a bányák, az energiaszektor, a közúti és vasútiközlekedés állami kézbe vételére. A szociálpolitika területén első nagy vívmánya 1946-ban a Nemzeti Biztosítási Törvény volt, amely biztosítást nyújtott betegség vagy munkanélküliség esetére, és a második gyermek után már családi pótlékot is garantált. Nehezebben született meg a Nemzeti Egészségügyi Szolgálat. A brit orvosok hallani sem akartak a kórházak állami kezelésbevételéről. Az 1948-tól életbe lépett új rendszer azonban a várakozásokat felülmúlóan sikeresnek bizonyult.

Az 1945 után defenzívába szorult toryk az 1947-ben nyilvánosságra hozott Ipari chartában lényegében elfogadták a „jóléti állam" gondolatát, bár vetélytársaiktól eltérő hangsúlyokkal.

Az 1950 szeptemberében tartott választás eredménye megfosztotta a második Attlee-kormányt politikai mozgásterétől, bár a toryk által várt „áttörés" is elmaradt. 1951 őszére a Munkáspárt vállalta az újabb választási megmérettetést. 1951. októberben Attlee-ék vereséget szenvedtek. Kormányzásuk hat éve azonban időtálló eredményeket is hozott, sőt a „jóléti állam" megalapozásával vetélytársaikat is politikájuk felülvizsgálatára kényszerítették.

Churchill ugyan már 77. évében járt, konzervatív körökben mégis szinte magától értetődővolt, hogy ő legyen a miniszterelnök (1951-1955). Az új kormány után új királyt – pontosabban királynőt – is kapott az ország: 1952 februárjában elhunyt VI. György, akit leánya, II. Erzsébet követett a trónon. Churchill érdeklődése szinte kizárólag a nemzetközi kérdésekre irányult, így nem sokan bánták, hogy 1955 áprilisában rászánta magát a végleges visszavonulásra.

Májusban már Eden vezetésével nyertek a toryk a választáson, ő azonban határozatlan kormányfőnek (1955-1957) bizonyult. Az 1956. őszi szuezi intervenció miatt 1957ja- nuárjában lemondott.

Utódja a brit közélet színes figurája, Harold Macmillan lett. Azok is felsorakoztak mögé, akik „soha nem akartak bemenni Egyiptomba, s akik soha nem akartak távozni onnan".

1959 októberében a toryk újabb magabiztos választási győzelmet arattak és parlamenti fölényüket több mint 100 mandátumra növelték. Választási győzelmük kétségtelenül a „Supermac"-nek elkeresztelt Macmillan személyes sikere is volt. A nevével fémjelzett „tory demokrácia" szinte elfeledtette a britekkel, hogy egy évtizeddel korábban még Nagy-Britannia a Munkáspárt országának tűnt.

1961 nyarától viszont romlani kezdtek a brit gazdaság mutatói. A kormányfőt kudarcok érték a Közös Piaccal folytatott tárgyalásokon, Profumo hadügyi államtitkár pedig kémbotrányba keveredett. 1963 januárjában derült fény arra is, hogy az Intelligence Service szovjet részlegének vezetője, Kim Philby hosszú éveken keresztül dolgozott a szovjet titkosszolgálat (KGB) számára. 1963 októberében megrendült Macmillan egészségi állapota és váratlanul lemondott.

Utódjául a tapasztalatlan arisztokratát, Sir Alex Douglas-Home-ot választották. Vele szemben jó eséllyel indult az 1964. októberi választáson a Munkáspárt új vezetője, Harold Wilson, akinek politikai filozófiáját a pragmatizmus jellemezte, ezért őt a Labour mindkét szárnya elfogadta. Kilátásait javította, hogy pártja keserves vitákban megszabadult egyik legfőbb ballasztjától, programjának egy cikkelyétől, amely a termelőeszközök köztulajdonba vételét követelte. Csekély szavazattöbbséggel a Munkáspártnak sikerült megakadályoznia, hogy a toryk negyedszer is felülkerekedjenek.

Parlamenti többségének megerősítésére Wilson 1966 márciusában ismét az urnákhoz szólította a briteket. Második választási győzelme lehetőséget és egyúttal kötelezettséget jelentett, hogy hozzákezdjen 1964-es ígéreteinek beváltásához. Szakítva a Munkáspárt hagyományos frazeológiájával, „új ipari forradalmat" ígért, doktrinerségtől mentes, gyakorlatias politikai irányvonal alapján. A Downing Street 10-be diadalmasan visszatérő kormányfőnek azonban rövid „mézeshetek" adatattak meg: előbb a tengerészek sztrájkoltak, majd az ország 1967-ben súlyos pénzügyi válságba került. A népszerűtlen takarékossági intézkedések (pl. bérstop) elmérgesítették a szakszervezetekhez fűződő viszonyt. A Wilson-adminisztráció tejesítménye így elmaradt az Attlee-korszakétól. Számottevően növelte viszont a közoktatásra fordított összegeket, s egy sor új „vörös téglás" egyetemet létesített.

A munkáspárti kormányzat gazdaságpolitikai hibái miatt 1970 nyarán a kevéssé karizmatikus, hűvös technokrata Edward Heath vezetésével is győzni tudtak a konzervatívok A gazdaság fellendítésére szőtt terveket azonban ők sem tudták megvalósítani. Hiába fogadtatták el 1971-ben az ipari kapcsoMok törvényét, amely drasztikusan módosította az üzemek munkaügyi rendjét és megtiltotta a szolidaritási sztrájkokat, az ipari konfliktusok egymást követték. Amikor 1974 februárjában az ország összes szénbányájában leállt a munka, a miniszterelnök kiírta a választást.

Wilson a szavazás előtt bejelentette, hogy „társadalmi szerződést" köt a szakszervezetekkel. Munkáspárti kormányzás esetén tehát nem kell tartani sztrájkhullámtól. Ígérete tejesült: mindössze néhány nappal az új kormány megalakulása után bejelentették, hogy vége az energiakorlátozásoknak és a háromnapos gyári munkaheteknek, mert megállapodás született a szénbányászokkal. A nyolc hónappal később megismételt választáson a Munkáspárt megerősítette alsóházi pozícióját, ám lehetőségeivel nem igazán tudott élni. A napi csatározásokba belefáradó Wilson 1976 márciusában bejelentette visszavonulását: a párt bal- ésjobbszárnya kompromisszumként a centrum emberét, James Callaghant választotta kormányfőnek.

A sors váratlan fordulataként a szerény képességű utódra hárult az évtized legsúlyosabb pénzügyi válságának menedzselése. A munkáspárti kormány két tűz közé került: a párt baloldala és a szakszervezetek sokallták, az ellenzék és az IMF pedig kevesellte a pénzügyi egyensúly helyreállítása érdekében tett intézkedéseket. 1977-től Callaghan csak a törpe Liberális Párttal kötött együttműködési megállapodással maradhatott hatalmon. Meg kellett ígérnie, hogy nem terjeszt elő államosítási javaslatot.

A paktum megkötését követő másfél évben a brit belpolitika egyik központi kérdésévé a skót és a walesi nemzeti törekvések váltak. Skóciában látványosan előretört a Skót Nemzeti Párt (SNP), amely jelentős belső autonómiát követelt. Hasonló, ám szerényebb igényekkel lépett fel a walesi Plaid Cymru is. Ígéretének megfelelően a munkáspárti kormány az Alsóház elé terjesztette a skót és walesi „hatalomátruházásról" szóló törvényjavaslatot, amely külön skót és walesi törvényhozó gyűlést ígért. A brit állam egységét féltő toryk ellenezték az elképzelést és sikerült megtorpedózniuk a tervet. Feltételként kikötötték: a törvény életbe lépéséhez szükséges népszavazás eredménye csak akkor pozitív, ha az összes választásra jogosultnak legalább 40 százaléka igennel szavaz. Az 1979 márciusában megtartott népszavazáson egyik országrészben sem kapta meg a szükséges számú voksot.

A Munkáspárt eléggé defenzív stratégiával indult, a Konzervatív Párt pedig már nem volt ugyanaz, amellyel 1974-ben kétszer is megküzdött. A hetvenes évek közepétől ugyanis a brit konzervatív gondolkodásban egyre meghatározóbbá vált a „neokonzer- vatív”szemlélet, amely a „jóléti állam" lebontását, a piaci mechanizmusok akadálytalan, szabad érvényesülését, s az állami szerepvállalás visszaszorítását sürgette az egyén „emancipációja"jegyében. Az Egyesült Államokból kiinduló, a konzervatív értékeket a neoliberális gazdaságfilozófiával vegyítő új ideológiai irányzat Nagy-Britanniában mindenekelőtt Margaret Thatcher nevéhez kapcsolódott.

A torykat 1979-ben győzelemre segítő Thatcher első alsóházi beszédében 1979-et „vízválasztónak" nevezte. Hadat üzent a második világháború után kialakított ún. konszenzuspolitikának, mert ebben látta a brit gazdaság hanyatlásának fő okát. Akaratát vaskövetkezetességgel érvényesítette: munkatársai vagy engedelmeskedtek, vagy távoztak.

A neokonzervatív „recept" alkalmazásával elégedetlenkedő „puha" toryk készülő lázadását Thatcher nagyszabású kabinetátalakítással s bírálói kiszorításával előzte meg. 1981-re a munkanélküliek száma meghaladta a kétmilliót, de a szakszervezetek nem sokat tehettek: alaposan megnyirbálták hatalmukat, és megtörték önbizalmukat. Népszerűnek bizonyult viszont az a törvény, amely lehetővé tette az önkormányzati lakások bérlőinek, hogy olcsón megvásárolhassák otthonukat. A közvélemény-kutatások

  1. ban kimutatták, hogy az új lakástulajdonosok többsége a konzervatívokra szavazott. Thatcher az egészségügyben és az oktatásban is a magánkezdeményezéseket bátorította, de végül is nem indított frontális támadást a Nemzeti Egészségügyi Szolgálat alapintézménye ellen.

A munkáspárti ellenzék sorait ismét élesedő belső ellentétek osztották meg. Michael Foot pártvezetővé választása azok győzelmét tükrözte, akik a hagyományos baloldali értékekhez való visszatérést sürgették. Válaszul ajobbszárny négy befolyásos személyisége 1981-ben kivált a Munkáspártból, és megalapította a Szociáldemokrata Pártot. Roy Jenkins, az EGK Tanácsának első brit elnöke (1977-től 1980-ig) a kontinentális típusú szociáldemokráciát igyekezett meghonosítani, a kezdeti sikerek után eredménytelenül.

1983júniusában Thatcher fölényesen győzött a választáson. A balratolódott Munkáspárt nem tudta megszólítani a „fehérgallérosok" többségét, és nem vált be a szociáldemokrata-liberális pártszövetség reménye sem, hogy elfoglalhatja a politikai élet kiüresedő centrumát.

A második Thatcher-kormány prioritásai nem változtak az elsőéhez képest. Az új pénzügyminiszter még elődjénél is keményebben igyekezett a monetarista elveket érvényesíteni. 1984 márciusában azonban a kormány olyan ellenállásba ütközött, amire az előző ciklusban nem volt példa. Kirobbant az egész országot két táborra osztó szénbányászsztrájk. A dráma két főszereplője egyaránt fanatikus volt: Arthur Scargill, a bányászszakszervezet vezetője szilárdan hitte, hogy a „gazdaságtalan" kifejezést csak a kapitalista közgazdászok találták ki, a másik oldalon pedig Thatcher várta az újabb alkalmat a szakszervezetek „megleckéztetésére". A neokonzervatív politika a munkanélküliségért főleg a szakszervezeteket hibáztatta. Ha a szakszervezetek a piaci ár felett határozhatják meg a béreket – mondogatták a thatcheristák-, akkor az megörökíti a munkanélküliséget. A kormányzat magas árat fizetett az egyéves sztrájk letöréséért; nemcsak az importált szén magasabb költségei, hanem a társadalmi ellentétek kiéleződése miatt is.

Az 1983-as vereség után elkerülhetetlenné vált az önvizsgálat a Munkáspártban. A társadalmi struktúra változásai, az ipari munkások számának megfogyatkozása csak részlegesen magyarázta a párt tartós gyengélkedését. A Footot felváltó, walesi származású Neil Kinnock vezetésével megkezdődött a visszahúzódás a centrum felé, de nem bizonyult eléggé meggyőzőnek.

1987 júniusában Thatcher harmadszor is győzött, de ebben a ciklusban kevesebb szerencséje volt. Megingott a hét év óta tartó gazdasági stabilitás, s az ellenzék népszerűsége erősödött. 1990 áprilisában Thatcher mégis újabb, népszerűségét csorbító lépést tett a „fejadó" bevezetésével. A helyi önkormányzatok új kommunális adóját nem családonként, hanem személyenként, jövedelmi helyzettől függetlenül mindenkinek fizetnie kellett. A korábbi házadó a fizetésre kötelezettek vagyoni helyzetéhez és a tulajdonukban lévő ingatlan értékéhez egyaránt igazodott. Ráadásul Európa-ellenes politikája miatt több tory is szembefordult vele. A képviselők többsége ugyan Thatcher mellett voksolt, de ő megérezte hatalmának megrendülését és nem várta meg a második fordulót: 11 éves kormányzás után lemondott.

John Majorra nem kis feladatok vártak, de az 1992. áprilisi választások megnyerésével bizonyította, hogy viszonylag eredményesen birkózott meg velük. Nem tudott előretörni a politikai skála közepétől kissé balra álló kisebbik ellenzéki párt, a Liberális Demokrata Párt sem: a voksok 18 százalékának elnyerésével csak a mandátumok 3 százalékát szerezte meg.

A toryk azonban nem sokáig örülhettek győzelmüknek, mert rövidesen válságok sorozata zúdult rájuk. A recesszió elmélyült, s 1992 szeptemberében a font árfolyamának összeomlása megrendítette a hitet, hogy a konzervatívok kezében biztonságban van a gazdaság. A munkanélküliek száma hárommillió fölé emelkedett, a Maastrichti szerződés elfogadásával kapcsolatos viták pedig a tory tábort is megosztották. 1993-ra a Major-kormány népszerűsége a mélypontra süllyedt: a második világháború utáni időszak legnépszerűtlenebb kormánya lett. Az 1993-as helyhatósági választásokon a toryk országszerte vereséget szenvedtek.

A konzervatívok pozícióinak folyamatos gyengülésével párhuzamosan erősödött a Munkáspárt. Az 1992-es választási kudarc után önként távozó Kinnock helyét először John Smith, majd váratlan halálát követően 1994-ben a fiatal Tony Blair vette át, aki az új generáció szemléletét testesítette meg, politikai irányváltással kiegészítetve. Az Új Munkáspárt harmadik utas filozófiájára nagyobb hatással volt a közösségek jelentőségét hangsúlyozó „kommunitarizmus", mint a hagyományos szocialista gondolkodás. Gazdasági szemléletében viszont sokat átvett a thatcherizmusból is.

A megújított arculatú Munkáspárt vonzerejét tanúsították az 1996 májusában rendezett helyhatósági választások, ahol a Munkáspárt 17 százalékkal megelőzte a konzervatívokat. Utóbbiak elveszítették képviselői helyeik mintegy felét. Ez a trend 1997-ben sem fordult meg: a május 1-jére kiírt választáson a 18 éves kormányzásba belefáradt toryk súlyos kudarcot szenvedtek. Az önmagát centrumpártként beállító New Labour „földcsuszamlásszerű” győzelmet aratott. A Munkáspártnak 419 mandátum (43,3 százalék), a toryknak mindössze 165 mandátum (30,7 százalékát) jutott.

A nagyarányú győzelem lehetőséget kínált az ideológiailag alaposan átalakított Munkáspártnak ígéretei beváltására. Ezek közül kiemelkedtek az alkotmányos reformok: Skócia és Wales (részleges) önkormányzata s a Lordok Házának átalakítása. 1999 tavaszán megválasztották a skót parlament és a walesi törvényhozó gyűlés tagjait a nagyobb arányosságot biztosító választási rendszer alapján. Az „arisztokratikus elvnek" hadat üzenő Blair- kormány első lépésben elvette a 633 „örökletes lord" felsőházi tagságát, s csak 92 főt hagyott meg.

A Blair-kormány eredményei az egészségügy terén vegyes képet mutattak. Az „engedékenység" hagyományaival részlegesen szakítva az Új Munkáspárt szigorúbban lépett fel a bűnözéssel szemben. Szembefordulva a szemlélettel, hogy a bűnelkövetésért főként a társadalmi körülmények, nem pedig az egyén a felelős.

Az 1997. évi választást követően a kormányon levő Munkáspárt népszerűsége folyamatosan ésjelentősen meghaladta a konzervatívokét, akik képtelenek voltak a vereség feldolgozására. A visszavonuló Major helyét William Hague vette át, aki a thatcheri örökség, a szabadpiaci kapitalizmus folytatása mellett kötelezte el magát.

Az önmagát a média világában is remekül megjelenítő Munkáspárt magabiztosan nyerte a 2001. évi választásokat is. A hetvenes évek végén a „jóléti állam" eszméje került válságba, a kilencvenes évek végén a szabadpiacra esküdő „neokonzervatív" koncepció is elveszítette vonzerejét.

A brit gazdaság a 20. század második felében

A világháborús győzelem súlyos gazdasági áldozatokat követelt Nagy-Britanniá- tól, s a konszolidáció nehéz pénzügyi problémák elé állította az Attlee-kor- mányt. Ajapán fegyverletételt követően Washington azonnal beszüntette a kedvezményes kölcsönök folyósítását. Az újabb 3,7 milliárd dolláros kölcsönt csak hátrányos feltételekkel vehette fel a szigetország.

A világháború után a britek hétköznapjait a hiány és sorban állásjellemezte. 1946 tavaszától jegyre adták a kenyeret is, amire még a háborús évek alatt sem került sor. Ráadásul 1946-1947 kemény telén több körzet villany és gáz nélkül maradt. A szűken mért ruhajegyekből nehezen lehetett felöltözködni. Stafford Cripps pénzügyminiszter azonban következetességével elérte, hogy a termelés és az export bővüjön, a hiány pedig csökkenjen. A gazdasági egyensúly helyreállítását megkönnyítette a Marshall-segély.

Az 1951-ben visszatérő konzervatívok azt ígérték, hogy gyorsan feledtetik a szűkös éveket. 1953-1954-re megszűnt az élelmiszerek jegyrendszere és felszabadították az üzemanyag árát is. Az életszínvonal növekedni kezdett: a fizetések reálértéke 1951-1958 között 20 százalékkal nőtt, s évente 300 ezer új otthon épült. 1959-re megkétszereződött a magántulajdonban levő autók száma. A családok többsége már a televízió képernyőjén is nézhette a nyilvános szerepléseket kedvelő Macmillant. Dinamikus fellendülés bontakozott ki az építőiparban és az ingatlanpiacon.

A brit gazdaság tejesítménye azonban távolról sem volt kielégítő. Áruik nemzetközi versenyképessége a magas előállítási költségek miatt csökkent, a munka termelékenységének növekedése pedig a felét sem érte el az NSZK-belinek. A hatvanas évek második felére már szélesebb rétegek számára is érzékelhetőbben rajzolódtak ki a macmillani fellendülés árnyoldalai.

Az újabb munkáspárti kormány súlyos pénzügyi-egyensúlyi problémákat örökölt. Szigorú restrikciós intézkedések után, 1967 végén, a Wilson-kormány rászánta magát a font leértékelésére. 1969-ben már megmutatkoztak ajavulás első jelei, de a betegség legyűréséhez használt módszerek kedvezőtlen mellékhatásokkal jártak: a gazdaság huzamos fékezése enyhítette ugyan a pénzügyi feszültséget, de tovább gyengítette az ipar versenyképességét.

Adós maradt a dinamikus gazdasági fejlődés beindításával a konzervatív Heath- kormány is, amely végül félretette a központilag vezérelt ár- és bérpolitikával kapcsolatos konzervatív aggályokat és rálépett arra az útra, amely munkáspárti elődjét sem vitte túlságosan messzire. A visszatérő Wilsonnak 1975-ben már 26 százalékos inflációval és rekordösszegű fizetésimérleg-hiánnyal kellett szembenéznie. Callaghanre még nehezebb feladat várt: 1976 októberében zuhanni kezdett a font árfolyama és a külföldiek megkezdték a londoni bankokban lévő betétjeik kivonását. A munkáspárti kormánynak végül a korábban sokat bírált Valutaalaphoz kellett fordulnia segítségért, amely a 4 milliárd fontos kölcsön fejében drasztikus takarékossági intézkedéseket írt elő. Elfogadásuk megpecsételte a Munkáspárt sorsát választói körében.

A „neokonzervatív ellenforradalmat”, amely gazdasági tartalmát tekintve neoliberális volt, a toryk élére álló Thatcher hirdette meg az ígérettel, hogy megállítja a gazdaság hanyatlását. A miniszterelnök teljes szakítást ígért a szakszervezetekkel egyezkedő munkáspárti politikával, de a konzervatívok addigi „pragmatikus paternalizmusával" is. Fő célkitűzéseihez – a piaci szabadság feltétlen biztosítása, az állami kiadások csökkentése, a szakszervezetek „túlhatalmának" megtörése stb. – gazdaságfilozófiai háttérként a „monetarizmus" elmélete kapcsolódott. Eszerint a gazdaságirányítás legfőbb feladata a monetáris, vagyis a pénzforgalmi egyensúly fenntartása, s az infláció elkerülése. Vagyis el lehet tekinteni a gazdaságra ható társadalmi tényezőktől: a gazdasági folyamatokat pusztán a forgalomban levő pénz mennyiségének szabályozásával befolyásolni lehet. A monetarista intézkedések hatására emelkedtek a kamatlábak és erősödött a font árfolyama, ami viszont visszafogta a beruházásokat és a kivitelt. Nem tejesültek az infláció gyors letöréséhez fűzött kezdeti remények sem.

1981-re ismét megerősödött a kísértés, hogy térjenek vissza a keynes-i elvekhez. Thatcher azonban nem akart „hátraarcot" vezényelni. Nagy társadalmi áldozatok árán 1982 májusára az infláció 10 százalék alá, 1983-ban pedig 5 százalékra esett vissza. Ekkorra a világgazdaság már ismét a fellendülés szakaszába lépett, de ez kevés vigaszt nyújtott a hárommillió munkanélkülinek. 1987-es kampányukban Thatcher hívei azzal érveltek, hogy 1982 és 1986 között Nagy-Britannia Nyugat-Európa iparilag leggyorsabban fejlődő országává vált, ami megfelelt a valóságnak. A növekedési ráta elérte a 3 százalékot, az infláció pedig 4 százalék alatt maradt.

Az eredmények viszonylagosságát igazolta, hogy a nyolcvanas évek végén ismét szaporodtak a gazdasági gondok. Az infláció 1990-ben 10 százalék fölé emelkedett, a növekedés üteme pedig 1 százalékra esett vissza. A neokonzervatív irányvonal bírálói azt állították, hogy a brit gazdaságot a stagnálás és az infláció együttese, a „stagfláció" fenyegeti, vagyis több mint egy évtizedes kormányzás után Thatcher visszajutott oda, ahonnan elindult.

A kilencvenes évek elején a brit gazdaságot súlyos megrázkódtatások érték. Ennek leglátványosabb mozzanata az 1992. szeptember 16-i „fekete szerda", a font összeomlása volt.

A kilencvenes évek második felére kibontakozó fellendülésnek igazából a Blair- kormány volt a haszonélvezője. Nagy várakozások előzték meg az euró 12 tagországban történő bevezetésének a brit gazdaságra gyakorolt hatását. Az első évben a fontnak az euróval szembeni árfolyama számottevően emelkedett: ezt az „árnyékkormány" pénzügyminisztere, elégedetten nyugtázta, mások viszont rámutattak arra, hogy a magasabb árfolyam, most is kifejezetten előnytelen a brit exportra nézve.

Másodrendű hatalomtól az európai integrációig

A második világháború után Nagy-Britannia másodrendű hatalommá süllyedt az Egyesült Államok és a Szovjetunió mellett. Kiterjedt birodalma és szerteágazó kapcsolatai révén azonban továbbra is kiemelkedő szerepetjátszott a világpolitikában, különösen pedig Európában. i Attlee-nekés Bevinnek mindenekelőtt arra kellett válaszolnia, mi legyen Anglia álláspontja a német kérdésben. A britek végül – az amerikaiakkal együtt – elvetették a Németország feldarabolására irányuló terveket, abból kiindulva, hogy hosszabb távon a Szovjetunió veszélyesebb Németországnál.

A kontinensen eközben elindult a gazdasági integráció folyamata, ebből azonban az angolok kimaradtak, noha a háború végén még befolyásos londoni körök is sürgették a Nyugat-Európához fűződő kapcsolatok elmélyítését. Az integráció kérdésében azon-

ban a munkáspárti kormány szerint is Angliának fontosabb volt saját birodalma és az Egyesült Államokhoz fűződő „különleges viszonya", mint Európa. Ezért elutasította az Európai Szén- és Acélközösségbe való bekapcsolódást is. Ugyanezt vallotta az újra kormányra került Churchill is, amikor arról kellett döntenie, hogy országa belépjen-e a franciák által szorgalmazott Európai Védelmi Közösségbe. Churchill elzárkózott attól, hogy abrit fegyveres erőket nemzetek feletti parancsnokságnak rendeljék alá az EVK keretében. A közös nyugati védelmi rendszert csak az amerikai részvételre alapozott NATO-val tartotta elképzelhetőnek.

A munkáspárti vezetésjóval nagyobb rugalmassággal kezelte a brit gyarmatok „dekolonizációját”. Ugyanis abból a politikai megfontolásból indult ki, hogy „ami elkerülhetetlen, annak élére kell állni". 1946 februárjában Attlee küldöttséget menesztett Indiába a szubkontinens függetlenségének előkészítésére. A több évszázados brit uralom 1947. augusztus 15-én hivatalosan is véget ért: a delhi Vörös Erődre ünnepélyesen felhúzták az indiai trikolort. Ugyanezen a napon kiáltották ki a független Pakisztánt is. London gyorsan belátta tehetetlenségét Palesztinában is, ahol már 1947 februárjában az ENSZ-re bízta a rendezést. A világszervezet úgy határozott, hogy a brit mandátumterületet három részre kell felosztani: egy zsidó és egy palesztin államra, valamint a nemzetközi igazgatás alá helyezendő Jeruzsálemre. A brit kormány 1948. május 15-től lemondott a Népszövetségtől kapott mandátumáról.

A brit külpolitika egyértelműen hibázott a sértettség fűtötte 1956. évi szuezi intervencióval. Miután Nasszer Egyiptoma úgy döntött, hogy az Asszuánnál tervezett nílusi gát költségeinek fedezésére államosítja a brit-francia ellenőrzés alatt álló Szuezi-csatorna Társaságot, Eden azonnal fegyveres elégtételt tervezett. Diplomáciai tapasztalata ellenére rosszul mérte fel a várható nemzetközi reagálást. Hiába bizonyult ugyanis katonailag sikeresnek október 31-én a franciákkal közös támadás Egyiptom ellen, a nemzetközi felzúdulás és elszigetelődés hatására november 6-án le kellett állítani az akciót. E kérdésben szembefordult Londonnal az 1956. október-novemberben inkább Budapestre figyelő Washington is.

A Nyugat-Európávalfenntartandó kapcsolatok átalakítására az első, ugyan kudarcba fulladó kísérletet Macmillan tette a hatvanas évek elején, aki úgy döntött, hogy csatlakoztatja Angliát az 1957-ben megalakult Közös Piachoz. Miután a szabad kereskedelmi övezet tervét nem tudta keresztülvinni, tárgyalásokat kezdett egy sor kisebb országgal és 1960 januárjában megállapodott velük Stockholmban az Európai Szabad Kereskedelmi Társulás (EFTA) létrehozatalában. A dinamikusan fejlődő „hatok" 170 milliós piacára a brit gazdaságnak is szüksége lett volna, mert kapcsolatai a Nemzetközösség országaival egyre lazultak. De Gaulle azonban Angliában az Egyesült Államok „trójai falovát" látta, s 1963 januárjában megvétózta csatlakozási kérelmét.

A hatvanas évek második felében a munkáspárti Wilson ismét kérte Anglia felvételét a Közös Piacba, de Párizs válasza ugyanaz maradt. Fordulatra csak De Gaulle visszavonulása után kerülhetett sor. Így a csatlakozást a konzervatív Heath-kabinet hajtotta végre, nem csekély belső ellenállás leküzdésével. A legtöbb aggály az élelmiszerárak előre látható drágulásával függött össze, hiszen a külső vámhatár jelentékenyen drágította a Nemzetközösségből behozott olcsó élelmiszereket. Megfogalmazódott a gazdasági önállóság elvesztésének veszélye is. Az új francia elnök, Pompidou nem osztotta elődjének angol- ellenességét, Brandt német kancellár pedig határozottan támogatta Londont.

Az 1972 januárjában aláírt egyezmény hatéves átmeneti időt adott Nagy-Britanniának a közös külső vámhatár bevezetésére. A franciák elfogadtak néhány kisebb kompromisszumot a cukor és a tejtermékek importját illetően, egészében véve azonban a közös piaci agrártermelők támogatása komoly anyagi áldozatot követelt a brit lakosságtól. Az erősödő ellenérzés miatt a munkáspárti kormány 1975-ben népszavazást rendezett a tagságról, s a szigetország lakosai jóváhagyták a Közös Piacban való részvételt.

A hetvenes évek első felében kibontakozó enyhülés éveiben a brit külpolitika is módosított a Kelethez fűződő kapcsolatok hangsúlyain. Helsinki és az európai biztonsági és együttműködési folyamat azonban viszonylag kevéssé foglalkoztatta a briteket. A Szovjetunió 1979-es afganisztáni intervenciója nyomán megtorpanó enyhülési folyamatban London igazolva látta korábbi aggályait a szovjet politika szándékait illetően. Thatcher és Reagan elnök szellemi és személyes rokonszenve erősítette a brit-amerikai kapcsolatokat. A konzervatív miniszterelnök-asszony fenntartás nélkül támogatta az amerikai szárnyas rakéták Európába telepítését a szovjet SS-20-as rakéták ellensúlyozására. 1983 után Thatcher nagyobb érdeklődéssel fordult Kelet-Európa felé: 1984 februárjában Budapestre is e jött; ő volt az első brit kormányfő, aki valaha is hazánkba látogatott.

Thatcher politikai hitvallásának szerves része volt a britek régi nemzetközi tekintélyének helyreállítása. Erre váratlan lehetőség kínálkozott, amikor Argentína diktátora, Galtieri tábornok úgy próbálta ingataggá vált otthoni helyzetét megerősíteni, hogy 1982 elején lerohanta az Atlanti-óceán déli részén fekvő, brit fennhatóság alá tartozóFalkland-szige- teket (Malvinas). A„világ végén" kibontakozó konfliktusra Thatcher csak a fegyveres választ tartotta elképzelhetőnek, s ebben a közvélemény támogatására is számíthatott. Az argentin agressziót követően ezért néhány napon belül kifutott a brit hadiflotta Portsmouth kikötőjéből a zömmel angolok lakta szigetcsoport visszafoglalására. Júniusra az egész hadművelet sikeresen befejeződött. Thatcher sokat kockáztatott, de sokat is nyert; a külpolitikai siker kulcsszerepet játszott 1983. évi választási győzelmében.

A harcias kormányfő azonban nemcsak az argentinokkal szemben igyekezett országa érdekeit megvédeni, hanem azEGK-beli szövetségesekkel szemben is. A legtöbb vitát a közös mezőgazdasági politika váltotta ki. Ez ugyanis kizárólag az erős agrártermelő országoknak kedvezett, Angliának pedig a legkevésbé sem. Londonnak erős fenntartásai voltak a gazdasági együttműködés elmélyítésével és a közös pénz bevezetésével kapcsolatban; csak hosszú ellenállás után, 1990 őszén egyezett bele abba, hogy a font csatlakozzon az Európai Közösség árfolyam-lebegtetési rendszeréhez. De talán még elszántabban ellenezte az EK politikai dimenziójánaka bővítését; ebben a brüsszeli bürokrácia pozíciójának további erősödését látta. Thatchert az egységesülő Európa iránti mélységes gyanakvása fordította szembe számos vezető toryval, s végül ez vezetett lemondásához is. Utódjában, Majorben talán valamivel kevésbé makacs tárgyalópartnerre találtak az EK tagjai, ám a brit politikát az ő miniszterelnöksége alatt is tagadhatatlan ambivalencia jellemezte Európa tekintetében.

Az európai integráció továbbfejlesztésére, a személyek, az áruk és a tőke szabad áramlására irányuló 1992-es maastrichti megállapodásba a brit kormány csak azzal a feltétellel egyezett bele, hogy nem fogadja el automatikusan a „szociális fejezetet", vagyis a munkavállalókjogaira és béreire vonatkozó EU-szabályozást. 1991 decemberében a Major-kormány ki is csikarta magának a „szociális chartából" való kimaradást, bár a Munkáspárt és a Liberális Demokrata Párt kiállt a „tejes" egyezmény elfogadása mellett. Azzal érveltek, hogy a szociális jogok európai színvonalának garantálása nélkül Anglia kínálná a legmostohább feltételeket a munkavállalók számára. Kétségtelen, hogy a brit közvéleményjó része is egyetértett az országot irányító torykkal abban, hogy Brüsszel nem avatkozhat be ilyen mértékben a brit gazdaságba.

A Maastrichti szerződés ratifikálása így keservesen haladt és az Alsóház csak 1993 májusában fogadta el. Az EU-ellenes tory képviselők taktikája arra épült, hogy az ellenzékkel együtt megszavazzák a „szociális chartát", s így Major kénytelen újabb szavazást kérni Maastricht egészéről, ami lehetőséget adna Nagy-Britannia tejes kivonására a további integrációból. Tovább erősítette az „euroszkeptikusok" pozícióját, hogy a font megrendülése miatt 1992 szeptemberében a brit pénznemet ki kellett vonni az Európai Monetáris Rendszer (EMS) árfolyam-lebegtető mechanizmusából (ERM). Az 1996 tavaszán kirobbant kergemarhavész kapcsán ismét fellángoltak a viták az uniós tagság előnyeiről és hátrányairól: az EU kemény szankciói nemcsak a brit állattenyésztőknek okoztak tetemes veszteséget, hanem az utca emberében is erősítették az Európával kapcsolatos ambivalenciát.

A Blair-kormány egyik első lépése az elődje által elutasított „szociális charta" elfogadása volt, sőt ennél több is történt: az új külügyminiszter, Robin Cook kjelentette, hogy Nagy-Britannia a korábbinál pozitívabban kíván viszonyulni az integrációhoz. Az új londoni retorikát elégedetten fogadták Brüsszelben, s az 1997-es amszterdami értekezleten egyetlen tagállam sem illethette Londont olyan vádakkal, mint Thatcher idején. A kényelmes munkáspárti többség birtokában Blairnek nem is okozott gondot az EU intézményi struktúráját továbbfejlesztő Amszterdami szerződés ratifikáltatása a parlamentben. Arra senki sem számított, hogy Nagy-Britannia az eurót az első körben bevezetők között lesz, de a munkáspárti vezetés hosszabb távon ennek lehetőségét sem zárta ki. A párt már 1996-ban kjelentette, hogy az euró bevezetéséről népszavazást tartanak.

Együttműködésre hajlott London a nizzai konferencián (2000) is, amely nemcsak az új tagok felvételét tette lehetővé, hanem kialakította a szavazatok elosztásának új rendjét is az EU Tanácsában. Ezzel párhuzamosan a konzervatívok berkeiben megerősödött az „euroszkeptikus", esetenként kifejezetten Európa-ellenes irányvonal. Valójában azonban még a Munkáspárt is megőrzött valamit a thatcheri szkepszisből, s Blair maga is hangoztatta a brit nemzeti érdekek védelmének szükségességét. Ajelek szerint a brit szuverenitást féltő hangok ajövőben is erősek maradnak a szigetországban.

Az északír válság

Az lr Szabad Állam létrejöttével (1921) az ír kérdés is elveszítette az előző évszázad brit belpolitikájában betöltött szerepét. Az 1960-as években azonban újra visszatért a krónikussá váló északír válság formájában. A hatvanas évek második felében O'Neill északír miniszterelnök óvatos reformokba kezdett, de ezek nem elégítették ki a hat északír grófság másfélmillió lakosának 35 százaléknyi katolikusát. Felbőszítették viszont a Nagy-Britanniával való „unióhoz" és a status quóhoz ragaszkodó protestánsokat. Itt 1921 óta megszakítás nélkül az Unionista Párt volt hatalmon, és bár jogilag tilos volt a diszkrimináció, a gyakorlatban a katolikusok mindenütt háttérbe szorultak. O'Neill már 1966-ban figyelmeztette Wilsont, hogy Észak-Írországban politikai robbanásvárható. A feszültség éleződéséhez hozzájárult, hogy az ír nemzeti mozgalom elszánt ellenfele, Ian Paisley tiszteletes növekvő befolyásra tett szert, mögötte pedig kiépült az Ír Köztársasági Hadseregnél (Irish Republican Army – IRA) nem kevésbé harcias félkatonai szervezet, az Ulsteri Védelmi Szövetség (Ulster Defence Association – UDA).

1968. október 5-én a katolikus polgárjogi aktivisták nagyszabású felvonulást tartottak Londonderryben. A résztvevőkre az Ulsteri Királyi Rendőrség egységei gumibotokkal és vízágyúkkal támadtak. A brutális fellépés képei bejárták a világsajtót, O'Neillt pedig beidézték a Downing Streetre. A helyzet konszolidálása érdekében a belfasti miniszterelnök 1969 februárjában választást írt ki és a katolikus kisebbségnek tett gesztusként bevezette az általános választójogot, amely korábban vagyoni cenzushoz volt kötve. (Így az a furcsa helyzet állt elő, hogy míg az országos választásokon mindenki az urnákhoz járulhatott, a helyieken a lakosság mintegy negyede nem vehetett részt.) Mindez elsősorban a katolikusokat sújtotta, akiknek a szociális és gazdasági pozíciói elmaradtak a protestánsoké mögött.

1969 augusztusában azután végképp elszabadultak az indulatok. A protestáns Orá- niai Rend ifjúsági szervezetének tagjai felvonulást hirdettek egy évszázadokkal korábbi protestáns győzelem évfordulójára. Amikor nyilvánvalóvá vált, hogy a „növendék-ifjak" támadásra készülnek Londonderry túlzsúfolt katolikus negyede ellen, az ottaniak barikádokat emeltek. Közben az országrész fővárosában, Belfastban is zavargások robbantak ki, amelyek elfojtásához brit csapatokat kellett bevetni. A véres események az IRA-t is kettészakították: a „hivatalosnak" nevezett szárny a politikai küzdelemnek adott elsőbbséget, az „ideiglenes" viszont a terrorizmus kilátástalan útját választotta.

A hetvenes évek elejére az ulsteri protestánsok körében három politikai irányvonal körvonalazódott: a reformokra hajlóké; akik Észak-Írországot teljesen beolvasztották volna Nagy-Britanniába; akik egy független északír állam gondolatával szimpatizáltak. 1972. január 30-án újabb drámai ütközetre került sor Derryben: a mindvégig békés felvonulókra páncélkocsikból tüzet nyitottak és tizenhárman életüket veszítették.

A „véres vasárnap" nyomán a Heath-kormány 1972 márciusában egy évre felfüggesztette az északír kormány működését, és a hat grófságot közvetlenül London irányítása alá helyezte. Belfast és Londonderry ostromlott városok képeit nyújtották: a nagyobb épületekben és irodákban állandóan készenlétben álltaka hordágyak. Az 1976-ban kibontakozott békemozgalom megkapta ugyan a Nobel-díjat, de a békét nem tudta biztosítani. 1968-1978 között kétezren veszítették életüket a merényletekben. Az észak-írországi erőszakhullám Angliába is átcsapott.

Az indulatokat a Thatcher-kormány sem tudta lecsillapítani. Amikor Thatcher átvette az ország irányítását, az északír közvélemény figyelmét elsősorban az IRA bebörtönzött tagjainak tiltakozó kampánya foglalkoztatta. A szabadságvesztésre ítélt terroristákat ugyanis megfosztották a „politikai fogoly" státusztól, ezért ők előbb a börtönruha viselését tagadták meg, majd 1981 márciusában tízen halálig tartó éhségsztrájkot kezdtek.

Mivel London nem sokat ért el Észak-Írországban, 1985 őszén Dublinnal állapodott meg. Az egyezményben vállalta, hogy az Ír Köztársaságnak „véleménynyilvánítási jogot" ad az északír ügyekben. Cserében viszont Dublin elismerte – 1921 óta először-, hogy a szigetet csak a hat északír grófság lakosságának beleegyezésével lehet egyesíteni. A köztársaság kormánya azt is vállalta, hogy együttműködik a terroristák ellen a belfasti hatóságokkal.

A merényletek azonban mindkét oldalon folytatódtak. A „lojalista", azaz protestáns fegyveresek 1992-1996 között több embert öltek meg, mint az IRA. Nem csoda, hogy a brit lakosság kétharmada már úgy vélte, egyáltalán nem lenne baj, ha minden kapcsolat megszakadna Észak-Írországgal.

1993 decemberében Major brit és Reynolds ír államfő a „Downing Street-i nyilatkozatban" ajövőbeli rendezés alapelveként leszögezte, hogy Észak-Írország alkotmányos státuszát csak saját lakosai határozhatják meg. Noha a fogalmazás egyértelmű volt, a sziget egyesülésétől rettegő protestáns szélsőségesek ismét azzal vádolták Londont, hogy titokban cserben akarja hagyni őket. 1994. augusztus végére a harcban kimerült IRA vezetője, Gerry Adams tejes tűzszünetet hirdetett, ám ez csak átmeneti békét hozott: 1996 februárjában ismét megkezdődtek az IRA terrorakciói.

A Blair-kormány újabb kísérletet tett a tartós rendezésre: 1998. április 10-én az észak-írországi politikai erők és London megegyezett az arányos képviselet alapján megválasztott belfasti törvényhozó gyűlés létrehozásáról. Ezt Észak-Írországban és az Ír Köztársaságban népszavazás is megerősítette. 1999 decemberében megalakult az új kormány a mérsékelt unionisták vezetője, David Trimble irányításával. Benne nem csak a Szociáldemokrata és Munkáspárt (SDLP) kapott helyett, hanem a választások bojkottálásának korábbi gyakorlatával szakító Sinn Féin is. Az IRA azonban nem sietett eleget tenni kötelezettségének, hogy beszolgáltassa a fegyvereket; végül ez vezetett a „nagypénteki megállapodás" megrendüléséhez. Az „igazi" IRA, a szervezet Gerry Adamsszel szembeforduló csoportja nem mondott le az erőszakról: 1998 áprilisa és 2000 februárja között 2422 ember sebesült meg a különféle merényletekben. Ekkor Mandelson északírügyi miniszter felfüggesztette a belfasti törvényhozó gyűlés működését. A sok vihart átélt Észak-Írország továbbra is keresi a válságból kivezető utat.

Franciaország – Gazdag Ferenc

A Negyedik Köztársaság (1946–1958)

A tripartizmus időszaka (1946-1947)

Az angol-amerikai csapatok 1944.június 6-i normandiai partraszállásával meg- i kezdődött Franciaország felszabadítása, amely 1945. február 9-én fejeződött be. j A harcokból tevékenyen kivette részét a belső ellenállás is. Az ellenállás irá- j nyító testületéből (Ellenállás Nemzeti Bizottsága) alakult, De Gaulle vezette : Ideiglenes Kormány rövid idő alatt jelentős gazdasági és szociális intézkedéseket vezetett be. 1944 decemberében államosították a szénbányák többségét, az ipar és a bankszektorjelentős részét, minden munkavállalóra kiterjesztették a társadalombiztosítást, és kötelezték a munkaadókat a munkavállalók érdekeit képviselő vállalati bizottságok felállítására.

A politikai életet mintegy két és fél éves időszakban az ellenállásban szerepetjátszott pártok (radikálisok, kereszténydemokraták, szocialisták, kommunisták) együttműködése jellemezte. Az 1945 április-májusában rendezett községtanácsi választásokon első helyre került pártok (MRP- kereszténydemokraták, SFIO – szocialisták, FKP- kommunisták) álláspontjától eltérően De Gaulle olyan politikai struktúrában gondolkozott, amelyben az ország választott vezetője nem függ a mindenkori párterőviszonyoktól. Az 1945. októberi népszavazáson viszont a választók úgy döntöttek, hogy Franciaország parlamentáris rendszerű ország marad. De Gaulle 1946 januárjában emiatt lemondott, s visszavonult a közszerepléstől. Az egyidejűleg tartott parlamenti választásokon tisztázódtak a pártok közötti erőviszonyok is. Az ellenállás három nagy pártja a szavazatok háromnegyedét szerezte meg (FKP: 26, SFIO: 23, MRP: 23 százalék), s így nem volt meglepő, hogy az új kormánykoalíció rájuk épült. A tripartizmusnak nevezett időszak 1947 májusáig tartott, amikor részben belső, részben pedig a hidegháború kirobbanásából fakadó külső okok miatt a kommunistákat eltávolították a kormányból.

A harmadik erő évei (1947-1952)

A Negyedik Köztársaság 1946 októberében elfogadott alkotmánya (1958 októberéig maradt érvényben) a pártpolitikai egyensúlyokon nyugvó parlament elsőbbségét vallotta, amely már elfogadásakor előrevetítette a gyakori kormányváltásokat. A Szenátus helyébe a Köztársasági Tanács lépett. A kommunisták kiszorítása után a belpolitikában az ún. harmadik erőidőszaka következett: a gyakorlatilag kisebbségben lévő szocialisták, radikálisokés kereszténydemokraták 1952-ig a szélsőséges mozgalmaktól való elhatárolódásjegyében politizáltak. A baloldali szélsőséget jelentő FKP mellett a politikai paletta jobboldalán ugyanis megjelent a gaulleista mozgalom. De Gaulle 1947. április 14-én jelentette be a „pártok feletti" csoportosulás, a Francia Népi Tömörülés (Rassemblement du Peuple Frangais – RPF) megalakulását. Az új szervezet a párturalom felszámolását és erős elnöki rendszer létrehozását követelte. Az 1951-es parlamenti választásokon már hat olyan párt volt a francia Nemzetgyűlésben, amely egyenként mintegy 100 képviselői hellyel rendelkezett. Így még nehezebbé vált működőképes kormányzati koalíció összeállítása.

Az újjáépítés hatalmas erőfeszítéseket követelt a lerombolt és kifosztott ország lakosságától. Miközben szinte minden termékcsoportban behozatalra szorult az ország, ennek nem volt mega pénzügyi és exportfedezete, ami az inflációt erősítette. Az ipari termelés 1946 végére a háború előtti 80 százalékát tette ki. A Tervezési Tanács (vezetője Jean Monnet) romló közhangulat közepette terjesztette elő a követendő gazdaságpolitikai stratégiát. Részint a társadalom, részint a gyarmatok erőforrásainak erőtejesebb mobilizálására, részint pedig az amerikaiak pénzügyi támogatására számítottak. Elégedetten fogadták a Marshall-tervet, s annak egyik fő haszonélvezői lettek (1952-ig 2,7 milliárd dollárt kaptak). Ez nyilvánvalóan a német kérdésben tett francia engedményeket honorálta, részben pedig ösztönzés volt a nyugat-európai integráció fejlesztésére, amelynek egyik központja Párizs lett. A francia gazdaság tejesítménye 1948-ra elérte a háború előtti szintet, s 1949-ben megszüntették az újjáépítés idejére bevezetett összes korlátozást.

Külpolitikai dilemmák

A Párizst érő kihívások előbb a gyarmatokról érkeztek. A háború utáni francia külpolitika az ország nagyhatalmi pozíciója miatt a gyarmatok megtartásában volt érdekelt. Afrikában (Tunéziában, Marokkóban és Algériában) a társadalmi reformokat és függetlenséget követelő mozgalmakkal szemben Párizs a fegyveres represszió eszközét választotta. Hasonlóképp járt el a Közel-Keleten is. Ráadásul az angolokkal való rivalizálás miatt jóval kiélezettebb formában. Az 1946-os alkotmány ugyan a Francia Gyarmatbirodalom elnevezést Francia Unióra változtatta, de a kiválás lehetőségét kizárták. Az új elképzelés gyakorlati alkalmazására először Indokínában került sor. Ajapán megszállás alól felszabadult Vietnam, Ho Si Minh vezetésével, függetlenséget akart. 1946 végétől Franciaország a fegyveres akaratérvényesítést választotta. A mind véresebb háború forgatókönyve érvényesült Marokkóban és Madagaszkáron is.

Az európai színtéren az éleződő konfliktusban Párizs nem találta helyét. A gazdasági konszolidáció támogatásáért és az amerikai védelmi ernyőért cserébe a francia politika a nyugati egységpolitikát választotta. A két nagyhatalom között lavírozni-egyensúlyozni akaró Georges Bidault-nak távoznia kellett posztjáról. Utóda, Robert Schuman már a németekkel való kibékülés híve volt, s azt vallotta, hogy Franciaországnak Európa újjáépítéséért kell küzdenie.

Atlantizmus és európai integráció

Az Észak-atlanti Szerződés Szervezete (NATO)alapítóokmányának1949.április4-i párizsi aláírásakor Schuman külügyminiszter még úgy vélte, hogy a szervezethez való francia csatlakozással meglehet akadályozni azNSZKújrafelfegyverzését, s az amerikai csapatokat Európában lehet tartani.

A második világháború után Nyugat-Európában széles körben elterjedt a nézet, hogy a térség legégetőbb gondjainak megoldására az integráció a legjobb eszköz. Ettől remél-

ték Nyugat-Európa világpolitikai súlyának a visszaszerzését is. A franciák számára minden kérdés sarokpontja a németek részvételének ügye volt. Schuman külügyminiszter 1950. május 5-én megtette híres javaslatát a francia és a nyugatnémet szén- és acéltermelés közös főhatóság alá helyezéséről. A Montánunió létrehozása (1951) és működése a föde- ralista Európa híveinek nagy sikere volt.

Nem sikerült viszont a szupranacionalizmus kísérlete katonai és politikai téren. A koreai háború kitörése után egyre nagyobb amerikai nyomás nehezedett a NATO tagállamaira, hogy szervezzék újjá az NSZK hadseregét, amelyben Adenauer kancellár az ország egyenjogúsításának egyik lépését látta. Hevesen ellenezte viszont az újrafelfegyver- zést Anglia és Franciaország. A franciák az ellentéteket az Európai Védelmi Közösséggel (Pleven-terv) igyekeztek áthidalni, de elkeseredett viták után éppen a francia parlament elutasító döntésén bukott meg. Párizs az 1954. októberi konferenciasorozat után úgy ítélte meg, hogy a brüsszeli szerződést felváltó Nyugat-európai Unió keretében elérte legfontosabb céját: az NSZK olyan önkorlátozó egyenjogúsítását, amely ellenőrizhető.

Gyarmati háborúk és a Negyedik Köztársaság bukása

Az 1947-től folyó indokínai háborúban a franciák helyzete egyre kilátástalanabb lett. Párizs kénytelen volt segítségért folyamodni az amerikaiakhoz, a Dien Bien Phunál 1954-ben elszenvedett vereség után pedig leülni a genfi tárgyalóasztalhoz. Franciaország elfogadta Vietnam átmeneti kettéosztását a 17. szélességi kör mentén, míg Laosz és Kambodzsa független állam lett.

1954-től megkezdődtekatárgyalásokelőbbTunéziaés Marokkó, majd az afrikai gyarmatok dekolonializációjáról is. Amikor azonban 1954 novemberében kitört az algériai felkelés, Mendes-Franceés belügyminisztere, Frangois Mitterrand, kategorikusan elvetették a tárgyalást Algéria függetlenségéről. Az algériai függetlenséget követelők elleni, sokakban meghasonlást kiváltó brutális háború a rendszer válságába torkollt. A megoldást mind többen De Gaulle visszahívásában látták. Amikor pedig Algírban 1958. május 13-án a gyarmati rendszer fenntartásának hívei államcsínyt hajtottak végre, egyik fő követelésük a De Gaulle vezetésével megalakítandó új kormány volt. De Gaulle két feltétellel vállalta a visszatérést: fél év rendkívüli hatalmat kért, s azt, hogy ez idő alatt új alkotmányt dolgozzanak ki. 1958. június 1-jén a Nemzetgyűlésben beiktatták De Gaulle új kormányát.

Az Ötödik Köztársaság (1958-)

Charles de Gaulle elnöksége (1958-1969)

Az 1958. szeptember 4-én proklamált új alkotmány elnöki rendszert hozott létre.

A Nemzetgyűlés jogait erősen korlátozták, ennél kisebb mértékben a kormányét is, és szokatlanul széles jogkörrel ruházták föl a köztársasági elnököt. Veszély esetén elnöki tejhatalommal biztosíthatja a rend fenntartását, s az ország szuverenitását. Tevékenységéért nem felel a parlamentnek, s megbízatása hét évre szól. Bizonyos területeket – külügy, védelmi kérdések, gyarmatügyek – egyszerűen fenntartottak az elnöknek.

Az 1958. novemberi nemzetgyűlési választásokon a baloldalon a kommunisták (FKP 19 százalék), a szociáldemokraták (SFIO 16 százalék), míg ajobboldalon a friss elnöki párt, az UNR (20 százalék) és az egyéb konzervatív alakulatok kaptakjelentősebb számú szavazatot.

Az 1962-es alkotmánymódosítás után – ekkortól az elnököt közvetlen szavazással választotta a lakosság – az elnök közjogi státusza ugyanolyan erős lett, mint a Nemzetgyűlésé. Módosították a választási rendszert is. A kétfordulós választási rendszerhez való visszatérés fő indítéka a szilárd parlamenti többség kialakításának a törekvése volt.

Külpolitikai kezdeményezések

De Gaulle 1959 szeptemberében elismerte az algériai lakosság önrendelkezési jogát, majd 1962 márciusában Evianban aláírták a francia-algériai megállapodást. A gyarmattartó korszakot lezáró szerződés De Gaulle-nak nagy népszerűséget hozott, jóllehet több mint egymillió algériai francia telepes szorult helyzetbe került. A gazdaság azonban megszabadult az értelmetlen háború terheitől, a külpolitika pedig a kényelmetlen kolonctól.

Az atlanti szövetségben De Gaulle célja Franciaország világpolitikai szerepének visszaszerzése volt. 1958 szeptemberében az amerikai elutasítás után De Gaulle megkezdte az önálló francia nukleáris ütőerő kiépítését. Franciaország ezért nem írta alá az 1963-as moszkvai atomcsendegyezményt.

A stabil belpolitikai háttérre támaszkodó De Gaulle a francia külpolitikát ki akarta szabadítani az angolszász dominancia alól. Megvétózta Anglia belépését az Európai Gazdasági Közösségbe; visszautasította a multilaterális nukleáris erők amerikai javaslatát; javasolta a Szovjetunió bevonását az európai rendezésekbe; s felvette a diplomáciai kapcsolatot a Kínai Népköztársasággal. 1963januárjában írták alá Párizsban azt a francia-nyugatnémet egyezményt, amely megalapozta a két ország szoros együttműködését. A német támogatás megszerzésével formálta meg Európa koncepcióját, amelyben „európai Európát, a nemzetállamok Európáját, s az Atlanti-óceántól az Urálig terjedőEurópát” akart. Az első elem Nyugat-Európa és az Egyesült Államok eddigieknél lazább kapcsolatára, a második az EGK konföderatív fejlődési irányaira, a harmadik a kommunista Kelettel kiépítendő kapcsolatok alakítására utalt.

1966-ban bejelentette, hogy a francia szuverenitás tejes helyreállítása érdekében Franciaország kilép a NATO katonai szervezetéből. Egyidejűleg kilépett a délkelet-ázsiai SEATO-ból is, és megteremtette az alapokat a hidegháborús nemzetközi rendszer feszültségeinek oldására. Az új irányt enyhülési politikának nevezte, s e fogalom (détente) csakhamar bevonult a nemzetközi diplomácia szótárába. Ezzel De Gaulle visszatért a második világháború végén vallott biztonságpolitikai elképzeléséhez, amely szerint Franciaország biztonságát a Keletre és Nyugatra való egyidejű támaszkodás garantálhatja.

A gazdaság- és társadalomfejlődés fő irányai

Agaulle-i időszak kormányai magától értetődően alkalmazták a történelmi hagyományokra támaszkodó gazdasági intervenciomizmus eszköztárát, amelyben a francia állam erőtejes intézkedésekkel és kedvezményekkel támogatta bizonyos szektorok (nukleáris ipar, közlekedés, olajipar, repülőgépgyártás stb.) fej. lődését. Különösen Georges Pompidou miniszterelnöksége idején (19621968) volt erőtejes a fejlődés. A nagy pénzügyi csoportok támogatását élvező Pompidou olyan programokat indított útjára, amelyek közvetlen és közvetett hatásaikkal az egész gazdaságot, valamint a kutatást és a szolgáltató szektorokat is erőtejesen serkentették. Könnyítette az állami beavatkozást, hogy partnereitől eltérően, a francia államnak jelentő's tulajdonhányada volt a gazdaságot meghatározó ágazatokban (szénbányászat, elektromos ipar, víz- és gázellátás, fegyver- és hadianyaggyártás, vasút, posta).

Az ipar részaránya az 1970-es évekre az energia- és az élelmiszeriparral együtt közel 40 százalékra emelkedett. Az állami támogatással felnőtt vállalatok mind erőtelesebben nyitottak a nemzetközi piacok felé, s törekvéseik egybeestek az államfőnek a fran-

cia nagyhatalmi státuszért indított kezdeményezéseivel. Az iparfejlesztéssel egyenes arányban csökkent a mezőgazdaságjelentősége. Részesedése a bruttó nemzeti termékből 1974-re 5 százalékra csökkent, jóllehet Franciaország a Közös Piac legnagyobb mezőgazdasági ellátója maradt, s az agrártámogatások rendszerén keresztül a francia parasztok jelentős előnyökhöz jutottak.

Az 1968. májusi diákmegmozdulás

A túlterhelt párizsi Sorbonne egyetem mentesítésére létrehozott nanterre-i egyetem bölcsészkarán 1968 márciusában, zömmel szélsőbaloldali diákok egy csoportja, radikális reformok bevezetését követelte az egyetem vezetésétől.

A gyorsan szélesedő tiltakozó mozgalom csakhamar a fogyasztói társadalom elutasításába torkollt. Ajórészt Herbert Marcuse társadalomkritikai elméletére támaszkodó mozgalom májusra érte el a csúcspontját. Ekkorra a diákok mellett megmozdultak a nagy baloldali politikai és társadalmi szervezetek. Május végére a sztrájkok szinte egész Franciaországot megbénították. Ám az ekkor még erős kommunista párt, sem más politikai alakulat nem tudta kezébe venni a spontán események irányítását.

De Gaulle, miután tárgyalt a katonaság vezetőivel, bejelentette a parlament feloszlatását és új választások kiírását. A „félelemjegyében" rendezett 1968. június végi választásokon a gaulleista párt és szövetségesei tovább növelték arányukat. A helyzete megingását érzékelő De Gaulle ezután egy meglehetősen másodrangú kérdésben váratlanul népszavazás kiírását kezdeményezte. A saját táborának elégedetlenségével és értetlenségével szembekerült tábornokot 1969 áprilisában leszavazták.

Georges Pompidou elnöksége (1969-1974)

Georges Pompidou elnök politikai programja a folyamatosságra, ajobboldali erők stabil kormányzására helyezte a hangsúlyt, viszont nyitni kívánt a változást igénylő kérdésekben. Gazdaságpolitikájában elfogadta a liberális gazdasági- és pénzügyminiszter, Valéry Giscard d'Estaing elképzeléseit. A politikai nyitásnak lényeges eleme volt a válaszkeresés az 1968-as válságot kiváltó problémákra.

A belpolitikában az új elnök a gaulleizmus vonulatára kívánt támaszkodni. A külpolitikában jelentős módosulások következtek be. Felismerte, hogy nem folytatható a tábornoknak a nyugati partnerekkel komoly feszültségeket keltő „grandeur”-stratégiája. Pompidou mindenekelőtt a francia-amerikai feszültségeket enyhítette. Feloldotta az angolok közös piaci csatlakozásával kapcsolatos vétót, s a francia diplomácia nagyon tevékeny volt az EBEÉ előkészítésében is.

Pompidou 1974. április 2-án váratlanul elhunyt. Elnöki tejesítményének legfontosabb felismerése az volt, hogy a gaulleizmus archaikus, a múltba néző elemekkel terhes stratégiája az 1970-es években már nem követhető Franciaország számára, mert az ország reménytelenül leszakad a fejlődés élvonalától.

A liberalizmus kísérlete. Valéry Giscard d'Estaing elnöksége (1974-1981)

Giscard d'Estaing célja „fejlett liberális társadalom" létrehozása volt. 18 évre szállította le a nagykorúság és a szavazati jog korhatárát, államtitkárságot hoztak létre a nők helyzetének javítására, törvény legalizálta az abortuszt. Több szociális intézkedés is született: egy évre terjesztették ki a munkanélküliek támogatásának időhatárát, emelték a legalacsonyabb nyugdíjakat, kedvezményeket nyújtottak a hátrányos helyzetűeknek. Ajobboldali egység fenntartása érdekében Jacques Chiracot nevezte ki miniszterelnökké, aki azonban ellenezte a szociális intézkedések zömét. Helyére 1976 augusztusában Raymond Barre került.

Barre gazdaságpolitikája arra irányult, hogy a kormánykiadások és a fizetési mérleg hiányának csökkentésével javítsa a francia gazdaság versenyképességét. Olyan gazdasági feltételeket kívánt teremteni, amelyek segítségével az ország visszatérhet a gyors gazdasági növekedés útjára.

A négyfelé szakadt Franciaország

Chirac igyekezett új életet lehelni a gaulleista mozgalomba, s 1976 után Tömörülés a Köztársaságért (Rassemblement pour la République – RPR) néven új pártot hozott létre. Politikai kampánya nemcsak a baloldal ellen irányult. Giscard d'Estaing szintén pártot alapított Unió a Francia Demokráciáért (Union pour la Démocratie Frangaise – UDF) névvel, amely magában foglalta a radikálisok többségét, a független köztársaságiakat és a centristákat. A két jobboldali párt vitájának határt szabott, hogy tudták: ellentéteik élezése a baloldal malmára hajtja a vizet. Ezért együtt indultak az 1978-as parlamenti választásokon. Minden előrejelzés a baloldal győzelmét prognosztizálta, amelyet azonban mind a kommunisták, mind a szocialisták más stratégiához akartak felhasználni. A kommunisták nem tudtak elképzelni olyan helyzetet, amelyben a baloldalon nem övék a vezető szerep. A szocialisták viszont nyíltan törekedtek a kommunista szavazótábor jelentős részének az elhódításá- ra. Közvetlenül a választás előtt a két baloldali párt heves vitába bonyolódott. Így a politikai megmérettetés előestéjén az ország politikailag gyakorlatilag négy részre szakadt.

Giscard d'Estaing a külpolitikai kérdésekben csak a francia-német együttműködésben és az európai integráció fejlesztésében tudott sikert felmutatni. Társadalompolitikai receptjeit és külpolitikai koncepcióit az egész fejlett világra alkalmazhatónak tartotta. Emiatt tartották külpolitikáját „mondialistának": Franciaországnak mindenütt jelen kell lennie a világban. Az első helyre a döntési képesség mindenáron való megőrzését, s ennek biztosítékaként a francia nukleáris ütőerő megfelelő fejlesztését helyezte. Megítélése szerint Párizsnak fokozottan kell figyelnie a Földközi-tenger térségére és növelnie jelenlétét a régióban.

A francia elnökjó személyes kapcsolatot épített ki Helmuth Schmidttel. Az NSZK érdekeltté vált abban, hogy gazdasági túlsúlyának önkéntes korlátozásával mintegy „maga előtt toja" francia partnerét. Francia kezdeményezésre került sor az Európai Közösségek egyik legfontosabb intézményi újításának bizonyuló Európai Tanács megalakítására. Az első alkalommal 1979-ben közvetlenül választott Európa Parlament élére Simone Weil személyében francia politikus került.

Giscard d'Estaing kezdeményezésére az enyhülési politika célrendszerébe új elemek is bekerültek. A legfontosabb közülük azon igény volt, miszerint a politikai enyhülést ideológiai enyhülésnek kell kiegészítenie. A francia elnök ezt hangsúlyozta a szovjet vezetőkkel folytatott tárgyalásain, s a Helsinki záróokmány aláírásakor tartott beszédében is (1975). Véleménye szerint, ha az ideológiai konfrontáció túlságosan éles formákat ölt, veszélybe kerül maga az enyhülési politika is. A szovjet vezetés és a szocialista kormányok akkor visszautasították ezt a francia értelmezést.

Frangois Mitterrand elnöksége: baloldali lelkesedés és technokrata igazgatás (1981-1986)

Az 1981. május 10-i második fordulóban a „nyugodt erő" jelszavával, s az ésszerű, mérsékelt reformok ígéretével operáló Mitterrand 52 százalékkal nyert. Szerves része volt az ígéreteknek a „changement”, a változás fogalma is. A változás kifejezetten a mindennapok, a gazdasági és a társadalmi élet megváltoztatására irányult. Az Ötödik Köztársaság történetében első ízben került baloldali politikus az Élysée-palotába.

Beiktatása után Mitterrand feloszlatta ajobboldali többségű, még 1978-ban választott parlamentet, s új nemzetgyűlési választásokat írt ki. Az átmeneti kormány megalakításával Pierre Mauroy-t bízta meg, akinek kormánya megkezdte a korábbi szocialista ígéretek megvalósítását. A széles rétegeket érintő intézkedésekjelen- tősen hozzájárultak a szocialisták 1981. júniusi nagyarányú parlamenti győzelméhez (37 százalék), s népszerűséget biztosítottak a második Mauroy-kormány további tevékenységéhez, amelyben négy kommunista miniszter is helyet foglalt. Az új kormány a korábbinál jóval szélesebb körű újraelosztási intézkedéseket hozott. Ezek nemcsak a nagyobb társadalmi igazságosságot kívánták szolgálni, hanem a belső kereslet adta szocialista gazdaságpolitika beindításához szükséges fellendítést is.

A választási programban meghirdetett három nagy strukturális reformcsomag beindítása is a fenti célokat kívánta elősegíteni. A decentralizálással a baloldali kormányzat ki akarta szabadítani a régiók és a helyi közösségek tevékenységét a „párizsi bürokraták markából". A kommunistákkal való sokéves vita után kialakított nacionalizálási programmal pedig a Mauroy-kormány a fejlett nyugati országok második világháború utáni történetének legradikálisabb intézkedéssorozatát hozta meg. Több intézkedés született a munkaadók és a munkavállalók viszonyának rendezésére is.

Az államosításokat a szocializmus és a társadalmi igazságosság felé haladás egyik legfontosabb lépésének tartották. Franciaország azonban az Európai Közösségek és a tőkés világgazdaság szerves része volt, amelyek meghatározó erői ekkor már a mone- tarizmus különböző válfajaira alapozták gazdasági tevékenységüket. Először az derült ki, hogy a meghozott intézkedésekkel nem sikerült lényegesen csökkenteni a munkanélküliséget. Aztán meredeken nőni kezdett a fizetési mérleg hiánya; a keynesi keresletélénkítés elárasztotta a francia piacot külföldi árukkal; megugrott a külkereskedelmi deficit, s a magas amerikai kamatlábak miatt, a francia tőke megindult az amerikai bankok felé.

A nemzetközi kereskedelmi és pénzügyi kényszerek ezért fokozatosan pályamódosításra kényszerítették a szocialista vezetést: a kormányzat a szigor (rigeur) politikája mellett döntött. Az alkalmazkodás kényszere erősebbnek bizonyult az ideológiánál. A kapitalizmussal való szakításjelszava eltűnt a politikai szótárból, s átadta helyét a centrista realizmusnak. Új célkitűzés lett a kapitalizmusnak a kapitalistákénál jobb menedzselése. 1983-tól az 1986 tavaszi parlamenti választásokig a kormányokjelszava a modernizáció, a francia ipar versenyképességénekjavítása, az új technológiák széles körű bevezetése lett. A szigor és a modernizáció politikájának kombinálása lényegében az angolszász neoliberalizmus francia változatának kialakulásához vezetett.

Az 1986-os parlamenti választásokon az RPR-UDF koalíciója kapott többséget, s így az Ötödik Köztársaság történetében páratlan helyzet, „társbérlet" alakult ki (az első társbérlet 1986-1988-ig tartott). Mivel az elnök és a parlamenti többség különböző politikai családhoz tartozott, s a szocialista Mitterrand választhatott: lemond, vagy kinevezi a gaulleista Chiracot miniszterelnöknek. Az utóbbit választotta, ami az alkotmányértelmezések hullámát indította el. A vita lényege természetesen az volt, hogy ki kormányozza az országot: a köztársasági elnök, vagy a miniszterelnök?

Frangois Mitterrand elnöksége: a „társbérletek” évei (1986-1995)

A gaulleista-liberális koalíció felszámolta a szocialisták által végrehajtott államosításokat. Az elnök és a miniszterelnök konfliktusos viszonyában Mitterrand inkább a külpolitikai folyamatosság fenntartására helyezte a hangsúlyt. Közte és a gaulleisták között nem volt jelentős nézetkülönbség a francia világpolitikai szerepnek az Európai Közösségeken keresztül történő fenntartása tekintetében.

A belpolitikai kérdésekben Chirac lényegében szabad kezet kapott. A privatizációs lépések mellett a kormányfő folytatta a deregulációs intézkedések politikáját. Az oktatás terén bevezetett intézkedések ellen Chiracnak 1986 végén a diáktüntetések hullámával kellett szembenéznie. Romlottak a legfontosabb gazdasági mutatók. Le Pen vezetésével megerősödött a szélsőjobboldal. A második elnöki terminus elejére a közös szervezetbe tömörült francia munkáltatók (CNPF) korábban elképzelhetetlen mozgástérhez jutottak a termelés profijának változtatásában, az árak meghatározásában és a munkaerő alkalmazásának a szabadságában.

A működésképtelen társbérlet rossz tapasztalatai így az 1988. évi elnökválasztáson ismét Mitterrand mellé állították a választók többségét. Ám ahogy erősödött Franciaország gazdasági és pénzügyi helyzete az Európai Unióban, ugyanúgy gyarapodtak a szocialista vezérkar belső hitelét aláásó korrupciós és egyéb „ügyek", s fogyott a szocialista vezetés politikai mozgósító képessége.

Az 1993. évi parlamenti választáson a szocialisták történelmük legsúlyosabb vereségét szenvedték el. Ezért 1993-1995 között Mitterrand és az RPR-es Édouard Balladur miniszterelnök második társbérlete következett.

A mindinkább magára maradó Mitterrand elnök tartózkodott a társadalmi jövőkép emlegetésétől. Sikertelen küzdelmet vívott a munkanélküliség ellen, amelynek mértéke 1995-re már túllépte a 3,3 millió főt, s ezzel Franciaország az Európai Unión belül előkelő helyre került. A szocialistáknak minden erőfeszítésük ellenére be kellett vallaniuk, hogy elveszítették a „társadalmi igazságtalanság" elleni csatát. Ennek okai sokfélék: a társadalmi átalakulás erőtejesen növelte az aktív népesség arányát, mindenekelőtt a nők nagyarányú munkavállalásával. A mezőgazdasági népesség aránya a világháború óta folyamatosan csökkent, s a többlet elsősorban az iparban és a szolgáltatásokban jelentkezett. Ide tartozott még a technológiai fejlődés, a fiatal korosztályok iskoláztatással késleltetett, de éppen ezért robbanásszerű megjelenése a munkaerőpiacon, a növekvő számú bevándorló, valamint a gazdaság szerkezetének átalakulása.

A szocialisták és a külpolitika

Mitterrand a radikális belső intézkedéseket már az induláskor külpolitikai kontinuitással és a nyugati szövetségi rendszerhez való tartozás kiemelésével ellensúlyozta. Míg elődje, Giscard d'Estaing belpolitikájában kommunistaellenes, külpolitikájában viszont a Szovjetunióval szemben türelmes, sőt békülékeny volt, Mitterrand négy kommunista minisztert vont be kormányába. Radikális baloldali ihletésű gazdasági és szociális lépések sorát tette, viszont éles szovjetellenes külpolitikai

fordulatot hajtott végre, s a francia külpolitikát az atlantizmus irányába fordította. Követelte a szovjet csapatok kivonását Afganisztánból, kiállt a szovjet SS-20-as rakétákat ellensúlyozó amerikai Pershing-2 rakéták európai telepítése mellett, s támogatásáról biztosította a lengyel Szolidaritást.

A kettősség Mitterrand atlantizmusában rejlik. A Negyedik Köztársaság időszakában részese volt több jobboldali-centrista kormánynak, s ezek egyik közös nevezője éppen a kommunistaellenesség volt. Atlantizmusát erősítette az amerikaiakra mindig gyanakvással tekintő De Gaulle-lal való szembenállása is. Mitterrand nyíltan elítélte Franciaország 1966-os kiléptetését a NATO katonai szervezetéből. A kettősséget másrészt a nemzetközi környezet változásai magyarázzák. Az enyhülés rövid időszakát az 1980-as évek elején kelet-nyugati mini-hidegháború váltotta föl. A nyugati vezetők a kelet-nyugati kapcsolatok megromlásának okát elsősorban a szovjet expanzióban (Afganisztán, Afrika) és az európai katonai egyensúlyt felborító szovjet fegyverkezésben (közép- és rövid hatótávolságú rakéták telepítése Közép- és Kelet-Európában) látták. Mitterrand törölte a diplomáciai naptárból a szovjet-francia csúcstalálkozókat (először csak 1984júniusában látogatott Moszkvába), korlátozta a gazdasági kapcsolatokat, aktivizálta a francia részvételt a fejlett technológia Keletrejutását akadályozó COCOM-bizottság munkájában.

1985-ig, Gorbacsov hatalomra kerüléséig kellett várni arra, hogy a francia keleti politika újból az enyhülés irányába fordujon. Gorbacsov politikai kezdeményezése a kapcsolatok újraélesztésére kedvező pillanatban érkezett Párizsba. A reagani csillagháborús tervezet (SDI) erősen lehűtötte a francia-amerikai kapcsolatokat, mert az SDI megvalósítása esetén a stratégiai erőviszonyok tejes felborulásától tartott. Ekkortól Mitterrand minden erejével az enyhülési folyamatot támogatta, különös figyelemmel a rövid- és a közepes hatótávolságú rakéták leszerelésére, a szovjet peresztrojkára, és Kö- zép-Európa társadalmainak demokratikus fejlődésére.

Mitterrand azonban 1989-1990 eseményeiben még nem a kommunista rendszerek tejes összeomlásánakjelét, hanem egy hosszabb, ellenőrizhető átmenet kezdetét látta. Az utóbb tévesnek bizonyult helyzetértékelés késlekedést eredményezett a német egységre, a szovjet és ajugoszláv szétesésre való francia reagálásokban. Mitterrand számára Gorbacsov személye és a Szovjetunió egyben tartása tűnt az európai és a világpolitikai egyensúly zálogának, ezért már-már anakronisztikus módon foglalt állást mindkettő mellett. A bipolaritás utáni világban hiányoztak Párizs számára a külpolitikai stratégia új kiindulópontjai. A világos diplomáciai perspektívák felvázolásának híján mindössze két eshetősége adódott: az amerikai szövetséges stratégiájának támogatása (öbölháború), és az európai integráció elmélyítése (Maastricht). Az előbbi a franciák hagyományos közel-keleti kapcsolatrendszerének szinte gyökeres felborítását, legnagyobb fegyvervásárlóik elvesztését jelentette, míg a második a német egyesülés nehezen megemészthető elfogadását követelte.

„Az elrettentés én vagyok”

Az új elnök kényes táncot járt korábbi antimilitarista elkötelezettségei és a fegyveres erők főparancsnokaként rá háruló követelmények között. Mitterrand rendkívül nehezen barátkozott meg a nukleáris kódokat tartalmazó akta- I táskája jelenlétével. Csak akkor fogadta el a nukleáris elrettentés gondolatát, amikor megértette: a nukleáris fegyverek elsősorban politikai, és nem katonai eszközök. Birtoklásuk biztosítja Franciaország számára a nagyhatalmak klubjában való tagságot, s világméretű befolyásának fenntartását.

Miután e pontig e jutott, habozás nélkül folytatta az elődök katonapolitikáját. Ennek fő eleme volt többek között, hogy Franciaország szolidáris tagja a NATO-nak, de 1966-tól nem vesz részt a szervezet integrált katonai struktúrájában, mert meg kívánja őrizni döntési szabadságát. A fegyveres erők feladata a nemzeti függetlenség megvédése, de közben figyel szövetségesei érdekeire is. A függetlenség biztosításának nélkülözhetetlen eleme a nukleáris erő, amely az esetleges támadó elrettentésére szolgál. Ugyanezen logikára támaszkodva, Franciaország nem írta alá az 1963. évi atomcsendegyezmény óta született nukleáris fegyverzetkorlátozási egyezményeket, mondván: előbb technikailag utol kell érnie az előbbre járó Egyesült Államokat és a Szovjetuniót, illetve előbb e két országnak kell lépnie a leszerelés terén.

Franciaország Mitterrand alatt vált az ENSZ legnagyobb „kéksapkás” szállítójává a békefenntartó missziókban. Azelőtt soha nem vett részt ennyi francia főtiszt ilyen sok ENSZ vezérkari munkában, soha ennyi áldozata nem volt a francia hadseregnek a kék lobogók alatt.

Az európai katonai integráció terén egyik szószólója lett az önállóbb európai védelemnek, amelynek a francia elgondolás szerintstabil francia-német tengelyen kell alapulnia. A Nyugat-európai Unió életre keltése (1984), e szervezet számára – jobbára csak elméleti – lehetőség kiharcolása a NATO eszközeinek felhasználására, az Eurocorp felállítása (francia, német, belga, holland, spanyol egységekkel) a folytonosság bizonyítékai De Gaulle és Adenauer, Kohl és Mitterrand politikája között. Franciaország az európai védelem élharcosa akart lenni. Kettősjátékkal, az egyik oldalon mindenáron az amerikaiak eltávolítására törekedett az európai kontinensről, másrészt tisztában volt azzal, hogy Franciaország eszközei elégtelenek az egész nyugat-európai térség védelméhez.

A német egység és Jugoszlávia szétesése

A bipoláris rendszer szétesésével orientációs pontjait vesztő francia külpolitika számára az egyik legfájdalmasabb elem a német egység ügye volt. Ez ugyanis felborította a világháború óta alapvetően a franciáknak kedvező belső európai egyensúlyt, másfelől aláásta a francia diplomácia addigi sikereinek tényezőit (a szuperhatalmak közötti egyensúlyozást, élvezve az amerikai ernyő védelmét, s a francia kezdeményezések német finanszíroztatását).

Az 1990. márciusi NDK-beli választások, s az egységes Németországot a NATO kereteibe bevonni akaró amerikai elképzelés közzététele után volt csak hajlandó elfogadni, hogy az NDK lakosságának többsége nem kíván külön államban élni. A 2+4 tárgyalásokon Franciaország szerint a német egység megvalósulásának „békésen és demokratikusan" kell végbemennie. Ez volt a francia-német kapcsolatok legmélyebb pontja a háború óta. Ekkor omlott össze a mitterrand-i Európa-kép, amelynek alapja a legyőzött Németországgal való aszimmetrikus megbékélés volt. A szuverén, egységes Németország helyreállítása automatikusan Franciaország európai szerepének leértékelődését, és a növekvő gazdasági konkurenciátjelentette. A rendelkezésre álló lehetőségek közül az Európai Unió mechanizmusainak (monetáris unió) erősítését választotta, keményen vitázva Kohl kancellárral, akivel 1981-1989 között az integráció elmélyítésében egyetértésre jutott.

A két ország kapcsolatát tovább terhelte keleti politikáik különbözősége és Jugoszá- via szétesése is. Párizsban nem figyeltek arra, mi készül Belgrádban. Európa nem lépett fel egységesen ajugoszláv ügyben, és Mitterrand-nak sok köze volt ahhoz, hogy így történt. Párizs utolsó volt a szerbek felelősségének kimondásában az etnikai tisztogatásokért, vádolta viszont Bonnt az elsietett elismerésért. Első volta hatástalan ENSZ-határo- zatok meghozatalában, s elsőként küldött katonákat ENSZ-zászló alatt Horvátországba, Szlavóniába és Boszniába, akik mandátum híján közelről szemlélhették bosnyákok éshorvátok legyilkolását és falvaik felégetését. Elutazott Szarajevóba is (1992. június), személyes megjelenésével erősítve a be nem avatkozó intervencionista politikát.

A francia diplomácia a jugoszláv válságkezelésből ki akarta rekeszteni az amerikaiakat. Bár a legnagyobb katonai kontingenst állomásoztatta a térségben, s a békeszerződést is Párizsban keltezték (1995. november), az egymással szemben állóbosnyák, horvát és szerb feleket végül is az amerikai diplomácia kényszerítette megállapodásra Daytonban.

Az európai integráció dilemmái

Az Európa-politika a mitterrand-i külpolitika sikeres fejezete. Két elnöki ciklusban a francia politikajelentékenyen hozzájárult az európai integráció elmélyüléséhez, s az európai védelem szószólója lett. Az 1980-as évek elejétől sokat tett az uralkodó europesszimizmus oldása, az integráció előrelendítése érdekében. Főleg francia sugallatra született az amerikai és ajapán technológiai fölény enyhítését célzó EURÉKA program (1984-től), amely a tagállamok vállalatait, közösségi források felkínálásával, a csúcstechnológiai kutatások gyorsítására ösztönözte. A Párizs-Bonn kettős egyik inspirálója volt az Egységes európai okmánynak (1985), miután sikerült az angolok ellenállását legyőzni. Mitterrand oldotta fel a spanyol és a portugál belépés aka- dályátjelentő dél-franciaországi mezőgazdasági embargót is (1986). Nevéhez fűződött a „szociális Európa", az „audiovizuális Európa", s a fejletlenebb régiókat támogató „szolidáris Európa" kezdeményezése is.

A közép- és kelet-európai rendszerváltozások zavaró körülményei ellenére 1991 decemberében sikerült tető alá hozni az integráció következő lépcsőfokának tekintett Maast- richti szerződést. Franciaországban ezt 1992 szeptemberében bocsátották népszavazásra. A szocialista vezetés mozgósítóképességének rohamos gyengülését, valamint a közelgő elnökválasztási vereséget vetítette előre, hogy alig 51 százalékos többséggel sikerült csak a szerződést ratifikálni.

Franciaország a közös kül- és biztonságpolitika területén volt a legkeményebb. Itt Mitterrand visszautasított minden közösségi megoldást. Jóllehet a közös kül- és biztonságpolitika az Unió egyik pillére, e téren szigorúan megmaradt az egyhangúság elve. 1990 áprilisában Kohl és Mitterrand közösen javasolta partnereinek a Közösség átalakítását politikai unióvá, s 1993-tól a közös európai valuta bevezetését. Decemberben ezt kiegészítették a közös biztonságpolitika ötletével, amely idővel az európai védelem alapja lehet. A Maastrichti szerződés életbeléptetése után a közös pénzről is döntés született Madridban, igaz már Chiracjelenlétében (1995. november).

A harmadik világ a francia külpolitikában

Hatalomra kerülésével Mitterrand a hivatalos politika szintjére emelte a francia szocialistáknak a fejlődő' világ iránti rokonszenvét, ami akkoriban többé-kevésbé általános volt a nyugat-európai szociáldemokrata mozgalomban is. 1981 októberében Mitterrand felhívást tett közzé az Észak-Dél kapcsolatokról, „legitimnek” minősítve a fejlőidéi országok egyes igényeit. A felhívás azonban gyakorlatilag hatás nélkül maradt a fejlett világban, ahol Ronald Reagan és Margaret Thatcher éppen Észak érdekeinek védelmével volt elfoglalva. A francia kezdeményezések Algéria és India irányába is hasonlóan szerény eredménnyel végződtek. India esetében a francia kapcsolat ugyanolyan gyenge alapokon állt, mint Mexikó esetében: Indira Ghandi a Szovjetunióra támaszkodott a kínai fenyegetéssel szemben, és Franciaországnak nem voltak elégséges eszközei semmiféle intervencióra. A harmadik világgal kapcsolatos nyilatkozatokkal egy időben gyakorlati tevékenységében a szocialisták vezette Franciaország visszatért hagyományos befolyási zónájához, Afrikához.

Az Afrikapolitikában a szocialisták az 1970-es években hevesen támadták a gaulleista és giscardistajobboldal „neokolonializmusát". Hatalomra kerülve azonban Franciaország Afrika-politikája két év után visszatért a régi kerékvágásba:a hivatalban lévő afrikai vezetőkkel való kapcsolattartásra, s a francia-afrikai csúcstalálkozók rendszeréhez. A segélypolitika, a gazdasági együttműködés, a hitelnyújtás mellett a katonai segélynyújtás kényes ügyei is felmerültek: az első számú probléma Csád volt, amely már Giscard d'Estaing-nek is gondot okozott. A helyzet kiéleződött, amikor 1980 decemberében Líbia elfoglalta az ország északi területeit. A líbiai támadást megakadályozandó Párizs 1983-ban hadműveletet indított, hogy a líbiai csapatokat visszavesse a 16. szélességi fok mögé. 1984 szeptemberében francia-líbiai közleményben jelentették be csapataik egyidejű visszavonását. A francia csapatok 1986 februárjában ismét Csádba vonultak. Végül az 1989. augusztusi algíri egyezmény rendezte Csád és Líbia kapcsolatait. A francia-líbiai kapcsolatok azonban ezzel sem váltak konfliktusmentessé.

1989-1990-től ismét változott Párizs és az afrikai országok viszonya. Az újabb fordulóban a francia politika a marxista, vagy más diktatórikus rendszerek demokratikus átalakulását igyekezett elősegíteni (Benin, Gabon, Togo, Kamerun, Zaire). A váltakozó eredménynyel folyó akció során többször ugyanazok kerültek vissza a hatalomba, akik korábban a diktatúrák élharcosai voltak. A francia típusú demokrácia exportja, mint minden korábbi alkalommal, ezúttal sem vált be.

A demokratizálás kudarca után Balladur kormánya – a Világbank és a Nemzetközi Valutaalap programjaival egyeztetve – ezeknek az államoknak a pénzügyi helyzetét pró- báltajavítani, s a világgazdaságba való integrálásukra helyezte a hangsúlyt. A katonai beavatkozások humanitárius akciókká alakultak át. Ezeket Franciaország időnként egyedül (Ruanda), időnként pedig nemzetközi együttműködésben (Szomália) hajtotta végre. 1993-ban Balladur szélnek eresztette az összes Afrika-szakértőt, s ezzel felszámolta az 1958 óta fennálló, a gyarmatosítás időszakát idéző gyakorlatot, a hozzá kiépített formális és informális hálózattal együtt.

Jobboldali kormányzás: Jacques Chirac elnöksége (1995-)

A mindinkább betegségével küszködő Mitterrand-tól már senki nem várt radikális változásokat. Az 1995-ben rendezett elnökválasztásokat a szocialisták elnökjelöltjével szemben – a várakozásoknak megfelelően – Jacques Chirac (RPR) nyerte, aki korábban már kétszer is Mitterrand mögött végzett. Az egykori párizsi főpolgármester személyében a gaulleista mozgalom új generációja került hatalomra.

1997-2002 között azonban ő is társbérletre kényszerült Lionel Jospin szocialista miniszterelnökkel. Ez a helyzet módosította az elnök szerepét, mert kiterjedt aktivitását visszaszorította az alkotmányos keretek közé.

Német Szövetségi Köztársaság – Németh István

Az Adenauer-korszak (1949–1966)

Szuverenitás és integráció

1949. szeptember 20-án, Konrad Adenauer kancellárral az élen polgári koalíciós kormány alakult. A szövetséges főbiztosok felügyelete alatt álló kormány legfőbb ■ céljának a szuverenitás visszaszerzését tekintette. Az NDK-tól való elhatárolódásban egyetértés alakult ki a kormány és a nemzeti érzelmekre építő, Kurt Schumacher vezette szociáldemokrata ellenzék között. Adenauer az NSZK nyugati integrációjával – kiegyezés Franciaországgal, s az Egyesült Államok védelmi biztosítéka – igyekezett hitelessé válni és visszaszerezni az ország cselekvési szabadságát, felhasználva az európai egyesülés eszméjét is.

A szövetséges főbiztosok az 1949. november 22-i petersbergi egyezményben engedélyezték a kormánynak a konzuli kapcsolatok felvételét és részvételét nemzetközi szervezetekben. Az NSZK-t felvették a Nemzetközi Ruhr-hatóságba; ezt a nemzetközi ellenőrzési statútumot azonban 1951-ben franciajavaslatra az acél- és szénegyezményt tartalmazó Montánunióvalváltották fel. Megszűnt a német nehézipar szövetséges ellenőrzése és korlátozása, s az NSZK partner lett a hatok (Benelux országok, Franciaország, Olaszország és az NSZK) első szupranacionális szervezetében.

1950 júniusában a koreai háború meggyorsította az NSZK nyugati integrációját. Adenauer a koreai események példáján európai szovjet beavatkozástól tartott, ezért 1950. augusztusban biztonsági memorandumokat juttatott el McCloy amerikai főbiztosnak. Ezekben az esetleges Nyugat-Európa elleni támadás elhárítására német részvételt ajánlottfel a „nyugat-európai-hadsereg" keretében, illetve kérte a hadiállapot megszüntetését a szövetségesek és Németország között. A két memorandum a német védelmi készséget összekötötte a német önrendelkezés ügyével, jóllehet, ellentétes volt a kormány korábbi megállapodásaival. Az újrafelfegyverzés azonban Adenauer számára fontos adu volt a tejes szuverenitás visszaszerzéséhez.

A nyugati külügyminiszterek 1950. szeptemberben New York-i konferenciájukon elfogadták Bonn „egyedüli képviseli igényét". Elismerték a kancellár által sürgetett biztonsági garanciákat is. Megállapodtak nyugatnémet részvételű európai hadsereg (Európai Védelmi Közösség – EVK) felállításáról is. A szövetségesek 1951 márciusában enyhítették a megszállási előírásokat. Az NSZK kormánya ennek fejében átvállalta a Német Birodalom csődtömegét (13 milliárd márka, évi 567 milliós adósságszolgálattal).

Az EVK ugyan meghiúsult a francia ellenálláson, mindez azonban kevéssé akadályozta az NSZK végleges bekapcsolását a nyugati szövetségi rendszerbe és szuverenitásának visszaszerzését. Az 1954 októberében Párizsban aláírt, a megszállási statútum helyébe lépő szerződéscsomag („Németország-szerződés") kötelező érvénnyel rendezte az NSZK-nak a három nyugati hatalomhoz fűződő viszonyát és biztonsági garanciákat nyújtott Nyugat-Berlinre. A tizenöt NATO-tagország jegyzőkönyvben rögzítette az NSZK meghívását tagjai sorába. Az 1948. évi brüsszeli szerződést a Nyugat-európai Unió szerződésévé alakították, amelybe az NSZK és Olaszország is beléphetett.

Egyúttal Párizs és Bonn megállapodott abban, hogy a Saar-vidéknekautonóm európai státuszt biztosítanak, de népszavazást írt elő. A párizsi szerződések ratifikálásuk után 1955. május 5-én életbe léptek. Az NSZK szuverén állam lett és május 9-én felvették a NATO-ba. A Saar-statútum csak rövid ideig volt érvényben, mert lakossága 1955. októberben ismét nagy többséggel a Németországhoz tartozás mellett döntött, amely 1957. januártól valósult meg.

Három hónappal később Franciaország, az NSZK, Olaszország és a Benelux államok Rómában aláírták az Európai Gazdasági Közösség (EGK) és az Európai Atomközösség (EURATOM) alapító szerződését.

A szuverén állam létrejöttét tükrözte Adenauer 1955. júniusi moszkvai meghívása, amely 15 ezer német hadifogoly hazatérését, és a diplomáciai kapcsolatok felvételét eredményezte. Az NSZK megalakulása ténylegesen ezzel, az egykori negyedik megszálló hatalomhoz fűződő diplomáciai, kereskedelmi és kulturális kapcsolatok rendezésével zárult le.

A „gazdasági csoda” és a szociális piacgazdaság

Az NSZK nemzetközi felértékelődésével egyidejűleg az országban dinamikus gazdasági fellendülés indult meg. Megszűntek a gyárleszerelések és a termelési korlátozások. A gazdaságot a koreai háború nyomán megindult beruházások szabadították meg gondjaitól. Szabad kapacitásai miatt a gazdaság fellendült, s az állandósult külföldi kereslet a gazdasági növekedés motorja lett.

A gazdaság területén a legfontosabb döntések már az NSZK megalakulása előtt megtörténtek. A három nyugati övezetben 1948júniusában végrehajtott pénzreform után áttértek a szociális piacgazdaság elveire. E szerint az államnak nem szabad beavatkoznia a piaci folyamatokba, de szükséges a versenygazdaság intézményi rendszerének szociális indíttatású szabályozása. Az új gazdasági rendszer fontosabb „kiegészítő elemei" közé sorolták a központi adózást, a versenygazdaság megteremtését és fenntartását, ajövede- lem szociálpolitikai indíttatású újrafelosztását és a minimálbér rögzítését. Ide tartozott a mezőgazdaság és a kisipar állami hiteltámogatása, a szociális lakásépítés és a társadalombiztosítás kiépítése is.

Ludwig Erhard gazdasági miniszter közvetlenül összekapcsolta a gazdasági és a politikai szabadságot. Aszociális piacgazdaságjelszava az NSZK ideológiájának vezéreszméjévé vált, s az ötvenes években többször biztosította a kereszténydemokrata-keresztényszociális CDU/CSU választási sikerét. A CDU/CSU 1957-ben egyedülálló, 50,2 százalékos eredménnyel abszolút többséget szerzett.

Az NSZK 1958-raaz Egyesült Államok után a világ második ipari hatalma lett. A növekvő életszínvonal egyre szélesebb rétegeket juttatott korábban elérhetetlenjavakhoz. A társadalom vezérmotívuma a fogyasztás lett, s a politikát a gazdasági siker igazolta. A „gazdasági csoda" az új német öntudat magja lett. A német újjáépítésnek kedvezett az ország bekapcsolása a Marshall-tervbe, amelyből 1957-ig az országrész (Nyugat-Berlinnel együtt) összesen 1,7 milliárd dollár támogatásban részesült. Ennek teljes összege közvetlenül a gazdaságba áramlott, mivel Németországnak nem kellett hadsereget fenntartani és nem kényszerült gyarmatbirodalom feladására. A Montánunió életbelépésével megszűntek a termelési korlátozások, ami további fellendülést hozott.

Szociális és társadalompolitikai intézkedések

Az új állam első'sorban a háború következményűtől különösen sújtott lakossági csoportok helyzetén igyekezett enyhíteni. Nagyjelentőségű volt a háborús károsultak és az áttelepítettek helyzetén javító 1952. évi teherkiegyenlítési törvény, amely a pénzreform napján ötezer márkát meghaladó vagyonokat ötvenszázalékos adóval sújtotta, de az ingatlanokat nem forgalmi értéken számolta. Így a tényleges megterhelés rövid idő alatt csökkent. Szabályozták a nácik által politikai, vallási és faji alapon üldözöttek kártérítését is.

1951 elején a kormány elfogadta a munkavállalók paritásos részvételét a fémipar ezernél több munkást foglalkoztató vállalatainak felügyelő tanácsaiban (Mitbestimmung). Az 1952. évi vállalati törvény pedig arról rendelkezett, hogy minden ötnél több alkalmazottat foglalkoztató vállalatnál üzemi tanácsot kell felállítani. A közvetlenül választott üzemi tanács „a szociális béke fenntartása" érdekében együttműködik a munkaadókkal az érvényes kollektív szerződés szellemében.

Támogatták a lakásépítést, s megtették az első lépéseket a takarékoskodás ösztönzésére is. Az 1957 elején elfogadott, s a gazdasági fejlődéshez igazodó mozgó nyugdíjakra vonatkozó szabályozás a törvényes nyugdíjbiztosítás első mélyreható reformját jelezte a bis- marcki idők óta. Aszociális háló további csomópontját alkotta a mezőgazdaságban dolgozók öregségi segélyének bevezetése. 1957-ben pedig törvényben rögzítették a férfiak

és a nők egyenjogúságát. Közben folyamatban volt a szövetségi tulajdon privatizálása (közötte a Volkswagené 1960-ban) „népi részvények" kiadásával, a vagyonképzés támogatása takarékossági jutalmakkal.

Az új köztársaság rendszerét „kancellárdemokráciának" nevezték, mert minden politikai esemény központi figurája Adenauer volt. Alig volt demokratikus intézmény, amellyel ne került volna összeütközésbe.

Európa- és világpolitika

A történelmi tapasztalatok alapján nyilvánvaló volt, hogy a francia-német együttműködésnek kell az összeurópai integráció magjává válnia. A két ország kibékülését és együttműködését már az 1963. januárban aláírt német-francia együttműködési szerződésben rögzítették.

A nyugat-európai integráció menetében az NSZK kiépítette külkapcsolatait: 1966-ban már 94 országgal állt diplomáciai kapcsolatban. A kulturális kapcsolatok ápolására külön intézményhálózatot állítottak fel. A Hallstein-doktrína jegyében nem vették fel azonban a diplomáciai kapcsolatokat Lengyelországgal, Csehszlovákiával, Magyarországgal, Romániával, Bulgáriával és Albániával, valamint több ázsiai állammal, mivel ezek elismerték az NDK-t.

Az NSZK sokrétű támogatást nyújtott a valamiképpen visszamaradt országoknak: 1950-1966 között összesen 31,3 milliárd márkát fordított erre, elsősorban Indiában, Pakisztánban, Törökországban, Görögországban, Szíriában, Afganisztánban, Egyiptomban, Spanyolországban, Chilében és Brazíliában. Ez főként tőke- és hitelnyújtás, illetve műszaki segítség (szakképzés, mezőgazdasági mintaüzemek, diákképzés) formájában történt. Az NSZK valamennyi kormánya egyetértett a különböző segélyprogramokkal, amelyben humanitárius (a nyomor enyhítése) és gazdasági (értékesítési piacok) megfontolások vezérelték őket.

Átmenet és stagnáció

A gazdasági recesszió első jeleivel tetézve az ország 1962 őszén átélte első nagyobb belpolitikai válságát. Franz Joseph Strauss védelmi miniszter utasítására ugyanis hazaárulás vádjával letartóztatták a Der Spiegel szerkesztőit. Tiltakozásul I öt FDP (szabad demokrata párti) miniszter lemondott. A kabineten és a koalíción belüli széthúzás előrevetítette Adenauer távozásának szükségességét. Hivatala átadására 1963. október 15-én került sor. A Bundestag elnöke zárszavában kjelentette: „Konrad Adenauer a haza szolgálatában nagy érdemeket szerzett".

Utóda, LudwigErhard kancellár ugyan 1965 szeptemberében a CDU/CSU-val ismét megnyerte a parlamenti választásokat, de a kormányalakításban komoly nehézségei támadtak a liberálisokkal. Külpolitikájában a kibontakozó enyhülési politika jegyében kezdeményezte a Varsói Szerződés államaival való kapcsolatok normalizálását. Lépése azonban sikertelen maradt. Mivel Schröder külügyminiszterrel együtt az atlanti szövetség elsőbbségét vallotta De Gaulle Európa-elképzeléseivel szemben, a francia-német kapcsolatok érezhetően lehűltek.

1966-ban az építőipari beruházások visszaesése miatt váratlan gazdasági recesszió kezdődött, s a költségvetési egyensúly vitájában felbomlott a kormánykoalíció.

Aszociálliberális koalíció (1969-1982)

Reformtervek és társadalmi visszhangjuk

A magas költségvetési hiánnyal és gyorsan növekvő munkanélküliséggel párosuló gazdasági recesszió, illetve a jobboldali radikalizmus növekedésének veszélye arra indította a két nagy párt politikusait, hogy korlátozott időre terve. zett nagykoalícióróltárgyajanak. A Bundestag 1966. december 1-jén kancellárrá választotta Kurt GeorgKiesingert (CDU), alkancellár és külügyminiszter pedig a szociáldemokrata párt (SPD) elnöke, Willy Brandt lett.

Az ország gazdasági és költségvetési helyzete pénzügyi és stabilitáspolitikai reformokat is sürgetett; új eszközöket kellett találni a költségvetési politika irányítására és a gazdasági folyamatok kezelésére. Az 1967. februárban beindított úgynevezett koncertált (összehangolási) akció megbeszélésén a gazdaság csoportjai és intézményei (a munkaadói szövetségekés a szakszervezetek, a területi testületek, a szövetség és a tartományok, valamint a mezőgazdaság képviselői) Karl Schiller szociáldemokrata gazdasági miniszter adatai alapján elemezték a gazdaság helyzetét és koordinálták cselekedeteiket. A koncertált akció 1967-1977 között stabil intézményként működött. (A szakszervezetek 1977-ben léptek vissza a megbeszélésektől, mivel a munkaadók az alkotmánybírósághoz fordultak az 1976. évi részvételi törvény ellenében.)

A nagykoalíció legfontosabb törvénykezési munkáját a szükségállapot-törvények alkották. Ezekjogi indítéka az volt, hogy német törvényekkel kellett felváltani a nyugati szövetségesek 1952/54-ből, a Németország-szerződéssel fennmaradt rendelkezéseit háború vagy belső szükségállapot esetén. A szükségállapoti alkotmányozás három nagyobb területet érintett: szabályozta a védelmi pozíciót és a végrehajtás ellenőrzését egyfajta szükségparlamenttel; kibővítette a szövetség hatáskörét a tartományokkal szemben; lehetővé tette a beavatkozást a demokratikus alapjogokba (egyesülési szabadság, posta-, levél- és telefontitok, a munkahely megválasztásának szabadsága). Szükségállapot esetére bevezette a férfiak és a nők katonai és polgári szervezetekben való szolgálati kötelezettségének lehetőségét.

A hatvanas évek közepén az amerikai ipari rendszer általános bírálata átterjedt az NSZK-ra. Az ország demokratikus rendszere iránti kétely különösen a fiatal generáció soraiban nőtt, mivel a parlamenti ellenzék hatástalannak bizonyult. Elítélték az amerikaiak vietnami háborúját, minden diktatúrát, szembefordultak hagyományosnak bélyegzett szüleikkel és tanáraikkal, célul tűzték ki a meglévő társadalmi struktúra megdöntését, és bírálták a házasságról és családról vallott keresztény erkölcsi felfogást.

A kormány 1968 tavaszán döntött arról, hogy határozottan szembeszáll az állam, a tulajdon és az állampolgárok elleni parlamenten kívüli, alkotmányellenesnek bélyegzett akciókkal. Egyúttal az alkotmányos rend bázisán tárgyalási hajlandóságot mutatott a nélkülözhetetlen reformokról.

A nagykoalíció fennállásának három évében az állam és a társadalom modernizálására további reformokat fogadtak el: a pénzügyi alkotmányreform újraszabályozta az adóbevételek felhasználását a szövetség és a tartományok között, és bevezette az általuk közösen finanszírozandó „közösségi feladatokat". Az oktatás és a tudomány területén kibővítették a szövetség kompetenciáját. A főiskolák építését, az oktatás tervezését és a régiókon túlmutató kutatások támogatását a közösségi feladatokhoz sorolták. Az iskolán kívüli szakképzést első ízben egységes szakoktatási törvényben szabályozták. A büntetőjogi reform megszüntette a fegyházakat, és az általános liberalizálás a szexuális büntetőjogot is érintette.

Berlin helyzete

A Németország megosztásából fakadó problémák között különleges szerepet kapott Berlin, amely négyhatalmi joghelyzete ellenére – vagy éppen ezért – állandósult viták forrása volt Kelet és Nyugat között.

Az NSZK és Nyugat-Berlin hatóságai kezdettől fogva a városrész önálló tartományként, az NSZK igazgatási rendszerébe való mind tejesebb betagolására törekedtek, Nyu- gat-Berlintaz alaptörvény is így említette. A nyugati szövetségesek azonban fenn kívánták tartani különleges berlinijogaikat. Avitás kérdések ellenére messzemenőjogegyen- lőségjött létre a városrész és a szövetségi terület között.

A háború utáni események, az 1948-1949. évi berlini blokád, különösen pedig a berlini fal 1961. augusztusi felépítése Nyugat-Berlint elvágta hagyományos gazdasági hátországától. Így a városrész az NSZK pénzügyi és gazdasági támogatására szorult. Erre, és a Szovjetunióval szembeni pozíciója védelmére a szövetségi kormány és nyugati szövetségesei nemzetközileg is kötelezettséget vállaltak. Törvényben szabályozták Nyugat-Berlin pénzügyi támogatását („Berlin-segély"), s az itteni beruházások adókedvezményt élveztek. A városrész a kelet-nyugati konfrontáció éveiben a „Nyugat kirakata" lett.

Kelet-Berlint teljesen integrálták az NDK-ba, amelynek már 1949. októberi alkotmánya a várost (valójában csak városrészt) az ország fővárosának tekintette. Itt működött az NDK valamennyi állami szerve, és sohasem kerültek szóba Nyugat-Berlinhez hasonló korlátozások. 1968-ig az NDK törvényei és rendeletei Kelet-Berlinben szintén külön átvételi ejárással léptek életbe.

Az NDK értelmezése szerint Berlin különleges terület a szovjet megszállási övezeten belül, amelynek igazgatásában a nyugati hatalmak is együttműködnek. A Szovjetunió viszont átengedte az NDK-nakaz ország és Nagy-Berlin igazgatási jogait. Ennek következtében az alkotmány értelmében Berlin az NDK fővárosa, amely szuverenitása gyakorlásában igényt tart egész Berlinre. Ugyanakkor az NDK és a Szovjetunió jogértelmezésében bizonyos különbségek is jelentkeztek. A Szovjetunió erőtelesebben hangsúlyozta nyugat-berlini jogait, miközben az NDK saját, egyedüli illetékességét hangoztatta.

1958-1959 fordulóján Hruscsov ultimátuma a Berlin-kérdésben a nyugati hatalmakat a potsdami egyezmény megsértésével vádolta. Érvénytelennek nyilvánította 1944-1945. évi közös megállapodásaikat, s Nyugat-Berlin dmilitarizált, szabad várossá alakítását sürgette. Fellépetta nyugatiak berlinijelenléte és a városrésznek az NSZK-hoz kötődése ellen. A helyzet tisztázására hat hónapos határidőt adott.

1961 augusztusában a berlini fal építésével a politikai helyzet ismét kiéleződött. A185 kilométeres fallal körülvett Nyugat-Berlin gazdaságát a szigetpozíció nehéz helyzetbe hozta. Munkaerőhiány lépett fel, s a városrész ismét az NSZK erőtejes támogatására szorult. A két városrész lakossága hosszú időre elkülönült egymástól. 1963-1966 között mindössze négy megállapodás született az átjárásról.

A Berlinről szóló 1971. szeptemberi négyhatalmi egyezmény megerősítette a négy hatalomjogait. A viszonylagos nyugvópontotjelentő együttműködés az NDK számára pénzügyi és infrastrukturális előnnyeljárt. Az NSZK számára pedig fontos volt, hogy a Nyu- gat-Berlinbe vezető utak biztosításával és javításával növeje a város életképességét. A két német állam kormányegyezményben rögzítette a négy nagyhatalomnak a tranzitforgalomra vonatkozó előírásait. A Berlint (és Európát) megosztó falat hivatalosan 1989 decemberében bontották le.

Belpolitikai reformok és „új keleti politika”

Az 1969. szeptember 28-i Bundestag-választások nyomán Willy Brandt kancellári ságával megalakult szociálliberális koalíció „Több demokráciát merészelni" cí- j mű belpoitikai reformprogramjával nagy reményeket ébresztett. 1972-ben új vállai lati törvényt fogadtak el, amely üzemi tanácsok választásáról intézkedett. Az 1973. évi általános oktatási terv meghatározta a hosszú távú oktatáspolitikát. A reformok a jogrendszert is érintették. 1978-ban életbe lépett az adatvédelmi törvény. A reformpolitika kiteljesedését azonban nemcsak az ellenzék kemény ellenállása, hanem az olajárrobbanást követő világválság hatása, és a nemzetközi pénzügyi rendszer összeomlása is gátolta.

Hasonlóan forradalminak bizonyult a Brandt-Scheel-kormány németországpolitikai irányvonala és az „új keleti politika” 1970-1973 közötti szerződései. Utóbbiakban (szov- jet-NSZK: 1970. augusztus; lengyel-NSZK: 1970. november; NDK-NSZK alapszerződés: 1972. december; NSZK-csehszlovák: 1973. december) az NSZK elismerte a korábban elutasított realitásokat: az Odera-Neisse-vonalat mint Lengyelország nyugati határát, vagy a két német állam egyenjogúságát. Mindezjótékony hatást gyakorolt nemcsak a németek közötti kapcsolatok normalizálására, hanem az egész európai helyzetre. Az egyedüli képviselet igényének és a Hallstein-doktrínának, valamint a Német Birodalom 1937-es határok közötti továbbélése fikciójának feladásával az ötvenes évek nyugati integrációs politikája után az NSZK keleti szomszédaival is rendezte viszonyát, amit nyomatékos gazdasági megfontolások is sürgettek.

1971 decemberében a két német állam képviselői aláírták az NSZK és Nyugat-Berlin forgalmáról rendelkező tranzitegyezményt, illetve a Nyugat-Berlinből Kelet-Berlinbeésaz NDK-ba irányuló utazási és látogató forgalomról szóló megállapodást. Az NDK és az NSZK 1972 októberében életbe lépett közlekedési szerződése volta két német állam első saját jogú, nem a szövetséges megállapodások keretében kötött szerződése. 1973 szeptemberében a két német államot egyidejűleg fölvették az ENSZ-be. 1975-ben aktív szerepet játszottak az európai biztonsági és együttműködési értekezleten, Helsinkiben.

A keleti és a Németország-politika ügyében elkeseredett belpolitikai küzdelem folyt a kormány és az ellenzék között. A vita központi kérdése az Odera-Neisse-vonal Lengyelország nyugati határaként való elismerése, illetve az a félelem volt, hogy az NDK-val kötendő szerződés a másik német állam tejes nemzetközi jogi elismerését jelentené. A CDU/CSU ezekben a megfelelő alkalmat látta a kormány megdöntésére és hatalma visszaszerzésére. 1972 áprilisában a Bundestag drámai ülésén konstruktív bizalmatlansági indítvánnyal a CDU/CSU frakcióvezetőjét, Rainer Barzelt kívánták kancellárrá választani, aki azonban nem szerezte meg az ehhez szükséges többséget. Az idő előtti, 1972. novemberi parlamenti választások azonban megerősítették a szociálliberális koalíció keleti és Németország-politikáját.

Willy Brandt azonban 1974 májusában lemondott posztjáról a környezetébe beépült, leleplezett NDK-ügynök miatt. A Helmut Schmidt (SPD) és Hans Dietrich Genscher (FDP) vezette kormány a „folyamatosság és koncentráció"jelszavával a romló világgazdasági helyzetben a gazdaság modernizálását hirdette meg.

Az 1976. októberi parlamenti választásokon a kormánykoalíció minimális többséget szerzett. Schmidt második kormánya folytatta a korábbi külpolitikát, és célul tűzte ki a munkahelyek biztosítását, a szociális béke és a belső biztonság megőrzését, valamint az alapvető problémák megoldását: a béke megőrzését nemzetközi együttműködéssel, a paritásos részvételt, a munka világának humanizálását.

A bonni kül-, Európa- és keleti politika folyamatosságát nemzetközi elismerés övezte. Az NDK-hoz fűződő viszony továbbra is enyhült maradt, és folytatódott a kapcsolatok normalizálódása. A szovjet hadsereg bevonulása Afganisztánba, az ezt követő rakétatelepítési viták, és a lengyelországi nyugtalanság azonban a nyolcvanas évek elejére ismét megnehezítették a két német állam egymás mellett élését, jóllehet nem voltak az események fő cselekvői. Az európai egyesülés eszméje ugyan továbbra is népszerű maradt, de a Schmidt-kormány kisebb lelkesedéssel folytatta elődei Európa-politikáját.

A gazdasági válság miatt a hetvenes években minden politikai törekvés vezérfonala a gazdaságpolitika volt, s e vonatkozásban Schmidt kiváló szakértőnek bizonyult. De a gazdasági elképzelések – megszorító pénzügypolitika, a beruházások támogatása – sem tudták megakadályozni a beruházások csökkenését, a növekedés megtorpanását és a munkanélküliek számának folyamatos növekedését (aránya a nyolcvanas évek elején meghaladta az öt százalékot).

A társadalomban nyugtalanságot váltott ki a még 1972. januárban elfogadott „radikális határozat", amellyel a szélsőséges csoportosulások tagjait igyekeztek távol tartani a köztisztviselői és közalkalmazotti posztoktól („foglalkoztatási tilalom"). Ekkoriban bontakozott ki a terrorizmusnak az NSZK-ban korábban elképzelhetetlen hulláma, amely 1977 őszén tetőzött. Az erőszakcselekmények megmérgezték a politikai légkört, megzavarták a demokratikus konszenzust és torzították a politikai kultúrát.

Egyidejűleg teljesen újszerű, a politikai pártoktól és egyéb szövetségektől független politikai- szerveződés-típus, a polgári kezdeményezés indult útjára, amely egyes lakossági csoportok érdekeit képviselte, elsősorban az oktatás és a nevelés, a közlekedés, a várostervezés és a környezetvédelem hiányosságainak és visszásságainak a megszüntetésére. A polgári kezdeményezésekből és különböző tiltakozó csoportokból alakultak ki azok az alternatív mozgalmak, amelyek a hagyományos baloldal keretein kívül maradva bírálták a modern ipari társadalom életviszonyainak átláthatatlanságát és túlzott méretű szervezettségét.

A kormány atomerőművek építésére támaszkodó energiapolitikája az „új társadalmi mozgalmak" (ökológiai, polgárjogi, női és atomenergia-ellenes csoportok) szervezeteinek szorosabb összefogását váltotta ki. Mivel a polgári kezdeményezések hatástalanok maradtak a parlamenti demokrácia döntési mechanizmusaira, ezek is pártpolitikai szervezeti formákat kerestek. 1979 tavaszán országos méretekben megalakították a Zöldek pártját. A bonni parlamentbe 1983-ban jutottak be, s 1987-ben, a szavazatok 8,3 százalékával már a negyedik frakcióvá váltak.

Az 1980. évi parlamenti választásokon a szociálliberális szövetség továbbra is fennmaradt, jóllehet a koalíció elhasználódási jelenségei és Schmidt kancellár növekvő elidegenedése pártjától már egyértelművé vált. Ez utóbbi elsősorban a biztonság- és az energiapolitikában mutatkozott meg. Tartani lehetett attól, hogy a fiatal SPD-választók a Zöldekhez csatlakoznak. Egyre nagyobb erőfeszítésbe került a gazdaságpolitikai szigorítást szorgalmazó liberálisok féken tartása is. 1982 szeptemberében az SPD hadüzenetnek tekintette és elvetette Lambsdorff (FDP) gazdasági miniszter gazdaságpolitikai memorandumát, amely szerintük a válság terheit a munkavállalókra hárítva szétszakítaná a szociális védőhálót. Egyidejűleg a szakszervezetek is tiltakoztak a kormány megszorító politikája ellen. Így 1982. szeptember 17-én felbomlott a szociálliberális koalíció, a liberálisok pedig átálltak az Uniópártok oldalára. 1982. október 1-jén a CDU/CSU és az FDP frakció konstruktív bizalmatlansági indítvánnyal megbuktatta Schmidt kancellárt és Helmut Kohlt választotta kancellárrá.

Az NSZK új világpolitikai helyzete (1974-1982)

Az Egyesült Államok kül- és gazdaságpolitikája – elsősorban a dollár ingadozása miatt – destabilizálta a világpiacot. Állandósultak a gazdasági megrázkódtatások. A növekvő infláció egzisztenciális veszélytjelentett az exporttól ésavilág- piaci mozgásoktól erősen függő német gazdaság, valamint az NSZK legfontosabb piaca, az Európai Közösség számára. Schmidt a helyzetet nagy külpolitikai és külgazdasági szakértelemmel, a hatékonyabb német-francia kapcsolatokkal igyekezett feloldani. Az 1979-ben létrehozott új európai pénzügyi rendszer pénzügyileg harmonizálta és stabilizálta az Európai Közösség országait. Legtöbb valutája ezután-a brit font kivételével – koordináltan mozgott együtt a dollárral és a világ többi fizetőeszközével (valutakígyó). Így a közös piac stabil csererelációkkal számolhatott.

Ezekben az években az NSZK már a nagy világgazdasági döntésekben is fontos szerepet játszott. Schmidt a világgazdasági csúcstalálkozók központi személyisége lett, országa pedig Japánnal együtt mintaként szolgált az olajválság következményeinek sikeres leküzdése miatt.

Gazdasági szerepével az ország növelte világpolitikai súlyát is. Az NSZK koordinálta a bajbajutott Törökországnak nyújtott nyugati segélyt és nagy összegű támogatásával első ízben vállalt vezető funkciót a nyugati világban. A kancellár súlya a kelet-nyugati tárgyalásokon is érződött. Az NSZK eközben folyamatosan kiépítette kereskedelmét a közép- és kelet-európai államokkal.

A fegyverzetcsökkentésben Schmidt végül is eredménytelen maradt. A NATO 1979. évi, főként német kezdeményezésre született „kettős határozata" és a kancellár nemzetközi tárgyalásainak eredménytelensége, s a két szuperhatalom viszonyának kiéleződése súlyosan megterhelte a kormány tevékenységét, megosztotta a pártokat és a kormánykoalíciót.

A keresztény-liberális koalíció (1982-1998)

„Fordulat” és külpolitikai folytonosság

A „fordulat" elsősorban a belpolitikában érződött. Tervezetek születtek új, kódolt személyigazolványok kibocsátásáról, a tüntetések büntetőjogi megszorításáról, s vita kezdődött a menekültjog szűkítéséről is. A gazdaságban az új kor; mány a recesszió és a növekvő munkanélküliség leküzdésére konzervatív megol- dástjavasolt. Takarékossági programot hirdetett, amely alacsony adókkal és a kormány óvatos kiadási politikájával a magánkiadásokat és a beruházásokat támogatta. 1983- 1984-ben csupán szerény növekedés mutatkozott, és a munkanélküliek száma 2,2 millió fő (9 százalék) fölé emelkedett. Mind nyilvánvalóbb lett, hogy a Kohl-kormány sem rendelkezik hatékony gyógyírral a foglalkoztatási gondok leküzdésére. Mindeztjórészt a gazdaság szerkezeti problémái okozták, mivel az NSZK ipara a mikroelektronikában nem alkalmazkodott időben az új fejlesztésekhez.

A munkanélküliség ellenére az NSZK a nyolcvanas évekre az egy főrejutójövedelmet illetően a világ leggazdagabb országai közé került. Külkereskedelme az Egyesült Államoké után a második helyet foglalta el a világpiacon, s messze megelőzte ajapánokét. Ajóléti állam kiterjedt szociális rendszere a szociálisan nehezebb helyzetűekről is gondoskodott, jóllehet a nyolcvanas évek hosszan tartó, tömeges munkanélkülisége annyira igénybe vette a rendszert, hogy a szegénység évtizedek után ismét reális problémává lett. A munkások száma csökkent, az alkalmazottaké növekedett; bérkülönbségeik fokozatosan kiegyenlítődtek. A tömegfogyasztásra berendezkedő gazdaság eközben

mind több bérből élőnek tette lehetővé a tartós fogyasztási cikkek megvásárlását. A kollektív szerződések hathetes fizetett szabadságot rögzítettek, s a hetvenes évek elejétől a bérből élők 90 százaléka hetente már csak 40 órát dolgozott.

A Kohl-kormány kül-, biztonság- és Németország-politikai irányvonala alig tért el szociál-liberális elődjétől. Külpolitikájában továbbra is a nyugati szövetséghez kötődött. Az új amerikai közepes hatósugarú atomrakéták németországi telepítése miatti tartós tömegtiltakozás ellenére a kormány kitartott a NATO 1979-es kettős határozata mellett. 1984-ben amerikai rakétákat telepítettek az NSZK-ba. Az SPD Brandt elnökségével elfordult a NATO kettős határozatát támogató Schmidttől, de még a Zöldekkel összefogva sem tudta megakadályozni a telepítést.

A kormány keleti politikájában is folyamatosság érvényesült, jóllehet eleinte határozottan ellenezték a nyitást. Az NSZK nem kívánta kockáztatni az NDK-val elért közeledés eredményeit, helyette hitelgaranciával, az NDK politikai foglyainak „kivásárlásáról" kötött egyezménnyel manőverezett. A „belnémet" kereskedelem volumene is egyre nőtt.

A nyolcvanas évek másodikfelében az NSZK-ban kipattant politikai botrányok és gazdasági visszaélések megrendítették a polgárok bizalmát az államban és a kormányban. Növekvő tudatossággal tiltakoztak a környezet károsítása ellen. Az 1987. januári Bundes- tag-választások legnagyobb meglepetését a Zöldek okozták, akik belső vitáik ellenére 42 képviselői helyet szereztek.

Németország újraegyesítése (1989-1990)

1989 októberében az NDK lakosságának lappangó elégedetlensége nyílt tiltakozó akciókba csapott át. A Magyarországon, majd Csehszlovákián keresztül is megindult menekültáradat miatt Kohl kancellár november 28-i tízpontos terve konfödera- tív struktúrák kialakítását támogatta s konkrét gazdasági segítséget helyezett kilátásba az NDK számára. Feltételül azonban az NDK demokratikus, legitim kormányát állította. A tervezet több óvatos megállapításával egyidejűleg határozottan kimondta, hogy az NSZK végcélja az egyesítés, amelynek irányítását kezdettől saját privilégiumának tekintette. Kohl érzékeltette, hogy a szabad parlamenti választásokig csak gyorssegélyt hajlandó nyújtani az NDK-nak. Az 1990. március 18-ára előrehozott választásokig a szövetségi kormány következetesen ki is tartott álláspontja mellett: elsősorban az egyesítés nemzetközi hátterének a biztosítására és a számára kedvező NDK-beli pártstruktúra kialakítására összpontosított.

A német egységben a döntő áttörés Kohl és Genscher 1990. február 10-i moszkvai tárgyalásain történt, ahol Gorbacsov beleegyezett a német egyesítésbe. Teljes körű jogot biztosítva, szabad kezet adott belső módozatai kidolgozásához és külső keretfeltételei (az ún. 2+4 tárgyalások, a két német kormány és az egykori megszálló hatalmak bevonásával) megkezdéséhez. De továbbra is elzárkózott az egyesített Németország NATO-tagságától, mivel belső közvéleményére figyelemmel a szovjet elképzelésekbe ekkor még csak a semleges és demilitarizált Németország illeszkedett. Szovjet hozzájárulással rövidesen megkezdődtek a két német állam és a második világháború négy győztes hatalmának egyenjogú részvételen alapuló tárgyalásai.

Az állami egység irányába mutató első államszerződést 1990. május 18-án írták alá a pénzügyi, gazdasági és szociális unióról. A formálisan nemzetközi jogi, ténylegesen alkotmányjogi szerződés valójában már felszámolta az NDKkorábbi gazdasági rendszerét. A pénzügyi unió egységes pénzügyi területet hozott létre, amelynek közös pénzneme a Deutsche Mark lett. A rendelkezések 1990. július 1-jén léptek életbe, s egyúttal megszüntették a személyi ellenőrzést a belnémet határon.

Júliusban az NDK-ban visszaállították a régi tartományokat. Törvényben rögzítették a közvetlen csatlakozást előkészítő választásokról szóló szerződést és az egyesítési szerző- dést. Az egyesítés alkotmányos lehetőségei közül az NSZK alaptörvényének a területi hatályról rendelkező 23. cikkét választották, amely kimondta, hogy ezt a cikket „Németország egyéb részeiben azok csatlakozása után kell hatályba léptetni". A csatlakozással az alapszerződés érvényességi területe kiszélesedett, de az alkotmány változatlan maradt. Ezt tartották a „legelegánsabb, legegyszerűbb és leggyorsabb" megoldásnak, amellyel az NDK Németország részeként automatikusan az Európai Közösség tagjává válhat.

Az NDK Népi Kamarája 1990. augusztus végén elhatározta, hogy október 3-án az ország csatlakozik az NSZK-hoz. A két német állam második államszerződése az augusztus 31-én aláírt egyesítési szerződés értelmében Brandenburg, Mecklenburg-Elő-Pomeránia, Szászország, Szászország-Anhalt és Türingia tartományok az NSZK tartományai lettek. Berlin 23 nyugati és keleti kerülete Berlin tartományt alkotja, így az NSZK tartományainak száma tizenhatra emelkedett. A szerződés megerősítette a külső határok sérthetetlenségét. Alapvetően a szövetségijog érvényesült, bizonyos részterületeken azonban az NDK jogrendszere továbbra is érvényben maradt. A csatlakozással az Európai Közösség.szerződé- sei az új területeken is érvénybe léptek.

Az egyesítés külső feltételű folyamatosan tisztázódtak. Május elején Bonnban megkezdődtek a 2+4 tárgyalások; alapvetően két probléma várt megoldásra: a szövetségesi hovatartozás kérdése (beleértve a német haderő összlétszámának rögzítését) és a nemzetközi jogilag még rendezetlen határkérdés. Az egyesített Németországtól elsősorban a keleti szomszédok követelték a lehető legnagyobb biztonságot.

A szovjet-német megállapodásra végül is Kohl kancellár, Genscher külügyminiszter és Waigel pénzügyminiszter július 15-16-i moszkvai és zseleznovodszki látogatásakor került sor. Egyetértettek abban, hogy az egyesített Németország megőrzi teljes szuverenitását, beléphet a NATO-ba, de a Bundeswehr erőit 42-45 százalékkal csökkentik. A szovjet csapatokat 3-4 éven belül kivonják az egykori NDK területéről, ahol viszont később sem lehet NATO-struktúrákat kialakítani. A tárgyalások legfontosabb eredményeként Gorbacsov végül elfogadta az egységes NémetországNATO-tagságát.

Az 1990. szeptember 12-én Moszkvában rendezett utolsó 2+4 találkozón aláírták „Némű- ország szabályozásának szerződését”, amelynek tíz cikkelye jogilag is véget vetett a második világháborúnak. A békeszerződést helyettesítő nemzetközi jogi szerződés véglegesítette Közép-Európa 1945 utáni területi állapotát, és közös döntéssel lezárta a Németországot érintő területi kérdéseket. Megállapította, hogy az egyesített Németország az NSZK, az NDK és Berlin területeire terjed ki. Szorgalmazta a Németország és a Lengyel Köztársaság közötti határok nemzetközi jogi szerződéses megerősítését, amire 1990. november 14-én került sor. Megerősítették az erőszakról való lemondást; az egyesült Németország lemondott az ABC-fegyverek előállításáról és birtoklásáról. Az NSZK haderejének létszámát 370 ezer főben korlátozták. Az államközi viszonyokban a fegyverzetet és a haderőlétszámot az ENSZ alkotmányához és chartájához kapcsolták. A Szovjetunió ismét garantálta, hogy haderejét 1994 végéig teljesen kivonja Németországból A szovjet katonaság kivonása után német NATO-csapatok is állomásozhatnak az öt új tartományban, de nem rendelkezhetnek atomfegyver-hordozó eszközökkel. E területen 1994 után sem engedélyezik külföldi csapatok és nukleáris eszközök elhelyezését.

Genscher sürgetésére megállapodtak abban, hogy 1990. október 1-jén aláírják azt a dokumentumot, amely a német egyesítés napján (október 3.) felfüggeszti a négy hatalomjogait Németországra mint egészre, és Berlinre vonatkozóan. Az egyesített Németország szabadon dönthetett szövetségesi hovatartozásáról.

1990. október 9-én szovjet-német egyezményt írtak alá az „átvezető intézkedésekről", amely rögzítette az öt új tartomány területén 1994 végéig tartózkodó szovjet katonák költségeit, hazaszállításukés otthoni elhelyezésük körülményeit. E szerint a szovjet kormány igazgatási alapjára 1991-1994 között német részről összesen 16 milliárd márkát folyósítanak. Október 12-én újabb szovjet-német egyezményben rögzítették a szovjet csapatoknak az NSZK-ban való meghatározott időtartamú állomásoztatását és tervszerű kivonását. November elején pedig húsz évre szóló egyezményt kötöttek a két ország gazdasági, ipari és tudományos-műszaki együttműködéséről. A szovjet-német jószomszédi, partnerségi és együttműködési szerződést Gorbacsov és Kohl 1990. november 9-én írta alá a bonni Schaumburg palotában. Ebben a felek hangsúlyozták a múlt végérvényes lezárásának kívánságát, és kifejezték meggyőződésüket, hogy új, közös érdekeken alapuló egyesült Európát teremtenek.

Az egyesült Németország nehézségei az 1990-es években

Az egyesített NSZK 357 ezer négyzetkilométernyi területével és 81 millió lakosával a legsűrűbben lakott európai ország lett. Gazdaságilag már az egyesítés előtt nagyhatalom volt. Az egyesítés kezdeti mámorát azonban rövidesen beárnyékolták a nehézségek.

Az NSZK öt új tartományában az egyesítést követően súlyos gazdasági helyzet alakult ki. Az elavult ipari ágazatok kellő körültekintés nélküli leépítése tömeges munkanélküliséget gerjesztett. A szolgáltatások sem kínáltak elegendő foglalkoztatási alternatívát. A tartományi és a kommunális költségvetés súlyos hiánnyal küzdött. Az optimista előrejelzések erősen alábecsülték az egyesítés költségeit; az NDK gazdaságának tényleges állapotára is csak fokozatosan derült fény.

Az első öt évben az új tartományokba kolosszális összeg, 1000 milliárd márka áramlott, legnagyobb részben a szövetségi költségvetésből. Jelentős összegek származtak az 1989-ben létrehozott Német Egység alapból, a nyugdíjbiztosításból, a régi tartományokból és kommunákból, illetve az Európai Közösségből is. A szövetségi kormány 1991. márciusban évi 12 milliárd márkás költségvetéssel beindította a Keleti fellendülés programját. Ennek beruházásai főként a közlekedést fejlesztették, munkahelyeket kívántak teremteni, és kommunális beruházásokat támogattak. Felbukkantak a hatvanas évek összehangolási akciójának újólagos elképzelései is.

A szövetségi kormány az egységet nettó hitelfelvételből, adóemeléssel és költségvetési megtakarításokból igyekezett finanszírozni. Az 1990-ben az egykori NDK ipari és gazdasági örökségébe lépett vagyonügynökség történelmileg egyedülálló funkciója az egykori szocialista gazdaság átalakítása volt, beillesztése az NSZK szociális piacgazdaságába. A világ legnagyobb állami holdingjaként hozzávetőlegesen 200-600 milliárd márkás vagyonnal rendelkezett. A keletnémet gazdaság átalakítását a vagyonügynökség 1995-ben végül 270 milliárd márka adóssággal zárta, amely elsősorban a vállalatok átvállalt adósságaiból, a keleti területek kiegyenlítési támogatásából és az elbocsátottak szociális kiadásaiból adódott.

Kritikusnak bizonyult a tulajdon kérdése. Az NSZKjogértelmezése szerint a korábbi tulajdonosok igényelhették a tulajdon visszaszolgáltatását, vagy hasonló értékű gazdaságijavakkal való pótlását, illetve pénzbeni kártalanításukat. A visszaigénylés ellenére lehetőség nyílt a birtok vagy üzem eladására, ha ez a térség gazdasági fejlesztését szolgálta. Az egyesítési szerződésben szereplő „a visszaadás megelőzi a kártalanítást" elvetkét törvényben módosították, de sok esetben éppen a bonyolult szabályozás nehezítette a tulajdonviszonyok tisztázását.

Az 1990. márciusi népi kamarai választásokat követő önálló pártfejlődés rövid szakasza után az NDK pártjai közeledtek a nyugatnémet pártrendszer alapstruktúráihoz, s a pártok az állami egységet megelőzve -a zöld-alternatívok kivételével, akik csak 1993. januárban szövetkeztek – egyesültek. Az össznémet pártrendszer nem különbözik lényegesen a régi NSZK pártrendszerétől.

Az 1994. október 16-i parlamenti választásokon a kormánypártok (CDU/CSU-FDP) visszaesését a magas (3,5 milliós) munkanélküliséggel magyarázták; a lakosság soraiban növekedett az elégedetlenség az emelkedő adó- és egyéb pénzügyi terhek miatt is. Mindezt tetézte az új tartományokbanjelentkező tiltakozás a gyors változások, sok nagyüzem összeomlása és a nyugatnémet szakemberek beáramlása miatt.

Az SPD időközben az NSZK 16 tartománya közül 14-ben kormánypárt lett, és csak Szászországban és Bajorországban szorult ellenzékbe. Mindez túlsúlyt biztosított számára a tartományok képviseletét megtestesítő Szövetségi Tanácsban, amely a törvénykezés részese és meghiúsíthatja a regionális érdekeltségű bonni törvényterveket.

A költségvetés hiánya meghaladta a nemzeti össztermék három százalékát, s így nem tejesítette az ún. maastrichti feltételeket. A német vállalatoknak az egyre élesebb nemzetközi verseny mellett jelentős problémát okozott a drága munkaerő: a munkabérre kifizetett minden egyes márkát 80 pfennig járulékos költség terheli. A gazdaság által megtermelt értékek legalább egyharmadát szociális kiadásokra fordítják, mégis egyre szélesebb rétegeket sújt az elszegényedés. A versenytársak a német cégeket munkahelyek tömeges leépítésére, illetve az olcsóbb munkaerőt kínáló térségekbe (Ázsia, Kelet- Európa) való telepítésre késztették.

Szociáldemokrata-zöld-koalíció (1998-)

Az 1998. szeptemberi (82 százalékos részvételű!) Bundestag-választásokon az uniópártok súlyos vereséget szenvedtek: a szavazatok 35 százalékával 1953 óta legrosszabb eredményüket érték el. Az SPD pedig a szavazatok 41 százalékával megközelítette a hetvenes években elért nagy sikereit. A Zöldek 6,7 százalékot szereztek. A választók már személycserét sürgettek: elismerték Helmut Kohl érdemeit az európai egyesülési folyamat felgyorsításában, ám ő egyre kevesebb figyelmet szentelt a belpolitikának, amely az egyesülést követően halaszthatatlan feladatok megoldását követelte. 16 évi kancellárság után ezért kénytelen volt fejet hajtani a nép akarata előtt.

Az 1998. október végén kancellárrá választott szociáldemokrata Gerhard Schröder (az alkancellár és külügyminiszter Joschka Fischer lett) hatalomváltást, generációváltást és politikai váltást hirdetett. „Az ország fontosabb, mint a párt!"jelszóval „belpolitikai kancellár” kívánt lenni, aki a munkaerőpiac és szakképzés javítását, valamint a keleti újjáépítést tekintette fő céjának. Az új kormány rövidesen nagy ívű takarékossági programot hirdetett meg, amely a nagy újraelosztó rendszerek (nyugdíj, egészségügy, oktatás) reformját is tartalmazta. A Schröder-terv egyes elemeit az ellenzék is elfogadta.

A rendkívül szoros eredménnyel végződött 2002. szeptember 22-i Bundestag-választásokon a Zöldek mentették mega baloldali kormánykoalíciót, amelynek parlamenti többsége 11 főre olvadt (A 48 millió választó mindössze kilencezer szavazati többsége döntött). A választási küzdelem érett politikai kultúráról tanúskodott: megoldásra váró problé-

mákra keresték a választ, nem fajult személyeskedésbe és hisztériakampányba, sa minimális különbség ellenére nem kezdeményezték a szavazatok újraszámolását. Edmund Stoiber, az uniópártok vereséget szenvedett kancellárjelöltje pedig kijelentette, hogy konstruktív ellenzéket alkotnak, mert az ország gazdasági helyzetének rendbetételét és a 4,5 milliós munkanélküliség csökkentését közös feladatnak tekintik.

A Benelux országok – Vadász Sándor

A három ország 1944. szeptember 5-én aláírt szerződésükkel vámunióra lépett, s megszületett a Benelux gazdasági egyesülés. A belga és a holland gazdaság jelentős eltérései miatt azonban a szerződés csak 1948januárjától volt érvényben, amikor eltörölték a belső vámokat és a külfölddel szemben egységes vámtarifákat léptettek életbe. A közös célok érdekében tovább kellett szélesíteniük gazdasági együttműködésüket. A Benelux Gazdasági Uniót csak a három ország közös piaci csatlakozása után, 1958. február 3-án Hágában aláírt szerződéssel hozták tető alá.

A Benelux államok közös intézményé közül a döntéshozatalrajogosult Minisztertanács a legfontosabb, s a kormányok 3 taggal képviseltetik magukat benne. A tagállamoknak 1-1 szavazatuk van, a határozatokat egyhangúan fogadják el. A Gazdasági Unió Tanácsa ellenőrzi a miniszterek döntéseinek megvalósulását és összehangoja a szakterületek munkabizottságainak tevékenységét. Földrajzi fekvése miatt Brüsszelt tették meg az adminisztráció központjává. Hollandia gazdaságijelentősége és lakosainak létszáma miatt azonban mindig holland állampolgárt választanak főtitkárnak.

Egyesítették a törvénykezést is: 1969-ben Benelux bíróságot hoztak létre, és szorosan együttműködnek a bűnüldözésben. Általában igyekeztek egységesen fellépni a többi állammal szemben.

A politika a három ország összefogásának az egyik legeredményesebb területe; vezetőik megértették, hogy a közös fellépés, a problémák azonos megközelítése növelheti a Benelux államok súlyát a nemzetközi politikában. A kulturális célok összeegyeztetése már nehezebben valósult meg, túlnyomórészt a nyelvi különbségek miatt. A franciául beszélő belgák hajlottak arra, hogy a Benelux unióban holland nyelvű közösséget lássanak, amely szemben áll Franciaországgal és a francia nyelvvel.

Belgium

A „királykérdés” megoldása (1951)

Belgium 1945 utáni történetének problémái közül kiemelkedett a „királykérdés” megoldatlansága. Az 1934-től uralkodó, 1944 júniusában családjával együtt Németországba deportált III. Lipót király, miután a 7. amerikai hadsereg 1945. május első napjaiban kiszabadította fogságából, bejelentette hazatérési szándékát. A lépés hatalmas belpolitikai vihart kavart. Felrótták neki, hogy 1940-ben, a németek májusi franciaországi offenzívája előtt semlegességi politikát folytatott, május 28-án pedig nem követte saját kormányát a száműzetésbe, mert hitt a németek győzelmében. Elítélték, mert 1940. november 19-én Berchtesgadenben találkozott Hitlerrel, és 1942 végén nem tiltakozott nyilvánosan a belga munkások deportálása ellen. A válság megoldására 1950 márciusában népszavazást írtak ki. A lakosság 57 százaléka király visszatérésére és trónjának elfoglalására, 42 százaléka pedig ellene szavazott. Char- leroi-ban kinyilvánították, hogy „Vallónia soha nem fog engedni a »leopoldiánusok« követeléseinek... s minden eszközzel megvédi szabadságát és függetlenségét". A kormány a szocialisták ellenállása miatt nem tudta érvényesíteni a népszavazás döntését, mertjúli- us 1-jén általános sztrájk tört ki az országban. A nemzet megosztottsága tejessé vált.

Asvájci lakhelyéről visszatért III. Lipót 1951 júliusában a brüsszeli királyi palotában lemondott a trónról fia, Baudouin javára (1951-1993). Noha a nemzeti konszenzust helyreállították, nyilvánvaló volt a mély szakadék a katolikus Vallónia és a protestáns Flandria között.

Az ötvenes évek fellendülése

Az ingatag belpolitikai helyzet ellenére a csekély háborús károkat szenvedett belga gazdaság gyorsan visszanyerte 1940 előtti tejesítőképességét. Ebben közrejátszott, hogy már 1944-ben a győztes szövetséges hatalmak szállítójává s ily módon hitelezőjévé vált. A sértetlen Antwerpen kikötőjét európai elosztóközponttá fejlesztették. Másrészt Belga Kongóból 1944-től kezdve özönlött az élelmiszer és a nyersanyag. A gazdasági felemelkedés döntő tényezője a belga nép szakértelme és szorgalma volt.

Az ipar ciklikusan fejlődött. A kezdeti impulzust 1948 nyarán a Marshall-segélyjelentet- te, amely azonban csak időleges megoldás lehetett. Az európai gondolat egyik atyja, a szocialista Paul Henri Spaak 1949-ben kjelentette, hogy „Belgium ajövőben sem virágozhat, ha nem áll talpra az összes európai ország".

Az országban az 1950-es években fellendülés zajlott, s megváltozott a történelmileg kialakult munkamegosztás. A déli, vallon területekre települt a fejlett nehézipar. Flandriában a mezőgazdasági körzetek mellett a könnyűipar alakult ki. 1960-tól a kőolaj a szén egyre veszélyesebb versenytársa lett. Az új tendenciák nyomán felvirágzott a jó kikötőkkel és kitűnő'úthálózattal rendelkező Flandria ipara. Antwerpent hatalmas olajkikötővé építették ki. A folyamat szorosan összefüggött Belgiumnak az Európai Közös Piacba való belépésével, a nemzetközi piacokért folytatott mind élesebb konkurenciaharccal.

Az 1950-es évek végén a gazdaság válságos helyzetbe került. A szén iránti kereslet csökkenése miatt Borinage-ban, Charleroi-ban és Liege-ben több bányát bezártak. A helyzetet súlyosbította, hogy 1960 derekán Kongó függetlenné vált. Eyskens miniszterelnök 1960. novemberi törvénytervezete növekvő állami beavatkozást helyezett kilátásba: adóemelést, s kemény fellépést, ha bárki ellenszegül a munkanélküliek biztosítását szolgáló törvényeknek; előirányozta a nyugdíjkorhatár leszállítását is. December 20-án általános sztrájk tört ki 200 ezer bányász részvételével, amely 33 napig tartott, és „az évszázad sztrájkja” nevet kapta.

A jóléti állam alkotmányos berendezkedése

Az állami beavatkozással végrehajtott szerkezeti változtatások után újabb fellendülés kezdődött. Az 1970-es évekre kialakult a jóléti állam: magas munkabérekkel, a szociális gondoskodás intézményesült formáinak megszilárdulásával és az infrastruktúrát szolgáló nagyberuházásokkal. A fellendülés azonban egyenetlenül ment végbe, s számos régió súlyos nehézségekkel küszködött. Mindez – az évtized két olajválságával súlyosbítva – 1979-1980-ban újabb gazdasági válságot robbantott ki. Az 1981-ben megalakult Wilfried Martens-kormány (1979-1981 és 1981-1992) a parlamenttől kapott „különleges hatalom" birtokában csökkentette a közkiadásokat, igyekezett megteremteni a társadalombiztosítás pénzügyi egyensúlyát és 3 százalékkal csökkentette a munkabéreket.

Belgiumban a törvényhozó hatalom birtokosa a kétkamarás parlament. A végrehajtó hatalmat a kormány gyakorolta. A parlament fő tevékenységi köre gyakorlatilag az állam

pénzügyeinek (költségvetés és adók) ellenőrzésére szűkült. A választójogi rendszer több módosításon ment keresztül 1945 óta. Az 1948. február 18-i törvény kiterjesztette a választójogot a nőkre is. Részvételük a választáson úgyszólván semmilyen hatást nem gyakorolt a pártok erőviszonyaira, mivel a férfiakkal megegyező megoszlásban adták le szavazataikat. Az 1970-es alkotmánymódosítással a kis pártokjavára megváltoztatták a nagy pártoknak kedvező rendszert.

A kormányváltozásokat egyértelműen a három „hagyományos" párt: a Keresztényszocialista Párt, a Szocialista Párt és a Szabadság és Haladás Pártja (liberálisok) vetélkedése szabta meg. Történetileg ebbe a csoportba tartozott a Belga Kommunista Párt is, amely 1946-ban érte el a legnagyobb sikerét. 1961-ig a három vezető párt szavazati arányai nagyjában-egészében változatlanok maradtak. Jelentős eltolódás 1965-ben következett be, először a liberálisok, majd az akkor színre lépő új, szélsőséges pártokjavára. A flamand nacionalistákat tömörítő Egyesült Néppárt és a Vallon Párt (később: Vallon Tömörülés) az 1970-es évek közepén már 10-11 százalékos szavazati arányt ért el. 1968-tól a politika már nem a nagy politikai formációk hitbizománya volt; ezek vagy stagnáltak, vagy kifejezetten gyengélkedtek, s az ő rovásukra nyomultak előre a nacionalista pártok A második világháború utáni Belgiumot néhány kivételtől eltekintve (1946-ban és 19501954 között) koalíciós kabinetek kormányozták.

Valamennyi kormánynak szembe kellett néznie Belgium háború utáni fejődésének súlyos kérdéseivel. A megoldásra váró problémák közül elsőséget biztosítottak a szociális törvényhozásnak, hogy biztonságot nyújtsanak a munkásoknak, mert ez volt a társadalmi béke záloga. Sürgető volt az alkotmány revíziója is. Ajobb- és baloldalt erősen szembeállította az iskolaügy kényes problémaköre. Kielégítő módon le kellett zárni a belga lakosság által drámaian megélt Kongó-ügyet, és fel kellett számolni annak pénzügyi következményeit. Végül mindenáron kiutat kellett találni a flamandokat és a vallonokat szembeállító nyelvi ellentétek zsákutcájából; az utóbbiak egyben egy új, nekik kedvező gazdaságpolitikát követeltek.

Az 1944-től megújuló szociálpolitika alapelveinek kidolgozásához és a reformok megvalósításához jelentősen hozzájárultak a nagy szakszervezeti szövetségek: a Belga Dolgozók Általános Szövetsége és a Keresztény Szakszervezetek Konföderációja. A Munkaügyi Minisztérium mellett felállították a Társadalombiztosítás Országos Hivatalát. Az egyik legnagyobb vívmány a heti munkaidő korlátozása volt 45, majd 40 órára.

A Közös Piac nagymértékben hozzájárult a bérből élők közötti különbségek csökkentéséhez azzal, hogy egységesítette a társadalombiztosítás működését, szorgalmazta a munkaerő szabad mozgását, és az átköltözőknek is biztosította a szociális juttatásokat. A nők esetében igyekezett érvényt szerezni az „egyenlő munkáért egyenlő bért" elvnek. A munkanélküliség felszámolása azonban megoldhatatlannak bizonyult, ez a legutóbbi évtizedekben a Közös Piac országainak legáltalánosabb gondja volt és maradt.

A munkások részvétele az üzemek irányításában (cogestion), valamint a munkaadók és a dolgozók közötti párbeszéd alakulása szintén sarkalatos kérdése volt a társadalmi fejlődés háború utáni folyamatának. Már a két világháború között alakultak országos és regionális Paritásos Bizottságok a munkáltatók és a munkások küldötteiből. Feladatuk volt a minimálbérek meghatározása és emelése, a munkaidő és a fizetett szabadságok időtartamának rögzítése. A munkaadók 1947-ben a szakszervezeteket ismertékel az üzemen belüli egyetlen tárgyaló félnek. 1968-ban törvényt hoztak a kötelező kollektív szerződésekről, a paritásos munkaügyi egyeztető bizottságokról, a szakszervezeti küldöttségek szerepéről.

Az „arany hatvanas években” az életszínvonal jelentősen emelkedett. Mint mondták:

„az örömök és a nyári vakációk demokratizálódtak". A társadalombiztosítás általánossá vált. Nőtt a középosztály létszáma, viszont megszűnt a munkásosztály homogenitása. A Belga Szocialista Párt éppen azért vesztett ekkor befolyásából, mert nem volt képes felmérni a társadalmi rétegződésben bekövetkezett átalakulás horderejét.

A bevándorlók létszáma 1973-ban 750 ezerre emelkedett, s a lakosság 7,7 százalékát alkották. A legtöbben Olaszországból, Spanyolországból, Görög- és Törökországból, valamint a Maghreb államokból (Marokkóból, Algériából és Tunéziából) érkeztek. Különösen utóbbiak megjelenése támasztott urbanizációs, iskolaügyi és együttélési nehézségeket.

Az iskolaügynek, szélesebben pedig a kultúrpolitikának a politikai jobb- és baloldalt megosztó kulcskérdése az volt, kapjanak-e anyagi támogatást a katolikus felekezetű („szabad") iskolák. Ezt tetézte a francia és flamand nyelvi közösségek vitája a kulturális autonómia alkalmazásáról. 1950-ben, a keresztényszocialisták kizárólagos kormányzása idején törvény született a katolikus középiskolák évi 300 milliós támogatásáról Később vegyes bizottságokat hoztak létre mindkét iskolatípus: a hivatalos és a szabad iskolák tanítási programjainak kidolgozására. Az 1958 novemberében aláírt új iskolai megállapodás kimondta, hogy egyik oktatási rendszer sem követel erőszakota másikkal szemben. Meghosszabbították az iskolaköteles kort a 14. életév betöltéséig és ingyenessé tették a tanulást 18 éves korig. Tanulmányiösztöndíj-alapot létesítettek középiskolásoknak és az egyetemistáknak.

A belga labirintus

A háború után az elmérgesedett flamand-vallon ellentét bizonyult a legsorsdöntőbbnek, végül is ez vezetett el az ország belső rendjének tejes átalakításához. A lényegét tekintve föderációs folyamat mérföldkövei az alkotmány többszöri módosításai voltak. Az 1970-es alkotmánymódosítás eredményeként Belgiumot négy nyelvi körzetre osztották: a francia, a holland, a kétnyelvű Brüsszel-főváros és a német régióra. Szétválasztották három kulturális közösségre: franciára, flamandra és németre. A francia, illetve a flamand kulturális közösség irányítására a parlament két házának francia és flamand nyelvű csoportjából két kulturális tanácsot hoztak létre. A gazdasági decentralizációra három gazdasági körzetet állapítottak meg: Vallóniát, Flandriát és Brabantot. Élükre gazdasági tanácsot állítottak. Mivel Brüsszel státusának ügyében nem tudtak megegyezni, a kérdést függőben hagyták.

Az 1970-es alkotmánymódosítás legfőbb eredménye a flamand, a vallon és a brüsszeli régió kialakítása, a kulturális autonómia megadása volt a három nagy közösségnek. Az 1980-as felülvizsgálat-a közösségi hatáskörök kiterjesztésével -a kulturális autonómiát közösségi autonómiává változtatta, amelyet az 1988-as revízió tovább erősített. Mindazonáltal megtartották az egységes államot.

A föderatív államhoz vezető úton az utolsó lépést az 1993-as alkotmány elfogadásával tették meg. Ennek 1. cikkelye szerint „Belgium szövetségi állam, amely közösségekből és régiókból áll". A vallon régió az alábbi tartományokból áll: Vallon Brabant, Hainaut, Liege, Luxemburg és Namur. A flamand régió részei: Antwerpen, Flamand Brabant, Nyugat-Flandria, Kelet-Flandria és Libourg. (A német nyelvi körzet az ország keleti határán kilenc községet foglal magában.) Az összes közösségnek és régiónak saját képvise- lő-testülete (tanácsa) és végrehajtó szerve (kormánya) van. Brüsszel kormányának megválasztása a két nyelvi csoport előzetes politikai megegyezése alapján történik. Ez a kormány az elnökből és 2-2, a francia és a flamand nyelvű csoportból választott tagból áll.

A hatásköröket illetően a francia és a flamand közösség tanácsai törvényerejűrendeletek-

kel szabályozhatják a kulturális ügyeket, az oktatást (bizonyos kivételekkel), a közösségek együttműködését, s a nemzetközi kapcsolatokat. A külpolitikai illetékesség egyrészt megőrzi, sőt megerősíti a szövetségi hatalom hatáskörét az egységes külpolitika érdekében. Másrészt meghosszabbítja az államot alkotó egységek autonómiáját a határokon túlra. Így a régiók saját piaci- és exportpolitikát folytathatnak. Az „együttműködő'államszövetség” megvalósítása, a szövetség és a régiók mellérendeltségi viszonya állandó tárgyalásokat és egyeztetéseket igényel.

Jóllehet Belgiumban nem került sor az északír szeparatisták vagy a baszk nacionalisták robbantásos merényleteihez hasonlítható atrocitásokra, a nyelvi-nemzeti ellentétek felszítása az utóbbi évtizedekben az állampolgárok mindennapi életére kiható visszásságokra vezetett. Az egyik legkirívóbb példa a leuveni egyetem esete volt. A Flandria területén található ősi, öt évszázadon át franciául tanító katolikus egyetem régóta szálka volt a flamand nacionalisták szemében, akik bármi áron „flamandizálni" akarták az intézményt. 1968-ban a vallonoknak távozniuk kellett az egyetemről, s számukra új egyetemet építettek Brüsszeltől délre.

Hollandia

Hollandiában 1945 után a gazdasági nehézségek leküzdése állt az előtérben. Az ország 230 ezer embert vesztetta második világháborúban. Nagy területeit vízzel árasztották el a támadó ellenség feltartóztatására; ezeket vissza kellett nyerni. Az újjáépítést nagyban megkönnyítették a kedveződemográfiai adottságok.

A trónon rövidesen változás történt: Wilhelmina (Vilma) királynő, aki 1940-1945 közötti száműzetése idején sugárzott, élesen náciellenes rádiófelhívásai miatt népszerű lett a lakosság körében, lemondott lánya, Julianna javára. Az ő utóda 1980-ban Beatrix lett. A királynő tényleges hatalma csupán annyi, hogy ő nevezi ki a kormányalakítás lehetőségeit tanulmányozó informátort és a kormányalakítót, aki összeállítja a kabinet névsorát. Beatrix az utolsó tagja a 100 éve uralkodó női ágnak, utóda három fia közül kerül ki.

Indonézia függetlensége

A belső újjáépítés látványos sikereivel ellentétben kudarcba fulladt a holland kormányok törekvése, hogy Japán kapitulációja után helyreállítsák gyarmati uralmukat Holland Indiában. Ahmed Szukarno vezetésével a függetlenségért küzdő erők 1945. augusztus 17-én kikiáltották Indonézia függetlenségét. Az 1947 márciusában aláírt linggadjati egyezmény kimondta a föderatív IndonézEgyesült Államok megalakulását, amely egy holland-indonéz unió keretén belül működött volna. Hollandia azonban nem nyugodott bele a megoldásba, s elszakította az olajban gazdag Szumátra szigetét az Indonéz Köztársaságtól. Emiatt a politikai harc fegyveres összecsapásokba torkollott. Az Egyesül Államok, Anglia és a nemzetközi közvélemény nem értett egyet a fegyveres megoldással. Az ENSZ nyomására 1949. augusztus 23-tól november 2-ig ke- rekasztal-konferenciát tartottak Hágában. Megállapodtak abban, hogy az Indonéz Egyesült Államok továbbra is kapcsolatban marad Hollandiával a Holland-Indonéz Unión belül, amelynek az élén a királynő áll. Az Indonéz Egyesült Államokat 15 kisebb állam és az Indonéz Köztársaság (Jáva nagyobbik része és majdnem egész Szumátra) alkotta.

A hágai megállapodás nem bizonyult hosszú életűnek: 1954-ben az indonéz nemzeti erők megszűntnek nyilvánították, ezzel Indonézia teljesen függetlenné vált. A holland lako-

sok 1952-1953-ban elhagyták Indonéziát, 1962-ben pedig az egykori holland Új-Guine- át. A gyarmati tisztviselői kar és sok indonéz lakos áttelepülése az anyaországba nem kevés gondot okozott.

A „holland csoda”

A „harminc dicső'séges évnek” elnevezett gazdasági felvirágzás 1950-ben kezdődött. Közvetlen előzménye a Marshall-segély volt, ez négy év alatt megközelítően egymilliárd dollárt tett ki. Ennekjelentős szerepe volt a már 1940 előtt kibontakozott „második ipari forradalom” felgyorsításában. Az Amszterdamtól és Rotterdamtól nyugatra húzódó partvonal a világ egyik legnagyobb petrokémiai központjává fejlődött ki, és kiszorította a szenet. A Groningen tartományban 1959-ben felfedezett földgázlelő'- hely szintén az egyik legnagyobba földkerekségen; ennek a hatalmas nyersanyagkészletnek ajelentősége az 1970-es évek olajválságainak idején mutatkozott meg a legtejeseb- ben. A gazdaság felvirágoztatásának egyik fontos tényezője volt a hatalmas multinacionális cégek tevékenysége. A világ 12 legnagyobb ilyen cége között két holland található, s a Shell a második helyet foglalja el. A Dunántúlnál alig nagyobb területen elő 15 millió lakos Európa legsűrűbben lakott és feltehetőin legracionálisabban megszervezett ipari országát hozta létre.

Az ipar terjeszkedésével párhuzamosan ment végbe a kereskedelem kibővítése. Rotterdam rendkívül kedvező földrajzi fekvése miatt a világ egyik legjelentősebb kikötője lett. A holland mezőgazdaság világszínvonalú. Az ország területének kb. 64 százalékán gazdálkodó ágazat 1990-ben az export 25 százalékát szolgáltatta. Hollandia a világ harmadik legnagyobb agrárexportőre. Az ország két fő nevezetessége a sajt- és a virágkultusz.

A politikai rendszer jellemzői

A politikaipártrendszeröröksége volt a választók vallásfelekezeti alapú pártosodása. A második világháború utáni első, ideiglenes kormány abból indult ki, hogy ez a gyakorlat megváltozik. Az 1946. májusi választások azonban nem igazolták e várakozásokat: a Katolikus Néppárt, a protestáns Forradalomellenes Párt, a Keresztyén Történeti Unió és a Politikai Reformpárt összesen 52 parlamenti helyet szerzett. Mindazonáltal 12 éven keresztül a kormányzati rendszer a két nagy párt, a szociáldemokrata Munkáspárt és a szintén újjászervezett Katolikus Néppárt koalíciójára („Róma-vörös szövetség’*) épült. Egy évtizeden keresztül (1948-1958) aszocialistaWillem Drees miniszterelnök kormányzott. A kommunistáknak az ellenállásban szerzett népszerűsége 1946-ban 11 képviselői mandátumot eredményezett, de fokozatosan háttérbe szorultak és 1959-ben már csak 3 képviselőjük volt.

A stabil kormányzást az 1950-ben kezdődött gazdasági fellendülés tette lehetővé. Az 1960-as éveket a liberális Néppárt a Szabadságért és a Demokráciáért elnevezésű párt előretörése jellemezte. 1967-ben keresztény-liberális kormány alakult a katolikus Piet de Jong vezetésével.

Miután az 1972-es választáson a Katolikus Néppárt és a Keresztény Történeti Uniójelentős veszteséget könyveltel, felmerült a gondolat, hogy a felekezeti pártoka Forradalomellenes Párttal együtt olvadjanak össze. Az új párt 1975-ben A Keresztény Demokratikus Felhívás nevet kapta, s az 1977-es választások után 49 képviselője volt. A következő két parlamenti ciklusban a soraikból kikerült Andries Maria van Agt állta liberálisokkal kiegészült kormány élén.

A jóléti állam kialakulása

A belpolitika alapvető kérdése a gazdasági és társadalmi problémák megoldására kidolgozott elképzelések ellentéte volt. A szocialisták háború utáni erős hatalmi pozícióik birtokában, a társadalmi béke szolgálatában szorgalmazták a szo- : ciális gondoskodás intézményesítését, a „gondviselő állam" megteremtését. Ezen törekvésükben számíthattak a szakszervezetek támogatására. Az 1940-es években a kommunisták befolyása sem volt elhanyagolható. Mindez oda vezetett, hogy a döntően liberális piacgazdasága (nem doktriner értelemben vett) szocializmus bizonyos elemeivel vegyült. Megjelent a tervgazdálkodás eszméje is. Az 1945-ben létrehozott Központi Tervhivatal rövid távú gazdasági prognózisokat és egyéves terveket készített. Az államosított (1948) Holland Bank az egész pénz- és hitelforgalmat ellenőrizte. Egy kerettörvény előirányozta termelési és üzemi szervezetek egész hálózatának a kiépítését. Törvényt hoztak (1950) az üzemi tanácsokról és a dolgozók részvételi jogáról. Mindamellett az államosítás a Holland Bankon kívül csak az energiaszektorra, a bányákra és a groningeni gázmezők kiaknázására terjedt ki.

Az 1960-as években, a polgári pártok kormányzása idején lanyhulta munkabérek állami ellenőrzése. Ezzel egyidejűleg negatív jelenségek is mutatkoztak a gazdasági életben. Főként az infláció okozott gondot, amelynek mértéke (5,4 százalék) meghaladta az Európai Gazdasági Közösség akkori átlagát.

Az 1970-es évek első olajválsága keményen sújtotta Hollandiát, mert az arab országok Izrael támogatása miatt embargót rendeltek el vele szemben. Az ipar évi növekedése mérséklődött; a beruházások három éven keresztül (1974-1976) folyamatosan csökkentek, és az infláció éves átlagban elérte a 8 százalékot. A munkanélküliség 1973-1978 között 3-ról 5,2 százalékra nőtt. A magas munkabérek miatt csökkent a holland áruk versenyképessége a nemzetközi piacokon.

A jóléti állam kialakulásának folyamata az 1970-es években lezárult. A társadalom fedezte az állampolgár költségeit betegség és rokkantság esetén, továbbá a nyugdíjakat és a családi pótlékot, sőt minimálisjövedelmet állapítottak meg, tekintet nélkül a munkában eltöltött évek számára. Az állam, mint az ország legfőbb munkaadója 1979-ben a bértömeg 25 százalékát fizette. Különleges küldetésének tartotta a társadalom – testi és szellemi értelemben – hátrányos helyzetű csoportjainak védelmét. Ezen a téren Hollandia az európai államok élvonalába tartozott. Az 1970-es évtized jelszava az „igazságosság" volt.

Az 1980-as évek elején sokrétű válság bontakozott ki. Ehhez hozzájárult a második olajválság is. 1980-ban nem nőtt a termelés, és a befektetések az 1970-es színvonal alá zuhantak. A társadalmon belüli feszültség érezhetően nőtt, amelyről a megszaporodott sztrájkok is tanúskodtak.

A kormányrúdhoz a kereszténydemokraták parlamenti frakciójának elnöke, Ruud Lubbers került, aki azt az 1980-as évek folyamán ki sem adta a kezéből. A modern felfogású, a katolikus egyház megújhodásának szükségességét valló, a szakszervezetekkel folytatandó párbeszédre és kompromisszumokra hajló Lubbers levonta a tanulságokat a hollandiai gazdaságban és társadalomban bekövetkezett átalakulásból. „Nincs képte- lenség!"jelszóval törekedett „a gazdasági és társadalmi rend helyreállítására”. 1985-ben fellendülés kezdődött a gazdaságban. A holland gazdaság visszaszerezte versenyképességét és jelentős pénzügyi forrásait felhasználva az 1990-es évekre a világ 5. legnagyobb befektetője lett.

Mindazonáltal nyilvánvalóvá lett, hogy megkérdőjeleződnek a Németalföld aranykorára emlékeztető 1960-1970-es évek szociális vívmányai. A kormányzat másik nagy gondja az erősödő drogkereskedelem. A dél-amerikai kereskedők legkedveltebb útvonala az utóbbi

évtizedben az 1975-ben függetlenné vált Surinamból (az egykori Holland Guayanából) indul ki, végcéja mindenekelőtt Amszterdam. A lakosságot leginkább nyugtalanító jelenség változatlanul a munkanélküliség. Ehhez járul a környezetszennyezés gondja. Sajátosan holland megoldásnak tűnik egyelőre a „kegyes halál", az eutanázia törvényi engedélyezése meghatározott feltételek között, valamint a prostitúció legalizálása (1992).

Külpolitikai irányok és hagyományok

A belső bajokat tetézte a nemzetközi helyzet romlása, a katonaitömb-gondol- i kodás újbóli megerősödése, az 1979-től kibontakozó „kis hidegháború". A hol- í land békemozgalom 1981. november 21-én 400 ezres tüntetést tartott Amszter- i damban, amelynek résztvevőit az amerikaellenességegyesítette. Ezek nem hittek a szovjet veszély valódiságában. A tüntetés legkifejezőbb jelmondata szerint: „Inkább egy oroszt a konyhámba, mint rakétát a kertembe". A több áramlatból keletkezett, nagyméretűvé duzzadt békemozgalom végül NATO-ellenes fellépésbe, az 1979-es „kettős határozat" (rakétatelepítés + tárgyalási kísérlet) elvetésébe torkollt.

A holland nemzeti érzés sajátossága egykori semlegességük emlékének őrzése. Ellenséges érzülettel viseltetnek általában a nagyhatalmak, legfőképpen az Egyesült Államok iránt. Szilárdan hisznek abban, hogy hazájuknak sajátos küldetése van a béke és az egyetemes jog megőrzésében. Mindehhezjárult az atomfegyver elutasítása ökológiai és erkölcsi megfontolásokból is. (A kormány 1985-ben ugyan elvileg elhatározta 48 rakéta telepítését, de Gorbacsov új korszaka és a nemzetközi légkör erőtejes javulása miatt mindez már csak alárendelt szerepetjátszott).

A holland külpolitika céjait egyrészt a Benelux államközösséghez, másrészt a nyugat-európai integrációs szervezetekhez való tartozás határozza meg. Az ország déli részén fekvő Maastrichtban 1992 februárjában 12 állam képviselőinek aláírásával megszületett az Európai Unió, s holland elnöklettel dolgozták ki a magasabb szintre emelkedő integráció új szabályait.

A Luxemburgi Nagyhercegség

A 385 ezer lakosú (1991) Luxemburgi Nagyhercegség az Európai Unió a legkisebb országa, s monarchikus berendezkedésű parlamentáris demokrácia. A század nagy időszakaiban uralkodó Charlotte nagyhercegnő 45 évi uralkodás után, 1964-ben lemondott a koronáról idősebbik fia, János javára.

„Kisvárosból európai keresztút”

„Luxemburga vasérc ajándéka, miként Egyiptom a Nílusé". Az országnak nincse- ; nek szénbányái, annál gazdagabb azonban vasérclelőhelyekben. Az 1974. évi : 6,5 millió tonnás acéltermelés egyúttal 20. századi rekordotjelentett. Olyan or- i szágokat utasított maga mögé, mint Svédország, Jugoszlávia, Argentína és Tajvan. A múltban az ország létét a vasipar határozta meg.

Az 1950-es évek modernizációs folyamatának keretében kibővítették a főváros repülőterét, villamosították a vasútvonalakat, automatizálták a telefonhálózatot, valamint folyami kikötőt és duzzasztógátat építettek.

Az ország a külkereskedelemre utalt. Termékeik 80 százalékát exportálják, főleg Belgiumba és Franciaországba. Az import az NSZK-ból és Belgiumból származik; előbbi Luxemburg első számú kereskedelmi partnere.

1981-ben bezárták az utolsó vasércbányát is. Azóta a vasipar kizárólag (Franciaországból, Svédországból és Brazíliából) importált ércet dolgoz fel.

Az ország kis mérete magyarázza, miért törekedett Luxemburg régtől fogva különböző nemzetközi gazdasági szervezetekbe való integrálódásra. Az 1921-ben alapított belga-luxemburgi gazdasági uniót a második világháború alatti kényszerszünet után azonnal újjászervezték. Az 50 évre szóló szerződést két alkalommal (1971,1981) megújították.

Luxemburg sokat profitált a Marshall-segélyből. Ebből korszerűsítették a mezőgazdaságot, az ipari kis- és középüzemeket; a vasipar nem részesült a segélyekből és a kedvező feltételű kölcsönökből.

Miután a (luxemburgi születésű) Robert Schuman francia külügyminiszter kidolgozta tervét az Európai Szén-és Acélközösség (Montánunió) létrehozására (1950), a luxemburgi kormány azonnal magáévá tette, és 1951-ben aláírta a csatlakozási szerződést. Ugyanilyen készséges volt a többi európai integrációs szervezetbe való belépéskor is. Az Európai Gazdasági Közösség alapító tagjaként Luxemburg lehetőséget kapott arra, hogy belépjen az európai nagypolitikába. Ennek előnyeit ügyesen kihasználta Joseph Bech, a luxemburgi politikai élet egyik legmarkánsabb egyénisége, aki 1926-tól 1959-ig irányította a külpolitikát.

Az 1960-1970-es években – az ipar szerkezeti átalakításával egyidejűleg – Luxemburg a nemzetközi pénzpiac egyik központja lett. A külföldi tőke beáramlását megkönnyítette az ország politikai szilárdsága, a tartós társadalmi béke, továbbá az Európai Gazdasági Közösség pénzügyi intézményeinekjelenléte. Sokat nyomott a latban, hogy e fontos időszakban pénzügyi szakértő, Pierre Werner volt a miniszterelnök (1959-1974 és 1979-1984).

A politikai intézményrendszer

A politikai intézményrendszer kereteit meghatározó alkotmány szerint a végrehajtó hatalmat a nagyherceg és a kormány együttesen gyakoroja. Ö nevezi ki tagjait, s vissza is hívhatja őket, bár ejogával gyakorlatilag nem él. A törvényhozó hatalom az 5 évre választott parlament (képviselőház) kezében van. A miniszterek külön-külön, és a kormány összességében a parlamentnek felelős.

Az országban három nagyobb politikai párt működik: a Keresztényszociális Néppárt, a Szocialista Munkáspárt és a liberálisokat egyesítő Demokrata Párt. A politikai tablón szerepel az 1945-től 1994-ig parlamenti képviselettel rendelkező Kommunista Párt is. Az utolsó 70 esztendőben a keresztényszociálisok voltak a legerősebbek a parlamentben, és egy rövid időszaktól (1974-1979) eltekintve ők adták az ország miniszterelnökét. A Demokrata Párt fejlődése a második világháború után újabb lendületet vett, s 1974-ben a szocialisták részvételével koalíciós kormányt alakított.

A történelmi pártokhoz az 1970-es évektől újak társultak. A Szocialista Munkáspárt 1971-ben kettészakadt, s elnöke, Henri Cravatte vezetésével megalakították a Szociáldemokrata Pártot. Európai párhuzamok alapján az 1980-as években megjelentek a zöldek és különféle alternatív csoportok. Ezek 1984-től parlamenti képviselettel rendelkeznek.

Mivel az ország két nagy civilizáció, a francia és a német érintkezési pontján fekszik, mindkettő nyelve elterjedt. A harmadik nyelvet, a luxemburgi tájnyelvet főleg az élőbeszédben hasznáják. A két-, sőt háromnyelvűség mindenki számára természetes. A parlament tagjai tájnyelven szólalnak fel, de franciául összeállítottjegyzetek segítségével, a sajtó pedig németül számol be a felszólalásokról. Az újságok nyelve általában német, azonban a fontosabb cikkeket franciául nyomtatják ki, a hirdetésekben pedig mindhárom nyelv használatos. Az alsófokú iskolákban a német, a középiskolákban a francia nyelv van túlsúlyban. A gimnáziumokban a francia és a német irodalmat egyaránt oktatják. Mivel az országnak nem volt saját egyeteme, az érettségi után francia, belga, német, svájci, osztrák és angol egyetemeken folytatták tanulmányaikat.

Luxemburgjoggal nevezhető a bevándoroltak országának. Arányuk 1992-re elérte a lakosság 30 százalékát. Az európai bevándorlók első csoportjába a külföldi munkások tartoznak, akik üzemekben, műhelyekben és különféle telepeken dolgoznak (főként olaszok és portugálok). A második csoportot azok az „europolgároknak" elkeresztelt funkcionáriusok alkotják, akik az európai integrációs intézményekben vállaltak állást. (A főváros 80 ezer lakója közül családtagokkal együtt 12 ezer fő). Végül a banki alkalmazottak, akiknek a honi banktisztviselők számához viszonyított aránya 1990-ben már 47 százalék volt.

A Benelux országok viszonya az Európai Unióhoz

A három ország nemzetek feletti egyesülési folyamata nem volt független az egyidejűleg kibontakozó európai és világméretű integrációtól. Összefogásukat sürgették az Európai Közös Piac kialakításának nehézségei s a francia-angol ellentétek. A Benelux államok 1949-ben egységesen léptek be a NATO-ba. Csatlakoztak az Európai Fizetési Unióhoz (1950), a Montánunióhoz (1951), az utóbb meghiúsult Európai Védelmi Közösséghez (1952), valamint az Európai Gazdasági Közösséghez és az Európai Atomenergia-közösséghez (1957) is.

Luxemburgnak megkülönböztetett hely jutott az integrációs folyamatban: fővárosa, Luxembourg ad otthont az 1952-ben alapított Szén- és Acélközösség központjának, továbbá az Európai Bizottságnak, az Európai Bíróságnak, az Európai Beruházási Banknak és az Európai Parlament titkárságának. Az Európai Gazdasági Közösség hatóságainak székhelye Brüsszel, az Európa Parlamenté pedig Strasbourg. Mindhárom Benelux állam tagja az Európai Gazdasági Közösség továbbfejlesztésével létrehozott Európai Uniónak (1992).

Az Európai Unióhoz fűződő'viszonyukban a három ország közös csatlakozása ellenére lényeges különbségek mutatkoznak. Ezek alapvetően eltérő belső fejlődésükre és struktúráikra vezethetők vissza.

A sajátos helyzet mindenekelőtt Belgium föderatív államberendezkedésének az európai ügyekre gyakorolt hatásával szemléltethető. A csatlakozást egyik pártja sem kérdőjelezi meg, érvelésükben azonban másoka hangsúlyok és az időszerű feladatok meghatározása. A „legeurópaibb flamand pártnak" elnevezett Keresztény Néppárt kiáll a föderális Európa eszméje mellett. A frankofon Szocialista Párt kezdetben lelkes híve volt a Maastrichti szerződésnek, azonban a néhány országban tapasztalható ellenállás s az 1990-es évek gazdasági visszaesése miatt erőtejesen követelni kezdte az EU-tól a munkahelyteremtő erőfeszítések növelését. A flamand nyelvű Szocialista Párt azzal a jelszóval támogatja a Maastrichti szerződést, hogy „inkább egy befejezetlen építményű és liberális Európát, mint egy nacionalista Európát". A környezetvédő ECOLO párt azért bírája az európai integrációt, mert irányítói kevésbé figyelnek a környezeti költségekre, s az EU politikája a korlátlan növekedést részesíti előnyben. A flamand nyelvű ökológiai párt, az AGALEV mindig az ország föderatív átalakítását támogatja. Ellenzi az „államok Európáját", s céja „az európai népek és régiók föderációjának politikai uniója". Az 1980-as évek közepén megalakult belga Nemzeti Front fő gondja az európai népek hagyományainak, érdekeinek tiszteletben tartása, a „hazák Európájának" megvalósítása.

A homogénabb berendezkedésű Hollandiában kisebbek a különbségek az egyes pártok Európa-koncepciójában. A Munkapárt 1998-as külpolitikai programja az integrációs folyamat folytatását, aszociális politikajavítását, valamint a piaci versenynek erős társadalmi és környezetvédelmi politikával való kiegészítését sürgeti. A Megújult Politikai Párt 1996-ban meghirdetett reformprogramja az EU-t államokból álló munkaközösségnek tekinti. Utóbbinak hatékonyabban kell foglalkoznia a gazdasággal, a környezetvédelemmel és az infrastruktúrával. Elutasítják a föderatív európai állam létrehozásának erőfeszítéseit. A liberális Demokraták '66 a társadalom és a politikai rendszer radikális demokratizálásáttekinti céjának. Ennek keretében a munkásokjogainak, a gyárak és a szakszervezetek tevékenységébe való beleszólási joguk növelését hangsúlyozzák.

Sarkítottabban merülnek fel az EU-val kapcsolatos kérdések Luxemburgban. Az európai integráció kedvezett ugyan az ország gazdasági felvirágzásának, azonban nemkívánatos folyamatot is elindított. Egyesekben még a nemzethalál vízióját is kiváltotta.

Az európai integráció nemzetközi irányítói méltányolták Luxemburg lakosságának kezdeményező lépéseit, és 1986-ban nemzetközi Károly-renddel tüntették ki. Ez a szerep az Európai Unió születésénél is megmutatkozott. 1991 első felében a Közös Piac luxemburgi elnökség alatt dolgozta ki a nyugat-európai integráció menetrendjét. Jacques Santer miniszterelnököt 1995 januárjában az Európai Unió Bizottságának elnökévé választották. Utóda a miniszterelnöki székben a szintén keresztényszociális Jean-Claude Juncker lett.

Az Európai Parlamentben a Benelux államok több pártjának képviselője is helyet foglal. A belga Keresztényszociális Párt az európai néppártok szervezetének tagjaként, a holland D'66 az európai liberálisok demokrata és reformpártja csoportjában, a Szocialista Párt az európai egyesült baloldal/északi zöld baloldal soraiban, a Kereszténydemokrata Tömörülés az európai néppárt/európai demokraták csoportjához csatlakozott. Idetartozika luxemburgi Keresztényszociális Néppárt is. A luxemburgi Szocialista Munkáspárt pedig az európai szocialisták pártjának csoportját erősíti.

Svájc – Németh István

Gazdasági konjunktúra és szociális kiegyenlítődés

A második világháború után, a válságvárakozásokkal ellentétben, váratlan konjunktúra kezdődött, amely az országot érintetlen termelőapparátusa, elegendő tőketartaléka és a szűk külföldi konkurencia miatt gazdaságilag Európa vezető nemzetei sorába emelte. Mivel a szakszervezetek és a munkaadói szervezetek valamennyi ágazatban tartották magukat béke-megállapodásaikhoz, a szociális konfliktusok döntőbírósági úton oldódtak meg. Sztrájkokra ritkán került sor. Más hasonló adottságú országokkal összevetve az állami beavatkozás viszonylag gyenge volt; az alacsony adók, a szerény szociális juttatások és ajogi-intézményi előnyök – mint például a szigorú banktitok – az országot vonzóvá tették a bel- és a külföldi tőke számára.

A gazdasági fellendülésből valamennyi iparág hasznot húzott; különösen megerősödött azonban a vegyipar (Basel) és az élelmiszeripar (Nestlé). Nőtt a hagyományos speciális finomgépgyártás tejesítménye is. Középtávon Svájcban is a gyakorta nemzetközi kapcsolatokkal rendelkező nagy cégek koncentrációja ment végbe. De sok közepes és kisebb üzem is jól tartotta magát.

A svájci gazdaság szoros külföldi összefonódása és az ország stabil politikai és gazdasági viszonyai miatt, a nemzetközi bizalom következtében dinamikusan fellendült a bankszakma. Kiépült az autópályák sűrű hálózata. A turizmus elérte a bejebb fekvő völgyeket. Az egykor romantikus paraszti országot sűrűn lakott ipari városok szőtték be, s megkezdődött a még szabad földek igénybevétele. A gátlástalan földspekuláció nem ismert határt. A Winterthur és Olten közötti iparosodott országrész összefüggő sávot alkotott. A korábban félmillió lakosú Zürich hatalmas agglomerációvá nőtt, amely már-már a hagyományos egyensúlyt fenyegette. De egész országrészek maradtak továbbra is agrár jellegűek, jóllehet, az egykoron iparellenes konzervatív-katolikus kantonok- különösen Freiburg és Wallis – is alkalmazkodni kezdtek a fejlődéshez. Az elvándorlás és a mezőgazdasági üzemek racionalizálása miatt a lakosság több mint húsz százalékát (1940) kitevő parasztság 1985-re öt százalékra csökkent.

Svájc lakossága az utóbbi száz évben megháromszorozódott. A hatvanas években az ipari termékek iránti kereslet miatt, külföldi – előbb olasz, majd spanyol és portugál, később török ésjugoszláv – munkaerő bevonásához folyamodtak; a vendégmunkások néhány év múlva gyakran viszonylag tehetős emberekként tértek haza. Számuk, az első világháború előtti helyzethez hasonlóan, a lakosság egyhatodát tette ki (1995-re ez közelített az egyötödhöz). A költséges és kemény feltételekhez kötött svájci állampolgárság megszerzésére viszonylag kevesen vállalkoztak.

Svájc szociálisjóléti államát nem a francia, az angol vagy a svéd minta szerint rendezte be. A szociális problémát megfelelő bérpolitikával és a drágulás kiegyenlítésével kezelte. Ezt szolgálta az öregségi-, a fogyatékos- és a rokkantnyugdíj-biztosítás bevezetése. A hatvanas évektől hozzáfogtak a felsőoktatás demokratizálásához, amelyet az ipar munkaerőszükséglete sürgetett. A lakosság többsége kiegyensúlyozott gazdasági helyzetben él (Svájc a világ leggazdagabb országa: 1993-ban az egy főre jutó nemzeti össztermék 36 410 dollár volt).

Összességében a szövetséget mind nagyobb mértékben vonták be különböző feladatok szubvencionálásába, bár a közvetlen szövetségi adót – amelyet 1915 óta hadiadóként, később válságadóként, majd katonai adóként szedtek – csak 1958-ban iktatták alkotmányba. Azállami beavatkozást az alkotmányba is beépítették. Az 1952. évi protekcionista mezőgazdasági törvény szövetségi támogatással garantálta a mezőgazdasági termelés megőrzését. A szabad piacgazdaság az erős szakszervezetek által képviselt és ellenőrzött szociálpolitikával kapcsolódott össze.

A megegyezéses politika

Az államszövetség szilárdsága ellenére roppant erősnek bizonyult a lakosság lakóhelyi öntudata, amely az egyes kantonok egyesülése, illetve szétválása esetén is megnyilvánult.

Másrészt ebben a régi demokratikus országban rendkívül nehezen sikerült modern megoldást találni a női egyenjogúságra. Nehezen fogadták el, hogy a paraszti-kézműipari nőtípus helyébe a bérmunkásnő lépjen, aki más nőtársaival együtt már iskolázottabb volt. Minden elegancia és végzettség mellett azonban napjainkban is megmaradta svájci nő rendkívüli büszkesége hivatására. A női szavazójog 1990-re megvalósult, de a tényleges egyenjogúság érvényesítése még sok helyütt ellenállásba ütközik.

A választási csatározások ellenére a politikai viszonyok továbbra is szilárdak maradtak. A szociáldemokraták 1959-ben végleg beépültek a konszenzusos demokrácia rendszerébe, s a kormány (Szövetségi Tanács) hét mandátumából kettőt megszereztek. Azóta a Tanács összetétele megfelel a négy nagy párt erejének: két-két helyet kaptak a szabadelvű demokraták, a katolikus-konzervatívok (újabban: kereszténydemokrata néppárt) és a szociáldemokraták. Mindegyikük a választók egyötödét tudhatja maga mögött. A hetedik hely a Svájci Néppárté; az egyedüli paraszt-, iparos és polgárpártot a hagyományos, megreformált kantonokban a választók egytizede támogatja. A fennmaradó szavazatok egynegyedén-egyötödén kisebb pártok osztoznak, amelyek csak néhány kantont képviselnek.

A külpolitika elvei és gyakorlata

A 41 293 km2 területű, 6,6 millió lakosú szövetségi köztársaság külpolitikájának legfőbb célja a függetlenség megőrzése, amelyet a nemzet erre való alkalmasságának folyamatos fenntartásával, illetve az 1815 óta irányadónak tekintett örökös semlegességgel biztosítanak. A függetlenség azonban a 20. század során már sokat veszített eredeti értelméből, s elválaszthatatlanul összefonódott az együttműködéssel. A kölcsönös függőség korszakában Svájc sem vonhatta ki magát teljesen az európai népek integrációjának mind szorosabbra fonódó kapcsolatrendszeréből.

A második világháború után Svájc a semlegesség és a szolidaritás elveire alapozva norma- lizálta és építette ki külkapcsolatait. Fontos volt a három nyugati szövetségessel megromlottviszonyának rendezése. A második világháború alatt ugyanis a Német Birodalmi Bank 1,7 milliárd svájci frank értékben adott el aranyat a Svájci Nemzeti Banknak, amelynek kétharmad részét Belgiumból és Hollandiából hurcolták el. A szövetségesek az országba irányuló szén- és gabonaszállítmányok leállításával, az egyesült államokbeli svájci javak zárolásának és a világközvélemény felvilágosításának (a náci Németországba a háború éveiben irányuló szállítások megszellőztetésének) fenyegetésével tárgyalóasztalhoz kényszerítették az ország vezetőit. 1945 márciusában a szövetségesek nyomására az ún. Currie-egyezményben Svájc a német javak zárolására kényszerült. Az 1946. május 21-i washingtoni egyezményben végül Svájc – a szövetségesek jogigényének elismerése nélkül – csak a rabolt érték (250 millió frank) kifizetésénekjogosságát ismerte el a három nyugati szövetségesnek.

1946 márciusában – kétéves feszült viszony után – helyreálltak Svájc diplomáciai kapcsolatai a Szovjetunióval. Izraellel csak 1949januárjában – Franciaországgal és Angliával egy időben – vette fel a diplomáciai kapcsolatokat.

Az ország jószolgálati politikája keretében 1870 óta hagyományosan magára vállaja az egymással szemben álló, kapcsolataikat szüneteltető államok érdekképviseletét. Az első világháború idején 36, a második világháború alatt pedig 43 állam védhatalma volt.

Évszázados történelmi hagyományokra nyúlik vissza az ország menekültügyi politikája is. 1945 után a keleti országokból évente több száz menekültet fogadtak be, közöttük magyarokat, tibetieket, cseheket, chileieket, dél-vietnamiakat, lengyeleket, 1981 után pedig tamilokat, törököket, irániakat és kurdokat. Menekültjogi törvényüket csak 1984/85-től vizsgálták felül, s az egyéni menekültigényeket többnyire elutasították. Az országba menekültek között 1987-ben első helyen a vietnamiak (6500), a másodikon a csehek (5500), a harmadikon pedig a magyarok (3700) szerepeltek.

A második világháború utáni európai egyesülési folyamatban Svájc 1948-ban alapító tagja volt a Marshall-tervet igénybevevő 17 nyugat-európai ország gazdasági együttműködési szervezetének (OEEC). Az Európa Tanácsba csak 1963-ban lépett be. Autonómiája korlátozásától tartva, függetlenségi és semlegességi óhajától vezérelve, nem lépett be az Európai Gazdasági Közösségbe, amellyel 1972 júliusában lazább társulási egyezményt kötött. 1959-ben viszont alapító tagja lett az EGK expanziója ellen védelmet kínáló Európai Szabad Kereskedelmi Társulásnak (EFTA), majd 1960-ban az OEEC utódszervezeteként megalakult gazdasági együttműködési és fejlesztési szervezetnek (OECD).

Az EFTA-tagság nem akadályozta meg abban, hogy figyelemmel kövesse az Európai

Közösség növekvő gazdasági térségét. Az 1972-ben kötött szabad kereskedelmi egyezménnyel – az agrártermékeket kiemelve – tejes vámmentességet biztosított az iparcikkekre. Állampolgárai az 1992-es népszavazáson elutasították, hogy csatlakozzanak az Európai Unió előszobájának tekintett Európai Gazdasági Térséghez. Az európai nyitást általában az ország középső részén fekvő kis kantonok akadályozták meg. Ennekellené- re az ország lassan, de biztosan közeledett az Európai Unióhoz. Legtöbbet ajogharmo- nizációval törődött.

A nyolcvanas években az országban hosszasan vitatták az ENSZ-hez való csatlakozás előnyeit és hátrányait, jóllehet számos nemzetközi szakosított szervezetének Svájc már tagja volt. Az 1986. márciusi népszavazáson azonban nagytöbbséggel elutasították a belépést.

Svájc a fejlődő' országok irányában kiterjedt együttműködést folytatott, és humanitárius segélyeket nyújtott. A fejlesztési segélyekből a hazai ipar is profitált: 1985-ben a 667 millió frank fejlesztési segélyből 630 millió frankot a kedvezményezettek az országban költöttek el. Svájc két fontos ágazata, a gépgyártás és a vegyipar magas költségei miatt elsősorban értékesítési megfontolásokból, a feldolgozóipari ágazatok az alacsony bérköltségek miatt helyezik ki mindinkább termelésüket e térségekbe.

Svájca harmadik világ pénzügyeinek fő kezelője. Bankjainak trezorjaiban 1985-ben a térség (élén Latin-Amerikával) 56,3 milliárd frankját őrizték a nagyobb pénzügyi központok betétei nélkül számítva. Mivel a harmadik világ eladósodásának fő oka a külföldre menekített tőke, a svájci szocialista párt népszavazást kezdeményezett ennek megakadályozására. A lakosság azonban 1984 májusában nagy szavazattöbbséggel elutasította ajavaslatot.

Az ország biztonságpolitikájának elemeit 1973-ban rögzítették. A béke biztosítását általános békebiztosítással és válságkezeléssel, a háború megakadályozását pedig a védelmi készség dinamikus,jelentős ráfordítást igénylő fejlesztésével kívánjákellátni. Mind nyilvánvalóbb azonban, hogy az ország különleges státusza, s elkülönülése egyre tarthatatlanabb.

Ausztria – Németh István

A felszabadulástól az államszerződésig (1945-1955)

A második köztársaság megalakulása; külpolitikai problémák

A szovjet parancsnokság Bécs felszabadítása (1945. április 14.) után az 1933-ban feloszlatott parlament utolsó elnökét, a szociáldemokrata Karl Ren- nert kérte fel kormányalakításra. A fővárosban az ellenállási mozgalomban közreműködött három demokratikus párt alakult újjá: az Osztrák Szocialista Párt (Sozialistische Partei Österreichs – SPÖ), a keresztényszociális Osztrák Néppárt (Österreichische Volkspartei – ÖVP) és a szovjet hadsereg különleges védelmét élvező Osztrák Kommunista Párt (Kommunistische Partei Österreichs – KPÖ). Ezek április 27-én Ideiglenes Kormányt alakítottak és kiadták az új, demokratikus Osztrák Köztársaság helyreállítását bejelentő függetlenségi nyilatkozatukat. Az új kormányt a Vörös Hadsereg nevében Tolbuhin marsall még aznap elismerte; a nyugatiak bizalmatlansága azonban csak nyáron, bécsi bevonulásuk után és a brit Munkáspárt kormányrajutásával oldódott.

A szövetségesek megegyezése értelmében szovjet megszállás alá került Burgenland, Alsó-Ausztria és Felső-Ausztriának a Dunától északra eső része. Az amerikaiak Felső-Ausztriának a Dunától délre elterülő részét és Salzburgot, a britek Stájerországot, Karintiát és Kelet-Tirolt, míg a franciák Észak-Tirolt és Vorarlberget szállták meg. Bécset négy övezetre osztották, történelmi belvárosát pedig nemzetközi övezetté nyilvánították, amelynek igazgatását a Szövetségi Tanácsba tömörült szövetségesek egymás között havonta váltották.

A megszállási övezetek választóvonalai ellenére viszonylag gyorsan helyreállt a tartományok együttműködése és az övezetközi közigazgatás. A nyugati megszállási övezetek tartományi konferenciái is elhatározták belépésüket Renner kormányába.

A Nemzeti Tanács (parlament) 1945. novemberi választásain a szavazatra jogosultak közül kizárták a náci párt, az SA és az SS egykori tagjait. Sokan még hadifogságban voltak. A választásokon a Néppárt 85 mandátumával többséget szerzett. A szocialisták 76, a kommunisták viszont csak 4 képviselői helyet kaptak. A szövetségesek egyetértettek az előterjesztett kormánylistával, így Leopold Figl (ÖVP) kancellár, Adolf Scharf (SPÖ) pedig alkancellár lett. A KPÖ 1947-ig az energiagazdálkodási és villamosítási tárcát irányította. A Szövetségi Gyűlés (a Nemzeti Tanács és a felsőház, a Szövetségi Tanács együttes ülése) 1945. december 20-án Kari Rennert a második köztársaság első'államelnökévé választotta.

A külpolitikai kérdések sorában nem tejesült Dél-Tirol Olaszországtól történő visszacsatolásának reménye. Ausztria az Olaszországgal folytatott közvetlen tárgyalással igyekezett autonómiát biztosítani Dél-Tirolnak. 1946. szeptemberi osztrák-olasz egyezmény kimondta, hogy Bozen (Bolzano) és Trient (Trentino-Alto Adige) tartományok osztrák kisebbsége egyenjogúságot élvez. Az osztrák többségű körzetekben az elemi és középiskolákban az oktatás német nyelven folyhat, a hivatalok két nyelven tárgyalnak, és állásaik betöltésénél figyelembe kell venni a lakosság nemzetiségi összetételét. Az egyezmény néhány pontjának eltérő értelmezése azonban újabb konfliktusokhoz vezetett az olasz és osztrák kormány között. Az 1948-ban Olaszországban elfogadott autonómiatörvény a dél-tiroli osztrák többségű Bozen tartományt és az olasz többségű Trientet egy térségbe olvasztotta. A későbbi konfliktusok nagyobbrészt éppen amiatt keletkeztek, hogy az olaszok ragaszkodtak a két tartomány egységéhez, mert ezzel biztosították az olasz nemzetiség számszerű fölényét. A két ország vitája során Ausztria az ENSZ-hez fordult. Hosszas tárgyalás után 1969 őszén megoldási javaslat körvonalazódott. Az ún. „csomag" a Trient-Dél-Tirol térség addigi jogköreinek átruházását, a „cselekvési naptár" pedig egyfajta menetrendet tartalmazott. A Dél-Tirol körüli vita végül 1992-ben ENSZ segédlettel zárult le. Ausztria előtte jegyzékben erősítette meg a dél-tiroli csomagterv végrehajtását, de elismerték jogát arra, hogy szükség esetén szót emeljen németajkú lakosságának az ügyeiben.

1947. márciusban nagy aggodalmat váltott ki Jugoszlávia területi igénye Dél-Ka- rintiára (2470 km2 és 180 ezer szlovén lakos), valamint Stájerországban egy 130 km2-nyi területsávra tízezer lakossal. Jugoszlávia 150 millió dollár jóvátételt is követelt. Igényeit kezdetben ideológiai szolidaritásból a Szovjetunió is támogatta. Görögország, Hollandia és Belgium is felkarolta Jugoszlávia követeléseit, sőt maguk isjóvátételi igényeketje- lentettek be. A nyugati hatalmak elutasították ezeket a területi óhajokat, s elzárkóztak a Jugoszláviának és a többi országnak fizetendőjóvátétel megállapításától. Sztálin és Tito konfliktusával aszovjet vezetés is felhagyott ajugoszláv igények támogatásával, végül pedig Jugoszlávia is elismerte a két világháború közötti határokat.

Mivel a többségükben tulajdonos nélkül maradt nehézipari üzemek beindítása csak állami erővel sikerülhetett, 1946júliusában a Figl-kormány államosításokról határozott.

Az intézkedés legnagyobbrészt a vas- és acélipart, illetve az olaj- és a vegyipart érintette, s az iparban foglalkoztatottak 16 százalékára terjedt ki. Rövidesen az osztrák kormány aláírta a Marshall-segélyről szóló megállapodást, amelynek keretében közel egymilliárd dollár összegű segélyben részesült, így egy főre 131 dollár jutott.

Az infláció letörésére hozott intézkedésekés a Marshall-tervvel szembeni ellenérzéseik miatta kommunisták 1947-ben kiváltak a kormányból. Ezt követően Ausztriát közel két évtizedig a két nagy párt koalíciója kormányozta, amelyben a Néppárt adta a kancellárt, a szocialisták pedig az alkancellárt. Az 1949. októberi parlamenti választásokon már részt vett a hazatért hadifoglyok nagy része és az amnesztiával választójogot szerzett „kevésbé terhelt" nácik. Ezek szavazatainak egyesítésére törekedett a Függetlenek Szövetsége (Verband der Unabhangigen – VdU); a tervet a szocialista belügyminiszter is támogatta, arra számítva, hogy megtöri a Néppárt monopóliumát a „polgári", nem szocialista szavazók körében.

Az 1953. novemberi parlamenti választások nyomán Raab kancellárságával és Scharf alkancellárságával ismét a nagykoalíció kormányzott. Tevékenysége erősítette Ausztria pozícióját a megszálló hatalmakkal szemben, és elejét vette az ország és Bécs nyugati és keleti részre osztásának.

Az osztrák társadalmi fejlődés korszakosjelentőségű fejleménye volt, hogy a belpolitikai és a munkaügyi küzdőtéren nem újultak ki azok a megrendítő erejű politikai és szociális összeütközések, amelyek az országot a két világháború között többször is a polgárháború küszöbére, végül pedig (1934-ben) polgárháborúba sodorták, majd a hitleri agresszió könnyű áldozatává tették.

Az államszerződéstől a szocialista kormányzásig (1955-1970)

Az osztrák államszerződés (1955)

Az Ausztriával kötendő békeszerződés a nagyhatalmaknak hosszas fejtörést okozott. Ausztria ugyanis a világháború kitörésekor független államként már nem létezett, nem üzent hadat, így békét sem lehetett kötni vele. A csatlós országok közé sem lehetett sorolni, hiszen nem saját elhatározásából lépett be a háborúba. Végül az 1919-ben elutasított Kekn-féle javaslathoz tértek vissza. Eszerint a 6,5 milliós osztrák köztársaságot nem lehet az első világháborút elindító 56 milliós Osztrák-Magyar Monarchia jogutódának tekinteni, ezért békeszerződés helyett államszerződést kell kötni vele. Ezzel a szövetségesek többsége egyetértett. Az államszerződésről így a szövetségesek 1946. decemberi New York-i külügyminiszteri konferenciája határozott.

A megszállási státusz államszerződéssel való felváltása 1946 óta a négy külügyminiszter több konferenciáján szerepelt. Ausztria jövője azonban a Németország-problémá- hoz hasonlóan a hidegháború erőterébe került. Sztálin halála után az új szovjet vezetés folytatni kívánta a nyugat-európai katonai szövetség megakadályozására 1952-ben kezdeményezett nyugati politikáját, és Ausztriával szemben rugalmasabb álláspontra helyezkedett. Raab kancellár eltökélte magát, hogy a szocialisták vádjai ellenére megragadja a kedvező alkalmat az osztrák semlegesség kivívására.

Molotov 1955 februárjában a Legfelső Tanácsban tartott külpolitikai beszédében már nem követelte a szovjet csapatok tartós állomásoztatását, hanem csak az osztrák semlegesség biztosítására helyezte a hangsúlyt. A semleges Ausztria és Svájc ugyanis bizton- ságpolitikailag elválaszthatta egymástól a dél-németországi és olaszországi NATO-csapatokat. Az osztrák kormány az esélyt felismerve gyorsan válaszolt, és már márciusban osztrák

kormánydelegáció utazott Moszkvába, ahol a svájci példa alapján megállapodtak Ausztria jövőbeni örökös semlegességéről. A 150 millió dollár értékű volt német vagyont Ausztria áruszállításokkal válthatta meg, s tíz évig évente egymillió tonna kőolaj szállítására kötelezte magát (összesen csak hatmillió tonnát szállított), s a Dunai Gőzhajózási Társaság bel- és külföldi vagyonát kétmillió dollárral megválthatta.

A négy nagyhatalom 1955. május 15-én a Belvedere palotában írta alá az osztrák államszerződést Ebben elismerték a független, demokratikus Ausztria helyreállítását és területi sérthetetlenségét, s az Anschluss tilalmát. Ausztria a Habsburg-Lotaringiai-ház igényével szemben kötelezte magát az 1919. április 3-i detronizációs törvény betartására. Az államszerződés katonai határozatai megtiltották atomfegyverek birtoklását, nehézfegyverzet és bombázó repülőgépek építését. A szövetséges haderők kivonásának időpontját 1955. december 31-ében jelölték meg.

A nagykoalíciótól a szocialista kormányzásig (1956-1970)

A belpolitikában 1966-ig szinte minden a régiben maradt: továbbra is a két vezető párt koalíciója kormányzott. A Függetlenek Szövetsége 1953-ban Osztrák Szabadságpártra (Freiheitliche Partei Österreichs – FPÖ) változtatta nevét.

A fiatal köztársaság egyik első teherpróbája az 1956. októberi magyar felkelés leverését követő menekülthullám volt, amelynek során több mint 150 ezren menekültek Ausztriába, illetve Ausztrián át más országokba.

A kommunisták parlamenti képviseletének megszűnése és a szabadságpártiak szerény szerepvállalása miatt nőtt az elégedetlenség a nagykoalíció iránt, mivel a koalíciós partnerek egyúttal egymást tekintették az egyedüli komoly ellenfélnek. Vitáik középpontjában az államosított ipar, az államszerződés megkötése után pedig az 1955-ben osztrák tulajdonba került egykori német üzemek sorsa állt. A Néppárt az államosított ipar reprivatizálását követelte „népi részvények" formájában. A szocialisták és a szakszervezetek ellenezték a tervet. Új koalíciós paktumuk végül érvényben tartotta ugyan az államosításokat, de az államosított szektor felügyeletét kancellári hatáskörbe utalta, korlátozva ezzel az SPÖ- nek a szektor irányításában játszott domináns szerepét.

A hatvanas évek elején Habsburg Ottó, a trónfosztott császár legidősebb fia felújította hazai letelepedési kérelmét. Ottó nyilatkozatában maga és családtagjai nevében lemondott minden további trónigényről, és az Osztrák Köztársaság alkotmányát elismerve, lojális állampolgárnak nyilvánította magát. Ebben a minőségében azonban igényt tartott az osztrák állampolgárokat megilletőjogokra is. A Habsburg-kérdés 1963.június elején vált igazán sikamlós politikai üggyé, amikor a parlament viharos ülésén a szocialisták csak a szabadságpárti szavazatokkal tudták a Néppárt által képviselt hazatelepülési engedélyt leszavaztatni. Először fordult elő, hogy az SPÖ a koalíciós paktumot felborítva, szövetséget kötött a kormány parlamenti ellenzékével, saját koalíciós partnerével szemben.

Állást kellett foglalni Ausztria viszonyáról az európai integrációs törekvésekhez is. Az osztrák államszerződés dokumentumai Svájc semlegességét tekintették követendő mintának, a svájci Szövetségi Tanács viszont kinyilvánította, hogy az ország belépése az Európai Gazdasági Közösségbe nem egyeztethető össze a semlegesség svájci értelmezésével. Ezért az osztrák parlament ekkor eltekintett a Közösségbe való felvételtől. Helyette 1960januárjában aláírták a hét európai ország szabad kereskedelmi övezetéről (EFTA) szóló megállapodást.

Az 1966. március 6-i parlamenti választásokon a Josef Klaus vezette ÖVP abszolút többséget szerzett. A köztársaság két évtizedes fennállása után először alakult egypárti kormány. Nem igazolódott az 1945 óta gyakorta emlegetett félelem, hogy az egyedüli kormányzás – kü-

lönösen egy „polgári" párté – polgárháborús konfrontációhoz vezetne. Klaus azonban viszonylag kedvezőtlen időpontban jutott kormányra, mert az NSZK 1966-1967. évi gazdasági visszaesése Ausztriára is átterjedt. Ezért már az egyedüli kormányzás egy éve után a helyi választásokon a szocialista párt javára fordult a választási trend, amelynek vezetését Bruno Kreisky vette át.

Klaus kormányán már az sem segített, hogy Olaszországgal időközben pozitív eredménnyel zárultak a Dél-Tirolról folytatott megbeszélések, s hogy feloldották a Habsburg Ottóval és családjával szembeni beutazási korlátozásokat. Az 1970. március 1-jei választásokon a szocialisták relatív többséget szereztek Kreisky felismerte, hogy akár kisebbségi pozícióban is vállalnia kell a kormányzást, mert csak ez vezethet el az abszolút többség későbbi megszerzéséhez. Ezért a rendkívüli választások mellett döntött. Az 1971. októberében a szocialisták erős abszolút többséget szereztek, és kockázat nélkül vállalhatták az egyedüli kormányzás felelősségét.

A modern Ausztria (1970-2000)

A Kreisky-korszak (1970-1983)

Kreisky még 1970 tavaszán szocialista és pártonkívüli szakértők bevonásával kidolgoztatta a modern Ausztria komplex feladattervét. A nagyszabású reformterv gazdaságpolitikai céjai olyan szerkezetváltozást irányoztak elő, amely az országot Svédország és Svájc szintjére emelheti. A társadalom valamennyi rétege érezte, hogy az ország dinamikus fejlődésnek indul. A gazdasági növekedés már 1970-ben meghaladta a nyolc százalékot, ami rendkívüli teljesítménynek számított.

1971-től a Kreisky-kormány biztos parlamenti többségére támaszkodva nagyszabású társadalmi reformprogramba kezdett. Ennek sarkkövei voltak: az üzemi tanácstagok részvételijogának bővítése, a 40 órás munkahét és négyhetes évi fizetett szabadság bevezetése, a szociális biztosítás rendszerét kiterjesztették a társadalom csaknem valamennyi rétegére. A családjog reformja megteremtette a férfiak és a nők egyenjogúságát a házasságban. Bevezették az egyszeri anyasági segélyt. Az egyetemi reformtörvény nagyobb részvételt biztosított a diákoknak és a tanársegédeknek az egyetemi önkormányzati és oktatási ügyekben; az egyetemeken 1972-ben megszüntették a tandíjat. Az iskolareform keretében többek között általánossá tették az ingyenes tankönyvellátást. Rendezték a pártok jogi helyzetét, megszüntették a parlamenti képviselők adóprivilégiumát. Ajó- részt szlovén lakosságú Dél-Karintiában (a sovinisztajobboldal makacs ellenállása dacára) kétnyelvű helységtáblákat állítottak fel. Rendelkeztek a tömegtájékoztatásjogköréről és irányításáról. Az államosított iparban leépítették az arányos képviseleti rendszerhez kötődő, pártpolitikai érdekeket szolgáló pozíciókat, előtérbe helyezve a rentabilitást, a modern piackutatást és a magasabb termelékenységet. 1973-ban az „acélfúzióval" 76 ezer munkást és alkalmazottat foglalkoztató acélkonszernt hoztak létre.

A reformok rövid időn belül az élet minden területén felgyorsították a fejlődést, és Ausztriát az élvonalban haladó modern ipari országok sorába emelték. A magántőke a szociális területen hozott áldozatokért a modernizált nemzetgazdaság eredményeivel és kibővült világpiaci lehetőségeivel kárpótolta magát. Ausztriában a szocialista reformpolitika és a szociális partnerség elve működésének kedveztek a más nyugat-európai országokéinál demokratikusabb tulajdonviszonyok. Ráadásul az országban 1957-től az érdekegyeztetés szinte egyedülállóan átfogó rendszere alakult ki a felmerülő problémák megoldására. Az önkéntes, törvényi szabályozás nélkül működő, bér- és árkérdéseket tárgyaló

Paritásos Bizottság (tagjai a szakszervezet, a szövetségi munkáskamara, a gazdasági kamara, a mezőgazdasági kamarák elnöki konferenciája, az Osztrák Nemzeti Bank, a Mező- és Erdőgazdasági, a Gazdasági- és a Munkaügyi Minisztérium) elnöke a kancellár. A bizottság az egyhangú döntés elve miatt kompromisszumra kényszerül. Nem rendelkezik ugyan jogi kényszerítő eszközökkel, a hozzá tartozó szervezetek mégis érvényesítik a bizottság határozatait a munkaadók és a munkavállalók között.

Az osztrák gazdaságot 1945 után alapvetően a magángazdaság elvére alapozták. Ez alól kivétel a posta, a vasút és a szövetségi erdőgazdálkodás, illetve a kommunális üzemekés a tartományi vállalkozások. Az államosítási törvény értelmében a szövetségi vagy tartományi tulajdonban lévő vállalatok a köztulajdon különleges formái. Elsősorban az alapanyagipar, az energiagazdaság és néhány nagybank tartozik közéjük. Az államosított vállalatok az idők során magánjogi társaságokká alakultak, tulajdonosukazonban a szövetség vagy a tartomány.

A gazdaság a Kreisky-kormány idején dinamikusan fejlődött: egy évtized alatt, a hetvenes évek végére 52 százalékos növekedést ért el. A bruttó nemzeti termék értéke 1978-ban 56,4 milliárd dollárt, egy főre számítva 7520 dollárt tett ki (Magyarországon akkor ez 36,8 milliárd dollár, egy főre 3450 dollár volt). Az osztrák gazdaság gyors fejlődésének – a nemzetközi gazdasági folyamatokat helyesen értelmező koncepción túl – egyik fontos mozzanata volt a német tőke nagyarányú beáramlása.

Kiskoalíció és nagykoalíció (1983-1999)

Mindazonáltal, különösen az 1979-1980-as második olajárrobbanás után, szaporodtak a nehezen kezelhető gazdasági gondok. Ezek, és a szokásos „elhasználódási effektus" miatt azSPÖ az 1983. áprilisi parlamenti választásokon elveszítette abszolút többségét. Az SPÖ- immáron Kreisky nélkül, Fred Sinowatz kancellár- : ságával – az FPÖ-vel alakítandó kiskoalíció (1983-1986) mellett döntött. A második köztársaság ezzel ejutott a kormányzás utolsó, még ki nem próbált formájához, s az FPÖ is belépett a parlamenti váltógazdálkodás rendszerébe.

1986-ban, Sinowatz lemondása után, a szintén szocialista párti Franz Vranitzky foglalta el a kancellári széket. Mivel 1986 szeptemberében az FPÖ szélsőséges „nagynémet" szárnyának képviselője, Jörg Haider lett a Szabadságpárt szövetségi pártelnöke, a szocialisták felmondták a kiskoalíciót.

Az 1986. novemberi parlamenti választások után ismét szocialista-néppárti nagykoalíció (1986-1999), majd ezután néppárti-szabadságpárti kiskoalíciós kormány alakult. (A szocialista párt az 1990-es években nevét Ausztria Szociáldemokrata Pártjára változtatta.)

Más európai országokhoz hasonlóan, Ausztriában is megszerveződtek a Zöldek Még parlamenten kívüli csoportként megakadályozták a zwentendorfi első osztrák atomerőmű használatbavételét. 1986-ban bejutottak a Nemzeti Tanácsba. A Zöldek parlamentbe kerülésével mozgásbajött az osztrák pártélet. Elmúlt a két párt elvitathatatlan abszolút túlsúlyának időszaka; 1986-tól a parlamentben, a korábbi három párt helyett négy, 1993-tól pedig öt párt képviselteti magát. 1993. február elején ugyanis Heide Schmidt vezetésével öt képviselő kilépett a Szabadságpárt mérsékelt szárnyából és Liberális Fórum néven saját frakcióba tömörült.

Ausztria külkereskedelme mindvégig erősen Európára összpontosult. Az utóbbi évtizedben kivitelének 87, behozatalának pedig 82 százaléka az Európai Unió országaiból származott. A 3 millió bérből, vagy fizetésből élő alkalmazott számához képest Európában jó eredménynek számít, hogy a munkanélküliek aránya az 1990-es évek első felében nem érte el a hat százalékot. Az országban 1992-ben 273 900 vendégmunkás dolgozott.

Ausztria mezőgazdasága százszázalékosan képes megtermelni az ország élelmiszer-szükségletét. Ez elsősorban a gépesítés és a racionalizálás magas fokának, valamint a legújabb mezőgazdasági ejárásoknak köszönhető.

Az aktív semlegesség az 1990-es években

Az osztrák külpolitika céját a változó összetételű kormányok egyaránt az ország függetlenségének megőrzésében jelölték meg, amit a mindenkori geo- stratégiai, történelmi és politikai helyzethez igazodó aktív semleges külpolitikával igyekeztek biztosítani.

A bipolaritás megszűnésével alapvetően megváltoztak Ausztria semlegességének keretfeltételei. 1989júliusában, amikor a nagyhatalmak többsége még ingadozott a Szovjetunióban, valamint a közép- és kelet-európai országokban zajló fejlemények megítélésében, az osztrák kormány benyújtotta csatlakozási kérelmét az Európai Közösségekhez. 1990- ben pedig közölte az államszerződést aláíró hatalmakkal, hogy a semlegességet a továbbiakban csak bizonyos katonai vonatkozásokban tartja érvényesnek. Eszerint Ausztria a jövőben sem csatlakozik katonai szövetséghez és nem engedélyezi, hogy idegen államok katonai támaszpontokat hozzanak létre területén. Az államszerződés egyéb katonai-és légi közlekedési megszorításait viszont semmisnek tekintette, bár továbbra is tartotta magát az atom-, a biológiai és a vegyi fegyverek tilalmához.

A katonai semlegesség értelmezésében a változás hamarosan konkrét lépésekben is megmutatkozott. 1991-ben Ausztria közreműködött az öbölháborúhoz szükséges katonai erők felvonulásában. Részt vállalt az egykori Jugoszláviában kitört véres konfliktust enyhíteni hivatott ENSZ-békefenntartó erőfeszítésekben és a háború sújtotta délszláv lakosság megsegítésére indított humanitárius akciókban is. Bizonyos számú menekültet is elhelyezett. Új mozzanatokkal bővült keleti szomszédaival kapcsolatos „hídfunkciója" is. 1992 januárjában Ausztria (Magyarország, Lengyelország, Szlovénia, Horvátország, Olaszország, Bosznia-Hercegovina és az akkori Cseh és Szlovák Köztársaság mellett) közreműködött a térség laza konzultációs és koordinációs fórumának, a Kelet-európai Kezdeményezésnek (CEI) a létrehozásában.

Bonyolultabb, belpolitikai súrlódásokat is kiváltó problémának bizonyult az ország viszonya a NATO-hoz és az aktivizálódó Nyugat-európai Unióhoz. Miután fölmerült az ország több keleti szomszédjának a NATO-hoz való csatlakozása, némileg anakronisztikusnak látszott a merev osztrák elzárkózás. Ezért a hivatalos osztrák külpolitika feladta tartózkodását a közös katonai akciókkal szemben: osztrák katonai egységek részt vettek az Egyesült Államok által kezdeményezett, NATO-n belüli ún. békepartnerség-akciókban, a délszláv háború színterén megjelent ún. IFOR- és ENSZ-egységekben. Változatlanul vonakodott viszont elkötelezni magát az észak-atlanti szövetséghez való szervezeti csatlakozás ügyében.

Nem kevés problémát okozott az országnak az Európai Unióhoz való csatlakozása is. Ausztria hosszabb tárgyalássorozat után, 1995 januárjában (Svédország és Finnország társaságában) akkor vált az Unió tejes jogú tagjává, amikor a szervezet a maastrichti megállapodásokjegyében éppen az integráció magasabb szintjére lépéshez szükséges – többségükben szigorú megszorítójellegű – intézkedések végrehajtásán dolgozott. Ezek mélyen belevágtak az osztrák társadalom által magasra értékelt szociális ellátó rendszerek működésébe, mert szűkítették az állam gazdasági újraelosztó szerepét. Ez a kérdés már az 1994. évi választások előtt a politika középpontjában állt. Tulajdonképpen a nagykoalíció meghosszabbításának egyik fő indítéka is ez volt: egyik párt sem vállalhatta, hogy a csatlakozáshoz szükséges kemény szigorító intézkedéseket a másik ellenében keljen végrehajtania.

A szigorító intézkedések elsősorban a szocialista párt bázisát tették ki erős szakítópróbának. Ezt Vranitzky kancellár (egyben szocialista pártelnök) és csapata azzal próbálta kivédeni, hogy egy bizonyos ponton túl, relatív többségét is latba vetve, útját állta több alapvető szociális biztosíték (pl. a paritásos egyeztető mechanizmus) kiiktatásának. Mindazonáltal a Néppárt vezetői a szocialisták soraiban kirobbant éles vitát úgy értékelték, hogy e jött az ideje a kormány átvételének. Ezért – az Osztrák Köztársaság történetében második alkalommal – alig több mintegy év leteltével, újabb választás kiírását (1995) kényszerítették ki, koalíciós partnereiket támadva azokért a szigorú pénzügyi rendelkezésekért, amelyekről valójában közösen döntöttek a koalíciós tárgyaláson. Rendkívül heves, időnként eldurvuló hangnemű kampány után azonban kénytelenek voltak meghajolni a választók döntése előtt. Az SPÖ megerősödve került ki a szó szoros értelmében vehető küzdelemből. A polarizálódás viszont az FPÖ bizonyos szavazóit is arra késztette, hogy a legnagyobb polgári erőre, az ÖVP-re szavazzanak.

Néppárti-szabadságpárti kiskoalíció (1999-)

Az 1999. évi választások történelmi fordulatot hoztak: felbomlott a nagykoalíció, s elhúzódó tárgyalások után 2000 februárjában megalakult az ÖVP-FPÖjobbközép kiskoalíciója. A Néppárt vállalta Ausztria ideiglenes politikai elszigetelődését. Az Európai Unió 14 tagállama ugyanis 2000 szeptemberéig szankciókat hirdetett ki az országgal szemben. A szocialista párt ellenzékbevonult. Wolfgang Schüssel kancellár a szövetségi kormány központi feladatának az EU keleti bővítését nevezte meg, hangoztatva, hogy az Ausztria érdekében áll.

A 2002. évi választások eredményeként folytatódott a néppárti-szabadságpárti kiskoalíció. 2004 áprilisában az osztrákok hat évre a szociáldemokrata Heinz Fischert választották államfőnek.