Ugrás a tartalomhoz

20. századi egyetemes történet – I. Európa

(2005)

Osiris Kiadó

DÉL-EURÓPA ORSZÁGAI A KÉT VILÁGHÁBORÚ KÖZÖTT

DÉL-EURÓPA ORSZÁGAI A KÉT VILÁGHÁBORÚ KÖZÖTT

A mediterrán Európa északi partját Franciaország kivételével csak a 20. század elején érte el az ipari forradalom fő hulláma. A térségben ez természetesen nem az angol, a francia vagy a német ipari, pénzügyi és hírközlési előretörés másolata volt. Dél-Európa szerencsésebb ágazatai már hasznosíthatták azokat a technikai vívmányokat, amelyeket a fejlettebb országokban az előző évtizedek találmányai szültek. Másrészt törekvéseiknek határt szabott az előttükjáró országok nyomasztó túlsúlya, az országaikban megjelent (számukra égetően szükséges) külföldi tőke befolyása, amely külpolitikai mozgásterüket is szűkre szabta. A több szempontból kedvezőbb helyzetű Olaszország északi és középső részén következett be a legjelentősebb ugrás, még azelőtt, hogy a fejlesztést a nemzetközi helyzet feszültsége nyomán zömmel a hadikészülődés szolgálatába állították volna. Görögországban a fejlődésnek kedvező liberális áttörésre csak 1909-ben, mindössze három évvel a balkáni háborúk előtt került sor. Még rosszabb volt a helyzet Portugáliában, ahol az 1910-es republikánus forradalom a görögnél sokkal ingatagabb liberális állami építményt hozott létre, a nagy hatalmú, északon apróparcellás, délen nagybirtokosi agrárszektor árnyékában. A két pólus között helyezhető el Spanyolország, ahol a fejlettebb perifériák (Katalónia, a Baszkföld) mellett ekkor emelkedik föl a világvárossá fejlődő igazgatási-pénzügyi centrum, Madrid. Ám a fejlődésből mindenütt nagy körzetek maradnak ki, nő a régiók közötti feszültség.

A századforduló táján ezek az országok nagy nemzetközi megrázkódtatásokat éltek át, amelyek később befolyásolták világháború alatti magatartásukat. Olaszország 1896-ban megalázó vereséget szenvedett az etiópoktól, majd tanúja lehetett Bosznia-Hercegovina osztrák-magyar annexiójának. Portugália afrikai álmait angol közbelépés kárhoztatta kudarcra. Spanyolország 1898-ban, a spanyol-amerikai háborúban elvesztette szinte minden megmaradt jelentősebb gyarmatát. A „kárpótlásként" folytatott marokkói expanzió évtizedekre tragédiák forrása, a belpolitikai küzdelmeket katalizáló tényezőnek bizonyult. A görögök századvégi, Törökország elleni intervenciója a vereség mellett gazdasági katasztrófát is okozott, az ország angol-francia pénzügyi gyámság alá került.

Az erős liberális irányzatok a térségben szintén ellentmondásosak. Ezek már a.szabad kereskedelmi politika világméretű válságának kortársai. A dél-európai tőkehiány, a gyengébb gazdasági háttér pedig állami rásegítést igényelt, amely bürokratikus államigazgatási vonásokat rajzolt a térségbeli kormányzatok arculatára.

A korszakra erősen rányomta a bélyegét a szociális problémák éleződése. Az ipar gyorsabb növekedése, különösen Olasz- és Spanyolországban a munkásság és mozgalmai dina-

mikus erősödésével járt. Ezt az aktív, egyre szervezettebb, nehéz körülmények között élő réteget az erőltetett tőkefelhalmozás közepette nehéz volt integrálni az intézményrendszerekbe, noha erre az olasz Giolitti kísérletet tett. Voltak ilyen lépései a spanyol konzervatívoknak is. Emiatt mindkét országban, de Portugáliában is a szocialista szervezetek mellett nagy befolyásra tettek szert az anarcho-szindikalista mozgalmak, olykor elszánt erőszaktaktikájukkal. Ezen a századelő nemjelentéktelen dél-európai szociális reformjai is keveset változtattak.

Ezekben az években az erősödő nemzetközi konkurenciaharc minden országban felszította a nacionalizmust. Olaszországban és Görögországban mindez kezdetben a nemzeti egyesítés befejező lépéseit tűzte napirendre, de megjelent a haldokló török monarchia örökségéért vívott harcba való bekapcsolódás törekvése is. Spanyolországban komoly belső feszítő erőnek bizonyult a nemzeti kisebbségek ügye, ez kétféle (autonóm és centralista) nacionalizmust is szült. A kasztíliai központosítás szellemét megtestesítő monarchia és a birodalmi eszme ébrentartásában érdekelt katonai kaszt igyekezett minél szű- kebb kereteket szabni az autonómiatörekvéseknek.

A világháború ellentmondásosan hatott a térségre. Fellendítette a gazdaság néhány ágát, egyes országok exportját, s hozzájárult az ipar termelési profiljának bővüléséhez. A háború végén viszont már az erőforrásokat kimerítő, adósságokat felhalmozó, szociális problémákat gerjesztő hatása érvényesült, s nem csak az aktív hadviselő országokban. Emiatt a háborút követő években valamennyi dél-európai országban felborult a status quo, súlyos zavarok keletkeztek, amelyek új típusú diktatúrák talaját teremtették meg.

Olaszország

Az első világháború hatásai

Olaszország az első világháború előestéjére már létrehozta az ország egyesítésekor (1870) még hiányzó korszerű ipari-pénzügyi bázisát. Az ipar részesedése a bruttó nemzeti termékben 1914-ben 25 százalékra (1900-ban 20 százalék) emelkedett. A gépbehozatal 1896 és 1910 között megháromszorozódott. Meggyorsult a termelés koncentrációja. Különösen nagy szerepet játszott a gyors növekedésben az elektromos ipar. Olaszország olcsón kiaknázható vízi energiakészleteivel egyenesen az élvonalba tört. Ennek nagy lélektani hatása volt: a szűkös energiakészletek fejlesztést visszafogó hatása után hirtelen bőséges hazai energiabázis állt rendelkezésre. A villa- mosenergia-ipar részesedése az ipari részvénytőkéből 1914-re több mint 20 százalékra nőtt, s az első helyre került. A protekcionista vámpolitika hozzájárult a vas- és gépipar megerősödéséhez. Olaszország be akart kapcsolódni a gyarmatokért vívott harcba, és ehhez flottára volt szüksége. Német pénzügyi csoportok közreműködésével új típusú, ún. „vegyes bankok" alakultak, amelyek az iparfejlődés irányítói lettek. A viharos fejlődés azonban egyenlőtlenül érintette az országnagy tájegységeit. A tíz embernél többet foglalkoztató ipari üzemek alkalmazottainak 78,2 százaléka az ország északi tartományaiban dolgozott, ahol a lakosság 26,8 százaléka élt. A munkaerőhelyzet a fejlődést is korlátozta: az állandó túlnépesedés ellenére az alacsony iskoláztatási szint miatt hiányzott a kellő számú jól képzett szakmunkás.

A háború előtti években átalakult a politikai irányzatok egyensúlya. A kormányzó liberálisok, az ellenzéki szocialisták és a kereszténydemokraták addigi hármas tagolódása -főként a boszniai annexió hatásaként – kiegészült egy negyedik irányzattal, a nacionalistákéval, akik Olaszországnak a világpolitika küzdőterére való határozott kilépését,

újabb területek meghódítását sürgették. Ennek érdekében a politika és a nevelés egész filozófiájának megváltoztatását tűzték ki célnak, a háborúra való felkészülés szellemében. 1911-1912-ben a liberális jobbszárny segítségével már belekergették Giolitti kormányát a főpróbába: az olasz hadsereg meghódította Kyrenaikát ésTripolitániát (a mai Líbiát). Terjedt az irredentizmus, amelynek fő céja a különböző arányban olaszok lakta, de osztrák-magyar uralom alatt lévő területek (Isztria, Dalmácia, Dél-Tirol, Fiume) megszerzése volt.

1912-ben az olasz kormányzat még meghosszabbította az ország 1882-ben szerződésbe foglalt elkötelezettségét a francia hatalmi törekvések ellen irányuló német-oszt- rák-magyar-olasz hármas szövetség mellett. Az irredenta célok azonban fokozatosan megosztották az olasz társadalmat. A világháború kitörésekor a politikai erők nemcsak a háborúellenesség és a katonai beavatkozást követelők, hanem az antantbarátság és a hármas szövetség melletti kitartás ügyében is szembekerültek egymással. A politikai pártokban erről éles belső vita folyt. A szocialisták élesen háborúellenes álláspontjával szemben a párt lapja, az Avanti addigi főszerkesztője, Benito Mussolini új lapot (II Popolo d’Italia) indított, harcos intervencionista szellemben. A vitát az döntötte el, hogy Ausztria-Magyarország kormánya nem hajlott az olaszok által a hármas szövetség melletti kitartás feltételeként szabott területi korrekciókra. Az antant kormányzatai viszont 1915 áprilisában, Londonban a háborúba való olasz belépés esetérejelentős területgyarapodást ígértek Olaszországnak. 1915. május 3-án Salandra kormánya felmondta a hármas szövetséget, majd 23-án hadat üzent az Osztrák-Magyar Monarchiának. (Németországgal csak 1915-ben került hadiállapotba.)

A háború serkentette a hadseregnek termelő iparágak fejlődését. A frontra küldött katonák pótlására az üzemek asszonyokat és fiatalkorúakat állítottak munkába. Nőttek a nagyvállalkozók nyereségei is. A háborús erőfeszítések azonban meghaladták az olasz társadalom teherbíró képességét. Az anyagi terheket angol és észak-amerikai hitelek felvételével fedezték. Az egymást követő isonzói ütközetek tetemes emberveszteségei már a háború éveiben tömeges tiltakozást váltottak ki (Torino, 1917 augusztusa). A közvéleményt és a katonaságot egyaránt demoralizálta az 1917 októberében Caporettónál elszenvedett súlyos vereség. S noha 1918 októberében, a már széthullóban lévő Monarchia seregeivel szemben angol és francia segítséggel sikerült revánsot venni, Olaszország 600 000 katonájának elvesztése után nem tudott felszabadultan örülni a győzelemnek. Kivált, amikor 1919 elején, a párizsi béketárgyaláson Orlando miniszterelnök és Sonnino külügyminiszter rádöbbent, hogy az antant vezető hatalmai – újabb megfontolásokból – nem hajlandók beváltani 1915. évi ígéreteik egy részét.

A háború végén a győztes Itália gazdasága kritikus éveket élt át. A fegyver- és lőszergyárak bezártak: a munkanélküliek száma kétmillió főre szökött. A leszerelt katonákjó része is ezek táborát növelte. Az éhség, a csalódottság elkeseredett megmozdulásokat szült: a városi nincstelenek raktárakat, üzleteket törtek fel. A megélhetési költségek 1913-hoz képest megnégyszereződtek. A költségvetést tetemes angol és amerikai kölcsönök terhe nyomta. Ezek kamatainak és részleteinek fizetését hátráltatta, hogy 1919-ben az olasz export bevétele csupán az importköltségek 36 százalékát fedezte.

Olaszország miniszterelnöke egyike volt a világ sorsát Versailles-ban eldöntő „ötöknek". 1919januárjában azonban kiderült, hogy az antant az új Szerb-Horvát-Szlovén Állam érdekeit figyelembe véve levette a napirendről Dalmácia átadását. Egyes afrikai területek átengedését is későbbre halasztotta. Az Ausztriától megszerzett Dél-Tirol, Isztria és egyéb területek birtokba vétele nem csitította a felszított nacionalista ambíciókat.

Ebben a légkörben indult Gabriele D'Annunzio költőnek és kiszolgált katonákból álló szabadcsapatának 1919. szeptemberi akciója Fiume elfoglalására. Egy évig tartózkodtak a városban, mígnem olasz-jugoszláv megegyezés nyomán 1920 novemberében maga az olasz kormány kényszerítette őket távozásra. (Később a várost kétoldalú megegyezéssel Olaszországhoz csatolták.) Az 1922. évi török offenzíva nyomán az olasz csapatoknak ki kellett ürítenie a török területekből kapott anatóliai körzeteket.

A társadalmi válság és a nemzeti kiábrándultság radikális mozgalmak hatalmas hullámát indította el. Az északi ipari háromszögben a nagyüzemi munkásság gyárfoglaló mozgalma bontakozott ki, Torino központtal. Róma környékén, a termékeny Pó-síkságon és Délen nagyarányú földfoglalások folytak; a birtokba vett földeken helyenként paraszti szövetkezetek alakultak. A demoralizált hadsereg és a lakossággal rokonszenvező helyi rendőrség nem tudta útját állni az áradatnak.

A háború nyomán felszínre tört társadalmi elégedetlenség és a kibontakozó anarchia megfosztotta hitelétől a liberálisok háború alatt kormányzó jobbszárnyát. 1919 júniusában megbukott Orlando kormánya; helyébe a nagy integratív képességű Nitti lépett, aki visszarendelte Keletről a Szovjet-Oroszország elleni intervencióba bekapcsolódottolasz egységeket. Újabb választójogi reformmal szinte az egész lakosságnak szavazati jogot adott és új választást írt ki.

Az 1919. novemberi választás eredménye híven tükrözte az ország hangulatát. Legerősebb párt az Olasz Szocialista Párt (PSI) lett. A második helyen Don Sturzo 1918-1919 fordulóján alakult, kereszténydemokrata eszmeiségű Olasz Néppártja (PPI) végzett, amelynek falusi vezetői sok helyütt maguk irányították a földfoglalást. A liberálisok és a radikálisok korábbi nagy frakciói összezsugorodtak. A népi erőket képviselő szocialista-katolikus többség azonban megosztottsága miatt alkalmatlan volt, hogy kormánytöbbségként működjön. Nitti nagyszabású reformtervekkel állt elő, de az 1920 márciusától válságban lévő kormányjúliusban megbukott. Nittit a politikai manőverek régi mestere, Giolitti váltotta föl.

Mussolini hatalomra kerülése (1922. október 30.)

Közben a gazdaság problémái alig enyhültek, a szociális-politikai küzdőtéren pedig új politikai erők tűntek föl. 1920 márciusában megalakulta Gyáriparosok Szövetsége, a Confindustria, augusztusban pedig a Földbirtokos Szövetség.

A radikális rendteremtést sürgető egykori frontharcosok és más, szorongatott helyzetben lévő, középrétegbeli elemek már 1919 márciusában Milánóban megalakították a HarciFasciók szervezetét. Első programjuk nyolcórás munkanapot, országos hivatásrendi (korporatív) munkaügyi szervezetet, demokratikus választási reformot követelt. Mussolini a mozgalomba – mint később írta – azért kapcsolódott be, mert így cselekvő emberekkel kerülhetett kapcsolatba. Szervezeti hálózatuk hamarosan 70 városra terjedt ki, magukat mind gyakrabban fasisztákként (fascistas) jellemezték. A falvakban a földbirtokosok támogatásával fegyveres rohamosztagok (squadrák) jöttek létre, amelyek – a hatóságok elnéző magatartása, a hadsereg burkolt támogatása mellett – megkezdték az erőszakos leszámolást a baloldal szervezett erőivel. Az erőszakhullám a faluról hamarosan átterjedt az ipari és városi körzetekbe. A nagyiparosok egy része, köztük a gumigyáros Pirelli és a FIAT-vezér Agnelli ehhez alig leplezett anyagi segítséget nyújtott.

1921 májusára Giolitti kormánya újabb választást írt ki. A kormányjelölőlistáin fasiszták is indulhattak. A kormányfő korábban a rendszerbe integrálta a szocialisták és a katolikusok energiáit, s most úgy gondolta, hogy ezt megismételheti a fasisztákkal is,

miközben segítségükkel visszaszoríthatja a két nagy tömegpártot. A népi erők háttérbe szorításának e parlamentáris kísérlete felemás eredményt hozott. A mandátumok arányai lényegesen nem változtak. Mussolini hívei viszont, akik 1919-ben totális választási vereséget szenvedtek, mosta közös listákon 35 képviselői helyet szereztek. Erejüket növelte kialakuló egyetértésüka hagyományos nacionalistákkal és a Liberális Párt jobboldalával.

1921 novemberében megalakult a Nemzeti Fasiszta Párt (PNF), megfogalmazva a fasizmus első összefüggő programját. Az államot a nemzet jogi megtestesülésének nyilvánította, amelynek éppen ezért „szuverén erőnek" kell lennie. A parlamentjogait korlátozni kell. Elismerte a magántulajdon társadalmi szerepét, és kimondta, hogy korlátozni kell az osztályok érdekharcát, betiltva a sztrájkokat. Hangoztatta, hogy Olaszországnak joga van megvalósítani tejes földrajzi egységét, ott, ahol ez még nem történt meg. Mussolini parlamenti bemutatkozó beszédében a társadalmi rend és biztonság helyreállítására helyezte a hangsúlyt.

1922. október elején Mussolini meghirdette híres „római menetelését" (Marcia su Roma). Fegyveres osztagai 20-a után elfoglalták Nápolyt és az ország több északi városát. Ez már több volt, mint amit az elit remélt tőlük. Luigi Facta miniszterelnök 28-án a királytól rendkívüli állapot kihirdetését, s a királyhű katonai egységek bevetését kérte. III. Viktor Emánuel azonban, a forradalmi erők újabb offenzívájától tartva, október 30-án Mussolinit miniszterelnökké nevezte ki.

Mussolini november 16-án bemutatta kormányát, amelyben négy fasiszta mellett nacionalisták és tekintélyes liberálisok is helyet foglaltak. Közölte, hogy ha a parlament nem hajlandó együttműködni vele, nem sokjóra számíthat. A mandátumok 7 százalékának birtokában hozzálátott az olasz társadalom átformálásához. Ehhez megkapta az elégedett uralkodó támogatását és a megfélemlített parlament felhatalmazását.

Az olasz társadalom gazdasági és intézményi elitjének támogatásához több kérdésben éles fordulatot kellett tennie az eredeti fasiszta programok több alapelvéhez képest. Kinevezése érdekében már korábban szakította republikánus retorikával. Az an- tiklerikalizmus feladásával pedig az elégedetlen egyház jóindulatát nyerte meg. A nagytőke támogatását azzal biztosította, hogy felhagyott a munkás-önigazgatás hangoztatásával. A Vezérnek (Duce) egyik sem esett nehezére. A munkás-önigazgatás megszüntetését 1923 decemberében a Confindustria és az 1919-ben létesített kisebb fasiszta hivatásrendi szakmai szervezetek megegyezésével érte el. Ebben kimondták, hogy munkaügyi és szociális kérdésekben kizárólag egymást ismerik el tárgyalópartnernek. Ez egyenértékű volt a többségi szakszervezetekkel szembeni vállalkozói és állami bojkottal.

A gazdaság szanálását Mussolini az első időszakban átengedte a liberális Alberto de Stefaninak. A háborút követő súlyos válság 1922 tavaszától már visszahúzódóban volt.

1920-1923-ban megszüntették a hadigazdálkodás éveiben bevezetett pénzügyi korlátozásokat, és – Giolitti reformjait törölve – ismét megnyitották a magánvállalkozók előtt a biztosítási és a távközlési ágazatot, s megszüntették a részvények és az értékpapírok kötelező nevesítését. Ezt a szabad szakszervezetek elleni hadjárat követte. 1923 januárjában elbocsátottak ötezer vasutast, elsősorban olyanokat, akik 1922 májusában tevékenyen részt vettek a (Mussolini által eredetileg támogatott) országos vasutassztrájkban. A liberalizáló intézkedések hatására, nyomott bérszínvonal mellett, nőtt a beruházási tevékenység, s enyhült a munkanélküliség. A külföldi kereslet élénkülésével 1923- 1924- ben jó éveket zárt az exportját növelő mezőgazdaság. Továbbra is nagy gondot okozott azonban a falusi túlnépesedés. 1925-ben De Stefani születésszabályozást javasolt. Mussolini birodalmi érdekből az ellenkezőjét szorgalmazta, ezért megszabadult tőle, hogy elindítsa iskolát teremtő önellátási (autark) kísérletét.

A fasiszta rendszer kiépülése

Hatalmának első két évében az olasz fasizmus korántsem volt egységes képződmény. Terrorral gyakorolt diktatúrája még nem zárt tökéletesen. Állandó fenyegetettség közepette, de működtek politikai pártok, osztályszakszervezetek, független vallási egyesületekés ellenzéki újságok. Működött az 1921-ben megválasztott parlament. A rendőrség és a bíróságok ugyan már erős nyomás alatt álltak, de részben a megszokott módon végezték munkájukat. Mussolininek uralma további kiépítése érdekében meg kellett szabadulnia a jogállam megmaradt töredékeitől A nagyobb ellenállást elkerülendő formailag ezt ajogállami módszerek fenntartásával kellett elérnie. Ezért 1924-ben új választási törvényt fogadtatott el és kiírta a választásokat. Az új törvény értelmében ajelölteknek, ha élni akartak a törvény adta jogokkal (választói gyűlések, agitáció), az úgynevezett Nemzeti Blokk listáján kellett jelöltetni magukat. Ezt a rendszer 1923 januárjában létrehozott legfőbb döntési fórumának, a Fasiszta Nagytanácsnak (GCF) kellett jóváhagynia.

Noha Mussolini kjelentette, hogy ellenségnek tekintik, aki ellenlistát állít, a két szocialista párt, Giolitti csoportja és a kommunistákellenjelölteket indítottak. 135 liberális vezető viszont, Salandrával az élen, a Nemzeti Blokk listáján jelöltette magát. A választások, főleg vidéken, a nyomasztó fasiszta erőszak jegyében zajlottak. Az 1924. április 6-i szavazás mégsem hozott átütő győzelmet Mussolininek. Bolognát kivéve a fasiszták az összes nagyobb városban alulmaradtak. Listáikkal a parlament 536 mandátumából 374-et nyertek el, sok helyütt éppen a velük együtt induló liberálisokjóvoltából. A Néppárt már csak 39, a három munkáspárt 66 képviselői helyet szerzett, a liberális ellenlisták 45-öt.

Az új parlament megnyitásakor Giacomo Matteotti, a reformista szocialisták frakcióvezetője kétségbe vonta a választás tisztaságát, s vizsgálatot követelt. Néhány nap múlva fasiszta aktivisták meggyilkolták. Ez a fasizmus történetének legsúlyosabb válságát okozta. 1924júniusában az ellenzéki pártok kivonultak a parlamentből. Jeles egyházi, katonai és politikai személyiségek szorgalmazták, hogy a király szabadujon meg Mussolinitől. III. Viktor Emánuel azonban attól tartott, hogy leváltása általános balratolódást eredményezne, és a nehéz helyzetben a miniszterelnök mögé állt.

Mussolini újabb felülkerekedése fordulatot hozott Olaszország és a fasizmus történetében. Már 1925-ben erősen kiterjesztették a kormányfő személyi jogkörét. 1926-ban a kormányt felhatalmazták a rendeleti kormányzásra. A választott községtanácsokat elmozdították, és kinevezett prefektusokkal helyettesítették. Novemberben, egy máig tisztázatlan, Mussolini elleni merénylet ürügyén több kivételes törvényt fogadtattak el. Feloszlattak minden politikai pártot és rendszerellenesnek nyilvánított szervezetet, törölték az 1924-ben a parlamentből kivonultak mandátumát. Ekkor született az OVRA, az antifasiszták elnyomására hivatott politikai titkosrendőrség. Rajtaütöttek a pártok székházain, lefoglalták javaikat, letartóztatták elérhető vezetőiket, szétrombolták újságjaik szerkesztőségét, nyomdáját. A politikai ügyek tárgyalására Különleges Törvényszéket hoztak létre.

A fasizmus az 1927-1928. évi parlamenti reformmal tejesedett ki. Az 1924-ben választott képviselőházban a fasiszta listán bejutott többség mellett még ott ült néhány tucat liberális, akik egyre kevésbé tudtak együttműködni a kormányzattal. A szenátusban is létezett egy szűkebb ellenzék. 1927 novemberében azonban a Fasiszta Nagytanács, majd 1928 tavaszán a parlament két háza is újabb választási rendszert hagyottjóvá. Eszerint jelölteket csak a fasiszta szakmai szervezetek, illetve egyéb, kormányirányítás alatt álló egyesületekjavasolhattak. A parlament ezzel megszűnt. 1928 decemberében a fasiszta párt kongresszusán megválasztott Fasiszta Nagytanácsot olyan állami csúcsszervvé alakították, amely „összehangoja és integrája a rendszer egész tevékenységét".

Mivel ezután már csak az egyház rendelkezett némi mozgástérrel, a Duce érdekeltté vált az 1870 óta függőben lévő „római kérdés" rendezésében. Az 1926 augusztusában megindult tárgyalások 1929 februárjában az ún. lateráni egyezmények aláírásához vezettek. Az olasz állam elismerte a Vatikán szuverenitását ésjogát a zavartalan külkapcsola- tokra, akár háború esetén is. A Vatikán a felgyülemlett állami tartozás és bizonyosjavak akkori kisajátítása fejében több mint másfél milliárd lírát kapott. Eltörölték a püspökök kinevezéséhez való hozzájárulás királyi jogát. A katolicizmust hivatalos államvallássá nyilvánították. Engedélyezték vallási egyesületek (köztük az Actio Catholica) működését. Elismerték az egyházi házasságkötés polgári érvényességét. Az elemi és középiskolákban bevezették a kötelező vallásoktatást.

1930-ben az egyház és az állam viszonya újra kiéleződött, mivel a fasiszta ifjúsági szervezetek egységesítése kapcsán be akartak tiltani minden más ifjúsági egyesületet. XI. Pius pápa júniusban erre kemény enciklikában reagált. Burkoltan bírálta a fasiszta rendszer olyan alapeszméit is, minta hódító szellem, az ifjúság harcias nevelése, a totalitarizmus. 1931 szeptemberében újabb, kiegészítő megállapodás született: az Actio Catholica ifjúságát kivették a törvény hatálya alól. Az egykori Néppárt aktivistáit azonban minden szinten el kellett távolítani az egyesületek éléről.

A rendszer politikai átalakulásával párhuzamosan haladt a gazdaságpolitikáé. De Stefani klasszikus liberalizmusát Alfredo Rocco korporativizmusa váltotta fel. Az 1927 áprilisában elfogadott Munka-charta a foglalkozási ágakat, olykor az egymásra épülő termelési vertikumok logikája szerint, a főnököket és a munkavállalókat is felölelő hivatásrendi testületekbe szervezte. Ezek feladatává tették, hogy „hangoják össze és szabályozzák a termelés bizonyos vonatkozásait, a nemzeti érdek elsőbbsége alapján". Ezzel lényegében felszámolták a szakszervezetek tevékenységét; 1929-ben feloszlatták a Dolgozók Szakszervezeteinek Fasiszta Szövetségét is. A munkaügyi vitákat újabb különbíróság elé utalták. 1929 végére a munkáltatókat 661, a munkásokat 5432, az értelmiségieket és a művészeket 1222 hivatásrendi egyesülésbe tömörítették. Ezek a Munka-charta elvei alapján kényszeregyezséget kötöttek egymással. Bár a korporációs rendszer – különösen munkáltatói oldala – sohasem működött az előírások szerint, de kiiktatta a gazdasági érdekek szabad küzdelmét.

Az erős állami beavatkozás önellátó törekvésekkel párosult. Ezt szolgálta az 1925-ben indított „gabonacsata", a mocsárlecsapolási és az erdősítési kampány. Az óriási ráfordítások jövedelmezőbb növényfajták termőterületének rovására történtek. A mezőgazdaság tejesítménye összességében alig nőtt.

A fasizmus igyekezett jelentős szellemi teljesítmények forrásaként megjeleníteni magát. Támogatta a heroikus eszmeiséget hordozó naturalista szobrászatot, monumentális épületek megalkotását; fejlesztette a később híressé vált olasz filmipart. Miközben a hivatalos kultúrpolitika az antik Róma folytatójának mezét öltötte föl, számos nagy művész és tudós hagyta el az országot. Köztük volt Arturo Toscanini, a világhírű karnagy, Enrico Fermi fizikus (az atombomba egyik későbbi megalkotója), s a híres történész Gaetano Salvemini.

Az 1930-as években Mussolini az olasz társadalom egészét mindinkább a hódítás szolgálatába állította. A korporációs szervezet helyébe az állami irányítás lépett; a gazdaságpolitika fókuszába a nehézipar, főleg a gépipar fejlesztése került. 1936-1940 között az ipari termelés értéke először haladta meg tartósan a mezőgazdaságét. 1939-re az import – az autark gazdasági célokjegyében – drasztikusan visszaesett. A fő szerkezeti problémákat azonban ez nem orvosolta. Az Észak és Dél közötti szakadék nem szűkült.

A háborúra való felkészülés jegyében Mussolini meghirdette „a szülések csatáját”. Egy nemzedéken belül meg akarta kétszerezni a lakosság lélekszámát, bizonyítandó a nemzet életképességét is. Elrendelték, hogy a foglalkoztatottak legfeljebb 10 százaléka lehet nő. Az átmenetileg valóban kissé növekvő születésszám nyomán súlyosbodtak a lakásviszonyok, és csökkent az egy főrejutó kereset. Szorgalmazták az Egyesült Államokban élő olaszok hazatérését is; ez viszont a deviza-hazautalások csökkenéséhez vezetett.

Mindezek ellenére a lakosság jelentős hányada az 1930-as évek második feléig lojális volt a rendszerhez Ebben a nemzeti nagyság erőtejes propagandája mellett szerepet játszott, hogy a kormány nagy összegeket fordított a szabadidő eltöltésének fasiszta megszervezésére alakított Dopolavoro mozgalom üdültetési és sportprogramjaira. Az 1936-os berlini olimpián Olaszország nagy csapattal voltjelen, sportolói tisztes eredményeket értek el. Ellentmondásos hatása volt az iskolaépítésnek: az oktatás a rendszert szolgálta, de növelte az általános alapműveltséget. A nagyszámú tisztségviselők a rendszer szerény haszonélvezői voltak, a vállalkozók pedig a munkavállalói ellenállás megszűnésének előnyeit élvezték.

Külpolitikai lépések az 1930-as években

A fasizmus támogatottságának csúcspontja az etióp háborúban aratott győzelemhez kötődött. Az olasz külpolitika legfőbb célpontja a Balkán és Afrika volt. Mussolini sokáig úgy akarta elérni külpolitikai céjait, hogy nem áll szorosabban az Európában mindinkább szemben álló nagyhatalmak egyike mellé sem. Úgy vélte, i Anglia és Franciaország engedményekkel viszonozza a Németország törekvéseit Kö- zép-Európában korlátozó olasz politikát. Ez vezette lépéseit az 1934-es ausztriai nemzetiszocialista puccs idején is. 1935 januárjában, Etiópia megszerzésének tervezésekor Pierre Laval francia külügyminiszterrel kötött megállapodása lehetővé tette, hogy a független országot saját érdekszférájába vonja. Áprilisban, amikor Hitler fölmondta a versailles-i fegyverkezési korlátozásokat, a stresai konferencián még a franciákkal és az angolokkal együtt elítélte a német lépést.

A fordulatot az etióp háború hozta. Az 1935 októberében megindított támadás kezdeti sikerei után az offenzíva Hailé Szelasszié császár hadserege és a lakosság szívós ellenállása, valamint a terep nehézségei miatt elakadt. A Népszövetség októbertől gazdasági szankciókat alkalmazott Olaszország ellen, ezek azonban nem írtak elő olajbojkottot. Ettől kezdve az olasz külpolitika csupán Németország felé kereshette a kapcsolatot.

Újabb erőfeszítések árán 1936 májusára az olasz csapatok elfoglalták Etiópia fővárosát, Addisz-Abebát. Róma ünnepelt, létrehozták az Olasz Birodalmat, III. Viktor Emánuel fölvette az „Etiópia császára" címet. Mussolini rendszere pályája delelőjén állt. 1937 decemberében az ország kilépett a Népszövetségből.

A győzelmi hangulatban az olasz gazdaság pótolhatta volna veszteségeit, rendezve belső ügyeit. Ám alig két hónappal később a kormány belekeveredett a spanyol háborúba. Franco oldalán ötvenezer olasz katona („légiós") harcolt. A köztársasági oldalon pedig a kommunisták, a szocialisták és az Igazság és Szabadság ifjúliberális önkénteseinek

ezrei küzdöttek, élükön Pietro Nennivel, a szocialista, és Luigi Longóval, a kommunista párt vezetőjével.

A német orientáció 1936. november 1-jén olasz-német megállapodáshoz vezetett, amelyre először Mussolini alkalmazta a Berlin-Róma-tengely elnevezést. Ezt követte 1937-ben a Japánnal aláírt háromoldalú antikomintern paktum. „Itália a valaha létezett legnagyszerűbb politikai és katonai komplexum részesévé lett" – vélekedett Galeazzo Ciano külügyminiszter. 1938-ban Olaszország már támogatta Ausztria német bekebelezését, és tevékeny részese volt a Csehszlovákia megcsonkítására irányuló német manővereknek.

A német orientáció belpolitikai hatásaként 1938-ban szorosabbra fűzték a fasiszta párt és a németNSDAPkapcsolatait. A faji propaganda az olasz fasizmus soraiban addig egy szűk, szélsőséges csoport „magánügye" volt. Mussolini 1934-ben még határozottan elutasította a rasszizmust. Először 1936 decemberében, a tengelymegállapodás után hajtottak végre antiszemita faji tisztogatást, egyelőre a fasiszta pártlapok munkatársai körében. 1938júliusában azután megjelent a PNF „Faji Kiáltványa", amely a zsidókat idegen fajnak nyilvánította, és kimondta: meg kell akadályozni, hogy megrontsák az olasz faj fizikai és lelkijellegzetességeit. Októberben pedig az asszimilálódott, mintegy 45 000 főnyi zsidóság ellen kibocsátották az első' diszkriminatív faji törvényt. A nem olasz állampolgárságú zsidókat elűzték. A Vatikán, amely 1937 óta nyíltan elvetette a német faji törvényeket, arra készült, hogy szembefordujon a megkülönböztetéssel. XI. Pius azonban meghalt, és a pápaválasztás gondjai háttérbe szorították a faji kérdést.

Ellenállás a fasiszta rendszerrel szemben

A fasizmussal szembeni aktív ellenállás résztvevői illegalitásba és emigrációba szorultak. A nagyszámú franciaországi olasz munkavállaló körében szocialista és kommunista sejtekjöttek létre, megjelentek az antifasiszta sajtó hagyományos lapjai. 1929-ben megalakult az Igazság és Szabadság (GiL) mozgalom, amelynek baloldali szabadelvű tagjai liberális antifasiszta forradalmat hirdettek, tartományi önkormányzattal, laikus állammal, vegyes gazdasággal.

Egyes, a katolikus egyesületekbe visszahúzódott vezetőket (köztük Alcide de Gasperit) 1929-ben lefogtak; később is csak kemény feltételekkel engedték szabadon őket. A kommunistapártot (PCI) 1926-ban érte súlyos csapás: szinte egész vezetőségét letartóztatták, Gramscival az élen, majd több évtizednyi börtönbüntetésre ítélték őket. A párt vezetését a külföldön tartózkodó Palmiro Togliatti vette át. A Rosselli testvérek (egyik közgazdász, másiktörténész-publicista) Párizsban telepedtek le, ahol Mussolini titkosszolgálatának közreműködésével 1937-ben a francia szélsőjobboldal egyik szervezete (Csuklyások) megölte őket.

Az 1930-as években szétfoszlott az illúzió, hogy a gazdasági válság nyomán a fasizmus az 1924-1925. évihez hasonló kritikus helyzetbe kerülhet. A szocialistáknak 1934. nyarán, a Kommunista Internacionálé kezdődő politikai fordulata keretében sikerült egység-megállapodásra jutni a kommunistákkal. Végül azonban – főleg a lakosság óvatos passzivitása miatt – az antifasiszta ellenzék 1942-ig otthon nem tudott nagy létszámú szervezeteket létrehozni.

Olaszországa második világháborúban

1939-ben végpontjához érkezett az ötödik kerékké vált korporációs rendszer pályája. A Fasiszta Nagytanács feloszlatta a képviselőházat, és a politikai képviseletet egy új, kinevezett küldöttekből álló szervnek, a Fasiszta Szervezetekés Korporáci- : ók Kamarájának adta át. Az átszervezés minden részérdeket az állam alá rendelt; a fasiszta korporativizmus minden szereplője egyaránt mellőzötté vált.

Az etiópiai győzelem távolról sem hozta meg a várt gazdasági eredményeket. Ráadásul állandósult a helyi lakosság fegyveres függetlenségi harca. Az egyház ellenérzései mellett egyes katonai köröket is nyugtalanított a nyugati hatalmakkal szemben, elégtelen eszközökkel vívandó háború fenyegetése. Egyes fasiszta vezetők (közöttük Dino Grandi, az alapítók egyike, akkoriban londoni nagykövet) úgy látták, hogy az országot, amely mindössze a világtermelés 3 százalékát produkája, nem szabad kitenni a várható totális háború szakítópróbájának.

A spanyol polgárháborúban való részvétel korántsem élvezett akkora támogatást, mint az etióp hadjárat. Az elitjelentős részének a németekkel szövetségben vívandó háborúval szembeni aggálya átragadt a Fasiszta Nagytanács egyes tagjaira is. Többek között ezért is ragaszkodott Mussolini a világháború első hónapjaiban a „nem hadviselő" státushoz. Ciano még „a semlegesek blokkjának" kialakítását is fontolgatta.

Az olasz álláspontot, a németek gyors lengyelországi sikerén kívül, az angolok által elrendelt „navicert"-rendszer bevezetése módosította. Ez a nyílt tengeren végzett ellenőrzéssel próbálta megakadályozni, hogy semleges országok hadianyaggal lássák el a német hadiipart.

Mussolini, miután 1939 tavaszán megszállta Albániát, 1940-ben négy katonai vállalkozást is indított, a németekkel összehangolva vagy egyéni döntéssel. Júniusban jelentéktelen erőkkel bekapcsolódott a németek franciaországi offenzívájába, a területi nyereség reményében (amely minimálisnak bizonyult). Szeptemberben Líbiából kiindulva csapatai megtámadták Egyiptomot, ám decemberben az angolok ellentámadása nemcsak visszavetette, hanem arra kényszerítette, hogy a német kormányhoz fordujon segítségért. Az olasz csapatok még augusztusban elfoglalták Brit Szomáliföldet. Ám 1941 elején a britek nemcsak innen űzték el az olaszokat, hanem Eritrea és az Olasz Szomálipart elfoglalásával, majd Etiópia fölszabadításával fölszámolták az egész kelet-afrikai olasz gyarmatbirodalmat. 1940 októberében az olasz hadsereg megtámadta Görögországot, ahol azonban látványos vereséget szenvedett a szívósan védekező, majd ellentámadásba lendülő görög hadseregtől. 1941 júniusában egy olasz hadsereg indult a Wehrmachttal együtt a Szovjetunió ellen. Ám 1943 januárjában a voronyezsi fronton a szovjet hadsereg nagy erejű offenzívája az olasz expedíciós hadsereget is szétszórta.

Olaszország nagy erőket igénybe vevő, számos balsikerrel terhelt és súlyos veszteségekkel járó világháborús részvétele 1943-ban megérlelte a fasizmus bukásának feltételeit. Márciusban az északi iparvidék munkabeszüntetéseijelezték, hogy a munkások visszanyerték szakszervezeti és politikai autonómiájukat. A királyi udvarban, a hadseregben, az egyház és a Vatikán köreiben lázasan készültek a változtatásra, amely átterjedt a fasiszta párt vezető köreire is. Az észak-afrikai német és olasz haderő tejes összeomlása, majd az angolszászok szicíliai, majd dél-olaszországi partraszállása gyorsította a bomlást. A Nagytanácsban Grandi vezetésével kialakult ellenzéki csoportjúlius 25-én felszólította Mussolinit, adja vissza a hadsereg vezetését a királynak. Másnap III. Viktor Emánuel felmentette Mussolinit a miniszterelnöki tisztség alól. A palotából távozó Ducét letartóztatták. Az új miniszterelnök Badoglio marsall lett. Olaszország – még Németország háborús szövetségeseként – elindult a szövetségesekkel folytatandó titkos tárgyalások útján.

A szövetségesekkel 1943. szeptember 3-án aláírt fegyverszüneti megállapodásra, s a németeknek küldött október 11-i hadüzenetre Berlin az ország északi részének katonai megszállásával felelt. A fogságból kiszabadított Duce segítségével létrehozták bábállamukat, a salöi „szociális köztársaságot". Az ország súlyos harcok színtere lett.

A politikai és fegyveres nemzeti ellenállás azonban az országot új fejlődési pályára terelte. A király és a katonai kormány akarata ellenére újjáalakultak az antifasiszta pártok. Létrehozták a Nemzeti Felszabadító Bizottságot (CLN), amely a megszállt országrészben tömeges, németekés fasiszták elleni fegyveres küzdelmet indított. Az angol és az amerikai hadsereg lassú előrehaladása során 1944. június 4-én felszabadult Róma. A katonai kabinetet néhány nappal később az antifasiszta pártok képviselőiből alakult kormány váltotta föl. Ez saját képviseletének ismerte el a CLN-nek az északi országrészben működő, szocialista, kereszténydemokrata, kommunista és liberális személyiségek, illetve Raf- faele Cadorna tábornok által vezetett bizottságát. A távozó király régenssé nevezte ki fiát, Umbertót, akinek trónöröklési jogáról az ország felszabadulása után rendezendő népszavazásnak kell döntenie. 1945. április 25-én Észak-Olaszországban általános fegyveres felkelés indult. A német csapatok a szövetségesek helyszínre érkezése előtt letették a fegyvert a CLN előtt. A német katonaruhában menekülő Mussolinit elfogták és kivégezték. Ajobboldali totalitárius diktatúrák „névadója", az olasz fasizmus nem élte túl a második világháborút.

Spanyolország

A restauráció válsága

Az első világháború kitörésekor Spanyolország ellentmondásos időszakot élt át. Gazdasági mutatói számottevően elmaradtak a fejlettebb államokétól, miközben saját korábbi szintjéhez képest sokat fejlődött. 1914-ben bruttó hazai termékének 38 százaléka származott földművelésből és az állattenyésztésből, 26 százaléka pedig a bányászatból és az iparból, vagyis a mezőgazdaság számottevő túlsúlyban volt. Nemzetközileg a textilipar volta legjelentősebb iparág. 1913-ra az ország legfejlettebb, északi tartományaiban és az ország több más pontján már aránylag korszerű vas- és gépipari cégek is működtek. Ám a Katalóniában összpontosuló pamutiparnak a kohászathoz és a fémfeldolgozáshoz viszonyított aránya a kibocsátott termék tekintetében 5,6:1 volt. Jelentősen csökkent viszont az országnak a nyersanyag-behozataltól való függése. A spanyol gazdaság kezdett többágúvá formálódni, a háború kitörésekor azonban az élenjáró európai gazdaságokhoz képest az iparosítás korábbi szakaszában volt. Az ország régiói között a termelést és a fogyasztást illetően rendkívüli eltérések mutatkoztak.

Spanyolország nemzetközi helyzetére az előző évek súlyos fejleményei nyomták rá bélyegüket. Miután az 1898. évi spanyol-amerikai háborúban elszenvedett vereség megfosztotta megmaradt gyarmatai túlnyomó részétől (Kuba, Puerto Rico, Fülöp-szigetek, egyes csendes-óceáni szigetcsoportok), egyetlen nagyobb jelentőségű külső birtoka a Marokkó északnyugati csücskében kialakított, mintegy 28 000 km2-nyi terület maradt. Ide a két spanyol lakosságú város (Ceuta és Melilla) tágabb környékén található vasérc kitermelése és a hozzájuk vezető vasútvonal építése vonzotta a spanyol és a külföldi tőkét. Madrid jelentős katonai erővel igyekezett biztosítani az 1912 óta nemzetközileg is garantált spanyol protektorátus nyugalmát. Ám a helyi rif lakosság fegyveres ellenállása kényes helyzeteket teremtett. Az ország még nem heverte ki azt a súlyos belpolitikai válságot, amely 1909-ben egy Marokkóba küldendő újabb katonai kontingens ügyében robbant ki, és Barcelona környékén száznál több emberéletet követelő többnapos fegyveres összeütközésbe torkollott („Tragikus hét").

Az 1902-ben trónra lépett XIII. Alfonzról (1902-1931) elnevezett „alfonzinus”korban állandósult az alkotmányossági válság (választási csalások, helyi önkényeskedések, kormányválságok). A pártrendszer is megingott; a nagy dinasztikus pártok több részre es-

tek szét. 1909-1923 között az országnak 22 kormánya volt. Az 1868-1874 közötti forradalmi éveket lezáró restauráció rendszerét egyre több bírálat érte, s ráadásul az 1898. évi katasztrófa felelősének is tartották.

A 20. század első tizenöt évében mind erőteljesebben lépett színre a nemzeti kisebbségek (főleg a katalánok és a baszkok) autonomista mozgalma. Létrejöttek politikai szervezeteik is: a Baszk Tartományi Tanács, illetve a Katalán Szolidaritás. Kisebb érzelmi töltettel, de még kasztíliai provinciák is megfogalmaztak autonómiaigényeket.

Megoldást követeltek a mezőgazdaság problémái. A latifundium-minifundium kettőse olcsó munkaerőt biztosított, ezért egyes ágak kivételével nem ösztönzött műszaki fejlesztésre. A gabona termésátlaga 1910 körül messze elmaradt a belga, az angol, a dán eredményektől. Szépen fejlődött viszont a fejlettebb körzetekben a bor- és az olívaolaj-termelés.

A Tragikus hét nyomán létrejött a Köztársasági-Szocialista Szövetség amely sürgette a több ponton elavult alkotmány korszerűsítését. Ennek listáján a cortesbe (parlament) bejutott az első munkásképviselő, a szocialista pártot megalapító Pablo Iglesias nyomdász.

Spanyolország az első világháborúban

Az ország stratégiai fekvése miatt mindkét világhatalmi tömb szerette volna megnyerni szövetségesének. Az első világháború hadműveleteinek kezdetén azonban Spanyolország bejelentette semlegességét. Az antant az ország háborús részvételére törekedett; ezt azonban valószínűtlenné tették a spanyol követelések: Gibraltár visszaadása, Tanger bekebelezése, bizonyos marokkói francia területek átengedése. A központi hatalmak megelégedtek az ország semlegességével. A háború során igénybe vették a király becsvágyó békeközvetítési próbálkozásait is, amelyek azonban sorra kudarcot vallottak.

A minden árura igényt tartó európai hadikonjunktúra – a mindkét hadviselő félnek szállított nyersanyag, élelmiszer és hadianyag – soha nem látott nyereséget hozott a békeidőben versenyképtelen spanyol vállalatoknak. Ennek mindenekelőtt az ipar (a kohászat, a szénbányászat, a textilipar, a hajógyártás) és a pénzügyek látták a hasznát. A korábbi államháztartási deficit 1916-1917-ben már többletbe fordult. Új vállalatok százai alakultak. A kortársak „új Eldorádót" emlegettek. A bérek azonban nem követték a nyereségek és a beruházások emelkedő ívét. A hatalmas külföldi élelmiszer-kereslet pedig kiszívta az országból a lakosság szerény ellátásához szükséges gabonamennyiséget is. Ijesztő áruhiány keletkezett, az árak az égbe szöktek.

1917-ben a monarchia súlyos válságba került. A nélkülöző tömegek tüntetései, sztrájkok, élelmiszer-kereskedések kifosztása, raktárak feltörése jelezte a legnehezebben élők türelmének határát. A munkásság és más bérből élék a korábbinál jóval magasabb szervezettséget tanúsítottak. A szocialista párt és a vele szoros kapcsolatban álló szakszervezetek (Általános Munkásszövetség – UGT) mellett 1911-től már a szakmai szervezetekkel kapcsolatra lépett anarchista és anarcho-szindikalista mozgalom is rendelkezett országos szervezettel (Országos Munkakonföderáció – CNT). Mindkettő taglétszáma rohamosan nőtt. A hadseregben a fiatal tisztek mozgolódtak a fegyveres erők merev kasztszelleme ellen, a kiképzés és az előléptetések rendjének korszerűsítéséért (tiszti, majd altiszti Junták). Acortes 71 republikánus, liberális és katalanista képviselője kivonult a parlamentből, és alkotmányozó gyűlés összehívását, új alkotmány kidolgozását követelte. Tervezetük Spanyolországot a tartományok föderációjává kívánta átalakítani. Mindennek fenyegető hátteret kölcsönzött a cári kormányzat bukása Oroszországban.

A változtatásokat követelők tábora azonban 1917-ben megoszlott: csoportjai bizalmatlanok voltak egymással szemben. A reformra törekvő erők polgári szárnyát riasztotta, hogy a két nagy szakszervezet közösen hirdetett általános sztrájkot a drágaság és a nyomor ellen. Az augusztus 13-án kezdődő hatalmas megmozdulás ellen a kormányzat katonai és rendőri erőket vetett be, s az összecsapásokban 72 embert öltek meg. Bebörtönözték a sztrájk szocialista vezetőinek a többségét is. XIII. Alfonz azonban tovább közeledett a tekintélyuralmi hajlandóságú főtisztekhez. Az alkotmányreform helyett a rendszer puszta megóvása került a középpontba. Állandó heves szociális küzdelmek zajlottak; egymást követték az anarchisták merényletei. A monarchia pártrendszere szét- hullóban volt; erősödött a republikanizmus, s a szocialista pártból kivált erők létrehozták a kommunista pártot.

Primo de Rivera katonai diktatúrája (1923-1930)

Marokkóban újra fellángolt és magasabb szintre emelkedett a gyarmatosítás elleni küzdelem is. A rif és kabil törzsek a tapasztalt Abd-el Krim vezetésével létrehozták a Rif Köztársaságot, amely kiterjedt Marokkó egyes francia és spanyol területeire. 1921 júniusában a felkelők Annual mellett váratlanul súlyos vereséget mértek a spanyol gyarmati hadseregre. A cortesben a felelősök bíróság elé állítását követelték, amely már-már a király szerepét is érintette. Ezt megelőzendő 1923. szeptember 13-án Miguel Primo de Rivera tábornok, barcelonai katonai kormányzó, a rend helyreállítását ígérve, katonai államcsínnyel átvette a hatalmat. Sikeres fellépése nyomán XIII. Alfonz maga is hátat fordított az alkotmánynak, s a tábornokot kinevezte a főtisztekből létrehozott Katonai Direktórium fejévé. Ez felfüggesztette az alkotmányt, feloszlatta a cortest és a választott községtanácsokat, betiltotta a pártok nyilvános működését, törvényen kívül helyezte a kommunista és az anarchista szervezeteket s visszavonta a katalánok előzetes autonómiáját.

A diktatúra kezdetben nem ütközött komolyabb ellenállásba. A társadalmi küzdelmek többéves feszültségébe belefáradt lakosságjelentős része várakozásokkal tekintett a katonák kormánytevékenysége elé. A tiltakozó vezető értelmiségieket a diktátor meg- rendszabályozta; sorsuk száműzetés vagy önkéntes emigráció lett. Fizikai terrort a diktatúra nem alkalmazott. A munkaügyi konfliktusok leszerelésére hivatásrendi szakmai szervezeteket alakított, amelyekbe a vezetőket és munkásaikat egyaránt bekényszerítették. Ám saját munkásbázis híján az egyeztető bizottságokba szocialista szakszervezeti vezetőket is bevontak. Az UGT egyik vezetőjét, Francisco Largo Caballerót az Államtanácsba is behívták.

1925-ben Primo de Rivera áttért a polgári kormányzásra. Az állami beavatkozáson alapuló gazdaságfejlesztési törekvések a világgazdasági konjunktúra idején pénzügyi biztonságot s ipari konjunktúrát teremtettek. Iskolaépítési programot indítottak; ekkor kezdődött a madridi Egyetemi Város építése is. 1925-ben sikerült győzelemmel lezárni a marokkói gyarmati háborút.

A diktátor az állami intézményrendszert is megpróbálta hivatásrendi alapra helyezni. Elhárítva a parlamentarizmushoz való visszatérést, Tanácskozó Gyűlést hívott össze korpo- ratív alkotmány kidolgozására. 1926-tól a diktatúra mégis egyre súlyosbodó nehézségekbe ütközött. Szembekerült a politikáját eleinte támogató katalán polgársággal, a takarékossági intézkedések által egzisztenciájukban fenyegetett hivatásos tisztekkel. 1927- 1928-ban a szocialisták is az aktív diktatúraellenes irányvonal mellett döntöttek. Amikor 1930 januárjában a király és tábornoktársai is megvonták tőle a bizalmat, Primo de Rivera lemondott és külföldre távozott.

Már a diktatúra utolsó éveiben szélesedett a republikánusok tábora, amelyhez több

monarchista politikus is csatlakozott. A királyt saját dinasztiája alkotmányának sutba dobásával vádolták. XIII. Alfonz átmeneti kormányai nem tudták elszánni magukat az alkotmányosság helyreállítására, sem féken tartani az új erőre kapott reformmozgolódást.

1930 őszén a köztársasági, a nemzetiségi és a munkásszervezetek San Sebastíánban árnyékkormányt (Forradalmi Bizottság) hoztak létre. Ennek katonai felkelési kísérletét decemberben még leverték. 1931. április 12-én azonban, az erőfelmérésnek szánt községtanácsi választások alkalmával, a republikánusoknak kedvező városi szavazati eredmények ismeretében a király úgy döntött: külföldre távozik, anélkül, hogy lemondana trónigényéről. Április 14-én kikiáltották a Második Köztársaságot.

A Második Köztársaság és a polgárháború (1931-1939)

A köztársaság első kormánya republikánus, szocialista és nemzeti kisebbségi miniszterekből alakult meg. Ajúniusban választott Alkotmányozó Gyűlésben is ezek a pártok alkották a többséget. A köztársasági elnöki tisztségre a mérsékelt republikánus Niceto Alcalá Zamorát, miniszterelnökké a köztársasági polgárság legjelesebb vezetőjét, Manuel Azanát választották. A Gyűlés kidolgozta Spanyolország új, ezúttal demokratikus alkotmányát. A katonai reform meggátolta a hadsereg közvetlen politikai szerepvállalását. A mérsékelt agrárreform a spanyol társadalom és gazdaság feszültségének egyik fő forrását, a latifundium és a minifundium rossz kettősségét igyekezett fokozatosan felszámolni. Megvalósult Katalónia, majd a Baszkföld széles autonómiája. A korporációk helyett munkaügyi döntőbizottságok hálózata létesült. Szétválasztották az államot és az egyházat. Megszüntették a katolicizmus államvallásjellegét. A fontos családjogi döntések között lehetővé tették a válást. Tovább folyt az iskolaépítés.

A köztársaság reformjai kezdettől különböző támadások kereszttüzében álltak. Az agrárreformot a falu legelesettebb lakosai tűrhetetlenül lassúnak tartották, a latifundisták pedig hevesen támadták. Erős egyházi ellenállás bontakozott ki a világias módosításokkal szemben. A klérusnak a modernizmussal szembeni ellenállását az egyházi intézmények elleni anarchista cselekmények és az értelmiség türelmetlen antiklerikalizmusa is szította. A tisztikar létszámcsökkentése befolyásos katonai csoportot sorakoztatott föl a kormányzat ellen. Már 1932 augusztusában sor került az első, egyelőre sikertelen katonai zendülésre.

A köztársaság első éveiben a politikai erők átrendeződése új pártrendszer kialakulásában is kifejeződött. A baloldalon a fő erőt alkotó szocialisták mellett két republikánus párt: a kommunisták (és a róluk levált trockista színezetű csoportok), illetve az anarchizmus politizáló kisebbsége (Szindikalista Párt) helyezkedett el. Az anarchisták fő erői is sajátos politikai erőt alkottak – bár pártot nem hoztak létre –, de 1936-ig távol maradtak a választásoktól. A jobboldal fő erejévé mindinkább a nagy katolikus párt (Spanyol Jobboldal Autonóm Szövetsége – CEDA) vált. Mellette monarchista csoportok alkottak más beállítottságú, radikálisabb erőt. Ekkor jelent meg a politika színterén José Antonio Primo de Rivera, a diktátor fia is az olasz-német minták és a spanyol hagyományos-nemzeti eszmékkel fellépő szélsőjobboldali párt, a Spanyol Falange élén.

1933-ban, a gazdasági válság spanyolországi mélypontján a feszültség a republikánus tábor szakadásához, s az Azana vezette kormányblokk választási vereségéhez vezetett. Alejandro Lerroux konzervatív köztársaságiakból alakuló kormányát a tőle jobbra álló katolikus párt és vezére, José Maria Gil Robles támogatása tartotta fenn. Utóbbiak nyomására 1934-ben egyre-másra kurtították meg az első két köztársasági év rendelkezéseit. Ennek nyomán éles balrafordulás ment végbe az ellenzék legnagyobb pártjában, a szocialistáknál, ahol a Largo Caballero vezette balszárny és az Indalecio Prieto nevével fémjelzett centrum kerekedett fölül.

1934 októberében Gil Robles és pártja bevonása a kormányba Asztúriában, Kataló- niában és Madridban felkeléseket váltott ki. A kormány ereje elegendőnek bizonyult a rend drákói helyreállítására, de a legális parlamenti ellenállással, a polgári liberális sajtóval és a hamar regenerálódó munkásszervezetekkel nem bírt. 1935 derekától a baloldal ment át támadásba. A kormány egyes tagjait is kompromittáló korrupciós ügy nyomán Alcalá Zamora elnök föloszlatta a cortest.

Az 1936. február 16-i választáson a baloldal széles választási szövetségben, a jobboldal megosztottan indult. Ez erősítette az előbbi szavazattöbbségét (277:132 mandátum). A republikánusokból és katalán autonómistákból, a munkáspártok részvétele nélkül alakult kormány ellen azonnal megindulta szervezkedés. Mindkét oldalon erőszakos cselekményekre került sor. Mindez ürügyet szolgáltatott az egykor Marokkóban harcolt főtisztek egy csoportjának, hogy felkelést készítsen elő a köztársaság ellen. A július 18-án fellázadt tábornokok eleinte csak az ország kis részét kerítették hatalmukba. Október 1-jén azonban az 1920-as évek gyarmati hadműveleteiben kitűnt Francisco Franco tábornokot emelték kormány-, illetve államfővé, akit november 18-án hivatalosan Berlin és Róma is elismert.

A madridi kormány a francia népfrontkormányhoz fordult segítségért. Ez azonban angol nyomásra tartózkodott a nyílt támogatástól, s az ún. be nem avatkozást kezdeményezte. A spanyol kormány viszont élvezte számos neves európai értelmiségi, valamint a nemzetközi munkásszervezetek, a Kommunista Internacionálé és a Szocialista Munkás- internacionálé támogatását. Előbbi a köztársaságot támogató Nemzetközi Brigádok kezdeményezésével, utóbbi pedigjelentős pénz- és élelmiszersegélyekkel tűnt ki. A felkelők sikertelenül próbálták bevenni Madridot. 1936 novemberétől, amikor kiderült, hogy a német és az olasz kormány megsérti a be nem avatkozást, a szovjet vezetés is megkezdte fegyverek és hadianyagok szállítását a köztársaság számára.

1936 szeptemberében a köztársaság területén szélesebb, már a munkáspártokat is felölelő népfrontkormány alakult Largo Caballero vezetésével. Ehhez novemberben az anarchisták is csatlakoztak. Az új kormány radikális földreformtörvényt bocsátott ki; új hadsereget szervezett; igyekezett mederbe terelni a spontán kibontakozó vállalati és falusi önigazgató kezdeményezéseket; kézbe vette és a munkavállalók kezelésébe adta a tulajdonosaik által elhagyott vállalatokat.

A népfront pártjai eltérő elképzeléseket vallottak a harcoló köztársaság társadalmi rendjéről. A köztársasági polgári és a nemzetiségi pártok és a mérsékelt szocialisták a háborúban a köztársasági blokk egységét és nemzetközi kapcsolatait féltették a heves szociális átalakításoktól. A radikális szélsőbal, az anarcho-szindikalisták, a baloldali szocialisták és a Trockj elveihez közel álló baloldali kommunisták (POUM) viszont a lehető legkeményebb, azonnali társadalmi átalakításban látták a háború megnyerésének feltételét. A két csoport között lavírozott a hirtelen nagyra nőtt kommunista párt, amelyben a Komintern 1935-ben elfogadott rugalmasabb taktikája segített. A hatalmi vetélkedéssel is színezett viták a köztársaságiak soraiban 1937 májusában többnapos fegyveres összeütközésre vezettek, az egyik oldalon a katalán nacionalisták és a kommunisták, a másikon a Katalóniában erős anarchisták és a POUM között. A harcokat követő felelősségre vonást a spanyol földön működő szovjet titkosszolgálati megbízottak megpróbálták fölhasználni a „trockistákkal" való leszámolásra, ami tartósan megterhelte a köztársaságiak szervezetei közötti kapcsolatokat.

1938-ban megromlott a köztársaság katonai helyzete, nem kis részben a benemavat- kozási politika csődje miatt. Az olasz kormány több tízezer, önkéntesnek álcázott reguláris katonát küldött Franco támogatására; a németek elit repülőgépegységükkel (Condor Légió) a közelgő világháború gyakorlóterévé változtatták Észak-Spanyolorszá- got. A köztársasági hadsereghez számos akadályon át ejuttatott szovjet segítség nem versenyezhetett ezzel. A küzdelem a háborús kifáradás és a túlerő miatt 1939. március végén Franco tábornok seregeinek győzelmével ért véget. A közel hároméves háború több mint 600 000 áldozatott követelt.

Franco az összes jobboldali erő élén, immár vezéri (Caudillo) minőségben diktatórikus hivatásrendi államot hozott létre, szinte korlátlan államfői hatalommal. Felszámolta a szabadságjogokat, a parlamentet, a pártokat és a független szakszervezeteket, a politikai és a nemzeti kisebbségi jogokat. A „politikai felelősségre vonásról" szóló törvény alapján százezrek kerültek börtönbe vagy internáló táborokba, s tízezreket végeztetett ki. Csatlakozott a német-olasz-japán háromhatalmi egyezményhez, s kilépett a Népszövetségből. Erős állami beavatkozáson alapuló, autark gazdaságpolitikát folytatott, amely a világháború éveiben és utána is a vállalkozók számára a hitelfelvétel kemény korlátait, a nyersanyagellátás szűkösségét, a tömegeknek súlyos nélkülözést, élelmiszer-adagolást, éhséget eredményezett. A polgárháborút követő, százezreket érintő megtorlás évtizedekre útját állta a szemben álló társadalmi-politikai táborok kibékülésének.

Spanyolország a második világháborúban

Franco Új Államának a második világháború kitörése után hamarosan komoly megpróbáltatásokkal kellett szembe néznie. Az ország 1939. szeptember elején meghirdetett semlegességét a német katonai sikerek hatására 1940 júniusában a kevesebb korlátozást jelentő „nem-hadviselő'” státusra cserélte föl. Megszállta a Gibraltári-szoros déli partján elterülő, addig nemzetközi ellenőrzés alatt álló tangeri övezetet. Ám 1942 őszétől, az Egyesült Nemzetek katonai sikereinek hatására belső erjedés indult az országban. A tengelyhatalmak vereségétől, s ennek nyomán egy forradalmi hullám lehetőségétől tartó monarchista politikusok és katonai vezetők Franco távozását, a monarchia helyreállítását követelték vagy javasolták.

Francóra egyre nagyobb nyomás nehezedett az angolszászok részéről is, akik a Németországba irányuló stratégiai nyersanyagszállítás csökkentését, a spanyol földön működő német kémhálózat felszámolását, az 1941 júliusában a keleti frontra küldött Kék Hadosztály visszavonását sürgették. Aktivizálódott a nagy létszámú köztársasági emigráció is, amely az Egyesült Nemzetek győzelmétől Franco eltávolítását s a köztársaság helyreállítását várta. A diktátor azonban úrrá lett külső és belső bírálóin. 1943-ban a szabad parlament pótlékaként hivatásrendi tanácskozó cortest hozott létre. 1945-ben kibocsátotta a spanyolok jogairól szóló, a rendszer jellegét érintetlenül hagyó alkotmánytörvényt. 1945-ben angolszász követelésre ki kellett ürítenie a tangeri övezetet. Így végül – bár az ENSZ alakuló konferenciáján és a potsdami értekezleten elítélték hatalmát – Franco nemzetközileg elszigetelten, de diktátori hatalma tejében érte meg a háború végét.

Portugália

A „koraszülött” köztársaság (1910-1932)

Portugália az európai kontinens sajátos országa volt. A fejlődésben visszamaradott országjelentős afrikai és ázsiai gyarmatbirodalmat igazgatott. Gazdaságát a világháború előestéjén európai összehasonlításban továbbra is a legelmaradottabbak között tartották számon. 1911-ben a mezőgazdaság az öt és fél milliós lakosságnak 57, a néhány körzetben összpontosuló korszerűbb ipar pedig csak 21 százalékát foglalkoztatta. A gyenge hazai tőkefelhalmozás miatt a fejlesztések oroszlánrésze külföldi tőkebefektetéssel valósult meg. A felhalmozás egyik fő forrása a bérek alacsony színvonala és az európainál jóval hosszabb munkaidő volt.

A Braganga-Szász-Coburgi házhoz tartozó uralkodók hatalmát a századelőn nem csak az ország korlátozott külpolitikai cselekvési tere veszélyeztette. A társadalom roppant szociális feszültségei, a születő antant hatalmaitól való erőtejes gazdasági függéssel együtt állandó elégedetlenséget szítottak a monarchiával szemben, amelyet a közvélemény hovatovább minden baj okának tartott. 1907-ben I. Károly király diktatúrával próbálta megtámasztani hatalmát, de 1908-ban merénylet vetett véget életének, ami a diktatúra összeomlásával járt.

Az 1910. augusztusi parlamenti választáson a republikánusok Lisszabonban aratott gy& zelmének hírére a flottában és a hadseregben zendülések kezdődtek. A királypártiak katonai erejének bevetését azonban a fiatal tisztek ellenállása meghiúsította. A II. Emánu- el királyt felváltó kiskorú Amélia királynő hívei spanyol segítségben reménykedtek. A madridi kormány azonban nem vállalkozott a kockázatos kalandra. 1910. október 3-án flottalázadás tört ki, amely forradalmi tömegmozgalomba csapott át: október5-én kikiáltották a köztársaságot, Svájc és Franciaország után a harmadikat egész Európában.

Teofilo Braga köztársasági elnök és Alfonso Costa első republikánus kormányai radikális reformtevékenységbe kezdtek. Megreformálták a nemzeti valutát, csökkentették az államadósságot. Demokratikus alkotmányt, liberális választójogi törvényt fogadtak el. Modern, laikus szellemben alakították át az oktatást, s felemelték az iskolakötelezettség éveit. A gyarmatokon megtiltották a helyenként még mindig fellelhető rabszolgaságot. Feloszlatták a szerzetesrendeket s elkobozták vagyonukat. 1911-ben törvénybe iktatták az egyház és az állam szétválasztását. Engedélyezték a válást, s törvényben rögzítették a gyermekek és a nőkjogait.

A köztársaság politikai és szociális reformjai nem voltak elégségesek a portugál társadalom súlyos gondjainak megoldására. Az ország természeti és emberi erőforrásait csekély mértékben aknázták ki. A termékeny földekről Európa legalacsonyabb termésátlagait takarították be, a fejletlen gyáripar nem volt képes ellensúlyozni ajómódú rétegek luxusfogyasztását kielégítő importot. A külkereskedelem folyamatos mérleghiánya – elsősorban Anglia irányában – nagyfokú függést eredményezett. Spanyolországgal a két ország hasonló termékszerkezete miatt alig kereskedtek. A gazdaság visszamaradottságát az egykor világjelentőségű hajózás siralmas helyzete is jelezte: a tengeri kereskedelem négyötöd részét angol hajók bonyolították.

A köztársaság feloldhatatlan gyengeségeként a republikánus és laikus eszmék a városokra szorítkoztak. Falun hiányzott a népesség korszerű paraszti árutermelő rétege, és a szervezett agrárproletariátus, amelyekre támaszkodva változtatni lehetett volna a déli latifundium és az északi minifundium, illetve a középkori eredetű bérleti formák jellemezte rossz birtokszerkezeten. A parlamenti rendszer politikai modernizmusa „koraszülött” volt, a társadalom szerkezete nem volt elég erős ahhoz, hogy elhordja a hátán. A falu zártsága,

az egyház túlnyomó befolyása, a nők függő helyzete éppúgy a korszerűsítés leküzdhetetlen akadályának bizonyult, mint az Európában legnagyobb, mintegy 80 százalékos írástudatlanság. Így nem volt, ami kikezdje a monarchia korának tovább élő visszásságait: a korrupciót, a protekciózást, s a hivatalok áruba bocsátását.

A forradalmat követő négy-öt évben a republikánus tábor egysége is megbomlott. A régi republikánus párt a társadalmi problémákról vallott eltérő felfogások, még inkább azonban bizonyos érdekek mentén, előbb három, majd öt politikai pártra hasadt, így megnehezült a kormányzóképes többség kialakítása a parlamentben.

Az első világháború kitörése után az angol befolyás miatt Portugália nem járhatta a spanyol semlegesség útját. Kormánya 1916 márciusában hadba lépett az antant oldalán. A francia hadsereg kötelékében ötvenháromezer katonája küzdött a flandriai hadműveletekben; további tíz-tizenötezer afrikai gyarmati harctereken. Katonai veszteségei nem voltak túl nagyok, de a gazdaságot a háborús részvétel kimerítette, pénzügyi és szociális hatásai elmérgesítettéka liberális, világi köztársaság válságát.

A parlament gyenge működőképességét már 1915-ben epizódszerű katonai diktatúra próbálta orvosolni, enyhítve az antiklerikális törvényhozást, és kegyelemben részesítve a köztársaság ellen fellázadt monarchistákat. 1917 decemberétől Sidónio País százados diktatúrája szerzett bizonyos támogatást a közvéleményben. Ebben a diktatúrában már megjelentek a hivatásrendi törekvések elemei. 1918 decemberében, a diktátor elleni halálos kimenetelű merénylet után helyreállt a köztársaság alkotmányos rendje, anélkül, hogy a válságot kiváltó problémák enyhültek volna. 1919-ben négy, 1920-ban már kilenc kormány váltotta egymást. 1919januárjában Portóban monarchista zendülés is kitört. A városban néhány órára kikiáltották a királyságot. Ám megfelelő trónjelölt nem volt a színen. A lakosság egy része egyre inkább a hadsereg beavatkozásától várta a helyzetjobbra fordulását.

Az 1920-as évek választásain tömegessé vált a szavazók távolmaradása. A gazdaság is botladozott: az évtized átlagában az import értéke kétszeresen haladta meg az exportét. A köztársasági kormányzat képtelen volt arra, hogy a gyorsan növekvő városi lakosságnak, mindenekelőtt fő támogatóinak, a középrétegeknek és az értelmiségnek érezhető gazdasági előnyöket biztosítson. Ezért ezek fokozatosan elfordultak nemcsak tőle, hanem általában a parlamenti rendszertől. A közvéleményt mindjobban irritálta a kormányzat iránt lojális, de gyenge képességű köztisztviselők kinevezése, valamint jó néhány korrupciós ügy. Az üzletemberek finanszírozási nehézségekkel küszködtek, egyes politikusok kezén viszont nagy vagyonok halmozódtak föl.

Először 1925 áprilisában kísérelt meg zendülést egy tiszti csoport, „a tisztesség és a rend" nevében. A kudarcot vallott megmozdulást 1926 májusában országos katonai államcsíny követte. Vezetőjét, az arctalan Manuel Gomes da Costa tábornokot néhány hónappal később a markánsabb arcélű Óscar Carmona tábornok követte. A katonai diktatúra nem változtatott a köztársasági államformán, de felfüggesztette a demokratikusjogokat. Legfőbb céjának a ráfizetéses államháztartás rendbetételét nyilvánította. Ezért Carmona elnök 1928 áprilisában a coimbrai egyetem közgazdászprofesszorát, Antonio de Oliveira Salazart nevezte ki pénzügyminiszterré. Ö szigorú takarékossággal és drasztikus importkorlátozással nemcsak a költségvetés és a külkereskedelem deficitjét számolta fel, hanem autark gazdaságpolitikájával részben távol tartotta az országtól a kirobbanóvilággazdasági válság hatásait is. A kormányzat által előzőleg kért népszövetségi kölcsönt a feltételek ismeretében nem vették igénybe. Ekkor épült ki a gazdaságban az erős, a fejlődést ösztönző (és egyben korlátozó) állami beavatkozás.

Salazar rendszere (1932-1945)

1932-től Salazar már miniszterelnök volt, időnként más tárcák birtokosa is. Államelképzelése a katolikus szociális tanítás és a korabeli szélsőjobboldali eszmék keveréke volt. A demokratikus jogok eltörlése, a szabad szervezkedés tilalma 1933 márciusától alkotmányos megerősítést nyert. Egyetlen elismert párttá a Nemzeti Szövetség (UN) egységszervezet vált, amely azonban nem játszott központi politikai szerepet, nem rendelték alá az államot. Az államfőt a lakosság választotta hét évre. A végrehajtó hatalmat az általa kinevezett miniszterelnök gyakorolta. Az új jogrendben a tényleges hatalom fokozatosan túlnyomórészt az utóbbi (Salazar) kezébe került. A kétkamarás képviseleti rendszerben az alsóház 120 tagját a lakosság töredéke választhatta meg. A másik kamara, a Korporációk Háza küldötteit a hivatásrendi alapon szervezett, kötelező tagságú, munkáltatói és munkavállalói tagozatra osztott szakmai szövetségek delegálták. A miniszterelnök és kormánya nem tartozott felelősséggel e szerveknek. Az 1933. szeptemberi Munka-charta betiltotta a sztrájkokat és a munkások kizárását munkahelyükről, s előírta a munkaügyi viták kötelező állami döntőbíróság elé vitelét.

A rendszer fokozatosan megszabadult ellenfeleitől. 1931-ben letörte a republikánusok felkelési kísérleteit, 1934-ben az anarcho-szindikalisták és a kommunisták lázadását, majd a szélsőjobboldali nemzeti-szindikalisták zendülését is. Salazar feloszlatta a Katolikus Centrumpártot is, amelyben politikai pályáját kezdte, bár vezetőinek utóbb pozíciókat biztosított a rendszer különböző szervezeteiben.

1940 májusában Salazar a Vatikánnal kötött konkordátumban enyhítette az állam 1910 után kimondott laikusjellegét. Nem szüntette meg az állam és az egyház különválasztását, de a közoktatás alapjává a katolikus tanokat és erkölcsöt nyilvánította. Politikailag a liberális demokrácia 1926-ig uralkodó eszméit 1932 után a „luzitán integralizmus" váltotta fel, amely a portugál nemzet osztatlan tömörítését, illetve az anyaország és a gyarmatbirodalom (Angola, Mozambik, Portugál Guinea és a Zöldfoki-szigetek, Makaó, Goa, Timor stb.) szilárd összefogását tűzte ki célul.

Az 1930-as években a külpolitikában a gyarmatok megőrzése és hasznosítása mellett egyre inkább a szemben álló nyugat-európai táborok közötti lavírozás került előtérbe. Az évtized konfliktusai közepette Portugália az angol politika vonzáskörében maradt, bár bizonyos kérdésekben a tengelyhatalmakhoz közeledett. A spanyol polgárháború sorsdöntő szakaszában, amikor a londoni Benemavatkozási Bizottság ellenőrzés alá vontaaspanyol partokat, Franco tábornok felkelő hadseregéhez részben az ellenőrizetlen portugál kikötőkön keresztül áramlott a német és az olasz hadianyag. A kormány önkéntes Légiót is küldött a felkelők támogatására. 1939 márciusában, amikora két ország eltérő nemzetközi orientációja a közelgő európai háború fényében konfliktussal fenyegetett, Franco és Salazar aláírta az ibériai paktumként ismert barátsági és megnemtámadási megállapodást.

A második világháború alatt Portugália semleges maradt. Ám a két tábor közé szorulva 1942-től (német fenyegetésre) volfrámot szállított Berlinnek. 1943-ban viszont angolszász nyomásra a földközi-tengeri hadszíntér szempontjából fontos támaszpontokat engedett át Angliának az Azori-szigeteken. Portugália a nagy kémszolgálatok birkózásának és a tengelyszövetségesek titkos kiugrási tárgyalásainak színtere volt. (Itt írták alá többek között az olasz és az előzetes magyar fegyverszüneti egyezményt az angolszászokkal.)

A háború előtti és alatti évek többéves állami fejlesztési programjai nem változtattak Portugália gyenge világgazdasági pozícióján, félperifériás helyzetén. A lakosság száma

gyorsan nőtt, kisebb részben a migrációs folyamatok, alapjában a népszaporulat következtében.

A háború végén az illegális ellenzék megkísérelte, hogy lazítson a rendszeren. 1945 májusában Lisszabonban, a Szabadság sugárútján 500 000 tüntető vonult fel, hogy meg- ünnepeje „a fasizmus vereségét". Ám a remélt külső segítség elmaradt. Portugália korlátozott tengelykapcsolatai, s a hamarosan kibontakozó új nemzetközi feszültségek miatt a nyugati nagyhatalmak nem kívántak beleszólni a viszonylag szilárdan álló rendszer belső ügyeibe.

Görögország

Az újgörög állam az első világháború előestéjén, több mint nyolcvanéves küzdelem után, magáénak mondhatta a nyelvi és etnikai szempontból görög területek túlnyomó) részét. Az 1912-1913-ban lezajlott Balkán-háborúkban megszerezte Épeiroszt, Krétát, az Égei- tenger több szigetét és Nyugat-Trákiát, majd a Bulgária elleni második Balkán-háborúban Makedónia déli és nyugati körzeteit, valamint Szalonikit. Noha Makedónia lakossá- gajórészt nem görögül beszélt, a nemzeti közvélemény történelmi érveléssel igényt tartott rá. A kormányzatnak és a Glücksburg-dinasztiának-a trónon ekkor I. György király ült – további terjeszkedési elképzelései is voltak, részben történeti, részben etnikai indoklással. Az 1909 óta kormányon lévő, antantbarát Elefteriosz Venizelosz, az 1910-ben alapított Liberális Párt vezére a „Nagy Eszme" kitartó híve volt, amely minden görög népcsoport és terület egyesítését tekintette az újgörög állam fő hivatásának. Az áhított újabb területek pedig a központi hatalmakhoz közeledő Bulgária és Törökország birtokában voltak. Ezért a liberálisok az antant oldalára kívánták állítani országukat.

Görögország még a 20. század elején is agrárország volt. 1907-ben az iparban foglalkoztatottak aránya 26, a mezőgazdasági foglalkoztatottaké 63 százalékot tett ki. Az ipar az előző évtizedekben, jelentős angol és francia befektetésekkel megtette a döntő lépést a manufaktúráktól a gyáripar felé. Az iparszerkezetben a vas- és a gépipar a szükséges nyersanyagok hiánya miatt jelentéktelen szerepet játszott. Még 1920-ban is a mezőgazdasági termékek feldolgozása volt a legjelentősebb iparág; az élen a malomipart, a szesz-, az olívaolaj- és a dohányipart talájuk. Közülük is csak a malomipar gépesítése állt a kor színvonalán. A vállalati tőke 65 százaléka külföldi (francia, angol, német és orosz) kézben volt. A hazai tőke zömével nagybirtokosok, ingatlankereskedők és bérszállítást végző hajózási vállalkozók rendelkeztek.

Az első világháború következményei

A görög „enózis" (egyesítés) lendítő tényezői (egyben korlátai is) nagyrészt a nagyhatalmak érdekütközéseinek lehetőségeiből eredtek. A német, osztrákmagyar és olasz hármas szövetség és az antant törekvéseinek keresztútján az ország továbbra is a korabeli nagyhatalmi ellentétek egyik fő gyújtópontjában terült el.

1912-ban német és osztrák ügynökök meggyilkolták György királyt. A trónra fia, a német orientációjú I. Konsztantin került. A világháború kitörése után a németbarát semlegesség és az antantbarát intervencionizmus ellentéte nyílt konfliktushoz vezetett. 1915-ben a király elmozdította Venizeloszt. Ö azonban 1916 októberében angol-francia segítséggel, a partra szállt antantcsapatok védelme alatt ellenkormányt alakított. A király meghátrált, a trónra Sándor király került. 1917júniusában a kormány hadba tépett az antant oldalán. Csapatai váltakozó sikerrel küzdöttek a bolgár és a török fronton.

Ellenszolgáltatásként Törökország veresége után, 1920-ban, a sevres-i békeszerződés a görög területet kiterjesztette Kelet-Trákia nagy részére, valamennyi égei-tengeri szigetre (a Dodekániszoszra nem), továbbá kis-ázsiai török területekre is, Szmirna központtal. Görögország e körzetek birtokba vételével számottevő nem görög lakosságra is szert tett.

Az ország gazdasági ügyei ziláltak voltak. A katonai kiadások roppantul megterhelték a pénzügyeket. A háború végi nélkülözést, a növekvő belső gazdasági-szociális feszültséget az 1919-1920-as (a nemzetközi trendekkel ellentétes) gazdasági fellendülés sem csökkentette lényegesen. A szerveződőben lévő Venizelosz-ellenes konzervatív blokk már csak valamilyen megrázkódtatásra várt, hogy megszabadujon a liberalizmus vezéralakjától. Mivel az újonnan szerzett kis-ázsiai területeken növekedett a török ellenállás, az 1920-as választáson a konzervatív pártok békeprogrammal léptek fel; ezzel vereséget mértek Venizeloszra és pártjára. Sándor király halála után (1920) visszahelyezték a trónra I. Konsztantint. Kormányra kerülve viszont, programjuknak hátat fordítva, folytatták az egyre nagyobb összegeket fölemésztő, nagy emberáldozattal járó kis-ázsiai offenzívát.

A török forradalom Kemal Atatürk vezette hadseregének 1922. augusztus végén, nagy erőkkel indított sikeres ellenoffenzívája a görög hadsereg katasztrófájához vezetett. Olaszország és Franciaország kormányai, amelyeknek oroszlánrésze volt a sevres-i területi döntésekben, és maguk is megszálltak anatóliai területeket, kivonták csapataikat, cserbenhagyva a görög expedíciós egységeket. A hadjáratnak 300 000 görög halottja volt, a hadsereg és a helyi görög lakosság soraiból. A hadműveletek során elkövetett kölcsönös erőszakos cselekmények annyira kiélezték az ott élő török és görög etnikum ellentétét, hogy lehetetlenné vált további együttélésük. Nemzetközi megállapodás alapján közel másfél millió görög kényszerült elhagyni Anatóliát és Ke- let-Trákiát; 330 000 török pedig korábbi makedóniai, thesszáliai vagy épeiroszi otthonát. A görög menekültek anyaországbeli letelepítése, munkáhozjuttatása súlyos, a következő évtizedekben állandóan napirenden lévő problémát jelentett, hiszen az áttelepülők 28 százalékkal növelték a lakosság létszámát.

A katasztrófa nyomán venizelista tisztek eltávolították a konzervatív kormányt. Vezetőjét és hat miniszterét okolták a vereségért, kétes ejárással halálra ítélték és kivégeztették. A hadseregből sok tisztet elbocsátottak. Lemondatták I. Konsztantin királyt is fia, II. György javára.

1923 júliusában a sévres-i békeszerződést felülvizsgáló lausanne-i egyezményben a nagyhatalmak a kis-ázsiai területeket és Kelet-Thrákia elcsatolt részeit visszaadták Törökországnak. Tovább élt viszont a görög vágyakozás az olaszok megszállta Dodekániszosz, Épei- rosz Albániához tartozó része, illetve az angol uralom alatt álló Ciprus bekebelezésére.

A katonai rendszer tartós kárt okozott azzal, hogy a hadsereget a káosz leküzdése és rendteremtés ürügyén belekeverte a pártharcokba. Emiatt a gyakori kormányváltások a hadseregben is feszültséget keltettek. Ráadásul 1923 októberében, egy arányos és szabad választást követelő antivenizelista zendülés leverése újra ostromáiapot kihirdetéséhez és tisztogatásokhoz vezetett. Emiatt a konzervatív pártok nem vettek részt az alkotmányozó nemzetgyűlés 1923. decemberi választásain. A liberálisok és a republikánus baloldal túlsúlyával megalakult gyűlés 1924 márciusában kikiáltottaa köztársaságot, amit népszavazás is jóváhagyott.

1924-1926-ban az ország gazdasági fellendülést élt át. Ennek egyik oka az áttelepültek helyzetének a rendezését szolgáló (12,3 millió aranyfontos) népszövetségi kölcsön volt.

1929-ig – részben az eltávozott török és bolgár parasztok helyére – 578 000 menekültet sikerült letelepíteni. Ezek 861 000 hektár földet kaptak, a piaci ár 20 százalékáért. Az áttelepültek más csoportjait – részben délen és a szigeteken – városi lakásépítési programmal lakóhelyhezjuttatták. Kálváriájuk azonban (munkalehetőség híján) ezzel nem ért véget.

A drachma árfolyamcsökkenése az ipari export növekedéséhez, a termelés emelkedéséhez vezetett, főleg a kis- és a középüzemekben. Fölélénkült a beruházási tevékenység. 1921-1925 között az ipari termelés csaknem megnégyszereződött – európai mércével mérve szerény kiindulópontról. Az infláció ellenére a reájövedelem is nőtt. A fejlődésnek azonban gátat szabott a szociális helyzet számos súlyos fogyatékossága, főleg a gazdaságilag gyenge tartományokban. Ezt tetézte a gyenge egészségügyi ellátás és az analfabetizmus (a férfiak 23, a nők 58 százaléka). Az áttelepültekegyharmada tartósan munka nélkül maradt.

A parlamentre egyre súlyosabb nyomás nehezedett a nagy létszámú tisztikar sértett elemei és különböző, radikalizálódójobb- és baloldali csoportok részéről. Az új, köztársasági alkotmány kidolgozását halogatták. 1925 áprilisában Pangalosz tábornok vezetésével katonai puccs zajlott le. Szeptemberben rendeletileg feloszlatta a nemzetgyűlést, korlátozta a szabadságjogokat, majd 1926 áprilisában köztársasági elnökké választatta magát. A korrupció elleni harc jelszavával hozott kapkodó intézkedései gazdasági zűrzavart teremtettek. Ráadásul a kormány egy csekély jelentőségű határincidens ürügyén támadást intézett Bulgária ellen, amelyet a Népszövetség fékezett meg, elrendelve az okozott kár megtérítését.

A köztársasági korszak (1926-1935)

1926 augusztusában Pangalosz diktatúráját újabb ka.ton.ai akció döntötte meg. A sokk a politikai pártokat ezúttal arra indította, hogy az 1926. novemberi választás után nagykoalíciót hozzanak létre. 1927júniusában megszületett a köztársaság alkotmánya, amely parlamentáris kormányrendszert teremtett, kétkamarás nemzetgyűléssel. Az 1922-1923-ban elbocsátott tisztek közel egynegyedét visszahelyezték rangjába, illetve beosztásába.

A nagykoalíciót még 1927-ben szétfeszítette a görög valuta elégtelen fedezete, s a Népszövetség ezzel kapcsolatos követelése. Az 1928. évi választást a hazatért Venizelosz és liberális pártja nyerte. Sikerült stabilizálniuk a pénzügyeket. Mérsékelt törvényt hoztak az állam védelméről. Az év során több ezer új iskolaépületet emeltek s megteremtették az egységes szakmai oktatás alapjait. Nagyszabású útépítési programot kezdeményeztek. Munkavédelmi és szociális intézkedéseik közül kiemelkedett a később megvalósított társadalombiztosítási törvény. Külpolitikailag Venizelosz nagy sikere volt a törökökkel 1930 októberében kötött barátsági és semlegességi egyezmény, amely az 1922. évi kis- ázsiai katasztrófa után tartósan rendezte a két ország viszonyát.

A kibontakozó fejlődést ezúttal a világgazdasági válság törte meg. A válság először a devizabevételek fő forrását, a hajózást vetette vissza. Súlyos hatással járt az angol font aranyalapjának megszüntetése is. A külföldi pénzügyi támogatás megőrzése végett Venizelosz kemény hitel- és importkorlátozással próbálta elejét venni a csődnek; végül mégis kénytelen volt halasztást kérni a görög adósság törlesztésére. A drachma értéke a negyedére csökkent, a nélkülözés növekedett, a fő iparvidékeken sztrájkhullám kezdődött.

A munkásság politikai megoszlása Európa más országaihoz képest sajátosan alakult. A szakszervezetekben erős állami befolyás érvényesült. A politikai munkásmozgalomban a szociáldemokrácia helyét a két világháború között egyre inkább a kommunista párt foglalta el, amely parlamenti szerephez isjutott.

Az éleződő helyzetben különböző politikai körök dolgoztak ki terveket az állami élet szükségkormányzással való megerősítésére, az alkotmány megőrzésével. Mindinkább két politikai erő került az előtérbe: az ún. többségi liberális venizelisták, és Panajotisz Caldarisz jobbközép Néppártja. Kevésbé fontos szereplőként, olasz támogatással újraéledt a royalisták tábora is.

A Metaxasz- diktatúra és az olasz háború (1936-1940)

Venizelosz a fenyegető jobboldali, monarchista puccs elhárítására leplezett támogatást nyújtott egy republikánus tiszti felkeléshez. Ez azonban 1935. március 1-jén kudarcot vallott, sőt ürügyet szolgáltatott a radikális királypártiak fellépésére. Caldarisz Néppártja az 1935. júniusi választáson 85 százalékos győzelmet aratott, ám a helyzet tisztázására mégis alkotmányos népszavazást rendelt el az államformáról. Pártja jobboldala és a szélsőjobb azonban többsége birtokában nem akart referendumot, csak a monarchia parlamenti kikiáltását. Erre a néppártiak mérsékelt többsége kivonult a nemzetgyűlésből, a bennmaradt kisebbség pedig megszavazta a királyság visszaállítását. November 25-én II. György újra elfoglalta a trónt. Egyelőre kiegyezést keresett a pártokkal, ezért választást írt ki, ahol viszont váratlan liberális győzelem született. A győztes liberálisoknak a kényes többséget csak a 15 kommunista képviselő támogatása biztosította.

Ekkor a fegyveres erők léptek közbe. A király engedett. 1936. márciusban hadügyminiszterré, áprilisban miniszterelnökké nevezte ki a hadsereg kemény szárnyának vezetőjét, Joannisz Metaxasz tábornokot. A kormányfő a parlament felhatalmazását kihasználva, a káosz leküzdése ürügyén szükségrendeletekkel kormányzott. A kirobbant sztrájkokat fegyveresekkel törte le. A király, elfordulva a kompromisszumra képtelen pártoktól, szabad kezet adott Metaxasznak, aki augusztus 8-án eltörölte az alkotmányos parlamentáris rendszert.

Az új rendszer eltért az 1920-as évek diktatúráitól. Azok vagy átmeneti hatalomként vállalkoztak valamilyen vészhelyzet leküzdésére, vagy megpróbáltak legalább valamelyes látszatlegitimitást teremteni maguknak. Metaxasz mintája az olasz diktatúra, jelszava a Harmadik Görög Kultúra megteremtése volt. (Az ókori Athén és Bizánc után.) Ez azonban nem az athéni demokrácia örökségére vonatkozott. Betiltották a pártokat. Eltörölték a demokratikus szabadságjogokat, szigorú sajtócenzúrát vezettek be, megsemmisítették a sztrájkjogot. Fegyveres félkatonai milíciát hoztak létre, bevezették a felemelt karral való köszöntést, és kíméletlen módszerekkel felszámolták a kommunista párt illegalitásba szorított szervezeteit. Megnyirbálták a délszláv kisebbségjogait (a nagyszámú, jómódú zsidó közösséget azonban nem korlátozták). Jó taktikai érzékkel nem nyúltak a korábbi, demokratikus kormányok szociális intézkedéseihez sem.

Aktív ellenállás a diktatúra ellen csak a mindig nyugtalan Krétán bontakozott ki. Az 1938júliusában kezdődött felkelést leverték. Vezetőit az ez ügyben kiküldött rögtönítélő bíróság halálra ítélte. Ám az utolsó pillanatban megengedték nekik, hogy Egyiptomba távozzanak.

Metaxasz igyekezett kívül tartani az országot a közeledő európai konfliktuson. 1938 áprilisában újabb barátsági szerződést írt alá a törökökkel. Miután 1939 áprilisában olasz csapatok szállták meg Albániát, elérte, hogy a nyugati hatalmaktól határgaranciákat kapjon. A szaporodó olasz provokációkra – közöttük egy görög hajó demonstratív elsüllyesztésére – nem válaszolt. Értetlenül állt nagy példaképe, Mussolini görögellenes lépéseivel szemben. Az 1940. októberi olasz ultimátumot viszont határozottan visszautasította, a behatolt olasz csapatokat pedig hadserege az albán határon túlra vetette vissza.

Görögország a második világháborúban; a fegyveres ellenállás

1941 januárjában meghalt a diktátor. Utódai angol csapatok partraszállását kérték. Áprilisban azonban a jugoszláv és bolgár területekről behatoló német csapatok mintegy két hét alatt megtörték az eleinte heves görög ellenállást a félszigeten, majd ejtőernyősökkel Krétát is elfoglalták. A király, a kormány, a brit és bizonyos görög csapategységek Egyiptomba menekültek, ahol a szövetségesek támogatásával (később Londonban működő) emigráns kormány alakult, élén a monarchista Cuderosszal. Otthon a német, a bolgár és az olasz megszállók velük együttműködő helyi kormányt hoztak létre Colakoglu tábornok vezetésével, kisebb katonai és rendőri erőt is engedélyezve számára. A németek a később Georgiosz Rallisz vezette bábhatóságok feladatát elsősorban abban látták, hogy minél több élelmiszert szedjenek össze a lakosságtól a Német Birodalom számára. A háborús években gyakori volt az éhínség, tízezrek haltak éhen.

A többhatalmi megszállás rendszerében a németek a legnagyobb városok és kikötők, valamint a fő közlekedési útvonalak ellenőrzését tartották kézben. A nagyobb, vidéki körzetekben a hatalmat olasz vagy bolgár egységek, illetve a bábkormány úgynevezett Hegyi Brigádjai gyakorolták.

A vereséget követő letargiát hamarosan erőteljes politikai és fegyveres ellenállás váltotta fel. Már 1941 szeptemberében két, egymással rivalizáló, olykor harcba is keveredő ellenállási szervezet jött létre. A Görög Nemzeti Demokratikus Szövetséget (EDESZ) liberális republikánus erők alakították Napoleon Zervasz ezredes irányításával. A Nemzeti Felszabadítás Frontja (EAM) kommunista, agrárpárti, szocialista csoportok bázisán jött létre, kommunista vezetés alatt. Erejét gyarapította, hogy csatlakozott hozzá az 1935 előtti köztársasági hadsereg jó néhány kiválóan képzett, tehetséges főtisztje, köztük a nagy múltú Sztefanosz Szarafisz tábornok is. Az EAM 1942 tavaszára jelentős, mozgékony fegyveres erőt (ELASZ) hozott létre. Ez a hegyekben működő, a megszállók egységeit támadó, szabotázscselekményeket végrehajtó nagyobb alakulatokból, illetve kisebb városi gerillaosztagokból állt. Ismert harci cselekményük volt a Gorgopotamosz folyó viaduktjának a felrobbantása, amelyen keresztül a nehezen járható hegyes terepen a legnagyobb áteresztőképességű délre vezető útvonal haladt. 1943-ban az EAM már kisebb-nagyobb, összefüggő felszabadított területeket igazgatott. EKKA néven konzervatív-nacionalista ellenállási csoport is alakult, Pszarrosz vezetésével.

A görög ellenállás sorsa kezdettől összefonódott a nagyhatalmak stratégiai manővereivel. Churchill mára németek athéni bevonulása előtt megszerveztetett egy köztársasági érzelmű görög tisztekből álló felderítő csoportot a fővárosban. Az emigráns kormány kezdetben kizárólag az EDESZ-t próbálta erősíteni, később, nagyobb ereje és hatékonysága okán az EAM-mal és az otthoni ellenállás általa szervezett fő erőivel is kapcsolatot létesített. 1943-ban a szövetségesek észak-afrikai győzelme és olaszországi jelenléte ezt megkönnyítette. Az EAM erejét növelte, hogy Mussolini bukása után a Görögországban tartózkodó olasz csapatok fegyverzetének zömét is megszerezte.

1944-ben a német katonai kudarcok nyomán a görög politikai erőket már egyre inkább a háború után várható politikai állapotok előkészítése foglalkoztatta. Nem csak a mind erősebb, az angolszászok által is segített EAM és az emigráns kormány között feszült ellentét. Feszült volt a londoni kormányban képviselt demokratikus pártok és II. György király viszonya is. Az előbbiek a királyt élesen elmarasztalták azért, mert 1935-1936-ban, Metaxaszt támogatva, közreműködött az alkotmányos intézmények felszámolásában, szentesítette a pártok betiltását. 1944. július 4-én nyilatkozatot kényszerítettek ki tőle arról, hogy az ország felszabadulása után mindaddig nem tér haza, amíg az államformasorsáról nem zajlik le szabadon megrendezett népszavazás. Ezt a követelést Churchill és Roosevelt is támogatta. Úgy döntöttek, hogy a kérdés végleges rendezéséig Damasz- kinosz athéni érsek fogja ellátni az államfői teendőket, régensi minőségben.

A helyzetet a háború vége felé egyre inkább az Egyesült Nemzetek háborús blokkjának, ezen belül az angolszászok és a Szovjetunió írott és íratlan megállapodásai határozták meg. E téren nem voltak ritkák az egyoldalú lépések, amelyek már a győztes hatalmak háború utáni ellentéteinek árnyékát is előrevetítették.

Fontos volt a királyi hadsereg külföldre menekült egységeinek az állásfoglalása is. 1944 áprilisában a Közel-Keleten állomásozó görög katonai erőknél republikánus tisztek zendülését fojtották el. Ennek nyomán a tisztikarban konzervatív-monarchista.szellemű tisztogatást hajtottak végre. Ezután került az emigráns kormány élére az alkotmányosliberális monarchista politikus, Georgiosz Papandreu. Otthon viszont az EAM próbálta a háború utánra „bebiztosítani" magát. 1944 márciusában, a kiterjedt felszabadított övezetek igazgatására létrehozta a Nemzeti Felszabadítás Politikai Bizottságát (PEEA), amely egyfajta ideiglenes országos törvényhozó és végrehajtó hatalmi szerv szerepére törekedett.

A londoni emigráció és valamennyi otthoni ellenállási szervezet 1944. májusi libanoni konferenciájának megállapodása szerint a jövőben minden görög fegyveres erőt az egységes kormány alá rendelnek. Papandreu az EAM-nak hat tárcát ajánlott fel. Ez a szervezet egyelőre megkerülhetetlen erejét tükrözte, de a PEEA otthoni hatalmához képest a jövőre nézve korlátot szabott neki. Ezt a megoldást az EAM képviselői csak a szovjet katonai misszió javaslatára fogadták el. A megegyezés nyomán szeptember 3-án a PEEA feloszlatta önmagát.

1944.szeptember 8-án a szovjet hadsereg alakulatai megjelentek a bolgár-görög határon. A németek megkezdték a Balkán kiürítését. Október 9-én Moszkvában Churchill és Sztálin megállapodása formálisan a katonai övezetekről szólt, de mindkét részről a katonai-politikai érdekszférák tartós elkülönítéseként értelmezték. Görögország Anglia befolyási övezetébe került.

A németek kivonulását követően, amikor az EAM volt szinte az egyetlen hatalom az országban, október első felében brit csapatok érkeztek az országba. Október 18-án Athénbe érkezett Papandreu és kormánya is, amelyet az EAM vezetői egyelőre bizakodva fogadtak. A miniszterelnök kormányprogramjában szerepelt az államformát eldöntő népszavazás, a kollaboránsok megbüntetése, a kormány bizonyos dél-albániai területekre és a Dodekániszosz szigetcsoportra támasztott területi követelése, valamint „a hadsereg megtisztítása". Utóbbin a bábkormány fegyveres erőinek felülvizsgálatát, a partizánegységek leszerelését, s egy részüknek a királyi hadseregbe való betagolását értette. Október 23-án új kormány alakult, amelyben az EAM öt miniszteri és egy államtitkári pozíciót kapott.

Az EAM vezetői Casertában azért vállalták, hogy a birtokukban lévő erőt nem hasz- nájákfel a hatalom megragadására, mert nagyobb angolszász katonai erő megjelenésére, s kedvező megállapodásra számítottak. Hamarosan kiderült azonban, hogy osztagaikat szétszórják a felszabadító háborúban részt nem vett, 1944 tavaszán politikai tisztogatásnak alávetett emigráns katonai erők egységeiben, parancsnokaikat pedig leszerelik. Egyes ELASZ-osztagok ellenálltak a brit segédlettel megindult átszervezésnek, néhány egységük megjelent Athénben is. Churchill utasította Edent, hogy Papandreu kormányának támogatására haladéktalanul be kell vetni a brit katonai erőt.

1944. november 23-án Papandreu aláírta a valamennyi görög fegyveres erő feloszlatásáról szóló rendeletet, dejelezte, hogy ez egyes csapatokra nem vonatkozik. Az EAM áthidaló javaslatot tett, de nem volt teljesen ura saját erőinek. December 1-jén az EAM visszavonta minisztereit a kormányból, és 3-ára tiltakozó nagygyűlést hívott össze az Alkotmány terére. Athén néhány nap alatt csatatérré változott. A 33 napig tartó fegyveres harc a „kis", vagy „első" polgárháborúként vonult be a történelembe.

December 31-én az EAM és az angol parancsnokság tűzszünetet kötött, amely véget vetett a fegyveres cselekményeknek. Ugyanekkor tette le régensi esküjét Damaszkinosz érsek is. Január 2-án az Athén közelében fekvő Varkizában tárgyalás kezdődött a polgárháború végleges lezárásáról. 3-án hivatalba lépett a liberális irányzatú Nikolaosz Plasztirasz ezredes új kormánya. 4-én és 5-én az ELASZ minden egységét kivonta a fővárosból. A tárgyalás, amely többször is megszakadással fenyegetett, csak ajaltai nagyhatalmi konferencia nyomán vezetett megállapodásra. Churchill memoranduma alapján viszont ingatag egyezségrejutottak.

1945. január 12-én Varkizában aláírták a megállapodást. A kormány megígérte, hogy visszaállítja a szabadságjogokat, s hogy Athén és Pireusz kivételével feloldja az ostromállapotot. Mindkét fél vállalta, hogy szabadon bocsátja foglyait. Az okmány homályosan körülírt amnesztiát is tartalmazott. Elrendelte viszont az ELASZ tejes lefegyverzését, sorozott hadsereg fölállítását. A kormány ígéretet tett az államapparátus és a korábbi erőszakszervek megtisztítására. Kimondták, hogy legkésőbb 1945 végéig parlamenti választást rendeznek (ez később 1946 márciusára tolódott).

Avarkizai egyezmény hozzájárult a kormány konszolidációjához, anélkül, hogy a politikai légkör az országban enyhült volna. Ez előre jelezte, hogy a kényes stratégiai térségben fekvő balkáni ország, amely 1917-1945 között egy királygyilkosságot (1913), három trónfosztást (1917, 1922, 1924), hat államcsínyt vagy fegyveres hatalomátvételt (1922, 1923,1925,1933, 1935,1944) és három diktatúrát (1922,1925,1936) ért meg, egyelőre továbbra sem társadalmi és politikai erőinek megbékélése felé halad.

Törökország

Az Oszmán Birodalom végnapjai

Az 1880-as években az Oszmán Birodalom gazdasági kulcspozíciói fölötti ellenőrzés brit és francia kézbe került, de az 1890-es évtizedre a német (kisebb mértékben osztrák-magyar és olasz) bank- és kereskedelmi tőke is megjelent a birodalom területén. A századfordulón Németország – elsősorban az oszmán fegyverkezési piacon való előretörésével – mára birodalom tervszerű és kizárólagos alárendeésére tett határozott lépéseket.

A német expanzió fő eszköze – a hadiipar mellett – a vasútépítés volt. A Deutsche Bank 1902-ben megszerezte a koncessziót két hadászati fontosságú vasútvonal, az Isztambult Konyával összekötő anatóliai és a Szírián át Hedzsászba, illetve Moszulon keresztül Bászrába haladó bagdadi vasút megépítésére. A német tőke behatolt az infrastruktúra-építés más területeire is (kikötők, villamosítás, folyami és tengerparti közlekedés-szállítás), valamint bekapcsolódott állami és magánkölcsönök folyósításába.

Az első világháború kitörésekor a nagyrészt már modern német nehézfegyverekkel felszerelt oszmán haderőt Liman von Sanders német tiszti csoportja vezette. A német-török közeledést az 1914. augusztus 2-án megkötött titkos egyezmény tetőzte be. Október végén az Oszmán Birodalom – a fegyveres semlegesség pozícióját feladva – hadviselő féllé vált; sorsát végleg a központi hatalmakhoz kötötte.

Az 1909 áprilisában fegyveres felkeléssel hatalomra jutott Egység és Haladás Bizottság „erős emberei" – az ifjútörök triumvirátus: Enver, Talát és Dzsemál – a világháborús szerepvállalástól a birodalom megmentését és újjászervezhetőségét remélte, sőt a Kaukázus, a Krím és Turkesztán török nyelvű területeinek meghódításával minden realitást nélkülöző irredenta terveket is szőtt.

A háborúra felkészületlen oszmán haderő hadászatilag előnytelen, többfrontos hadviselésre kényszerült. A birodalom központi területeinek védelme miatt legfontosabb feladatnak a kaukázusi orosz „gőzhenger" megállítását, a Dardanelláknál felvonult brit-francia flottával szembeni harcot és a Gallipoli-félszigeten támadó brit expedíciós sereg feltartóztatását tekintették. A Közel-, és Közép-Keleten az oszmán-törökök két fronton: a Perzsa-öbölnél (Mezopotámiában) és a Szuezi-csatornánál vették fel a harcot az antant (brit) erőivel, de Romániában és Macedóniában, sőt az Osztrák-Magyar Monarchia oldalán még Galíciában is harcoltak oszmán egységek.

A Kaukázus vidékén 1915-1916-ban elért orosz hadi sikerek nyomán előállt fenyegetettséget az ifjútörök kormány az örménykérdés végleges megoldására használta fel.

Az örmény millet a 19. század elején még az oszmán hatalom iránti lojális felekezeti közösségnek számított, amelyet a Porta különleges bánásmódban részesített: 1863-ban szultáni rendelettel széles képviseletre támaszkodó örmény nemzeti alkotmányt hirdettek ki. A kaukázusi orosz hódítás és a liberális (nyugati) nemzeti elv hatására azonban – az 1870-1880-as években – az örmény „ébredő" (egyházi és kereskedő) elit is megalakította nemzeti mozgalmát. Legerősebb szervezete, az 1890-ben Tbilisziben létrejött Dasnak cutjun (Örmény Forradalmi Bizottság) forradalmi erőszakot hirdetett. 1894- 1896-ban az örmények lakta vidékeken véres zavargásokra került sor a muzulmán (török vagy kurd) és az örmény keresztény lakosság között. A Dasnak az ifjútörökök 1909-es hatalomrajutásáig együttműködött a mozgalommal, sőt 1914-ben erzerumi kongresszusán is az oszmán hatalommal szembeni lojalitásra szólította fel nemzettársait.

A törés 1914 végén, 1915 elején következett be, amikor Kelet-Anatóliában oroszbarát örmény felkelés robbant ki, s kudarcot vallott az Enver pasa által indított török offenzíva. A fanatikus (pán)török nacionalistákká átvedlett ifjútörökök az örménységet belső ellenségnek nyilvánították. 1915. április 24-én betiltották az isztambuli örmény szervezeteket, az örmény vezetők ezreit tartóztatták le, s gyilkolták meg. Egyidejűleg rendeletet adtak ki a kilikiai és a kelet-anatóliai (a valóságban a főváros és Izmír kivételével az egész) örmény lakosság kitelepítéséről Az örményeket a szíriai és mezopotámiai sivatagba deportálták; Deir esz-Zor haláltáboraiban s a halálkaravánokban (miként Franz Werfel AMusza Dagnegyven napja című regényében történelmi hitelességgel megörökítette) százezrek – főleg nők és gyermekek – lelték halálukat. Az örmény genocídium több mint egymillió áldozatot követelt. A hivatalos Törökország – az atatürki politikai cezúra ellenére – a mai napig nemjutott el az örmény holokausztbanjátszott oszmán-török felelősség beismeréséig, s a történtek hiteles feltárásáig.

Amikor 1916 elején az orosz csapatok elfoglalták Kelet-Anatólia nagy részét, az orosz Örményországból velük érkezett örmény légiók véres bosszút álltaka muzulmán lakosságon.

A hadműveletekkel párhuzamosan két-, illetve háromoldalú alkuk kezdődtek Anglia, Franciaország és Oroszország között az Oszmán Birodalom hábo>rú utáni felosztásáról 1915 márciusában London jegyzékben vállalta, hogy a közel-keleti brit-francia tervek megvalósulása esetén Oroszország ráteheti kezét a tengerszorosokra és magára Konstanti- nápolyra is (a Márvány-tenger nyugati partjával, Kelet-Trákiával és a Gallipoli-fél- szigettel együtt). Egy évvel később London és Párizs – a véglegesített brit-francia titkos paktum orosz jóváhagyásának ellentételezéseként – Oroszországnak juttatta a Fekete-tenger partvidékének Trapezunttól (Trabzontól) nyugatra elterülő sávját, Kelet- Anatólia örmények lakta részét, s attól délre Észak-Kurdisztánt is. Igaz, Oroszország egyidejűleg engedett a brit nyomásnak, s London javára lemondott az 1907. évi perzsiai brit-orosz érdekszféra-felosztás során létesített semleges perzsiai zónáról, illetve jegyzékben biztosította Párizst Elzász-Lotaringiára és a Saar-medencére formált igényeinek háború utáni támogatásáról.

Miután a harcokba az antant oldalán 1915 májusában belépő Olaszország is bejelentette igényét oszmán birodalmi területekre, 1917 áprilisában Saint-Jean-de-Maurienne- ben London, Párizs és Róma – megerősítve a Sykes-Picot-egyezményben foglaltakat – megegyezett a délnyugat-anatóliai Adalja/Antalja tartomány, a Dodekániszosz szigetek, Szmirna/Izmir körzete és a kis-ázsiai partvidék nagy részének Olaszországnakjut- tatásáról.

A kaukázusi fronton az 1917. októberi forradalom s Szovjet-Oroszország kiválása a háborúból elejét vette Kelet-Anatólia orosz megszállásának. Enver pasa azonban pántörök elvakultságában – a palesztinai frontról vonva el erőket – 1918 szeptemberében offenzívát indított Baku elfoglalására (ideiglenes sikerrel), de a központi hatalmak háborús vereségén ez már nem változtathatott.

Október elején a kilátástalan katonai helyzet Isztambulban kormányzati válsághoz vezetett. Talát pasa nagyvezír lemondott, s az új (liberális) kormány fegyverszünetet kért. Az ifjútörök triumvirátus leszerepelt tagjai német hadihajón külföldre szöktek; a feloszlatott Egység és Haladás más vezetőivel együtt távollétükben (1919. július) halálra ítélték őket. (Enver pasa 1921-ben Közép-Ázsiában a bolsevikok elleni harcokban esett el. Egy évvel később Talat pasát Berlinben, Dzsamált pedig Tbilisziben örmény merénylők gyilkolták meg.)

A fegyverszünetet 1918. október 30-án a Lemnósz szigeti Mudrosz kikötőjében kötötték meg. A britek által diktált feltételek súlyosak voltak: Isztambulnak ki kellett vonnia csapatait az arabok lakta tartományokból, Kilikiából és a Kaukázuson túli területekről; szövetséges megszállás alá kerülteka Dardanellák és a Boszporusz környéki erődítmények, a vasutak és a hírközlés, s az antantjogot formált arra is, hogy „a szövetségesek biztonságának veszélyeztetése esetén" megszálja a birodalom bármely, stratégiailag fontos pontját is. E felhatalmazásra hivatkozva a britek hamarosan ellenőrzésük alá vonták Moszul tartományt.

Az oszmán-török összeomlást látva, Elefteriosz Venizelosz görög miniszterelnök elérkezettnek látta az időt a görög nacionalisták régóta dédelgetett álma, a Kelet-Trákiát, az égei-tengeri partvidéket és szigetvilágot, s a Konstantinápolyt magába foglaló Nagy- Görögország-terv (Megalildea – Nagy Eszme) megvalósítására. Bár 1917-ben a szövetségesek Izmirt és Kis-Ázsiánake részét Olaszországnak ígérték, 1918. május közepén a görögök az antant engedélyével partra szálltak a többségükben görögök lakta Izmirben. Észak-Anatóliában a Trapezunt környékén élő görögök önálló „pontuszi köztársaság" megalapítására készültek, amely magában foglalta volna az egész fekete-tengeri partvidéket. A görögökhöz hasonló irredenta törekvésekkel léptek fel a Kaukázuson túli (jereváni) és a mészárlást túlélt törökországi örmények is.

A török többségű területek idegen uralom alá vetésével szemben a muzulmán török lakosság körében 1919 elején – Trákiától a kis-ázsiai és a fekete-tengeri partvidéken át Kelet-Anatóliáig – önvédelmi szervezkedés bontakozott ki. Elbocsátott katonákból, szegénylegényekből, parasztokból, s útonállókból szabadcsapatok alakultak. A városokban az önrendelkezés wilsoni elveire hivatkozva nemzeti jogvédő társaságok szerveződtek, a hadseregben pedig (szovjet-orosz mintára) katonatanácsok alakultak. Összefogásukat öntudatos és elszánt nemzeti politikai centrummá, illetve az antant seregeivel szemben ütőképes fegyveres erwé szervezésüket a hadsereg vezető beosztású tisztjei vállalták magukra, élükön az oszmán haderő legeredményesebb tábornokával, Musztafa Kemálpasával.

A nemzeti felszabadító háború (1919-1922)

1919. április végén Kemálta közrend helyreállítására Kelet-Anatóliába vezényelték. „Gallipoli hőse" azonban június végi amasyai felhívásában az antantot kiszolgáló isztambuli kormánnyal szembeni lázadásra szólított fel, majd kilépett az oszmán hadsereg kötelékéből.

1919 augusztusában a keleti tartományokjogvédő társaságainak erzerumi kongresszusa kiáltványt fogadott el. Ez deklarálta a fegyverszüneti határokon belüli, nemzeti határok sérthetetlenségét, másként fogalmazva: lemondott az arab többségű területek feletti uralomról A kongresszus a hatalom forrásává a népakaratot nyilvánította, s a török nemzet érdekeinek védelmére képtelen isztambuli kormány helyébe, Kemál elnökletével, képviseleti bizottságot – egyfajta árnyékkormányt – állított fel, amely az egy hónappal későbbi sivasi kongresszus felhatalmazása alapján hamarosan ellenőrzése alá vonta az antant csapatai által meg nem szállt területeket.

1919. október elején VI. Mehmed szultán új, a nemzeti mozgalommal együttműködő kormányt nevezett ki, amely az Ankarában székelő képviseleti bizottság követelésének engedve általános választásokat írt ki. A novemberi kétfordulós választásokon a nemzeti erők elsöprő győzelmet arattak. Az isztambuli parlament 1920. február közepén egyhangúlag elfogadta a Kemálék által kidolgozott nemzeti egyezményt, amelyben először szerepelt az ország megnevezéseként a Törökország (Türkye) szó.

A britek megpróbálták erőszakkal útját állni a nemzeti mozgalom térnyerésének. Március közepén megszállták a főváros stratégiai pontjait, feloszlatták a parlamentet, cenzúrát vezettek be, s megkezdték a kemalista politikusok letartóztatását. Válaszul az ankarai képviseleti bizottság ideiglenes nemzeti kormánynak nyilvánította magát, s megszakította a kapcsolatokat a Portával. Kemál a török nemzethez intézett szózatában szent háborúba szólította nemzettársait az ország függetlenségének megvédésére. Válaszul a megszálló erőket kiszolgáló szultán különbírósága távollétükben halálra ítélte Kemált és társait, a sejküliszlám -az iszlám törvények legfőbb őre, az oszmán állam főmuftja- pedig fetvát (bárki által végrehajtható ítélet) bocsáttatott ki a „lázadókkal" szemben. Ennek hatására országszerte a szultánhoz hű felkelések lobbantak fel, amelyek április második felében helyenként polgárháborúvá szélesedtek. A lázadókon és a britek által felfegyverzett kalifátusi hadseregen, amelyet a szultán küldött a nemzeti erők ellen, Kemálék az őket támogató szabadcsapatok bevetésével, illetve az ankarai mufti – 250 anatóliai muzulmán vallástudós által is aláírt – ellenfetvájának közzétételével kerekedett felül.

Április 23-án az ellenséges erőkáltal fenyegetett Ankarában összeült a nagy török nemzetgyűlés, amelyben a feloszlatott oszmán képviselőház 84 tagja is helyet kapott. Elnökévé Kemált választották meg, akinek így kezében összpontosult a törvényhozó és a szovjet mintára végrehajtó biztosok bizottsága névre keresztelt kormány elnökeként a végrehajtó hatalom.

1919. augusztus 10-én a porcelánjáról híres Sevres városában a szövetséges hatalmak Isztambulra megalázó békeszerződést kényszerítettek. A szultán kormánya elismerte az arab-keleti brit és francia népszövetségi mandátumokat, lemondott egyiptomi és szu- dáni jogairól, s hatalmas területveszteséget volt kénytelen elkönyvelni a töröklakta tartományokban is. Az (egykori) Oszmán Birodalom szinte egész európai része – Isztambul közvetlen környékének kivételével – Görögországhoz került. Szintén görög fennhatóság alá vonták Izmir környékét, a Dodekániszosz pedig az olaszok birtokában maradt. Franciaország megkaparintotta Kilikiát, s Anatóliában kiterjedt olasz, francia és brit érdekszférákat jelöltek ki. A tengerszorosokat megnyitották és nemzetközi igazgatás alá helyezték; visszaállították a kapitulációs rendszert, s megtiltották, hogy az isztambuli kormány a szövetségesek hozzájárulása nélkül külföldi koncessziókat bocsásson ki. Törökországra háborús jóvátételt róttak ki, közlekedését és pénzügyeit szövetséges ellenőrzés alá vonták, fegyveres erőinek létszámát pedig 50 ezer főre korlátozták. Keleten autonóm Kurdisztán és független Örményország megalakításáról intézkedtek.

A sevres-i békeszerződés hatályát Ankarában – magától értetődően – nem ismerték el; Musztafa Kemál erői tovább folytatták a nemzeti felszabadító háborút. 1920. szeptember és november között először az antanterők által magukra hagyott örményekre mértek csapást, akik a december 3-án megkötött gümüi (alexandropoli) békében kénytelenek voltak lemondani a Sevres-ben nekik ígért kelet-anatóliai megyék (Karsz és Ardahán) birtokáról. 1921. januárban, majd márciusban az Ismet pasa vezérkari főnök által vezetett kemalistaerők Inönünél (Nyugat-Anatóliában) kétszer is visszaverték a brit támogatással harcoló görög csapatokat, s augusztus végén, szeptember elején a Sakarya folyónál – a rendkívüli hatalommal felruházott Kemál főparancsnoklásával – megállították az Ankara ellen támadó görög seregeket is. A győzelemért a nemzetgyűlés mar- salli rangot és gázi (hős) címet adományozott Kemálnak.

A török nemzeti erők sikeréhez jelentős mértékben hozzájárult, hogy Szovjet-Oroszország 1920 júliusában előbb 400 kilogramm aranyat adott át Kemál kormányának (amit hamarosan nagy mennyiségű fegyver- és lőszerszállítmány is követett), majd 1921 márciusában barátsági és testvériségi szerződést kötött Ankarával. 1921 júliusában az olaszok kiürítették Adaját, s néhány hónappal később a francia kormány is – erőit szíriai pozícióira összpontosítva-feladta Kilikiát. 1922. augusztus végén a török csapatok általános ellentámadásba mentek át, szeptember elején elfoglalták Izmirt, majd az oszmánok ősi fővárosát, Bursát. Az október 11-én Mudanyában, a Márvány-tenger partján megkötött fegyverszünettel és a nemzeti erőkoktóber 29-i isztambuli bevonulásával teljessé válta kemalisták győzelme. November 1-jén Musztafa Kemál kormánya bejelentette a szultánság megszüntetését. Miután VI. Mehmed egy brit hadihajón elmenekült az országból, méltatlanná nyilvánították a kalifai tisztségre is; a nemzetgyűlés megfosztotta méltóságától, és kalifává unokaöccsét, a szabadelvű nézeteket valló Abdülmedzsidet választotta meg.

Az antant kénytelen volt érvényteleníteni a sevres-i békeszerződést, és 1922 novemberében Lausanne-ban ismét tárgyalóasztalhoz ült az ankarai kormánnyal. Nyolc hónapos kemény tárgyalások után 1923.július 24-én új békeszerződést írtakalá. Ez-bár szintén szankcionálta az arabok lakta területek leválását – helyreállította a török szuverenitást egész Anatóliában – beleértve az örmény- és kurdlakta területeket is –, Kilikiában, Izmir körzetében és a kis-ázsiai partvidéken, Kelet-Trákiában és a demilitarizált tengerszorosok vidékén. Ankara és Athén megállapodott a kis-ázsiai és a kelet-trákiai ortodox keresztény (kisebb részben török nyelvű), illetve a görögországi muszlim lakosság (akik között szin-

tén voltak görögül beszélők) kölcsönös kitelepítéséről. Moszul hovatartozásának kérdését a békekonferencia a Népszövetség hatáskörébe utalta (amely 1925-ben a tartományt az iraki brit mandátumhoz csatolta). A lausanne-i szerződés megszüntette a kapi- tulációs rendszert, az oszmán államadósságok Törökországra eső részét pedig az új török nemzeti terület arányában állapította meg.

Kemál Atatürk köztársasága (1923-1945)

1923. október 29-én a nagy nemzetgyűlés kikiáltotta a Török Köztársaságot, s ezzel napirendre kerülhetett a nemzeti és polgári átalakulás, azaz az európai centrum fejlődéséhez való török felzárkózás programjának megvalósítása. Ez 1938-ig el- i választhatatlanul összefonódott a köztársaság elnöke, Kemál Atatürka nevével. A győztes nemzeti felszabadító háború energiáit Kemálnak sikerült a polgári forradalom feladataira, a gazdasági és társadalmi viszonyok – rendkívüli társadalmi áldozatokkal járó – modernizációjára, a politikai intézményrendszer gyökeres átalakítására s talán legfőképpen a szokások, a mentalitás megváltoztatására irányítania.

A Kemált támogató képviselők csoportjából 1923 szeptemberében megalakult Köztársasági Néppárt (KNP) jelvényében hat nyíl szimbolizálta a kemalizmus fő elveit: republikanizmus (monarchia helyett köztársaság), nacionalizmus (birodalmiság helyett nemzeti elv), popularizmus (népiség, népfelségelv), szekularizmus (a muzulmán egyház és vallás elválasztása az államtól), etatizmus (az állam sokoldalú kezdeményező és szervező szerepe a reformok terén), revolucionizmust (az átalakulás forradalmi üteme).

A KNP nem lehetett nyugat-európai típusú választási párt. Centralizált felépítésű, „élcsapat"jelegű állampártként működött, amelynek mintájául leginkább a szovjet bolsevik és az olasz fasiszta párt szolgált, aminek látványos kifejezője volt a Kemál személyét övező kultusz. Két rövid periódusban működött ugyan a török parlamentben ellenzéki (vagy inkább egy második) párt is – 1924 novembere és 1925 júniusa között a Haladó Köztársasági Párt, 1930. augusztustól novemberig pedig a Szabad Köztársasági Párt –, miután azonban mindkettő (legalábbis Kemál véleménye szerint) a rendszer ellenségeinek gyűjtőtáborává vált, néhány hónap múltán feloszlatták őket. Kemál a Néppártra és a hozzá feltétel nélkül lojális nemzetgyűlésre támaszkodva autoritárius kormányzást vezetett be, csírájában elfojtva minden ellenzéki szervezkedést.

Az egységes török nemzetállam megszilárdításával szemben a legnehezebben kezelhető kihívást a kurdkérdés jelentette. „Megoldása" érdekében a Török Köztársaság időnként az ifjútörököknek az örményekkel szembeni módszereihez nyúlt.

A kurd törzsi nacionalista elit Kurdisztán felosztását – Lausanne-ban Törökország, Irak és Szíria között – a Kemál által a felszabadító háború éveiben egekig magasztalt török-kurd testvériség elárulásának tekintette. Az egymást követő kurd felkelések (19201921, 1924-1925, 1930, 1936-1938) megrendítették a köztársasági rendszert. 1937- 1938-ban a török hadsereg a légierő és a tüzérség bevetésével kegyetlen megtorló hadjáratot indított a kurd falvak és városok ellen. A „belső függetlenségi háború" – miként hivatalosan emlegették – valóságos népirtássá fajult: több ezer kurd férfi, nő és gyermek esett áldozatául. Dersim környékéről tömegesen deportálták a kurdokat Közép-Anató- lia törökök lakta vidékeire. A kurd nyelv használatát megtiltották, sőt még a „kurd" és „Kurdisztán" szóhasználatért is büntetés járt.

A szekularizációs program jegyében a nemzetgyűlés 1924 novemberében viharos vita után elfogadta a kalifátus eltörléséről szóló törvényt. Száműzték az Oszmán-ház tagjait, megszüntették a sejküliszlám intézményét, kisajátították az egyházi alapítványi birtokokat, s kivették az ulémák kezéből a közoktatást és a bíráskodást. A következő évben ra-

dikálisan csökkentették a muzulmán klérus létszámát, feloszlatták a dervisrendeket, majd 1928-ban törölték az alkotmányból az iszlám államvallásjellegét.

A szekularizáció azonban – a Kemálnak mintául szolgáló francia republikanizmussal ellentétben – nem jelentette azt, hogy a köztársasági Törökországban a vallás a magánélet szférájába került. A kemalizmus, kiszabadítva az államot a muzulmán klérus alárendeltségéből, a muzulmán vallást egyesítette a nemzettel, s azt a nemzeti önazonosság elválaszthatatlan részévé tette. A lakosságcserék után 99 százalékban muzulmán – háromnegyed részben szunnita, negyedrészt síita (alavita) – Törökországban a törökség egyben muzulmán hitűségetjelentett, és viszont. Az iszlám elhagyása (például keresztény hitre térés) a török nemzet elárulásával volt egyenértékű. Ez (is) a magyarázata annak, miért nem volt hajlandó elismerni a kemáli Törökország a muzulmán kurdok nemzeti különállását, s tekintette őket – nyilvánvaló nyelvi-kulturális különbözőségük ellenére – a török nemzethez tartozó „hegyi törököknek".

Az 1920-as években páratlan ütemben kezdődött meg a világi oktatási rendszer kiépítése. A költségvetés példátlanul magas hányadát (1930-ban 30 százalékát) fordították az oktatásügyre. A latin betűs írásra való áttérésnek döntő szerepe volt abban, hogy a felnövekvő generáció számára a megtagadott oszmán múlt „végképp eltöröltessék". Az egyetemi reform keretében újjászervezték az isztambuli egyetemet, s Ankarában új egyetemet alapítottak. A török mindennapok kereteit „európaizáló" reformok sorátvezették be: a nemzetközi időszámítást, a 24 órából álló napot és a decimális mértékrendszert. Munkaszünetté nyilvánították a vasárnapot, betiltották a muzulmán török férfiak hagyományos fejfedője, a fez viselését és kötelezővé tették a kalap használatát. Törvényt hoztak a családi névről, eltörölve minden, az oszmán múlthoz kötődő címet és méltóságot; az állampolgároknak vezetéknevet kellett választaniuk. Kemál ekkor kapta az Atatürk („minden törökök atyja") nevet.

Ajogrendszer laicizálása és az európai normákhoz igazítása céjából 1926-tól svájci, német és olasz minta alapján új polgári, büntetőjogi és kereskedelmi törvénykönyvet vezettek be. Eltörölték a többnejűséget, legalizálták a válást, és a választójogi törvény

  1. es módosításával a nők számára is szavazati jogot biztosítottak.

A radikális reformprogram sikere lehetetlen lett volna a török társadalom több mint háromnegyedét képviselő parasztság támogatása nélkül. Ezért 1925-ben eltörölték az adóbevételek 40 százalékát kitevő tizedet, s pótlására új – főként a városi lakosokat, illetve a nagy- és középbirtokosokat terhelő – adófajtákat vezettek be. Az agrárreform keretében az állam mintegy egymillió hektár földet osztott szét a szegényparasztoknak.

A török állam kulcsszerepet vállalt a modern ipari és bankszektor, valamint a korszerű infrastruktúra megteremtésében. A nemzeti ipart 1924-től magas behozatali vámokkal védték. Az 1927-es izmiri gazdasági kongresszus döntései nyomán a hazai magántőke beruházásait adómentességben és ingyenes földjuttatásban részesítették, s a török vállalkozók az újonnan alapított állami bankoktól rendkívül előnyös feltételekkeljutottak hitelhez. A tőkeigényes, importhelyettesítő beruházások fele így közvetlen állami forrásokból valósult meg. Az 1934-1939-es, szovjet mintára bevezetett – s részben a Szovjetunió által folyósított 10 millió dolláros hitelből finanszírozott – ötéves gazdaságfejlesztési terv eredményeként létrejöttek a kor színvonalán álló török nyersanyag-feldolgozó ipar alapjai.

A két világháború közötti évtizedekben Ankara külpolitikája ajószomszédi kapcsolatok megteremtésének és Törökország semlegessége biztosításának jegyében fogant. Az antant által szorongatott nemzeti erők elszigeteltsége először a Szovjet-Oroszországgal 1921-ben megkötött barátsági szerződéssel enyhült. 1925-ben a két ország semlegességi és megnemtámadási egyezményt kötött. Kemál Atatürk kormánya, lemondva a területi revízióról, kétoldalú megállapodásokban rendezte viszonyát valamennyi szomszédjával. 1932-ben Törökországot felvették a Nemzetek Szövetségébe.

A harmincas évek közepén Ankarának kezdeményező szerepe volt a Törökországot, Görögországot, Romániát, valamint Jugoszláviát tömörítő Balkán-szerződés megkötésében (1934), amely a bolgár területi revíziós szándéknak, illetve a földközi-tengeri olasz fasiszta expanziónak volt hivatva útját állni. Hasonló céllal köttetett meg 1937-ben Teheránban Törökország, Irán, Irak és Afganisztán között az ún. szaadabádi szerződés is. 1936júliusában – török kezdeményezésre – módosították a lausanne-i békeszerződésnek a tengerszorosok használatára vonatkozó szabályait: a montreux-i szerződés felhatalmazta Ankarát, hogy a demilitarizált övezetbe katonaságot vezényejen, s a vízi út védelmére erődítéseket építsen.

Az 1939. augusztusi Molotov-Ribbentrop-paktum fenyegetésének ellensúlyaként Törökország nem hadviselő státuszát fenntartva októberben kölcsönös segítségnyújtási egyezményt kötött Franciaországgal és az Egyesült Királysággal. Ennek a Balkánt megszálló náci Németországhoz való kényszerű közeledése után (1941) sem fordított hátat. A britek továbbra is ellátták Törökországot katonai felszereléssel és nyersanyagokkal, s Ankara nem engedte át területén a tengelyhatalmak csapatait. Igaz, ugyanakkor Németországba irányuló krómszállításait csak 1944 májusában volt hajlandó leállítani. Ugyanazon év augusztusában a török kormány megszakította diplomáciai kapcsolatait Berlinnel, majd 1945 februárjában-azország ENSZ-felvételeérdekében – hadat üzent Németországnak.