Ugrás a tartalomhoz

20. századi egyetemes történet – I. Európa

(2005)

Osiris Kiadó

KÖZEP- ES KELET-EUROPA ORSZÁGAI A KÉT VILÁGHÁBORÚ KÖZÖTT

KÖZEP- ES KELET-EUROPA ORSZÁGAI A KÉT VILÁGHÁBORÚ KÖZÖTT

Lengyelország, Románia, Jugoszlávia, Csehszlovákia, Bulgária, Albánia – Palotás Emil

Az államrendszer átalakulása az első világháború után

Az első világháború befejeződését követő néhány hónap alatt nagyobb változás történt Közép- és Kelet-Európa politikai térképén, mint a megelőző száz évben összesen. A Balkánon mára 19. században alakultak nemzeti államok, de a térség nagyobbik felét uraló soknemzetiségű Habsburg Monarchia és a cári Oroszország a világháborúig sikerrel ellenállt a nemzeti mozgalmak nyomásának. A radikális változás az 1917. évi oroszországi forradalmakkal kezdődött és a Habsburg Birodalom felbomlásával zárult.

1918. október 28-án Prágában kikiáltották a Csehszlovák Köztársaságot. Novemberben Lengyelország több pontján látott hozzá egy-egy kormány az évszázadnál hosszabb ideje szünetelő lengyel államiság újjászervezéséhez. Ugyancsak 1918 novemberében az észtekés a lettek a német kapituláció hatására újból kinyilvánították függetlenségüket, amit az orosz forradalmat követően egyszer már megkíséreltek. December elsején az egységes délszláv (szerb-horvát-szlovén) királyság megalakulását hirdette ki a szerb ré- gensherceg. Ugyanekkor Gyulafehérváron tömeggyűlésen jelentették be Erdély egyesülését a román királysággal. Az orosz birodalomról leszakadt litvánok is megalakították nemzeti kormányukat. A régióban az államok új rendszerének körvonalai bontakoztak ki

Az önállósulási szándék kinyilvánítását a régi keretek tejes széthullása közepette nem volt nehéz megtenni. Jóval nagyobb erőfeszítést követelt a deklarált államok tényleges megteremtése. A gyakran spontán szerveződő új kormányok első gondja a lehető leg-

nagyobb területállomány biztosítása, illetve megszerzése volt. A nemzeti-területi elhatárolódás már jóval az állami szerveződés előtt konfliktusokhoz vezetett a közép- és kelet-európai nemzeti mozgalmak között.

Az országhatárok kijelölésében a győztes antantnak volt döntő szava. A békeszerződésekben a nyugati hatalmak saját érdekeik szerint húzták meg az új keleti határokat. Döntéseikkel egyedül Csehszlovákia lehetett maradéktalanul elégedett. A nagyhatalmi diktátumoknak teljesen kiszolgáltatva csak a vesztes országok (Bulgária, Magyarország) voltak. A többiek mind megpróbálkoztak területszerző óhajaik kielégítésével, olykor az antant akaratával vagy szomszédaik fegyveres ellenállásával is dacolva. Romániának és Lengyelországnak csaknem tejesen sikerült megvalósítania expanziós céjait. Viszont a Szerbia jogán magát igazán győztesnek érző új délszláv államra területi kérdésekben nagy csalódás várt.

Az átalakulás formájának kialakításánál fontos szerep jutott a belső tényezőknek. Az integrációs erők diadalaként addig nem ismert állami képződmények születtek. Ilyen volt a csehek és a szlovákok első közös állama, valamint a három délszláv nemzet egységét kifejező ún. SZHSZ állam. A jugoszláv eszme százados előzmény után lett valósággá, a csehszlovakizmus viszont a világháború idején került előtérbe a nyugatra emigrált cseh polgári politikusok tevékenysége nyomán.

Csehszlovákia születésekor az államterület a többi közép- és kelet-európai országhoz képest könnyen alakult ki a három volt osztrák örökös tartományból, Csehországból, Morvaországból és az osztrák Sziléziából, valamint a magyar Felvidékből és a Ruszinsz- kónak nevezett kárpátajai területből. A határok miatt Prágának nem valamely szomszédjával támadt igazi nehézsége (ha a Tesin-vidék hovatartozásával kapcsolatos, nem túlzottan jelentős cseh-lengyel nézeteltéréstől eltekintünk), hanem éppen saját polgáraival. A nyugati és az északi peremvidékek kompakt német lakossága nem kívánt az új államhoz tartozni, hanem deklarálta csatlakozását Németországhoz (illetve utóbb Ausztriához). Noha ez nem bizonyult megvalósíthatónak, a Szudéta-vidék problémája súlyos gondként végigkísérte az első köztársaságot.

A létezése első évtizedében Szerb-Horvát-Szlovén Királyságnak nevezett délszláv államalakulat két korábbi független országból: a közvetlenül a világháború előtt déli irányban már jelentősen terjeszkedett Szerbiából, Montenegróból és a volt Habsburg Monarchia különböző részeiből alakult ki. Utóbbiakhoz tartozott Bácska a Bánság nyugati részével, Horvátország, a szlovének lakta Krajina, valamint Dalmácia és Bosznia. Az SZHSZ állam megalakulásakor minden szomszédjával komoly területi vitái támadtak. Ezért kénytelen volt átengedni Romániának a Bánság keleti felét, Ausztriának a szlovének lakta vidék északi részét, az olaszoknak pedig Isztriát és Dalmácia bizonyos területeit. így az államnak nevet adó nemzetek egy része az új egységállam határain kívül maradt.

Nehezen született újjá Lengyelország is. Határai a felosztások előtti állapothoz képest erősen megváltoztak. Ide került a volt Orosz-Lengyelország, valamint Galícia egésze és a volt Porosz-Lengyelország nagyobbik fele (egy korridor révén kjárattal a Balti-tengerre). Felső-Sziléziát viszont az1921. márciusi népszavazás után (amelyet a városokban a németek, a falvakban viszont a lengyelek nyertek meg) a Népszövetség négyes bizottsága felosztotta Németország és Lengyelország között. így Felső-Szilézia déli és délkeleti része, a szénbányák 91 százaléka Lengyelországhoz került. Miközben az új állam nyugaton kisebb lengyelek lakta területeket veszített, keleten kiterjedt fehérorosz és ukrán vidékeket kebelezett be, Litvánia egy részével együtt. Az 1921-ig elhúzódó területszerző háborúk eredményeként Lengyelország európai középhatalommá vált, amely területével és lakosságának számával kiemelkedett a régió kisállamai közül. Lengyelország megnőtt területét leginkább Nagy-Románia közelítette meg. A régi királyság több mint duplájára nőtt Erdély, a Partium, Észak-Bukovina és Besszarábia bekebelezésével.

Bulgáriátjelentős területveszteség érte az ország nyugati és déli részein. Fájdalmasan érintette, hogy a békeszerződés megfosztotta az országot az Égei-tengerre nyíló, röviddel korábban megszerzett kjáratától. Albánia csak a világháború után kezdte el önálló létét, bár függetlenségét már 1912-ben meghirdette. A szakadatlan háborús körülmények miatt azonban nem sikerült államiságát konszolidálni.

Az így megszületett, illetve megnagyobbodott államokat létrehozóik nemzetállamként propagálták, s az átalakulást igazságos nemzeti forradalom diadalaként tüntették fel. A nemzetállami szólamok homogén etnikai szerkezetet sugalltak. A valóság azonban egészen más volt. Csehszlovákiában az államalapítók azzal érveltek, hogy a két nyugati szláv nép voltaképpen mindig egyetlen nemzetet alkotott. (Ezvolta„csehszlovakizmus", a két világháború között terjesztett hivatalos ideológia.) Az új állam azonban tarka képet mutatott; a lakosság legalább egyharmada nemzeti kisebbségekhez tartozott. Közöttük volt 3 millió német, háromnegyed millió magyar, közel félmillió ruszin (ukrán).

Az új jugoszláv állam hivatalos doktrínája szintén egységesnek tüntetett fel két rokon szláv népet. E „szerb-horvát" nemzetet éles ellentétek választották ketté, még mielőtt az anticipált egység létrejöhetett volna. De a szerbek és a horvátok együtt is csak a népesség 74 százalékát tették ki. Rajtuk kívül az SZHSZ királyságnak 1 millió szlovén, fél-fél millió német, magyar és albán, valamint jó félmillió egyéb nemzetiségű lakosa volt. A keletre terjeszkedő lengyel állam polgárainak 30 százaléka tartozott a nemzetiségekhez. Ebből 4 millió volt a rutén (ukrán), 2 millió (nemzetiségként számon tartott) zsidó, 1-1 millió fehérorosz és német. Míg korábban Órománia nemzetileg valóban homogén volt, a háború utáni Nagy-Románia erősen megnőtt lakosságának több mint egynegyedét kisebbségiek tették ki. Ebből 9 százalék, másfél millió magyar volt. A régióban 22-24 millió ember, az összlakosság negyede tartozott valamelyik nemzeti kisebbséghez. Viszonylag homogénnek csupán Bulgáriát, illetve két balti országot, Észtországot és Litvániát tarthatjuk, mivel itt a nemzeti kisebbség aránya messze alatta maradt az összlakosság ötödének.

A térségbeli radikális átalakulás nyomán magyarok, albánok, szlovének stb. nagy tömegei kívül rekedtek az újonnan húzott nemzeti határokon. Albán és magyar vonatkozásban ez az ország lakosságának harmadát, a szlovének esetében csaknem ugyanennyit érintett. Ha a macedóniai szlávokat e korban még a bolgár nemzethez sorojuk, akkor Bulgáriában is csupán a nemzet harmada élt.

A nemzetiségi (kisebbségi) kérdés a két világháború közti időszakban a társadalmi-politikai feszültségek forrása maradt. A nemzeti elnyomás nem szűnt meg az államszerkezet változásával; sokszor csupán az elnyomók és az elnyomottak cseréltek szerepet. Korábbi történelmi igazságtalanságokjóvátétele címén az új uralkodó nemzeti elitek lényegében ugyanolyan igazságtalanságokat követtek el, legfejebb megváltozott előjellel. A tudatosan szított nacionalista és irredenta szenvedélyek kedvező táptalajul szolgáltak a retrográd politikai törekvésnek.

A világháborút követő első évek további sajátossága a nagy tömegmozgalmak jelentkezése volt. Ezek legtöbbször a szociális-gazdasági bajok és elégedetlenség talaján bontakoztak ki. A spontán forradalmi erjedés különféle megnyilvánulásai nem veszélyeztették a mindenütt érvényesülő, alapjában nyugati mintájú polgári-alkotmányos berendezkedést. A szovjet-orosz példát követő tanácsmozgalom – Magyarországtól, valamint a halvány lengyel kísérlettől eltekintve – csak a Baltikumban jelent meg, s csupán átmeneti sikert ért el.

Politikait ársadalmi reformok az 1920-as évek elején

A megszilárduló polgári rendszerek Magyarországtól északra mindenütt felszámolták a monarchiát. A köztársaság kikiáltásával az új államok berendezkedésük minden elemét maguk választhatták meg. A demokratizálásjegyében eltörölték a nemesi címeket és születési előjogokat. Alkotmányban rögzítették a parlamentáris demokrácia működésének szabályait, s kiszélesítették a választójogot.

Valamennyi köztársasági alaptörvény biztosította a törvényhozás elsődlegességét a végrehajtó hatalommal szemben. A monarchiákban szűkítették ugyan a korábbi királyi kiváltságokat, s erősítették a parlament funkcióit, deavégrehajtó hatalmat kézben tartó uralkodó túlsúlya ettől még megmaradhatott. A törvényhozás funkcióit egykamarás parlamentek látták el, csupán Lengyelországban és Csehszlovákiában hoztak létre második kamarát, Románia pedig megőrizte korábbi kétkamarás rendszerét. A felsőházak kompetenciája azonban mindenütt korlátozott maradt.

A politikai reformokkal egyidejűleg lényeges szociálpolitikai intézkedéseket hoztak. A háború után kiépítették az állami munkásvédelem és a társadalombiztosítás átfogó rendszerét. A korábbi önsegélyezés mellett az északi régióban bevezették az ipari munkások kötelező betegségi, baleseti, rokkantsági stb. biztosítását s az öregségi nyugellátást.

Legnagyobb jelentőségű a földreform volt, amely átalakította a népesség nagy többségét alkotó parasztság helyzetét és az egész korábbi anakronisztikus társadalmi szerkezetet. A kormányok, mindenütt érzékelve a tömegnyomást, mára nagy átalakulás első pillanatában, 1918 végén elszánták magukat a földtulajdonviszonyok demokratizálására. A rendszerint deklaratív első törvényt kevés helyen követték azonnal tettek; a tényleges földosztás végrehajtása sokáig elhúzódott.

Jugoszláviában az új hatalomra helyenként valóságos feudális viszonyok felszámolása várt (Boszniában, részben Dalmáciában). Északon a földreformtörvények a Habs- burg-monarchiától örökölt hagyományos nagybirtokrendszert likvidálták. Összességében a két világháború közti időben közel 2,5 millió hektár föld cserélt gazdát; 650 ezer család jutott tulajdonhoz. A régi nagybirtok gyakorlatilag eltűnt. A volt földesurak kártérítés kaptak. Az agrárátalakulás negatív velejárójaként a földterület szétaprózódott. Eközben jelentős rétegek maradtak föld nélkül vagy nyomorogtak a megélhetést nem biztosító törpeparcellákon.

Hasonlóan radikális volt a bolgár földtörvény, amely az 50 hektár feletti birtokok felszámolását írta elő. Itt az agrárkérdés hagyományos kelet-európai formájában már korábban sem létezett; latifundiumok Bulgáriában soha sem voltak. A háború után kormányra került parasztpárt egalizáló buzgóságában a zsírosparasztságot is korlátozni akarta.

A Jugoszláviáéhoz hasonló szerkezeti változás következett be Romániában, ahol 6 millió hektár földet osztottak fel; ebből 1,4 millió parasztcsalád jutott új tulajdonhoz. A Regátban ekkor vált uralkodóvá a parasztbirtok. A gyökeres átalakulás ellenére az agrárkérdés Romániában sem oldódott meg: a paraszti gazdaságok háromnegyedének az önálló létezéshez szükséges minimumnál kevesebb föld jutott. Még rosszabb helyzetben volt 700 ezer föld nélkül maradt parasztcsalád. A földbirtokosok kártalanítását az állam magára vállalta, a parasztok pedig az állam adósai lettek.

Csehszlovákiában és Lengyelországban, ahol jelentős volt a nagybirtok, sőt azon belül a latifundiumok súlya és szerepe, a birtokos osztályok erejéből jóval mérsékeltebb átalakulásra futotta. Az 1919-ben elfogadott kerettörvény Csehszlovákiában viszonylag radikálisnak mondható, hiszen előírta a nagybirtokok 150 hektár feletti részeinek kisajátítását. Végrehajtása soha nem fejeződött be. Az agrárreform mérsékelt jellegét erősítette a kártalanítás magas összege, amit a parasztság bankhitelekből teljesített, belátható következményekkel. A régi birtokrendszer még több maradványa őrződött meg Lengyelországban, ahol az agrárprobléma különösen élesen jelentkezett a latifundiumok elterjedtsége és a földnélküliek óriási tábora miatt. Még a birtokos parasztoknak is csupán 16 százaléka rendelkezett a megélhetéshez elegendő földdel. A reform két évtizede alatt a nagybirtokok területének alig több mint egynegyedét sajátították ki, összesen 8 millió hektárt.

Az agrártörvénykezésnek szinte mindenütt nemzetiségi éle is volt. Az új „nemzetállamok" kihasználták a lehetőséget az idegen nemzetiségű nagybirtokos osztályok gazdasági hatalmának gyengítésére vagy megszüntetésére. Így mértek csapást az erdélyi, a szlovákiai és a jugoszláviai magyar nagybirtokra. A Baltikumban az állam alapítóka földreformokkal tulajdonképpen a német (és részben orosz, részben lengyel) birtokosokat számolták fel. A nemzetiségi diszkrimináció jellegzetes példája Románia, ahol a besszarábiai orosz földtulajdonosok mindössze 25 hektárt, ókirályságbeli román sorstársaik viszont 500 hektárt tarthattak meg maguknak.

A gazdasági válság hatása és a társadalmi viszonyok alakulása

Új életüket a közép- és kelet-európai országok sokéves háborús megpróbáltatások után, a tejes gazdasági kimerültség közepette kezdték el. Nehézségeiket fokozta a nagy átalakulással együtt járó zűrzavar: az újraszabott határok századok során kiépült gazdasági kapcsolatokat romboltak szét, illetve korábban kapcsolatban nem álló területeket egyesítettek; a pénzrendszert is az alapoktól kellett újjászervezni, ráadásul gyorsan mélyülő infláció közepette.

A gazdasági-pénzügyi válságból egyedül Csehszlovákia volt képes önerőből kilábalni. A többi ország csak külföldi kölcsönök segítségével tudott úrrá lenni a hosszan elnyúló krízisen. Az államháztartás rendbetétele mellett a gazdaság fejlesztéséhez szintén külső tőkére volt szükség. Az 1920-as évek gyors kibontakozását a viszonylag nagy mennyiségben beáramló nyugati kölcsöntőke segítette. Az évtized derekától valamennyi országban fellendülés kezdődött, amiben a kedvező agrárárak is közrejátszottak. Növekedtek az ipari termelési mutatók, s bővült a külkereskedelem. Ám a növekedés még e kedvező években sem volt átütő erejű; a gazdasági szerkezet modernizációja lassan haladt előre. A fellendülést hamar megtörte az évtized végén kibontakozó gazdasági világválság.

A korábban ismeretlen mélységű és elhúzódó válság először a mezőgazdaság értékesítési válságában jelentkezett. Az eladhatatlan készletek felhalmozódása árzuhanáshoz vezetett. A gabonaárak az 1930-as évek derekáig a válság előtti harmadát-felét tették ki. Sok (főleg új) paraszti gazdaság tönkrement.

A válság az iparban differenciáltabban jelentkezett. A helyzet ott vált súlyosabbá, ahol az ipari kapacitások fejlettebbek voltak (pl. Csehszlovákiában, amely fokozottabban volt külpiacokra utalva). Mivel a balkáni országokban az ipari termelés addig sem elégítette ki a hazai igényeket, visszaesése nem volt jelentős és rövidebb ideig tartott. Az agrár- és ipari válságot pénzügyi és hitelválság tetézte. Elkerülhetetlenné vált az állam radikális beavatkozása a gazdasági folyamatokba. Legfontosabb a kötött devizagazdálkodás

bevezetése volt, ami a közelmúltig fennmaradt. Fokozottabb védelemre szorult a hazai piac is; az exportot állami eszközökkel ösztönözték. A válság és depresszió után fellendülés következett, ám ez szintén rövid életűnek bizonyult és még az előző évtized fejlődési intenzitását sem mindenütt érte el.

A korszakban a mezőgazdasági termelés mennyisége számottevően emelkedett, főként a művelésbe vont területek növelése, s kevésbé a korszerűsítés révén. Az eredmény azonban nem volt kielégítő'a népesség gyors szaporodásával összevetve. Becslések szerint a régióban az egy főrejutó agrártermelés inkább csökkent a két világháború között.

A kormányok mindenütt nacionalista gazdaságpolitikát folytattak, ami a belső piac fokozott védelme mellett elsődlegesen az önállóság garanciájának számító iparfejlesztésére irányuló törekvésekben mutatkozott meg. Itt gyors előrehaladást lehetett remélni, hiszen a gazdasági szerkezetben az ipar részaránya (Csehszlovákia kivételével) csekély volt. A növekedést azonban korlátozta az országok belső helyzete, és az, hogy a mérsékelt növekedés miatt a nemzetközi piacok nem tágultak. A gazdaság legdinamikusabb ágazatává még így is az ipar vált. Növekedésének üteme némileg meghaladta az európai átlagot, de a fejlett nyugati országokkal szembeni elmaradottsága sem csökkent. Csupán a balkáni országok produkálhattak látványos eredményeket, mivel ott az ipar kezdetleges szinten állt, s a csekély beruházás is nagy előrelépésnek számított.

A régiónak az első világháború előtti évtizedekre jellemző gyors ütemű fejlődése a két háború közti időszakban nem folytatódott. Ennek oka a gyenge belső felhalmozási képesség mellett abban keresendő, hogy a stagnáló világgazdasági periódusban a közép- és kelet-európai országok sem voltak képesek lendületes átalakítást végrehajtani. Továbbra sem került sor átfogó iparosításra, így a társadalom modernizációja a legtöbb országban váratott még magára.

A társadalmi struktúra sajátosságait illetően Csehszlovákiában a modern kapitalizmusra jellemző nagytőke és nagyszámú, tagolt munkásság alkotta a Nyugat-Európához közelítő' társadalomszerkezeti modell két alapvető elemét. Ezt meglehetősen széles polgári középrétegek, modern értelmiség és a földreform következtében számában némileg megerősödött birtokos parasztság egészítette ki. A legfontosabb háború utáni változásnak az arisztokrácia addigi túlnyomó szerepének megszűnését, a nagypolgárság gazdasági és politikai vezető szerepét tekinthetjük. A hatalmas ipari termelést, a fejlett hiteléletet és külkereskedelmet szűk tőkés csoport tartotta közvetlen ellenőrzése alatt. A számszerűen legnagyobb osztály, az ipari proletariátus aránya a lakosságon belül a két világháború között meghaladta az egyharmadot. Ez a munkásság nemcsak létszámával, hanem magas szakmai képzettségével és erős szervezettségével is különbözött a kelet-európai átlagtól. Az új államot nagy regionális eltérések jellemezték. Cseh- és Morvaország gazdasági színvonalától jóval elmaradt Szlovákia, ahol a lakosság foglalkozási megoszlása a kelet-közép-európai agrártársadalom jellegzetes képét mutatta.

Lengyelországban is erősödött a polgárosodás, de sok vonás fennmaradt a régi nemesi társadalomból. A földreform érzékeny csapást mért a lengyel nagybirtokosságra, de a viszonylag mérsékelt és részleges reform miatt e réteg ereje csak meggyengült, s konzerválódtak a rendi-nemesi struktúra elemei. Az arisztokrácia megőrizte hagyományos különállását, s erős pozícióban maradt a helyi gazdasági és hatalmi életben, a központi kormányzat szintjén viszont engedni kényszerült.

A lengyel nagy- és középburzsoázia vékony réteget alkotott. A szűkebb nagytőkés elit több csoportra tagolódott. Felső-Sziléziában jórészt német vállalkozókból, a volt orosz lengyel országi részeken lengyel, s nem kis részben zsidó tőkésekből állott. Míg a

könnyűipar és a kereskedelem jórészt zsidó kézben összpontosult, a részben nemesi eredetű lengyel nagytőke a nagybirtok ipari üzemeiből fejlődött ki. A nemesi eredetű középosztály fennmaradását és erősödését a tisztikarban és az államapparátusban elfoglalt pozícióik tették lehetővé.

Romániában az agrárreform a lengyelországitól eltérően valóságosan megrendítette a korábban mindenható nemesi-földesúri osztály gazdasági pozícióit. A tulajdonviszonyok radikális megváltozásával a nagybirtok összezsugorodott, a szántóterületnek már alig több mint a tizede felett rendelkezett. A volt bojároknak nem csak gazdasági ereje csökkent, az új hatalmi rendszer aláásta addigi társadalmi-politikai hegemóniájukat is. A vezető eliten belül a román nemzeti burzsoázia megerősödésével kialakult a polgári elemek fölénye. A hivatalnoki-értelmiségi tábor hamarosan a politikai életben is befolyásos tényezővé emelkedett. Az 1920-as években a kormány jogi-adminisztratív eszközökkel támogatta a korábban gyenge nemzeti burzsoázia gazdasági hatalmának megalapozását; állami koncessziókkal, egyéb kedvezményekkel törekedett a külföldi érdekeltségek és a zsidó vállalkozók addigi túlsúlyának visszaszorítására.

Az úri középosztály előretörése, növekvő részesedése az államhatalmi pozíciókban és a korábban lenézett (gazdasági) pályák iránti fokozódó érdeklődése új formában vetette fel több országban a zsidó polgársághoz való viszonyt. A polgári középrétegek gondolkodását régóta erősen foglalkoztató zsidókérdés a világháború után – Romániában különben csak ekkor került sor a zsidók kései emancipálására-a gyakorlati politikának is állandó témája lett. Az intézményesített politikai antiszemitizmust illetően Románia, Lengyelország és Magyarország sok hasonló vonást mutatott.

A korszerűsödés kétségtelen jele volt, hogy Lengyelországban és Romániában erősen nőtt a városlakók és az értelmiségi foglalkozásúak száma. Becsült adatok szerint a városi kispolgárság együttes létszáma Lengyelországban a korszak végén megközelítette az 1 milliót, Romániában pedig a 3 millió főt. A tőkés fejlődés jellegzetes vonásaként tovább nőtt a városi proletár elemek száma és súlya. Ezzel együtt az ipari munkások és a bányászok milliós tömege elmaradt az agrárproletárok nagy száma mögött, az iparon belül pedig a kisipari és a gyári munkások aránya megegyezett. Romániában a gyorsan növekvő proletariátus a társadalom kis hányadát tette ki. Amíg Lengyelországban a keresők 17, Magyarországon 22, Romániában csupán 7 százaléka dolgozott az iparban.

Legsúlyosabb társadalmi konfliktusnak a parasztkérdés kiéleződése bizonyult. Az agrárviszonyok és a gazdaság fejlődéséből következett, hogy a paraszti lakosság aránya kiemelkedően nagy maradt (Lengyelországban az összlakosság kétharmada, Romániában háromnegyede), s helyzete sajátosan alakult. A falusi életmód és a kultúra színvonalának elmaradottsága miatt a birtokos parasztság is kisebbrendűnek számított a vele anyagilag azonos, vagy akár kedvezőtlenebb helyzetű városi polgárral vagy tisztviselővel szemben. Úr és paraszt megkövesedett ellentéte változatlanul áthatotta a lengyel, magyar és román társadalmat.

Más társadalmi szerkezettel találkozunk a balkáni országokban. A lakosság négyötödét itt még a parasztság tette ki, az uralkodó elit és a polgári középrétegek együttesen is csak a társadalom vékony felső részét, ahogy az már a világháború előtt kialakult. A hagyományosan két részből szerveződő uralkodó osztályon belül a kereskedők, az ipari vállalkozók és a gazdagparasztság felső rétege által alkotott polgári-tőkés elemmel szemben társadalmi-politikai értelemben az államapparátus és a hadsereg vezetőiből szerveződő hatalmi elit dominált. A háború utáni fejlődés erősítette ezt a megosztottságot. A középrétegek összefonódtak az uralkodó osztállyal.

A balkáni társadalom zömét változatlanul a 20. századi viszonyokhoz képest kevéssé differenciált paraszti tömegek képezték. A nagybirtokosság szétverésével az új Jugoszláviában a horvát-szlovén vidék a szerb mintához idomult: itt is kialakult a birtokos parasztság számbeli dominanciája. Sem itt, sem Bulgáriában nem a szélsőségek jellemezték a vagyoni szerkezetet. A gazdagparaszti birtok nem voltjelentős ésaföldnélküliek aránya sem volt magas a parasztságon belül. A balkáni falvak hallatlan elmaradottsága a kulturális és egészségügyi viszonyokban, valamint a lakás- és táplálkozási körülményekben is megmutatkozott.

A politikai struktúra változásai

1918 után a térség politikai-hatalmi viszonyaiban éppúgy kettősség érvényesült, mint a társadalmi átalakulásban. Érzékelhető volt a korszerűsödés, de sok helyütt érvényesült a hagyományok visszahúzó ereje. Másfelől az öröklött szociális és politikai ellentéteket tetézték az új államok szervi, születési hibái. Mindez közrejátszhatott abban, hogy a halmozódó politikai feszültségek kezelésében a hatalmi elit egy része mind kevésbé érezte alkalmasnak a kialakult demokratikus intézményi kereteket. A to- talitárius-tekintélyuralmi állam Európa-szerte szaporodó változatai vonzó mintákat követeltek kiút gyanánt. Csupán idő és alkalom kérdése volt, hogy mikor került sor a képviseleti demokráciák felváltására parlamentellenes, autoritatív berendezkedéssel. Bár voltak kísérletek totális diktatúra bevezetésére is, ám ezek a második világháborúig sikertelenek maradtak.

A régióban kivételes helyzetben volt Csehszlovákia, amelynek gazdasági erejét megalapozta, hogy örökölte a Habsburg-monarchia ipari-gazdasági potenciájának 70 százalékát, miközben a területből 21, a lakosságból 26 százalékjutott neki. Ez a kedvező indulás tette lehetővé a gyors normalizálódást követő intenzív gazdasági növekedést. Ipari kapacitása messze meghaladta a belső szükségleteket; az ország a térség vezető exporthatalmává nőtte ki magát. Politikai intézményrendszere nagyfokú belső stabilitást mutatott. Az 1920-ban elfogadott alkotmány – Kelet-Közép-Európában egyedülállóan – betű szerint érvényben maradt az első köztársaság bukásáig. A stabilitás és az új demokrácia szimbólumává nőtt az „államalapító" Tomás Masaryk – a köztársaság elnöke 1918-1935 között –, aki tekintélyét már az emigrációban megalapozta a függetlenségért vívott következetes harcával.

A cseh politikai elit magatartására sajátos kettősség volt jellemző. Szándékát, hogy modern és demokratikus államot teremtsen, ahol érvényesül minden polgár formálisjogi egyenlősége, ellensúlyozta törekvése, hogy az államot kifejezetten a cseh elem szolgálatába állítsa. A nemzetiségeket következetes állami diszkrimináció sújtotta. Ez a gazdaságpolitikától a közhivatalok betöltésén és a népszámláláson át az adópolitikáig megmutatkozott. Szlovákia iparát tudatosan visszafejlesztették, hogyjobban beilleszkedjen a Prága által kívánatosnak vélt országos munkamegosztásba.

A jórészt a háború előtti alapokon szerveződött cseh pártstruktúra nemzeti, de ezen belül társadalmi és ideológiai elvek szerint is erősen tagolt volt. A korszak első felében három nemzeti agrárpárt (cseh-német-magyar), három szociáldemokrata és (klerikális) néppárt működött. Az utóbbiak között a cseh és magyar mellett különösen a szlovák volt jelentős. A cseh pártok közül az agráriusok voltak centrumhelyzetben. Szervezetük a tulajdonos parasztság széles gyűjtőmedencéjét alkotta. Ezen kívül a nem szocialista irányultságú értelmiség nagy tábora is ide tartozott. Valamennyi kormánynak tagja tudott maradni, ami nagy kompromisszumkészségétjelzi. Vezére, Antonín Svehla, hosszú éveken át volt miniszterelnök. Ajobboldal bázisát a Nemzeti Demokrata Párt alkotta, amely körül a nagypolgárság és a felső bürokrácia tömörült. Nem túl nagy kaliberű vezetőit harsány nacionalizmus jellemezte; ebben versenytársuk volt a Nemzeti Szocialista Párt, amelyben szocializmus már formálisan sem maradt erre az időre, nacionalizmus annál több. Politikai elvtelenségéről meredek kurzusváltásai tanúskodnak. Ehhez a párthoz tartozott sokáig az államalapító triumvirátus másik tagja, Eduard Benes. Ö formálta a csehszlovák külpolitikát az egész korszakon át. A Csehszlovák Néppárt a politikai katolicizmust képviselte a nyugati részeken. Bár az első köztársaságot kezdettől anti- klerikális beállítottságjellemezte, ez a párt megtalálta a módját, hogy egy periódus kivételével végig a kormányban maradjon. Igyekezett bizonyítani, hogy a katolicizmus nem azonos a feudalizmussal és a politikai reakcióval.

A szlovák tábor erősen megoszlott. A „csehszlovakizmus" hívei megtalálhatók voltak több pártban, ők azonban együtt is a kisebbséget alkották. Markáns szerepjutott a Szlovák Néppártnak, amely heves ellenzékiséggel válaszolt az országrész gazdasági-közigazgatási diszkriminációjára. Hamar zászlajára tűzte a területi autonómia követelését is. A párt alapítója és haláláig vitathatatlan tekintélyű vezetője Andrej Hlinka volt. A németeknél szintén találkozhatunk külön agrár- és keresztényszociális párttal, valamint jelentős tagsággal bíró szociáldemokrata párttal. Ök alkották az „aktivista" tábort, amely beletörődött a kialakult viszonyokba, és elfogadta a csehszlovák államot. Velük szemben álltaka „negativisták", az intranzigens nacionalista pártszerveződések, amelyek befolyása az 1920-as években még szerény volt. A magyarság két politikai szervezete – az 1919-ben létrejött Országos Keresztényszocialista Párt és a háború előtti Kisgazdapárt helyi utódszervezeteként megalakuló Magyar Nemzeti Párt – végig ellenzékben maradt. 1936-ban fúziójukeredményekéntszületett meg az Egyesült Magyar Párt. Nem kevés magyar „aktivista" vett részt a kormánypártok tevékenységében is. A Csehszlovák Kommunista Pártra hasonlóképp szép számmal szavaztak magyarok. Ez a párt nem nemzetiségi alapon szerveződött. A választásokon rendrejól szerepelt, és a köztársaság fennállása alatt mindvégig legálisan működött, ami szintén egyedülálló a térségben.

Az alkotmány életbelépését követően négyszer tartottak általános választást a kétkamarás parlamentbe. Mindig sok párt szerzett mandátumot, így kormány csak koalíciós alapon szerveződhetett. Az első koalíciót 1921-ben a cseh pártok összefogásából hozták létre. Az „össznemzeti" koncentráció sikerrel látta el feladatát: a cseh hegemónia érvényre juttatását a gazdaságban, a közigazgatásban és az oktatás, a kultúra területén. Amikor a bal-és ajobboldal közötti ellentétek kiéleződtek és az 1925-ös választásokon a kormánypártok meggyengültek, kénytelenek voltak a homogén nemzeti elvet feladni, és a hatalom bázisának szélesítése érdekében nemzetiségi pártokat is bevonni a kormányzásba. Létrejött a polgári koalíció. Az aktivista német pártokkal tartós együttműködést alakítottak ki. Rövidebb időre szólt a Szlovák Néppárt részvétele a kabinetben. Mivel az autonómia gondolatát ekkor sem adta fel, hamarosan felszínre törtek az ellentétek. Így ez az „úri" koalíció szintén csak egy választási ciklust ért meg.

1929-ben újabb váltás következett: az addigi polgári blokk kiegészült a szocialista pártokkal. Megalakulta nagykoalíció, amelytől ezúttal a Szlovák Néppárt maradt távol. Az állami intézkedések ellenére a válság elhúzódott. A német lakosú Szudéta-vidék a gazdaságilag legfejlettebb körzetekhez tartozott; itt a lakosság felét az ipar foglalkoztatta, s többségük munkanélkülivé vált. Ekkor egyesültek az addig megosztott német nacionalista pártok. Az így létrejött Szudétanémet Párt gátlástalan szociális és nemzeti demagógiája, kiegészülve a kívülről jövő náci propaganda hatásával, az 1935-ös választáson a széles körű elégedetlenség talaján földcsuszamlást idézett elő. A német szavazatok 85 százalékát megszerezve az ország második legerősebb pártja lett. Bár eleinte még a köztársaság fenntartása mellett foglalt állást; de súlyos belső válsághoz vezetett követelése, hogy föderalizálják az országot a nemzeti egyenjogúság alapján.

Az államot fenyegető veszélyek megítélésében a cseh politikai elit megoszlott. A hajthatatlanok csoportját az idős Masaryk köztársasági elnök helyét elfoglaló Benes vezette. Milan Hod a, akinek személyében először lett szlovák ember az ország miniszterelnöke, hajlott némi engedményre, de elképzeléseit képtelen volt érvényesíteni. Közben a belső harcoktól egy időre szétzilálódott Szlovák Néppárt újjáélesztette autonómiakampányát, és felvette a kapcsolatot a Szudétanémet Párttal, amely 1937 után feladta lojalitását, és nyíltan a náci hódító tervek mellé állt.

Az anschluss után Csehszlovákia lett a hitleri expanzió következő célpontja. A Berlin által kiprovokált „szudétanémet" válság – miután a kisantant csődöt mondott, és Franciaország sem mozdult védence érdekében – kritikus helyzetbe hozta a köztársaságot. A Hod a-kormány 1938 szeptemberében némi hajlandóságot mutatott az állam födera- lizálására a német és a szlovák igények figyelembevételével, de gesztusával elkésett. Berlini utasításra a Szudétanémet Párt mindig többet követelt, mintamit Prága az adott pillanatban hajlandó lett volna megadni. Bára köztársaság védelmi potenciája sokak véleménye szerint akkor még nem volt lényegesen gyengébb, mint a Harmadik Birodalomé, Benesék nem vállalkoztak a függetlenség fegyveres védelmére. Kapitulációjuk eredményeként Csehszlovákiát 1938 szeptemberében a müncheni konferencián előbb megcsonkították, majd 1939 tavaszán tejesen felszámolták. A németek a cseh-morva területeket március 15-én megszállták, miután a velük együttműködő pozsonyi néppárti vezetés sebtiben összehívott parlamentje kikiáltotta az önálló Szlovák Köztársaságot.

A politikai intézményrendszer főbb kereteinek kitűzésére Lengyelországban 1919 elején az ún. kisalkotmányban sor került. A demokratikus parlamentarizmus intézményi rendszere azonban a kelet-közép-európai normát meghaladóan képlékenynek mutatkozott. A hatalmi ágak kölcsönös kiegyensúlyozásán nyugvó mechanizmus igazából soha nem működött. A politikai instabilitás nem korlátozódott a polgári parlamentarizmus időszakára, a helyzet a tekintélyuralmi rendszer kialakulása után sem változott. Már az első világháború előtt, majd annak folyamán két politikai érdekcsoport, a szocialisztikus baloldal és a polgári demokrácia táborának szembenállása uralta a belpolitikát. E felállás ismétlődött meg 1919januárjában, amikor a múltja alapján a Lengyel Szocialista Párthoz (PPS) közel állónak hitt-valójában már régen saját személyi hatalmának előkészítésén munkálkodó és a PPS-hagyományból csupán a hajthatatlan nacionalizmus színárnyalatát megőrző – ideiglenes államfő, Józef Pilsudski kénytelen volt a polgári erők vezető csoportjához, a Nemzeti Demokratákhoz (ND = endecja) tartozó Ignacy Paderewskit megbízni a kormány megalakításával.

A hatalmi küzdelem súlypontja hamarosan az alkotmányozó gyűlésbe helyeződött át, ahol a konzervatív-keresztény polgári tábor viszonylagos többséggel rendelkezett. Politikai programját a magántőke erősítése és az agrárreform fékezése mellett hódító külpolitika és az erőtejes belső lengyelesítés igénylése jellemezte. Nem sokkal volt gyengébb a baloldal sem. A munkásság mellett széles baloldali értelmiségi rétegeket maga mögött tudó PPS-re eleinte hatott a korrajellemző balos forradalmiság, bár a radikális baloldal szerepét a Kommunista Párttól nem akarta, de nem is volt képes átvenni. Utóbbi mereven tagadta a polgári köztársaság létjogosultságát, ezért hamar kiszorult a parlamenti küzdelemből. A közbülső politikai mezőt a falusi tömegekre támaszkodó Parasztpárt töltötte ki, a mérleg nyelveként ingadozva az ND és a PPS vonzása között.

Az ND eredetileg az erős államhatalom híveként definiálta magát. Ám látva Pilsudski tekintélyének gyors gyarapodását, a hatalmi funkciók látványos koncentrálódását a marsall kezében, változtatott elképzelésein, és az alkotmányozás során nem az államfő, hanem a parlamentjogkörének a növelése mellett szállt síkra. A másik póluson a PPS, amely korábban fellépett a túlzó központosítás és az unitarizmus ellen, menet közben szintén módosított elvein, és Pilsudskira gondolva az államfőnek kívánt minél nagyobb szerepet biztosítani. Az 1921-ben elfogadott alkotmány a törvényhozásnak juttatott némi túlsúlyt a végrehajtó hatalommal szemben. Ennek alapján beszélnek „a parlament uralmáról". A kormány a nemzetgyűlésnek felelt és az általa hét évre választott köztársasági elnöknek is ekkor inkább protokolláris-képviseleti feladatokjutottak, mint a nemzet vezetése. A csalódott Pilsudski így hamarosan visszavonult az aktív politikától.

1921 után változatlanul a parlament elsőbbsége érvényesült. A szejmben másfél tucat pártjutott képviselethez, a kormányok állandóan cserélődtek. A parlament leginkább a politikai és magánbotrányok sokaságával tűnt ki, munkáját így a közvélemény értetlensége és növekvő kiábrándultsága kísérte. A viharos belpolitika részeként parlamenten kívüli erők is hallatták hangjukat. A munkásság nagy sztrájkhullámokban juttatta kifejezésre elégedetlenségét. Krakkóban 1923-ban spontán felkelésre került sor. Az agrártörvény szabotálása miatt elkeseredett parasztság is forrongott, különösen Galíciában és a keleti területeken, ahol a nagybirtok fojtogató túlsúlya fennmaradt.

A lakosság harmadát kitevő nemzetiségiek helyzete szintén romlott az új államban, amely sem az idevágó alkotmányos előírásoknak, sem nemzetközi szerződésekben vállalt kötelezettségeinek nem tett eleget. Ez a harmad nemcsak a kormányban nem kapott soha helyet, a törvényhozásban semjutott neki érdemi szerep. A szigorú centralizáció miatt még helyi szinten is ki volt zárva a hatalomban való közreműködésből. A keleti területeken erőszakos lengyelesítés folyt, a nyugati részeken a fejlett német polgárságot gazdasági diszkrimináció sújtotta.

A koalíciós kormányok sorsát alapvetően befolyásolták a gazdasági problémák. A háború utáni általános pangás közepette kabinetek egész sora hasztalan igyekezett a korábban egymástól elszigetelt országrészekből egységes és működőképes nemzetgazdaságot teremteni. Az egyik ilyen reformkísérlet kudarcát követő válsághangulatot lovagolta meg Pilsudski, amikor 1926 májusában váratlanul államcsínyt hajtott végre. Személyéhez hű fegyveres egységek élén Varsó ellen vonult, és a fővárost háromnapi harc árán elfoglalta. A legitim hatalom meghátrált: az államfő és a kormány lemondott. A tejes hatalom Pilsudski kezébe került. Gyors sikerét főként a baloldal egységes támogatásának köszönhette; még a kommunisták is mellette léptek fel.

Pilsudski bírálata érdemleges programmal a fordulat után sem állt elő. Maradt a hangzatos jelszó, a „párturalom" felszámolásának, a nemzet „morális meggyógyításá- nak" ígérete. A „szanáció”jegyében kezdte el személyi uralmának kiépítését. A régi struktúrát fokozatosan bontotta le. Magának szerényen a hadügyminiszteri tárcát tartotta meg (csak kivételesen és rövid időre vette át a miniszterelnökséget), de minden fontos állami posztra saját emberét helyezte, leggyakrabban katonatisztet. Így a rendszer egésze militarizálódott.

A parlamentet saját kormánypárt megteremtésével belülről próbálta meghódítani. E „pártonkívüliek blokkja" minden politikai irányzatból toborzott híveket az új rezsimnek, egyelőre mérsékelt sikerrel. Közben a régi pártstruktúra is átalakult, bár szerepét megőrizte. A pilsudskistákfő ellenfelévé a baloldal és a mérsékelt polgári pártok koalíciójaként létrejött Centrolew vált, amely a parlamentben kétszer is leszavazta a kormányt.

Amikor azonban 1930 nyarán a Centrolew a társadalmat is mozgósítani igyekezett, a szanációs rezsim drasztikusan lépett fel. Képviselőit letartóztatta, a pártok működését korlátozta, a parlamentet feloszlatta. A kormányterror légkörében megrendezett új választás pedig a kormánynak engedelmes szejmet eredményezett.

1930 után a burkolt diktatúra helyét nyíltabb tekintélyuralmi rendszer foglalta el. Ezeket az éveket Lengyelországban is a nagy társadalmi feszültségek halmozódása jellemezte, ami kedvezett a politikai radikalizmus terjedésének. A kormány a gazdasági bajokból drákói takarékossági intézkedésekkel próbált kjutni, a társadalmi elégedetlenségen pedig az állami emszak kiterjesztésével kívánt úrrá lenni. Politikai ellenfelei egy részével bírósági úton számolt le, másik részét koncentrációs táborba zárta.

1935-ben végre sikerült elfogadtatni az új alkotmányt, amely elvetette az előző liberalizmusát. Az államelnökjogköre a parlament rovására kibővült, s törvényerejű rendeleteket adhatott ki. Nem a parlament választotta, hanem a notabilitásokból álló Elektorok Testülete. Cselekedeteiért csak Isten és a történelem előtt felelt. Ez az alkotmány már mindenben megfelelt Pilsudski várakozásainak, ám három héttel az elfogadása után váratlanul meghalt. A szanációs rendszer utolsó korszaka így „diktatúra volt diktátor nélkül”, amelyet szintén az ellentétes tendenciák párhuzamos létezése jellemzett. Újdonság volt viszont a kormánytábor látványos gyengülése és benne idővel az engedékenyebb vonal felülkerekedése.

Az ortodox pilsudskista szárny, az „ezredesek" radikális csoportjának erőfeszítései a hatalom kizárólagos megszerzésére kudarccal végződtek. A kormány-liberális táborban viszont a katonai és a polgári szárny között rivalizálás indulta vezető szerepért. A hadseregvezetés minden funkcióját kezében összpontosító Edward Rydz-Smigly tábornoknak nem sikerült Pilsudski örökébe lépnie. A nemzet vezetését meg kellett osztania Ignacy Moscicki köztársasági elnökkel.

Az állam külső pozíciójának 1933 utáni drasztikus romlását felismerve a kormány komoly erőfeszítéseket tett a gazdaság talpra állítása és a korszerű hadiipar megteremtése érdekében. Egyidejűleg óvatos politikai közeledés indulta kormánytábor „liberálisai" és a (részben illegalitásba, részben emigrációba kényszerített) ellenzék között. Ám a gazdasági váltás és a politikai összefogás kísérlete egyaránt elkésett. Mielőtt valamelyik is kibontakozhatott volna, bekövetkezett az 1939. szeptemberi katasztrófa. Németország és a Szovjetunió 1939. augusztus 23-án előbb felosztotta, majd leverte és megszállta Lengyelországot, amely ismét megszűnt létezni.

A Balkánon új életre kelt „nemzetállamoké” magját 19. századi monarchiák képezték. Bulgária esetében ez természetes, de a végbement óriási átalakulás ellenére tagadhatatlan a kontinuitás Jugoszláviában és Romániában is. Egészen egyéni utatjárt be Albánia. Bár minden országban jelentős tábora volt a republikanizmusnak (a horvátok és a bolgárok esetében a vezető politikai erő vallotta magát köztársaságpártinak), a régi monarchiák mégis fontos funkciót töltöttek be. A politikai viszonyok a balkáni országokban is a kelet-kö- zép-európai térségre jellemző kétfázisos séma szerint alakultak. A különbség mindössze annyi, hogy itt a tekintélyuralmi rendszerek az uralkodók kezdeményezésére jöttek létre, és így dinasztikus színezetet nyertek. A királyságnak egyetlen országban sem állott érdekében valóságos fasiszta állam létrehozása. Az udvar mindhárom országban inkább fékezte, mint bátorította a náci vagy fasiszta típusú totális állam megteremtésére irányuló kísérleteket. A speciális olasz kapcsolatok ellenére ebben Albánia sem volt kivétel.

A román állam külső kereteinek rövid időn belüli, szélsőséges váltakozásai sajátos variánst képviselnek a térségbeli sokfajta átalakulás tablóján. 1916-ban Románia abban a reményben lépett be a világháborúba, hogy az antant révén megszerzi magának egész Erdélyt, hozzá a magyar Tiszántúlt, délen pedig Dobrudzsát is. Kjózanítóan hatott viszont 1918 májusában a katonai kudarcot követő bukaresti különbéke, amely az ország korábbi területének nagyobb hányadát a központi hatalmak megszállása alá helyezte, és előírta Dobrudzsa visszaszolgáltatását Bulgáriának. Mégis, e mélypont után alig fél esztendővel megtörtént a csoda: létrejött Nagy-Románia. Minden románok lakta ország és tartomány egyetlen közös államban egyesült.

Aháborút követő turbulens állapotokat a román politikai elitviszonylag könnyen vészelte át; ha a korábbi hatalmi struktúrán módosítania kellett is, nem kényszerült tejes átalakítására. A Regátra (Órománia) korábban jellemző politikai váltógazdaság egy kis kitérő után folytatódott. 1918 őszétől a végrehajtó hatalmat egy ideig még változatlanul a regáti szisztéma szilárdabb oszlopa, a Nemzeti Liberális Párt gyakorolta.

Romániában a deklarált nemzetállami jelleg abban testesült meg, hogy a kormányzásban a lakosság 28 százalékát kitevő nemzetiségiek nem vehettek részt. Lengyelországhoz hasonlóan elképzelhetetlen volt, hogy nem román személy magasabb állami vagy közigazgatási tisztséget töltsön be. Ezt a nemzetiségi szervezetek – a magyarok is – tudomásul vették. Az 1922-től működő Országos Magyar Párt főként sérelmi politikát követett (gazdag erdélyi hagyományt folytatva ezzel). Vezetői főleg azért törekedtekjó viszonyra a főbb román pártokkal, hogy a sajátos választási szisztéma ellenére kispártként is fenntarthassák a magyar jelenlétet a parlamentben.

A nemzeti liberálisok 1922-től jutottak ismét kormányra a tapasztalt és nagy tekintélyű Ion C. Bratianu vezetésével. A visszatérés kedvező időben történt: az állami élet normalizálódott, a gazdaság kezdett magához térni. Megnőtt az iparvállalatok száma. Vezető iparággá az olajkitermelés vált. A nemzeti liberálisok gazdaságpolitikájának középpontjában a tulajdonváltás szándéka állt. Korlátozni akarták a külföldi tőkét, hogy kedvezőbb helyzetbe hozhassák a hazai burzsoáziát. Az eredmény meglehetősen sovány volt, a kulcsiparágakban nem változott az idegen tőke túlsúlya. Aromán gazdaság egészében agrárjellegű maradt.

Az új államban sajátos rivalizálás folyt a román burzsoázia két nagy csoportja között. A Iuliu Maniu vezette Nemzeti Párt köré tömörült erdélyiek háttérbe szorítottnak érezték magukat a regátiakkal szemben. A hatalomra kerülés érdekében kisebb pártokkal fuzionáltak: kialakulta liberálisok ellenpólusa, a Nemzeti Parasztpárt. Tetszetősjelszavai (a nagybirtok felszámolása, parasztállam, széles körű demokrácia) nagy hatást gyakoroltak a tömegekre. 1928-ban végre sikerült ennek a csoportnak kormányrajutnia. Hozzáfoghatott ambiciózus tervei megvalósításához. A gazdaság fellendítését a külföldi tőke segítségétől várta. A „nyitott kapuk", az „egyenlő lehetőségek"jelszavát hirdette meg. A sikerrel indult stabilizációs programot azonban derékba törte a gazdasági válság. A fenyegető államcsőd elhárítására, az elárverezés fenyegette paraszti kistulajdon védelmére szánt intézkedések a válság közepette visszájára fordultak. A konstruktív munka bajnokaiként kormányra került parasztpártiak megszorító intézkedésekre kényszerültek, ami gyorsan kiábrándította a tömegeket. 1933-ban ismét a nemzeti liberálisok kaptak kormányalakítási megbízatást.

Az 1930-as években a politikai viszonyok Romániában némileg összekuszálódtak. A két nagy pártot belső bomlás emésztette. A Nemzeti Parasztpárt a hatalom éveiben gyorsan elhasználódott, erkölcsi hitele elfogyott, frakciós gondok gyötörték. A liberális ellentábor szintén megosztott volt, a nagypolgárság belső átrendeződése zilálta sorait. A politikai viszonyok labilissá, időnként zavarossá válásához új tényezők is hozzájárultak: a gyorsan tömegbázisra szert tevő agresszív szélsőjobboldal térnyerése és II. Károly király egyre nyilvánvalóbb személyi ambíciói. A magánéleti botrányok nyomán trónöröklési jogáról korábban kétszer is lemondani kényszerült királyfinak 1930-ban mégis sikerült elnyernie a trónt. Ám ezután nem érte be az uralkodással, elődeitől némileg eltérően közvetlenül kormányozni is akart. A gyorsan előretörő szélsőjobbal szemben megpróbált alternatívát nyújtani, de az ifjúságért folytatott rivalizálásban alulmaradt.

A Vasgárdát, Kelet-Közép-Európa egyetlen – akár ideológiáját, akár mozgalmi jellegét nézzük – igazán fasiszta tömegszervezetét, eredetileg Mihály Arkangyal Légiója néven alapították (híveit ezért nevezik legionáriusoknak is). Érdemi befolyáshoz a gazdasági válságot követő időben jutott, amikor alapítója, Corneliu Zelea Codreanu sikert ért el a népből jött karizmatikus vezér szerepében. Olyan ideológiát teremtett, amely a nácizmussal rokon ismérvek felhasználása mellett erősen támaszkodott a román szellemiség hagyományos elemeire. A harcias nacionalizmussal vegyített idegengyűlöletet öltöztette új köntösbe; kollektív nemzeti hierarchián felépülő totális államot hirdetett, amely a falu erkölcsét érvényesíti. Mindezt ortodox vallásossággal és sűrű miszticizmussal burkolta. A legionáriusokat a gyakorlati politikában a gátlástalanságjellemezte. Ellenfeleik és saját renegátjaik eltávolítására a brutális gyilkosságtól sem riadtak vissza. A király – miközben maga is hozzájárult a „történelmi" pártok belső bomlasztásához – kacérkodott a Vasgárdával való összefogás gondolatával, ami csak Codreanu tartózkodása miatt nem valósult meg. Noha Romániában léteztek szalonképesebb fasisztoid pártok is, ezek még fúziójuk után sem tudtak valóságos alternatívát kínálni a szélsőjobboldalon.

A hagyományos viszonyok felbomlásának beszédesjele volt, amikor a hivatalban lévő kormány minden adminisztratív nyomás ellenére sem ért el az 1937. évi választásokon 40 százalékot, amely biztosította volna számára a parlamenti helyek többségét. A belpolitikai káosz elkerülésére a király – miként előzőlegjugoszláv és bolgár társa – közvetlen cselekvésre szánta el magát. 1938 februárjában ostromállapotot hirdetett, felfüggesztette a parlament munkáját, a pártokat pedig feloszlatta. A királydiktatúrát a sokasodó belső és külső nehézségek megakadályozták következetes irányvonal kialakításában. A hatóságok a legkeményebben a Vasgárdával szemben léptek fel. Vezetőit előbb bebörtönözték, majd „szökés közben" agyonlőtték. A szabadon maradtak a miniszterelnök meggyilkolásával álltak bosszút. Válaszul a legionáriusok tömeges letartóztatása és sokuk kivégzése következett.

A nácizmus támogatását élvező Vasgárdával való leszámolás ellenére az ország vezetése is közeledett a nemzetiszocialista Németországhoz. A gazdasági átorientálódás még Hitler előtt elkezdődött a klíringrendszer bevezetésével (gabonáért és olajért cseréltek iparcikkeket és hadfelszerelést). Ezt a királydiktatúra a nemzetközi viszonyok változásába való kényszerű beletörődésként politikai közeledéssel folytatta. A román vezetés tétlenül szemlélte Csehszlovákia – egyben a kisantant – kimúlását, nem sejtve a katasztrofális következményeket.

A Hitler-Sztálin-paktum alapján a Szovjetunió 1940júniusában ultimátumban követelte Besszarábia és Észak-Bukovina átadását. Ezt követte augusztusban Észak-Erdély és szeptemberben Dél-Dobrudzsa elvesztése. Nagy-Románia tehát még két évtizedet sem állott fenn. Az óriási területveszteségek egyedüli felelősének kikiáltott Károly lemondott a trónról fia, Mihályjavára. Minden hatalmat Ion Antonescu tábornokra ruházott és sürgősen távozott Romániából.

A gyorsan leszerepelt királydiktatúrát 1940 szeptemberétől katonai diktatúra váltotta fel. Politikai támaszt keresve Antonescu bevette kormányába a Vasgárda megmaradt vezetőit. Azok a váratlan lehetőséget esztelen bosszúhadjáratra, ellenfeleik fizikai likvidálására és közönséges fosztogatásra használták fel. Az őket megfékezni készülő Anto- nescu ellen fegyveres felkelést szerveztek, ezt azonban a hadsereg gyorsan vérbe fojtotta. Hitler – mivel háborús terveiben Romániának komoly szerepet szánt, amit a hatalmi harc miatti belső káosz fenyegetett – beletörődött pártfogoltjai likvidálásába. A magát marsallá előléptető Antonescu helyzete ezután megszilárdult. Románia – Németországgal egy időben – nagy reményekkel indult a szovjetellenes háborúba.

Egységes délszáv államról sokan és régóta álmodoztak, de egyik elképzelés sem hasonlított arra, ami végül megvalósult. 1918 őszén eredetileg csak a felbomlott Habsburg Monarchia délszlávok lakta területeit próbálta külön egységbe tömöríteni a Zágrábban alakult Szlovén-Horvát-Szerb Nemzeti Tanács. Önállóságát azonban nem volt képes érvényesíteni. Az antant nyomása, az olasz expanzió és a belső szociális konfliktusok arra kényszerítették, hogy elfogadja a Szerbiával való egyesülés gondolatát. A december 1-jei belgrádi nyilatkozat így a régi szerb dinasztia vezetésével megvaósítandó) egységállamnak nyitott utat.

Az új államban a hatalmi pozíciókat a szerbelit ragadta magához. Fő erejét a Radikális Párt alkotta Nikola Pasiccsal az élén, akinek miniszterelnöksége alatt Szerbia – végigküzdve két Balkán-háborút és a világháború négy esztendejét – a magyar Dunántúlnál alig nagyobb országból ötször nagyobb hatalommá terebélyesedett. A szerb hegemónia másik letéteményese a Demokrata Párt volt, amelyet a radikálisoktól – taktikai-módszerbeli nézeteltérések miatt – különvált csoport hozott létre, a „Száván túli" (azaz a volt monarchiabeli) szerbek vezetőivel közösen. Mindkét párta nemzeti unitarizmust képviselte, vagyis az egyetlen, egységes „jugoszláv" nemzet létezését, amelyen belül a három „törzs" különbségei alárendeltjelentőségűek, és megszüntetésükre kell törekedni.

Az alkotmányozási folyamatban a szerbek kihasználták, hogy az unitarista elvet akkor még a horvát és a szlovén táborban is sokan elfogadták, bízva a közös állam nagyszerűségében. Az alkotmányozás körüli elkeseredett harcokban azonban két élesen szemben álló részre szakadt az ország. A horvátok többsége gyorsan felsorakozott a Horvát Parasztpárt (HPP) mögé, nem annyira a párt elhivatott vezére, Stjepan Radicnak a szociál-utópisztikus elképzelései miatt, amely egy paraszti köztársaságban látta a jövő ideális államát, hanem a horvát nemzeti különállás megőrzését követelő jelszavai révén. A párt nemcsak az unitarizmust, hanem a horvát szuverenitást kisajátító Kara- djordje-dinasztiát is elutasította, a szigorú centralizációra törekvő belgrádi kormánypolitikával egyetemben. Ajugoszlávizmust azonban nem általában, hanem csak nagyszerb formájában vetette el. Horvátországot a demokratikus alapon szerveződő délszláv konföderáció részeként képzelte el.

Az új állam területei között óriási volt az egyenlőtlenség. A már polgárosodott északi részeket évszázadok választották el Dél-Szerbiától (ahogyan akkor Koszovótés Macedóniát nevezték) vagy akár Boszniától; az utóbbiak sokat megőriztek középkori jellegükből. A királyi Jugoszlávia vezetői az egyenlőtlenségek felszámolására a megtorpanó agrárreformon kívül nem tettek érdemleges kísérletet, ha eltekintünk a kormányok azon igyekezetétől, hogy a fejlettebb északi területek gazdasági tejesítményét adminisztratív eszközökkel átszivattyúzzák a központi szerb körzetekbe.

A sokfajta gazdasági, szociális, vallási stb. ellentétet a nemzeti küzdelem olvasztotta magába, amely viszont az 1920-as években szinte kimerült a szerb-horvát hatalmi versengésben. A véres dráma a parlamentarizmus csődjén túl az állami integráció addigi nagyszerb mo- deljének alkalmatlanságát is bizonyította. Sándor király 1929. január 6-án felfüggesztette az alkotmányt, betiltottaa politikai pártok működését, ésatejes végrehajtó hatalmat saját kezébe vette. A nemzeti unitarizmus jegyében megváltoztatták az ország igazgatási szerkezetét is: kilenc ún. bánságot hoztak létre. Az ország új nevet kapott: ekkortól hívják Jugoszláviának. A tekintélyuralmi jelleget az 1931-ben bevezetett oktrojált alkotmány sem módosította. A régi politikai pártok megmaradt bázisán polgári ellenzék formálódott, amely programot dolgozott ki és kormányellenes megmozdulásokat szervezett.

A királydiktatúra alatt ismétjelentkezett a nagyhorvátgondolat, amely a tágabb délszláv egység minden formáját elutasította. Az olasz fasiszták segítségével létrejött a fegyveres ellenállást hirdető „usztasa forradalmi szervezet”. Kevés számú híve csupán a revízióra törekvő hatalmak (köztük Horthy Magyarországa) támogatására számíthatott. A külvilágnak az usztasák létezését egyetlen nagyobb szabású terrorakciójuk, Sándor király megölése jelezte 1934 októberében Marseille-ben.

1934 után az országot irányító régenstanács hiába kísérletezett az állam konszolidálásával. Az integráció helyett mélyült az ország politikai megosztottsága. A heves csatákba az egyházak is belesodródtak: az ortodox a diktatúra támaszaként, a katolikus a horvát szeparatizmus pártfogójaként. A kormány végül engedett: titkos tárgyalásokat kezdett a HPP új vezetőivel. Hosszú alkudozások után, 1939 augusztusában sikerült megállapodniuk a centralizált államon belül létrehozandó, széles körű belső autonómiával rendelkező horvát bánságról. A horvát-szerb kiegyezés utat nyitott az egységállamon belüli külön horvát nemzeti identitás kialakításának (saját közigazgatás, külön kormány és parlament Zágrábban stb.). A területi elhatárolódás és a kompetencia megosztás mindvégig vitatott kérdéseit nem sikerült kielégítő módon rendezni.

A királyi Jugoszlávia belső föderalizálásának irányába tett első lépést továbbiak már nem követtek. A külpolitikai helyzet romlása miatt az 1939-es megállapodások többsége papíron maradt. 1941 márciusában, két nappal azután, hogy a belgrádi kormány csatlakozott a fasiszta tengelyhatalomhoz, katonatisztek puccsal eltávolították a régen- seket és a kormányt. Hitler erre április 6-án megtámadta Jugoszláviát, csatlósai közreműködésével megszállta és feldarabolta. Sürgetésére az usztasák április 10-én Zágrábban kikiáltották a „független" Horvát Államot.

Bulgária a két világháború között viszonylag homogén maradt, egyes részei között nem alakultak ki markáns regionális különbségek. Égető nemzetiségi kérdés sem létezett; a többszöri lakosságcsere tovább csökkentette a török és a görög elem részarányát. A bolgár társadalom differenciálódása változatlanul lassan haladt előre. Európai mércével mérhető nagypolgárságról szinte nem is beszélhetünk. Az ország szívósan őrizte agrárjellegét: a városi lakosság ötödrésznyi aránya a korszakban alig változott. Az ország politikatörténetét sajátossá tette a puccsok-ellenpuccsok, valamint a stabilnak tűnő kormányzati periódusok ritmikus váltakozása.

Bulgária a világháborúból vesztesként került ki. A nagy csalódás a baloldali szocialistáknak és a radikális demokrata Földműves Szövetségnek kedvezett. Utóbbi 1919 nyári választási győzelmét követően lehetőséget kapott arra, harmadikutas programját (Ke- let-Közép-Európában egyedülálló módon) a gyakorlatban is kipróbája. Az Alekszandar Sztamboljszki vezette kormány intézkedései a saját munkán alapuló kistulajdont védelmezték a nagytőkével és a monopóliumokkal szemben. Egy katonatiszti csoport az udvar segítségével 1923júniusában fegyveres puccsal véget vetett a parasztpárti kormányzásnak. A kommunistákat csak a szélsőjobb véres tombolása ébresztette rá arra, hogy nem a burzsoázia különböző csoportjainak belviszálya zajlik, hanem a demokrácia és diktatúra harca. Kétségbeesett szeptemberi felkelésüket azonban a katonaság könnyen elfojtotta.

A győztes ellenforradalom terrorisztikus vonásai hamar letompultak; a rendszer visszatért a parlamenti demokráciához. Viszonylag csendes évtized következett. Az újabb radikális fordulatra 1934 májusában került sor, amikor ismét a Katonai Liga lépett akcióba. Az államcsíny ezúttal vértelenvolt Kimon Georgiev ezredes kormánya azonnal hozzálátott a többpártrendszeren alapuló parlamentarizmus erős államhatalommal való felváltásához. A parlamentet feloszlatták, funkcióinak gyakorlását a kormány vállalta magára. A politikai pártok működését betiltották, a személyi szabadságjogokat korlátozták. Elkezdődött a lakosság hivatásrendekbe szervezése.

1935 után újabb viszonylag nyugodt periódus következett a belpolitikában. Borisz király haláláig (1943) egyszer történt kormányváltás. A miniszterelnöki poszton 1940-ig egy szürke hivatalnok, Georgi Kjoszeivanov töltötte be, utóda pedig az Akadémia korábbi elnöke, Bogdan Filov lett. Az alkotmányt formálisan nem törölték el, sőt egy fasisztoid választási törvény segítségével 1938-ban a parlament munkáját is felújították.

Az 1930-as évek végétől Bulgáriában szintén a külpolitikai gondok álltak előtérben. Hitler támogatásával 1940 szeptemberében sor került a területrevízió első lépésére: Bulgária Romániától visszakapta az 1913-ban elvesztett Dél-Dobrudzsát. Az ország 1941. március 1-jén csatlakozott a háromhatalmi paktumhoz. Részt vett Jugoszlávia és Görögország megszállásában is, s ezzel Bulgária hadviselő fél lett. A Szovjetunió elleni háborúba azonban nem lépett be.

Albánia, a Balkán legkisebb országa nagy nehézségek leküzdése árán kezdhette el önálló életét. 1912-ben nyerte el függetlenségét, majd a nagyhatalmak döntése nyomán királysággá nyilvánították. Első uralkodója, egy német herceg azonban, miután a hatalmat ténylegesen birtokló helyi kiskirályokkal szemben tehetetlennek bizonyult, alig fél év után végleg eltávozott a rábízott országból. A világháború idején a szomszédos államok, egymással vetélkedve egész Albániát gyorsan megszállták. Az ország imperialista osztozkodási tervek tárgya lett. 1918 után nem volt könnyű feladat az idegen megszállókat távozásra kényszeríteni. 1921-ben az antant is elismerte az országnak a világháború előtt nemzetközi szerződésekben rögzített határait. Albániát már 1920-ban felvették a Népszövetségbe.

A hatalmi káosz a belpolitikában is fokozatosan tűnt el. 1920 után több rivalizáló kormány közül a tiranai kerekedett felül, kompetenciáját érvényesíteni tudta az egész országban. Megkezdődhetett az államélet, a közigazgatás, a közoktatás normális működéséhez szükséges intézményhálózatok kialakítása. E korai szakaszban még felismerhetők két politikai párt körvonalai. Az egyik, magát „haladónak" nevező csoportban kifejezetten a konzervatív-feudális földesurak dominanciája érvényesült. A „néppárt" viszontjó- val vegyesebb összetételű volt. A liberálisok és a demokrata értelmiség mellett különféle kalandorok gyülekeztek benne. Eleinte ide tartozott Ahmed Zogu is, egy északalbán bég fia, aki állítólag már sihederként tiszti rangot kapott az országot akkor megszálló osztrák-magyar seregben. 1920-ban a ravaszságot erőszakkal kombinálva szerzett miniszteri posztot, két évre rá rövid időre miniszterelnök lett. Első programja távlatos volt: a demokrácia és a parlamentarizmus következetes érvényesítése, a feudális viszonyok felszámolása stb. Gyakorlati lépései viszont már akkor ajövendő diktatúra alapjait vetették meg: kíméletlenül leszámolt ellenfeleivel. Épp emiatt tört ki Zogu és csoportja ellen spontán forradalom 1924-ben. Új kormányt a korábban szintén néppárti Fan Noli (ortodox püspök) alakított. Következetes demokrata volt, de nem forradalmi néptribun. Széles körű polgári átalakítás programját hirdette meg, és a szerves reformmunka reményében kiegyezést keresett a földesúri körökkel. Nem maradt ideje a cselekvésre: a Jugoszláviába menekült Zogu idegen hatalmak pénzén toborzott zsoldossereggel tért vissza, s karácsony napján ismét magához ragadta a hatalmat Tiranában. A sebtiben összehívott „nemzetgyűlés" 1925januárjában kikiáltotta a köztársaságot, elnökévé Zogut választotta, és új alkotmányt fogadott el (a harmadikat 1920 óta).

A köztársasági periódus rövid ideig tartott. Intézményei eleve személyre szabottak voltak. Ellenzék a parlamenten kívül sem alakulhatott ki. Pozitívum volt a gazdaság felélénkítése, ami viszont kapcsolódott az ország természeti kincseinek a kiárusításához. Kezdetben a „nyitott kapuk" elve érvényesült a gazdaságpolitikában, minden hatalom koncessziókhoz juthatott. Ám csakhamar felülkerekedett az olasz tőke, amely gazdagon áramló hitelek és kölcsönök révén szoros szálakkal kötötte magához az albán gazdaságot. Egyértelművé vált a rendszer külpolitikai orientációja. A Zogu patrónusai közti versengésben a délszláv állam hamar alulmaradt; Róma szinte kizárólagos befolyását rögzítette az 1926-ban kötött örök barátsági és az 1927-es katonai szövetségi szerződés. 1928 szeptemberében a parlament Zogut „az albánok” királyává választottat. Az újabb alkotmány a már megszilárdult személyi diktatúrának csupán új köntöst adott.

A személyi diktatúra csak némely területen segítette elő a modernizációt. Erre példa az igazságszolgáltatásban francia és olasz minta alapján bevezetett új polgári és büntető törvénykönyv vagy az ugyancsak francia példát követő szigorú közigazgatási centralizáció. Bevezették az iskolakötelezettséget, de az analfabéták száma az erőfeszítések ellenére sem csökkent 80 százalék alá. Kevéssé módosultak az atavisztikus agrárviszonyok. 1930-ban megszületett ugyan egy földreformtörvény, de eleve mérsékelt előírásainak végrehajtását nagyon elnyújtották. A feudális földtulajdon túlnyomó súlyán mit sem változtatott.

Az ország az 1930-as évek elejére gazdaságilag és politikailag olasz protektorátussá változott. A mind terhesebb függésen Zogu megpróbált lazítani. Korlátozta az olasz fasiszta ideológia terjesztését az iskolákban. Róma megkérdezése nélkül kötött kereskedelmi szerződést Jugoszláviával és Görögországgal, angol és amerikai cégeknek juttatott új koncessziókat. Itália előbb a kölcsönök megvonásával próbált nyomást gyakorolni rá, majd 1934-ben hadihajói blokád alá vonták az albán kikötőket. Zogu engedett, így az olasz „befolyás" növekedése elől elhárultak az akadályok. Mussolini mégsem volt elégedett. 1939húsvétján, anélkül hogy bármiféle ürügyet keresett volna, csapataival megszállta az országot. Zogu családjával külföldre menekült. Április 12-én egy „nemzetgyűlés" egyhangú szavazással felkínálta Albánia koronáját az olasz királynak. A perszonálunió az ország gyarmatosításának álcázására szolgált.

A második világháború kirobbanása Közép- és Kelet-Európa valamennyi államát és rendszerét új megpróbáltatásoknak tette ki.

Esztország, Lettország, Litvánia – Lagzi Gábor

A függetlenség kivívása (1920)

Az indoeurópai nyelvet beszélő litvánok és lettek, valamint a finnugor észtek területeit Oroszország a 18. század folyamán hódította meg. A19. század második felében megjelenő nemzeti mozgalom a balti népek esetében paraszti gyökerekből táplálkozott. Egyszerre kellett megküzdeniük a cári oroszosító politikával, vala- minta helyi földesurak ellenkezésével. Az 1905-ös forradalom újabb lökést adott a baltiak mozgalmának. A megalakuló pártok az orosz Duma (parlament) tagjaiként demokratikus követelésekkel és az autonómia gondolatával álltak elő.

Az első világháború kitörésekor megcsillant a függetlenség reménye. 1915 őszén a német hadsereg elfoglalta a litván etnikai területek egészét, a lettek egy részét (a kurlandi tartományt); Rigát viszont csak 1917 augusztusában szerezték meg. Az 1917. februári oroszországi forradalom az észteknél is változást hozott: márciusban az Ideiglenes Kormány kimondta Észtország autonómiáját, az észt etnikai területek egy kormányzóságban való egyesítését. Az észt tartományi tanács, a Maapaev (a német Landtag megfelelője) 1917 novemberében legfőbb állami szervvé nyilvánította magát.

1917 szeptemberében Vilniusban is megalakulta litván nemzeti konferencia, sa legfontosabb politikai pártok képviselőiből rövidesen megalakulta Taryba (Tanács). Ez 1918. február 16-án kimondta Litvánia függetlenségét, szoros szövetségben Németországgal.

Az 1918 elején indított német invázió során az egész Baltikumot elfoglalták. Megragadva az interregnum lehetőséget, az észt Maapaev 1918. március 24-én kikiáltotta a függetlenséget. Németország vereségét kihasználva ugyanezt tette az 1918. november 18-án Rigában összeülő Nemzeti Tanács is.

A baltiak függetlenségét azonban nem a katonailag összeomlott Németország, hanem a proletár világforradalmat hirdető oroszországi bolsevikok veszélyeztették. 1918 végén Narvában, Vilniusban és Moszkvában kikiáltották az észtországi, a litvániai és a lettországi szovjet hatalomátvételt, s 1919januárjában megindult a Vörös Hadsereg támadása. A baltiak rohamtempóban építették ki nemzeti hadseregüket. 1919 tavaszára Johan Laidoner tábornok finn önkéntesek és az antant segítségével „megtisztította" Észtországot. Bonyolultabb volt a helyzet a lettekés a litvánok esetében. Utóbbinál a császári csapatok Rüdiger von der Goltz tábornok irányításával 1919 májusában visszafoglalták Rigát a bolsevikoktól. Egy hónappal korábban Józef Pilsudski vezette lengyel csapatok kiszorították a Vörös Hadsereget Vilniusból és megszállták a várost, amelyet a litvánok független nemzetállamuk fővárosának szemeltek ki. 1919 nyarán az észt-lett erők legyőzték von der Goltz csapatait. Katonáinak egy részét a fehérorosz Pavel Bermondt- Avalov ezredes vette át, aki 1919 őszén Riga ellen indult, de a lett hadsereg vereséget mért rá. Latgale tartományt a lettek lengyel segítséggel foglalták vissza a bolsevikoktól.

A lengyel-litván viszonyt elmérgesítette Vilnius hovatartozásának vitája. Amikor 1920 nyarán a Vörös Hadsereg Varsó alatt állt, a szovjetek a várost a litvánoknak ígérték. Lengyelország győzelme Szovjet-Oroszország fölött viszont keresztülhúzta ezeket a számításokat. Az 1920 októberében megkötött lengyel-litván fegyverszüneti egyezmény ellenére – Pilsudski jóváhagyásával – a városban állomásozó lengyel alakulatok „fellázadtak", s a terület Lengyelországhoz csatlakozott. Ezzel a lépéssel hosszú évekre megromlottak a két ország kapcsolatai.

Szovjet-Oroszország 1920. februárban elismerte Észtország, júliusban Litvánia, augusztusban Lettország függetlenségét. Az antanthatalmak Észtországot és Lettországot 1921 januárjában, Litvániát 1922 decemberében ismertékel. 1921 szeptemberében mindhárom balti államot felvették a Népszövetségbe.

Észtország (47,5 ezer km2,1 107 000 lakos), Lettország (65,7 ezer km2,1 845 000 lakos) és Litvánia (55,6 ezer km2, 2 171 000 lakos) függetlensége a kedvező nemzetközi helyzet (Németország összeomlása s az oroszországi forradalmak) s a politikai és katonai elszántság révén vált lehetővé. A balti államok azon európai kisállamok köréhez tartoztak, amelyekben közel 20 százalékban éltek nemzeti kisebbségek (oroszok, zsidók, lengyelek), s a lakosság zömét (közel 70 százalékban) a falusi népesség alkotta. A függetlenség megszerzése után ezen országok egykamarás parlamentáris köztársaságok lettek.

A balti államok belpolitikai rendszere az első években

A fiatal államok első teendője államiságuk alapjainak lerakása, illetve a földreform volt. Észtországban az alkotmányozó gyűlés 1920 decemberében fogadta el az alaptörvényt. Ennek értelmében a 100 fős parlamentet (Riigikogu) három évre választották, amely ellenőrizte a kormányt. Nem alakítottak ki külön elnöki posztot. Lettországban az alkotmányozó gyűlés 1922 novemberében fogadta el az alaptörvényt. A balti alkotmányok között ez volt az egyetlen, amely a két világháború közötti korszakban végig érvényben maradt. A szintén 100 fős törvényhozó testületet (Saeima) három évre választották; elfogadta a költségvetést, kinevezte a kormányt, a köztársasági elnököt pedig egyszerű többséggel választotta meg. Litvániában az alkotmányozó gyűlés 1922 augusztusában fogadta el az alaptörvényt. A parlament itt a törvényhozás mellett a végrehajtó hatalomjelentős részével is rendelkezett. Mindhárom országban a törvényhozás dominált a végrehajtó hatalom felett. Az arányos választójog miatt sok párt jutott be a parlamentbe, ami viszont megnehezítette a kormányalakítást.

A két világháború közötti pártrendszer Észtországban és Lettországban hasonlított egymáshoz. Meghatározó szerepet játszottak a jobboldalon elhelyezkedő konzervatív parasztpártok (az észteknél a Gazdaszövetség, a letteknél a Parasztszövetség), amelyek maguk mögött tudhatták a parasztság jó részének és a városi polgárság egy részének támogatását. A politikai paletta közepén Észtországban a liberális, demokrata irányultságú pártokálltak: 1932-ben több párt összeolvadásával létrejött a Centrumpárt. Lettországban az 1922-ben nemzeti és liberális pártok egyesüléséből megalakult Demokrata Centrum nem tudott jelentős választási eredményeket felmutatni, ellenben a katolikus Latgale tartomány több regionális párttal képviseltette magát a parlamentben. A baloldalon mindkét országban az ipari munkásság támogatását élvező szociáldemokrata párt helyezkedett el. Az észteknél az 1920-1930-as években megőrizte befolyását, a lettek esetében azonban évről évre csökkent parlamenti képviselőik száma. Az észt kommunista pártot 1924-ben betiltották, de Radikális Munkáspárt néven bejuthatott a törvényhozásba. Lettországban viszont a kommunista párt működését már a függetlenségi háború idején megakadályozták. A nemzeti kisebbségek mindkét országban rendelkeztek országgyűlési képviselettel; az észteknél orosz és német pártról, míg a letteknél német, orosz és zsidó politikai tömörülésekről volt szó.

Litvánia politikai rendszere az eltérő társadalmi struktúra miatt (az ipari munkásság hiánya, a városi polgárság kisebb száma) eltért a szomszédos államokéitól. Ajobboldalon a befolyásos katolikus egyház hatása alatt álló pártok helyezkedtek el: a Kereszténydemokrata Párt, a Parasztszövetség és a Munkásföderáció. A centrumtól balra foglaltak helyet a néppártiak, azaz a nemzetiszocialisták; kisebb befolyással rendelkezett a legrégebbi litván párt, a szociáldemokraták. A kommunista pártot már 1919-ben betiltották. A nemzetiségek (németek, oroszok, zsidók, lengyelek) itt is bejutottak a parlamentbe

A baltikumi földreform

Észtországban az alkotmányozó gyűlés már 1919 októberében elfogadta a forradalmi változásokatjelentő földtörvényt. Az állam kisajátította a hercegi, nemesi, egyházi földeket (a megművelhető területek 97 százalékát), 50 hektárban maximálta a birtoknagyságot és szétosztotta a parasztság és a függetlenségi háború résztvevői között. 1926-ban a parlament megszavazta a kártalanítási törvényt, amely kimondta, hogy az orosz állam, a balti bárók, illetve az 1918-1920-ban az állam ellen fegyvert fogó személyek nem részesülhetnek kárpótlásban.

Lettországban 1920 szeptemberében, a harci cselekmények befejezése után született

meg a kisajátítási törvény. Az egykori birtokos maximum 50 hektárt tarthatott meg földjéből, s minden földnélküli vagy kisbirtokos, lett nemzetiségű állampolgár igényelhetett parcellát az állami földalapból. 1924-ben a törvényhozás elfogadta, hogy az előző földtulajdonosok nem részesülnek kárpótlásban. A lett földreform – az észtektől eltérően, ahol a függetlenség megszerzésének eszköze volt – inkább stabilizálta az államot.

Litvániában az 1922 áprilisában kiadott földreformtörvény értelmében az állam kisajátította és felparcellázta a 80 hektár (később 150 hektár) fölötti nagybirtokot. A reform a földnélkülieket és a kisbirtokosokat részesítette előnyben (8-20 hektár közötti területet kaphattak), a volt tulajdonosokat (kivéve az állam ellen harcolókat) a háború előtti földárak figyelembevételével kárpótolták.

A balti államok a földreform radikális végrehajtásával meg akarták törni a német bárók és a lengyel földesurak befolyását. A cél nemzeti földbirtokos osztály megteremtése volt, amely mindhárom ország esetében az állam gerincét alkotta, ezzel is erősítve a független nemzetállamiságot, ellensúlyozva a kommunista ideológiát. A földreform békés módon zajlott le, annak ellenére, hogy gyökerestül felforgatta a társadalmi-gazdasági berendezkedést.

Tekintélyelvű rendszerek (1926-1940)

Litvánia az 1920-as évek elején kormányválságot élt át. Az 1922-1923. évi választásokon a kereszténydemokraták győztek. A kormányzat első nagy próbatétele a (zömében németek lakta) Klaipeda (Memel)-vidék megszerzése volt.

A Balti-tenger menti terület korábban Kelet-Poroszországhoz tartozott, s a ver- . sailles-i békeszerződés értelmében az antant ideiglenesen megszállta. A kaunasi kormány kisebb fegyveres konfliktus árán 1923 elején megszerezte a területet, amely az antant nyomására autonómiát kapott.

Az 1926-ban tartott parlamenti választásokon a gazdasági nehézségek és a korrupciós ügyek miatt a kereszténydemokratákat a kormányrúdnál a szociáldemokraták és néppártiak váltották fel. Az új kabinet lépéseket tett a közélet normalizálása és demokratizálása irányába: megszüntette a rendkívüli állapotot, széles körű amnesztiát hirdetett, enyhített a cenzúrán, gesztust tett a kisebbségek irányába. Az ellenzék azonban nem nézte jó szemmel a szerinte túlzott demokratizálódást és liberalizálódást, s a kicsiny, de dinamikus, nacionalista Nemzeti Párt kihasználta a tisztikarban meglévő befolyását, amely inkább az erős kéz politikája felé hajlott.

A vértelen puccsot 1926. december 16-17-én éjjel a hadsereg egy része, valamint felfegyverzett diákok csapatai hajtották végre Józef Pilsudski fél évvel korábbi lengyelországi hatalomátvételének példájára. A puccsisták Antanas Smetonát kérték fel a „nemzet vezetésére", akit még abban az évben köztársasági elnöknek választottak meg. A miniszterelnök Augustinas Voldemaras lett, aki a kereszténydemokrata kormány élére állt. Bár a szociáldemokraták és néppártiak megkísérelték törvényes eszközökkel meghátrálásra kényszeríteni a puccsistákat, de ezzel csak azt értékel, hogy 1927 áprilisában az elnök feloszlatta a Seimast. A törvényhozó testület 1936-ig nem ülésezett. Hatalma megszilárdítására Smetona 1928-ban új alkotmányt hirdetett ki, amely megerősítette az elnök hatáskörét (feloszlathatta a parlamentet, kinevezhette és megbuktathatta a kormányt) és csökkentette a törvényhozás szerepét.

Az ellenzékkel folyó harc egyik eszköze a Vasfarkasok (Gele inis Vilkas) nevű paramilitáris szervezett lett, amelynek ideológiája szimpatizált a fasizmussal. Az ambiciózus Voldemaras (aki a vasfarkasok vezetőjeként Litvánia Mussolinje szeretett volna lenni) és Smetona között 1929 őszén kenyértörésre került sor, s a kormányfőnek le kellett

mondania. A helyébe lépő Juozas Tubelis pénzügyminiszter modernizálta a gazdaságot.

A litvániai tekintélyelvű rendszer gyengesége az volt, hogy nem állt mögötte felülről létrehozott tömegszervezet és aktív társadalmi csoport. Smetona inkább kabinetpolitikus volt, s igazából a bürokráciára és a rendőrségre támaszkodhatott. A litván berendezkedés megszilárdulását jelezte, hogy 1933-ban a tautininkai kormány kimondta Smetona „nemzetvezetői" státuszát, s három évvel később – a nemzetiek kivételével – feloszlattak minden politikai pártot. Az 1936. évi parlamenti választásokon a törvényhozásba gyakorlatilag már csak a hatalom delegálhatott képviselőket. A döntően tautininkai összetételű testület fő feladata egy új alkotmány elfogadása (1938. február) volt, amely tovább erősítette az elnökjogkörét, s eltűnt a „demokratikus" jelző a Litván Köztársaságról szóló cikkelyben.

Észtországban az ország labilis belpolitikai helyzetét kihasználandó 1924 decemberében a szovjet irányítású kommunista párt sikertelen puccsot kísérelt meg. Az 1920-as évek második felében ajavuló gazdasági helyzet és az állami szerepvállalás növekedésével a politikai rendszer stabilizálódott. 1925-ben elfogadták a nemzeti kisebbségek autonómiájáról szóló törvényt, amely az Észtországban élő, 3000 főnél nagyobb közösség (németek, oroszok, zsidókés svédek) számára széles körű jogokat biztosított (anyanyelvű iskolák, kulturális aktivitás stb.).

A gazdasági világválság érzékenyen érintette az észt gazdaságot, a belpolitikát pedig korrupciók kavarták fel. Így mind többen sürgettek alkotmánymódosítást: az elnöki poszt bevezetését és a parlament hatalmának korlátozását. A politikai életet alapvetően átrajzolta a fasiszta színezetű vabs mozgalom megjelenése. A Szabadságharcos Veteránok Ligája 1929-ben alakult meg, s eleinte a függetlenségi háború egykori katonáinak érdekképviseletét vállalta fel. 1931-től azonban finn Lapua mozgalmat mintának tekintő, Artur Sirk vezette szervezet bekapcsolódott a politikai életbe. A vabsok korrupcióval vádolták a pártokat s az erős kéz politikáját követelték.

Az 1932-es választásokat a Gazdaszövetség nyerte meg, de egyedül nem tudott kormányozni. Rövidesen négy kormány alakult és bukott meg, ráadásul a parlamenti pártok sem tudták megőrizni integritásukat. Úgy tűnt, hogy a válságból való kiutat alkotmánymódosító referendummal lehet megtalálni. A parlamenti jobboldal és centrum által kidolgozott javaslat kétszer is megbukott a referendumokon (1932. augusztus,

  1. június), közben a kormány 1933 nyarán elfogadta a korona leértékelését. Az éleződőbelpolitikai helyzetben rendkívüli állapotot vezettek be (cenzúra, szabadságjogok korlátozása).

1933 októberében a vabsokjavaslatáról kellett szavazni, amely elsöprő támogatásban részesült. Eszerint a következő évtől életbe lépő új alkotmány értelmében a köztársasági elnök személyét általános választások döntenék el, ő megvétózhatta a parlamenti törvényeket és idő előtt feloszlathatta a törvényhozást. Az 1934 áprilisára kiírt elnökválasztás, s a közvélemény vabsok iránti szimpátiáját jól mutatta, hogy a röviddel előtte Tallinn- ban, Tartuban és Narvában megtartott helyhatósági szavazáson a mozgalom a szavazatok felét megszerezte.

A vabsok hatalomra jutását megakadályozandó Konstantin Pats miniszterelnök és Johan Laidoner tábornok szövetséget kötött. 1934. március 12-én Pats, a hadseregre támaszkodva puccsot hajtott végre s rendkívüli állapotot vezetett be. Feloszlatták a vabsok szervezeteit, s az államapparátusból eltávolították a szimpatizánsaikat. 1934 szeptemberében a kormány meghosszabbította a rendkívüli állapotot, s e lépés ellen tiltakozó parlamentet berekesztették, s egy ideig nem is ülhetett össze. Egy évvel a puccs után minden pártot betiltottak, s létrehozták a hatalom pártját, a Haza Szövetséget (Isaamalit). A tekintélyelvű rendszer az állami szerepvállalás erősödését is jelentette: olasz mintákat követve korporatív rendszert (pl. kereskedelmi, mezőgazdasági, tanári, orvosi stb.) vezettek be, s megnőtt a gazdasági etatizmus.

Az 1937 elején összeült kétkamarás parlament (ennek Pats-féle javaslatát egy évvel korábban hagyták jóvá népszavazáson), amely elfogadta Észtország harmadik alkotmányát. 1938 januártól erős elnöki posztot alakítottak ki; ő nevezhette ki a miniszterelnököt, feloszlathatta a kétkamarás törvényhozást és új választásokat írhatott ki. Az alsóházba nem pártlistán, hanem egymandátumos körzetekből lehetett bekerülni, a felsőházi képviselőket pedig az elnök nevezte ki. 1938 tavaszán a parlament első köztársasági elnöknek Patset választotta meg.

A Lettországban érvényes választójog miatt a parlament szétaprózódott volt. A pártrendszer sem volt szilárd, s a politikai életben nem az adott párt, hanem annak parlamenti frakciójajátszott szerepet.

A lett demokratikus berendezkedés elleni fellépés az 1930-as esztendők elején indult. 1931-ben feloszlatták a baloldali irányultságú szakszervezeteket, két évvel később pedig megfosztották parlamenti mandátumuktól a kommunista képviselőket. A gazdasági világválság nyugtalanságot okozott a társadalomban, és aktivizálta a szélsőjobboldalt. Ezek legjelentősebb szervezete az Ugunskrusts (Tűzkeresztesek) volt, amely betiltása után 1933 márciusában Perkonkrusts (Villámkeresztesek) néven alakult újjá. A szervezet nacionalista, antiszemita, de németellenes ideológiát hirdetett. Főjelszavuk a „Lettország a letteké", vezetőjük pedig Gustavs Celmins volt. Nem voltak olyan népszerűek és népesek, mint a vabsok. 1934 elején a kormány feloszlatta a villámkereszteseket és a szociáldemokrata sportegyesületeket, a Parasztszövetség paramilitáris szervezete, a 35 ezres aizsargsok viszont tovább működhettek.

A belpolitikai helyzet labilitása miatt Karlis Ulmanis miniszterelnök 1933-ban javaslatot terjesztett a törvényhozás elé, amely megerősítette a köztársasági elnök pozícióját, de gyengítette volna a parlament jogkörét. Mivel ezt az érintettek elutasították, Ulmanis megkezdte a puccs előkészítését. Az észt példa, de a németországi és ausztriai események is cselekvésre serkentették.

  1. május 15-én éjjel az aizsargs csapatai és a rendőrségi alakulatok elfoglalták az ország fontosabb pontjait, s vértelen hatalomátvételre került sor. Ulmanis és Janis Balodis hadügyminiszter kiáltványukban azzal magyarázták lépésüket, hogy az országot meg kellett óvni a polgárháborútól. Paradox módon Ulmanis saját hatalmát „döntötte meg", saját ellenzéke ellen fellépve. Rendkívüli állapotot vezettek be, több politikai vezetőt (a kommunistáktól a villámkeresztesekig) bebörtönöztek, egyidejűleg felfüggesztették a pártok működését (köztük a Parasztszövetséget is), s cenzúrát vezettek be. A köztársasági elnöknek, Alberts Kvisesinek nem kellett lemondania.

Miután Ulmanisnak 1936 áprilisában lejárt a mandátuma, utána egyszerre töltötte be az elnöki és a kormányfői funkciókat, s nemzetvezetőnek (tautos vadonis) hirdette ki magát. A tekintélyelvű hatalom nem hozott létre tömegpártot, Ulmanis népszerűsége ellenére nem tartott referendumokat, s az alkotmányhoz sem nyúlt. Személyi kultuszt épített ki, hitt karizmájában, amit felerősített a propaganda. A rendszer a bürokráciára, a hadseregre és a paramilitáris aizsargsokra, valamint a nagyobb befolyás nélküli korporációkra támaszkodott. Az agrárizmus szinte hivatalos ideológiává emelkedett, de a rendszer nem vált totálissá.

A balti államokban a tekintélyelvű berendezkedés egy korosztályhoz fűződött (Smetona és Pats 1874-ben, Ulmanis 1877-ben született). Mindhárman kiemelkedő szerepet játszottak a függetlenség kivívásában és a parlamentáris berendezkedés alatt is aktívak maradtak. Politikai pályafutásuk alatt mindhárman a földbirtokos (konzervatív) parasztságra támaszkodtak, amely társadalmi osztály a nemzeti szuverenitás támasza volt.

Az 1926-os litvániai hatalomátvétel klasszikus katonai puccs volt, s belső (a balközép kormány politikája), valamint külső tényezők (Pilsudski államcsínye Lengyelországban) határozták meg. Észtországban és Lettországban ellenben a kormányzat hajtotta végre a fordulatot. Az 1934-es események során az észteknél fennállt a veszély, hogy a nacionalista vabsok legálisan, szavazással jutnak hatalomra, a letteknél azonban ekkor ilyesmit sem a szélsőbal (kommunisták), sem a szélsőjobb (villámkeresztesek) nem tervezett.

A tekintélyelvű berendezkedés a parlamenti demokrácia hátrányait kívánta háttérbe szorítani, s ezzel hatékony választ adni a bel- és külpolitikai kihívásokra. (Ezek: labilis kormányzás és gyakori kormányváltozás; gazdasági világválság; a fasizmus és nácizmus terjedése Európában.) Jellemző, hogy a térségben felbukkanó szélsőjobboldali (fasisz- toid) mozgalmakat (vasfarkasok, vabsok, villámkeresztesek) a kormányzat letörte, azaz a konzervatív jobboldal nem kívánt osztozni a megszerzett hatalmon.

A balti államok gazdasága a két világháború között

A balti országok két világháború közötti gazdasági helyzetét kezdetben meghatározta, hogy évtizedekig a cári birodalom szerves részét képezték. A nagy orosz piac felvette áruikat, s a nyersanyag döntő része is keletről érkezett. Kikötői pedig nagy szerepet játszottak az orosz külkereskedelemben.

A függetlenség megszerzése új helyzetet teremtett. A háborús pusztítás, a megszállók rablópolitikája, s a saját nemzeti valuta hiánya nehezítette a gazdasági talpra állást. A függetlenség első éveiben a Szovjet-Oroszországba irányuló német és brit kereskedelem hídfőállása Észt- és Lettország volt, de lehetőségeik az új gazdaságpolitika (NEP) visszaszorulásával és a „szocializmus egy országban" szovjet gyakorlatával jelentősen csökkentek.

Észtországban az 1920-as évek közepétől az export fellendítésén és az állami kiadások lefaragásán munkálkodtak. A korábban az orosz piacra termelő nagy ipari vállalatoknak (pl. hajógyártók) a belső igények kielégítésére kellett átállniuk (pl. mezőgazdasági gépek), de évekbe tellett, míg fel tudták venni a versenyt nyugati vetélytársaikkal. Az or- szágbanjelentős volt a fa- és textilipar, s az olajpala-kitermelés. A mezőgazdaságban az 1930-as évekre importőrből exportőrré vált, sjól működött a szövetkezeti mozgalom. Az észt külkereskedelem elsősorban Németország és Nagy-Britannia felé irányult, importálni főleg nyersanyagokat (vas, gyapot) és energiahordozókat (szén) kellett.

Lettországban az iparnak a függetlenség éveiben szintén talpra kellett állni a háborús veszteségekből, de utána jelentős ágazattá nőtte ki magát a fém- és fafeldolgozó, illetve a textilipar. A mezőgazdaság szintén exportorientált volt. Szintén jól működött a szövetkezeti mozgalom.

Litvániában még nagyobb szerepjutott a mezőgazdaságnak, s az ipar sokkal elmaradottabb volt (1939-ben a foglalkoztatottak alig 9 százalékával). Klaipeda megszerzése azonban gazdaságilag is fontos volt a fiatal nemzetállamnak, hiszen balti kikötőhöz és közepes tejesítményű ipari területhez jutott. A mezőgazdaságban itt is sikeresen működött a szövetkezeti mozgalom, amelyet az állam is aktívan támogatott. Ez az ágazat rohamosan fejlődött. Élelmiszerexportjának fő felvevőpiaca Németország és Nagy-Britan- nia volt.

A két világháború között a balti államok hatékonyan bekapcsolódtak az európai gazdasági rendszerbe, ezért a gazdasági világválság érzékenyen érintette őket. A válságból azonban ki tudtak lábalni a kedvező nemzetközi konjunktúrának és a tekintélyelvű berendezkedés gazdaságpolitikájának (állami kölcsönök, árreguláció, kedvező adópolitika) köszönhetően. Hasonló gazdasági struktúrájuk miatt egymás közötti kereskedelmük nem voltakjelentős.

Nemzetközi kapcsolatok és a függetlenség elvesztése

A balti államok a két világháború között új szereplőként vettek részt a nemzetközi politikában. Az észtek már az 1920-as évek elején felvetették a balti antant gondolatát, amelyben a balti államok, Finnország és Lengyelország is részt vett volna. A Vilnius miatti lengyel-litván vita azonban meghiúsított minden nagyszabású együttműködést.

1923-ban Észtország és Lettország védelmi és kereskedelmi egyezményt kötött, s a két ország politikai és gazdasági értelemben is Nagy-Britannia felé orientálódott. De az 1920-as években Németország egyre jelentősebb pozícióhoz jutott a baltiak gazdaságában: a legtöbb iparcikket exportálta a térségbe, amelyért élelmiszert kapott. A német befektetők is aktív politikát folytattak. A Szovjetunió Litvániával 1926-ban, Észt- és Lettországgal 1932-ben kötött megnemtámadási szerződést.

Hitler hatalomrajutása után a baltiak lépéseket tettek a korábban elhanyagolt összefogás felé. 1934-ben litván kezdeményezésre Genfben aláírták a balti antant egyezményét, amely lerakta a politikai, gazdasági és kulturális együttműködés alapjait. A szövetség azonban közös érdek híján a későbbiekben nem tejesedett ki.

1938-ban Litvániának fel kellett vennie a diplomáciai kapcsolatot Lengyelországgal (amely fegyveres konfliktust is kilátásba helyezett az ajánlat elutasítása esetén), 1939 tavaszán pedig Berlin ultimátuma nyomán német csapatok szállták meg és elszakították Litvániától a Klaipeda (Memel)-vidéket.

A balti államok függetlenségét az 1939. augusztus 23-án megkötött német-szovjet megnemtámadási szerződés titkos záradéka pecsételte meg A két nagyhatalom felosztotta egymás között Közép-Európát, amelynek során Észtországot és Lettországot szovjet, Litvániát pedig előbb német érdekszférába sorolták. A Lengyelország közös leverése után 1939. szeptember 28-án kötött német-szovjet határszerződésben azonban – területcsere révén – Litvánia is Moszkva érdekszférájába került, miközben a szovjetektől megkapták a régóta áhított Vilniust.

A német-szovjet megállapodások folyományaként a Szovjetunió 1939 őszén megnemtámadási és kölcsönös segítségnyújtási szerződést kötött mindhárom balti állammal, amelynek következtében a Vörös Hadsereg katonai bázisokat létesíthetett az érintett országok területén, a helyi hadseregeknél nagyobb létszámú szovjet katonasággal. Ez a szuverenitás megcsúfolása volt, de formálisan a baltiak független országoknak számítottak. 1940 nyarán a Szovjetunió ultimátumot intézett Litvániához, majd a többi ország vezetéséhez. Ebben azt követelte, hogy alakujanak szovjetbarát, népi kormányok. Az ultimátum megválaszolására a kormányoknak csupán néhány órát adtak, s mindegyikük elfogadta a feltételeket. Fegyveres ellenállás híján a Vörös Hadsereg június közepén megszállta a területet, ahova Moszkva különleges megbízottakat küldött: Észtországba Zsdanov, Lettországba Visinszkj, míg Litvániába Dekanoszov érkezett.

Röviddel ezután megalakultak a népi (baloldali) kormányok, s 1940júliusában már megtartották a népi nemzetgyűlési „választásokat". Csak egyetlen listára lehetett szavazni, s nyilvánvaló csalásokkal és manipulációval született meg a Moszkvára nézve kedve-

ző eredmény. A népi parlamentek alakuló ülésükön kérték országaik felvételét a Szovjetunióba, egyben elismerték a szovjet rendszer bevezetését. A többi csupán formalitás volt: augusztus elején a Szovjetunió Legfelső Tanácsa elfogadta Észtország, Lettország és Litvánia „csatlakozását". Ezzel a balti nemzetek több évtizedre Moszkva fennhatósága alá kerültek.

A Szovjetunió – Krausz Tamás

Oroszország a századfordulón

Az orosz fejlődés sajátosságai a századfordulón

A századfordulón a liberális kapitalizmus kísértetejárta be a 128 milliós Oroszországot. II. Miklós cár megnyitotta az ország kapuit a külföldi tőke előtt. A rohamos ipari fejlődés a birodalom felemelkedésével kecsegtette az uralkodó társadalmi csoportokat, s a „nyugatos" értelmiségi körök a polgári fejlődés kiszélesedésére számítottak. 1900-ban már a részvénytársaságok tőkéjének közel 30 százaléka külföldi tulajdonban volt, s az ipari befektetések közel felét a külföldi tőke – élükön a francia, német, angol és belga beruházókkal – birtokolta. Az olajbányászatban az angolok mellett amerikai és holland tőkeérdekeltségek is megjelentek. A cári birodalom legnagyobb kereskedelmi partnere Németország volt, amely ugyan a birodalom legnagyobb konkurense lett, de kapcsolataik még az I. világháború első szakaszában is fennmaradtak.

A világpiaci nyitás azonban korlátozott eredménnyel járt: Oroszország a leggyorsabb növekedés szakaszában (1900-1913 között) sem tudta növelni részesedését a világ ipari termelésében, főként a német és az amerikai gazdasági expanzió miatt.

Viszonylag gyorsan fejlődött a középkorias mezőgazdaság által körbevett néhány fejlett ipari sziget, főleg a fémipar, a szén- és az olajbányászat, a vasútépítés és a kohászat. Oroszország mégis inkább a Nyugattól leszakadóban, semmint felzárkózóban volt. Az egy főre jutó ipari termelés az átlagos évi ötszázalékos növekedése ellenére 1913-ban Németországénak legfejebb a negyedét érte el. Az egy főre eső jövedelem pedig Németországban csaknem ötször magasabb volt. Államadóssága (nagyrészt francia és angol hitelezők) 1900 és 1913 között mintegy 20 százalékkal növekedett. Oroszország alárendelt és kiszolgáltatott pozícióba került a tőkés nemzetközi pénzrendszeren és általában a világgazdaságon belül. Alárendelt helyzete, valamint balkáni és lengyelországi érdekszférája az antanttal való szövetséget készítette elő'.

Oroszország a lehetséges háborúban óriási emberanyaga és nyersanyagtartaékai révén fontos szerepetjátszhatott. Ráadásul belső és külső gyengesége folytán még győztesként is a vesztesek helyzetébe kerülhetett. A francia és az angol politikusok tudták: kitalálni sem lehetne Oroszországnál kedvezőbb szövetségest.

A felbomló faluközösségek (obscsina) és a falusi agrár-túlnépesedés egyebek mellett az eredeti tőkefelhalmozás elmaradásáról tanúskodott. Az első orosz forradalom (1905) után még Pjotr Sztolipin miniszterelnöknek a korszerűbb falusi burzsoázia megteremtésére irányuló reformjait is csak kis részben sikerült megvalósítani. A monarchia változtatás nélküli fenntartásában érdekelt nagybirtokos arisztokrácia és a bürokrácia ellenállásán ugyanis bármely reform következetes végrehajtása hajótörést szenvedett, noha Sztolipin a vidéki módos parasztság támogatásával éppen az önkényuralom megszilárdításán fáradozott.

A 60 kormányzóságban a föld a tulajdonformákat illetőén nagyjából azonos arányban oszlott meg. A faluközösségi paraszti földbirtok a századelőn az összes föld több mint egyharmadát tette ki; körülbelül egyharmadot az állami föld, az ún. koronabirtok, s ugyanennyit a magánparaszti földbirtok. A földtulajdonosok közel egyharmadának nem volt igásállata. Maga az orosz parasztság kultúrájában és lélektanilag nem emlékeztetett a nyugat-európai parasztság polgárosuló rétegeire. Az obscsinában élő parasztok egymás iránti kölcsönös kezességének a szabad munkaerőpiacot béklyózó intézményét csak 1903 márciusában törölték el. 1913-ig a gazdaságok mintegy 19 százaléka vált ki a faluközösségekből. A közel 20 millió parasztgazdaság 65 százaléka a szegényparaszti kategóriába tartozott, s 15 százalékot tettek ki a tehetős paraszti birtokok. Bár Oroszország nagy gabonaexportőr volt, az egy főrejutó gabonatermés rendkívül alacsony volt. Az orosz faluban az éhezés elleni állandó küzdelem a mindennapok részévé lett.

A modernizálódó társadalom gyors terjedése a városokban együtt járt a vezető osztályokban félelmet keltő társadalmi erő, a munkásság megjelenésével; 1900-ban mintegy hárommillió a modern ipari proletariátus létszáma. A korabeli városi életviszonyokat a barakkszerű tömegszállások, az éhínség, az elemi egészségügyi feltételek és mindenfajta érdekvédelem hiánya jellemezte, akárcsak a XVIII. századi Angliában. Gyökeret eresztett a modern szegénység, a bűnözés, a prostitúció. A városi élet mindennapjait az archaikus és a modern mozzanatok szervetlen kombinációja hatotta át.

A lakosság80 százaléka a gyors urbanizálódás ellenére még 1913-ban is falun élt. Az örökletes nemesség és az ún. személyes nemesek a nem nemesi származású hivatalnokokkal együtt a lakosság kb. 1,5 százalékát alkották. A kapitalizmus viszonylag gyors terjedése tehát nem párosult a tőkés viszonyok átfogó meggyökeresedésével. A polgári liberális ellenzék legális pártpolitikai tevékenységére csak az első orosz forradalom nyomán nyílt mód.

A cári kormány a kapitalizmus importjával együtt olyan problémák sorát is importálta, amelyek kezelésére a politikai rendszer 1905 után strukturálisan is alkalmatlannak bizonyult. A birodalmat összetartani, az elégedetlen tízmilliókat féken tartani csakis nyers erőszakkal lehetett. Mindezek ellenére az első orosz forradalmat megelőző években derűlátó következtetések adódtak. A századfordulón a kapitalista világ centruma a fejlődés felívelő szakaszában volt. Oroszországnak azonban hamarosan tapasztalnia kellett, hogy a „későn jövőknek" a periféria összes hátrányát el kell viselniük anélkül, hogy a centrum kapitalizmusának bármely komoly előnyével rendelkezhetnének.

Az 1905. évi forradalom

Az 1905-ös forradalom azt jelezte, hogy a parasztság megszűnt hinni a cár minden- \ hatóságában. Végleg összeomlott az ezeréves monarchiába vetett hite. A régi ér- : tékrend megbomlása és az új polgári értékrend hiánya a városi életben még í erősebben állította előtérbe az „archaikus" és a „modern" elemek konfliktusát. Míg a falun főleg a narodnyik eredetű eszerpártvert fokozatosan gyökeret, 1905-ben új tömegmozgalmak születtek: egyfelől a szociádemokrata munkásmozgalom, másfelől az önkényuralom, az ortodoxia és a népiség szentháromságát újrafogalmazó konzervatív nacionalista, idegengyűlölő-antiszemita, a közvetlen erőszakra és terrorra támaszkodó feketeszázak mozgalma. E tömegmozgalmak több szempontból is hasonló társadalmi erők számára kínáltak alternatívát. Utóbbiak döntően városi jelenségek voltak. Különbözőségeik azonban áthidalhatatlan falat emeltek közéjük, sőt kölcsönösen egymást tekintettéka fő ellenségnek. A szociáldemokraták a munkások által létrehozott szervezetekre (sztrájkbizottságok, szovjetek, szakszervezetek stb.) támaszkodtak, a fekete-

százak viszont felülről, az önkényuralom támogatásával szervezték terrorosztagaikat. Miután a szocializmus a munkások körében már 1905 előtt is népszerű volt, azt az önkényuralom is „szervezni" kezdte. Kudarca és a forradalmi fellendülés lefékezésére azonban az önkényuralom 1905-ben önálló politikai erőként létrehozta a feketeszázas mozgalmat.

A szociáldemokrácia antikapitalizmusa igent mondott a nyugati ipari civilizáció és kultúra vívmányaira, és az európai munkásmozgalom részének tekintette magát. A feketeszázak éles nyugatellenessége, zsidógyűlölete ezzel szemben a létfeltételeiben megtámadott „kisegzisztenciáknak", a „modernizáció" áldozatainak, az új pauperek- nek ígért „nemzeti védelmet". Az orosz hagyomány nevében tiltakozott az „idegen" szocializmus és a kapitalizmus ellen.

Amikor Gapon pópa – aki egyébként korábban kapcsolatban állt a cári titkosrendőrséggel (ohrana) – 1905. január 9-én a Téli Palotához vezette az elkeseredett tömegeket, hogy a cártól kérjenek oltalmat az élet nyomorúságaival szemben, még úgy vélte, hogy ezzel visszatartja a kétségbeesetteket a nyílt lázadástól. Az eldördült sortűz azonban nemcsak az 1905-ös forradalom kezdetének, hanem a cárizmus összeomlása első fejezetének bizonyult. A forradalom birodalmi méretekben először vitte a tömegeket a politika területére.

Az 1904januárjában kitört orosz-japán háború nem igazolta a hozzá fűzött reményeket. 1905 májusában a cári flotta megalázó vereséget szenvedett a távol-keleti Tsushima (Csuzima) szorosban. Ezt követően a cár kénytelen volt elfogadni a duma azonnali összehívásának követelését. A dumát, mint a „félparlament" intézményét a cár által kinevezett bizottság dolgozta ki. Eredetileg törvényhozó testületnek szánták, de a törvények a cár hozzájárulása nélkül nem léphettek hatályba. A választójog nem volt egyenlő, közvetlen és titkos. A szavazókat társadalmi helyzetük szerint négy „kúriába" sorolták. (A földesúri kúriában kétezer, a városiban 4 ezer, a parasztkúriában 30 ezer, a munkáskúriában 90 ezer szavazó választhatott egy elektort.)

Június 14-én matrózfelkelés tört ki az odesszai kikötőben horgonyzó Patyomkin cirkálón. Október volt a fordulópont: feketeszázas terrorista különítmények pogromokat rendeztek az országban. Ugyanekkor a Moszkva-Kazany közötti vasútvonalon kirobbant munkabeszüntetés általános sztrájkká szélesedett. Október 17-én a cár manifesztu- mában bejelentette, hogy Oroszország lakosságának polgári szabadságjogokat biztosít. Ugyan mindez lényegében papíron maradt, megkezdődött a legális pártok (Kadet Párt, Októbristák, Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspárt, eszerekstb.) szervezése. Október 24-én fellázadt a kronstadti helyőrség, s folytatódtak a parasztmegmozdulások. Október 12-én megalakulta Pétervári Munkásküldöttek Szovjetje, amelynekélére hamarosan Lev Davidovics Trockj került.

December 10-én a moszkvai általános sztrájk fegyveres felkelésbe ment át. A munkásforradalmat még ebben a hónapban leverték, sok tízezer embert küldtek halálba és kényszermunkára. Ugyan a forradalom még 1907 nyaráig folytatta utóvédharcait, valójában már 1905 decemberében elbukott. Vívmányai közé a polgári parlamentarizmus egyes elemeit tartalmazó, 1906. május végén összeülő duma, valamint a legális politikai pártok és szakszervezetek megjelenése tartozott. Tovább éltek az általános sztrájk és a fegyveres felkelés tapasztalatai is. Jóllehet az önkényuralom végül felülkerekedett, az új társadalomszerveződési formák beépültek az orosz társadalom szerkezetébe és lelkü- letébe.

1907.június 3-án a miniszterelnök feloszlatta a II. dumát (518 képviselőjéből 65 szo-

ciáldemokrata, 37 eszer volt). A „sztolipini államcsíny" után az új választást korlátozottabb választójog alapján írták ki. Az új összetételű III. duma már kitölthette ötéves időtartamát.

Az 1906-1917 között működő, négy egymást követő állami dumába (a legutolsót 1912 novemberében választották) a többséget mindvégig az orosz burzsoázia és a liberális nemesség két pártja, az alkotmányos demokraták (kadetek) és az Október 17-e Szövetség (októbristák) alkották. A III. duma évei (1907-1912) restaurációs irányzatuk miatt alkalmatlanok voltak a politikai szerkezet további korszerűsítésére. Arra azonban lehetőséget adtak, hogy a polgárság pártjai szerény gyakorlatra tegyenek szert a politikai manőverezésben.

Az első világháború és a cárizmus összeomlása

Amikor 1914 nyarán Oroszország belépett a háborúba, az uralkodó csoportok képviselői között nem nagyon akadt ellenzője az ország háborús szerepvállalásának. Már 1915-ben, a gorlicei áttörés időpontjában mintegy 9 millió embert mozgósítottak. A tisztikar viszont már 1915-ben óriási veszteségeket szenvedett, amit később sem sikerült kellően pótolni. A növekvő veszteségek és nélkülözés következtében alábbhagyott a háború első heteiben felszított patrióta hevület és helyébe fokozatosan apátia lépett. A társadalom hangulata mindinkább polarizálódott. A polgárság egy része soha nem látott üzleteket kötött és rohamosan gazdagodott. Eközben a háborús pusztulás, a járványok, az éhínség, a családfenntartó férfiak mozgósítása, halála vagy megrokkanása miatt családok milliói süllyedtek a háború előttinél is nyomorúságosabb helyzetbe. A háborús kimerülés klikkharcokat eredményezett a birtokon belüli rétegek germanofil és antantbarát szárnya között, az udvari és a katonai elit soraiban. 1916 augusztusában a kadetek és az októbristák a dumában Haladó (Progresszista) Blokkot hoztak létre, hogy nyomást gyakorojanak a cárra az alkotmányosság kiterjesztése és bizonyos (a finneket, a lengyeleket és az ukránokat érintő) nemzetiségi reformok bevezetése érdekében a „sem az önkényuralommal, sem a forra- dalommal"jelszó alapján. Ám éppen a tömegmozgalmaktól való elhatárolódásuk tette lehetővé, hogy a cár mereven elzárkózzon kívánságaiktól.

1917 februárja azonban váratlan fordulattal forradalmi megoldást hozott. Február 23-án, az asszonyok éhségtüntetésével kezdődő forradalom néhány nap alatt elsöpörte az önkényuralmi monarchiát, utat nyitott a polgári demokrácia, a szabad politikai élet kibontakozása előtt. A forradalmi folyamat azonban nem állt meg a polgári köztársaság megteremtésénél. A cár lemondásától Lenin hatalomra jutásáig alig 8 hónap telt el. Ennyi ideje maradt az Ideiglenes Kormánynak, amely a mensevik és eszer többségű szovjetek, illetve a polgári erők koalíciójára épült, hogy megoldja az ország előtt álló alapvető problémákat, a háború, a föld, az éhínség és a szegénység alapkérdéseit. A koalíciós kormány azonban e feladatok egyikével sem nem volt képes megbirkózni.

A bolsevizmus és az októberi forradalom

A forradalmi önszerveződés

1917 meglepetését a bolsevikok szolgáltatták. Az év elején a szociáldemokrácia kisebbségét, a végén viszont már a hatalom fő erejét alkották. A bolsevizmus eredetét, forrásait, szociális és kulturális gyökereit tekintve összetett, sokágú történelmi jelenség együttese volt. Közvetlenül az oroszországi szociáldemokráciából nőtt ki. Mint politikai és szellemi áramlatot Lenin nyomán általában 1903-tól eredeztetik, de a mensevizmustól határozottabban csak 1907-ben, végleg pedig csak 1912-ben vált el, amikor Prágában önálló központi bizottságot hoztak létre.

A bolsevikok az ország fejlődési sajátosságai miatt kizárták, hogy Oroszország a nyugat-európai fejlődést kövesse. Ezért az önkényuralom és a kapitalizmus elleni politikai küzdelem összefonódásából indultak ki. Az első orosz forradalom tapasztalatai nyomán véglegesen elutasították a szociáldemokrácia és a liberalizmus (polgárság) szövetségét. Egyben tagadták az önkényuralom megreformálásának minden esélyét. A politikailag gyenge és önállótlan polgárság helyett a parasztsággal létrehozandó blokk megteremtését tűzték ki célul, amit az új munkásforradalom politikai feltételének tekintettek. Bármilyen közvetlen hatással is volt rájuk Marx, aligha hagyott erősebb lenyomatot az orosz szociáldemokrácia és a bolsevikok gondolkodásában, mint a francia felvilágosodás racionalizmusa, mechanisztikus materializmusa és antiklerikalizmusa. A nevelés mindenhatóságába vetett hit és a társadalmi „megváltás" hagyománya még az első orosz forradalom előtt beépült az orosz ellenzéki gondolkodásba.

A háborús nélkülözés, az éhínség és a tömeges nyomorúság milliókat tett fogékonnyá a szocializmus iránt. 1917-ben, amikor ezek megmozdultak, vezetésükre ideológiailag és szervezetileg a bolsevizmus bizonyult alkalmasnak. A mozgalom alapvető elemeit a szovjetek, a gyári-üzemi bizottságok, a szakszervezetek, az ugyancsak spontán szerveződésű sztrájkbizottságok és a földfoglalási akciókban is kifejeződött parasztmozgalmak, valamint a „föld, kenyér és szabadság" jelszó jegyében zajló heves munkástüntetések képezték.

A politikai élet közepe „kiüresedett". A szocialista propaganda a cárizmus, a kapitalisták és a földbirtokosok hatalmának megdöntését összekapcsolta a háborúellenes követelésekkel („az imperialista háború polgárháborúvá való átalakítása"). A polgári demokratikus, vagy „paraszti demokratikus" keretek között maradó szocialista pártok, a mensevikek és az eszerek is ragaszkodtak a szocialista ideológiákhoz, mert a népesség aktivizálódó milliói a szocializmus jelszavait és szimbólumait írták zászlaikra.

A második 1917-es forradalomnak új mozzanata, hogy a nagyvárosokban és vidéken kialakult az a hatalmi centrum, amellyel elkezdhette törekvései megvalósítását. Összegyűjtötte a társadalomban felhalmozódott tiltakozási és forradalmi potenciált, s tapasztalatait koncentráltan mozgásba hozta. Októberben találkozott a forradalom „alulról" és a forradalom „felülről", és az új vagy leendő szocialista hatalmi elit egy időre a spontán népi törekvések megvalósítójának bizonyult.

A pártoknál is folyamatosság érvényesült. Február pártjai októberben is működtek, bár magából a forradalmi folyamatból egyetlen pillanatra sem következett a nyugateurópai típusú többpártrendszer. Az augusztus végi, visszarendeződést célzó Kornyi- lov-puccs, korábban pedig ajúliusi pétervári katona- és munkáslázadás megmutatta, hogy a hatalom megragadására csak két politikai erő, a szélső konzervativizmus és a radikális baloldal pályázhat eséllyel. Egyik sem választható el a hadseregtől, amely szociálisan és lélektanilag megosztott volt, ám mindenképpen bele kívánt szólni a politikai hatalomért folyó harcba. Bizonyos értelemben 1917 őszén a hadseregjelentősebb és befolyásosabb erő volt a pártoknál.

Az üzemi munkamegosztás új pályára állt: a felső bürokráciától a gazdaság irányításának számos funkciója átkerült a munkahelyeken megválasztott, „szakemberekből" és munkásokból álló testületekhez. A tulajdonost a legtöbb helyen kezdetben egyáltalán nem kergették el, hanem „csak" a profit felhasználásának módját igyekeztek befolyásolni, és ezek a választott intézmények („munkásellenőrzés") az üzemvezetés gazdasági el- képzeléseinekjóváhagyását vállalták magukra.

Az „ugrás a szocializmus birodalmába" azonban hamar kifulladt. A forradalom „szocialista szakaszának" jelszavai között már októberben megjelentek a fejlett technikai, kulturális és polgárosult feltételek hiányát tükröző „rendpártiság" mozzanatai. Hamar végbement a helyi és központi politikai hatalom koncentrációja, amit közvetlenül a szerveződő katonai ellenforradalom kényszerített ki, vagy legalábbis gyorsított fel. Ezt tükrözte, hogy a forradalom napjaiban a bolsevikok elvetették az „egynemű szocialista kormányt", azaz valamennyi szocialista párt koalíciós kormányát.

A földosztást is a politikai szövetségesek keresésének tekintették. A szociáldemokraták- a bolsevikok is – 1917 tavaszán még elvileg ellenezték a földosztást. A bolsevikok „csak" a hatalompolitikai szükség felismerése miatt vették végül át az eszer párt programjából a földosztás jelszavát, élve azzal, hogy utóbbiak az előző nyolc hónapban elmulasztották ezt gyakorlatilag is napirendre tűzni.

A nemzeti kérdés

Lenin és hívei többségükben érzéketlenek voltak a polgári demokratikus értékek iránt. Ez nem pusztán történelmi örökség és felkészültség dolga volt. Ök eleve más típusú, nem pártok szerinti, hanem a szovjethatalom önigazgató erejére támaszkodó struktúra kiépítésére törekedtek. Ezt a felhajtóerőt mindenképpen túlbecsülték, majd a polgárháború nyomán pedig alábecsülték. Azonban az 1917. februári forradalom az önkényuralom megdöntésével együtt a nemzetek önrendelkezési jogát is deklarálta. Egyedül a bolsevikok hangsúlyozták, hogy az ázsiai, muzulmán népek önrendelkezésijogát éppen úgy el kell ismerni, mint „nyugati" népek, a finn vagya lengyel esetében. S bár az elismerés nemjelentette az állami különválásukért folytatott harcot is, de mégis következetes politikai állásfoglalás volt az „egy és oszthatatlan" Oroszország soviniszta hagyománya ellen. Az új „nemzeti” mozgalmak az ázsiai népek körében legfejebb vallási fokigjutottak, nemzetről még nem lehetett beszélni. A cári bürokrácia nyomásával szemben azonban a forradalmi mozgalmak szabadabb mozgásteretjelenthettek számukra. A fejlődés nemzeti fokáig el nemjutott népek a birodalom nyomorúságos viszonyai között a „modernizációs" előrelépést kevéssé tapasztalták, inkább csak a nyelvi és kulturális kötöttségeket érezték. (Az akkori Azerbajdzsán lakosságának 96 százaléka írástudatlan volt.)

Jelentősebb szerepetjátszott a nemzeti mozzanat a nyugati területeken, főleg az ún. letelepedési övezetben, ahol a zsidók milliói éltek. Az októberi forradalom eredményeképpen függetlenné vált Lengyel Királyság sem oldotta meg a zsidókérdést, sőt, a feketeszázas ellenforradalmi ideológia és propaganda a zsidó szót a forradalom, a bolsevikok szinonimájaként használta. Utóbb a példátlan kiterjedésű pogromok valóban sok zsidót állítottak a forradalom, a szovjethatalom oldalára. A forradalom „idegensé- gének" tézise éppen azzal függött össze, hogy a polgárosultabb népek képviselői (zsidók, litvánok, lettek stb.) jelentős arányban vettek részt a forradalom vezető szerveiben. Az 1917. októberre 350 ezresre növekvő bolsevik párt soraiban csak 66 százalék volt az orosz nemzetiségű párttagság aránya. Az országban 1917-ben az orosz etnikum a lakosság 53,7 százalékát tette ki, így nincs komoly bizonyíték a forradalom „idegensé- gére".

Lenin a „nemzeti mozzanatot" igyekezett összekapcsolni a szociális követelésekkel. Ezzel tudatosan vállalta a birodalom széthullásának vagy csonkulásának kockázatát, amit megakadályozni már amúgy sem lehetett: a háború erősen meglazította a régi birodalmi kötelékeket. Sokféle mozgalomnak adott csatlakozási lehetőséget, hogy aforra- dalom szociális tartalma, irányultsága túlment az etnikai-nemzeti dimenziókon, s egyúttal a

nemzeti felszabadítás programjával is fellépett. Az analfabéta orosz tömegek számára a bolsevikok éppen oroszságuknál fogva hitelesítették az egyetemes forradalmi orientációt, amely csakjóval később lett az új szocialista „birodalmi küldetéstudat" része.

A forradalmi fordulat és az alkotmányozó gyűlés

Az 1917. októberi forradalmi fordulat, a szovjetek II. összoroszországi kongj resszusa deklarálta a szovjethatalmat („Minden hatalom a szovjeteké", amelyet a I munkásosztály hatalmaként definiáltak), a földosztást és az azonnali békét kimondó \ dekrétumokat. Az ennek nyomán hatalomra került szovjet kormány, a Népbiz- ; tosok Tanácsa, amelynek elnöke Lenin lett, legfontosabb feladatának az önkényuralmi államhatalom és a feudális rend maradványainak az eltávolítását, valamint „a nép közvetlen hatalmát megtestesítő, alulról szervezett" szovjetek rendszerének kiépítését tekintette. A törvényhozó hatalom legmagasabb választott szerve a szovjetek összoroszországi kongresszusa, két kongresszus között pedig Központi Végrehajtó Bizottsága (KVB) lett.

A nagybirtokosokat földosztás révén megfosztották gazdasági alapjuktól, november-december folyamán pedig dekrétumokban törölték el a rendi és osztályprivilégiumokat. Ez együtt járt a szovjethatalommal addigra szembehelyezkedő erők jogi-politikai kirekesztésével. Ez a korlátozás elválaszthatatlan volt az egykori monarchista tábornokok katonai szervezkedésétől és attól a félelemtől, hogy a proletariátus diktatúrájaként felfogott új rendszert a régi rend erői megdönthetik. Ezt megelőzendő hozták létre az Összoroszországi Rendkívüli Bizottságot (VCSK vagy cseka), amelynek feladatát az ellenforradalom, a szabotázs és a spekuláció elleni harcban jelölték meg.

A politikai hatalom sorsa összekapcsolódott az Alkotmányozó Gyűlés összehívásával. Ez a szocialista-szociáldemokrata és a polgári pártok elképzeléseiben is szerepelt, már az 1905-ös oroszországi forradalom periódusában. Maguk a bolsevikok is támogatták ezt, még az októberi forradalom előestéjén is. Ám az alkotmányozó gyűlési választások, amelyek még a forradalom előtti listák alapján zajlottak le, nem tükrözték a forradalomban hatalomra került politikai erők és ellenfeleik valódi erőviszonyait. A bolsevikok a szavazatok 24 százalékát kapták. Az eszerek 40 százalékos eredménye mögött nem tükröződött az azóta bekövetkezett erős belső politikai differenciálódásuk. Így csak az alkotmányozó gyűlésen derült ki, hogy az eszer képviselőkegy csoportja a bolsevikok és a baloldali eszerek 1917 decemberében alakított koalíciós kormányával szimpatizál.

Ajanuár 6-án összeült alkotmányozó gyűlés mindössze egyetlen napig állt fenn. Egyértelművé vált, hogy az eszer többségű alkotmányozó gyűlés nem ismerte el a forradalomból kisarjadt szovjethatalmat, hanem minden hatalmat az alkotmányozó gyűlésnek követelt, nem szentesítette a földről és a békéről szóló dekrétumot. A bolsevikok erre feloszlatták a gyűlést. Az erőszakos aktus kifejezte a realitást, hogy Oroszországban mindenképpen hiányoztak azok a társadalmi felhajtóerők, amelyek egy demokratikus polgári köztársaság megszilárdításához szükségesek. A liberalizmus kísérlete történelmi epizódnak bizonyult Oroszország történetében. Ami 1918 tájékán a liberalizmuson érthető, lényegében nem volt más, mint az alkotmányos demokrata (kadet) párt, amelyet ellenforradalmi pártként törvényen kívül helyeztek. Ez a párta polgárháború kíméletlen logikája alapján a következő években sokfelé a fehérgárdista katonatiszti diktatúra támaszává lett.

A bolsevikok a polgári demokrácia osztályszempontú korátozásával egyidejűleg szociális intézkedéseket hoztak a munkások és a legszegényebb rétegek védelmében, bár ezek tejesítésére egyelőre nemigen állt rendelkezésre szilárd anyagi alap. 1918. január

21-én (február 3.) a KVB határozata alapján a Népbiztosok Tanácsa megtagadta a háború előtt és alatt keletkezett külföldi adósságok visszafizetését. Január 27-én (február 9.) pedig elfogadták „a föld szocializálásáról" szóló törvényt, amely a parasztság politikai megnyerését célozta és tulajdonképpen a földről szóló dekrétum megvalósításának végrehajtási utasítása volt.

Az agrárforradalom

A szovjethatalom első hónapjaiban a hatalom megtartásának a részeként a legfontosabb intézkedések nyilvánvalóan a földosztással függtek össze. A szovjet agrárforradalom végül is radikálisan átalakította Oroszország vidéki társadalmát, és az új hatalom számára szociális bázist teremtett és a földbirtokos arisztokráciát örökre száműzte a történelem színpadáról. Mindennek ajelentősége majd a polgárháború éveiben mutatkozik meg igazán. A paraszti többségű hadseregjórészt éppen a földről szóló 1917. november 8-i dekrétum nyomán támogatta a bolsevik párt politikáját. Az összes föld nacionalizálása (köztulajdonba vétele) jogi előfeltétele volt annak, hogy a földosztás után meggátojáka föld szabad adásvételét, azaz egy új nagy magántulajdonos osztály kialakulását, vagyis korlátozni igyekeztek a parasztság érdekében is a kapitalizmus behatolását a mezőgazdaságba. Ajanuári rendelet az október előtti spontán parasztmozgalmak és földfoglalás helyett e mozgalomnak szabályozott formát és kereteket kínált. Kezdettől különböző gazdálkodási formákjöttek létre: léteztek új és régi kis magángazdaságok, gazdagparaszti „félkapitalista" gazdaságok, kommunák és artyelek, állami gazdaságok (szovhozok).

Ahol az ellenforradalmi szervezkedés erős volt, mint például a Don-vidéken, már 1918 kora tavaszán kuláklázadásokrobbantak ki. Lenin kezdeményezésére létrehoztáka „falusi osztályharc" szervezeteit, a szegényparaszti bizottságokat, hogy biztosítsák a mezőgazdasági termékek felhozatalát a városba. Ez nem utolsósorban a tehetősebb gazdaságoktól való rekvirálást jelentett. Másfelől harci osztagokról volt szó, amelyek képesek a szovjetekelleni helyi fegyveres ellenállás leverésére. Ez egyúttal a paraszti szociális konfliktusok további éleződését eredményezte. Komolyan sértette a gazdagparaszti rétegek érdekeit a gabona felvásárlásának állami monopóliuma (1918. május 9.), amely részben már hadikommunista intézkedés volt.

A faluközösségek további felszámolódása az egyéni földhasználat alapján erősen megnövelte a kisgazdaságok számát és erősen átalakította a helyi falusi irányítás módját. Az agrárviszonyok átalakulása azonban számos sajátos vonást hordozott az ország egyes régióinak megfelelően. A szovjethatalom agrárpolitikája azonban mindenütt a vagyoni differenciálódás megakadályozását szolgálta. Hiszen például a kozák közösségekben a földek 80 százalékát a lakosság 40 százaléka birtokolta. Ezeken a területeken a polgárháború is véresebb formákat öltött és hosszabban tartott. Ráadásul a külső intervenció, különösen a német jelenlét erősen hatotta belső társadalmi küzdelmekre. Ukrajnában a hatalmat kezében tartó nacionalista Központi Rada szilárd támasz hiányában hamarosan meghátrált a német intervenció előtt.

A polgárháború és a hadikommunizmus

A forradalmi hatalom hivatalos képviselői a békérőlszóló dekrétumnak megfelelően szakítottak a titkos diplomáciával és közreadták a cári kormányzat titkos külpolitikai egyezményeit. 1917 decemberében Breszt-Litovszkban béketárgyalásokat kezdtek a központi hatalmakkal. A szovjet fél, amely a tárgyalá- í sokon az annexió nélküli különbéke álláspontján állt, nem alakított ki előzetesen egységes álláspontot arról, vajon „az első munkásállam köthet-e szerződést az imperialista császári Németországgal vagy sem". A csaknem pártszakadásig menő vita első szakasza azzal zárult, hogy Trockj a döntő pillanatban nem írta alá a békeszerződést, és február 10-én felállt a tárgyalóasztaltól. A németek pedig megkezdték a további előrenyomulást. Trockj elmozdítása után már Csicserin írta alá a breszti békét március 3-án, sokkal rosszabb feltételekkel.

A nyugati államférfiak zöme akkor a szovjet állam gyors vereségére számított. A német megszállás kiterjedése közben az antanthatalmak, mindenekelőtt Franciaország és Anglia az Orosz Birodalmon belüli hagyományos érdekszféráik megőrzése érdekében katonai intervencióhoz folyamodtak. Egy 1918. január 28-i dekrétum rendelkezett a Vörös Hadsereg létrehozásáról, amely internacionalista és világforradalmi célkitűzései ellenére honvédő háborút folytatott. Főparancsnoka az 1918 májusától Leninjavaslatá- ra hadügyi népbiztossá kinevezett Trockj volt.

A polgárháború lehetőségét Oroszországban különböző pártállású politikusok, zsur- naliszták és a jövő kérdéseivel foglalkozó emberek már az önkényuralom megdöntése után előre jelezték. Emellett a külső intervenció és a szovjethatalom képviselői elleni egyre gyakoribb terrorakciók is a hatalomkoncentráció erőszakos formáit állították előtérbe. Ennek a legismertebb megnyilvánulása a vörösterror volt. A polgárháború (1918-1922) kiterjedése és mélysége az emberiség történetében pédátlan „osztályháborúhoz” vezetett. Fegyverrel harcolták végig a korabeli Oroszország szinte minden politikai és szociális jellegű érdekkonfliktusát, ami megnyilvánult a felhasznált eszközök és módszerek kegyetlenségében és rányomta a bélyegét a későbbi politikai, gazdasági és társadalom-lélektani következményekre. Az egyén és a társadalom szinte átformálódott ezekben az években.

A munkások és a szegényparasztok általános mozgósítását elrendelő dekrétum (1919. május 29.) júniusban lehetővé tette a szovjet erőkszámára a Keleti Front létrehozását. Ez a feladat 1918-ban már felmerült mindenekelőtt a cseh hadifogoly-lázadás és a szibériai fehérgárdisták fegyveres harca következtében. 1919 késő tavaszán-nyarán a szovjethatalom Moszkva környékére zsugorodott, ám Jugyenyics tábornok Petrográd elleni megújuló offenzívája összeomlott. Gyenyikin ún. Önkéntes Hadserege Dél-Oroszországban szenvedett döntő vereséget. Gyenyikin seregei addigra a különféle politikai színezetű ukrán nacionalista szabadcsapatokkal karöltve szörnyű pogromokat hajtottak végre a zsidó népesség körében. A fehérgárdista vérengzések és erőszakcselekmények 1918- 1920-ban mintegy félmillió zsidó állampolgárt érintettek (mintegy kétszázezer ember halt meg).

A legtovább az angolok és franciák által támogatott Kolcsak admirális szibériai ellenkormánya állt fenn, amely egy kiépülőben lévő katonatiszti diktatúra vonásait mutatta. 1919 végére azonban próbálkozása bukással végződött. Az admirálist elfogták és 1920 februárjában kivégezték. A Vörös Hadsereg reguláris erőit a harci cselekmények körzetében akkor már népes paraszti partizánseregek is támogatták. A legendás Csapajev csupán egyike volt a polgárháború jellegzetes népi vezéreinek.

A vörösök győzelmét mindenekelőtt a sokkal szélesebb társadalmi bázis, a mélyebb népi gyökerek alapozták meg. A parasztság nagy része nem kért a nagybirtokos arisztokrácia és a földesurak uralmából, a földhasználathozjutottak a földért készek voltak akár meghalni is. A szovjethatalmat ez a tömegjórészt saját hatalmával azonosította.

A polgárháború logikája nyomán a szovjethatalom legfőbb szervei már 1918 nyarától kezdték kiépíteni a hadikommunizmus rendszerét. A gazdálkodás e típusának előzetes „modelje" az 1914 utáni német hadigazdaság volt. 1919. január 11-én hozta a Népbiztosok Tanácsa a rendeletet a gabona kötelező – rögzített, alacsony állami áron való – beszolgáltatásáról. Bevezették a fogyasztási cikkek jegyrendszerét, valamint az általános munkakötelezettséget. A pénz gyakorlatilag jelentőségét veszítette. Az üzemek nagy többségét államosították. Jó részük azonban működésképtelen volt, s a katonai rendszer szükségletei alapján próbálták üzemeltetni az erre a célra létrehozott Legfelső Népgazdasági Tanács irányítása alatt. Trockj megkezdte a „munka militarizálását": olyan munkahadseregeket szervezett, amelyek bevethetők a „gazdaság frontján". Az éhező városi lakosság az 1917-esnek a felére apadt. Megindult az általános cserebere a falu és város között: „szöget kenyérért".

A bolsevik párt vezérkara megittasult a hadikommunista átszervezések „sikereitől". Már 1919 márciusában sokan úgy vélték, hogy a hadikommunizmustól nincs messze az igazi kommunizmus, vagyis a közvetlenül szükségletekre irányuló termelés az áru- és piaci viszonyok kikapcsolásával, a bürokratikus államhatalom leépítésével, a helyi szovjetek közvetlen hatalmával, s ez máris a politika napirendjére tűzhető.

1920 tavaszán újult erővel folytatódott a háború, miközben az antant gazdasági blokádja (1919. október 10.) fokozta a belső káoszt és súlyosbította az éhínséget. Ez szörnyű méreteket öltött az 1921-es aszály időszakában, amikor a Volga-vidéken milliónyi áldozatot követelt. 1920 áprilisában az ukrán vezető, Szimon Petjura támogatásától kísérve Lengyelország megtámadta Szovjet-Oroszországot. Pilsudski csapatait délről Vrangel fehér generális is támogatta. Augusztusra kritikus helyzet állt elő. A Vörös Hadsereg Varsó alatti kudarca újabb súlyos területi engedményekre kényszerítette a Szovjet Köztársaságot. Októberben előzetes béketárgyalások kezdődtek Rigában, amelyek 1921 márciusában Nyugat-Ukrajna és Nyugat-Belorusszia Lengyelországhoz való csatolásával végződtek, vagyis az ún. Curzon-vonaltól jóval nyugatabbra.

A hadikommunizmus válsága és az új gazdaságpolitika

1920 végén már világos volt, hogy a hadikommunizmus rendszere nem tartható tovább. A parasztság a kényszer-beszolgáltatás terheit nem volt hajlandó tovább viselni. A hadikommunista irányítása polgárháborúnakaz alapvető frontokon valósikeres megvívása után az élet normalizálódásának gátjává vált. 1921 márciusában a párt X. kongresszusán – miközben folyt a kronstadti matrózlázadás – határozatot hoztak az Új Gazdasági Politika, a NEP bevezetéséről. Ez a gabona kényszer-beszolgáltatását terményadóval váltotta fel; rehabilitálta a piaci és pénzviszonyokat; engedélyezte a korábban betiltott magánkereskedelmet. Kísérleteztek bizonyos vállalatok állami szabályozás révén való denacionalizálásával is. Lenin kezdeményezésére a külföldi tőkének is bérletbe kívántak adni egyes vállalatokat, főleg nyersanyag-kitermelő forrásokat. Ám a fokozatos diplomáciai elismerés ellenére a nyugati tőke szerfelett óvatos maradt a szovjet-oroszországi befektetésekkel az egész későbbi periódusban is.

Bár Lenin szerint a NEP „a kapitalizmus részleges visszaállítása a szovjethatalom ellenőrzése mellett", de nemegy keleti „vadkapitalizmus" kiterjesztésére gondolt, hanem a „kulturált, nyugat-európai kapitalizmus" bizonyos civilizált vívmányainak a meghonosítására. Ám Oroszországban akkor önmagában ennek sem volt nagyobb esélye, mint a szocializmus megvalósításának. Nemcsak a várva várt győztes német proletárforradalom elmaradása miatt, hanem főképpen azért, mert a bolsevikoknak a kapitalizmus „szabályozásával" kapcsolatban semmiféle komoly tapasztalata nem volt. Amikor 1923

őszén kibontakozott az elsőjelentősebb piacgazdasági válság, az agrár-ipari árolló (magas ipari és alacsony mezőgazdasági árakkal), nem találtak más gyógyító eszközt, mint az állami árszabályozást. Az önigazgatásos, azaz önkéntes szövetkezeti, a kommunaszerű gazdálkodás elemei, amelyeket Lenin „a szocializmus szigeteinek" tekintett, a kulturális fejlődés adott alapzatán csak zárványokként létezhettek, nem válhattak önálló társadalmi formává.

Mindezek dacára az 1920-as évek elején a különböző tulajdonformákra épülő piaci vegyes gazdaság – úgy tűnt – hosszabb periódusra megszilárdulhat.

A Szovjetunió, mint szövetségi állam létrejötte

1917 és 1922 között a köztársaságok föderációjának különböző típusai jöttek létre: kez- i detben az Oroszországi Szovjet Föderatív Szocialista Köztársaságok Szövetsége í (OSzFSzK) autonóm köztársaságok szövetségéből épült fel. A kaukázusi köz- í társaságok önálló területi föderációt hoztak létre. 1921-re az OSzFSzK nemzeti-nemzetiségi szempont alapján szervezett föderatív köztársasággá fejlődött, amelyben Oroszországon kívül már hat autonóm köztársaság (a Baskir, a Kirgiz, a Tatár, a Turkesztáni, a Gorszki és a Dagesztáni) alkotott föderációt. Másfelől ekkorra kezdett az OSzFSzK-val föderatív jellegű kapcsolatra lépni a többi önálló szovjetköztársaság (az Ukrán, az Azerbajdzsán, a Belorusz, az Örmény, a Grúz, a Hívai, a Buharai, a Távol-keleti köztársaság). 1919 tavaszától az OSzFSzK kétoldalú szerződéses viszonyban, „katonai-politikai szövetségben" állt a többi szovjetköztársasággal. A genovai konferencián, 1922 tavaszán már az OSzFSzK delegációja képviselte a többi köztársaság érdekeit.

Az OSzFSzK és az Ukrajnai SzSzK 1920. december 28-án gazdasági-katonai szövetségre lépett. Egyesítették a Hadügyi és a Tengerészeti Népbiztosságot, a Legfelső Népgazdasági Tanácsot, a külkereskedelmi, a pénzügyi, a közlekedési, a postaügyi és a munkaügyi népbiztosságokat. E szerződés olyan benyomást keltett, mintha a köztársaságok belépnének az OSzFSzK-ba, ami 1922 folyamán befolyásos elképzelés lett és reális lehetőség- kéntjött számításba. Ez az „autonomizálás" néven ismert tervezet 1922 tavaszán Sztálin kezdeményező szerepe mellett a bolsevikok szűkebb körében is támogatásra talált. Lenin a bürokratikus centralizmus pozícióinak erősödésétől tartva elvetette a sztálini „autonomizálás" tervét. A szovjethatalom ötéves tapasztalatai alapján meggyőződése volt, hogy ezt a cári időkből örökölt nagyorosz sovinizmustól fertőzött apparátus indította el a föderációval szemben. Sztálin hajlandó volt engedményre. Az 1. §-ban az OSzFSzK-ba való „belépés" helyébe ezt írta: „Formális egyesülés az OSzFSzK-val együtt Európa és Ázsia szovjetköztársaságainak szövetségében".

Végül az „autonomizálás" centralizmusa és a laza konföderáció alternatívája között formailag Lenin álláspontja érvényesült. 1922. december30-án, az I. Össz-szövetségi Szovjetkongresszuson az Oroszországi Szocialista Föderatív Szovjetköztársaság, az Ukrán Szocialista Szovjetköztársaság, a Belorusz Szocialista Szovjetköztársaság és a Kaukázu- sontúli Szocialista Föderatív Szovjetköztársaság létrehozta a Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetségét, a Szovjetuniót. Ennek 1924. január 31-én életbe lépett alkotmánya két részből állt. Az első: „Deklaráció a Szovjetunió megalakításáról". Ez a nemzeti gyűlölködéssel és elnyomással szemben kinyilatkoztatta a „kölcsönös bizalom és béke, a nemzeti szabadság és egyenlőség, a népek testvéri együttélése és együttműködése" eszméjét. Deklarálta a szövetségből való kilépésjogát. A „Szerződés a Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetségének megalakításáról" című második rész össz-szövetségi hatáskörbe utalta a külügyek irányítását, a szövetség és a köztársaságok határainak megváltoztatását, a fegyveres erők irányítását, a hadüzenetet és a békekötést, az egységes állami költségvetésjóváhagyását, az egységes pénz- és hitelrendszer megállapítását, az „általános alapelvek megállapítását a közoktatás területén".

ANEP eredményei és bukása

A NEP mégoly sikeres bevezetése és első komoly eredményei sem oldották j meg a szovjethatalom legégetőbb iparosítási feladatait. A NEP csúcspontján, j 1925-1926-ban, amikorra nagyjából végbement a gazdaság helyreállítása a há- í ború előtti szinten, „helyreállt" az állami szerepvállalás is az élet minden terüle- ; tén. A „mindenható" állam a maga mindent szabályozni kívánó természetével egymást kizáró feladatokat vállalt el a társadalom különböző rétegeinek, csoportjainak az érdekei szerint. Az állami újraelosztás rendszere az általános ínség körülményei között elkerülhetetlenül megszilárdult, bár mind a szovjeteken, mind a párton belül még valóságos viták és érdekütközések folytak. Ám magának az államhatalomnak az önállósuló érdekei és szükségletei rohamos mértékben egy új bürokrácia terebélyesedésére, megszilárdulására vezettek. A rendszer szociálpolitikai vívmányai, mint például a munkához való jog realizálása az 1930-as években, a gyermekmunka betiltása, a gyermekellátás, az oktatás ingyenessége, az egészségügy, a tömegkultúra és a művészet országos méretű, korábban nem látott kiterjesztése szélesítette a szovjethatalom társadalmi bázisát. A párttisztogatások és a tagjelölti idő ellenére a párttagság létszáma dinamikusan nőtt: 1929-re meghaladta az egymilliót, ami nemcsak a karrieristák hatalomhoz való vonzódását bizonyítja, hanem azt is, hogy az új rendszer világtörténelmileg is fontos eredményeket produkált. A nyugati értelmiségi és politikai elitek csodálatát is olyannyira kivívta, hogy a nyugati polgári demokráciák a szovjet fejlődésnek ezt a szakaszát veszélyes kihívásnak tekintették.

A társadalom szociológiai szerkezete és mentalitása gyorsan változott. Kulturális felemelkedése a „szocialista modernizáció" szélsőséges ellentmondásait vetítette előre. Az analfabétizmus felszámolása, az urbanizáció kibontakozása katasztrofális lakásínség körülményei között ment végbe. Az új munkásság és az új szovjet értelmiség viszont az évtized végére, az 1930-as évek elejére már önálló társadalmi csoportot alkotott. Míg az 1920-as évek elején a Trockj és az ellenzék által javasolt gyorsított iparosítást elvetették, az évtized végétől – immár a kiélezett pártharcok során kizárt és száműzött Trockj távollétében – ezt mint abszolút szükségszerűséget hirdette meg a párt- és az államvezetés, s utóbbi kettő lényegében már szinonima volt. Az állami iparosításjelentős mértékben az alacsony fogyasztásra, a mezőgazdasági termékek, mindenekelőtt a gabona exportjára épülhetett.

A pártellenzék és a NEP

Az iparosítás alapvető forrásaként a mezőgazdaságjöhetett számításba. 1927 végétől már körvonalazódnak a fordulat jelei. Ez a parasztságon belüli gyorsuló differenciálódással, az ehhez kapcsolódó szociális konfliktusokkal, a gabona állami felvásárlásának közismert nehézségeivel, a központ és a perifériák egyfajta vetélkedésével függött össze. A küzdelem az erőforrások fölötti rendelkezésért folyt, a központi és a helyi bürokráciák, apparátusok érdekütközései tükröződtek benne, a falunak az államhatalmi centrumok általi ellenőrzésére irányult.

Mindennek ellenére a NEP felszámolását nyíltan senki nem követelte. Az 1923 i októbere óta létező Baloldali Ellenzék a NEP „államkapitalizmusának" bírála- i tából kiindulva hirdette meg a „szocialista eredeti felhalmozást", amely a ma- i gántőkés felhalmozást kívánta korlátozni. Később ennek a felfogásnak a talajáról bírál-

ták ugyan a buharini „Gazdagodjatok!"jelszót, de sohasem utasították el a piaci vegyes gazdaságot mint realitást. Preobrazsenszkj elképzelése a szocialista eredeti felhalmozásról már 1924-ben az ipar és a mezőgazdaságok közötti „egyenlőtlen cserére" épült. De nem igazolódott a baloldali ellenzék feltevése, hogy az eredeti felhalmozás ezen típusa és a „munkásdemokrácia rendszere", az „önigazgatói szocializmus" perspektívái egyidejűleg fenntarthatók. A fő probléma az volt, képes-e a bolsevik hatalom alkalmazkodni a NEP társadalmi következményeihez, a kapitalista viszonyokra jellemző ellentmondások kiterjedéséhez.

A sztálini rendszerváltás

Az ellenzék a feltételezett „thermidori fordulat" lehetőségét az „apparátusok bürokratikus elkorcsosulásából", egy új uralkodó osztály és a kulákság megszilárdulásából vezette le, amely egy diktátori hatalom alapját képezheti. Ezzel a lehetőséggel szemben a kommunista párt diktatúrája a párt szélesebb társadalmi bázisában is elfogadhatónak tűnt. Csak az ellenzék kisebb csoportjai, Trockij, Szmirnov fogalmazták meg hangosan 1926 után, hogy a párt diktatúrája hamarosan személyi diktatúrává („személyi kultusz") formálódhat, amely a bürokratikus orosz hatalomgyakorlás múltjának és jelenének egyfajta szintézise lesz a kapitalizmus felülkerekedésének bázisán.

A párt vidéki társadalmi bázisa szűkült és ez a falu belső, új típusú differenciálódásából következett. A forradalmi harcok egykori falusi résztvevőinekjó része a helyreállítási periódus végén, a NEP csúcspontján (1924-1926) azt érzékelte, hogy ismét a nincstelen bérmunkások vagy a szegényparasztság kategóriájába tartozik, s a társadalom perifériájára szorult. 1922-től a föld bérbeadásának lehetősége felgyorsította a falusi proletarizáló- dás folyamatát, míg a leszakadókkal szemben egy szélesebb középparaszti tömeget (kb. 60 százalék) a kapitalizálódás felé tolt el. Ezt a kommunista párt vezetése félelemmel figyelte: attól tartott, hogy ezek gazdasági és politikai mentalitásukban gazdagparaszti befolyás alá kerülnek.

A Szovjetunió történetében az 1927-es év sorsdöntőnek bizonyult. Ajúnius 8-án elfogadott kormányrendelet értelmében megkezdődött az első ötéves népgazdasági terv kidolgozása. Megszilárdult és átalakult az Állami Tervbizottság. Augusztusban kibocsátották az első iparosítási kölcsönkötvényeket. Az ellenzék vitorlájából azzal próbálták kifogni a szelet, hogy a gyorsított iparosítással együtt bevezették a hétórás munkaidőt.

Mindezt kétségtelenül felgyorsította a külpolitikai helyzet kedvezőtlen fordulata. Május 27-én Nagy-Britannia megszakította diplomáciai kapcsolatait a Szovjetunióval, amit az 1921-es kereskedelmi szerződés felbontása tetézett. A Szovjetunió keleti elszigetelődésével fenyegetett, hogy júliusban Csang Kaj-sek megkezdte a Kínai Kommunista Párt tagjainak kiszorítását a Kuomintangból, majd kommunisták lemészárlására is sor került. A szovjet katonai tanácsadók távoztak Kínából. A november 7-i ellenzéki felvonulás szétverése Moszkvában már arra utalt, hogy a hatalmi centralizáció a politikában és a gazdaságban egyaránt előrehaladt. Sztálin megszilárdította a párton belüli hatalmát. AXV. kongresszuson (1927) a baloldali ellenzéket kizárták a pártból és döntöttek a fokozatos kollektivizálásra való felkészülésről, elvben még elutasítva minden erőszakot.

Az utóbbi döntés okai között a már említett tényezők mellett feltétlenül számításba kell venni az ún. gabonaválság tényét, a gabonafelvásárlás súlyos helyzetét. 1928január- jában több mint egymillió tonnával kevesebb szemes terményt vásároltak fel, mint egy évvel korábban, jóllehet 1927-ben kiemelkedő gabonatermés volt. Nem egyszerűen a városok gabonaellátása került veszélybe, hanem a kényszerű gabonaexport, a szovjet

iparosítás elengedhetetlen feltétele is. A külföldi tőkebevonás nem játszhatott komoly szerepet, noha 1926-ban a Szovjetunió 300 millió márka hitelt kapott Németországtól.

A pártvezetés 1928januárjában útra kelt, hogy felgyorsítsa a gabonafelvásárlás folyamatát. Maga a párt főtitkára, Sztálin Szibériába vette az útirányt (Novoszibirszk, Barnaul, Omszk), s háromhetes útján jutott a végső elhatározásra.

Az „áttörés” - a kollektivizálás

Sztálin utazása végére nemcsak a rendkívüli intézkedések bevezetésének elkerülhetetlenségéről volt meggyőződve, hanem abban is biztos volt, hogy stratégiai jelentőségű fejlesztési módosítást kell végrehajtani, amely az államhatalom kényszerítő ereje nélkül nem lehet sikeres. A szovjet pártvezetés többsége szemében a 25 millió kisgazdaság előtt azon alternatíva állt, hogy vagy a kulák, vagyis a kapitalizálódó nagybirtok, vagy a nagybirtok szovjet állami és közösségi formái szívják föl. A politikai indítékok azonban tulajdonképpen egy harmadik megoldást toltak az előtérbe. Ennek élére Sztálin állt, bár sokan, sokféle szempontból és érdekekből megpróbálták elkerülni. A szovjet falu fölötti központi politikai-hatalmi és gazdasági ellenőrzés azonnali megvalósítása lett a cél, utalva arra, hogy a gabonakereskedelem egyharmada a gazdagparasztság ellenőrzése alatt áll.

A kollektivizálás -az elképzelés szerint – egyszerűsítené a gabona és általában az alapvető mezőgazdasági termékek állami begyűjtését és racionálisabb, igazságosabb újraelosztását. A spontán piaci viszonyok kikapcsolásával vagy erős korlátozásával egy centralizált újraelosztási rendszer kialakítására törekedtek. Ez olyan állami tőkefelhalmozási struktúrát tételezett fel, amely alapul szolgálhatott a hadiipar, általában a nehézipar, valamint a velejáró urbanizálódás gyors kifejlesztéséhez. Egyúttal a munkanélküliség felszámolását, az állami szociálpolitika megalapozását, tehát egyfajta államszocialista „modernizáció" végrehajtását is szolgálta, ami a korszak nyelvén a „szocializmus egy országban" (1924. december) sztálini tételében fejeződött ki. Az elképzelést az önerőre támaszkodó „utolérés" szándéka fűtötte, indoklásában pedig első helyen a külső veszélyek leküzdése, az ehhez szükséges erő megteremtése állt.

A „nagy áttörés” súlyos szociális és politikai következményekkeljárt. A felülről kezdeményezett, előkészítés nélküli, szinte rajtaütésszerű „forradalom" rövid idő alatt akarta véghezvinni a kollektivizálást, ami egyébként így semmilyen bolsevik programban vagy elméletben nem szerepelt. A gépesítés, a tudomány, a mezőgazdasági technológia széles körű elterjesztése „porosz utas" hagyományként is a nagyüzemi gazdaság mellett szólt. Semmi nem indokolta viszont a végrehajtás hihetetlen gyorsaságát és a terroreszközök alkalmazását. Ez inkább az elburjánzó, egyre ellenőrizhetetlenebb államhatalom és a korlátlan személyi diktatúra előrehaladó kiépüléséről árulkodott.

A kollektivizálás a működésbe hozott államhatalmi és társadalmi-politikai szervezetek és az apparátusok tejes erőbedobása ellenére sem indult úgy, ahogyan azt a vezetők remélték. Bár e politikai fordulat minden ellenfelét, mindenekelőtt Trockjt és Buharint már félreállították, a totális állami ellenőrzés megvalósítása a parasztság többségének spontán ellenállásába ütközött. Még a szegényparaszti rétegek egy része is, amelyek a kollektivizálás természetes bázisát képezhették, döbbenten figyelte az államhatalom falu elleni támadását. A kolhozok nagyrészt az államhatalom struktúrái lettek, nem pedig az orosz közösségi hagyományoknak megfelelő és az önkéntes szocialista szövetkezési, termelési és társadalomszerveződési formává, amely korábban széles rétegekben visszhangra talált. Az államhatalmi offenzíva végül példátlan áron maga alá gyűrte a paraszti ellenállást. A kollektivizálás a kitelepítések, a represszió, a gabonaelvételre irányuló gazdaságpolitikai döntések (különösen Ukrajnában és Kazahsztánban), s a parasztok önfelemésztő tiltakozási akciói következtében milliókat tett tönkre vagy kényszerített a megelőzőnél rosszabb élethelyzetbe. Ukrajnában másfél-kétmillió ember halt meg az 1932-1933-as nagy éhínség idején, amiben közrejátszott a példátlan aszály is. Kulák- talanítás címén 2,8 millió lakost telepítettek ki Szibériába.

A paraszti ellenállás következtében a 32 milliós lóállomány több mint 10 millióval csökkent, a 60 milliós szarvasmarha-állomány pedig felére apadt. A parasztok maguk vágták le állataikat. Látszólag a hatalom elérte a céját, mivel 1933-ban dupla annyi gabonát gyűjtött be és ötször annyi gabonát exportált, mint 1928-ban. Ám mindezt 1933-ban kisebb gabonatermelésből is produkálta. A lakosság tehát jóval kevesebb kenyeret fogyasztott.

Sztálin a „győztesek" kongresszusán, 1934-ben azt hangsúlyozta, hogy a hadiipar számára létrejött egy olyan mezőgazdasági és ipari háttér, amely a Szovjetunió fennmaradását a nemzetközi feltételek legkedvezőtlenebb alakulása esetén is biztosíthatja. A kollektivizálás évei egybeestek a nagy világgazdasági válság éveivel. A Szovjetunióban végrehajtott ipari és mezőgazdasági átalakulás viszont a fogyasztás és a fogyasztói iparágak évtizedes elmaradásával járt. Ekkor alakult ki az a féloldalas ipari szerkezet és az a stagnáló mezőgazdaság, ami az államszocialista rendszer bukásáig végigkísérte a szovjet fejlődést, meghatározva alapszerkezetét. Emellett közgazdasági és társadalompolitikai dogmák kiindulópontjává lett, amelyeket 1948 után más országokba is átplántáltak.

Az államszocializmus kiépülése a Szovjetunióban

Az iparosítás - a bürokratikus tervgazdaság teljesítménye

A második ötéves terv (1933-1938) gazdasági eredményeit példátlan ellentmondások és egyensúlytalanságok révén érték el. A Szovjetunió népei Nyugat-Euró- pa lakosaitól eltérően csak most élték át a nagy nemzeti tejesítmények és a szociális felemelkedés korát. Ebből merítettek erőt a történelem által rájuk rótt hihetetlen áldozatok elviseléséhez.

A „nagy építkezések" mellett létrejött a kitermelő ágazatokra, a kohászatra és a gépgyártásra épülő ipari struktúra. A Szovjetunió a termelés mennyiségében a világ második ipari hatalmává emelkedett; ipari tejesítménye 12-szer nagyobb volt, mint 1913-ban. 1939-ben már a világ ipari termelésének 10 százalékát adta. A második ötéves terv végén a lakosság átlagban kétszer annyit fogyasztott, mint 1913-ban. 1934-1935-ben eltörölték a közszükségleti cikkek jegyrendszerét, amely azonban megemelte az árszínvonalat.

A szovjet társadalom szociális és kulturális átrétegződése ennek megfelelően gyors és radikális volt. Még a leginkább elmaradott területeken is, mint például Azerbajdzsán, lényegében sikerült felszámolni az analfabétizmust az iskolakötelezett korosztályok körében. A kisbirtokos parasztság, a tőkéből élők társadalmi csoportjai gyakorlatilag felszámolódtak. A bürokratikus irányító apparátus gyakorlatilag a szovjet korszak munkás- és parasztcsaládjainak gyermekeiből verbuválódott, miként nagyobbrészt a szovjet értelmiség is, amivel a rendszer önmaga fölényét látta igazolva a világ előtt. 1939-ben az össz-szövetségi népszámlálás adatai szerint a több mint 170 millió ember mintegy kétharmada élt falun, egyharmada városban. A kolhozparasztok a kolhozoktól való mértéktelen értékelvonás következtében gyakorlatilag háztáji gazdaságaikból éltek, de ezek nagyságát is csökkentette egy 1939. márciusi rendelet. Törvényileg szabályozták a kötelezően tejesítendő „munkaegységek" minimumát. A kolhozparasztok elköltözését külön engedélyhez kötötték.

A személyi diktatúra rendszere - a Gulag, a terror és okai

A szovjet rendszer az állami tulajdon dominanciájára épült, ami tükröződött a kiépült politikai intézményrendszer működésében is. A kommunista párt a sztálini fordulat nyomán végleg elveszítette politikai párt jellegét: olyan „állampártként" funkcionált, amelyről korábban nem szólt semmilyen marxi elmélet, de még hivatalos legitimációs ideológiája, a marxizmus-leninizmus sem. A párt, amely az 1920-as években a munkásság és a szegényparasztok egy részére támaszkodó politikai diktatúrát gyakorolt, az 1930-as években bürokratikus apparátuspárttá lett, amelyben maguk a párttagok is a hatalom puszta objektumaivá váltak. Természetesen nem ők kerültek hatalomra, bár a párttagság járhatott bizonyos privilégiumokkal is, főleg azok esetében, akik felemelkedtek a nómenklatúrába. A korrupció és a megvesztegetés a sztálini rendszer legszigorúbb intézkedései ellenére a mindennapi élet része maradt, a hiánygazdaság és a régi örökség együttes termékeként. A Központi Bizottság közvetlenül alárendelődött a belügyi szerveknek, amelyekre Sztálin támaszkodni tudott a diktatúrája útjában álló kommunisták, pártonkívüli személyek és ezek csoportjai megsemmisítésében.

Az 1928 óta fokozatosan kiterjedő koncepciós perek, amelyek mindenekelőtt meghatározottértelmiségi vagy apparátusi körök megfélemlítését szolgálták, formailag legtöbbször a központi vagy helyi pártvezetőkelé kerültekjóváhagyás végett, ám általában nem ott születtek. Sztálin a belügyi népbiztosság, az NKVD megfelelő intézményeire támaszkodva őrködött a szovjet társadalom és az állam „egysége" fölött.

A terrorpszichózisnak a korábbiaknál is súlyosabb hulláma 1934 decemberében Kirov, a leningrádi párttitkár meggyilkolása után kezdődött. Ez tükrözte, hogy a személyi diktatúra immanens eleme a terror, a megfélemlítés, amely áthatja a társadalom struktúráit, beleértve az egyházakat is.

Sztálin személyi hatalma a párt-, az állami-politikai és a gazdasági apparátusok bonyolult struktúrájára támaszkodott. Az 1930-as évek nagy tisztogatásai ezért elválaszthatatlanok a különböző apparátusi különérdekektől és a több befolyásért folyó küzdelmektől az apparátusok között, a centrum és a periféria ellentmondásaitól, az egymással szemben álló hatáskörök tisztázatlanságából fakadó konfliktusoktól és természetesen Sztálin személyi hatalmának permanens megújításától. A vélt és valódi „hibák", a politikai balfogások és a valóságos politikai ellenség felderítésének szükségletei, éppen úgy, mint az alternatív politikai kristályosodási pontok kialakulásától való félelem állandó ellenségkeresésre ösztönöztek. Az „éberség" még a családi viszonyokat is áthatotta.

Ilyen összefüggések közé illeszthetők be a hírhedt moszkvai perek (Kamenyev, Zinovjev, Buharin és szinte az egész régi bolsevik gárda megsemmisítése) és a Vörös Hadsereg tisztikarának lefejezése (1936-1939). Ennek során Sztálin leszámolt a zseniális Tuhacsevszkjjel (1937. július 12.) és a körülötte kialakult tekintélyes főtiszti-tábornoki karral. Bennük látta hatalmának potenciális vetélytársait. Attól tartott, hogy tőle független hatalmi központjöhet létre. (Megöltek az 5 marsallból kettőt, az 57 hadtestparancsnokból 50-et, a 186 hadosztályparancsnokból 154-et.) Ez a tömeggyilkosság a háború szempontjából ki nem heverhető tragikus következményekkel járt.

Az önpusztító mechanizmus működése a „működtetőket" sem kímélte. Az 1930-as évek végén a koncentrációs táborok főigazgatósága (Gulag) táboraiban raboskodók, köztük az ún. ellenforradalmi bűnökért letartóztatottak növekvő mértékben hivatali apparátusok alkalmazottaiból kerültek ki. Míg 1936-ban a foglyok kb. 13 százaléka ült „ellenforradalmi" bűncselekményekért, 1939-re arányuk már meghaladta a 33 százalékot. 1936-1939 között a foglyok létszáma másfél és kétmillió között mozgott. Az NKVD el-

lenőrzése alatt a szovjet munkavállalók mintegy 2-3 százalékát kitevő tömeg gazdaságilag jelentéktelen tejesítményt nyújtott: az össztermelés alig 1 százalékát állította elő. Ám egyes területeken, például az aranybányászatban vagy a nagy építkezéseken, a vasútépítésben stb. számottevő szerepet töltött be. A Gulag tehát nem vált a gazdaság jelentős erejévé, sokkal inkább a társadalom megfélemlítésének alapintézménye maradt. A táborok büntető intézményként működtetett munkatáborok voltak.

Az 1920-as évektől Sztálin haláláig mintegy 10 millió ember fordult meg a Gulag táboraiban, akiknek mintegy egyharmada volt politikai fogoly. 1921-1945 között összesen több mint hétszázezer embert végeztek ki, akiknek óriási többsége semmiben sem volt vétkes. Egy részük annak a gépezetnek lett az áldozata, amelyet korábban maga is működtetett. (A kivégzéseket rögtönítélő bíróságok rendelték el, mindenfajtajogi formaság mellőzésével. Az elítélteket többnyire a börtönben főbe lőtték.)

A táborok céja az volt, hogy mindenkit elrettentsen a Sztálin személyi diktatúrája elleni fellépéstől. Az 1936-os szovjet alkotmány demokratikus vonásai csak leplezték a törvénytelenségeket, egyben erősítették a hivatalosan sugallt gondolatot, amely szerint a szocializmus és a személyi diktatúra ugyanaz. A kiépült rendszer, az államszocializmus elvileg új társadalmi formaként alakult, amely a marxi elmélet fényében nem volt sem kapitalizmus, sem a szocializmus. Az államszocializmus a magántulajdon (és a társadalmi tulajdon) bürokratikus-állami kollektivizálása. A burzsoázia funkcióját részben átvette az állam, amely tejes ellenőrzést gyakorolt a felhalmozott tőke és a felhalmozott munka tekintetében. Míg a kapitalizmusban minden közösség pénz közvetítette közösségként létezhet, az államszocializmusban minden közösségi létezés állami közvetítéshez kapcsolódik. Az üzemek és gyárak, a föld, a gépek stb. állami tulajdona gyakorlatilag kizárta azok társadalmi-közösségi működtetését, de kapitalizálását is. A termelés és a tőkefelhalmozás, amelyet elvben az állami tervezés szabályozott, fenntartotta az állami kizsákmányolás, a tőkés termelésre jellemző munkamegosztási szerkezet stb. rendszerét, de elvben kizárta a magántulajdont, a magántőkés kizsákmányolást és a magántőke felhalmozását egyáltalán. Az állam maga határozta meg a szociális-jóléti rendszerek működtetését. Az államszocializmus magában rejtette az árutermelés és általában a piaci termelési mód számos elemét, noha a rendszer alkotmánya kizárta az állami tulajdon adásvételét.

A Szovjetunióban azonban a tőkés tulajdonos helyett a tulajdonosi jogokat az állami, a párt- és a gazdaságirányító hivatalnokréteg gyakorolta. Ezek az állami tulajdont ellenőrző társadalmi csoportok és rétegek nem szerveződhettek önálló burzsoá osztállyá, mert privilégiumaik többnyire nem voltak átörökíthetők. Ha a valóságban nem is volt igazán egalizáló rendszer, mégis – alacsony szinten – egyfajta egyenlőséget teremtett. A hivatalos legitimációs ideológia pedig a társadalmi igazságosság, a népek testvériségének megvalósítását hirdette.

A Szovjetunió a háború előtt - a külpolitikai fordulat

A Szovjetunió, illetve az államszocialista rendszer a világ szemében a németellenes honvédő háború idején vizsgázott, és tett szert valóban világhatalmi tekintélyre. Igaz, az 1930-as években a Szovjetunió – a náci Németország megerősödésével párhuzamosan – már kezdett betagolódni a nemzetközi politikába. 1934 szeptemberében belépett a Népszövetségbe. Sztálin tisztában volt azzal, hogy a Szovjetunió és az európai béke legfőbb ellensége Hitler Németországa. Gazdasági kapcsolataikat – az elszigeteltség miatt – nem szakíthatták meg a náci Németországgal, de ezt a nyugati hatalmak sem tették meg. A müncheni egyezmény (1938. szeptember) Sztálint végképp elbizonytalanította a nyugati hatalmak valódi szándékait illetően.

A Szovjetunió ugyanis korábban Franciaország után Csehszlovákiával is kölcsönös segélynyújtási szerződést kötött; eszerint a Szovjetunió fellép Csehszlovákia védelmében, ha ezt Franciaország is megteszi.

A szovjet kormány 1936-1939-ben fegyverrel és önkéntesekkel is támogatta a spanyol köztársaság harcát. 1939-ben a Szovjetunió már saját határain is háborús akciókra kényszerült: május és augusztus között hadserege a Halhin-Golnál Zsukov parancsnoksága alatt verte vissza a Mongólia elleni japán támadást.

Sztálin ekkoriban mindenáron szerette volna elkerülni a németekkel vívott háborút. Úgy vélte, a nyugati hatalmak abban érdekeltek, hogy Németország kelet felé támadjon. Ezért közvetlenül is tárgyalt Franciaország és Anglia képviselőivel, hogy felszámolja a Szovjetunió katonai és politikai elszigeteltségét. Ám a két nyugati ország katonai delegációja nem kapott utasítást kézzel fogható egyezmény megkötésére. Amikor a tárgyalások kudarca után Molotov Moszkvában, Ribbentrop társaságában 1939. augusztus 23-án aláírta a szovjet-német megnemtámadási egyezményt, Sztálin úgy számított, hogy ezzel két-három év haladékot kapott a háborúra való további felkészülésre. A szerződés szovjet szempontból gyümölcsözőnek látszott: lehetővé tette, hogy az ország egyelőre kívül maradjon a háborún, titkos záradéka pedig határt szabott a keleti irányú német terjeszkedésnek. Erkölcsileg rendkívül terhelő volt, hogy a Szovjetuniót az érdekszféra-osztozkodás közvetlen részesévé tette. Az egyezmény megpecsételte előbb Lengyelország, majd a balti államok sorsát, s területi igénnyel jelentkezett Finnországgal és Romániával szemben.

A szovjet vezetés, hogy ne provokája Hitlert, nemcsak otthon állította le az addigi élénk antifasiszta propagandát, hanem a Kominternben élvezett hegemóniája révén erre kényszerítette a nyugati országok kommunista pártjait is. Mindez akkor vált különösen hangsúlyossá, amikor a németek lengyelországi hadjáratának harmadik hetében, a Molotov-Ribbentrop-egyezmény megvalósításaképpen, szovjet csapatok szállták meg Lengyelország keleti részét és 1939. szeptember 28-án újabb, „határ- és barátsági szerződésben" megállapították kétoldalú birodalmi érdekeik határát „az eddigi lengyel államterületén". Elutasították harmadik hatalom mindennemű beavatkozását a rendezésbe, s területeiken kizárólagos feladatnak tekintették a „nyugalom és a rend helyreállítását". A két kormány „a baráti kapcsolatok jegyében" magára vállalta területeiken a „szükséges állami újjárendezést". Titkos kiegészítőjegyzőkönyvben pedig megállapodtak abban, hogy egyik fél sem tűri területén a másik fél irányába ható lengyel agitációt, s lengyelországi területcserével Litvániát a szovjet érdekszférába sorolták. A két kormány nyilatkozata pedig Angliát és Franciaországot tette felelőssé a Németország elleni háborúért.

A finnek ellen indított háború és a Baltikum megszállása a „titkos záradék" alapján a Szovjetuniónak a Népszövetségből való kizárására vezetett és dezorientáltaavilág baloldali erőit a szovjet külpolitika céjait illetően. A Szovjetunió egyetlen nagyobb szabású külpolitikai sikere ezekben az években az volt, hogy a keleti határain folyó háború lezárása után mintegy másfélévvel, 1941. április 13-án Moszkvában aláírták a szovjet-japán semlegességi szerződést.

Az országban az európai háború kitörése után megkezdődött a felkészülés a háborúra. Az egyik legnehezebb feladat a megtizedelt parancsnoki kar feltöltése volt. Már 1938 márciusában megszüntették a hadsereg kettős szervezetét s a kis létszámú állandó hadsereg és területi milíciák helyett egységes hadsereget hoztak létre. 1939. szeptember 1-jén bevezették az általános hadkötelezettséget. 1939 végén elkészültek az első KV és T-34-es harckocsik. 1940-ben az előző évek átlagához képest 70 százalékkal nőtt a repülőgépgyártás, viszont többségében még a német gépekkel versenyképtelen régi típusokból. 1940júniusában a hétórás munkanapról a nyolcórásra, az ötnapos munkahétről hatnaposra tértek át. Megszigorították a munkahelyi jelenlétet, megnehezítették a munkahely megváltoztatását, korlátozták a háztáji gazdaságok területét. A kolhozok be- szolgáltatási kötelezettségét a tényleges vetésterület és állatállomány helyett a kolhozok egész területére rótták ki. Nem az elgondolások hiánya, hanem az előző évek repressziójának súlyos hatása akadályozta elsősorban, hogy az 1939-ben nyert felkészülési időt igazán kihasznáják. Az 1941. június 22-i német támadás időpontjában a katonai parancsnoki posztok egyötöde még betöltetlen volt.