Ugrás a tartalomhoz

20. századi egyetemes történet – I. Európa

(2005)

Osiris Kiadó

1. fejezet - I. Az első világháború (1914–1918) – Galántai József

1. fejezet - I. Az első világháború (1914–1918) – Galántai József

A szarajevói merénylet (1914. június 28.)

Az Ausztria-Magyarország által 1908-ban annektált Bosznia-Hercegovina tartományban a túlnyomó többségben lévő szerb és muzulmán lakosság nem fogadta el az új jogi állapotot. Az ellenszegülést Szerbiából és Törökországból is bátorították. Az annektált tartományt Horvátország is szerette volna megszerezni. Az 1912-1913. évi Balkán-háborúk nyomán még inkább felizzottak a belső szenvedélyek, s a tartomány kormányzója nyílt lázadástól tartott.

A bécsi politika az annexió után igyekezett kitérni a konfliktus elől. Ám Bosznia-Hercegovina nyugtalanító belső helyzete mindenképpen intézkedést igényelt. Ezért a következő, 1914. júniusi hadgyakorlatot erődemonstrációként Boszniában rendezték meg. Ferenc Ferdinánd trónörökös hivatalból megtekinti a hadgyakorlatot, s parádés látogatást tesz a tartomány fővárosában, kifejezve a tartományi vezetés iránti bizalmat. A lépés kétségkívül kockázatos – és szándékától függetlenül provokatív – aktus volt a polgárháború küszöbén álló tartományban.

Az összes délszláv egy államban történő egyesítésére irányuló nagyszerb törekvést a belgrádi titkos szervezetek irányították és manipulálták. Legfontosabb közülük az 1911-ben megalakult szerbiai tiszti szervezet, az Egyesülés vagy Halál (ismertebb nevén: Fekete Kéz) volt, amelyet a szerb katonai kémelhárítás főnöke („Apis") vezetett. Szervezete beépült a Monarchia déli tartományát lazán behálózó illegális Ifjú Bosznia mozgalomba. Ennek szociálforradalmár, nacionalista tagjai a délszláv egységre s függetlenségre áhítoztak. A trónörökös tervezett boszniai útjának hírére a Fekete Kéz terrorista kiképzésben részesítette a bosnyák fiatalokat, s útnak indították őket Boszniába. A fegyvereket – 4 belga revolver és 6 szerb kézigránát – segítők vitték a merénylet helyi szervezőjéhez.

Szarajevóban, a bosnyák fővárosban a trónörökös parádés bevonulását katonai biztosítás nélkül tervezték, s mindössze 120 megbízhatatlan rendőr állt rendelkezésre. 1914. június 28-án a hatfős csoport első gyilkossági kísérlete ugyan meghiúsult, de Gavrilo Princip másodszorra leterítette Ferenc Ferdinándot és hitvesét, Hohenberg Zsófiát. Az „újkor legdilettánsabb zsarnokölése" egy világégés előjátéka lett.

Bécsben és Budapesten megdöbbenést váltott ki a véres tragédia. Magasra szöktek a szerbellenes indulatok Jó néhány vezető a Szerbiával való végső leszámolásra hajlott. Az új külügyminiszter, Leopold Berchtold gróf ingadozott. A magyar miniszterelnök, Tisza István határozottan nemet mondott a szélsőséges szándékokra, mert a Balkán-háborúk óta számolt a formailag ugyan szövetséges Románia ellenséges fellépésével, s Bulgáriát tekintette a Romániát ellensúlyozni képes szövetségesnek.

A merényletet követő első napokban az uralkodó, Ferenc József állásfoglalása sem volt egyértelmű. Tudta, hogy a Monarchia Berlin jóváhagyása nélkül nem kezdhetnagyszabású katonai akciót. A legharciasabb álláspontot a vezérkari főnök, Conrad von Hötzendorf és az osztrák miniszterelnök, Karl Stürgkh gróf képviselte. Conrad úgy vélte, ez az utolsó alkalom, amikor még sikeresen felléphetnek Szerbia ellen. Stürgkh pedig a merényletnek a birodalom belső viszonyaira gyakorolt hatásától tartott. Ha a kormányzat nem tud erélyt mutatni – vélekedett –, akkor a birodalom felbomlási folyamatát sem tudja feltartóztatni.

A merénylet utáni első napokban végül is abban maradtak, hogy kikérik Berlin állásfoglalását. Az uralkodó II. Vilmos császárnak küldött levelében kifejtette, hogy a kettős monarchia a „pánszláv áradat" ellen csak akkor lehet biztonságban, „ha Szerbiát, amely jelenleg a pánszláv politika súlypontját alkotja, politikai hatalmi tényezőként kikapcsolják a Balkánról". A cél „Szerbia elszigetelése és területének csökkentése". A második memorandumban Tisza István a dunai monarchia helyzetét elemezve azt javasolta, hogy Bulgáriát – Romániát ellensúlyozandó – vonják be a hármas szövetségbe. A magyar miniszterelnök hozzájárulása nélkül a Monarchia nem kezdhetett háborút, mert az 1867-es kiegyezés egyik alapeleme a magyar kormány egyetértési joga volta külpolitikában.

A berlini döntés (1914. július 4.)

Berlin az 1908. évi annexiós válság alatt határozottan támogatta Bécset, s a Szerbia elleni háború esetén is fedezte volna szövetségesét Oroszország felé. i Atripoliszi (1911) és a balkáni (1912-1913) válság idején azonban a berlini politika inkább visszafogta a bécsi harciasokat. Németország ugyanis gazdasági erejével igyekezett közvetlenül befolyásolni a kisebb balkáni országokat, de törekvését zavarta az Ausztria-Magyarország és déli szomszédja közötti feszültség éleződése. 1914 nyarán ezért Bécsben bizonytalanok voltak a berlini magatartást illetően.

Berlin válasza ezúttal gyökeresen eltért a korábbi évek visszafogott hangvételétől. II. Vilmosjúlius 5-én közölte a Monarchia berlini nagykövetével, hogy Ausztria-Magyarország „még egy komoly európai komplikáció esetén is számolhat Németország tejes támogatásával". Ha a szerbiai konfliktuson túlmenően háborúra kerülne sor Ausztria-Magyarország és Oroszország között, Németország a „megszokott szövetségesi hű- ség"jegyében Bécs oldalán áll – erősítette meg a császár. II. Vilmos azonnali bevonulást sürgetett Szerbiába, ha Bécs a háború mellett dönt. A Romániával kapcsolatos bécsi aggodalmakat a császár a román királlyal (aki rokon, német Hohenzollern volt) folytatott személyes eszmecseréjén kívánta eloszlatni. Oroszországról pedig kifejtette, hogy „ahogy a dolgok ma állnak, még egyáltalán nem áll készen a háborúra, és bizonyára nagyon meggondolná, hogy fegyverekhez nyújon".

Helmuth Moltke német vezérkari főnök 1914 májusában az európai katonai erőviszonyokat elemezve úgy látta, hogy az erőviszonyok egyelőre kedvezőek Németország számára. Az idő múlásával azonban az erőarány romlik, s rövidesen nem lesz kilátás a kétfron- tos háború győztes megvívására. Szerinte a német hadsereget nem szabad kétfelé osztani és védekezésre használni, hanem egész erejével támadólag kell bevetni. Először nyugaton, ahol néhány hét alatt végeznének Franciaországgal; keleten addig a lassú orosz mozgósítás első csapását a Monarchia feltartóztatná. Ezután az egész német hadsereget a keleti térségbe átdobva ott is győzelmesen befejezhetik a háborút. „Oroszország 2-3 éven belül befejezi felfegyverkezését... Most még valahogy felérünk hozzájuk. Nincs más hátra, mint megelőző háborút indítani ... most, amikor Oroszország még nincs kész."

Németországban jól látták, hogy Ausztria-Magyarország komoly belső problémákkal és válságjelenségekkel birkózik. Miután Németország biztos szövetségesként csak Ausztria-Magyarországra számíthatott (Olaszország egyre nyilvánvalóbban ingadozott), meggondolandó volt, hogy a háború elnapolását követően Ausztria-Magyarország képes lesz-e az 1905. évi Schlieffen-terv értelmében az Oroszország átmeneti feltartóztatásához szükséges erőt kiállítani.

II. Vilmos 1913 végén Leopold Berchtoldnál, a Monarchia külügyminiszterénél tett látogatásakor a német politikát már tejesen az Oroszországgal fennálló ellentét tükrében kezelte. „Hosszú távon a háború Kelet és Nyugat között elkerülhetetlen – mondta –, s a szlávok hegemóniáért folytatott vitájában olyan világtörténeti folyamatról van szó, amely a népvándorlások kategóriájába sorolandó". Ezért Szerbiát tejesen a Monarchia alá kellene rendelni, vagy bekebelezni, mindegy hogyan. A létért folytatott, közelgő harcra való tekintettel biztosította az osztrák-magyar minisztert: „én Önök mögött állok, s hajlandó vagyok kardot rántani, ha ejárásuk ezt igényli".

1914. július első napjaiban megszületett német döntés szerint aligha adódik ennél előnyösebb helyzet a Franciaország és Oroszország ellen egyidejűleg megvívandó háborúra. „A szerbeket rendbe kell szedni, éspedig azonnal! ... Most vagy soha!" – írta II. Vilmos a Bécsből érkező jelentésre. A német politikai vezető körök Anglia semlegességével számoltak. Illúziójuk arra épült, hogy az előző évben csökkent a német-angol feszültség és több kompromisszumos megegyezés született. A gyors lefolyású háborúra számítva lehetségesnek tartották Anglia semlegesítését; hiszen London még magához sem tér s már végeztek Franciaországgal.

Ultimátum és hadüzenet Szerbiának (1914. július 23-28.)

A Berlinből érkező válasz nyomán Berchtold és az uralkodó is a Szerbia elleni háború álláspontjára helyezkedett. Tisza István azonban továbbra is ellenezte a háborút. Néhány nap múlva azonban a román, illetve bolgár szövetség kérdésében is kedvező állásfoglalás érkezett Berlinből, s Tisza megbizonyosodott Románia semlegesítéséről. Így a kétfrontos háború kockázatát ő is elfogadta.

Szerbia tervezett annektálása kapcsán a magyar miniszterelnökattól tartott, hogy a délszláv elem megnövekedése miatt elkerülhetetlenné válik a birodalmon belüli délszláv egység létrejöttének valamilyen formája. Mindez Magyarország számára nemcsak Horvátország elvesztésétjelentheti, hanem napirendre tűzheti a dualizmus trializ- mussá való alakítását is. A közös minisztertanács határozata végül is megnyugtatta a magyar kormányfőt: a Szerbia elleni háborúnak nem célja a szerb államiság megszüntetése. Kisebb stratégiai határkiigazításoktól eltekintve, biztosítandó a szerb állam további létezése, természetesen a győztes háború eredményeként vazallusi pozícióban.

Miután a bécsi politikában a Szerbia elleni harcias fellépés egységes állásponttá vált, július 23-án átadták a szerb kormánynak szóló jegyzéket, amelyre 48 órán belül választ vártak. Az ultimátum tejesítése két pontban (5. és 6. pont) Szerbia szuverenitását is érintette. Az 5. pont értelmében a merénylet miatti nyomozásban el kellett volna fogadni „a cs. és kir. közös kormány közegeinek közreműködését Szerbiában a Monarchia területi épsége ellen irányuló felforgató mozgalom elnyomásában". A 6. pont pedig bírósági vizsgálatra kötelezte a szerb kormányt ajúnius 28-i merénylet szerb területen tartózkodó résztvevőivel szemben, s a cs. és kir. kormány ide küldött szervei részt vesznek a vizsgálóbírák kinevezésében.

A szerb kormány lojális választ szándékozott adni, ám e két pont miatt az ultimátum elfogadása Szerbia önállóságának feladását jelenthette. Elutasítása viszont azt, hogy a túlerőben lévő osztrák-magyar hadsereg rázúdul Szerbiára, ami szintén önállóságának megszűnését eredményezheti. Ezért tisztázni akarták, számíthat-e Szerbia Oroszország katonai fellépésére. A két ország között nem állt fenn szövetség, de a politikai gyakorlatban szövetségeskéntjártakel. Oroszországot nem kötelezte semmiféle katonai konvenció Ausztria-Magyarország és Szerbia katonai összeütközése esetén. A szerb kormány azonban az ultimátum lejárta előtt Oroszország támogatásáról kapott információt. Az orosz hadsereg egyidejű fellépésekor azzal számoltak, hogy Ausztria-Magyarország kénytelen főerőivel északkeletre vonulni, akkor pedig a szerb hadsereg a viszonylag kisebb osztrák-magyar erőkkel szemben tartani tudja magát.

A határidőre elkészített szerb válasz engedékeny hangú volt, de az ultimátumot a szerb szuverenitást sértő pontokban nem tejesítette. A bécsi politikában viszont éppen ezekre helyezték a hangsúlyt. A szerb választ ezért Bécs elégtelennek minősítette, s azonnal megszakította a diplomáciai kapcsolatokat, majdjúlius 28-án elküldte a hadüzenetet is. Ezzel megkezdődött Ausztria-Magyarország és Szerbia háborúja.

Az orosz és a francia döntés (1914. július 20.)

Oroszország külpolitikai érdekei miatt súlyos döntés előtt állt. Már 1913-1914- ben készült az európai összecsapásra, elsősorban a tengerszorosok felé mutató balkáni érdekei realizálására. A katonai felkészüléshez azonban még két-há- rom esztendőre lett volna szüksége. Megfontolandó volt viszont, hogy Szerbia kikapcsolása esetén az egységes osztrák-magyar haderő nagyobb erővel jelenhet meg Oroszország nyugati határán. Szentpétervárról ezért engedékeny válaszra biztatták a szerb kormányt, de arra nem, hogy szuverenitását is sértő követeléseknek alávesse magát.

Franciaország számára alapvető jelentőségű volt, hogy gyors mozgósítással és azonnali támadással a cári haderő is azonnal bekapcsolódjon a Németország elleni háborúba. Ez a lépés a német haderőt megosztásra kényszerítheti, és akkor a francia hadszíntéren nem tud túlsúlyt elérni. Franciaország tehát Oroszországra bízta: mérlegeje, hogy az idő kitolódásával járó előnyök, amelyek nemcsak Oroszország, hanem Franciaország nagyobb katonai erejét is meghozhatják, megéri-e azt, hogy közben a Monarchia elleni déli szerb frontot felszámoják.

A július 20-án Poincaré elnök és II. Miklós cár találkozóján egyeztetett álláspont szerint Szerbiának a legmesszebbmenő engedékenységet kell tanúsítania, de önként nem adhatja fel szuverenitását és katonai erejét. Oroszország nem hagyja magára Szerbiát, Franciaország pedig, amennyiben Oroszország fellépését Németország bekapcsolódása követi, vállaja szövetségesi kötelezettségét.

Anglia lavírozása

Londonból nézve a kontinensen egymással szemben álló szövetségi rendszerek – a központi hatalmak szövetsége és a francia-orosz szövetség – erőegyensúlya volt a legelőnyösebb. Ajúliusi válság éleződésekor Anglia megpróbált közvetíteni. Külügyminisztere azt javasolta: Ausztria-Magyarország a Szerbiával szembeni biztosíték fejében fog- laja el Belgrádot, de nem többet. Így megmarad a szerb állam szuverenitása és katonai potenciája. Ezzel Bécs nemcsak politikai sikert tudna felmutatni, hanem bizonyos pozícióra tesz szert az ellene irányuló szerb politika mérséklésében. A válság csúcspontján egyes német politikusok átmenetileg hajlottak is ajavaslat elfogadására. Az osztrák-magyar közös minisztertanács azonban úgy látta, hogy Belgrád elfoglalása és zálogul tartása nem változtatna tartósan Szerbia Monarchia-ellenes politikáján és propagandáján.

Angliát sem az angol-francia, sem az angol-orosz antant nem kötelezte a kontinentális háborúba való belépésre. Anglia két nemzetközi kötelezettsége azonban a nemzetközi jog alapján megkívánta és legalizálta a háborúba való bekapcsolódását.

A háború előtt kötött angol-franciaflottaegyezmény értelmében az angol flottát a Földközi-tengerről átcsoportosították a Németországgal szembeni angol partokhoz, s viszonylag kis erőt hagytak Málta szigetén. Ám megállapodtak abban, hogy a francia flotta az angol érdekeket is védi a Földközi-tengeren. Az egyezmény másik oldala, hogy a francia flottát nem erősítik a La Manche csatorna térségében a francia partok védelmében, de ha e partokat a német flotta részéről támadás éri, Anglia azt casus bellinek tekinti. Erre azonban nem került sor, így e szövetségi kötelezettség nem kényszerítette Angliát hadba lépésre.

A másik nemzetközi kötelezettség kontinentális háború esetén casus bellit jelenthetett Anglia számára. Más országokkal együtt ugyanis kötelezettséget vállalt arra, hogy megvédi Belgium szuverenitását és semlegességét. Amennyiben a Franciaország elleni német támadás a francia-német határon bontakozik ki, Anglia nem köteles hadba lépni. Ha azonban a német hadsereg Franciaország ellen Belgiumba betörve hajt végre megkerülő támadást, Anglia számára előáll a hadba lépés kötelezettsége. Angliának a belgiumi német betörés indokolta és tette szükségessé a háborúba való bekapcsolódást.

A hadviselő hatalmak hadicéljai

1914. július utolsó napjaiban a négy nagyhatalom (Németország, Oroszország, Franciaország és az Osztrák-Magyar Monarchia) különféle önző megfontolásokból, tudatosan vállalta az európai háborút. A végzetes döntésért valamennyien – ha eltérő mértékben is – felelősek voltak. A két szövetségi rendszer elsődleges céja nem kisebb-nagyobb területi gyarapodás volt, hanem az ellenfél szétzúzása.

Németország legyőzhetetlen katonai erejébe vetett hitét alaposan megingatták a francia és orosz katonai erő növeléséről érkező hírek. Ezek szerint Oroszország 1917-re 2,2 milliós békehaderő felállítását tervezte. Ezért főleg a katonák között terjedt a preventív háború gondolata.

A német kormány 1914. szeptemberi hadicél-elképzelései szerint „a háború általános céja a Német Birodalom belátható időre való biztosítása nyugaton és keleten. Ezért Franciaországot annyira meg kell gyengíteni, hogy nagyhatalomként ne kelhessen újra életre, Oroszországot lehetőség szerint visszaszorítani a német határoktól és megtörni uralmát a nem orosz vazallus népek felett". Franciaország esetében a német katonai illetékesek megítélésére bízták Belfort és a Vogézek nyugati lejtőinek elszakítását, az erődítmények lerombolását, valamint a Dunkerque-től Boulogne-ig terjedő partvidék elcsatolását. Mindenképpen elcsatolandónak tekintették azonban a német ipar számára fontos briey-i ércmedencét. Olyan, részletekben fizetendő, magas francia jóvátételekkel számoltak, amely 15-20 évre annyira legyengíti az országot, hogy képtelen lesz komolyabb fegyverkezésre. Kereskedelmi szerződéssel pedig gazdasági függőségbe kell kerülnie Németországtól, exportországává kell változnia, így kikapcsoják a franciaországi angol kereskedelmet is. A kereskedelmi szerződésnek tejes német pénzügyi és ipari mozgásszabadságot kell teremtenie Franciaországban.

Németország stratégiai helyzeténekjavítására Belgium a háború után német ellenőrzés alatt álló vazallus állam lenne, katonailag fontos kikötői és tengerpartja megszállási joggal katonailag állna rendelkezésre, az ország gazdaságilag pedig német provincia lenne. Lüttichet és Verviers-t Poroszországhoz csatolnák, a belga Luxemburg tartomány egy határcsíkját pedig Luxemburg kapná. Antwerpen annektálását függőben hagyták. Francia Flandriát Dunkerque, Calais és Boulogne nagyobbrészt flamand lakosságával veszély nélkül hozzá lehetne csatolni e megváltozott Belgiumhoz. Luxemburg német szövetségi állam lenne és egy belgiumi területcsíkkal, s esetleg a Longwy-beszögelléssel gyarapodna.

A hadicélok negyedik pontja szerint „elérendő a közép-európai gazdasági szövetség megalakítása közös vámmegállapodások révén, Franciaország, Belgium, Hollandia, Dánia, Ausztria-Magyarország, Lengyelország és esetleg Olaszország, Svédország és Norvégia részvételével. A közös alkotmányos vezetés nélküli szövetség kifelé a tagok egyenjogúságát mutatja, valójában német vezetés alatt áll és stabilizálnia kell Németország gazdasági hegemóniáját Közép-Európa felett." A gyarmati szerzemények ügyét, amelynek során összefüggő közép-afrikai gyarmati birodalomra törekedtek, az Oroszországgal szembeni célok pontosításával együtt későbbre halasztották. További mérlegelésre ajánlották, hogy milyen eszközök és intézkedések szükségesek a Hollandiával kialakítandó szoros viszonyhoz. Ennek során kerülni ajánlották a kényszer érzetét; nem kell változtatni életükön, s nem kell katonai kötelezettségeket róni rájuk. Kifelé meg kell hagyni Hollandia függetlenségét, belül azonban függőségbe kell kerülnie Németországtól. Megfontolandó esetleg a gyarmataikra is kiterjedő véd- és dacszövetség, mindenképpen azonban a szoros vámcsatlakozás, esetleg Antwerpen Hollandiának juttatása a németek által megerősített Antwerpen és a Schelde folyó torkolata feletti német megszállási jog fejében.

1917 őszén a német hadicél-politika középpontjában Litvánia és a Baltikum mellett Románia és Lengyelország állt. 1918 tavaszán a német érdekszféra a breszt-litovszki béketárgyalásokkal párhuzamosan északkeleten a Finnországgal, délkeleten pedig a Romániával kötött békeszerződésekkel bővült.

Az Oszmán Birodalom vezetői 1914. augusztus 2-án titkos szövetséget kötöttek a Német Birodalommal. A németek vállalták, hogy a törököket érő támadás esetén katonai támogatást nyújtanak, cserében pedig a német katonai tanácsadók meghatározó szerepet kapnak az oszmán hadsereg irányításában. Az ország a külvilág felé a „fegyveres semlegesség" politikáját folytatta, amit az antanthatalmak is szorgalmaztak. A semlegesség látszatával csupán időt akartak nyerni, hogy az előző évek háborúiban megroppant, gyengén felszerelt hadseregüket alkalmassá tegyék a hadviselésre. 1914. október 29-én hajóágyúikkal bombázni kezdték Odesszát és Szevasztopolt, s az egész akciót orosz provokációnak állították be. November elején hadiállapotba kerültek az antant országokkal.

Törökországnak a német szövetséggel az volt a céja, hogy visszacsatoja az első Balkán-háborúban elvesztett részeket, örökre elhárítsa a tengerszorosokat fenyegető orosz veszélyt és megszerezze a Kaukázus, a Krímfélsziget és Turkesztán töröklakta vidékeit.

A másik oldalon a Törökország felosztásáról folytatott tárgyalások a tengerszorosok elleni 1915 tavaszára tervezett támadás előkészületei során kezdődtek. A cári Oroszország mindenképpen igényt tartott a tengerszorosokra. Ezérta Dardanellák elleni támadás előtt tisztázni kívánta e török terület sorsát. Ez viszont megindította a három nagyhatalom átfogó egyezkedését Törökország felosztásáról. Ennek eredményeit végül is az 1916. évi ún. Sykes-Picot-egyezmény és kiegészítései rögzítették. Eszerint a Kaukázushoz közeli térségek Oroszország szférájába kerülnek, az Anatóliától délre eső területeket pedig Anglia és Franciaország osztja fel. Szíria a francia, Mezopotámia (Irak) pedig az angol szférához tartozik. Az egyezmény nem döntötte el egyértelműen Palesztina további sorsát.

Franciaországaz 1914.júliusi válság napjaiban még nem akart háborút, de lépéskényszerbe került. Elemi biztonságpolitikai érdeke azt diktálta, hogy ne engedje orosz szövetségesének leverését vagy visszaszorítását, mert akkor erős szárazföldi szövetséges nélkül, egyedül kellene szembenéznie a várható német támadással. Ezért még a háború lehetőségét is vállalva tejes támogatásáról biztosította Oroszországot. Raymond Poincaré köztársasági elnök 1914. július 21-23-i szentpétervári látogatásán megnyugtatta vendéglátóit, hogy Franciaország tejesíteni fogja „a szövetségből eredő minden kötelezettségét". 1914 decemberében a kormány képviselői a parlamentben kjelentették, hogy szövetségeseikkel a németek által megcsúfolt nemzetközi jog érvényesítéséért, Belgium tejes integritásának visszaállításáért, Elzász-Lotaringia vissszacsatolásáért és a „porosz militarizmus szétzúzásáért" harcolnak. E hadicélok a későbbiekben újakkal bővültek, így 1916-ban a britekkel kötött titkos egyezményben Párizs biztosította magának a Közel-Keleten Szíria és Cilicia megszerzését. 1917-től kezdték emlegetni a Saar-vidék bekebelezését és a Rajna bal parti területeinek leválasztását Németországról, valamint a független Lengyelország létrehozásának szükségességét a németek hátában.

Anglia politikai vezetése 1914-ben a status quo megőrzésében volt érdekelt. Politikai vezetése és közvéleménye békepárti volt, azonban széles körökben élt a félelem, hogy Németország rohamos növekedése, legerősebbnek tekintett hadserege és gyors ütemben kiépülő hadiflottája veszélyezteti Anglia világhatalmát, tengeri hegemóniáját és gyarmati birtokait.

Olaszország 1882-ben csatlakozott Németország és Ausztria-Magyarország kettős szövetségéhez, ám a háború kitörése után 1915 májusáig semleges maradt, majd átállt az antanthoz. A nemzeti „sérelmekre" (osztrákok és délszlávok birtokolnak olaszlakta területeket: Dél-Tirolt, Triesztet, Isztriát, Dalmáciát stb.) építő nacionalista fellángolás azzal érvelt, hogy az olaszok végre elfoglalhatják az őket megillető helyet a nagyhatalmak sorában. Németország gyarmatainak felosztásával újabb afrikai és közel-keleti területekhez juthat majd; a Monarchia feldarabolásával pedig megkaphatja Dél-Tirolt, Goriziát, Triesztet, s Albánia is az ország protektorátusává válhat.

A kedvezőtlen hadi helyzet miatt az 1915. április 9-i londoni szerződésben a nyugati hatalmak elfogadták az olasz kívánságokat, amely több ízben megsértette a szövetségesek által hangoztatott önrendelkezési jogot. A britek és a franciák 1916 májusában a Sykes-Picot-egyezményben megállapodtak az Oszmán Birodalom felosztásáról. Az antant katonai győzelme után a diplomáciai alkudozások alaposan megnyirbálták az olasz reményeket. Az 1919. évi saint-germaini béke csak Dél-Tirolt, szerény karintiai és krajnai területeket, az isztriai félsziget zömét (Fiume nélkül) és egyéb dalmát birtokokat (Zara városát és szigeteket) adományozott Itáliának.

Az orosz külügyminiszter már 1914. augusztus 30-án ismertette Maurice Paléologue francia nagykövettel 13 pontos hadicél-követelésüket. A szövetségesek legkonkrétabb terve szerint céjuk Németország hatalmának és katonai-politikai uralmi igényének megtörése. A területi változásokat a nemzetiségi elvek határozzák meg. Oroszország kisajátítaná a Nyeman alsó folyását és Galícia keleti részét. A lengyel királysághoz tartozna Kelet-Posen, Sziléziaés Nyugat-Galícia. Franciaország visszakapná Elzász-Lotaringiát, a Rajna menti Poroszország egy részét és Pfalzot. Belgiumjelentős területnövekedéssel számolhatna. Schleswig-Holsteint visszaadnák Dániának. Helyreállítanák Hannover királyságot. Ausztria három részre osztott monarchia lenne: az osztrák császárság az örökös tartományokkal, a cseh királyság (Cseh és Morvaország) és a magyar királyság, amelynek Erdély sorsáról meg kellene állapodnia Romániával. Szerbia annektálná Boszniát, Hercegovinát, Dalmáciát és Észak-Albániát. Bulgáriát Szerbia kompenzálná Macedóniában. Dél-Albániát – az Olaszországhoz kerülő Valona kivételével – Görögországhoz csatolnák. A német gyarmatokon Anglia, Franciaország és Japán osztozna. Németország és Ausztria háborús jóvátételt fizetne.

Az Egyesült Államok eredetileg távol kívánt maradni az európai háborútól. Az amerikai társadalom nem akart háborút, s ezzel összhangban Wilson elnök 1914. augusztus 4-én semlegességi nyilatkozatot tett. Nagy-Britannia a háború kitörésekor zárlat alá vonta ellenfeleit, megtiltva számukra a hadviselést szolgáló termékek („hadi dugáru") szállítását. Ilyen termékeket a semleges államok hajóiról is elkoboztak. 1915 elejétől a britek az élelmiszert is hadi dugárunak nyilvánították. Németország a brit flotta túlsúlya miatt nem tudott ellenblokádot kiépíteni, de azt gyors ütemben kiépített tengeralattjáró-flottával igyekezett ellensúlyozni. Anglia 1914 novemberében az egész Északi-tengert hadiövezetnek nyilvánította, amelyre válaszul Németország 1915 februárjában a brit szigetek körüli vizeket nyilvánította annak.

Az Egyesült Államoka brit ejárást tudomásul vette, míg a németeknél tiltakozott ellene. 1917. február elején Németország a korlátlan tengeralattjáró-háború meghirdetésével igyekezett Angliát térdre kényszeríteni. Amerika válasza az 1917. április 6-i hadüzenet lett Németországnak.

A hadba lépéssel a megdolgozott amerikai közvélemény többsége azért értett egyet, mert Németország – Amerika háborús részvételének korlátozására – szövetséget kínált Mexikónak, s háborús győzelem esetén megígérte az 1848-ban az Egyesült Államok által annektált egykori mexikói területek visszacsatolását. Az amerikai semlegesség feladásában közrejátszott Wilson elnök szimpátiája Anglia és Franciaország demokratikus rendszere iránt, illetve a háború óriási üzleti lehetősége is. Az Egyesült Államok „a tengerek szabadsága" és a „kereskedelem szabadsága" elvét képviselve az európai hadviselő államok növekvő kereskedelmi igényéből az amerikai gazdaság számára kívánt hasznot húzni. Az Egyesült Államok szállításaival előbb kiegyenlítette korábbi tartozásait Angliának és Franciaországnak, de ezek levásárlása után már egyik ország sem tudott fizetni. Ezért a magánbankok hitelszolgáltatásai mellett Wilson 1915-től engedélyezte a köl- csönkötvények kibocsátását. Két és fél év alatt az antant államai 2,5 milliárd dollár értékben vettek fel kölcsönt az amerikai pénzpiacon. Az Egyesült Államok nem vállalhatta az 1917-es forradalom miatt kieső Oroszország kockázatát s a Nyugaton esetleg kicsikarható német győzelmet. Futott a pénze után, s a német tengeralattjárók tevékenysége jó ürügyet teremtett a hadüzenetnek. Az Egyesült Államok nem kötött szövetséget az antant országaival, hanem „társult" hozzájuk. Így alakult ki a központi hatalmakkal szembeni „Szövetséges és Társult Hatalmak" blokkja.

A hadba lépés után az Egyesült Államok hadicéjait főleg Wilson elnök nyilatkozatai és beszédei fejtegették. Közöttük legjelentősebb az 1918. január 8-án a kongresszushoz intézett 14 pontos üzenete -awilsonizmus„Magna Chartája"-volt. Ezek mindenki számára elfogadható, liberális békecélokat fogalmaztak meg, s a méltányos béke programját tartalmazta. Az Osztrák-Magyar Monarchiát megőrizve népeinek autonómiát kínált.

Az antanthatalmak hadicéjaihoz társultak a kisebb szövetségesek hadicéljai, bár ezek gyakran szembekerültek a wilsoni pontokkal, mert nemzeti érdekeik keresztezték a nagyhatalmi rendezési terveket.

1903. évi dinasztiaváltása után Szerbia aktívabbá vált nemzeti céjai képviseletében, s új szövetségesét Oroszországban találta meg. A nemzeti célok a szerbek által lakott területek összegyűjtését, Szerbia határainak kitágításátjelentették. A századforduló után elsősorban Ó-Szerbiára (Koszovó), Macedóniára, valamint Bosznia-Hercegovinára gondoltak. 1909-ben Szerbia ugyan kénytelen volt elismerni Boszniának a Monarchia általi annexióját, de az 1912-1913. évi Balkán-háborúkjelentős területi nyereséget eredményeztek. Macedónia egy része és Koszovó megszerzésével az ország területe majdnem megkétszereződött, lakossága pedig egymillióval nőtt, s meghaladta a négymilliót. De továbbra is több mint egymillió szerb maradt az országhatáron kívül, főleg a Vajdaságban, Horvátország keleti részén és Dalmáciában.

Az 1914őszén kidolgozott szerb hadicélok valamennyi délszláv egyesítését fogalmazták meg. Eszerint a Balkánon szükség van az erős Szerbiára, amelynek területe kiegészül Boszniával, Hercegovinával, a Vajdasággal, Dalmáciával, Horvátországgal, Isztriával és Szlovéniával. Ez az állam megőrzi és biztosítja az adriai- és a földközi-tengeri térség egyensúlyát. Hozzá Bulgária is csatlakozhat, föderatív vagy más módon. Az antanthatalmak elutasítóan reagáltak a szerb területi követelésekre, mivel az feltételezte a Monarchia felbomlását. Anglia és Franciaország 1914-ben még nem tervezte Ausztria-Magyarország feldarabolását, mert azzal a hatalmi egyensúlyi rendszer elemeként számolt.

Az 1916-os bukaresti egyezménnyel a román hadicélok is bekerültek az antant programjába. Románia 1918 eleji, a központi hatalmakkal kötött, az orosz kiváláshoz kapcsolódó különbékéje azonban – noha Románia közvetlenül a német fegyverletétel előtt, november 9-én visszatért az antant hadviselőinek sorába – kérdésessé tette, hogy a nyugati hatalmak milyen mértékben tesznek eleget 1916-ban vállalt kötelezettségeiknek.

Az antanthatalmak kezdettől támogatták az Ausztria-Magyarországból emigrált cseh nemzetiségi politikusokat, de sokáig nem fogadták el a Monarchia helyén létrejövő új csehszlovák állam Tomás G. Masaryk és Eduard Benes által képviselt tervét. A nagyhatalmak kezdetben a csehek és a szlovákok unióját a Habsburg-monarchia belső átrendeződésével kívánták megoldani, aföderalizálandó birodalmon belül a cseh-szlovák államegységet egyenjogú elemmé téve. A háború folyamán azonban mindinkább többről volt szó: a főhatalmak által elfogadott olasz, szerb és román hadicélok már érintették Ausztria-Magyarország területét, utóbb pedig e program kiegészült a lengyel függetlenséggel.

A konfliktus világháborúvá szélesedése (1914.augusztus)

Ausztria-Magyarország 1914. július 28-i Szerbia elleni hadüzenete után Európa hatalmai rövidesen már egymással mérkőztek. Július 31-én és augusztus 1-jén szinte egyidejűleg rendelték el az általános mozgósítást Ausztria-Magyar- országon, Oroszországban, Franciaországban és Németországban. Németország a hadjáratot nem kezdhette a Franciaország elleni hadüzenettel, hiszen erre nem volt indoka. Mozgósítását is azzal igazolta, hogy Oroszország fenyegetően lép fel szövetségesével, Ausztria-Magyarországgal szemben. Az Oroszország elleni háborúhoz megvolt a belső támasza is, amelyhez a német kormány a szociáldemokraták támogatását is biztosítani tudta.

A hadüzenet nem is késett. Csakhogy a harcot a Schlieffen-terv értelmében Franciaország ellen kellett megkezdeni, keleten pedig késleltetni. Arra hivatkozva, hogy francia repülők és katonák megsértették Németország határát, és eközben Belgiumon repültek keresztül, a német kormány augusztus 2-án hadat üzent Franciaországnak. Ezzel egyidejűleg a belga kormánytól azt követelte, hogy miután Franciaországgal szemben nem tudja megvédeni semlegességét, engedélyezze a német haderő jelenlétét. A belga kormány elutasította a követelést. Augusztus 4-én a német hadsereg átlépte Belgium határát.

London ekkor ultimátumot nyújtott át a német kormánynak Belgium semlegességének tiszteletben tartására. Mivel nem kapott megfelelő választ, augusztus 4-én éjfélkor Anglia és Németország között is beállt a hadiállapot.

Ausztria-Magyarország augusztus 5-én küldte el hadüzenetét Oroszországnak. A késlekedésben szerepet játszott az, hogy a Szerbia elleni katonai felvonulás közepette Ausztria-Magyarország katonai vezetése úgy vélte: előbb gyors csapásokkal végezhet Szerbiában és csak ezután dobja át katonai főerejét Oroszország ellen.

Ezt követően a harci érintkezésben nem lévő országok is elküldték egymásnak hadüzeneteiket: Szerbia Németországnak augusztus 6-án, Németország Montenegrónak augusztus 8-án, Franciaország és Anglia a Monarchiának augusztus 12-én, a Monarchia Belgiumnak augusztus 27-én.

Az öt európai nagyhatalom katonai összecsapása három kontinentális fronton (nyugati, keleti, déli) bontakozott ki. Az egyik oldalon a központi hatalmak (Németország, Ausztria-Magyarország), a másik oldalon az antanthatalmak (Franciaország, Nagy-Bri- tannia, Oroszország) és szövetségeseik (Szerbia, Montenegró, Belgium) álltak.

A kezdeti összecsapások idején mindkét fél fontos katonai szövetségesre tett szert. 1914. augusztus végén Japán miatt az antant táborához, októberben pedig Törökország a központi hatalmakhoz.

Japán bekapcsolódásának katonai jelentősége nem abban rejlett, hogy részt vett a csendes-óceáni és a kínai német állások elfoglalásában, hiszen azt nélküle is végrehajthatták volna az angol, illetve a brit nemzetközösségi erők. Így azonban Oroszország és Anglia nem kényszerült Japán miatt erőmegosztásra. Oroszországnak nem kellett katonai erőt összpontosítania a birodalom távol-keleti vidékén, Anglia pedig az Indiában, Ausztráliában, Új-Zélandon állomásozó fegyveres erőit átirányíthatta Európába és a törökfrontra. Később, az Egyesült Államok európai hadba lépésében fontos volt, hogy Japán részéről nem látta veszélyeztetve csendes-óceáni birtokait.

Mindkét felet meglepte, hogy a török kormány augusztus 3-án – a mozgósítást ugyan elrendelve – „fegyveres semlegességéről" nyilatkozott. Az antant táborában Törökországot kezdettől Németország oldalán fellépő erőnek tekintették. A török hadsereg 1914-ben már német tisztek befolyása és vezetése alatt állt. A német befolyás a gazdasági és politikai csatornákon keresztül is döntő volt. Törökország októberben csatlakozott nyíltan a központi hatalmakhoz.

A Boszporusz és a Dardanellák birtoklásával a központi hatalmak tejesen elzárták a nyugati antanthatalmak és Oroszország tengeri összeköttetését. Ennek jelentősége később, a felőrlő háborúban még inkább megmutatkozott. Törökország csatlakozásával új front nyílt Oroszországgal szemben a Kaukázus vidékén, amely erőmegosztásra késztette a nyugati irányú támadásra felsorakozó orosz haderőt.

A hadászati tervek kudarca

A négy kontinentális hatalom mozgósított hadereje egyenként is többmilliós létszámú volt. A német hadsereg 4 millió, az orosz 6,5, az osztrák-magyar 3,5, a : francia 4 millió katonát számlált. Az Anglia által fegyverbe állított katonákkal, valamint a belga és a szerb haderővel együtt a kontinens három frontján: a nyugatin, a keletin és a délin 20 millió katona sorakozott fel. A közvetlenül harcvonalba küldöttek létszáma is sok millió főt tett ki.

Mind a négy hadsereg támadásra készült. A megvívandó háborút valamennyi katonai stratéga a XIX. századi európai háborúk – méreteiben megnövelt – megismétlődésének tekintette. Sőt úgy vélték, hogy a támadó erő nagyságának növekedése és a fegyverzet hatékonyabb tűzereje gyorsítja a támadás sikerét, és a hadjárat viszonylag rövid idő – néhány hét, legfejebb pár hónap alatt – győzelmesen befejezhető.

A Schlieffen-féle német hadászati terv értelmében Németország a Franciaország és Oroszország elleni kétfrontos háborút időben két, egymást követő egyfrontos háborúként vívja meg. Az első ütemben az egész, vagy közel az egész hadsereg bevethető Franciaország ellen és Belgiumon keresztül jobbszárnyas átkarolással a francia hadsereg hat hét alatt megsemmisíthető. Ezt követően az egész hadsereget átdobva a keleti hadszíntérre, az osztrák-magyar hadsereggel együttműködve újabb néhány hét, vagy legfeljebb 1-2 hónap alatt a hadjárat ott is győzelmesen befejezhető.

A francia hadászati terv is támadó háborúra épült. Számítottak ugyan arra, hogy a németek Belgiumon, esetleg Svájcon keresztül átkaroló támadással kísérleteznek, de ezt nem ítélték túl veszélyesnek; feltartására csak a hadsereg viszonylag kis részét szánták. A mozgósított haderő túlnyomó részével Lotaringián keresztül szándékoztak hatalmas erejű támadást indítani, amelynek sikerében – a Rajnához való keresztültörésben – bizonyosak voltak.

A cári Oroszország hadászati terve szintén támadásra épült. A hadsereget először két szárnyra osztják, s az északi szárnyon, Kelet-Poroszország térségében azonnal támadnak, hogy megosszák a német erőket. A front déli szárnyán, ahol nagy erejű osztrák-magyar felvonulással kellett számolni, a hadsereg egyelőre védekezik. Amint azonban a mozgósítás nyomán beérkeznek a nagy erők, a front közepén megindul az orosz gőzhenger. Az ellenállhatatlan támadás ily módon néhány hónap alatt végez Auszt- ria-Magyarországgal és Németországgal.

Ausztria-Magyarország hadászati elképzeése is a támadás elvén alapult. A felsorakozó- ban lévő orosz hadsereget nagy megelőző támadással meglepve biztosítják a sikert. A hadászati terv másik változata arra készült, ha Ausztria-Magyarország csak Szerbiával kerül konfliktusba és Oroszország felől csak készenléti állapotot kell kialakítania. Ebben az esetben a támadó hadjáratra Szerbia ellen kerül sor. A szerb fronton Auszt- ria-Magyarországnak védekezésre kellett volna berendezkednie, Oroszország ellen pedig támadásra indulnia. Conrad azonban módosított a terven és úgy vélte, hogy mielőtt az Oroszország elleni támadó csoportosítást elindítaná, gyors, lerohanó támadással végezhet Szerbiával.

A hatalmas erők első nagy összecsapásai valamennyi hadászati tervet kudarcra ítélték, függetlenül attól, melyik hadseregnek sikerült részleges előnyökre szert tennie.

A németek gyors áthatolása Belgiumon, betörése Franciaországba és a Marne-ig nyomulása csak látszólagos siker volt, a francia hadsereg lerohanását és megsemmisítését nem tudta elérni. A francia haderő – kiegészülve az angol expedíciós hadosztályokkal – megállította a német betörést és állóháborúra kényszerítette a német hadsereget. Ezzel összeomlott az eredeti német hadászati terv. A németek látszólag nagy sikert értek el a Kelet-Poroszországba betört két orosz hadsereg visszaverésével, s az egyik nagy részének Tannenbergnél való megsemmisítésével. Az összhadászati koncepcióhoz képest azonban mindez csak részleges eredményt jelentett.

A franciák sikerként könyvelhettékel, hogy a balszárnyukon felsorakozó angol expedíciós erőkkel együtt végül is fel tudták tartóztatni a nagy erejű jobbszárnyi német átkaroló támadást. De az eredeti francia hadászati terv lényege arra irányult, hogy a francia-német határon keresztül előretörnek a Rajnáig; ebből viszont semmi sem valósult meg.

Ausztria-Magyarország kudarca volt a legkézzelfoghatóbb, hiszen Szerbiába betörő haderejét a szerb ellenállás komoly veszteségeket okozva visszavetette. Az Oroszország ellen felvonuló és támadásra csoportosuló haderő pedig kemény ellenállásba ütközött, és az ezután meginduló orosz ellentámadást csakjelentős területek feladásával, a Kárpátokra támaszkodva tudták feltartóztatni.

Az orosz haderő megindulása nehéz helyzetbe hozta a német és az osztrák-magyar hadsereget. A hadászati célt azonban Oroszország „gőzhengere" sem tudta elérni. A nyugati fronthoz képest nagyobb mozgásokkal Keleten is állóháború alakult ki.

A hadászati tervek összeomlása, a támadásra felépített hadászati koncepciók kudarca nem volt véletlen. Minden vezérkar tévedett abban, hogy a hadseregek létszámbeli növekedése, gyorsabb mozgatása és a hatékonyabb tűzerő növeli a támadás lehetőségeit és előnyeit. Valójában az 1914-ben megkezdődő küzdelemben a hadseregek fegyverei inkább a sikeres védelmi harcok lehetőségét növelték. A géppuska, a gyorstüzelő ágyú és más fegyverzetek lehetővé tették, hogy a védelem nagy túlerővel szemben is sikeresen tartsa magát. A beásott védelemmel szemben a szokványos támadási akciók – gyalogság vagy lovasság – eredménytelennek bizonyultak. Stratégiai jelentőségű lett az új harcászatijelenség, hogy a védelem túlerejű támadással szemben is helyt tud állni.

Az első világháború hadászatát így új törvényszerűség szabta meg. Kiderült, hogy a győzelem – ha eltekintünk a megegyezés politikai lehetőségétől – csak az ellenfél erőinek felmorzsolásával lehetséges, ha az ellenfél már nem képes a stabil védelemre.

A felőrlő küzdelmek (1915-1916)

1915-1916-ra a háború kezdeti támadó összecsapásai – amelyektől a gyors győzelmet remélték – átadták helyüket az elhúzódó felőrlő küzdelmeknek. Nyilvánvalóvá vált, hogy a hagyományos hadászati és harcászati eszközök és mód: szerek helyett a győzelemhez fel kell őrölni az ellenség erőit. Ez viszont – miután mindkét oldalon hatalmas hadseregeket és azokat kiszolgáló ipari, közlekedési stb. gépezeteket hoztak létre – hosszú időt igényelt.

A háború legvéresebb felőrlő küzdelmét 1916-ban Verdun körül vívták. A város modern erődrendszere elleni német támadás céja nem az erőd bevétele, hanem a francia erők felőrlése volt. Verdun elfoglalása a német hadvezetés és a hátország számárajelké- pesjelentőséggel bírt. A küzdelemnek csak vesztesd voltak. A francia áldozatok száma az 1916 tavaszán és nyarán folyó harcokban 550 ezer, a németeké pedig 450 ezer fő volt.

A felőrlő küzdelem részeként a kontinentális öldökléshez hasonló méretűvé vált a tengeralattjáró-háború is. 1914 előtt nem túl nagy tengeralattjáró flottát Anglia és Németország egyaránt kifejlesztett. A felőrlő háborúban a hadviselő felek csak blokáddal akadályozhatták meg egymás tengeri utánpótlását.

Anglia hadiflottájának fölényével biztosan létesíthetett blokádot Németország körül. A tengerszorosok elzárásával pedig a központi hatalmak tudták blokád alá venni Oroszországot. Ám a német flottának sem Franciaország partjainál, sem a brit sziget körül nem nyílt lehetősége blokád létesítésére. Hadiflottája nem vehette fel a küzdelmet a fölényben lévő angol erővel; tulajdonképpen nem is tudott kifutni a tengerre. Az angol sziget, illetve a francia partok blokád alá helyezése a tengeralattjárók révén tűnt lehetségesnek, úgy, hogy a távolabbi területekről – az amerikai kontinensről vagy az angol-francia gyarmatokról -érkező kereskedelmi szállító hajókat elsüllyesztik. Ez a harcmodor azonban sértette a tengeri hadviselés konvencióit. Ezek között szerepelt ugyan a zsákmányolási jog, de a tengeri hadviselés normáival ellenkezett, hogy kereskedelmi hajókat a legénység biztonságba helyezése nélkül elsüllyesszenek.

A német hadvezetés már 1915 elején elhatározta a búvárhajóharc alkalmazását, de az Egyesült Államok figyelmeztetése miatt utóbb elállt ettől, illetve mérsékelte azt. Felújításával több alkalommal próbálkoztak, de hasonló okokból visszariadtak. A német vezetés 1916 végén -1917 elején úgy érezte, hogy válaszúthoz érkezett. A felőrlő küzdelem az antant előnyére utalt. Németországot és szövetségesét, Ausztria-Magyarországot a blokáddal elvágták a kontinensen kívüli erőforrásaitól, amelyeket Franciaország és Anglia zavartalanul élvezhetett. A központi hatalmak a hátországok ellátásának kiegyenlítését a korlátlan búvárhajóharc megindításától remélték. 1917 elején a német vezetés ehhez az eszközhöz nyúlt, amely azt isjelentette, hogy a semleges országokat – közöttük az Egyesült Államokat is – maga ellen fordította.

Versengés új szövetségesekért

Az elhúzódó küzdelemben az erőegyensúly eltolása új szövetségesek bevonásával is lehetségesnek tűnt. Ezzel növelni lehetett a rendelkezésre álló emberi és anyagi erőket, illetve új frontok nyitásával további erőmegosztásra lehetett késztetni az ellenséget.

1915 tavaszán nagy diplomáciai csatározások kezdődtek Olaszország megnyerésére. Olaszország és Ausztria-Magyarország között olyan érdekellentétek feszültek, hogy a központi hatalmakjobbik esetben is csak Olaszország semlegesítését remélhették. Az antanthatalmaknak sokkal nagyobb esélyük volt, mert minden további nélkül elfogadhatták a Dél-Tirolra és Triesztre vonatkozó olasz igényeket. Problémát okozott viszont a szláv területekre, Isztriára és Dalmáciára irányuló olasz igény, ahol Oroszország Szerbiát igyekezett erősíteni. Oroszországjó ideig fenntartásokkal élt az olasz igények kielégítését illetően, de felismerte, hogy 1915 tavaszán összehangolt német és osztrák-magyar támadástól kell tartania. Mivel Olaszország belépése erőket vonhat el, a szentpétervári politika hozzájárult az olasz igények maximális teljesítéséhez. Az 1915. áprilisi londoni egyezményben kapott ígéretek birtokában Olaszország 1915 tavaszán belépett a háborúba, új frontot nyitva Ausztria-Magyarországgal szemben. Noha Olaszország hadba lépése az antant oldalán komoly csapás volt a központi hatalmak számára, a küzdelmet rövid távon jelentősen nem befolyásolta, részben mert a Németország elleni hadüzenetére csak később került sor.

Bulgária csatlakozása Németország sikerét hozta, aki a tejes Macedóniát ígérte a bolgároknak. Így közvetlen földrajzi összeköttetésjött létre Törökországgal, s lehetővé vált a Szerbia elleni többirányú koncentrált támadás: Montenegrót (Crna Gorát) és Szerbiát elfoglalták az osztrák-magyar, a német és a bolgár csapatok. A küzdelemben azonban ez sem hozott döntő változást. Az antanterőknek ugyanis sikerült a Balkán-félsziget déli részén Görögországból kiinduló új frontot szervezni. Így, noha Szerbia területe kiesett a háborúból, a balkáni déli front – az odaszállított francia, angol és szerb egységekkel – továbbra is erőket kötött le. A bolgár hadba lépést az antant Görögország bevonásával is ellensúlyozni tudta.

1916-ban Románia körül folytaka diplomáciai csatározások. Asemleges Romániáta központi hatalmak oldalán aligha lehetett bevonni a küzdelembe, hiszen így fő céját, Erdély megszerzését semmiképpen sem érhette volna el. Ezért a központi blokk-olaszországi politikájához hasonlóan – itt is csak a semlegesség további biztosításán dolgozhatott. Az antantnak nagyobb lehetősége volt Románia bekapcsolására, hiszen megígérhette és szerződésbe is foglalhatta fő igényének tejesítését. 1916 nyarára az antanthatalmak valamennyi fronton összeroppantó erejű támadást terveztek, amelynek sikerét a Románia felőli új front alakításában látták. „A román támogatás ebben a pillanatban igen fontos volna – írta augusztus elején a francia elnök a cárnak -. A haladéktalan román beavatkozás módot adna rá, hogy végleg javunkra billentsük az egyensúlyt."

1916 nyarán Románia bekapcsolódott a háborúba, miután a bukaresti titkos szerződésben elismerték az Ausztria-Magyarországgal szembeni maximális területi igényeit (Bukovina, Erdély, Bánát). De a várakozással ellentétben Románia háborúba lépése semjelentett döntő erőeltolódást. Mi több: a német és az osztrák-magyar haderők nemcsak visszaverték a román támadást, hanem Románia túlnyomó részét elfoglalták, és a román kormányt az ország viszonylag kis területére szorították vissza. Itt csak azért tudta magát tartani, mert a déli orosz erők megállították a nyomást.

Az új szövetségesek bevonása 1915-1916-ban egyik fél javára sem jelentett lényeges erőeltolódást, s nem változtatott a küzdelem kiegyenlítettségén.

Döntőnek bizonyult viszont, hogy az Egyesült Államok -formálisan a német búvárha- jóharc miatt – 1917 tavaszán az antanthatalmak oldalán belépett a háborúba. Mivel 1917 tavaszán már számolni lehetett azzal, hogy a belsőleg gyengülő Oroszország kieshet a háborúból, az Egyesült Államok hadba lépése annakellensúlyozására is irányult.

Az Egyesült Államok ipara az antant legfontosabb utánpótlási bázisa volt, s hatalmas anyagi tartalékainak biztosítása nagyjelentőségű lett. Flottája most mára kereskedelmi hajók kíséretében is felvehette a harcot a német búvárhajókkal. És megkezdődhetett nagy hadseregének felállítása, kiképzése, majd a kontinensre szállítása. Egy évvel később már több mint egymillió amerikai katona tartózkodott a franciaországi hadszíntéren.

Osztrák-magyar különbéke-tapo- gatózások és Oroszország különbékéje

Az új szövetségesekért folyó versengést így az antant nyerte meg. 1917folyamán egy sor további országis hadba lépett az antant oldalán: Kína, Kuba, Panama, Brazília, Nicaragua és mások, Portugália pedig még 1916-ban. Mindez a tartalékok tekintetében az antant fölényét jelezte.

Ausztria-Magyarország politikai vezetésében már 1916 közepétől akadtak olyanok, akik a status quo alapján megegyezéses békére törekedtek. A német vezetés még hajthatatlan volt, mert bízott a háború megnyerhetőségében. Ausztria-Magyarország csupán annyit ért el, hogy 1916 decemberében a központi hatalmak béketárgyalási ajánlatot küldött az antantnak. A német magabiztosság miatt azonban ezt visszautasították.

Az Ausztria-Magyarország legfelső köreiből kiinduló béketapogatódzások már az esetleges különbékét is vállalták. Az új uralkodó, I. Károly császár – magyar királyként IV. Károly – sógorai, Sixtus és Xavier hercegek révén kapcsolatba lépett vezető francia államférfiakkal. A valójában Poincaré francia köztársasági elnökhöz 1917 márciusában intézett Sixtus-levél elismerte Belgium szuverenitását és az Elzász-Lotaringiára vonatkozó francia követeléseket. Károly császár és Czernin külügyminiszter megegyezéses békét akart elérni Franciaországgal és Angliával, Oroszország és Szerbia rovására. Azonban egyre nyilvánvalóbb lett, hogy kevés a remény a németektől elszakadó különbékére, mert a németek ezt nem néznék ölbe tett kézzel.

A különbékéről folyó puhatolózásokon Franciaország és Anglia nem kifogásolta Ausztria-Magyarország fennmaradását a status quo alapján, de nem térhetett ki az olasz, szerb és román szövetségeseiknek tett ígéretek tejesítése elől. Így Ausztria-Magyarországnak nem volt kilátása a status quo alapján létrejövő különbékére.

Oroszország területileg el volt vágva szövetségeseitől. A déli tengerszorosok német birtoklása miatt utánpótláshoz ezen az úton nem juthatott. Az Arhangelszken és Vlagyivosztokon keresztül érkező utánpótlást nem lehetett olyan mértékűre növelni, hogy megoldja ezt a problémát. Ezért korán felvetődött Oroszország kimerülésének lehetősége, és orosz vezető körök részéről már 1915-től bizonyos különbéke-tapogatózások kezdődtek.

Oroszországban a különbékére hajló politikusok sem mondtak le a birodalom minimális terjeszkedési programjáról, elsősorban a tengerszorosok birtoklásáról. Az ország nyugati határáról hajlandók voltak tárgyalni, de a tengerszorosok birtoklása minimális programként minden elképzelés része volt. Németország viszont Oroszország különbé- kéjét annak meggyengítésével kapcsolta össze.

Az 1917. februári oroszországi polgári demokratikus forradalom nem változtatott az addigi orosz politikán, sőt véget vetett a különbéke-tapogatózásoknak. A Lvov herceg vezette Ideiglenes Kormány az angol-francia hadvezetéssel összehangoltan 1917 nyarára újabb támadást készített elő.

Az orosz katonatömegek háborúban tartása azonban egyre kevésbé volt lehetséges. Az általános békevágy összefonódott a szociális feszültségekkel és újabb forradalomba csapott át. Az 1917 novemberében az orosz bolsevikok vezetésével megszerveződő új rendszer 1917 végén fegyverszünetet, majd az 1918. márciusi breszti békében különbékét kötött a központi hatalmakkal. Ebben Oroszország elismerte Finnország, Észtország, Livó- nia, Kurland, Litvánia, Lengyelország, Ukrajna, Grúzia és az örmény területek függetlenségét. Összesen 1,42 millió km2-nyi terület és 60 millió lakos vált le Oroszországról, amely ezzel elvesztette vas- és acélipara 75 százalékát.

A békeszerződéssel az ukrán gabonából biztosítottnak tűnt az északi-tengeri blokád miatt éhező német lakosság ellátása. A diktált béke a német legfelső hadvezetés diadala volt, amelyet szovjet-orosz részről tiltakozva írtak alá, de abban reménykedtek, hogy a forradalom szikrája a német katonákra is átterjed. Német részről pedig arra számítottak, hogy a függetlenné vált országokban megakadályozhatják a bolsevik forradalom átterjedését. Ezért német csapatok Finnországban, a Baltikumban és Ukrajnában részt vettek a bolsevik puccskísérletek leverésében.

A központi hatalmak fegyverletételei 1918 őszén

A német kormány Wilson békeprogramját csak az 1918 tavaszán nyugaton indított offenzíva összeomlása után fogadta el tárgyalási alapul. A breszt-litovszki békekötés után ugyanis Luclenclorff a háború menetét a nyugaton indítandó nagy offenzívával, még a friss amerikai csapatok főerőinek megérkezése előtt igyekezett eldönteni. A támadás 70 km-es arcvonalon 1918. március 21-én i St-Quentintől délre indult, azzal acéllal, hogy szétválassza a brit és francia csapatokat és visszaszorítsa őket a Csatorna menti kikötőkbe. A masszív tüzérségi támogatással és repülőgépek bevetésével meginduló 70 német hadosztályjelentős területek megszerzése ellenére nem érte el kitűzött céját. Hiányzott a friss és mozgékony tartalék, a tüzérség pedig motorizált egységek híján nem tudott előrenyomulni, s az egységeknek nem fejlesztettek ki hatékony páncélelhárító fegyvert.

Az április 9-én és május 27-én indított offenzíva során szintén jelentős területeket szereztek meg – a német támadó ékekjúnius elején ismét a Marne-nál álltak –, de ezek a szövetségesekjúlius 18-án indított ellentámadásával ismét elvesztek. Augusztus 8-án az Amiens melletti brit tanktámadás a német hadsereg „fekete napja" lett; több csapatrésznél először tört meg az ellenállási akarat. A német front visszaszorult kiindulási pozíciójába, s a háború többé már nem volt megnyerhető.

Az 1918. tavaszi német támadások kivédése után az antant hadvezetése megerősítette balkáni hadseregét, s élérejúnius végén a francia Franchet d'Esperey tábornokot állították. A főleg francia és szerb katonákból álló, de angolokat, görögöket és olaszokat is tömörítő, mintegy 350 ezer fős sereg fölényes tűzerővel rendelkezett. Katonai és politikai feladatai közé tartozott Németország szövetségeseinek kapitulációja, majd – ha a német fegyverletétel még nem történt meg – az Ausztria-Magyarországon keresztüli felvonulás Németország ellen. Jobbszárnyával Románia, illetve Oroszország térségébe kellett behatolnia, feladatot vállalva az oroszországi „káosz" felszámolásában.

A hadsereg 1918. szeptember 15-én Görögország északi határától indította meg gyalogsági támadását. A bolgárok nem tudtak és nem is akartak ellenállni, így az sikerrel gördült észak felé. Néhány német és osztrák-magyar hadosztály már elkésve érkezett. A bolgár front összeomlott. A bolgár kormány megbízottja és Franchet d'Esperey szeptember 29-én aláírták a fegyverletételt egyezményt. Bulgáriának azonnal ki kellett ürítenie a határain túl elfoglalt területeket és hadseregét három hadosztályra csökkenteni. A szövetségesek szabadon áthaladhattak Bulgárián és bármely szükségesnek tekintett stratégiai pontot megszállhattak. A bolgár hadsereg kapitulációjával egy időben forradalom söpörte el a háborúzó vezető réteget.

Bulgária kapitulációja katonailag tarthatatlan helyzetbe hozta az amúgy is utolsó erőit felélő Törökországot. A palesztinai és a mezopotámiai fronton a török hadsereg folyamatosan hátrált. Bulgária kapitulációjával a két török tengerszoros és Isztambul is közvetlenül veszélyeztetetté vált. A török hadsereg nem rendelkezett tartalékkal, hogy a térségben új katonai csoportosítást hozzon létre, ezért október 30-án a Mudrosz kikötőjében horgonyzó angol cirkáló fedélzetén aláírták a török fegyverletételt. Eszerint a tengerszorosok a szövetségesek megszállása alá kerülnek, az arab térségben állomásozó katonák pedig a legközelebbi szövetséges parancsnokság előtt leteszik a fegyvert. Perzsiából vissza kell vonulni a határra; kivétel a Kaukázuson túli terület, ahonnét a török erőket majd csak a szövetségesek külön utasítására kell evakuálni. A fegyverletételi egyezménnyel Törökország is kiesett a háborúból. Az Anatóliában kirobbanó belső nemzeti és szociális villongások zűrzavaros állapotokat eredményeztek.

Franchet d'Esperey hadserege szinte ellenállás nélkül nyomult északi irányba. Az osztrák-magyar hadsereg sorsát azonban az olasz fronton meginduló támadás döntötte el. 1918. október 26-27-én erős tüzérségi fedezettel olasz és angol egységek hídfőket létesítettek a Piave bal partján, majd több helyen áttörték az osztrák-magyar védőállást. A haderő rendezetlenül vonult vissza. Az antant csapatai elérték a Monarchia háború előtti államhatárát, s megkezdték az átvonulást Bosznia-Hercegovinán. Bécsben nyilvánvalóvá vált, hogy azonnal fegyverszünetet kell kérni.

Ausztria-Magyarország fegyverletételét november 3-án Padovában írták alá. Bulgáriához és Törökországhoz hasonlóan a katonai vereség belső forradalmi változásokkal járt együtt: Bécsben és Budapesten demokratikus forradalmak, a Monarchia nemzetiségek által lakott területein pedig a nemzetiségek nemzeti forradalmai robbantak ki. A padovai fegyverletételben az antantmegszállás vonalát csak az olaszországi hadsereg viszonylatában állapították meg. Franchet d'Esperey hadserege e napokban megkezdte az átkelést a Száván és a Dunán. A Károlyi Mihály vezette új budapesti kormány hiába kérte, hogy-a padovai fegyverletételi megállapodás szerint-álljanak meg a határon. A balkáni antantsereg a megszállás vonalát a padovait kiegészítő, november 13-i belgrádi egyezményben szabta meg. Eszerint a Dráváig, illetve a Marosig nyomul, de megszállta Pécset is. A Duna-Tisza közén a megszállási vonal Baja és Szeged alatt húzódott. Ám a megszállt övezet itt is növekedhetett azzal a döntéssel, hogy a fegyverszünetet diktáló hadsereg bármely pontot megszállhatja.

Amikor a központi hatalmak ellenállása a többi fronton is összeomlott, Ludendorff elismerte a katonai vereséget, és szeptember 29-én a politikusokat azonnali fegyverszünet kötésére szólította fel. 1918. október elején a liberálisnak tekintett Max von Baden herceg vette át a kancellári posztot. Október 4-én a birodalmi kormány a legfelső hadvezetés sürgetésére fegyverszünetet kért Wilson elnöktől. Jegyzékváltásukból azonban kitűnt, hogy a szövetségesek csak a nép bizalmán nyugvó kormánnyal hajlandók tárgyalni.

A német fegyverszüneti delegációt Matthias Erzberger államtitkári rangban lévő Centrum-párti politikus vezette, mivel a katonák polgári személyekre bízták a háború utolsó felvonásának lebonyolítását. A másik oldalon a francia főparancsnok, Foch marsall vezette a szövetségesek fegyverszüneti bizottságát. A szövetségesek igyekeztek megakadályozni a Német Birodalmat abban, hogy a szünetet kihasználva a tárgyalások meghiúsulása esetén folytassák a harcot. A súlyos feltételek között követelték: a német nyugati hadsereg visszavonását a Rajna mögé 15 napon belül, a Rajna bal partján lévő német területek, valamint néhány hídfő (Köln, Mainz, Koblenz) szövetséges csapatok általi megszállását 25 napon belül, a Rajnajobb partján 35 km széles demilitarizált övezet kialakítását, s a tengeri blokád fenntartását a békeszerződés megkötéséig. Semmissé nyilvánították a breszt-litovszki (1918. március) és a bukaresti békeszerződést (1918. május), s a keleti német hadsereget vissza kellett vonni az 1914. évi német határokra. A Baltikumban ideiglenesen német csapatok állomásozhattak, megakadályozandó a szovjetrendszer továbbterjedését. Elszállítandó az összes nehéz harci eszköz, tengeralattjáró, nyílt tengeri flotta, nagy mennyiségű fegyver, muníció, s gördülőanyag.

A fegyverszünetet 1918. november 11-én Foch marsall szalonkocsjában, acompiégne-i erdőben írták alá. Az első világháború összesen tízmillió halottat és húszmillió sebesültet követelt. Hozzávetőlegesen 1,8 millió német katona esett el és 4,2 millió megsebesült, közülük sokan súlyosan. Hatszázezren hadifogságba kerültek.