Ugrás a tartalomhoz

Etológia

Csányi Vilmos

Nemzeti Tankönyvkiadó Zrt.

Az ember szociális viselkedésének fajspecifikus jellegzetességei

Az ember szociális viselkedésének fajspecifikus jellegzetességei

A különböző adatok arra utalnak, hogy az emberré válás legfontosabb tényezője a rendkívül fejlett társas viselkedés volt. Minthogy az egyedek önmagukban szinte életképtelenek, ragadozók ellen nem tudják magukat egyedül megvédeni, vadászó életmódot sem folytathatnak, csak a 20-50 fős csoportok biztosíthatják fennmaradásukat. A csoportokra enyhe hímdominancia és magas szintű együttműködés volt jellemző. Az ember messze felülmúlja a főemlősöket szociális vonzódásával, az ember az egyetlen, aki társaiért az életét is képes feláldozni.

A szociális vonzódás

Nagyon sokféle genetikailag meghatározott tulajdonsága van az embernek, amelyben a szociális vonzódás kifejeződik. Az alapvető szociális kötődési mechanizmusok három érzékelési modalitásban a legfontosabbak. Így tapintási ingereken keresztül valósul meg a kontaktus. Koraszülött csecsemők kb. másfélszer gyorsabban növekednek, ha napjában legalább háromszor simogatják őket a hátukon, karjukon. A taktilis inger hiányában a β-endorfin-szint emelkedik (Eibl-Eibesfeldt 1989). Felnőtteket is megnyugtat az ölelés, ha az domináns személyektől jön. A fejre vagy vállra helyezett kar nyugtató hatású. A harmonikus személyiség kialakulásához bizonyos mennyiségű testi kontaktus minden életkorban szükséges, de különösen fontos ez a fejlődő gyermekek számára. A kontaktus sohasem egyirányú szociális szükségletet elégít ki, jótékony hatását a résztvevők mindegyikére kifejti. Újabban elterjedten használnak speciálisan idomított kutyákat gyermekek, beteg vagy egyedül élő idős személyek kontaktusszükségletének kielégítésére (Davis, 1992). A terápia jelentősen csökkentheti a depressziós tüneteket, enyhíthet emocionális és személyiségzavarokat.

Az olfaktorikus modalitásban is kialakul szociális kapcsolat. Az emberek egyedi szagmintázattal rendelkeznek, kimutatták, hogy anyák képesek gyermekeik ruhadarabjait felismerni a szaguk alapján. Valószínűleg különböző kontaktust serkentő feromonok is fontos szerepet játszanak az ember életében, így például az androstenol adagolása mindkét nemnél serkenti a személyes kapcsolat kialakítását (Kirk-Smith és mtsai, 1978).

A vizuális modalitásban ismerjük a legtöbb kontaktust segítő mechanizmust. Már említettük, hogy újszülöttek azonnal képesek a mimika imitációjára, az is bizonyított, hogy újszülöttek megkülönböztetett figyelemmel reagálnak emberi arcokat jelző mintázatokra, tehát a fajtársfelismerés az embernél sem kíván különleges tanulást. Igen gyorsan jelenik meg az újszülöttek legfontosabb kontaktustartó jele, a mosoly. Ugyancsak a szociális kötődés kialakításával kapcsolatos a már említett idegenkerülési reakció, amely a babák 7.–10. hónapjában jelenik meg.

Majmoknál elektrofiziológiai vizsgálatokkal arcfelismerő neuronok tevékenységét mutatták ki (Young és Yamane, 1992). Hasonló neuronok minden bizonnyal az emberi agyban is találhatók. Az emberi arc tehát szociális kiváltóinger (releaser) szerepet játszik, hasonló érdeklődést kiváltó kulcsingerek a női kebel és a női far formája, a férfi váll és a pénisz, valamint a kisgyermek testformája (Eibl-Eibesfeldt, 1970).

Bonyolultabb, a csoportok tevékenységével kapcsolatos viselkedésforma a „közfigyelem keresése". Jól kimutatható a már beszélő gyermekeknél és azután bármely életkorban a közfigyelem felkeltésére irányuló tendencia feltűnő viselkedésmintázatok, verbális kommunikáció, öltözködés stb. segítségével (Eibl-Eibesfeldt, 1979).

Az állatoknál jól ismert üdvözlési ceremóniák homológjait az embernél is megtalálhatjuk. A kéznyújtás a csimpánzoknál is megfigyelhető, csakúgy, mint az üdvözlő csók. Néha a kulturális evolúció analóg mechanizmusokat fejleszt ki. Például csimpánz hímek találkozáskor megfogják és emelgetik egymás herezacskóit, ugyanez a viselkedés megfigyelhető egyes pápua törzseknél (Eibl-Eibesfeldt, 1982).

Minden kultúrára jellemző, emberi tulajdonság az ajándékozás és a javak megosztásának szokása (Eibl-Eibesfeldt, 1989). A különböző társadalmakban a formák nagyon különbözőek lehetnek, nagyon sok tanult eleme van az ajándékozásnak, de az alapja mégis biológiai. Az utóbbi években sok helyen neveltek fel emberszabású majmok csecsemőit emberi családban, megpróbálták a csimpánz- vagy orángutáncsecsemőt éppen úgy kezelni, mint az emberi csecsemőt, és figyelték a magatartásukban megmutatkozó azonosságokat és különbségeket.

Az egyik legjellegzetesebb különbség az volt, hogy a majomcsecsemők és majomgyerekek sohasem osztják meg táplálékukat társaikkal vagy gondozóikkal, ha éhesek. Vadul harcolnak a táplálékért! Az emberi gyermek viszont megosztja táplálékát, el lehet kérni tőle még akkor is, ha éhes. Ilyen viselkedés az állatok között nagyon ritkán fordul elő, a fejlettebb állatok között egyedül a kutyaféléknél található meg, amelyek szociális viselkedés szempontjából rendkívül fejlettek.

Az ember gyermekei nemcsak ennivalót, hanem tárgyakat is „ajándékoznak". Megfigyelték, hogy 1,5–2 éves gyerekek, ha idegen közelít feléjük és kezdeti félelmüket már legyőzték, nagyon gyakran valamilyen tárgyat vesznek fel, és annak átnyújtásával veszik fel az ismeretlennel a kapcsolatot (Stanjek, 1978). Ez a viselkedés nagyon sokféle kultúrában megfigyelhető, a humánetológusok feltételezik, hogy az ajándékozás, táplálékmegosztás tulajdonsága is döntően genetikai meghatározottságú.

Igen érdekes a tárgyakkal és a tulajdonnal kapcsolatos viselkedésformák megjelenése az embernél és távolabbi rokonainál. Egy tárgy átnyújtása, megvizsgálása, esetleges visszaadása a tulajdonosnak igen összetett agyi mechanizmusokat igényel. Ha egy páviántól valamelyik fajtársa elvesz egy tárgyat, ez mindig agresszióval, fenyegetéssel történik. Elveszi a tárgyat és elrohan, hiányzik az agressziót megfelelően gátló mechanizmus. Gorillánál ez már megjelent (D. Fossey, idézi Eibl-Eibesfeldt, 1982). Diana Fossey leírta és éppen sikerült filmre is venni egy jelenetet vad gorillákkal, amelyben egy tárgyak átadásával kapcsolatos interakció történt. Fossey a megfigyelt gorillacsapat közvetlen közelében feküdt és jegyzetelt, amikor egy fiatal hím egyed megközelítette és óvatosan elvette a ceruzáját. Vizsgálgatta, szagolgatta, majd — és ez rendkívül jelentős! — visszaadta. Ugyanez történt a jegyzetfüzettel is. A jelenetből egyértelműen kiderül a személyes tulajdon elismerése! Galléros páviánoknál figyeltek meg hasonlót (Kummer és mtsai, 1974). A hímek respektálják valamennyire a többi hím párkapcsolatát és nem hágnak meg olyan nőstényt, amely ismert hímhez tartozik, még akkor sem, ha az éppen nincsen jelen. Igen fontos, hogy a tulajdon elismerése az embernél a tárgyakra is kiterjed. Azért is, mert az adás és megosztás a kötődést erősíti, és ennek előfeltétele a tulajdon elismerése.

A tulajdonnal kapcsolatos viselkedésformák minden bizonnyal biológiai eredetűek. Kibucban kulturális szabályokkal sem sikerült a gyerekek játékszerekre vonatkozó tulajdonigényét leépíteni (Spiro, 1979).

Megkülönböztethető a tulajdonigény (ownership), amikor az állat védelmezi a „tulajdonát” (ilyen pl. a territórium vagy páviánoknál a megragadott táplálék), valamint az elismert tulajdon (possession), amelynek esetében a csoport tagjai a tulajdonost elismerik és tulajdonjogát tiszteletben tartják. Majmoknál ez az anya-kölyök, valamint a már említett párkapcsolat esetén figyelhető meg. Embernél a tárgyakon túl ideákra, szerepekre, foglalkozásra, pozíciókra is kiterjed. Az is jól ismert, hogy a különböző kultúrákban élő emberek nemcsak tárgyakat, hanem alárendelt nőket, területet, hatalmat is hajlandók esetenként másokkal megosztani (Eibl-Eibesfeldt, 1982).

Agresszió

Az emberi agresszióval kapcsolatos újabb keletű vitákat Lorenz (1963) egyik híres könyve indította el. Lorenz még nem különböztette meg a biológiai és a kulturális agressziót elég élesen. A biológiai agresszió fontos magatartásbeli szabályozómechanizmus, amely valamilyen formában minden magasabb rendű állatban kimutatható (Csányi, 1986a). Segíti őket az optimális területfelosztásban, a táplálék és más erőforrások adaptív kihasználásában, lehetővé teszi az állati csoportok belső szerkezetének kialakulását és fennmaradását. A korábban már részletesen ismertetett agresszív viselkedésformák egy része az egyes egyedek vetélkedését szabályozza, de kifejlődtek olyan agressziós formák is, amelyek egy-egy fajon belül az egyedek csoportjainak érdekeit regulázzák a faj más csoportjaival történő versengésükben.

Ha elfogadjuk, hogy az evolúciós fejlődés folyamatos – ebben ma aligha kételkedik kutató –, és tudjuk, hogy az agresszió az egész élővilágban elterjedt, érthetetlen csodának kellene tekintenünk, ha éppen az emberből hiányoznának az agresszió biológiai tényezői. Nem történhetett így, hiszen egy-egy új faj nem elemekből épül össze valamiféle tervezői asztalon, hanem mindig valamilyen már meglévőből, apró átalakulások sorozatával. A csimpánzok és más főemlősök agresszív viselkedésformáiban nem nehéz felismerni az ember, különösen a gyermekek hasonló megnyilvánulásait.

Az emberi agressziónak is megvannak a humán specifikumai, megnyilvánulásai, az egészen elemi formáktól eltekintve formájukban rendkívül változatosak lehetnek. Tanulással, az adott kultúra hatásával az emberi agresszió egészen alacsony szintre szorítható és nagyon magas szintre is emelhető. Különös, az emberre jellemző, a biológiai agressziótól megkülönböztetendő agressziótípus a csoportos kulturális agresszió és ennek legkegyetlenebb formája, a háború, amelyre még részletesen visszatérünk.

Az emberi agressziós viselkedésformáknak nincs elfogadott osztályozása, de a legtöbb pszichológus és humánetológus egyetért abban, hogy a következő felsorolás egyes tételei érvényesek. Egyesek talán összevonhatók, mások több alcsoportra bonthatók, de ez mondanivalónk lényegét nem érinti.

a) Territoriális agresszió

A legkülönbözőbb kultúrákban élő emberek csoportjai közösen vagy tagjai egyénileg megjelölnek, birtokba vesznek, védelmeznek egy területet. Az, hogy ezt hogyan teszik, a mindenkori kultúra függvénye, de a területhez való vonzódás maga a kultúrától független, általános jelenség. Az ember tehát territoriális lény, és ebből következik, hogy ha kisajátított területét mások akarják birtokolni, különböző agresszív viselkedésformákkal reagál.

b) Tulajdonnal, birtoklással kapcsolatos agresszió

Már egészen kis gyermekek is erős agresszióval reagálnak arra, ha valamilyen tárgyat vagy egyéb dolgot elvesznek tőlük, illetve ha azt ők akarják megszerezni. A szociális kapcsolatoknál már említettük, hogy az embernél is megjelent az elismert tulajdon fogalma, és ezt minden kultúrában szabályrendszerek fejezik ki.

c) Rangsorral kapcsolatos agresszió

Az emberi csoportok is hierarchikusan szerveződnek. A spontán létrejövő, alacsonyabb szervezettségű csoportok hierarchiája, mint ezt sokszor leírták már, enyhébb-erősebb agressziós konfliktusokon keresztül alakul ki. Ha a csoport szerkezete már kialakult és megszilárdult, az agressziós összeütközések gyakorisága éppen úgy csökken, mint az állati csoportokban.

d) Frusztrációs agresszió

Az agressziónak ez a fajtája a leggyakoribb a modem társadalmakban és részben átfedi az előzőeket. Ha egy kisgyermeket megakadályoznak valamilyen cél elérésében, ha fájdalmat okoznak neki vagy valamit elvesznek tőle, azonnal spontán agressziós cselekedettel válaszol. A szocializáció során azután sokféle módját tanulja meg annak, hogy viselkedését ilyen helyzetekben fékezze, szabályozza, mégis az efféle agresszió a leggyakoribb még felnőttkorban is.

e) Explorációs agresszió

Az explorációs agresszió egy csoport új tagját segíti a rangsorba történő beilleszkedésben vagy egy új szabályrendszer kialakításában. Az új csoporttag „próbálgatja” az aktivitási lehetőségeket és korlátokat a csoportban. Kivel mit lehet csinálni? Meddig lehet retorzió nélkül elmenni? Ha próbálkozásai megfelelő válasz nélkül maradnak az explorációs aktivitás növekszik (Eibl-Eibesfeldt, 1975). Különösen jól megfigyelhető ez gyermekeknél, de felnőtteknél is, ha új csoportba kerülnek.

f) Szülői agresszió

Ugyanúgy, mint az állatoknál, az utódok gondozása esetenként megkívánja a fegyelmezést. A szülői agresszió a gyerekek, a fiatalkorúak viselkedésének befolyásolására irányul.

g) Nevelői agresszió

Bonyolult, csak az emberre jellemző agressziós forma. Olyan helyzetekben alakul ki, amelyekben valakit, lehet az felnőtt vagy gyerek, valamilyen bonyolultabb viselkedésre kell tanítani: például az iskolában, a munkahelyen vagy a katonaságnál. A tanítási folyamat akkor a leghatékonyabb, ha a tanár, az előadó, a tiszt személye dominál a tanulók felett. Ennek a viszonynak a kialakulását célozza a nevelői agresszió, amely megnyilvánulhat egyszerű leintésben, kioktatásban, de az újoncok fegyelmezésében is.

h) Normatív vagy morális agresszió

Szintén csak az emberre jellemző viselkedés, célja az, hogy a csoport normáit a tagokkal elfogadtassa. Mindennapi életünkben számtalan jelét figyelhetjük meg ennek az agressziós formának. Egy iskolai osztály, munkahelyi csoport, vallási közösség vagy politikai csoportosulás tagjai gyakran lépnek fel agresszíven olyan társaikkal szemben, akik az elfogadott viselkedési szabályoktól, szokásoktól, elvektől, normáktól eltérnek. A morális agresszió hátterében az embernek az a rendkívül fontos és jellemző tulajdonsága áll, hogy erősen kötődik csoportjához és szemben áll minden csoporton kívülivel.

Az emberi agresszió formái igen változatosak. A legegyszerűbb, az állati agressziós formákhoz legközelebb álló viselkedéstípusok a gyermekek viselkedésében fordulnak elő a legtisztábban. A fenyegető vagy támadó személy felegyenesedett testtartást vesz fel, kezét felemeli, gyakran ökölbe szorítja. E jól látható gesztusokat az idegrendszer vészreakciói kísérik. Kitágul a pupilla, felgyorsul a szívverés és a légzés, adrenalin kerül a vérbe, a szervezet mintegy harcra készen áll. A fenyegető testtartást gyorsan követheti a támadás: ütés, rúgás, harapás, birkózás formájában. A felnőttek vitái sokkal ritkábban fajulnak valódi támadássá, de ha ez mégis megtörténik, akkor igen heves lehet. A feldühödött, agresszív ember a másik életét is képes kioltani.

Jellegzetes emberi agresszió a tárgyakkal való fenyegetés vagy a tárgyakkal történő harc.

Ahogyan az állatvilágban, úgy az embernél is kifejlődtek az agresszív viselkedés ritualizált formái, és voltaképpen ezek a leggyakoribbak. A nyelvöltés, köpés, a pucér fenék vagy a nemi szervek mutogatása mind agresszív fenyegetés, és nemcsak az archaikus társadalmakban gyakori.

A normatív agressziót gyakran kíséri a csúfolódó viselkedés is. A csoport eltérő viselkedésű vagy formájú (öltözködésű, színű) tagját — sokszor testi hibás embert is — agresszív viselkedésformákkal közösítik ki.

Minden kultúrában gyakori a férfi nemi szervekre utaló fallikus fenyegetés, amint ezt már korábban bemutattuk.

A verbális agresszió sajátos emberi tulajdonság. Általában enyhébb, ritualizálódott agressziós formának számít, és gyakran megelőzi a gesztusokat vagy a fizikai támadást. A verbális agresszió nagyon jellegzetes nyelvi fordulatokkal él. Ha ezeket áttekintjük, pontosan felismerhetjük mögöttük az emberi agressziónak az előbbiekben felsorolt fajtáit. A legegyszerűbb verbális forma csupán nyelvi jelzése az agressziós aktusnak: „megverlek", „kinyírlak” stb. Gyakori a szexuális töltetű, többnyire a vérfertőzési tabu megsértésére felhívó verbális utasítás. Igen összetett a szociális hierarchiával, dominanciával és a csoportnormákkal kapcsolatos verbális agresszió. Ilyenek a fizikai vagy mentális sérülésre utaló megjegyzések: például „nyomorult", „süket", „idióta", „hülye” vagy a szociális deviancia említése: például „gyáva", „kurva", „koldus". Egyértelműen dominanciát fejeznek ki a különféle „nyald ki...", „kapd be...” kezdetű felszólítások. Ugyancsak dominanciával kapcsolatos néhány jellegzetes állat emlegetése, mint a „marha", az „ökör", a „disznó” stb.

Egyes állatoknál jellegzetes mozdulatok szolgálnak az agresszió lecsillapítására, amelyek gyorsan és biztosan oltják ki a támadó fajtárs agresszióját. Az embernél ilyen egyértelmű viselkedésforma nem mutatható ki, de csillapítja az agressziót a mosoly, a sírás, panaszkodás, a fej lehajtása és a szubmisszió más hasonló látható jelei. Általában hatékony eszköze az agresszió leszerelésének a gyerekes viselkedés. Jellegzetesen emberi csillapítóeszköz a tárgyak, főként az élelem megosztása. Már másfél-kétéves gyermekeket megfigyelve is észlelték, hogy milyen hatékonyan megfékezi a társak agresszióját, ha a megtámadott valamilyen tárgyat nyújt át a támadónak. Erre utalnak az olyan régi népszokások, hogy az idegent kenyérrel és sóval kínálják.

Ismert egy olyan agresszióelhárítási forma is, amely a már meglévő szociális kötődés megszakításának kilátásba helyezésével igyekszik az agressziót csillapítani. Gyermekeknél rendszerint akkor jelentkezik, ha a gyengébb féltől valamit el akar venni a társa. Az agresszió elhárítása olyan viselkedésmintázattal (a fej elfordítása, a szemkontaktus megszakítása stb.) történik, ami szubmisszív és a kapcsolat megszakítására utal, ez esetenként verbálisan is ismétlődik (nem játszom veled, nem szeretlek stb.). Az esetek egy részében, ha a kötődés már kialakult és erős, ez elegendő az agresszió elhárítására. Felnőtteknél hasonlóan.

Rendkívül fontos fajspecifikus jellegzetessége az emberi agressziónak az a tény, hogy a tanulás és a kultúra igen nagy mértékben meghatározza gyakoriságát és formáját. Az etnográfusok a mai társadalmak közül a dél-amerikai yanomamókét tartják a legagresszívebbnek. A kis yanomamocsoportok vadászatból élnek, és folyamatosan harcolnak egymás ellen. A yanomamo harcos vad, kegyetlen és agresszív. Ezzel szemben a busmanok igen szelíd nép, gyilkosság csak elvétve fordul elő közöttük, személyes érintkezéseikben udvariasak, ritkán agresszívek. Eibl-Eibesfeldt (1989) a két társadalomban élő gyermekek viselkedését és nevelési körülményeit hasonlította össze. A yanomamo anyák és apák arra tanítják gyermekeiket, hogy mindenfajta sérelmet azonnal toroljanak meg. Időnként összehívják a játszó gyerekeket, és hangos biztatással egymás megtámadására, verekedésre késztetik őket. A kicsik eleinte sírnak, ezeket kinevetik, megszégyenítik. A szülők biztatására és azért, hogy a megalázó helyzetet elkerüljék, egyre aktívabban verekszenek kézzel, lábbal, harapásokkal, botokkal. A rendkívül fogékony szocializációs periódusban a gyermek megtanulja tűrni a fájdalmat, és megtanul bizonyos agresszív viselkedésmintákat. A buzdítás, dicséret révén az agresszív viselkedés a legfontosabb értékmérővé válik számára.

A busman társadalomban a szülők éppen ellenkezőleg viselkednek. A verekedő gyerekeket szétválasztják, megfeddik, kibékülésre biztatják, így az együttműködő, engedékeny viselkedésmintázat válik számukra értékessé. Természetesen mindkét viselkedésforma kifejlődésének megvan a maga társadalomtörténeti gyökere. A vadász yanomamók a brazil őserdőkben nagy populációs nyomás alatt élnek, szűkösek az őserdőben a kihasználható erőforrások. A busmanok is szegényes területen élnek, de a népesség ritka, és csak a közös tevékenységet kívánó növényápolással tudják magukat fenntartani.

E két szélsőséges példa azt mutatja, hogy az agresszió egyes formái, gyakorisága, megjelenési módja tanult viselkedési mintázatokon alapszik, bár biológiai tényezői mindkét esetben egyformán adottak.

Csoportos agresszió és a háború

Az emberi agresszió tanulmányozásának első periódusaiban gyakran keverték össze a biológiai és a csoportos agresszió (háború) fogalmát. Az ember biológiai agressziója a legtöbb esetben valamilyen személyes előny megszerzésére irányul, a megtámadott vagy megfenyegetett személy eltávolítása vagy szociális lefokozása és engedelmességre kényszerítése révén. Az agresszor igen ritkán kívánja ellenfelét megölni vagy javait tönkretenni, ez csak az agresszió szélsőséges formáiban fordul elő. A csoportos agresszió viszont mindig egy szervezett csoport vagy társadalom aktivitása egy másik csoport vagy társadalom ellen, eszközei mindig destruktívak, az ellenség életét igyekeznek kioltani, javait megszerezni vagy tönkretenni. A személyes agresszió esetében a fenyegetést, a támadást meghatározott fiziológiai állapotváltozások kísérik, az agresszor sokszor dühös, haragszik a megtámadottra. A háborúban ez ritkán van így. A háború olyan csoportos akció, amelyet előre megterveznek és a kulturális evolúció terméke. Tényezői olyan emberi diszpozíciók, mint az agresszív emocionalitás, készség a csoport védelmére, dominancia, territorialitás, készség az idegenek ellenséges intencióira azonnal fokozottabb mértékben válaszolni stb. A háborút szisztematikus tervezés, vezetés, destruktív fegyverek, az ellenség előre történő megjelölése és dehumanizálása, valamint ideológiai indoktrináció jellemzi.

A háborúk keletkezésének számos szociobiológiai elmélete is van, amelyek a különböző szelekciós típusokkal, az individuális, a rokon- és a csoportszelekció mechanizmusaival igyekeznek a háborúk kialakulását megmagyarázni (Bereczkei, 1991). Az erőforráskompetíció-elmélet egyszerű individuális szelekciós elvet használ (Durham, 1976). Ha a populációnövekedés elérte az egyensúlyi állapotot, újabb kompetítorok megjelenése az adott területen egyenletesen csökkenti mindenki individuális fitnessét. A deffenzív agresszió ezért akár genetikai, akár kulturális individuális fitnesst növel. Ez csoportszelekcióhoz is vezethet, tovább növelve az agresszivitást fokozó gének elterjedését. A brazíliai mundurucú indiánok példáján ez a modell jól szemléltethető (Murphy, 1957, 1960). A mundurucú törzsek tagjai általában agresszívek az idegenekhez. Aki nem a törzshöz tartozik, az ellenség. Az emberi ellenséget és a vadászni való állatot azonos szó jelöli: „pariwat” (nem mundurucú), ezzel a szóval jelölik a tapírt és a pekarit is. 1850 körül az egész populáció kb. 5000- es létszámú volt, a falvak 200 lakos körüliek. A brazil őserdők alacsony fehérjeprodukciója limitálta a populáció növekedését. A vadászható vad a legfontosabb a törzsek életében. A hiedelemvilágban szellemi „anyák” léteznek, akik általában jóindulatúak, de ha valaki oktalanul pusztítja az állatokat, megbüntetik. Például ha hagyja elrothadni a lenyúzott állat húsát. A vadászat kooperatív, és a húst a családok között egyenletesen osztják el. A férfiak legfontosabb feladata a vadászat mellett a más törzsbeliek fejeinek gyűjtése. A fejvadászat egyidejűleg szexuális önmegtartóztatást kíván. Rajtaütésekben, nagy csapatokban fejvadásznak. Az öregek tanácsa és a törzsfőnök határozza meg az alkalmas időt a rajtaütésre. Nők, férfiak fejei egyformán értékesek. Nem tartanak territóriumhatárokat.

Az offenzív agresszióra a maorik mutatnak példát, a társadalom egyensúlyi állapotban is folytathatja növekedését akkor, ha területet vagy erőforrást szerez (Vayda, 1961).

Békés társadalmak: ha a táplálékforrások erősen fluktuálnak, kiszámíthatatlanok, általában nem fejlődik ki a csoportok közötti háború. Példa erre az eszkimók (Weyer, 1967) vagy a busmanok (Marshall, 1960) társadalma. Ugyancsak nincs háború akkor, ha a csoportok között erős specializáció jelenik meg. A columbiai tukano indiánok egyes csoportjai halászatra, vadászatra, kertészetre szakosodtak, eladásra készítenek tárgyakat és nem háborúznak (Reichel-Dolmatoff, 1971). A maláj semaik erdőégető-kertész kultúrát űznek, ha problémáik támadnak, odébbállnak. Nagyon békések, még kompetitív játékokat sem játszanak (Dentan, 1968)

Rangsor

Az állati csoportokban a rangsor kialakulása az erőforrások elosztásának rendkívül fontos eszköze. A rangsor kialakítására, elfogadására az embernek is biológiai diszpozíciója van (Tiger és Fox, 1971). Megfigyelések szerint az újonnan alakuló emberi csoportokban (gyermektábor, alkalmi csoport) a dominanciarend kb. 1 óra alatt kialakul (Eibl-Eibesfeldt, 1982). Gyermekcsoportokban a rangsorban elöl lévő gyermekek a majmoknál is ismert módon a „figyelem fókuszában” vannak (Chance, 1967). Ezek a gyerekek indítják el a játékokat, közbeavatkoznak a vitákban, támogatják a gyengébbet és pátyolgatják azokat, akik rosszul érzik magukat. Továbbá az alacsonyabb rangúak megközelítik őket, segítséget kérnek, beszélnek hozzájuk és tárgyakat mutogatnak nekik (Hold, 1977). Ha a rangbeli pozíció vitatott, a barátok támogatják egymást. Normális, stabil esetben a rangelsők a gyengébbeket segítik, a csimpánzokhoz hasonlóan. Jól kimutatható a közfigyelem felkeltésére irányuló tendencia pózolás, verbális kommunikáció, öltözködés stb. segítségével (Eibl-Eibesfeldt, 1979).

A félelem elősegíti a szubordinációra való hajlamot és aktiválja az infantilis viselkedési struktúrákat (lásd: személyiségleépülések katonaságnál, börtönökben stb.). Az engedelmesség evolúciós eredete az anya-gyermek viszonyra vezethető vissza (Eibl-Eibesfeldt, 1989), és ennek a viszonynak bizonyos jegyei a felnőttkorban is megmaradnak. A pozíció utáni vágyódás fajunk alapvető biológiai és egyben veszélyes tulajdonsága (Weisfeld és Beresford, 1982), mert funkcionálisan nyitott, nincs felső határa. A pozíció utáni vágyat ellensúlyozza a jól megfigyelhető szociális szubmisszióra való készség (Milgram, 1974). Ugyancsak a szubordinációval kapcsolatos az az emberi tulajdonság, amely jól szerveződött csoportokban figyelhető meg, és amelyet a humánetológusok értékpolarizációs készség és vakhit néven emlegetnek (Eibl-Eibesfeldt, 1982). Abban nyilvánul meg, hogy a csoport tagjai a csoport normáit, értékeit leíró hiedelmeket, mítoszokat igen könnyen és kritika nélkül elfogadják, ugyancsak elfogadnak egyfajta értékpolarizációt, amely szerint minden, amit a csoport vagy annak tagjai tesznek, helyes és igazságos, a külső egyének vagy csoportok megítélése viszont egyértelműen negatív.

Az ember diszpozíciója a rangsor elfogadására a főemlős genetikai örökségen alapul. Az engedelmesség és az alávetési készség éppen úgy az ember veleszületett tulajdonsága, mint a rangért folytatott küzdelem. A két tendencia együtt formálja az emberi csoportok funkcionális kapcsolatrendszerét. Az emberi rangsor dinamikus és differenciált, ez utóbbi lényeges különbség az állatokkal szemben. Azt jelenti, hogy ugyanabban a csoportban különböző rangsorok létezhetnek egymás mellett a hozzáértés különböző köreiben. Tehát egy falusi közösségben valaki lehet a méhészek rangsorában a legelső, de van legelső a tehéntartók között is stb. Ugyancsak az emberi csoportokra jellemző, hogy a rangsor kialakításának az agresszió nem az egyetlen módja, lényeges szerepet játszanak benne a vezetési kvalitások. Aki jobban tud konfliktusokat megoldani, csoportaktivitásokat kezdeményezni, összetartani a csoportot, vezetni képes a csoportot bizonyos akciókban stb., az kerül a rangsor előkelőbb helyeire. A vezetői tulajdonságok szerepe már az óvodákban is megfigyelhető. A törzsi csoporttársadalmakban a gyermekek kevert életkorú csoportokban nőttek fel, és ez nagyon fontos tanulási lehetőséget adott arra is, hogy valaki vezetett és arra is, hogy vezető legyen.

Szabálykövetés

Sokat vizsgálták az állatok és az ember taníthatóságát és kitűnt, hogy a legfejlettebb állatokat és az embert a tanulóképesség egy különleges fajtája választja el. Az állatok is könnyen megtanulnak jeleket, időpontokat, könnyen társítják a jeleket eseményekkel, következményekkel stb. Csak az ember képes azonban bonyolult szabályokat megtanulni és követni. Az emberszabású majmok nyelvtanítási kísérleteiből kiderült, hogy egy csimpánz vagy gorilla könnyen elsajátít néhány száz jelből álló „szókészletet", megfelelő értelemben is használja ezeket a jeleket, de képtelen a szavak, jelek sorrendjére, egymással való kapcsolatára vonatkozó szabályokat megtanulni. Vagyis az állati elme nem képes például nyelvtani szabályok elsajátítására (Sebeok és Umiker-Sebeok, 1980).

Az ember faji jellegzetessége a rendkívül fejlett szabálykövető viselkedés, amelyet egyetlen más fajban sem találunk meg. Az emberi csoport tagjai hajlandók bonyolult előírások szerint cselekedni, ha ezek az előírások elfogadott vezetőktől származnak. Az előírások követése tulajdonképpen egyfajta ritualizált szubmisszív viselkedés. Az állati csoportokban a szociális rangsor szabja meg, hogy egy adott helyzetben az egyed hogyan viselkedjék. Az embernél is fontos szerepe van ennek, de alkalmanként a rangsort helyettesítheti az előírás, amit az ember éppen olyan hűségesen követ, mint a közvetlen feljebbvaló parancsát. A szabálykövető viselkedés kialakulásában két másik viselkedésformának, a nyelvhasználatnak és az eszközhasználatnak is lényeges szerepe volt.

A Homo vonalhoz tartozó fajokban a szerszámhasználat valószínűleg legalább 4 millió éves, de jól értékelhető maradványok csak a Homo habilis esetében vannak. A tárgyak megmunkálásának bizonyos jellegzetességeiből a nyelv kialakulásának folyamatára szoktak következtetni. Az első nyelvhasználatra utaló jelek, óvatos becslés alapján 1,5 millió évesek. A kultikus eszközök, temetési szertartások megjelenése legfeljebb 40 000-50 000 évvel ezelőttre tehető (Marshak, 1976). E két időpont közé szokták tenni a nyelv kialakulásának periódusát. A tárgykészítés és a nyelvhasználat közötti kapcsolat, valamint a szabálykövető viselkedés alapja az emberi agy rekonstrukciós képessége (Brown, 1973).

Ezen a tulajdonságon azt értjük, hogy az érzékszerveken keresztül felfogott helyzetet agyunk képes elemezni, részekre bontani, majd az elemzés során kapott részekből képes új struktúrákat, új egészet létrehozni. Az ember a rekonstrukció segítségével képes a külső világ jelenségeit térben és időben áthelyezni, viszonylatokat megfordítani, oksági kapcsolatokat felismerni és új kapcsolatokat megtervezni. A rekonstrukciós képesség megnyilvánul a gondolkodásban, mint ezt az állati agy modellezőképességének megbeszélésekor bemutattuk, de megnyilvánul a nyelvhasználatban és a tárgykészítésben, valamint a csoport szerkezetének kialakításában is, amelynek legfőbb eszköze a szabálykövetés. A rekonstrukció segítségével az ember a környezete és csoportja lingvisztikai, nyelvi modelljeit hozza létre, működteti és analizálja ezeket, és az analízis eredményeit tevékenységének irányítására használja. Az emberi tevékenységet irányító csoportszabályok kizárólag a nyelvi modellekben léteznek, csak ezekben fogalmazhatók meg. A csoportszerkezet „humanizálása” és a nyelv fejlődése tehát elválaszthatatlanok egymástól.

A tárgyhasználat és az eszközkészítés a rekonstrukciós képesség egy másik megnyilvánulása. Láttuk, hogy bizonyos állatfajok vonzódása tárgyakhoz, vagy éppen primitív eszközhasználati formák az állatvilágban is előfordulnak, noha meglehetősen ritka jelenségnek tekinthetők. Nem ismerünk viszont olyan emberi kultúrát, amelyet ne jellemezne legalább néhány tárgy és készített eszköz folyamatos használata. Az ember biológiai tulajdonságai közé tartozik, hogy vonzódik a tárgyakhoz (Morris, 1962). Ezt már a korai gyermekkorban is meg lehet figyelni, a szociális tevékenység mellett a gyermek legjellemzőbb aktivitása a környezet tárgyainak folyamatos vizsgálata. A szabálykövetés és nyelvhasználat mellett tehát a tárgyakhoz való vonzódás is az ember fajspecifikus tulajdonságának tekinthető.

A tárgy megmunkálása során ugyanolyan fajta rekonstrukciót végez az ember, mint amikor beszél. A természetben talált tárgyat egy absztrakt séma alapján, bizonyos szabályok szerint átalakítja, lapok, élek, bemélyedések kerülnek a tárgyra, funkcionális kapcsolat alakul ki nagyszámú tárgy vagy tárgyak egész csoportja között. A tárgyak új konstrukciója és funkcionális kapcsolata létrehoz egy mesterséges tárgyi világot, amely éppen úgy modellje a környezetnek, mint a nyelvi konstrukciók. A nyelvészek és a kultúrantropológusok feltételezik, hogy a nyelvhasználat és a tárgyhasználat között egyfajta izomorfia van a fentiek értelmében, és ez az emberi agy rekonstrukciós képességére vezethető vissza (Hewes, 1971).

A nyelv ennek egyik legnyilvánvalóbb formája. De a szabálykövetés nem korlátozódik a nyelvre. A rokonsági rendszer voltaképpen meghatározott módon szabályozott szociális vonzódás, a rokoni viszonyok viselkedési szabályokban, szabályok követésében jelennek meg. A tárgykészítés a tárgyszeretet által aktivált szabálykövetés. A készítő előre meghatározott szabályok alapján megmunkálja a természeti tárgyat. Elemi megmunkálásra az állatok is képesek, de képtelenek kicsit is bonyolult szabályrendszerek elsajátítására. A szabálykövetés jelentkezik az ideakészítésben is. Egy szokás, technika jellemezhető egy leírással, adott szabályok meghatározott rendszerével, vagyis az idea megformálása, éppen úgy, mint a tárgyé, akár gondolatban, akár viselkedéssel vagy bármilyen más módon is nyilvánul meg, meghatározott szabályok egymásra következő alkalmazását kívánja. A csoporthoz tartozás ideái, a szülői gondoskodás, a tulajdon, a szabadság eszméi is meghatározott szabályrendszereknek tekinthetők, nem egyszerű szabályhalmaznak, hanem bonyolult, a szabályelemek között érvényesülő organizációnak. A szülői gondoskodás ideája tartalmazza mindazokat a viselkedési szabályokat, amelyeket egy adott kultúrában a szülőnek a gyermekeivel kapcsolatban követnie kell. Ezek részben apró gondozói technikák, részben olyan szabályok, amelyek érdekekkel kapcsolatos döntésekre vonatkoznak. A szülői gondoskodás ideája olyan szabályokat is tartalmaz, amelyek ennek az ideának más ideákhoz való alá- és fölérendeltségi viszonyaira vonatkozó utasítások, mikor szabad, mikor kell például gyermekemet feláldoznom a csoportért, a hazáért. A viselkedési szabályokból álló idea akkor működik jól, ha organizációja megfelelő, nem tartalmaz ellentmondásokat, lehetőleg nincs ellentétben biológiai késztetésekkel, minden helyzetben egyértelmű döntést tesz lehetővé stb. Vannak olyan ideák is, amelyekben éppen a biológiai késztetések korlátozása fejeződik ki, például a szexuális magatartással kapcsolatos ideák esetében. Ilyenkor az idea bizonyos mértékig labilis, a társadalmi változások során gyakran átértékelődik, egyes szabályok kimaradnak belőle vagy új szabályok épülnek bele.

A készített tárgyak mindig ideákat fejeznek ki, vagyis szintén felfoghatók szervezett viselkedési szabályok rendszerének. Gondoljuk csak végig, hogy mennyi szabály érvényesül egy olyan egyszerű tárgy, mint például az ajtókulcs használatakor. Az ajtókulcsot magammal kell vinnem, ha elmegyek, magammal hoznom, ha hazatérek. Meghatározott módon kell tartanom, ha az ajtót ki akarom nyitni, meghatározott műveleteket kell elvégeznem a kinyitás során. Külön szabályok vonatkoznak arra, hogy a zárban hagyom-e vagy elteszem a kulcsot. Ugyancsak bonyolult ideákban fogalmazódik meg a kulcs fogalma: tulajdon, zár, jog, illeszkedés stb. De maga a tárgy elkészítése is, például az említett kulcs esetében, leírható meghatározott szabályok sorozatával. A kulcsöntő forma elkészítése, a fémkészítés, az öntés, a további megmunkálás során a készítő meghatározott szabályokat követ, ezek eredménye a használati tárgy.

Az ember legalapvetőbb biológiai tulajdonsága a szabálykövetés. Legközelebbi rokonunkat, a csimpánzt sok mindenre meg lehet tanítani, megfelelő mennyiségű tréninggel talán még azokra a műveletekre, foglalatosságokra is meg lehetne, amelyeket egy kis faluban élő emberek végeznek. Ha azonban néhány száz csimpánzt erre megtanítanának és elhelyeznének egy üres faluban, sohasem alakulna ki az emberi közösségre jellemző társas élet, mert a csimpánzkolónia képtelen bonyolult szabályrendszernek engedelmeskedni. Az egyedek, ha éhesek, mindenáron megszerzik az élelmet, szexuális vágyaikat is azonnal és erőszakosan elégítik ki. Egy ember sokszor éhen hal, de nem nyúl az üzletekben található bőséges ételválasztékhoz, ha nincs pénze. Ez egy állattal soha nem fordulna elő. Az ember számára az elfogadott szabályok követése mindennél fontosabb. Ha mégis megszegjük a szabályokat, akkor ezt egy jogosabbnak ítélt szabályrendszer alapján tesszük.

Az emberi kultúrák lényegében a szociális vonzódás és a tárgyszeretet által folyamatosan működtetett szabályrendszerek hordozói. Idetartoznak az emberi kapcsolatokra vonatkozó szabályrendszerek, a tárgyak előállítására, használatára, cseréjére és termelésére vonatkozó szabályok, valamint azok a szabályok, amelyek a kultúra egyéb ideáiban a kultúra keletkezésére, értékeire, működésére, történetére vonatkoznak. A nyelv az az általános kommunikációs rendszer — egyébként maga is szabályrendszer –, amely a kultúrában működő egyes szabályok megformálásában, átadásában közreműködik, és így tükrözi az adott kultúra teljességét.

Kommunikáció és az emberi nyelv

Az ember is rendelkezik mindazokkal a nem verbális kommunikációs eszközökkel, amelyekkel a magasabb rendű emlősök (Ekman és Friesen, 1975). Így képes emocionális állapotok, az öröm, a meglepetés, a félelem, a szomorúság, a düh, az undor, az érdeklődés, a szégyen kifejezésére. A hangszín, hanglejtés, hangmagasság is hordoz emocionális információt. Az állati kommunikáció mindig zárt rendszerű, és az üzenetek száma általában nem haladja meg a 20–40 közötti értéket. Az emberi arc kb. 150-200 különböző üzenetet képes kifejezni (Wilson, 1975), ami egyedülálló jelenség az állati kommunikációban.

A nyelv az ember vokalizációján alapszik. Az ember kb. 200 fonéma kiejtésére képes, és ebből az egyes nyelvek 20–40 tagú csoportokat használnak fel. A csecsemők még valamennyi fonémát képesek tökéletesen kiejteni, a gügyögés során pontosan ez történik. Az adott nyelvi környezet hatására azonban a gyermek fokozatosan elhagyja gügyögéséből az anyanyelvétől idegen fonémákat, és csak az adott nyelvre jellemző csoportot tartja meg, 6-7 éves kora felé általában fokozatosan elveszíti azt a képességét, hogy a nem használt fonémákat helyesen kiejtse. A legtöbb felnőtt ember, ha idegen nyelvet tanul, azt mindig kisebb-nagyobb akcentussal beszéli. A fonémákból összeállítható szavak képezik egy-egy nyelv szótárát, amelyet a közös nyelvet beszélők valamennyien megértenek. A szavakat meghatározott nyelvtani szabályok segítségével fűzzük mondatokká. Itt találjuk meg az előbb említett analógiát az eszközkészítéssel. Ahogyan a természetes tárgyra absztrakt struktúrákat kényszerítünk, és a tárgyakat egymással meghatározott szabályok szerint sorba állítható funkcionális rendszerbe állítjuk, ugyanúgy járunk el a szavakkal is. Noha az egyes nyelvekben ezek a szabályok némiképpen különböznek és a szótár egészen más, mégis kimutatható, hogy az emberi nyelvek a lehetséges információátvivő rendszerek egy bizonyos osztályát képezik. A gyermek rendkívül gyorsan tanulja meg anyanyelvét, úgy tűnik, az ember veleszületett fajspecifikus képessége, hogy a környezetében hallott nyelvi kommunikációs aktusok elképesztő tömegéből kielemezze azokat a szabályokat, amelyek szerint az adott nyelv felépül. A gyermek nem szabályokat tanul, hanem példákat. Az esetek nagy részében hibás példákat kap, mégis képes arra, hogy ezek alapján saját maga is nyelvi közléseket alkosson. Ehhez hasonló tevékenységet az állatvilágban nem ismerünk. Az evolúciós elmélet kielégítő magyarázatot képes adni az emberi nyelv megjelenésére a mutációs és szelekciós mechanizmusokon keresztül, nincs szükség kiegészítő magyarázatokra (részletes tárgyalást lásd: Pinker és Bloom, 1990).

Az emberi nyelv és az állati kommunikáció között több lényegi különbséget mutattak ki. Ezek a következők.

1. Az emberi nyelvben a kommunikáció egységei (tekintsük a szavakat egységeknek) szimbolikusak, vagyis a jelek fizikai formájának, valamint jelentésének, információtartalmának nincs köze egymáshoz. Egy állat az agresszív indulatot például csak úgy tudja kifejezni, ha agresszív. Az ember a legnyugodtabb belső állapotában is beszélhet az agresszióról. Úgy is kifejezik az emberi nyelv ezen jellegzetességét, hogy az emberi nyelv absztrakt kommunikációs forma. Az állati kommunikáció viszont analóg típusú, mert a jelek valamilyen meghatározott fizikai paramétere és az üzenet között szoros, legtöbbször lineáris kapcsolat van. Megint csak az agresszióról véve a példát, az agresszív állat jeleinek intenzitása és az agresszió foka lineárisan összefügg. Az emberi szavak vagy mondatok mint jelek és értelmük között semmiféle effajta összefüggés nincs. Természetesen az ember is használja az állati kommunikációs formákat. Ha valaki dühös és ordít, sokszor szinte lényegtelen, hogy mit mond, mert a hang ereje, tónusa hordozza az információt. Természetesen a két kommunikációs forma egymást fel is erősítheti.

A kommunikációs rendszer „szótára” az állati kommunikációban is kimutatható. Az lényeges különbség viszont, hogy az emberi nyelvben a szótár elemei meghatározott szabályok révén kombinálhatok, és így újabb és újabb üzenetek készíthetők. Elméletileg az emberi nyelv segítségével létrehozható üzenetek száma végtelen, ezért a nyelvet nyitott kommunikációs rendszernek tekintjük. Az állati kommunikációs rendszerekben az üzenetek száma mindig véges (nem több, mint 15-50), tehát ezek a kommunikációs rendszerek zártak, noha elvétve előfordulnak kombinációk, mint például a játékra hívó metakommunikáció esetében.

A rekonstrukciós képesség termékének tekinthetjük a rokonsági rendszerek számontartásának képességét is, amely a szabálykövető viselkedés, a nyelv és a szerszámhasználat mellett az emberi fajnak szintén specifikuma, ehhez hasonlót szintén nem találunk az állatvilágban. A rokonsági rendszer mindig egy adott, kulturálisan meghatározott, felszíni szerkezetben jelenik meg, azaz teljesen kultúrafüggő, hogy a rokonságnak hol, milyen formáját tartják számon, de mindenképpen biológiai eredetűnek tekinthető a vonzódás a rokonsági struktúra kialakításához.

A nyelv kialakulásának legfontosabb következménye az emberi tudat új formájának, a csoport-, később a társadalmi tudatnak a megjelenése. Az állati agy modellezőképességét tekintjük a tudat ismérvének, és az egyes fajok nagymértékben különböznek a környezeti modellek bonyolultságában. Az állati tudatra mindig jellemző, hogy az egyedi. Minden egyed a saját tapasztalatai alapján építi fel a környezeti modelljeit, és ezek a tapasztalatok, az imitáció limitált lehetőségeit nem számítva, az egyed pusztulásával elvesznek. Az ember az egyetlen olyan faj, ahol az egyedi környezetmodellek részben vagy akár teljes egészében az egyik egyedből a másikba átvihetők. Az átvitel eszköze a nyelv. A nyelvet használó emberi csoportban egy új típusú környezetmodell alakul ki, egyfajta szupermodell, lényegében a társadalmi tudat (Csányi, 1988a, 1989a). Ez a szupermodell már nemcsak egyetlen egyed tapasztalatain alapszik, hanem egymással állandó, folyamatos kommunikációban — beszélgetésben — lévő egyedek egész csoportjának a terméke. A legprimitívebb körülmények között élő kultúrákról is kiderült, hogy a táplálék megszerzésére, a legalapvetőbb szükségletek kielégítésére fordított átlagos idő nem haladja meg a heti két-három napot. A fennmaradó időt a legkülönbözőbb kulturális tevékenységek, de leginkább a beszélgetés tölti ki. A beszélgetések révén az új generációk készen kapják a csoport meglévő szupermodelljét, ezáltal egy-egy aktuális modell generációk hosszú sorának tapasztalatait hordozza magában. Az új szupermodell dinamikus, egyedek feletti struktúra, az egyén számára mint szociális realitás jelenik meg. Ezáltal a környezetmodell függetlenné válik hordozójától, létrejön egy új evolúciós szint, az emberi kultúra szintje.

Az emberiség további története tulajdonképpen a kultúra evolúciója. A nyelv segítségével az egyedek memóriakomponensei, a különböző koncepciók átkerülnek egy másik egyed memóriaterébe. Ez a folyamat lényegi replikáció, másolás. A kulturális evolúciót már a másolásra alkalmas koncepciók — a kulturális evolúcióban ideáknak nevezzük őket — saját evolúciója fogja döntő mértékben befolyásolni.

Párkapcsolatok és a szexualitás

Az állatoknál, egy-egy kivételtől eltekintve a szexualitás egyedüli funkciója az utódok létrehozása. Párkapcsolatok akkor alakulnak ki, ha az utódok hosszas gondozást igényelnek, a párosodási rendszert pedig döntően az ökológiai viszonyok alakítják ki.

Az embernél a szexualitásnak kettős funkciója van. Az egyik ugyanaz, mint az állatoknál, a faj fenntartása, a másik a párkapcsolat fenntartását szolgálja. Ennek egyik etológiai bizonyítékaként tekinthetjük az egy megtermékenyülésre eső párosodások számának alakulását különböző emlősállatoknál. Ez a szám általában 1 és néhány között változik. Két jelentős kivétel van, az egyik az ember, ahol kb. 1000 coitusra jut egy megtermékenyülés, a másik pedig az oroszlán, ahol ez a szám 3000 (van Berghe, 1979). Az embernél a nemi aktus időtartama is hosszú az átlagos emlőséhez képest. A coitus az embernél emocionális reakciókkal kapcsolatos (szerelem, féltékenység, dominancia). A coitus növeli a kapcsolat erősségét (Wilson, 1978).

A párosodási rendszer az emberi faj esetében igen változatos, és a különböző kultúrákban valamennyi fő forma megtalálható. Egy vizsgálat során 849 társadalomban 83%-ban poliginiát, 16%-ban monogámiát, 1%-ban poliandriát (4 eset) találtak (van Berghe, 1979). De még a poligám társadalmakban is két és félszer gyakoribb a monogámia, mint a poligámia, mert valójában csak a domináns személyek igazán poligámok. (Részletes szociobiológiai magyarázatért lásd Bereczkei, 1991.)