Ugrás a tartalomhoz

Etológia

Csányi Vilmos

Nemzeti Tankönyvkiadó Zrt.

Alkalmazkodás az élő környezethez

Alkalmazkodás az élő környezethez

A bioszféra komponensrendszerében egy-egy adott komponens „környezetét” néhány fizikai tényező, megvilágítás, hőmérséklet, szervetlen vegyületek jelenléte, valamint a többi komponens határozza meg, és mint ezt már korábban kifejtettük, ezek a környezet legfontosabb tényezői. Ahhoz, hogy egy-egy komponens, jelen esetben egy- egy állati egyed viselkedését megértsük, elengedhetetlenül szemügyre kell vennünk azt a kölcsönhatás-hálózatot, amelynek ez az adott állat mint komponens a tagja. A legfontosabb kölcsönhatások azok, amelyek az állatot energiával látják el. Tehát azok, amelyek révén táplálékát szerzi, legyen az növények fogyasztása vagy vadászat. De természetesen ide sorolhatjuk azokat is, amelyek révén igyekszik elkerülni, hogy saját maga mások táplálékforrása legyen, tehát ide soroljuk a ragadozók elleni védekezés viselkedésformáit is. Végül, de nem utolsósorban az állatnak a különböző tevékenységeit egymással is össze kell hangolnia, valamint választania kell az adott célhoz vezető lehetséges utak, módszerek között. Ez utóbbi tevékenységet nevezi a korszerű etológia optimalizációs viselkedésnek. Ezek a témák együttesen akár egy kétszer ekkora könyv anyagát is kitehetnék, itt tehát csak a legfontosabb alapelvek tárgyalására szorítkozunk.

A táplálékszerzés

Valamennyi élőhely gazdag keveréke az élőlényeknek, az élettelen tárgyaknak, színes kavalkádja hangoknak, szagoknak, formáknak, mozgásoknak. Ebből a komplex világból kell az állatnak kiválasztania azt a néhány dolgot, ami ehető. Táplálékot találni bizonyos esetekben nagyon egyszerű az állat számára, másoknál viszont bonyolultan szervezett, tanulást, döntéseket magában foglaló kognitív folyamat.

Vannak olyan víziállatok, mint például a kagylók vagy bizonyos halak, egyes bálnák, amelyek egyszerűen kiszűrik a kopoltyúikon vagy a szájukon áthaladó vízből az emészthető organizmusokat, és nincs szükségük bonyolult felismerő érzékszervekre, fáradságos kereső tevékenységre, intelligens vadászatra. A legelő állatok, mint az antilopok, a bölények, a juhok, egy táplálékszőnyeget találnak maguk alatt, legalábbis az év egy részében, és a táplálék bőséges, ha nem is túlságosan magas tápértékű. Az előbbi kérődzők számára sem okoz különösebb problémát a táplálék megkeresése, de a felvett nagy mennyiségű, energiaszegény anyag megemésztése már speciális adaptációt igényel. Minthogy ezek az állatok lassan emésztenek, a táplálkozásuk és az emésztésük szinte folyamatos. Noha úgy tűnik, hogy táplálkozás közben szinte „fűnyírógépként” haladnak, valójában nagyon is igényesek és válogatósak. Bizonyos növényeket kedvelnek, másokat csak ínség esetén hajlandók megenni, megint másokat elkerülnek. Ezek a választások rendszerint összefüggnek a növényekben lévő tápanyagokkal, de azok csersav-, alkaloida- és esetleges egyéb - a legelő állat számára mérgező vegyület - tartalmával is, amely a növények fő védekezési módja a legelés ellen.

Más állatok számára a táplálék rejtve van, és idejük nagy részét a táplálék megkeresésével töltik. Megfigyelések szerint a széncinkék télen az ébren töltött idő 90%-át töltik kereséssel. Ilyen esetekben lényeges, hogy az állat miről ismeri fel a táplálékot, hogyan dönti el, hogy az élőhelye melyik részén keresse, meddig tartson ki egy adott hely felderítésében stb. Ezek a feladatok bonyolult érzékelési és döntéshozó mechanizmusokat igényelnek.

Ha egy adott helyen az állat megtalálta és elfogyasztotta a táplálékot, sokszor azon a helyen jó ideig nem lesz mit keresnie. Sok állatban fejlődtek ki ezért bonyolult memóriamechanizmusok és arra épülő viselkedési szabályok, amelyek segítségével számon tartja a már eredményesen látogatott helyeket. A kolibrik például jól megjegyzik, hogy melyik virág nektárját fogyasztották el. Más fajok olyan táplálékot fogyasztanak, amelynél egy falat megtalálása arra serkenti az állatot, hogy jó alaposan kutasson a környéken, mert igen nagy valószínűséggel talál a közelben még többet is. Ezeknél éppen ellenkezőek a memóriára alapított viselkedési szabályok.

A lelőhely megtalálása és a táplálék felismerése csak az egyik probléma, a másik leggyakoribb, hogy a táplálék különbözőadagokban” fordul elő, például apró és nagyobb magvak egy madár számára, vagy a farkas esetében a kicsi egér és a nagy termetű szarvas. A kisebb méretű táplálékot esetleg könnyebb megszerezni, de időrabló a begyűjtése, a nagyobbat nehezebb elfogni, vagy ha termésről van szó, felnyitni. Tehát az állatnak komoly döntéseket kell hoznia, hogy szűkös idejét és energiáját hogyan ossza meg a keresés és a „feldolgozás” között.

A táplálkozás módja és a táplálék megtalálásának optimális lehetőségei sokféle viselkedésformát fejlesztettek ki, amelyek közül sokat már tárgyaltunk. Így például a territoriális állatok növelhetik táplálkozási lehetőségeiket azáltal, hogy intenzíven védelmeznek egy táplálékban gazdag területet fajtársaiktól. Ezeknél mindig ki lehet mutatni, hogy szoros összefüggés van a terület táplálékbősége és az állat territoriális viselkedése között. Táplálékban szegény vagy olyan területet, ahol a táplálék ritkán és véletlenszerűen fordul elő, általában nem védelmeznek az állatok. Megszűnik a védelem akkor is, ha a terület különösen gazdag táplálékban. Az állati agy tehát mindig gondos számításokat végez, hogy energiaráfordításait és energiabeszerzéseit szorosan összehangolja, minimális ráfordítással maximális nyereségre tegyen szert.

Ugyancsak lényeges kérdés, hogy az állat egyedül keresi táplálékát vagy társával, társaival közösen. Amikor a táplálék ritkán és véletlenszerűen fordul elő, és olyan nagy területet kell bejárni érte, amit nem lehet megvédeni, az állatok gyakran óriási csapatokba tömörülnek, és együtt táplálkoznak, néha még különböző fajok is. Ennek az az oka, hogy a sok állat együtt gyorsabban felfedezi és tökéletesebben kihasználja a terület adottságait, mint ha mindegyik külön keresgélne. Ráadásul a ragadozók elleni védekezés is sokkal könnyebb ilyen esetekben. Jó példa erre a téli időszakban összeálló nagy varjúcsapatok táplálékkeresése. Ha találnak egy alkalmas területet, igyekeznek azt a legkisebb sűrűségben lefedni, hogy mindenkinek elegendő jusson. Mindenesetre a magasan fejlett társas táplálékszerző viselkedésformák inkább a ragadozókra jellemzőek, mert azok tápláléka nemcsak ritkán található és legtöbbször rejtett, hanem a legtöbb esetben intelligens is, és nem várja passzívan, hogy valaki vele energiaéhségét csillapítsa. Ha a táplálék és a táplálkozó is intelligens, kapcsolatukból rendkívül összetett viselkedésformák fejlődnek ki, amelyekben már nemcsak a genetikai adottságok, érzékszervek, hanem a tanulás és a külső világ rendkívül pontos modellezésének képessége is döntő szerepet játszik.

Vadászat

Vadászatnak nevezzük a táplálékszerzés olyan formáit, amelyek a zsákmányállat megöléséhez vezetnek. A vadászokat durván két nagy csoportba sorolhatjuk: a rejtőzködők és a mozgó vadászok csoportjába.

A rejtőzködők elrejtőznek vagy csapdát állítanak, esetleg mozdulatlanul, valamilyen csalogatóval várják a préda közeledését és sikerük főként azon múlik, hogy milyen ügyesen sikerül álcázni magukat. A rejtőzködők öröklött viselkedési programjai a ragadozókat eleve olyan helyekre irányítják, ahol aránylag nagy a valószínűsége a prédaállatok előfordulásának. De természetesen gyakran megtörténik, hogy sokáig hoppon maradnak, ilyenkor vagy új, kedvezőbb leshelyet keresnek, vagy ráfanyalodnak az aktívabb keresésre. Aránylag kevés állat készít csapdákat, a legismertebbek ezek közül a pókok, amelyek művészi technikát fejlesztettek ki hálószövésükkel. De sok állat csalogatja a prédát valamilyen módon, és amikor az állkapcsai közelébe kerül, akkor ragadja meg. Számos tengeri halfaj tartozik ebbe a csoportba.

A ragadozók többsége mozgó vadász. Szaglása, hallása, látása vagy egyéb érzékelőmechanizmusa segítségével felderíti a prédát, majd üldözi és megragadja. Az üldözés lehet nagyon egyszerű, amikor a ragadozó pusztán a gyorsaságával igyekszik a prédát utolérni. Ilyen vadász például a gepárd, a leggyorsabb emlősállat vagy az igen sebes repülésre képes vándorsólyom.

Más vadászok óvatosan lopakodva becserkészik a prédát, és csak közvetlen közelből támadnak rá. Ez a vadászati mód csak a szárazföldi állatoknál ismert, és legszebb példáit a macskafélék közt találjuk.

Halaknál előfordul, hogy kiugranak a vízből valamilyen prédáért, egyes madarak a víz alá buknak zsákmányt szerezni. De azért nagy általánosságban az a jellemző, hogy a madarak a levegőben, a víziállatok a vízben és a szárazföldiek a szárazföldön üldözik a zsákmányt.

A vadászok érzékszervei a legkülönfélébbek. A csúcsragadozóknak, mint a szirti sas, az oroszlán, a cápa, olyan érzékszerveik vannak, amelyekkel igen nagy távolságból is képesek észlelni a prédát mozgása, szaga, zaja vagy hangja alapján. Vannak azonban olyan ragadozók is, amelyeknek szó szerint bele kell ütközniük az elfogyasztásra alkalmas zsákmányba, mert érzékszerveik fejletlenek. Tipikusan ilyen például a katicabogár. Fel s alá mászkál a növényeken, és ha beleütközik egy levéltetűbe, azt megragadja és elfogyasztja, de még kisebb távolságból sem képes zsákmányát észlelni.

Ha a zsákmányt a ragadozó észrevette, és valamilyen módon sikerült a közvetlen közelébe jutnia, akkor az áldozatot le kell győznie nagyobb testi erővel, és alkalmas módon, lehetőleg gyorsan, megölnie.

A földi ragadozóknál a karmoknak és a fogaknak, a madaraknál a karmoknak és a csőrnek, a halaknál pedig gyakran a fogakkal megfelelően felszerszámozott állkapocsnak van fontos szerepe a préda megragadásában és megölésében. Ha a ragadozó jóval nagyobb zsákmányánál, nem kell különleges gyilkoló módszereket alkalmaznia. Egy béka vagy gyík egyszerűen elevenen bekapja a rovarokat vagy a csigákat. Ha a préda viszonylag nagy, akkor a ragadozónak először mindenképpen meg kell ölnie, hogy később zavartalanul elfogyaszthassa. A nagy kígyók pusztán izmaik erejét használják ki, rátekerednek a prédára és addig szorítják, amíg megfullad. A mérgeskígyók viszont speciális nyálmirigyeik által termelt nagyon hatásos mérget fecskendeznek az áldozatukon ejtett sebbe, ami a zsákmányt rövid idő alatt megbénítja. Sok ízeltlábú is használja ezt a módszert, például a pókok. A nagyobb testű emlősragadozók karmaik, tépőfogaik segítségével ölik meg és darabolják fel a zsákmányt. A sas borotvaéles karmait süllyeszti áldozatába, és erős csőrével darabolja fel azt. A vízimadarak általában a csőrükkel kapják el a zsákmányt, de egészben nyelik le. Talán a legkülönösebb fegyverük az elektromos halaknak van, amelyek a préda felderítéséhez és megöléséhez elektromos áramot használnak.

A vadászok fegyvereit megfelelő magatartási instrukciók egészítik ki, amelyek nagyrészt a genetikai memóriában tárolódnak, de a magasabbrendűeknél a neurális memória is nagy szerepet játszik a legmegfelelőbb magatartási instrukciók kialakításában.

A következőkben bemutatunk néhány jellegzetes vadászstratégiát (Curio, 1976; Chinery, 1979)

Rejtőzködők

A legegyszerűbb élelemszerző magatartásmód egy ragadozó szervezet számára az, ha megfelelően kiválasztott helyen álldogál és várja az arra vetődő prédát. Az áldozat rendszerint csak akkor ocsúdik fel, amikor már késő. Az effajta vadászati technikának legalább három feltétele van. Az egyik, hogy a ragadozó megtalálja azt a helyet, ahol a préda nagy valószínűséggel megjelenik, a második, hogy sikerüljön elkerülnie a korai felfedezést, végül hogy a ragadozó képes legyen a zsákmányt elfogni. A legkülönbözőbb viselkedésformák, valamint a ragadozó testi felépítése segít a három feltétel kielégítésében (Chinery, 1979). A legegyszerűbb ide sorolt ragadozók tulajdonképpen nem is nagyon rejtőzködnek, mert környezetük olyan, hogy előbb-utóbb közelükbe sodor valamiféle elfogyasztható zsákmányt. A hidrák, tengeri virágállatok tartoznak ide. A vízben számos olyan állat él, amely passzívan sodródik a vízáramokkal, és ezekből kerül ki a zsákmány. A szárazföldön élő rejtőzködőknek már nehezebb dolguk akad, mert a zsákmányállatokat fejlett érzékszervek segítik a veszély észlelésében. A ragadozó „fegyvere” itt a megfelelő álcázás. Az álcázás sokszor egyedül a ragadozó testének felhasználásával történik. A vadász megfelelő rejtőszínekkel, -formákkal igyekszik környezetébe olvadni, hogy sikeresen elkerülje a korai felfedezést. Más esetekben a ragadozó aktívan megváltoztatja környezetét, valamiféle fedezéket, rejtett tartózkodási helyet épít. Nincs is éles határvonal az álcázó és a valódi csapdaépítő ragadozók, mint például a hálóépítő pókok között, többféle módon is besorolhatók.

Bár az álcázok és a csapdaállítók legfontosabb magatartása a türelem, ha sokáig nem kerül megfelelő préda, bizony a legkényelmesebb álcázó is türelmét veszti, és vagy új, kedvezőbb adottságú helyet keres, vagy a vadászat aktívabb, több energiát igénylő formáira fanyalodik. A polipok például szívesen rejtőzködnek el egy sötét barlangban a prédára várva, de elég hamar megunják a várakozást és elindulnak vadászni. Általában több időt töltenek aktív vadászattal mint rejtőzködéssel.

Az édesvízi hidra (Hydra viridis) zöld vagy barnás színű állat, amelynek vékony, puha teste egy-két centiméter hosszú és vadászó fegyvere egy sajátos sejt, a nematocita, amely nagy számban található meg a hidra karjaiban és kisebb számban a testén. Többféle nematocita fordul elő, de mindegyik típus alapszerkezete azonos. Rendszerint tojás alakú vagy kerek sejt, amelynek átmérője ritkán haladja meg az 1 mm-t és a hidra legkülső sejtrétegébe ágyazva található. A nematocita külső felületén egy kis „sapka” van. A belsejében egy összetekeredett rugalmas cső helyezkedik el, amely pontosan úgy van a sejtbe gyömöszölve, mint egy kesztyűujj, amit kívülről visszagyűrünk a kesztyű belsejébe. Az összetekeredett csövet tartalmazó zsák mellett egy érzékelőszőr nyúlik a szabadba. Ha ezt a szőrt valami megérinti, például egy, a hidra mellett úszó vízibolha, azonnal aktiválódik a fegyver. A nematocitában hirtelen megnő az összetekeredett csövet tartalmazó zsák belső ozmotikus nyomása, a sejt „sapkája” lerepül, és a nyomás további hirtelen növekedése mintegy kifordítja a kesztyű ujját, amely egy mikroszkopikusan finom tűben végződik. Az összetekeredett cső megmerevedik és a végén levő tű rendszerint behatol az áldozat testébe. Közvetlenül a behatolás után parányi mennyiségű bénító méreg lövell ki a csövön. Az áldozat természetesen nemcsak egyetlen nematocitát ingerel, hanem több százat is, és ezek már a zsákmány teljes bénulásához elegendő mennyiségű mérget képesek kiadni. Az érzékelőszőrök aktiválása nemcsak a nematocitákat hozza működésbe, hanem a hidra karjait is, amelyek heves csapkodásba kezdenek, majd ráragadnak az áldozatra, újabb és újabb nematocitákat aktiválva. A nematociták nemcsak érintésre aktiválódnak, hanem különböző kémiai ingerekre is, amelyeket a potenciális zsákmány bocsát ki magából.

A nematocita csak „egyszer használható” fegyver, a bénító tű kilövellése után a sejt elpusztul és helyére a hidra belsejéből új nematocita vándorol. Nem mindegyik nematocita tartalmaz mérgező tűt. Vannak olyanok, amelyek ragadós, vékony szálakat lövellnek ki, amelyek a zsákmányra ragadnak és megakadályozzák a menekülésben. A megbénított zsákmányt a hidra begyömöszöli a belső testüregébe, ahol emésztőfolyadék található, amely azonban csak durva „előemésztést” végez. A táplálék végső feldolgozása a hidra belső testüregének falát borító sejtrétegben történik. Ezek a sejtek hasonlítanak az amőbákhoz, képesek apró táplálékszemcsék bekebelezésére és teljes megemésztésére. A tápláló vegyületek azután sejtről sejtre vándorolva a hidra egész szervezetébe eljutnak.

A hidra barna vagy zöld színét a vele szimbiozisban élő zöld vagy barna algáktól kapja, hosszú éhezés esetén ezeket az algákat emészti meg. A zsákmány tartós hiánya a hidrákat vándorlásra ösztökéli. Az állat belsejében gázbuborékok képződnek, és az ezek segítségével úszóképessé vált állat elhagyja helyét, egy darabig sodortatja magát a vízáramokkal, majd újra megtelepszik a jobb zsákmányjárás reményében. A hidrák útra kelését a szomszédok is befolyásolják (Lomnicki és Slobodkin, 1966). Az éhes hidrák egy olyan vegyületet bocsátanak ki magukból, amely társaikat vándorlásra készteti. A vándorlásra késztető anyag koncentrációja révén a hidra nagyon „értelmesnek” tűnő döntésre képes. Ha az anyagból aránylag kevés van a vízben, azaz a szomszédok kevesen vannak, akkor a vándorlásra késztető anyag hatékonysága is alacsony, kevés hidra kel vándorútra. Érdekes módon ugyancsak alacsony a vándorlásra késztetése az anyag magas koncentrációjának. A közepes koncentrációjú anyag hatékonysága a legnagyobb. A különös reakciókészség mögött nagyon józan „vadászlogika” húzódik. Ha a hidratelep nagyon sűrű, tehát sok vándorlásra késztető anyag kerül a vízbe, nem érdemes vándorútra kelni, mert a sok hidra nyilván azért maradt meg eddig, mert sok volt a táplálék. Feltehetően átmeneti szükség után megint sok lesz, tehát inkább maradni érdemes. Ha kicsi a sűrűség, megint csak maradni érdemes, mert kevés a vetélytárs. Akkor a legcélszerűbb útra kelni, ha „közepesen” sok a szomszéd, mert ekkor a terület eltartóképessége feltehetően alacsony, de az igénylők száma már túlságosan magas. Egyetlen magatartást befolyásoló anyag és az állat sajátos érzékenysége így hozhat létre egy jól működő „logikai” rendszert, tudatos tevékenység nélkül.

A tengeri virágállatok (Anthozoa) a hidra rokonai, de sokkal nagyobbak és rendszerint feltűnően színesek, szervezetük is bonyolultabb, mint a hidráé. A szájnyílás körül elhelyezett tapogatóik igen nagy számban tartalmaznak nematocitákat, és halálos ölelésükből még a nagyobb halak sem képesek elmenekülni.

Ugyancsak a hidrák távoli rokonságába tartoznak a különböző telepes medúzák. Egyik legfélelmetesebb ragadozó fajuk a hólyagmedúza vagy portugál gálya (Physalia physalis). Ez az állat tulajdonképpen sok száz apró egyedből álló telep, amelyben megtalálhatók a hidra nematocitáihoz hasonló, tűszúrásra képes sejtek is, mérgük a kobra mérgével vetekszik. A portugál gálya „vitorlája” segítségével könnyen sodródik tova a tengeren, és a sokszor 10 méterre is kinyúló tapogatóinak, mint valami hálónak a segítségével „halássza ki” táplálékát a tengerből.

Csapdaállítók

A zsákmányra leső rovarok egy része szinte tökéletes mechanikus csapdákat fejlesztett ki testéből az evolúció során. Ezek közül talán a fogólábúakhoz (Mantodea) tartozó, hazánkban is előforduló ájtatos manó vagy imádkozó sáska (Mantis religiosa) a legismertebb (Rilling és mtsai, 1959). Sokféle faj tartozik ide, jellemzőjük, hogy rendkívül erőteljes tüskés mellső lábaikkal ragadják meg áldozataikat és bénító méreg helyett olyan szorosan, olyan nagy erővel tartják a prédát, hogy az képtelen menekülni, az őt fogva tartó karokat szétfeszíteni.

A legtöbb ájtatosmanó-faj zöldes, barnás színű, amivel kitűnően olvad be a növényekkel borított háttérbe. Egy alkalmasan kiválasztott növénybe kapaszkodva hosszú ideig képesek teljesen mozdulatlanul üldögélni. Csupán óriási méretű összetett szemük aktív, amely képes a legapróbb mozgást is észlelni. Időnként a fej is megmozdul, hogy a szemek körbepásztázhassák a környéket. A fejet tartó „csatlakozás” vagy nyak olyan mozgékony, hogy a fej szinte minden tetszőleges irányban elmozdítható. Ha a manó megpillant egy mozgó rovart, azonnal figyelni kezdi, és ha az a fogó lábak hatókörébe ér, a másodperc tört része alatt kivágódik a két láb, megragadja az áldozatot, és a manó már neki is lát ebédjének. Ritkábban fordul elő és csak nagyon éhes manó esetében, hogy ha észreveszi a prédát, nincs türelme kivárni a kellő közelségbe kerülését, és óvatosan maga igyekszik elébe.

Az ájtatos manók leggyakoribb zsákmányai a szöcskék, tücskök, lepkék, legyek, megfigyeltek már darazsat fogó manót is. Általában igyekszik mindent elkapni, ami mozog vagy repül, és rendszerint sikerrel. Egyes trópusi fajok még kisebb madarakat és gyíkokat is képesek elfogni. A vadászati technika fontos eleme a „fegyvertisztogatás". Lakmározás után mindig hosszú, gondos tisztálkodás következik, a fogókarok töviseiről a legapróbb szennyeződést is eltávolítja, hogy azok a leghatásosabban működjenek.

A zöld és barna manók mellett a trópusokon él néhány olyan faj is, amelynek ragyogó színei vannak. Ezek rendszerint valamilyen virág közelében rejtőzködnek, és testük színe annak szirmait utánozza. Ezeknek a sáskáknak így még az az előnyük is megvan, hogy a virágok közelébe gyakrabban járnak a nektárkedvelő rovarok és így bővebb a zsákmány. Ezek a virágmanók tulajdonképpen a csapdaállítók közé is sorolhatók, mert virághoz hasonló formájuk csalogatólag hat a nektárkedvelőkre.

A karolópókok (Thomisidae) onnan kapták nevüket, hogy a beléjük ütköző zsákmányt erős mellső lábaikkal átkarolják, majd bénító mérget fecskendeznek belé, és az emésztőnedveikkel feloldott belső részeket kiszívják. Sokszor napokig is lesben állnak, hogy megfelelő rovarzsákmányt találjanak. Vannak fajok, amelyek nem várják meg, hogy az áldozat karjaikba szaladjon, hanem kisebb-nagyobb távolságról ráugranak.

Amíg a karolópók várakozik, az első pár lábát, néha a második párat is, kinyújtva tartja közvetlenül a fej előtt, a többi lábak pedig jó fogást keresnek a talajon vagy azon a növényen, ahol az állat lesben áll, hogy az áldozat megragadása után a vadász biztos támaszt találjon. A közeledő áldozatot egyrészt az annak mozgása által keltett mechanikai rezgések észlelése, másrészt a látása útján veszi észre, és azonnal figyeli minden mozdulatát. Az „átkarolt” áldozatba fecskendezett méreg az idegrendszert bénítja meg. Mivel az áldozatot általában elölről ragadja meg, a bénító mérget az áldozatba juttató harapás rendszerint a fej mögött éri azt. Ez a legalkalmasabb módja a gyors bénításnak, mert többnyire közvetlenül az ideghúrba juttatja a mérget. Az áldozat hosszabb ideig tartó vergődése bizonyosan felhívná a pókra saját ellenségeinek figyelmét, így a gyors bénítás fontos szempont a vadász számára. Ezt a fontos dolgot a karolópók is számon tartja, mert ha az áldozatot véletlenül valamilyen más testrészén harapja meg először, akkor gyorsan fejjel előre fordítja és egy második harapással bénítja meg.

A karolópókok rendszerint csak olyan prédát támadnak meg, amelynek mérete a póknak legalább egyhatodát eléri. A felső határ úgy látszik nem ilyen pontos, a trópusi virágokon lesben álló viráglakó karolópók (Misumena vada) például alig egy centiméter átmérőjű, de nála jóval nagyobb lepkéket, méheket zsákmányol. Egy ugandai karolópók esetében megfigyelték, hogy a mindössze 19 milliméter átmérőjű állat egy 8 centiméteres ájtatos manót zsákmányolt sikeresen. A karolópókok számos faja specializálódott, vannak, amelyek kizárólag a futkározó rovarokat fogyasztják, mások csak a repülőket, vannak hangyaevő pókok is.

A karolópókok mesterei az álcázásnak. Azok a fajok, amelyek virágokon állnak lesben, pontosan olyan színűek, mint a leshelyül kiválasztott virág. A pók maga is tisztában van a saját színével, mert ha tőle eltérő színű virágra helyezik, azonnal otthagyja azt és megkeresi a saját színével azonos leshelyet. Laboratóriumi kísérletekben kimutatták, hogy a virágokat látogató nektárfogyasztó rovarok rendkívül idegenkednek az olyan virágoktól, amelyeken elütő színű folt vagy apró tárgy van.

Az előbb már említett Misumena meghatározott tartományban a színét is képes megváltoztatni, hogy tökéletesen belesimuljon az álcázásul használt virágsziromba. A hófehértől a mélysárgáig képes színét változtatni, egy-két napot igényel a nagyobb színváltás, így a virágok nagyobb választéka szolgálhat számára leshelyként.

Az egyik legkülönösebb álcázási módot kétségtelenül egy másik pókfaj, a Phrynarachne decipiens választotta. Növények zöld levelein üldögél, megszólalásig hasonlít egy madárürülékhez. A pók teste fekete-fehér mintázatú, és ahhoz hasonló kicsi, folt alakú hálót sző, amelynek közepén ül. Még közvetlen közelről is összetéveszthető valamilyen kisebb madár pottyantásával. A madárürüléket számos lepke és egyéb rovar látogatja táplálkozási célból, és ezek a Phymarachne zsákmányai.

Az eddig bemutatott vadászok úgy álcázták magukat, hogy az evolúció során külső jegyeikben hasonlóvá váltak környezetük valamelyik komponenséhez. Vannak olyan ragadozó rovarok, amelyek aktív tevékenységgel alakítják ki alkalmas búvóhelyüket.

A csapóajtós leshelyet építő pókok kétségtelenül művészei az álcázásnak. Több fajuk van és általában a talajban, de akadnak olyanok is, amelyek fák törzsén, a kéreg repedéseiben készítenek alkalmas rejtekhelyet. Erőteljes, az ásásra módosult rágóikkal ássák ki az üregeket, amelyek nemritkán elérik a 30 centiméteres hosszúságot és a 3 centiméteres átmérőt. Az üreg belsejét selyemszövedékkel gondosan kibélelik. Az üreg tetejét egy „csapóajtó” fedi be, amely szintén selyemből készül, de bőven tartalmaz talajszemcséket, elszáradt növényi anyagokat is. A fedő kb. egyharmaddal nagyobb átmérőjű, mint maga az üreg, és saját súlyánál fogva zárja szinte légmentesen a búvóhelyet (245. ábra). A pók rendszerint a csapóajtó tetejére még külön is elhelyez mohát és növényi részeket, így az álcázás tökéletes. Az így készített üreg teljes védelmet nyújt a pókra vadászó darazsak ellen, nem engedi be az esővizet és a zsákmány elől is elrejti a vadászt. Számos pók elágazó üreget épít, amelyben az elágazásnál is készít egy csapóajtót.

A vadászat rendszerint éjjel történik, a pók félrehajtja a csapóajtót, és az üreg nyílásában helyezkedik el, mellső két pár lábát kinyújtja a nyitott ajtón. Amint a zsákmány megfelelő közelségbe kerül, a pók villámgyorsan megragadja és harapásával megbénítja, de úgy, hogy a művelet közben hátsó lábaival folyamatosan kapaszkodik az üreg belsejében. A megbénított zsákmánnyal azután gyorsan az üreg mélyébe húzódik, gondosan becsukva maga mögött az ajtót. A legkülönbözőbb fajta rovarokat ejtik zsákmányul, de a nagyobb termetű fajok néha még gyíkokat, madarakat és kis emlősöket is zsákmányolnak, ami nem csoda, mert közeli rokonai az Amazonas-medencében élő madárpókoknak. A zsákmány észlelésében a szemükön kívül a legnagyobb szerepe a vibrációkra érzékeny érzékelőszőröknek van, amelyeket várakozás közben mindig szorosan a földhöz szorítanak.

245. ábra - Csapóajtós pók (Atypus piceus)

kepek/245.jpg


A csapóajtós búvóhelyet készítő pókok között vannak olyanok is, amelyek nem várják be, amíg a zsákmány belebotlik az üreg nyílásába. Ezek, amint észlelik a közeledő prédát, fürgén kiszaladnak a búvóhelyről és kívül ragadják azt meg. Az Ausztráliában élő fajok némelyike vékony ágakat helyez el sugárirányban a búvóhelye nyílása körül, amelyeket vékony selyemszállal tapaszt meg. A selyemszálak végét a lábaival állandóan fogja, és így, ha valamilyen apró állat botlik meg az ágakban, a pók azonnal tudomást szerez róla. Néhány dél-európai faj éjjelente egy- egy teniszütő alakú, a talajra függőlegesen felállított, apró hálót sző az ürege közelében. Amint a fogóháló elkészült, visszavonul és várakozik. Ha a hálóba kerül valami, a pók kirohan, harapásával megbénítja az áldozatot és az üregbe hurcolja. Hajnalban azután akár eredményes volt a vadászat, akár nem, eltünteti a fogóhálót és minden éjjel újat sző.

A csapóajtót készítő fajok közeli rokona az Európában élő torzpók (Atypus affinis), amely egészen különleges búvóhelyet készít. Ez ugyanúgy, mint az előbbi fajoknál, egy ujjnyi vastag, 30 cm hosszú, selyemmel bélelt üregből áll, de a tetejét nem csapóajtó fedi, hanem egy zárt selyemcső. A zárt cső nagyobb része gondosan álcázva van, de egy kisebb része szabadon fekszik a talajon. Ha egy rovar rálép, a pók előront rejtekéből és „belülről” megragadja, majd megbénítja. Ezután a selyemcsövön kis nyílást vág, és ezen keresztül beráncigálja az áldozatot az üreg belsejébe, majd a nyílást gyorsan újra elzárja, hogy a selyemcső alkalmas legyen újabb áldozat fogadására (246. ábra).

246. ábra - Torzpók (Atypus affinis) búvóhelye

kepek/246.jpg


Ez a faj érdekes átmenetet képez a csupán rejtőzködő és a hálóval mint csapdával vadászó fajok között, mert a zárt selyemcső tulajdonképpen nem csapda, csupáncsak jelzi a pók számára az áldozat érkezését, ugyanakkor tökéletesen el is rejti a vadászt a préda szemei elől.

A vadászó állat nemcsak saját testét vagy környezetének élettelen anyagait használhatja fel leshelykészítésre, hanem a mellette előforduló, a préda számára ártalmatlan élőlényeket is. Pontosan ezt teszik a Csendes-óceánban élő trombitahalak (Aulostomidae), amelyek kiválasztanak egy nagy testű papagájhalat, amely veszélytelen más halfajokra (korallokkal táplálkozik), és „meglovagolják” (Eibl-Eibesfeldt, 1955). A papagájhal napokig igyekszik lerázni lovasát, de végül is beletörődik sorsába és békésen tűri, hogy a trombitahal mindenhova kövesse, szorosan a hátához simulva. Amikor olyan kisebb hallal találkoznak, amely a trombitahal étlapján szerepel, a trombitahal gyorsan lesiklik a „lováról” és biztos, könnyű zsákmányt szerez.

Mimikrivel könnyíti meg prédaszerzését a fűrészesfogú nyálkáshal (Aspidontus taeniatus), amelynek testformája és színezete alig különböztethető meg a tisztogatóhaltól (Labroides dimidiatus). A tisztogatóhal korallzátonyokon él és nagyobb testű halakon élősködő parazitákat fogyaszt (Feder 1966). Territoriális állat, a kezelésre váró „kliensek” sokszor sorban állnak, hogy sorra kerüljenek. A tisztogatóhalat még szájukba is beengedik, valamint a kopoltyúk réseibe, hogy ezen kényes helyekről is kiszedje az élősködőket. A tisztogatóhal számára valószínűleg nem teljesen veszélytelen az „orvosi” működés, mert bonyolult ritmikus „tánccal” kezdi tevékenységét, amely jelzi a páciensnek, hogy békés szándékkal közeledik. A tisztogatóhalat utánozó nyálkáshal (Aspidontus) éppen ezt használja ki. Nemcsak külső formájában hasonlít a tisztogatóhalra, hanem még a bejelentkező táncot is képes utánozni. Ha azután a boldogtalan páciens közel engedi magához, jó nagy darabot tép ki a kopoltyújából vagy más puhább testrészéből.

Az etológusok „agresszív mimikrinek” nevezik ezt a viselkedést. Különböző formáit más fajok esetében is megfigyelték. Kisebb sólymok például, amikor énekesmadár prédát közelítenek meg, utánozzák azok repülési stílusát. Két Panamában élő sólyomfajról (Micrastur mirandollei, M. semitorquatus) leírták, hogy a megtámadásra kiszemelt tukánok és egyéb madarak csúfolódó hangját utánozza a ragadozó (Schmit, 1969). A csúfolódó hangot akkor adják ezek a madarak, ha viszonylag ártalmatlan ragadozóval találkoznak. A csúfolódó hangra összegyűlnek, és együtt igyekeznek a betolakodót elűzni. A hangutánzó sólyom éppen erre vár, amikor már elég sokan gyűltek össze a felizgatott csúfolodókból, gyorsan közéjük csap és zsákmányt szerez.

Nemrégiben figyelték meg, hogy az efféle álcázás kémiai eszközökkel is lehetséges. A vörös rablóhangyák (Formica sanguinea), amikor a kiszemelt bolyt megtámadják, egy, a rabszolgahangya által termelt figyelmeztető anyagot, az etológusok által „propagandaferomonnak” elnevezett vegyületet fecskendeznek nagy mennyiségben a levegőbe (Wilson, 1971). Ez az anyag a szürke rabszolgahangyákat (Formica fusca) izgatottá teszi, és minthogy minden irányból érezni, összevissza szaladgálnak, keresik a vélt ellenséget. Ezalatt a vörös rablóhangyák, akikre természetesen ez az anyag nem hat, nyugodtan vonulnak a boly belsejébe, hogy a bábokat összeszedjék.

Az álcázás különböző formái, mint láttuk, a rovaroknál a legváltozatosabbak, de valamiféle álcázást a többi ragadozók, még az emlősök is használnak. Az oroszlán szőrének színe éppen olyan, hogy beleolvadjon az afrikai szavanna sárgás-barnás hátterébe. Az egyedül vagy csapatban vadászó oroszlánok a környezet minden elemét, fákat, bokrokat felhasználják az álcázásra. Állandóan figyelik a kiszemelt préda viselkedését, és ha az feléjük pillant vagy gyanakodni kezd, azonnal megdermednek, mozdulatlanul várják ki a további közeledés legalkalmasabb pillanatát.

Az embertől eltekintve aránylag kevés állat készít csapdának tekinthető szerkezetet. Kivételektől eltekintve a pókok azok, amelyek életében a csapdaállítás valamilyen formája alapvető szerepet játszik. Mégis a közönséges hangyalesővel (Myrmeleon formicarius) kezdjük a bemutatást, mert ez egy egészen egyszerű, mégis nagyon hatékony csapdaépítményt használ.

A legegyszerűbb csapda egy ügyesen kiásott gödör. Az ember évezredek óta használ gödröket állatok vagy ellenség foglyul ejtésére, de ezt a technikát a hangyalesők már évmilliókkal ezelőtt feltalálták. A felnőtt hangyaleső hosszú szárnyú rovar, leginkább egy szitakötőre hasonlít, de a lárvája nagyon különböző a szitakötőétől. Nem a vízben, hanem a szárazföldön él, és hatalmas állkapcsai vannak. Számos faj lárvái a talajon futkároznak és aktív vadászok, de van néhány olyan is, amely a homokos talajba csapdaként szolgáló gödröt ás.

A gödör tölcsér alakú, felső átmérője néha a 10 cm-t is eléri. A lárva először magát ássa be a homokba, majd lapos fejével és erős rágóival elkezdi maga körül kihányni a homokot. Amikor a csapda készen van, a meredek falú homoktölcsér alján rejtőzik a hangyaleső, csupán rágói látszanak ki, és szinte mozdulatlanul várja a zsákmányt. Hangyák és más apró rovarok gyakran csúsznak bele a gödörbe, és rendszerint képtelenek a meredek falon felmászni. Ha mégis megpróbálják, a hangyaleső homokot szór rájuk, amíg csak le nem pottyannak a tölcsér aljára, ahol a hatalmas rágok gyorsan végeznek velük. A hangyaleső bénító mérget és emésztőnedveket is fecskendez áldozatába. A zsákmány belső szövetei néhány óra alatt feloldódnak és a vadász kiszívja őket, az áldozat üres vázát azután kidobja a tölcsérből.

A halászat ősi mestersége sem kizárólagos emberi találmány. A döglegyekhez tartozó Plectrocnemia lárvája lassú vizű patakokban él, és finom selyemhálóval gyűjti össze táplálékát. A hálót ügyesen vízinövényekhez kötözi, és hosszan elnyúló végén, a vízáramlással szemben várja a fogást. A háló sok mindent összegyűjt, növényi törmeléket, apró rákokat, rovarokat, esetenként még halivadékot is, kiegyensúlyozott diétához juttatva az ügyes halászt.

A hálóval történő táplálékszerzés igazi művészei, a „levegő halászai” azért valójában a pókok. A hálókészítés fogásait genetikai memóriájuk tartalmazza, tanulás, tapasztalat nem szükséges hozzá. Legelőször is a pók alkalmas „keretet” választ, majd egy vékony vezetőszálat enged ki, amit a légáramlás juttat a kiszemelt támasztónövényhez. Amint ez megtapad, végigszalad rajta, és egy jóval vastagabb, tartós szállal helyettesíti, miközben a felesleges vezetőszálat megeszi (kitűnő anyaggazdálkodás!). A következő lépés egy újabb tartós szál kifeszítése, amelyet az előző közelében rögzít. Ennek a szálnak a lehúzásával egy Y formálódik, a következő lépésekben háromszögek jelennek meg, alkalmas helyeken erősen lehorgonyozva. Miután kialakult a sugaras alapszerkezet, megkezdődik az erősebb szálú tartóspirál elhelyezése a központból kiindulva, majd a végső művelet a ragadós vékony szálak behúzása a spirálba, amit a pók kívülről befelé végez.

Egy angliai kertben megfigyelt, tipikusnak tekinthető függőleges hálónak 17 darab, átlagosan 13 cm hosszú sugara volt, a sugarakon 30 fordulatnyi, több mint 27 m hosszú ragadós szál húzódott spirál alakban, a hálót ezenkívül kb. 7 m-nyi támasztófonal rögzítette növényekhez. A pók tehát összesen kb. 37 m hosszúságú fonalat használt fel mesterien megszerkesztett műve elkészítéséhez. Sőt, valójában a pók még ennél több szálat is használt építés közben, mint ideiglenes „állványt", amelyet azután a végleges mű befejezésével elfogyasztott. A háló elkészítése kb. 1 órát vett igénybe.

Sok pók még ennél is nagyobb, bonyolultabb, függőleges hálót sző. Az Ausztráliában, Dél-Ázsiában élő Nephila- fajok gyakran építenek 2 m átmérőjű vagy még ennél is nagyobb hálókat. Ezekben olyan erős, sárgás pókselyem található, hogy azt a helyi halászok gyakran használják halászháló készítésére. Ezek a nagy hálók 300 m selymet is tartalmaznak, pedig építőjük nem nagyobb 2,5 cm-nél. Az ilyen nagy hálóban természetesen nemcsak lepkék és más rovarok, hanem esetenként madarak is fennakadnak, de a Nephila számára ezek sem jelentenek problémát.

Ha a függőleges háló elkészült, a pók vagy a közepére vonul, vagy készít egy kis búvóhelyet a háló közvetlen közelében. A háló olyan eredményes csapda és általában olyan sok rovar röpköd, hogy a póknak nem kell nagyon sokáig várnia a zsákmányra. A pók akkor is állandóan ellenőrzi a hálót néhány megfelelően rögzített selyemszál segítségével, ha nem a hálóban foglalja el leshelyét. Amint megérzi a vergődő préda rezgéseit, azonnal és villámgyorsan a háló közepére siet, és a sugárirányban kifeszített szálak ellenőrzésével állapítja meg a préda pontos helyét. Érdekes, hogy a préda felderítésében szemeit egyáltalán nem használja. Attól függően azután, hogy a préda nagy vagy kicsi, lassan vagy gyorsan megközelíti, és alkalmas pillanatban alkalmazza bénító harapását. Ezután a préda „becsomagolása” következik, majd a háló közepére vagy a pók külön épített tartózkodási helyére szállítja, a kényelmes táplálkozás végett. Ha éppen jóllakott, a becsomagolt prédát egy ideig otthagyja a hálóban. A hálókészítő pókok, mint a pókok általában, emésztőnedveket fecskendeznek áldozataikba, és azok elfolyósított belső részeit szívják ki. Ez a külső emésztés persze meglehetős időt vesz igénybe.

A Nephila különlegesen erős hálója hetekig is fogásra alkalmas marad, de a legtöbb pók vékony hálóját naponta meg kell újítani, kivéve, ha csak egészen kicsi károsodást okozott a szél és a zsákmány, vagy a pók egy különlegesen bőséges ebédhez jutott éppen. Úgy tűnik, hogy kisebb károsodás nem hozza működésbe a pók hálóépítő programjait, de gyakran befoltozza a kisebb hiányokat, valószínűleg csak azért, mert éppen arra jár. Nagyobb kár esetében viszont új hálót sző, ha lehet, a régi helyen, sőt még a legerősebb keretszálakat is igyekszik megtartani. Sok faj kora hajnalban épít, ezek nappali rovarokra vadásznak, az este szövő fajok pedig az éjjeli rovarokból szednek zsákmányt.

Bár a pókhálóról valószínűleg mindenkinek a függőleges pókhálók jutnak eszébe, korántsem ezek a legelterjedtebbek. A legközönségesebb erdei bokorban is tucatjával találhatok a vitorlapókok (Linyphiidae) családjába tartozó fajok által készített, többnyire vízszintes hálók. Nagyságuk általában csak néhány négyzetcentiméter, bár egyesek a 30 centiméteres átmérőt is elérik, s messziről igen nehezen vehetők észre. Többnyire csak akkor csillognak jól láthatóan, ha a hajnali harmat rájuk rakódik. A függőágyszerűen kiképzett sík háló nagyszámú, látszólag össze-vissza tartó finom szálat tartalmaz. Közelebbről megvizsgálva azonban kiderül, hogy a sík vagy enyhén domborodó, esetleg éppen bemélyedő selyemszőnyeg felső részéről sok szál indul el, amelyek valóságos térbeli labirintust alkotnak. Funkciójuk nem pusztán a sík résznek a növények közé erősítése, hanem éppen a labirintus kialakítása. A háló felett elrepülő rovar beleütközik a szálakba és azok leterelik a sík rész közepére, ahol a pók már felkészülve várja. A prédát a vadász rendszerint a sík selyemlepedő alján, tehát fejjel lefelé várja, és megbénítása után keresztülcibálja a hálón, majd gondosan becsomagolja, s a hálón keletkezett rést is kijavítja.

A zugpókok (Agelenideae) családjába tartozó házi zugpók (Tegenaria domestica) közismert háromszög alakú hálója is sík háló. A háló egyik sarka be van hajtva, hogy egy tölcsér alakú búvóhely képződjön, ahol a házi pók ideje legnagyobb részét tölti. Ez a háló is éppen úgy működik, mint a többi sík háló, csak a házi pók nem csomagolja be áldozatát, valamint nem a háló alján, hanem a tetején közlekedik.

A különböző típusú sík hálók szerkezetének tanulmányozása még a pókhalókészítés evolúciójába is bepillantást enged. Bizonyos, hogy a legkorábbi pókok is vadászok voltak és már készítettek valamiféle selyemből szőtt búvóhelyet, ahova elrejtőzhettek. Az is bizonyos, hogy a rejtekhely közvetlen közelében elhelyezett selyemszálak előnyösek lehettek a rejtőző vadásznak, mert ha nem is fogták meg a futkározó rovarokat, legalább figyelmeztették a pókot jelenlétükre, éppen úgy, mint az ausztráliai karolópók esetében a búvóhely körül sugárirányban elhelyezett fadarabok. Minden bizonnyal ez volt az evolúciós alaphelyzet. Minden tulajdonságnak, így a magatartásnak is van bizonyos variabilitása. Az egyik egyed valamivel hosszabb szálakat rakott a búvóhelye köré, a másik rövidebbeket, az egyik sűrűbben húzta ezeket a jelzőszálakat, a másik ritkábban, némelyek ragadósabb szálakat húztak, mások simát. Teljesen egyértelmű, hogy azok az egyedek, amelyek sűrűbben, hosszabb, ragadósabb szálakat húztak a búvóhelyük körül, bizonyos előnyre tettek szert, mert hatékonyabban működött a figyelmeztető rendszer. Amint a figyelmeztető hálórendszer egyre bonyolultabbá fejlődött, megjelent egy eddig nem érvényesülő új szempont is: az igen sűrű figyelmeztető hálóba időnként belegabalyodtak a rovarok, tehát nemcsak figyelmeztetést kapott a vadász, hanem könnyebben el is ejthette zsákmányát. Ez az új előny a figyelmeztető rendszer evolúciójának mellékterméke volt, de amint megjelent, önálló evolúciós hatásként kezdett működni, hiszen a figyelmeztetés mellett a préda elfogását is megkönnyítette. Ezután a különböző fajtájú függőleges és sík hálók evolúcióját már az az előny irányította, amit e konstrukciók a zsákmány elfogásában nyújtottak, megőrizvén természetesen továbbra is a hálók információszolgáltató funkcióját. Az evolúciós folyamatban sokszor a félmegoldások is fennmaradnak, afféle élő „kövületek". Ilyen félmegoldásnak, evolúciós átmenetnek tekintik a

darócpók (Segestria) hálóját, amely világosan mutatja a búvóhelytől a csapdaépítményig történő átmenet egyik fontos közbeeső állomását.

247. ábra - Állványozó pók (Theridiidae család)

kepek/247.jpg


Valószínűleg a törpepókok (Theridiidae) családjába tartozó „állványozó” pókok is hasonló módon jelentek meg az evolúció során. Az „állvány” általában egy ragadós központi részt tartalmaz, amelyhez nagyszámú, rendezetlenül elhelyezett, szintén ragadós szál csatlakozik (247. ábra). Ha valamiféle arra mászkáló rovar beleütközik a ragadós szálakba, biztos zsákmánya lesz a közelben tartózkodó vadásznak. Az idetartozó pókok aránylag kicsik, de rendszerint maguknál sokkal nagyobb prédát is könnyűszerrel elejtenek, néha még más pókokat is. Az eddig bemutatottaktól abban is különböznek, hogy nem rohannak azonnal a ragadós szálakhoz tapadt prédához, hanem igyekeznek először azt ragadós szövedékkel minél jobban becsomagolni és csak ezután adják meg a bénító „kegyelemdöfést". Az is gyakran megfigyelhető ezeknél, hogy a ragadós selymet sokszor messziről, több centiméter távolságból dobják az áldozatra. Az idetartozó fajok között megjelentek specialisták is, mint például az európai Achaearanea riparia, amely kifejezetten a földön szaladgáló kisebb rovarok elfogására szakosodott, még a legtöbb pók által elkerült hangyákat is fogyasztja. Az alacsonyan elhelyezkedő növényekre szőtt ritkás állványzatról ragadós cseppeket tartalmazó, szabadon himbálódzó szálak lógnak le, majdnem a földig érve. Ha ezekbe a földön szaladó rovar beleütközik, aligha képes megszabadulni. Az állványozó pókoknál megfigyelhető, hogy az evolúció során nemcsak bonyolódás, hanem egyszerűsödés is bekövetkezhet. Az Episinus-fajoknak egészen egyszerű hálójuk van, amely csupán arra való, hogy a pók alkalmas helyen rögzítse magát, és fejjel lefelé függeszkedve, a néhány szálból álló hálóban várjon áldozatára. Az egyszerűsítésben a legvégső határig egy dél-afrikai pók, a Miagrammopes ment el, ennek „hálója” mindössze egyetlenegy szál selyem, igaz ez kb. 4 m hosszú. Közepén nagyon ragadós, ez a tulajdonképpeni fogó része. A hosszú, rugalmas hálót a pók megfeszíti úgy, hogy a szál egyik végéről lógva hátsó lábaival belekapaszkodik valamilyen szilárd tárgyba. Ha a szál ragadós középső részébe ütközik egy rovar, hirtelen elengedi a támasztékot, a rugalmas szál összehúzódik és a pókot az áldozat felé rántja, amelyet további fonalakkal igyekszik mozdulatlanná tenni, rendszerint sikerrel.

Csalogatok

A csapda valamilyen jól elrejtett szerkezet, amelyet általában csak akkor észlel az áldozat, amikor már foglyul is esett. A csalogató módszerrel dolgozó vadászok is igyekeznek magukat álcázni, rendszerint kitűnő rejtőszínük és jól a környezetbe illeszkedő testformájuk van, de ezenkívül még valamiféle olyan eszközzel is rendelkeznek, amely nem elaltatja, hanem éppen ellenkezőleg, felkelti a zsákmányállat figyelmét, odacsalogatja az álcázott vadász közvetlen közelébe.

A horgászhalakról (Lophiidae) nem nehéz kitalálni, hogy nevüket honnan kapták. Az idetartozó mintegy 350 faj mindegyikének van egy hosszú, horgászbotra emlékeztető nyúlványa, ennek a végén található a „csali", rendszerint valamilyen féregszerű kinövés, amelyet a horgászhal a szája előtt lóbál. A legtöbb horgászhal a mélytengerek lakója, de akad közöttük néhány, amely a sekélyebb tengerpartokat kedveli. A horgászhalak idejük nagy részét lesben állva töltik a tengerfenéken, energiafogyasztásuk ennek megfelelően nem túlságosan nagy, kopoltyúik is egészen kicsik, és úszóik is eléggé fejletlenek, legalábbis testméreteikhez képest. A „horgászbotjuk” a hátuszony első tüskéjéből alakult ki, amely a száj irányába hajlik, és szabad végén hordozza a csalit. A csali csupán egy darab bőr, de alakja nagyon változatos attól függően, hogy milyen prédahal a horgászhal kedvelt zsákmánya. A legtöbb horgászhalnak vörös, féreg alakú a csalija, ami különösen a kisebb halak számára vonzó. A mélytengeri horgászhalaknak gyakran világító csalija van. Némelyik faj a horgászbotját állandóan készenlétben tartja, mások egy kis bőrredőben elrejtik, ha éppen nem „horgásznak".

A „horgászat” aktív tevékenység. A horgászhal lassan lobogtatja a csalit a vízben oda és vissza, amíg csak valamilyen hal érdeklődését fel nem kelti. Amint a potenciális zsákmány megközelíti a horgászhalat, a csali fokozatosan egyre lejjebb ereszkedik, egészen pontosan a száj elé, természetesen a préda is követi. Az emberrel ellentétben azonban a horgászhal nem szeretné, ha a zsákmány bekapná a csalit, mert az utolsó pillanatban hátracsapja és ugyanekkor a hatalmas száj megnyílik és beszippantja a gyanútlan áldozatot, a visszafele hajló fogak pedig minden szabadulási kísérletet meghiúsítanak. A horgászhalaknak van egy olyan csoportja is, amelynek tagjai testük szinte egész felületén hordoznak férgekre emlékeztető kitüremkedéseket. Ha ezeket elkezdik csipkedni az arra járó halak, azonnal előkerül a horgászbot, és szépen, lassan a horgászhal bőrétől a szája felé csalogatja a zsákmányt.

Nem a horgászhalak az egyedüliek, amelyek csalival szerzik a prédát. A keselyűteknős (Macroclemys teminckii) Észak-Amerikában él, zavaros folyóvizek alján les prédára, szinte teljesen az iszapba merülve. Kis halakat csalogat különös formájú nyelve segítségével. Nyelve elágazó és leginkább két rózsaszínű féregre hasonlít, amelyek nagyon tisztán kiemelkednek a száj sötét hátteréből. A teknős még mozgatja is egy picit és ekkor rendszerint ellenállhatatlan vonzerővel hatnak az arra járó halakra, akik a „férgek” után kapnak és a következő pillanatban összecsapódik körülöttük a teknőc szája.

A pókok között is akad olyan faj, amely csalogatja áldozatait. A farkaspókok közeli rokonai a vidrapókok (Dolomedes), amelyek közül sokan ugyanúgy vadásznak, mint a farkaspókok, azaz ráugranak a zsákmányra. De a Dolomedesek inkább a mocsaras, nedves helyeket kedvelik, és a nagyobb testű fajok, mint a D. plantarius és a D. triton nemcsak rovarokat, hanem kisebb halakat is zsákmányolnak rendszeresen.

Ezek a pókok általában valamilyen, a vízen úszó levélen üldögélnek, méghozzá úgy, hogy a legelső pár lábukat a víz felszínén tartják. Ezek segítségével fogják fel a víz rezgéseit, a préda mozgásáról szóló információt. A vízbe esett és ott hadonászó rovarok a legkönnyebb áldozatok, de gyakran megfigyelhető, hogy a pók hirtelen a vízbe merül, és jókora zsákmánnyal, rovarral vagy hallal tér vissza. Ez persze nem más, mint egyszerű vadászat, de ezek a pókok ennél többre is képesek. Gyakran megfigyelhető, hogy miközben csendesen üldögélnek a vizen úszó levélen, első pár lábukat nem csupán információszerzés céljából lógatják a vízbe, hanem azzal aktívan csapkodják a vizet. Ez a mozgás nagyon gyakran felkelti a kisebb halak figyelmét, éppen úgy, mint a horgászhal csalija, és amikor már egészen közel úsztak, a pók jól kiszámított ugrással fogja el őket.

Említettük, hogy a mélytengeri horgászhalak egy része világító csalival vadászik. A fény vonzó hatását szárazföldi állatok is felhasználják. A szentjánosbogaraknak (Lampyridae) sokféle faja terjedt el, és világító lámpácskáikat leginkább arra

használják, hogy a nászra készülődő pár egymásra találjon. Észak-amerikai fajoknál mind a hímek, mind a nőstények repülnek, és a hímek meghatározott ritmusban villantják fel fényszervüket, amelyre az azonos fajhoz tartozó nőstények meghatározott ritmusban válaszolnak. A szentjánosbogarak ritkán táplálkoznak a nász idején, de van egy nevezetes kivétel, a Photuris. A Photuris nősténye a nászi jeleket táplálék szerzésre is felhasználja. A párosodás előtt a nőstények a hímjeik villogására válaszolnak a megszokott módon, de amint megtalálták a párjukat és a megtermékenyítés megtörtént, más fajok hímjeinek jeleire is hívogatóan válaszolnak. Amikor ezek leszállnak, a jóval nagyobb termetű Photuris zsákmányul ejti őket. A Floridában élő Photuris versicolor három különböző rokon faj hímjeinek képes megfelelő üzenetet leadni, áldozatai ezek közül kerülnek ki.

Az Ausztráliában élő világító rovar, az Arachnocampa luminosa lárvakorában sötét barlangokban, üregekben él, és ott a mennyezeten, selyemszövedékében helyezkedik el. A hálóról a régi lámpaernyők üveggyöngyeihez hasonló módon egy-egy selyemszálra felfüggesztett apró, ragadós nyálgömböcskék százai lógnak le. Az 1 cm körüli nagyságú lárva világít, a fényt az apró nyálgömböcskék visszaverik, és így megsokszorozzák vonzó hatását. A barlangba került rovarokat vonzza a különös fény, és amint a ragadós szálakba keverednek, a lárva a megfelelő szálakat felhúzza és a szálak végén ott a zsákmány.

Fegyverhasználók

Az emberi vadász szinte elképzelhetetlen valamiféle fegyver nélkül, néhány humánetológus úgy is vélekedik, hogy a fegyverviselés, fegyverkészítés az egyik, emberre jellemző faji sajátosság. Az állatoknál viszont ritkaság a fegyveres vadászat, noha kétségtelen, hogy esetenként ez is előfordul, méghozzá két fokozatban. Vannak olyan fajok, amelyek a „fegyvert” saját testük valamelyik váladékából állítják elő, az effajta vadászat szép példáit fogjuk bemutatni a pókoknál. A fejlettebb fokozat esetén az állat valamilyen tőle idegen tárgyat, követ, botot használ fel zsákmánya megszerzéséhez. Kétségtelen, hogy az első fokozat esetén vitatható, hogy itt valódi fegyverhasználatról van-e szó, hiszen némi jóindulattal a pók hálóját is felfoghatnánk tárgynak, esetleg fegyvernek. De minthogy a bemutatandó vadászati technikák nagyon hasonlítanak az emberi fegyveres vadászathoz, e kis mentegetőzés előrebocsátása után talán nem követünk el nagy hibát, ha az itt következő állatokat fegyverhasználóknak tekintjük.

Délkelet-Ázsia mangrove-mocsaraiban él a híres „lövőhal” (Toxotes jaculatrix), ez általában ugyanúgy szerzi táplálékát a víz alatt, mint a többi néhány centiméteres halféle. De ha a Toxotes nagyon éhes, akkor szó szerint „lövöldözni” kezdi a víz felszínére hajló növényekre telepedett rovarokat. Lövőszerszáma a saját szája, és golyóként vizet használ. A lövőhal szájpadlásán egy mély árok húzódik, és ha a nyelvét feltolja, akkor egy vékony cső képződik, amelynek átmérője nem több, mint 2 mm és úgy működik, mint egy vízipisztoly. A lövőhal szemei nagyon élesek, kissé előrefordíthatók és ezért elég nagy szögű térlátása van. Megfigyelések szerint már 2 m távolságból észreveszi az apróbb rovarokat, és a térlátása segítségével nagyon pontosan képes a távolságot megbecsülni. Amint kiszemelte a leendő áldozatot gyorsan igyekszik magát kedvező lövőhelyzetbe hozni. Száját kidugja a vízből, a kopoltyúkamrák hirtelen összenyomásával vizet présel a szájába, majd a levegőbe, pontosan és rendszerint eredményesen megcélozva az áldozatot. Lövés közben a nyelv szelepként is működik, amelynek segítségével a hal képes folyamatosan vizet spriccelni vagy egy-egy vízgolyót, esetleg egy egész sorozatot kilőni. Az eltalált rovar előbb- utóbb beleesik a vízbe, és a lövőhal elfogyasztja. Nemcsak kitűnő célzó, hanem mint kiderült, lövései meglehetősen erősek is. Ha egy vízgolyó véletlenül nem talál, megfigyelhető, hogy gyakran 5 méterre is elszáll. Ha a lövőhalat 1–2 méteres távolságból tanulmányozó kutatókat véletlenül egy ilyen eltévedt lövedék arcul találta, éles fájdalmat éreztek.

A lövőhalak már fiatalkorukban elkezdik a lövöldözést, de ilyenkor még nagyon rosszul céloznak és „vízipisztolyuk” csak néhány centiméterre visz. A felnőttek előbb leírt teljesítményéhez nagy gyakorlat kell.

Az ókori Rómában a gladiátorok viadalaiban fontos szerep jutott az ügyesen dobott hálónak, amely megzavarta az ellenfelet, és amíg a hálóból igyekezett kibújni, az ügyes kezű, gyors hálódobó közel férkőzött hozzá, és elhelyezhette halálos szúrását. Nos, ez a módszer sem egyedül az ember találmánya. A hálókészítés mesterei, a pókok is „rájöttek” a háló ilyen alkalmazási lehetőségére.

A legegyszerűbb módszert a nagy álkaszáspók (Pholcus phalangioides) használja. Sző egy nagyon laza, könnyű hálót, és türelmesen várakozik. Áldozatai rendszerint más pókfajok, de szúnyogok és más apróbb rovarok is. Ha a zsákmány megérkezik, egyszerűen rádobja a hálót, nagyon óvatosan megközelíti a vergődő áldozatot és mielőtt megharapná, újabb selyemszál kötegeket dobál rá.

248. ábra - Hálódobó pók (Deinopis-faj)

kepek/248.jpg


Jóval elegánsabb a Deinopis-fajok módszere. Ezek először egy könnyű, nagyjából négyzet alakú hálót készítenek, majd egyre vastagabbra szövik. Az egész nem nagyobb, mint egy átlagos nagyságú postabélyeg, csak igen hajlékony és nagyon-nagyon ragadós. Amikor a háló készen van, a pók az első két pár lábával megragadja a négy sarkát és egy alkalmas helyen, rendszerint egy nagyobb, felfüggesztett háló alján várakozik. A hátsó két pár lábával erősen kapaszkodik a nagyobb hálóba és mind a nyolc lábát kicsit behúzza. Amint alkalmas préda kerül a megfelelő távolságra, hirtelen mind a nyolc lábát megfeszíti, ennek eredményeként a fogóháló felülete többszörösére növekszik és a pók a fogóhálóval együtt közelebb kerül a zsákmányhoz. Némi szerencsével a zsákmányt leszorítja a földre a kis hálóval, majd amikor azt megemeli, karjainak villámgyors mozdulatával alulról is bebugyolálja. Amint a csomag készen van, gyors harapással megöli a zsákmányt (248. ábra). A Deinopis nem mindig elég ügyes vagy szerencsés a zsákmányszerzésben, gyakran egymás után többször is próbálkoznia kell. Éjjelente szokott vadászni, de egy éjjel csak egy hálót készít és ezzel még akkor is próbálkozik, ha már csupa lyuk. Reggel azután akkor is eldobja a még teljesen ép hálót, ha esetleg semmit sem fogott vele.

Dél-Amerikában a nanduvadászok alkalmazták régen a bolát, ami egy vastag, erős kötél két végére kötött vasgolyóból áll. Ha ezt ügyesen a nandu lábai közé dobta a vadász, a kötél úgy rácsavarodott az állat lábaira, hogy könnyen foglyul lehetett ejteni. Nos, a bolatechnikát is alkalmazzák a pókok, legalábbis valami nagyon hasonlót (249. ábra). Az ausztráliai Dicrostichus magnificus estefelé kiválaszt egy ágat és sző egy rövid, vastag selyemszálat, amellyel az ághoz köti magát. Ezután egy második 5-6 centiméteres szálat sző, amelynek a végéhez egy nagy csepp ragadós selyemváladékot ragaszt. Ez a szál a pók bolája. Amint egy molylepke megfelelő távolságra közelít - érkezését valószínűleg a szárnyrezgései tudatják a pókkal - a selyemszálat nagy sebességgel forgatni kezdi. Ha a moly testét a szál végén lévő ragadós selyem megérinti, az úgy ráragad, mint légy a légypapírra, és akkor a pók ügyesen megkaparintja. Azt is kimutatták, hogy a boladobó pók a molylepkéket csalogató illatanyagot is kibocsát, ami megnöveli a zsákmányszerzés valószínűségét.

Nagyon ügyes technikát fejlesztett ki az Európában is élő csupaszpók (Scytodes thoracica). Ez a kicsi, ártalmatlannak látszó pók szépen, lassan néhány mm-re becserkészi a kiszemelt áldozatot, ekkor hirtelen ragadós selyemfolyadékot lövell ki magából két párhuzamos sugárban, miközben a fejét cik-cakkban gyorsan rezegteti. A selyemfolyadék a levegőn egy pillanat alatt megszilárdul és valósággal a földhöz ragasztja az áldozatot (250. ábra).

Nemcsak a rovarok és a halak fejlesztettek ki vadászóeszközöket, esetenként eszközökkel szerzik meg zsákmányukat egyes madár- és emlősfajok is. Már említettük, hogy a Galápagos-szigeteken élő Darwin-pintyek egyike, a harkálypinty (Camarhynchus pallidus) fapálcikákat használ arra, hogy a fákban élő rovarokat kipiszkálja. Megfigyelték azt is, hogy nagy buzgalommal keresi a legalkalmasabb töviseket, apró hegyes ágakat, és ha nem talál kedvére valót, bizony nekiáll és „farag” egyet, azaz eltávolítja a nemkívánatos elágazásokat, esetleg megrövidíti a botocskát. Azt is megfigyelték, hogy ha egy igazán jól használható szerszámot talál, azt dolga végeztével elrejti és napokig újra és újra megkeresi szükség esetén. Sok laboratóriumi megfigyelés bizonyítja, hogy a Darwin-pinty nagyon ügyesen használja a pálcikákat. Még azt is sikerült megfigyelni, hogy esetenként territoriális vitákban „fegyverként” egymás ellen is felhasználják a botocskákat. Egy másik Darwin-pinty, a Geospiza conirostris a természetben nem használ botocskákat, de laboratóriumban, ha a botocskákat használó faj egyedei mellett nő fel, eltanulja azoktól a botok ügyes használatát. Más Darwin-pinty fajok nem képesek ilyen tanulásra. A Cactospiza conirostris tehát már egészen közel van ahhoz, hogy evolúciós értelemben „felfedezze” ennek az eszköznek a használatát. Más madárfajok közül a szajkók (Garrulus glandarius) esetében figyeltek meg ehhez hasonló eszközhasználatot laboratóriumban.

249. ábra - Boladobó pók (Dicrostichus magnificus)

kepek/249.jpg


250. ábra - Csupaszpók vadászata (Scytodes thoracica)

kepek/250.jpg


Természetes körülmények között még egyes keselyűfajokról tudjuk, hogy szerszámot használnak táplálékuk megszerzésére. A dögkeselyű (Neophron percnopterus) kövekkel töri fel a nagyobb tojásokat.

Nemcsak a keselyű, hanem egyes afrikai monguzfajok is használnak követ a tojástöréshez, azonban nem a követ dobálják a tojáshoz, hanem a tojást ütik a kövekhez. Leülnek, két hátsó lábuk közé fogják a kiszemelt követ, majd két mellső lábukkal fogva a tojást, erőteljes mozdulatokkal csapkodják a kőhöz.

Az emlősök között is van kővel vadászó állat. A tengeri vidrákról (Enhydra lutris) kimutatták, hogy tenyérnyi szikladarabokkal, mint egy kalapáccsal verik le a tenger alatti sziklák felületéhez erősen tapadó abalone kagylókat. Sőt, miután a kagylót leszedték, a víz felszínén hanyatt fekszenek, a követ mellükre helyezik és erőteljes csapásokkal zúzzák szét a kagyló héját, hogy a belsejéhez hozzájuthassanak.

A magasabb rendű állatok közül a csimpánzokról mutatták ki a legtöbbféle szerszám használatát, de vadászatnak ezek közül talán csak a „termeszhalászat” tekinthető. A termeszek rajzása idején a csimpánzok egy alkalmasan megmunkált vékony bottal megpiszkálják a kirajzáshoz megnyitott csatornát a termeszváron, majd a botba kapaszkodó termeszkatonákat kihúzzák és szépen lenyalogatják a bot végéről. Egy- egy állat órákig is képes termeszekre ilyen módon vadászni.

Magányos vadászok

A legegyszerűbb vadásztaktika a véletlen keresés. Az ilyen vadász tipikus példái a katicabogarak (Coccinellidae) között találhatók. A kifejlett katicabogár vagy a lárvája folyamatosan úton van, és amint egy új növényhez érkezik, megindul felfelé, és ha nem találja táplálékát, a levéltetveket, mindaddig megy tovább, amíg lehet. Ha a növény legtetején sem találja őket, bár ez a legvalószínűbb tartózkodási helyük, elindul lefelé, majd egy elágazásnál újra fel. Ha megint nincs szerencséje, újra lefelé indul és az egész ciklus elölről kezdődik. Még az is előfordul, hogy egy ágat többször is átkutat, másokat meg kihagy. Keresése teljesen véletlenszerű. Fel-le ballagása közben időnként növényt is vált, és aránylag nagy területet képes így bejárni. Előbb-utóbb azonban levéltetvekbe ütközik, ezt szinte szó szerint kell érteni, mert érzékszervei alkalmatlanok arra, hogy zsákmányát távolabbról is felismerje. Nos, ha mégis beléjük ütközik, akkor először gondosan megvizsgálja őket az antennáival és a szájszervével, mert vannak számára ehetetlen, mérgező fajok is, majd ha mindent rendben talált, nekikezd a táplálkozásnak. A fiatal katicabogárlárvák emésztőnedveket fecskendeznek a levéltetvekbe és lassan kiszívják az elfolyósodott belső részeket. Az idősebb lárvák és a felnőtt bogár egyszerűen megeszi a zsákmányt szőröstül-bőröstül.

Amikor a katicabogár egy levéltetvet talált és elfogyasztja, útját nem folytatja egyenesen, hanem fordul egyet, és ha megint beleütközik egybe, azt megint megeszi, majd újra fordul. Ez a legjobb taktika, ha valaki véletlenszerű mozgással akarja megtalálni a lehető legtöbb levéltetűt, amelyek kisebb-nagyobb csoportokban fordulnak elő. Ha azután a zsákmány elfogy, a katicabogár újra elkezdi fel-le vándorlását a növényeken. A fenti magatartás-mintázatok a katicabogár genetikai memóriájában vannak kódolva, vagyis teljesen öröklöttek. A fejlettebb fajok is rendelkeznek számtalan öröklött adottsággal, de ezeket kiegészíti, hatékonyabbá teszi a neurális memória tartalma, az állat tanulással szerzett információkészlete.

A katicabogár érzékelőszervei képtelenek a zsákmányt nagyobb távolságból észlelni. A zsákmány helyhez kötött volta, kiszolgáltatottsága teszi lehetővé, hogy egy egyszerű veleszületett „keresőprogram” elegendő legyen arra, hogy a vadász megéljen. Ez azonban ritka kivételnek számít, a fejlettebb vadászokat a természet sok hasznos tulajdonsággal ellátja. A veleszületett tulajdonságok között - a katicabogárral ellentétben - legfontosabbak a különböző érzékszervek, a látás, hallás, szaglás, tapintás, ízlelés, valamint az ezeket kiegészítő egyéb érzékelési képességek, mint a hőmérséklet, mechanikai rezgések, esetleg ultrahangok vagy elektromos tér iránti érzékenység. Az ember nehezen tudja elképzelni, hogy ezek a kiegészítő adottságok milyen belső képet adnak az állatnak a környezetéről. A fókáknak például kemény szőrű, hosszú bajuszuk van, valamennyi szál egy-egy mechanikus rezgést észlelő finom érzékelő. A bajuszszőrök tüszőit dús ideghálózat fonja be, amely a szőrszál legkisebb rezgéseit is azonnal továbbítja az agyba. A fóka folyamatosan érzékeli a vízben élő egyéb állatok által keltett rezgéseket, főként ezek mozgását, a bajuszszőrök segítségével szinte „látja” őket.

Amint a vadászó állat érzékszerveivel felfedezte a potenciális zsákmányt, egy egész eseménylavina indul be. Az érzékszervek jelei elérik az agyat, amely a jelzéseket megfejti, és az állat pillanatnyi állapota, fajra jellemző öröklött programjai, valamint múltbeli tapasztalatai alapján döntést hoz a megfelelő akciókról. Instrukciókat küld ki a belső elválasztású mirigyeknek, az izomzatnak, és az üldözés máris megindul. Minden vadászó fajnak megvannak a rá jellemző vadászó algoritmusai, életkörülményeinek megfelelő vadászati stratégiái. Ez a stratégia lehet a zsákmány azonnali, nyílt üldözése, ilyeneket találunk a legtöbb vadászmadárnál. Sok esetben viszont a lassú, óvatos becserkészés a jellemző, mint a legtöbb macskaféle, valamint például a kígyók esetében. Vannak olyan ragadozók is, amelyek a két módszert egyesítik. Előszőr becserkészik a gyanútlan prédát, majd bizonyos távolságból hirtelen, nagy sebességgel rátörnek. A gepárd, a legsebesebben futó emlős mestere ennek a taktikának, de használják ezt a farkasok, kutyafélék is. Ismerünk szociális ragadozókat is, amelyek falkában vadásznak és a vadászó stratégia fontos részét képezi az a képesség, hogy a vadászó állat nemcsak a préda, hanem a saját fajtársai mozgását is előre ki tudja számítani.

A vadászok között mindenféle állatfajt találunk, rovarokat, puhatestűeket, gerinceseket. Az alsóbbrendűek a már megismertekhez hasonló változatos fegyvertárral rendelkeznek. A gerinces vadászok legfontosabb fegyverei a fogak, az állkapocs, a karmok és a madarak esetében az erős, éles csőr. A legtöbb ragadozó a zsákmányállatnál jóval erősebb, nagyobb. Vannak persze kivételek, főként a szociális ragadozóknál, amelyek közös erővel képesek saját maguknál jóval nagyobb testű zsákmányt is elejteni. A kiegészítő fegyverek jóval ritkábbak, a gerincesek nem szőnek dobóhálókat, nem építenek bonyolult csapdákat, mérget is főként csak a kígyók használnak. A következőkben bemutatunk néhányat a földön, levegőben, vízben zsákmányoló vadászok közül, külön fejezetben szerepelnek majd a társas ragadozók.

A talajon vadászó állatokhoz sokféle nagyon különböző faj tartozik, apró rovaroktól a gerinces nagyragadozókig, mint a tigris és az oroszlán. A vadászó módszerek a nyomkövetés, elfogás, megölés módozataira terjednek ki. Az érzékszervek igen fejlettek, az alsóbb rendű vadászok főként a kémiai érzékelésre támaszkodnak, de vannak közöttük kitűnő látású fajok is. A szagok a kígyók és a magasabb rendű ragadozók számára is fontosak, bár a nagyobb testű állatok általában valamennyi érzékszervüket igénybe veszik a préda felfedezéséhez. Néhány kígyófaj képes a zsákmányállatból kisugárzó hőt is érzékelni.

A földi vadászat két legfontosabb tényezője a préda óvatos becserkészése, valamint a lerohanás sebessége. A nagy sebességre alapozott vadászstratégiára jó példa a gepárd, valamint a farkaspókok módszere. A társas vadászok közül a farkasok és a hiénakutyák is képesek a prédát igen gyorsan lerohanni, de ezeknél a fajoknál a sebesség csak egyik komponense a bonyolult, együttműködésen alapuló vadászstratégiának. Azoknak a vadászoknak, akik nem képesek a zsákmánnyal sebességben felvenni a versenyt - és ilyen is sok van - az észrevétlen becserkészést kell alkalmazniuk.

A becserkészés akkor eredményes, ha a vadász képes magát valamennyire álcázni, különösen ha a potenciális préda látása kitűnő. Szépen látható ez a tigrisnél: a szőrének függőleges csíkozottsága elmossa a test kontúrjait a magas fűben, ahol rendszerint lesben áll a prédára várva. A leopárd foltjai is álcázást szolgálnak az őserdő homályában, a fák levelei között. Természetesen nemcsak a vadász igyekszik álcázni magát, a prédaállatok evolúciója is kifejlesztette a megfelelő álcázó technikákat. Valójában a ragadozók és a zsákmányállatok között soha véget nem érő versengés folyik a tökéletesebb rejtőzködésért.

Ez a versengés nemcsak a látható jegyekre terjed ki, hanem például a szagokra is. Ahogyan a ragadozó számára rendkívül fontos információ a préda jellegzetes szaga, ugyanúgy a préda védekezésében igen fontos szerepet játszik a ragadozó illatanyagainak idejekorán történő észlelése. Ugyanez vonatkozik a hangokra is, egy hangosan csörtető vadász bizony hoppon marad. A ragadozók ezért szinte hangtalanul képesek becserkészni a folyton fülelő prédát. Komolyabb problémát okoz a szél útján gyorsan terjedő szag. A ragadozók egy része igyekszik megfelelő „szagálcázást” kifejleszteni, ilyen például az a módszer, hogy meghemperegnek a növényevők ürülékében vagy pedig a széllel szemben közelítik meg a leendő zsákmányt. Ez utóbbit sok fejlett, elsősorban a látására támaszkodó ragadozó is képes megtanulni. Nagy ívben megkerülik a leendő prédát, hogy a támadás pillanatában a szél szemből fújjon. Azok a vadászok, amelyek főként a préda szaga alapján cserkésznek, automatikusan a széllel szemből közelítenek, mert maguk is csak így képesek a zsákmányt felfedezni.

Az elfogásban kétségtelenül a túlerő dominál, de néhány vadász méreggel bénítja meg vergődő áldozatát. Egyesek gondosan ügyelnek arra, hogy az áldozat az elfogyasztás előtt kimúljon, az oroszlán például megfojtja a letepert zebrát vagy antilopot. Más állatok ezzel nem sokat törődnek és elevenen kezdik a préda elfogyasztását. Sok rovarnál megfigyelhető ez, de a hiénakutyák is így tesznek.

A farkaspókok (Lycosidae) nevüket azért kapták, mert áldozataikat éppen úgy nagy sebességű futással fogják el, mint a farkasok, bár sohasem vadásznak társasan. A legtöbb farkaspókfaj teljesen nomád életet él, de van néhány faj, amelynek különösen az idősebb egyedei, fenntartanak egy selyemmel kibélelt barlangocskát pihenő- és búvóhelynek. Rendszerint a búvóhely bejáratánál üldögélnek készen arra, hogy azonnal szaladni kezdjenek, amint valamilyen alkalmas prédát megpillantanak.

Akár nomád, akár letelepedett életet is él a farkaspók, mindenképpen kitűnő látására alapozza vadászati stratégiáját. Általában két nagyobb és négy kisebb szemük van elöl, valamint két, ugyancsak nagyobb oldalt, amelyek szinte tökéletes körkörös látást biztosítanak számukra. Amint a zsákmányt megpillantotta, ez lehet rovar vagy akár egy másik pók (az se nagy baj, ha ugyanahhoz a fajhoz tartozik), a farkaspók azonnal akcióba kezd. Először általában óvatosan, lassan közelít, majd rohanni kezd, végül rendszerint egy ugrással megragadja az áldozatot és azonnal belemélyeszti mérgező fullánkjait. A zsákmányt néha ott helyben fogyasztja el, a barlangot építő fajok inkább hazaviszik.

A farkaspókok mérge igen hatékony, az embernek is kellemetlen fájdalmat okozhat, de még a hírhedt Tarentula-fajok mérge sem olyan veszedelmes, mint azt a legendák mondják. Megfigyelések szerint apró emlősök, madarak, amelyek nem zsákmányai a spanyol tarantella póknak (Lycosa hispanica), csak több nap múlva szenvednek ki a tarantella harapásától. A rovarok számára viszont a tarantellaméreg azonnali bénító hatású. Ha a tarantella a pókok farkasa, akkor az ugrópókok (Salticidae) bizonyosan kiérdemelték a pókok macskája elnevezést, mert valóságos művészei a jól célzott óriási ugrásoknak. A legfeltűnőbb a szemeik elrendezése. A szögletes fejen két óriási szem látható legfelül, két kisebb oldalt és négy, szintén kisebb a fej tetején van elhelyezve, hogy a látást az állat számára teljes körben biztosítsa.

Amint az ugrópók megpillant valamilyen reményteljes zsákmányt, azonnal megindul felé. A szemeknek még speciális fokuszálómechanizmua is van, ami lehetővé teszi, hogy a vadász mindig élesen lássa a prédát. Amint a prédát megfelelő távolságra megközelítette, hatalmas, jól célzott ugrást tesz. Hátsó lábaival rugaszkodik el és ugyancsak erőteljes első pár lábával „landol” a kiszemelt áldozaton. Megragadja és azonnal meg is harapja mérgező harapásával. Némelyik faj képes testméretének hússzorosát is kitevő távolságot átugrani. A legnagyobb ugrások megközelítik a 20 centimétert. Vannak olyan fajok is, amelyek potrohán kis lamellák segítik a kormányozást a levegőben, jelentősen javítva az ugrás pontosságát.

Az ugrópókok nemcsak a talajon vadásznak, hanem függőleges felületeken, fatörzseken, sziklákon is. Könnyed mozgásukat a függőleges felületen speciális tapadószőrök segítik. Elugráskor éppen úgy, mint a hegymászók, „kötelet” használnak. Vékony selyemszállal rögzítik magukat elugrás előtt, és ha az ugrás nem sikerült, akkor a szálon függeszkedve maradnak és gyorsan visszatérnek a kiindulási helyükre. Bár az ugrópókok szívesebben várják a prédát egy kényelmes leshelyen - gyakran látni őket a napon sütkérezni - ha nagyon éhesek, bizony elindulnak a zsákmány után. Ilyenkor gyakran körbepillantanak és legyek, méhek, bogarak, de más pókok is azonnal felkeltik érdeklődésüket. Talán a legkülönösebb ugrópók Délkelet-Ázsiában található. Ez hálószövő pókfajokra vadászik. Amint egy hálót megpillant, egyetlen ugrással a közepén terem, megöli s elfogyasztja a háló készítőjét.

A békák és a varangyok is talajon élő ragadozók, zsákmányuk a kis termetű szúnyogoktól a férgeken, csigákon keresztül egészen a rágcsálókig, sót madarakig terjed. Méretük széles tartományban mozog, a levelibéka alig egy centiméteres nagyságától az óriásvarangy csaknem félméteres testméretéig. A legtöbb béka vagy varangy legszívesebben egy helyben üldögélve lesi a prédát, de ha igazán éhesek, nekilátnak vadászni. A barna varangy (Bufo bufo) territoriális vadász, kb. 500 m2 vadászterritóriummal rendelkezik. Megfigyelések azt mutatják, hogy elég jól ismeri a saját vadászterületét és időnként vissza-visszatér azokra a helyekre, ahol előzőleg sikeres fogása volt. Ritka kivételektől eltekintve látás útján derítik fel a prédát és csak a mozgó zsákmányra reagálnak, egyébként kitűnő színes látásuk van. Amint megpillantják a mozgó zsákmányt, azonnal odafordulnak, ha szükséges, óvatosan becserkészik és bekapják. Ha a préda lassan mozog, mint például egy csiga, a varangy egészen a közvetlen közelébe férkőzik és a nyelvével szedi fel.

A varangy nyelve nagyon ügyes vadászszerszám. Normális körülmények között a szájban nyugszik kétrét hajtva, a vége egészen a torokba nyúlik le. Ebben az állapotban nagyon alkalmas arra, hogy a varangy villámgyorsan előrecsapjon vele. Miközben a nyelv előrecsapódik, súrolja a szájpadláson elhelyezkedő nyálmirigyeket, amelyek nagyon sűrű, ragadós nyálat termelnek, és így a nyelv hegye a nyállal borítva lendül előre a zsákmány felé. Bármilyen kis termetű állatot képes ragadós nyelvével a másodperc tizedrésze alatt felkapni. Még a gyorsan mozgó repülő rovarokat is el lehet ejteni ilyen gyors nyelvcsapással. Sokszor megfigyelhető, hogy a nyelvüket egy nagy ugrással „megtoldva” a levegőben kapják el a zsákmányt. A nagyobb termetű zsákmányt egyszerűen csak bekapják. Sokszor, különösen ha valamiféle hosszú szárnyú rovart fogtak, a mellső lábaikkal is segítenek a szájukba tömni. Ugyancsak a mellső lábaikkal tisztítják meg például a gilisztákat a rájuk tapadt földtől.

Rágni igen ritkán szoktak, többnyire egy darabban nyelik le a zsákmányt. Nagyon különös, hogy a nyelésben a szemek is segítenek. Nyelés közben a szemek nagy golyóit izmok húzzák a szájüregbe s ezáltal segítik a falat torokba jutását. A nyelés jó hosszú ideig tart, de ez nem okoz légzési problémát a varangynak, mert az oxigén jó részét amúgy is a borén keresztül veszi fel.

Laboratóriumi kísérletekkel kimutatták, hogy a varangyok elég könnyen megtanulják az ehető táplálékot a rossz ízűtől vagy mérgezőtől megkülönböztetni. Elég, ha egyszer-kétszer bekapnak valamilyen mérgező anyagot termelő rovart, legközelebb már felismerik és nem nyúlnak érte.

A gyíkok közül a kaméleonok (Rhiptoglossa) tettek szert a legnagyobb hírnévre, elsősorban azért, mert igen gyorsan és hatékonyan képesek színüket a háttér színeihez illesztve beleolvadni a környezetbe. Pedig nem is a színváltóképesség a legkülönösebb tulajdonsága ennek az állatnak, hanem a nyelve, amely még a varangyénál is hatékonyabb vadászszerszám.

Egy 16–18 centiméteres kaméleonnak teljesen kinyújtott állapotban kb. 30 cm hosszú a nyelve! A nyelv rendkívül rugalmas, nagyobb része tulajdonképpen egy cső. A nyelv hegyét mirigyek borítják, amelyek igen ragadós anyagot termelnek. Nyugalmi helyzetben a nyelvét, mint egy harmonikát összehúzza a kaméleon, éppen elfér a szájában. Amikor a zsákmány megfelelő közelségbe került, a nyelvcsontját az állat előretolja, nekiszorítva a nyelvet az ajkak belső részének. A nyelvmozgató izmok hirtelen összehúzódása valósággal kirobbantja a nyelvet a szájból. A zsákmány odaragad a végéhez és akkor a kaméleon már vissza is húzza a szájába. Az egész akció nem vesz négy század (!) másodpercnél több időt igénybe. Nincs az a gyors rovar, amely ennyi idő alatt menekülésre volna képes.

A testméretet kétszeresen meghaladó nyelvével a kaméleon nagyon pontosan tud célozni is. A pontosságról a kitűnő szemek gondoskodnak, ezek külön érdekessége, hogy egymástól függetlenül minden irányban mozgathatók. Így a kaméleon teljes körben képes a környezetét vizsgálni, és ehhez még csak a fejét sem kell megmozdítania. Sokszor lesből szerzi zsákmányát, de ha szükséges, aktívan is vadászik.

A kígyók körülbelül 130 millió évvel ezelőtt fejlődtek ki a gyíkokból, és annak ellenére, hogy az evolúció során lábaikat elvesztették, rendkívül hatékony ragadozókká alakultak. A sarkvidékeket kivéve megtalálhatók a Földön mindenütt, sivatagokban, hegyekben, tropikus erdőkben, folyókban, tavakban, sőt még a tengerben is. Olyan új mozgástípust fejlesztettek ki, amelynek segítségével a zsákmányt a talajon, a vízben vagy a fák ágai között is nagy biztonsággal elérik.

A kígyók mozgása négy alaptípusra vezethető vissza. A kígyózó mozgásnál testüket úgy mozgatják, mint a hosszabb halak, például az angolna, és gyorsan siklanak előre a vízben és a szárazon is. A talajon ilyenkor a test nekitámaszkodik a köveknek, a talaj egyenetlenségeinek, és így képes az állat magát előrelökni, ebben széles hasi pikkelyei is segítik. A harmonika-módszernél a kígyó testének nagy részét szoros vízszintes spirálba tekeri és a fejét nagy erővel löki előre. A testsúlya adja a támasztékot. Amint kiegyenesedett, maga után húzza a test hátsó felét, újra spirálba tekeredik és megint előrelöki magát. Sok sivatagi kígyó sajátos állóspirál-technikát használ. A test legnagyobb részét felemeli, csupán két ponton érinti a homokot és mintegy „átfolyatja” testét e két pont között. A negyedik az egyenes vonalú technika, amelyet általában a nehezebb, nagyobb testű fajok használnak. Ezek a kígyók látszólag minden erőfeszítés nélkül nyílegyenesen suhannak a talajon. Az egyenes vonalú mozgást a hasi oldal széles pikkelyei teszik lehetővé. Ezeknek a pikkelyeknek egymás után következő csoportjait a kígyó felemeli és a talaj egy következő szakaszán helyezi le újra, szilárdan rögzítve azokat a talajon. A pikkelyekre támaszkodva azután a megfelelő izmok a test egymás után következő részeit is előremozgatják. A különböző mozgásokat az agy olyan szépen szinkronizálja, hogy az egész test simán, egyenletesen mozog előre. Mind a négy módszer rendkívül halk mozgást tesz lehetővé, a kígyók szinte észrevétlenül képesek zsákmányukat megközelíteni.

A több mint 2600 féle kígyófaj mindegyike ragadozó. Nagyon ritkán fogyasztanak dögöt, és a tojásevő kígyó kivételével szinte kizárólag mozgó prédára vadásznak. Sok kígyó a mozdulatlan zsákmányt még akkor sem veszi észre, ha az közvetlenül az orra előtt is van. Ez az oka, hogy a megtámadott állatok némelyike sikeresen alkalmazza a „dermedési” taktikát. A kígyó megpillantásakor az egész teste mozdulatlanná dermed (természetesen nem a kígyó titokzatos hipnotizáló hatásáról van szó, mint a naiv néphit tartja), és ez sokszor elegendő a kígyó távozásához, a mozdulatlan préda mintegy kiesik a látómezejéből.

A kígyók látása egyébként sem túlságosan jó, ugyancsak gyenge a hallásuk, mert nincs külső fülkagylójuk. Elég jól érzékelik viszont a mechanikai rezgéseket, bár ezt valószínűleg a saját ellenségeiktől való menekülés során hasznosítják. A legnagyobb hasznát kémiai érzékszerveiknek veszik, vagyis az orruknak (orra természetesen sok más állatnak is van), valamint a kígyókra jellemző speciális Jacobson-szervnek, amely egy pár, az orr alatt elhelyezkedő, palack alakú gödör, a szájüregbe vezető nyílásokkal. A palackok belső részét egy érzékelő sejtréteg borítja, amelyet a szaglóidegek egy speciális kötege köt össze az aggyal (251. ábra). Az illatanyagok nem légzés útján, az orron keresztül jutnak a Jacobson- szervbe, hanem az elágazó nyelv állandó közreműködésével. A kígyó folytonosan kinyújtja nyelvét, „mintát vesz” a levegőből és amikor visszahúzza a szájba, a bekanalazott illatanyagok a Jacobson-szervbe jutnak. A kígyók így igen részletes „szagtérképet” kapnak külső környezetükről. Nagyon sok kígyó szinte kizárólag az illatanyagokat használja a zsákmánykeresésben, de a zsákmány megragadását még ezeknél is a préda mozgása váltja ki.

251. ábra - Kígyó Jacobson-szerve

kepek/251.jpg


Néhány fajnál - a csörgőkígyónál, egyes viperáknál - a kémiai érzékelőket hőérzékelők egészítik ki. A hőérzékelő gödrök az orr és a szem között helyezkednek el, borításuk rendkívül érzékeny idegsejtekből áll, amelyeknek segítségével a kígyó 0,003 fok hőmérséklet-különbséget is képes érzékelni. Ez az érzékszerv lehetővé teszi, hogy a kígyó a meleg vérű zsákmányt már nagyobb távolságból észlelje, nyomon kövesse, és akár teljes sötétségben is végezzen vele. A kígyók sokféle zsákmányszerző technikát használnak, vannak közöttük rejtőzködők, csalogatok is, itt most néhány aktív vadászt mutatunk be.

A siklók a legegyszerűbb vadászok, békán, halakon és más kis termetű állatokon élnek, amelyek, ha egyszer elkapták őket, nemigen tudnak védekezni. Ezért a sikló egyszerűen megragadja őket és élve lenyeli. Sok más kis termetű kígyófaj is ezt a technikát használja. Az olyan fajoknak azonban, amelyeknek nagy termetű, vagy hatásos eszközökkel - éles karmokkal vagy fogakkal - védekező prédával van dolguk, mindenképpen meg kell ölniük a zsákmányt elfogyasztás előtt. Ez kétféleképpen történhet: megfojtással vagy méreggel.

A fojtogató kígyók izomerejüket használják a préda megfojtására. Ellentétben a közhittel, nem törik össze áldozatukat, csupán akkora nyomást fejtenek ki a testére, hogy a légzését meggátolják, mindaddig, amíg el nem pusztul. Az összes igazán nagy kígyó ebbe a csoportba tartozik: a pitonok, a boák és a legnagyobb kígyó, az óriási anakonda, amely egy disznót is képes megfojtani. A megfojtás technikája nem korlátozódik a legnagyobb kígyókra, sok kisebb termetű faj is használja. Valamennyi fojtogató fajnak éles fogai vannak, amellyel fájdalmas harapásokra képesek, de egyik sem termel kígyómérget.

A fojtogató kígyó lesben várhat a prédára vagy utánaeredhet a szagát követve. Amikor a prédát a megfelelő távolságra megközelítette, hirtelen rácsap. Még az általában lassú mozgású piton is villámgyorsan csap az áldozatra. Fogait belemélyeszti és mielőtt az áldozat védekezhetne, testének néhány gyűrűjével körülfogja. Ezután a fogaival elengedi a zsákmányt, és izmaival állandó nyomás alatt tartja a prédát. Valahányszor az áldozat lélegzik egyet, a kígyó szorítása egy kicsit fokozódik. A zsákmány légzése egyre nehezebbé válik, majd megszűnik. Az elpusztult prédát a kígyó elengedi és azonnal vizsgálni kezdi a nyelvével. Ez a vizsgálat nagyon alapos és esetenként elég sokáig is tarthat. Célja az áldozat fejrészének a pontos megállapítása, mert az elnyelést minden kígyó mindig a fejrésznél kezdi. Minthogy fogai csak harapásokra vagy a préda fogvatartására alkalmasak, rágásra nem, zsákmányát csak egészben fogyaszthatja el.

Számos kis termetű, az emberre nézve ártalmatlan kígyó olyan nyálat termel, amely enyhén mérgező hatású, ez segít a préda elkábításában. A fejlettebb mérgeskígyófajokban azonban speciális méregtermelő mirigyek fejlődtek ki a nyálmirigyek egy részéből, és a megfelelő fogak is módosultak a méreg minél hatékonyabb alkalmazására. A méregtermelő mirigyek a fej jelentős részét elfoglalják, de esetenként még a testbe is alaposan hátranyúlnak. Bizonyos fajokban a méregfogakon csupán barázdák találhatók, amelyek a mérget a fogak által ütött sebbe vezetik, más fajoknál a méregfog üreges, és a méreg aktív pumpálással jut a sebbe. Van olyan faj is, amely 2 méteres távolságra képes a mérget kiköpni. Ha a méreg szembe jut, átmeneti vagy végleges vakságot okoz. Ez a mechanizmus nem a zsákmányejtést, hanem a védekezést szolgálja.

A mérgező harapás után sok kígyófaj azonnal elkezdi a préda elnyelését, mások megvárják, amíg a méreg hatni kezd, és csak a teljesen mozdulatlan prédának látnak neki.

A menyétfélék (Mustelidae) családjába számos kisebb termetű, de kitűnően vadászó ragadozó tartozik. A borz és a rozsomák a vadászat mellett sok növényi tápanyagot is fogyaszt. A nyuszt növényi táplálékának kiegészítésére sokszor fog békát, halat, általában kedveli a vizes élőhelyeket. A vidra kitűnő vízi vadász, vele később foglalkozunk. A menyét, a hermelin, a görény és a nyérc ellenben kizárólag földi vadászatból él.

A közönséges menyét (Mustela nivalis) kicsi állat, a farka nélkül kb. 20 cm hosszú és éppen megüti a 100 g testsúlyt. Ennek ellenére félelmetes bátorságú vadász, gyakran megtámad és megöl nála jóval nagyobb testű állatokat is. A legyakoribb zsákmánya a mezei pocok, de szívesen fog el madarakat és nyulat is.

A menyét nappal és éjjel is aktív szagló-, halló- és látószervei egyformán jól fejlettek, bár többnyire először a préda által keltett zaj kelti fel a figyelmét. Szaga után követi a kiszemelt zsákmányt, és mivel kis termetű, könnyen behatol a pockok üregeibe is. Ha üldözés közben eléggé közel kerül a zsákmányhoz, felgyorsított lerohanással és egy nagy ugrással ragadja meg a prédát, amelyet nyakszirtjén harap meg. Kisebb állatoknál rendszerint már az első harapás halálos. Egy ültő helyében kb. 3-4 g húst fogyaszt el, de legalább 25-30 g a napi szükséglete, ezért a maradványokat elrejti. Néha több kisebb raktárt alakít ki, máskor egy nagyot a vadászterritóriuma közepén.

A hermelin (Mustela erminea) kb. kétszer akkora termetű, mint a menyét, és elterjedtségben, szokásokban nagyon hasonlítanak is egymásra azzal a lényeges különbséggel, hogy a hermelin szívesebben vadászik nagyobb prédára, főként nyulakra. Ez az állat is legalább testsúlyának egyharmadát kitevő húst fogyaszt naponta, és ezért a döghöz többször is visszatér, de a menyéttől eltérően nem raktározza a zsákmányt.

A rókák a kutyafélékhez (Canidae) tartozó középtermetű ragadozók, a legismertebb és legelterjedtebb közöttük a vörösróka (Vulpes Vulpes). Ez a faj megtalálható Európában, Ázsiában, Észak-Amerikában és Észak-Afrikában. Rendkívül alkalmazkodóképes faj, megtalálja életfeltételeit a magas hegyekben, a tengerparton, az erdőben, sőt az utóbbi évtizedekben a városokban is. (Nemrégiben Pécsett tűntek fel rókák, amelyek tartósan a városba költöztek.)

Angol etológusok megfigyelték, hogy az Oxford közelében élő rókák napi élelmének több mint a felét földigiliszták tették ki, az észak-angliai rókák viszont egyáltalán nem fogyasztottak földigilisztákat, csak nyulat és madarakat (MacDonald, 1987). A földigiliszta és a nyúl a két szélsőség a róka étrendjében, közöttük azután minden megtalálható, ami megfogható és megehető, csigák, bogarak, szöcskék, egerek, pockok, patkányok, különféle madarak, ezenkívül érett gyülmölcsök és esetenként némi dög is (Chinery, 1979). 1950-ben egy hatalmas myxomatózis-járvány majdnem kipusztította az üregi nyulakat Angliában. Azokon a helyeken, ahol a rókák addig szinte kizárólag a nyulakat fogyasztották, mégsem tapasztaltak semmiféle rókapusztulást, a rókák egyszerűen más táplálékra tértek át. A táplálékkapcsolatok hálózatos természete lehetővé teszi, hogy egy-egy ilyen katasztrófa hatása az egész ökológiai rendszerre nézve minimális legyen.

A vörösróka többnyire éjjel jár vadászni, bár telente már alkonyatkor elindul. Látását, hallását és szaglását egyaránt jól használja a zsákmány felderítésében. A nagyobb termetű prédát igyekszik óvatosan becserkészni, majd lerohanja és a harapásaival öli meg, de nem keres speciális helyet a harapás számára, mint a görények. Az elkapott prédát rendszerint feldobja a levegőbe és újra elkapja, vagy erőteljesen rázza a földön. Különös módon vadászik a pockokra. Amint a neszek és a szagok alapján felfedezett egy pockot, óvatosan megközelíti, majd a füleivel való tájékozódás alapján hatalmasat ugrik fel a levegőbe, és pontosan a pockon landol mellső két lábával. A kisebb állatokat, mint a pockot is, egészben nyeli le, a madarakat viszont némileg letollazza, mielőtt megenné, egyszerűen leharapja a tövüknél a nagyobb szárnytollakat.

A róka általában többet zsákmányol, mint amennyire feltétlenül szüksége van, de a maradék sem megy veszendőbe, mert elássa és a következő nap megkeresi. A raktárkészítés sajátos öröklött mozgásmintákból áll, amelyeket a kulcsingereknél már tárgyaltunk. Annak ellenére, hogy a raktárkészítés nem tudatos előrelátás eredménye, a megfigyelések szerint a róka jól felhasználja a raktárakat. Pontosan emlékszik a helyükre, sőt még arra is, hogy mit rejtett el bennük. Az öröklött technikai „utasítások” így ötvöződnek egységes intelligens viselkedésformákká a magasabbrendűekben.

A sarki rókák (Alopex lagopus) raktározó tevékenysége különösen fejlett. Egyik raktárukban 36 kis alkát, négy hósármányt, két kormoránt és nagyszámú alkatojást találtak. A sarkvidék zord éghajlata időnként napokra megakadályozza az eredményes vadászatot, ilyen jól feltöltött raktárak segítik az ott élő rókákat a nyomorúságos időkben.

Sok legenda kering a róka „ravaszságáról", de amint a táplálékrejtő viselkedésnél láttuk, alaposan meg kell vizsgálni mindenfajta intelligensnek tűnő magatartást, mielőtt kijelenthetnénk, hogy valóban az. Mindenesetre az etológusok is egyre több olyan esetet írnak le, amelyek azt mutatják, hogy a róka rendkívül hajlékony természetű, gyorsan feltalálja magát új helyzetekben és időnként képes arra, hogy tanulás révén meglepő új magatartásformákkal segítse vadászatát. Afrikában figyelték meg egy adott területen, hogy a rókák hogyan rabolják el a sólymok zsákmányát. Négyen-öten falkába verődtek, és figyelik a területen igen gyakori sólymok galambvadászatát. Amikor a sólyom landol a zsákmánnyal, a rókák megrohanják. A sólyom igen erőteljesen védekezik, de egyszerre csak egy rókával bír, s amíg verekszik az egyikkel, valamelyik a többiek közül elkapja a galambot és elrohan vele. A többiek otthagyják a kifosztott sólymot és csatlakoznak a lakomához. Ebben a megfigyelésben az az igazán különös, hogy a rókák általában egyedül járnak vadászni, a kutyafélékre jellemző közös vadászati formákat nem ismerjük náluk. Az is igaz, hogy a róka sokkal szociálisabb lény, mint korábban gondoltuk, lehetséges tehát, hogy ha a szükség rákényszeríti, még vadászatát is képes társakkal együttműködve végezni.

252. ábra - Sakálpár vadászik

kepek/252.jpg


A sakálok a kutyák és a farkasok kisebb termetű rokonai. Az aranysakál (Canis aureus) Európában is megtalálható és Észak-Afrikában általánosan elterjedt egészen Tanzániáig. A panyókás sakál (Canis mesomelos) Kelet- és Dél-Afrikában,

a sújtásos sakál (Canis adustus) pedig Közép- és Nyugat-Afrikában él. Régebben úgy hitték, hogy a sakál csupán dögöt eszik és igen gyáva állat. A részletesebb etológiai megfigyelések azonban egészen más képet adnak erről a ragadozóról. Kétségtelenül fogyaszt dögöt is, ha megteheti, de egyáltalán nem gyáva, bátran nekitámád a keselyűknek, hiénáknak, sőt néha még az oroszlán asztaláról is sikerül valamit elcsípnie.

A dög fogyasztása az életkörülmények függvénye. A híres Ngorongoro-kráterben például a kisebb gazellafajok ritkábban fordulnak elő, és a nagy termetű gnúk, zebrák valóban túlságosan erősek a kis termetű sakálnak, ezért ezen a területen táplálékuk túlnyomó részét a nagyragadozók ejtik el. A nagyobb afrikai síkságokon viszont önállóan vadásznak például a Thomson-gazellákra. A sakálürülékek vizsgálata azt mutatta, hogy ezeken a területeken mindössze 3% a dög aránya a sakál napi fogyasztásában. Természetesen mindkét területen kiegészítik táplálékukat rovarokkal, pockokkal, sőt ugyanúgy, mint a róka, édes bogyókkal és gyümölcsökkel.

Előfordul, hogy a sakálok nagyobb falkákban is vadásznak, de sokkal jellemzőbb rájuk a kis családi csoport. A vadászat legtöbbször egyedül vagy párban történik (252. ábra). A panyókás sakál egész évben párban vadászik, az aranysakál többnyire csak az utódnevelési szezonban, amikor a szülők közösen látják el kölykeiket hússal. Minden párnak külön territóriuma van, bár a szomszédos családoknál esetenként kimutatható a vadászterület egy részének közös használata, sőt az is előfordul, hogy közösen táplálkoznak egy nagyobb tetemnél, ha a másféle ennivaló ritka. Avadászterületen belül van a sakálok kotoréka, itt nevelik fel a kölyköket és itt pihennek az állatok, ezt a területet nagyon harciasan védik a fajtárs betolakodótól.

Ha Thomson-gazellára vagy fiatal impalákra vadásznak, előfordul, hogy először lesben állnak és kivárják a támadásra legkedvezőbb helyzetet, de gyakoribb, hogy kutyamódra, gyors futással közelítik meg és terítik le az áldozatot. Általában az üldözött préda lábait igyekeznek elkapni, és így lehúzni, megállítani. Az aranysakál a préda hasi részének felhasítására törekszik, a panyókás sakál viszont inkább torkon harapja áldozatát.

A párban történő vadászat különösen akkor eredményes, ha az antilopoknak fiatal borjaik vannak. Az egyik sakál megtámadja az anyát és ezzel elvonja a figyelmét, mialatt a másik könnyen végez a borjúval.

A préda megölése után a sakálok jóllaknak, sőt még annyit esznek, amennyivel a kölykeiket is jóllakathatják, majd a maradékot több különböző részletben eltemetik. A megfigyelések szerint 24 órán belül visszatérnek az elraktározott élelemhez. Amikor a kölykökhöz hazatérnek, azok üdvözlésként képen nyalják a szülőket, ez az etetést aktiváló inger is egyben. A szülők felöklendezik az elfogyasztott hús egy részét, és ez a kicsik tápláléka, ha már nem kizárólag szopnak. Ennek a viselkedésnek több fontos célja van. Ezek közül talán az a legjelentősebb, hogy ilyen módon a szülőknek nem kell a zsákmány nagyobb darabjait sok kilométeres távolságból hazacipelni és útközben folytonosan védeni más ragadozóktól, elsősorban a sasoktól és a keselyűktől, mint később, a már anyányi fiatalok táplálásakor.

Az aranysakál a kisebb termetű prédát, mint a pockokat, egereket (Indiában ezek teszik ki fogyasztásának több mint nyolcvan százalékát) rendkívül éles hallása útján észleli és utána a rókánál megismert módon, magas ugrással szerzi meg a zsákmányt. Sokszor ugyanezt a módszert alkalmazza szöcskék elfogására is, de gyakran látni, amint a levegőben szálló rovarokért ugrik nagyokat és eredményesen.

A szaglása is kitűnő, különösen a dögök felfedezésében van hasznára, de ebben a rókáéhoz hasonló „ravaszsága” is segíti. Nappal figyeli a keselyűk mozgását és ha azok körözni kezdenek, majd lebuknak a dögre, a sakál azonnal siet az osztozkodásra.

A medvék, a rövid párosodási szezont kivéve, egyedül élő állatok, de a kölykök éveket töltenek anyjukkal. A legtöbb faj erdőkkel borított hegyekben él, de megtalálhatók az Északi-sarktól a trópusokig sokféle élőhelyen, valamennyi kontinensen. Az északi féltekén élő fajok a téli időszakot nagyrészt jól fedett vackukban töltik, amikor a táplálékraktár szerepét a nyáron a bőrük alatt felhalmozódott vastag zsírréteg tölti be.

Van egy-két olyan faj, amely szinte teljesen áttért a rovarfogyasztásra és felhagyott a vadász életmóddal. Ilyen az indiai ajakosmedve (Melursus ursinus), amely apró zsákmányát „porszívó” módszerrel gyűjti. Kemény, hosszú karmaival felnyitja a termeszvárakat, majd elzárva orrát, előredugja hosszúra nyújtható, mozgékony csupasz ajkait. Mivel a felső fogsorából a két középső fog hiányzik, valósággal csövet formál belőlük, és ezen a csövön keresztül először egy hatalmasat fúj a termeszvárba, az apróbb fadarabok és a szemét eltávolítása céljából. A termeszek természetesen gyorsan visszaszaladnak, és ekkor a cső alakú ajak átalakul „porszívóvá", igen hatékonyan gyűjti össze a zsákmányt.

Az észak-amerikai hatalmas szürkemedvéről (Ursus arctos horribilis) sok legenda kering, milyen rettenetes vadász. Igaz, hogy esetenként elejt egy szarvast vagy (amíg bővében volt) bölényborjút, de igazából ő is mindenevő. Tavasszal a legfontosabb fehérjeforrása a lazac. A lazacok minden évben megjelennek hosszú tengeri vándorlásuk végállomásaként azokban a kis, tiszta vízű patakokban, amelyekben születtek. (Amíg az ember alaposan meg nem ritkította őket, minden tavasszal sok milliónyian igyekeztek a „szülőpatak” felé.) Itt rakják le ikrájukat és utána elpusztulnak, még egyszer a nagy utat nem képesek megtenni. Mind a nász előtt, mind a nász után fő táplálékforrásai a medvéknek, nemcsak a szürkemedvének, hanem minden olyan barnamedvefajnak, amelynek területén lazacok élnek.

A lazachalászathoz minden medve igyekszik egy jó területet elfoglalni, amelyet ádáz agresszióval védelmez fajtársaitól. A legnagyobb termetű egyedek kapják ezért a legjobb helyeket, ezek a sekély részek, ahol könnyen meg lehet fogni a lazacokat. Egyszerűen belepofoznak a vízbe és kidobják a halakat a partra, ahol már könnyen megragadhatják. Ugyancsak jó helyek a patak vízesés alatti részei. A lazacok keményen megküzdenek a felfelé jutásért, a vízeséseken is megpróbálnak felugrani. Némelyiknek sikerül, némelyik sokszori próbálkozás után teljesen kimerülten, szinte mozdulatlanul álldogál a vízesés alsó részén. Ezek szintén könnyű zsákmányai a medvének.

Akinek nem jut ilyen kényelmes hely, kénytelen több energiát fektetni a vadászatba. A medvék ilyenkor két erőteljes mozdulattal kapják el a lazacokat, az első egy erőteljes csapás a vízbe, amely kidobja a halat, a második pedig egy ügyes fogás az erős fogakkal teli állkapoccsal, amely a síkos halat megragadja. Ha sikerült a fogás, kiballagnak a szárazra és békésen elfogyasztják a zsákmányt.

Az ázsiai örvös medve (Selenarctos tibetanus) magas, kietlen hegyekben él, és az amerikainál sokkal agresszívebb, gyakran megtámadja a legeltetett állatokat, kipányvázott hegyi lovakat.

Nemcsak a medvék gyűjtögetnek egyedül, a náluk sokkal jobban vadászó tigris (Panthera tigris) is egyedül élő állat. A hímeknek óriási, kb. 5000 négyzetkilométeres vadászterritóriumuk van, amelyet rendszeresen bejárnak. Egy teljes bejárás általában két hetet vesz igénybe. A nőstényeknek sokkal kisebb a területük, gyakran átfedő, és nem védelmezik olyan erőteljesen, mint a hímek, de határait rendszeresen jelzik a vizeletükkel. A nőstényterritóriumok a hímterritórium belsejében vannak, 3- 4 nőstény él egy hím területén. Ez arra utal, hogy a nőstények táplálkozóhelyeiket, a hímek pedig a nőstényeiket védik. A párosodási időszaktól eltekintve ritkán találkoznak, hacsak valamelyikük különösen nagy zsákmányra nem tett szert.

A tigrisek aktívak éjjel-nappal, de a melegebb éghajlat alatt általában napnyugta után vadásznak. Rendszerint azonos, jól kitaposott utakon járják be területüket. Sokszor állnak lesben ivóhelyeken, ahol a zsákmány biztosan megjelenik, de általában csendesen ballagnak a területükön és minden neszre, szagra figyelnek. Amint a prédát felfedezték, igyekszenek csendben, lassan becserkészni. Egészen alacsonyra húzzák össze magukat, a hasuk szinte súrolja a talajt, fejüket is leszegik, hatalmas állkapcsaik nyitva. Hihetetlenül csendesen képesek közlekedni, mint a macskafélék általában. Puha talpaik még a száraz leveleken sem keltenek zajt. Amikor szarvast vagy őzet cserkésznek be, legalább 25 méterre meg kell közelíteniük áldozatukat, mert különben nem képesek ezeket a gyors állatokat utolérni. Ha a szarvasok nyitott területen legelnek és nincsen semmiféle álcázó növény vagy egyéb tárgy a közelben, amely lehetővé tenné, hogy a a tigris kritikus távolságra megközelítse őket, gyakran fel is adja szándékát. Ha viszont sikerül a megközelítés, egy végső, hatalmas ugrásokból álló rohammal rámadja meg a prédát. Általában hátulról ugrik az áldozatra, és a patásoknak a nyakát, lehetőleg a torkát igyekszik megragadni. Egyik hatalmas mancsával a zsákmány felsőtestére sújt, és fogait a nyakába mélyeszti. A tigris nagy súlyától az áldozat rendszerint összerogy, miközben igen gyakran a nyaka is kitörik, és ez azonnal végez vele. Ha ez nem is következik be, a mély harapásoktól gyorsan elvérzik. A patás, szarvas állatok megtámadásakor a tigris óvatosan kerüli a patákat és a szarvakat, úgy ragadván meg az áldozatot, hogy a védekezőfegyverek lehetőleg a tőle távolabbi oldalra kerüljenek.

A kisebb termetű vaddisznókra vadászva, amelyek kedvenc zsákmányai, nem ilyen óvatos, tipikus macskaugrással egyszerűen ráugrik áldozatára.

A megölt prédát rendszerint nem a helyszínen fogyasztja el, hanem elhurcolja valamilyen sűrűbb, biztonságos helyre. Olyan nagy ereje van, hogy nem okoz számára problémát egy nagy testű állat elszállítása, akár fél kilométeres távolságra sem. Kerítésen is könnyűszerrel átjut, egy tigrist megfigyeltek, amint a szájában egy kb. 70 kg-os zsákmánnyal könnyedén átugrott egy 4 m magas palánkot.

Nemcsak ereje, étvágya is óriási, 25-30 kg húst képes egy ültő helyében megenni. Általában többször visszatér a maradványokhoz ugyanazon az éjszakán és ha reggelre még mindig van belőle, akkor azt elássa vagy elrejti egy pocsolyában. Ha különösen nagy zsákmányt ejt, akár három napig is jár a maradványokra s az sem zavarja, ha a zsákmány időközben megférgesedik és szagát már messziről érezni lehet. Egy nagy préda valószínűleg egy hétre is elegendő számára, mert ha nagyon jóllakott, néhány napig nem indul újabb vadászatra. A tigris különös szokása, hogy gyakran támad meg más ragadozókat, így például medvét, sőt embert is.

A gepárdot (Acinonyx jubatus) úgy ismerjük, mint a leggyorsabb négylábút. Csúcssebessége eléri a 110 km/h-t, és elindulása után két másodperccel már 70 km/h sebességgel robog. Remek sprintelő, de nem kitartó állat. A nagy teljesítményre csak rövid távon képes. Kb. 400 m az a távolság, ahol már kifullad, és ha addig nem érte be a zsákmányt, felhagy a további üldözéssel (Schaller, 1972). Vékony teste, a macskák között legkisebb feje, könnyű csontjai, hajlékony gerince mind a hirtelen, gyors lerohanásra készült.

A gepárd vadásztaktikája jelentősen különbözik az imént tárgyalt tigrisétől. A gepárd nem áll lesben, nem próbálja becserkészni az áldozatát, mert erre nem is igen lenne módja. A gepárd a nyílt füves szavanna vadásza, és szinte kizárólag nagy sebességére alapozza stratégiáját. Ennek következménye, hogy úgyszólván kizárólag napközben vadászik. A sebes futás nem lenne jó módszer sötétben. Reggel és késő délután vadászik, amikor valamelyest csökken a meleg.

A gepárd sokféle állatot elfogyaszt, ha sikerül elkapnia, nyulaktól az impalákig, de a fő táplálékát mégis a kis termetű gazellák jelentik. Egy Thomson-gazella kb. 20 kg súlyú, éppen a gepárd súlyának fele, ezért könnyen elbánik vele, noha előzőleg meg is kell fognia, ami nem könnyű, mert a gazella is gyorsan fut, és különösen a váratlan fordulókban kiváló. A gepárdoknak kitűnő a látásuk, és már messziről észlelik a várható zsákmányt. Amint megpillantják, megindulnak felé, lassú, sétáló mozgással. Ha a gazella felnéz, a gepárd azonnal megdermed, pettyes bundája kitűnő rejtőmintázat, nincs túlságosan közel a gazellához, az még akkor sem törődik vele, ha éppen észreveszi. A kritikus távolság kb. 50 méter, ha sikerül ilyen közel jutnia, már reménye lehet az ebédre. Tehát körülbelül 50 méternél a lassú ügetésből felgyorsít és villámsebesen a préda után veti magát. Időközben természetesen már ez is elindult. Először jó darab egyenes szakaszt tesz meg, majd ha a gepárd már a közelében van, igyekszik éles fordulatokkal kitérni és lerázni a ragadozót, amely nem túlságosan kitartó, mint említettük. Néha ez sikerül is a gazellának, bár előfordul, hogy a gyors irányváltás véletlenül éppen közelebb hozza a gepárdot, aki levághat egy sarkot és így hamarabb utoléri a zsákmányt.

Ha sikerül a gazella közelébe jutnia, a végső akcióban erős mancsaival a gazella hátsó felét kapja el és felborítja, majd megragadja a torkát és megfojtja. Rendszerint nem kezd azonnal enni, mert a gyors rohanás úgy kimeríti, hogy sokszor 15 percre is szüksége van a regenerálódáshoz. Kísérletekkel kimutatták, hogy egy 400 m-es vágta után a gepárd testhőmérséklete jelentősen felmelegszik, eléri a 40,5 °C-ot, ami már a veszélyes tartomány. Bármilyen további emelkedés már az agyat károsítaná, ezért is kell feladnia az üldözést. A gazelláknak speciális vérkeringése alakult ki, amelynek segítségével az agy felmelegedése elkerülhető. Az orrban lehűlő vér olyan erekbe jut, amelyek az agyba tartó vérerek közelében helyezkednek el, és lehűtik az agy felé áramló vért. A gazellák tehát sokkal tovább képesek nagy sebességgel szaladni. Amint a préda kimúlt és a gepárd visszanyerte lélegzetét, nekilát és igyekszik villámgyorsan felfalni, amit lehet, mert a dögöt nem képes megvédeni a hiénáktól, oroszlánoktól, sőt néha még a keselyűktől sem.

Megfigyelések szerint a gepárd hajszáinak kb. a fele sikeres, ez az arány jóval nagyobb, mint más nagyragadozók esetében, mert a gepárd - mivel olyan nagy energiát öl bele egy hajszába - igyekszik biztosra menni.

Az egyedül élő gepárd minden második-harmadik nap vadászik, de a kölykeit nevelő anyának naponta kell táplálékot szereznie. A kölyköket másfél évig neveli anyjuk, azután kezdenek önálló életet. A nőstények rendszerint egyedül maradnak, a hímek gyakran egy darabig együtt vadásznak és ketten-hárman nagyon hatékony vadászcsapatot alkotnak.

Három állatcsoportnak sikerült a levegőt igazán meghódítania, a rovaroknak, a madaraknak és a denevéreknek. Mind a három csoportban vannak kitűnő légi vadászok, akik képesek a prédát a levegőben elkapni vagy legalábbis repülést használnak ahhoz, hogy megragadják. Három különböző vadásztechnika fejlődött ki: 1. a préda légi üldözése és zsákmányolása a levegőben; 2. talajon haladó préda megragadása a levegőből; 3. a zsákmány kiragadása a vízből. A méhfarkas (Philanthus triangulum) a darazsak közé tartozik, és lárváinak méheket gyűjt. A méheket repülés közben észleli kitűnő látása alapján, majd ha megpillantotta, azonnal, szinte akrobatikus repüléssel követni kezdi. Az üldözés eme fázisában kizárólag a látás útján tájékozódik, lényegében minden, a méhre hasonlító mozgó tárgyat hajlandó követni. Amint azonban a darázs közelebb kerül a követett rovarhoz, a zsákmányszerzés vezérlését átveszik a szagok. Csak a méhszagú repülő tárgyakat követi. Van néhány olyan rovar, amely mimikri révén külső jegyeiben nagyon hasonlít a méhekre, ezeket megközelítve a méhfarkas abban a pillanatban feladja az üldözést, amint a szagingerek alapján azonosít. Ha viszont valóban méhet vett üldözőbe, gyorsan utoléri, megragadja, és óvatosan elkerülve a méh fullánkját, megszúrja a méhet a tor alsó részén. A szúrt sebbe bénító mérget fecskendez. Ezután, ha maga is éhes, landol a zsákmánnyal és rendszerint elfogyasztja a méh által szállított nektárt, majd továbbrepül a költőkamráihoz, ahol a zsákmány a lárváké lesz.

A madarak közül a fecskék vadásznak hasonló akrobatikus repüléssel, de mivel apró zsákmányaikhoz képest óriásiak, nincs szükségük bénító méregre, igaz, a szúrós méheket el is kerülik. A fecskék zsákmányszerző repülését könnyű megfigyelni nyári délutánokon. Lényegében két módszerrel vadásznak. Ha a legyek, szúnyogok nagy tömegben rajzanak, akkor a rajzás sűrű részén köröznek és nyitott csőrükkel „gyűjtik” a rajzó rovarokat. Ha nincs sűrű rajzás, akkor gyors fordulatokkal egyenként kapják el a zsákmányt. Szinte kimeríthetetlen zsákmányszerzők, ha fiókáik is vannak, 600-800 kilométert is repülnek kora hajnaltól késő alkonyatig. Néha megfigyelhető, hogy a legelőn ballagó állatok körül szállnak akrobatikus repüléssel, és az azok körül rajzó rovarokat gyűjtik.

A különböző sólyomfélék valamennyien gyors röptű madarak, amelyek a leggyakrabban a levegőben fogják el madárprédájukat. A vándorsólyom sok szempontból olyan szerepet tölt be a madár vadászok között, mint a gepárd a négylábúaknái. Egyike a legelterjedtebb vadászmadaraknak, minden kontinensen megtalálható, a tundráktól a tropikus erdőkig, magas hegyekig, bár sehol sem gyakori. Az utóbbi években vándorsólyomfészket figyeltek meg nagyvárosokban, New Yorkban és Montrealban.

A vándorsólyom (Falco peregrinus) táplálékának több mint 99 százalékát madarak teszik ki, a maradék rovar, esetenként kisebb emlős. A kisebb madarakat, galambokat, kacsákat a levegőben veszi üldözőbe. A préda megragadása közben gyakran alkalmazza a zuhanórepülő technikát. A magasan repülő prédát még feljebb szállva közelíti meg, és szinte függőleges zuhanórepüléssel támad rá. Megbízható mérések szerint zuhanórepülés közben eléri a 250 km/h sebességet, ami jóval meghaladja a gepárd földön mért sebességét. A zuhanás közben szárnyait, farktollak szorosan összezárja, hogy csökkentse a test légellenállását, az orrjárataiban speciális membránok lassítják le a levegő sebességét, hogy a tüdőt ne érje károsodás. A nagy sebességgel végrehajtott zuhanórepülés egyrészt meglepi a zsákmányt, másrészt a préda megölését is végrehajtja. A zsákmányt elérő sólyom mereven kinyújtja karmait, és olyan erővel ütközik a prédának, hogy annak sokszor szabályosan lerepül a feje. A támadás után a zsákmány egyenesen lehull a földre, és a sólyom visszafordulva, kisebb sebességgel leszáll és felszedi. Azokban a ritka esetekben, amikor a zuhanórepülés nem ölte meg a zsákmányt, a sólyom a földön gyors csapást mér a fej mögé, ami végez vele. Éles csőrével először némileg megkopasztja, majd felszabdalja és elfogyasztja a prédát, rendszerint csak a szárnyakat hagyva meg. Néha az is előfordul, hogy a zuhanórepülés során nem esik le a préda, hanem a sólyom karmaiban marad, ilyenkor valamilyen kényelmes helyre száll, és ott fogyasztja el ebédjét.

Megfigyelések szerint a sólyom támadásainak kétharmada vezet eredményre, a zsákmány, ha időben észreveszi, alacsony repüléssel vagy a földre szállva védekezhet, mert ilyen esetekben a sólyom nem kockáztathatja a zuhanórepülést. Ugyancsak tartózkodik attól, hogy rajban repülő madarakra támadjon. Ha ilyenek megpillantják, azonnal összetömörülnek, hogy még tovább csökkentsék a támadás valószínűségét. A sólyom viszont igyekszik őket szétzavarni, elkülöníteni egyet a csoporttól, amelynek üldözése közben már használhatja zuhanórepüléses technikáját.

A szaporodási időszakban a hím sólyom látja el zsákmánnyal a párját, de ezt nem szállítja a fészekbe, hanem amint annak közelébe érkezik, hívja a nőstényt, és legtöbbször a levegőben adja át, amit hozott. De az is előfordul, hogy egyszerűen elengedi a levegőben a megölt prédát, amit a nőstény gyors repüléssel elkap. A harmadik változat, hogy a hím elhelyezi a zsákmányt valamilyen közeli, jól látható helyen.

Míg a sólymok a nyílt, szabad terek légi ragadozói, a karvaly (Accipiter nisus) élettere a ligetes erdő. Rendszerint valamilyen kényelmes ülőágról kezdi vadászatát és várja, hogy valami érdekes tűnjön fel a levegőben vagy a talajon. Ha azonban nagyon éhes, akkor a levegőbe emelkedik, hogy körülnézzen. Amikor üldözi a prédát, alacsonyan repül, hosszú vitorlázó szakaszokat gyors szárnycsapásokkal váltogatva. Bár a sólyom sebességét sohasem éri el, mértek már 40 km/h repülési gyorsaságot. Akármekkora sebességgel is repül, bámulatos biztonsággal képes manőverezni az erdőben, ügyesen kerülgetve a fatörzseket és ágakat. A leggyakoribb prédái a kis testméretű madarak közül kerülnek ki, verebek, pintyek, vörösbegy, cinkék s ehhez hasonlók, néha elfog egy pockot, egeret vagy fiatal nyulat is. Nagyon aktívan támadja meg a csapatban repülő madarakat is, és gyorsan kiválasztja azt a példányt, amelyik valamilyen okból gyengébben repül.

Ha a zsákmányt elfogta, rendszerint egyik kedvelt helyére szállítja, és alapos tollfosztás után fogyasztja el. Főként a mellizmokat kedveli, de a préda fejét is széthasítja, hogy a velőhöz hozzájusson. Szaporodási periódusban itt is a hím szállítja a zsákmányt a fészekhez, noha maga sohasem eteti a fiókákat, legalább megtisztítja a prédát.

Az eddig bemutatott madarak fő vadásztechnikája a levegőben történő zsákmányszerzés volt. Most két olyan vadász következik, amelyek a talajon, illetve a vízből ragadják el a prédát.

A vörösvércse (Falco tinnunculus) a sólymok családjába tartozik, de azoktól eltérően táplálékának több mint 90%-át a talajról ragadja el. Nyílt területeken szeret vadászni, főként pockokat és más kis emlősöket, fészkükön ülő madarakat, esetenként rovarokat is fogyaszt. Rendszerint 35–40 m magasan kering, kitűnő vitorlázó, és minden mozgást azonnal észlel a talajon. Ha talál valamit, gyors repüléssel lefelé indul, és amikor már csak két-három méterre van a zsákmánytól, visszahúzza a szárnyait és előrenyújtja a karmait. Ha szerencséje van, sikerül megragadnia a prédát, éles karmai gyakran át is szúrják, azután elvonul vele egy kényelmes ágra elfogyasztani. Nem szokott túlságosan sokáig egy terület felett keringeni, ha nem talál semmit, akkor odébbrepül vagy 500 méterrel és ott köröz tovább. A levegőben ritkábban zsákmányol, de ez is előfordul, néha még egy-egy denevért is elfog estefelé. Ha a madár nagyon fáradt, akkor magasabb póznáról vagy fáról, lesből is vadászik. Még ennél is ritkább, de megfigyelték, hogy „gyalog", a földön indult vadászatra.

A halászsas (Pandion haliaëtus) az északi féltekén széles körben elterjedt ragadozó. A vizekből ragadja ki zsákmányát, tengerből, édesvízből egyaránt (253. ábra) A vadászat általában a levegőből indul. A halászsas a víz felett 30-60 méterre lassan köröz. Amint egy halat meglát, szinte egyenesen lezuhan a vízre. A szárnyait részben összecsukva, nagy sebességgel közelít a vízhez és mielőtt eléri, a karmait előrerántja, úgy csap bele nagy loccsanással. A legszívesebben azokat a halakat fogja el, amelyek a víz felszínéhez egészen közel úsznak. De gyakran teljesen belemerül a vízbe a prédáért, sokszor 60-70 cm mélységbe is, amikor már csak a szárnyainak a vége látszik ki a vízből vagy még az sem. A lábai nagyon erősek, hogy a vízbe ütközést elviseljék, és az orrát is el tudja zárni, amikor a vízbe merül. A karmok különösen erősek és alkalmasak a csúszós préda megragadására. Hegyes tüskékben végződnek, amelyek belemélyednek a halba és biztossá teszik a fogást. A zsákmánnyal rendszerint egy ágra repül, hogy ott kényelmesen elfogyassza. Az édesvízi halak közül gyakori prédája a csuka, a ponty, a pisztráng, a kárász, a sügér. A halászsas kb. napi 150 g halat igényel, amit könnyen megszerez. Megfigyeltek már olyan egyedeket, amelyek a saját testsúlyukkal (1,5 kg) azonos méretű halat is fogtak. A tengerparton halászó halászsastól az erősebb rétisasok gyakran elszedik a prédát. Néha 4-5 alkalommal kell a vízbe buknia, hogy egy hal neki is megmaradjon.

253. ábra - Halászsas (Pandion haliaëtus) zsákmányolása

kepek/253.jpg


A madaraktól eltekintve a gerincesek közül csak a denevérek képesek tartós repülésre. Még a madarak között is aránylag kevés olyan faj ismert, amely a táplálékát nemcsak a levegőben szerzi, hanem ott is fogyasztja el. A kb. 850 denevérfaj legnagyobb része a trópusokon él, de néhányan meghódították a mérsékelt égövet is. A legtöbb denevér rovarokon él, de vannak közöttük szép számmal nektár- és gyümölcsfogyasztó fajok is, néhány faj pedig komoly vadásszá fejlődött, madarakat, kis emlősöket, békákat, sót halakat zsákmányolnak.

A denevérek kitűnő tájékozódási módszert, az általuk kibocsátott ultrahangok visszaverődésén alapuló echolokációt fejlesztették ki. Ez lehetővé teszi, hogy a prédát a sötétben is felderítsék, így éjjel is repülhetnek zsákmányszerző útjaikra, homályos erdőkben, teljesen sötét barlangokban. A szájukon vagy az orrukon keresztül kibocsátott ultrahang a tárgyakról visszaverődik, és a denevérek rendkívül jó füle a visszaverődött hangokat felfogja. Agyuk ebből képes a környezet háromdimenziós képét elkészíteni, pontosan megállapítván a tárgyak helyét, távolságát, méretét, sőt még a felületük textúráját is. Nem túlzás azt állítani, hogy a denevérek a fülükkel látnak.

Érzékeny fülükkel nemcsak a saját hangjuk visszaverődését észlelik, hanem a potenciális zsákmány által kibocsátott zajokat is, ez is segíti őket a vadászatban. A nagyon apró rajzó rovarokat valószínűleg nem követik egyenként, hanem átrepülve a rovarfelhőn, nyitott szájjal igyekeznek annyit összegyűjteni, amennyit csak lehet, mint a bálnák az úszó planktonból. Ha a rovar legalább akkora, mint egy gyümölcslégy, a denevér már képes echolokációval követni. Amint a prédához közelebb jut, növeli a hangok kibocsátási sebességét, hogy helyzetéről folyamatos információja legyen, majd éles fogaival megragadja. Néha előfordul, hogy a szárnyaival is segít a rovart a szájába söpörni. Némelyik képes 500 rovart megfogni egy óra alatt, és van olyan, amely a saját testsúlyának felét is összegyűjti ugyanennyi idő alatt. A nagy kolóniákban élő amerikai Tadarida brasiliensis trágyájának vizsgálatából kiderítették, hogy egy nagyobb kolónia évente legalább 6000 tonna (!) rovart fogyaszt el.

Egyes fajok nagyon érdekes speciális vadásztechnikákat fejlesztettek ki. Egy, az észak-amerikai pusztaságokban élő faj, az Antrozonus pallidus mindig alacsonyan repül a talaj felett, és echolokátorával a talaj felszínén mászkáló nagyobb bogarakat deríti fel. Rájuk ugrik és éles fogaival végez velük, még a veszedelmes skorpiókkal is megbirkózik ilyen módon. Nyilvánvalóan a nagyobb méretű bogarak elfogása kompenzálja a talaj feletti repülés kényelmetlenségeiért.

Egy beszédes nevű faj, a hosszúfülű denevér (Plectopus auritus) arra szakosodott, hogy a leveleken üldögélő mozdulatlan rovarokat szedje össze. Egészen különleges teljesítmény ez, nemcsak egy helyben kell repülnie, de az ultrahang-visszaverődésen alapuló környezetrekonstrukciójának olyan részletesnek, olyan finomnak kell lennie, hogy meg tudja különböztetni a növény levelét a rajta üldögélő lepkétől vagy egyéb rovartól.

Van néhány olyan denevérfaj is, amely a rovaroknál jóval nagyobb és tartalmasabb prédára specializálta magát. A legnagyobb amerikai denevér, a Vampyrum spectrum rágcsálókat, békákat zsákmányol a talajról. Ezt az is lehetővé teszi, hogy nagyon könnyen fel tud szállni a talajról is, a rovarevő denevérek viszont sokkal jobban szeretnek induláskor leugrani valahonnan. Elfog madarakat is (egészen a galamb méretűig!) a levegőben vagy a talajon, de nem veti meg a más fajú denevéreket sem.

Közép-Amerikában két halászdenevér is honos, a Noctilio leporinus és a Pizonyx vivesi. Sokat vitatkoztak azon, hogy ezek a denevérek hogyan észlelik a halakat. Kiderült, hogy azokat az apró vízgyűrűket képesek „meghallani", amelyeket a halak akkor keltenek, amikor a felszínre dugják a szájukat, például egy rovarért kapva. Ilyenkor a halászó denevérek erős, karmos lábaikkal gyorsan a vízbe kotornak, és szerencsés esetben elkapják a halat. A zsákmánnyal azután egy kényelmes helyre repülnek.

A legkülönösebb táplálkozási szokása a közép- és dél-amerikai vámpíroknak van (Desmodus, Diaemus és a Diphylla fajok). Ezek nagyobb testű állatok vérével táplálkoznak. Rendszerint alvó marhákat lepnek meg éjjel, megkeresik a bőr azon részeit, ahol a vérerek közel vannak a felszínhez, és tűhegyes fogaikkal sebet ejtenek az állaton. A kifolyó vért gyorsan felnyalják és nyálukat, amely a véralvadást késlelteti, sűrűn csurgatják a sebbe. Egy alkalommal 30 ml vért is elfogyasztanak, nem számítva azt a mennyiséget, amely a késleltetett alvadás miatt elcsurog. Egy alvó állatot néha 10–15 vámpír denevér is megtámad. Ma a szarvasmarhák, a lovak és a csirkék a fő vérforrásuk, de mielőtt szarvasmarhák kerültek Amerikába, valószínűleg a tapírok, disznók és nagyobb testű rágcsálók voltak az áldozataik. A marhatenyésztés elterjedése jelentősen megnövelte számukat.

A legtöbb víz gazdag élőlényekben, s a vadászok életkörülményei nem rosszabbak, mint a felszínen vagy a levegőben. Érzékszerveik közül itt is a látás, a hallás és a szaglás a legfontosabb, de ehhez járul még az ízlelés, számos halfajnál az ízlelőszemölcsök nemcsak a szájban, hanem az állat kültakaróján is megtalálhatók. Ugyancsak fontos szerepe van a rezgések észlelésének. A halaknál külön érzékszerv, az oldalvonal fejlődött ki a vibrációk észlelésére. Emlősök, mint például a fókák, a vidrák erős pofaszőreiket használják a rezgések felfogására. Egy szokatlan, kizárólag a vízben alkalmazható szerv az elektromos halak villamos tér érzékelésére kifejlesztett érzékszerve.

A ragadozók a vízben is alkalmazzák azokat a technikákat, amelyeket a többiek: lesben állnak, álcázzák magukat vagy ha szükséges, villámgyors úszással üldözik a zsákmányt. A fő fegyverek az éles fogak és az erős állkapcsok.

A tengeri csillagok (Asteroidea) a tüskésbőrűek nagyon ősi csoportjához tartoznak. Még abból a korból származnak, amikor a vadászfegyverek változatossága valószínűleg sokkal nagyobb volt. A tengeri csillagok karjainak alsó része sok száz parányi tömlőcskét tartalmaz, amelyeket egy keringési rendszer köt össze. Mindegyik tömlőcskében víz van, amelynek nyomását a csillag változtatni képes, és ennek segítségével a kis tömlő minden irányban kinyújtható. A tömlőlábacskák végén nagyon ügyes szerkezet található, egy apró szívókorong. Ha ezt valaminek nekinyomják, egy parányi izmocska összehúzódik a tömlőben és a szívókorong „megszívódik", jelentős erővel tapad bármilyen tárgyhoz. A tengeri csillag egyébként igen egyszerű idegrendszere ügyesen koordinálja a tömlőcskék aktivitását, és a belső nyomás megfelelő időben alkalmazott növelésével vagy csökkentésével a csillag lassú ballagásra képes, de még zsákmányát is ezek segítségével szerzi meg.

Egy közönséges tengeri csillag sok mindennel táplálkozhat, élő és elpusztult állatokkal, de fő tápláléka a kagyló és a csiga. Minthogy a tengeri csillagnak szemei nincsenek (csupán a fény érzékelésére képes), kémiai úton észleli a prédát. A kémiai érzékelés szervei is a kis tömlők, a legérzékenyebbek a karok csúcsain és a száj körül helyezkednek el. A csillagnak éppen úgy bele kell ütköznie a zsákmányába, mint a katicabogárnak ahhoz, hogy észrevegye, de a tenger fenekén olyan bőségesen fordulnak elő a kagylók, hogy nem kell sokáig éhesen vándorolnia.

Az apróbb csigákat egyszerűen egészben elnyeli, azaz begyömöszöli középen elhelyezkedő szájába a tömlőlábakkal. A csiga puha részeit az emésztőnedvek feloldják, a házat később kiköpi. Ha a kagyló vagy csiga túlságosan nagy ahhoz, hogy a száján beférjen, akkor egészen furcsa dolog történik: a karjait szorosan összezárja az áldozat körül és kifordítja a gyomrát, az emésztőnedvek így kívül végzik el az emésztést, ami után a feloldott részeket a gyomorba visszaszívja. Ha olyan kagylót talál, amely nagyon szorosan bezárkózik mészpáncéljába, akkor megint csak meglepő technikával talál megoldást. Felágaskodik a kagyló körül, tömlőlábacskáit rátapasztja annak mindkét oldalára és nagy erővel elkezdi azokat szétfeszíteni ellenkező irányba. Mérések szerint a csőlábacskák egyesített húzóereje eléri a 30 N-t és ez már 10–15 perc alatt szétfeszíti a legerősebb kagylót is. Amint a két kagylóhéj legalább 0,1 milliméterre szétnyílott, megkezdi a gyomortartalmának kipakolását, amint azt az előbb láttuk, és az emésztőnedvek gyorsan tovább gyengítik a kagyló ellenállását.

A csőlábak használhatósága ezzel még nem ért véget, kiderült, hogy mint apró bélbolyhok is működnek. A nyílt emésztés közben kiszabaduló aminosavakat és egyéb tápanyagokat a csőlábak képesek felszívni, sőt ha ilyen anyagok kerülnek máshonnan a tengervízbe, akkor természetesen azokat is.

A legaktívabb és legintelligensebb puhatestű vadászok a polipok (Wodinsky, 1971). A közönséges polip (Octopus vulgaris) valamilyen sötét búvóhelyen lakik a tenger fenekén, sziklák, kövek között. Innen indul időnként vadászatra, többnyire élő prédára. Rákok, halak, kagylók, sőt néha még más polipok is szerepelnek a zsákmánylistáján. Igen kiváló a látása, szeme sok szempontból hasonló a mienkhez, de nincs binokuláris látása, a prédát mindig egy szemmel követi, ha már felfedezte. Lassan, óvatosan ballag a karjain a préda felé mindaddig, amíg legalább 20 cm-re megközelítette, ekkor hirtelen odaugrik, olyan módon, hogy testéből vizet szorít ki és előrevágódik, mint a rakéta. Karjaival átfonja az áldozatot és a szájához rántja, amely körül a karok szorosan öszefonódva mint egy bőrsátor tartják a zsákmányt. Ebben a fázisban a szájában lévő nyálmirigyek egy mérgező anyagot lövellnek ki, amely narkotizálja az áldozatot. Nem kell megharapnia a zsákmányt, mint egy kígyónak, mert a vízbe fecskendezett méreg az áldozat kopoltyúin keresztül gyorsan bejut annak szervezetébe és kifejti hatását az idegrendszerre. A rák vagy hal így 1-2 perc alatt megbénul, és akkor a polip hazaszállítja a lakóbarlangjába, kényelmes falatozás végett. A prédát közel viszi a szájához és szinte megfürdeti nyálában, amely emésztőnedvekben gazdag, még olyanokban is, amelyek segítenek az izmokat a kagylóhéjakról leválasztani. A felpuhított húst a papagájcsőrhöz hasonló szájban található „nyelvvel” kebelezi be, ezen apró, hátra hajló fogak vannak. Noha a zsákmány észlelésében a szeme a legaktívabb, előfordul, hogy az ugyancsak fejlett, a karokon elhelyezkedő kémiai érzékelőit használja, amelyekkel a legsötétebb üregekben is kitapogatja a kagylókat, az ott meglapuló rákokat.

A polip igen gyorsan tanul. Természetes környezetében például megtanulja, hogy a virágállatokat hordozó remeterákokat kerülnie kell, mert a virágállatok parányi tűszúrásai érzékeny bőrének nagyon kellemetlenek. Laboratóriumi kísérletekben is igen jó tanulónak bizonyult, hamar megtanulta, hogy bizonyos tárgyak jelenlétében egy rák elfogyasztható, mások jelenlétében viszont zsákmányolási próbálkozásait áramütés bünteti.

Az egyik legeredményesebb édesvízi vadász a csuka (Esox lucius). Hosszú torpedó alakja biztosítja a nagy sebességet, a gyors támadást, nagy szemei pedig a kitűnő látást. Tiszta vízben már 15 méterről képes észlelni a gondtalanul úszkáló prédát. A szája hatalmasra nyitható, az alsó állkapcson egyenes, tűhegyes fogak vannak, a felsőben kisebb, de több hátra hajló fog ül. A test álcázószínei révén kitűnően rejtőzik a növények között. A farok széles és hatalmas csapásokra képes, amelyekkel valóban torpedószerűen száguld a préda felé.

A csuka rendszerint lesben „áll” a növények között és szinte teljesen mozdulatlan, csupán az egyensúlyozáshoz szükséges egészen apró uszonymozdulatokat végzi. Ha megpillantja a prédát, szemével követi, feléje fordul, és lassan közelebb úszik. A támadást megelőzően testét S alakúra behajtja, majd szinte kipattan, mint egy összeszorított rugó és nagy sebességgel vágódik a zsákmánynak. Ha nem sikerül azt elsőre elfognia és éhes, akkor üldözi és megpróbálja másodszorra, harmadszorra elkapni. A zsákmányt annak feje felől nyeli le, ha a kapásnál másképpen kerül a szájába, addig forgatja, amíg megfelelő helyzetbe kerül. Nemcsak halakra vadászik, nagyobb termetű példányok sokszor ejtenek zsákmányul úszó madarakat is.

A kisebb termetű halaknak két védekezési lehetőségük van: a gyors cikcakk úszás, valamint a „dermedési” reakció. Ha a csuka rástartolása előtt a zsákmány dermedési viselkedést mutat, teljesen mozdulatlanná válik, akkor úgy látszik kiesik a csuka látóteréből, nem kezd vadászatba, mert csak a mozgó tárgyakat támadja meg. Ha a préda túl korán mozdul meg ismét, akkor a csuka megint észreveszi, és ha már becélozta s elindult, nincs menekvés.

A tengeri halak közül formájukban a barracudák (Sphyraenidae) hasonlítanak leginkább a csukára, csak jóval nagyobb termetűek és valószínűleg sokkal intelligensebbek. Ezek is látás útján észlelik a prédát, és igen nagy sebességű úszással közelítik meg. A tenger legfélelmetesebb ragadozói azonban a cápák (Selachoidea). Félelmes

hírüket az is növeli, hogy a melegebb tengerekben időnként egy-egy fürdőző embert is elkapnak a tengerpart közelében. Pedig a 250 cápafajból alig 20 gyanúsítható emberevéssel, és ezek is csak ritkán teszik ezt.

A zsákmány észlelésében a cápák fő érzékszerve az orr, félelmetesen jó a szaglásuk. Kísérletekben kimutatták, hogy a cápák 25 méterről felfigyelnek egy olyan szagjelre, amelyet úgy készítettek, hogy tonhal szövetnedvet másfélmilliószorosra hígítottak tengervízzel. A nagyobb cápafajok képesek a kiömlött vér szagát néhány perc múlva több mint egy kilométer távolságból megérezni.

A vízben gyorsan terjedő rezgések szintén segítik a cápákat a tájékozódásban. Ezt az információforrást az oldalvonal ideghálózata továbbítja az agyba. Ez az érzékszerv is igen érzékeny, rendszerint ez vezeti a cápákat a csónakok vagy a horgon vergődő halak köré.

A cápák látása nem különösebben rossz, de csak akkor játszik szerepet a zsákmányszerzésben, amikor a szag és a rezgések alapján már felfedezték és megközelítették a prédát. A szemek különösen érzékenyek a mozgásra, a retina mögött található fényvisszaverő réteg pedig azt bizonyítja, hogy a cápák a sötétben vagy nagyobb mélységekben is kitűnően látnak.

Néhány kisebb cápafaj egyedei csapatban halásznak, de a nagy termetű fajok egyedei magányos vadászok. Ha felfedezték a prédát, először óvatosan köröznek körülötte, mielőtt megtámadnák, de ha igazán éhesek, akkor egyenesen nekitámadnak. Sebességük eléri a 80 km/h-t, ami a vízben rendkívül nagynak számít.

A préda megragadásakor a hatalmas állkapocs és a nagy, háromszögletű, borotvaéles fogak játsszák a fő szerepet. Egyetlen harapással képesek keresztülszelni az áldozatot, és a kitépett falatot rágás nélkül nyelik el. Végeztek néhány kísérletet a cápaállkapocs szorítóerejének mérésére és szinte fantasztikus eredményeket kaptak. Egy kétméteres barna cápának egy nagyobb termetű halat kínáltak, amelynek belsejében egy különleges „harapásmérőt” helyeztek el. A harapásmérő egy acélgolyókkal körülvett alumíniumtömb volt, a harapás során az acélgolyók bemélyedtek az alumíniumtömbbe, és ebből ki lehetett számítani azt a nyomást, amit a cápa állkapcsa kifejtett. A számítások szerint a nyomás elérte a 3000 kg/cm2-t, pedig ez nem is különösebben nagy termetű állat volt. Ez a hatalmas nyomóerő, amely a borotvaéles fogakra hat, a legsikeresebb tengeri vadásszá teszi a cápákat.

Amikor az idegsejtek membránján végigszaladó elektromos feszültség eléri az izmokat, egy apró elektromos kisülés jön létre minden állatban, de csak az elektromos halak voltak képesek az evolúció során ebből a jelenségből egy egész elektromos szervet kifejleszteni tájékozódás és egyes esetekben vadászat céljából.

Az elektromos halak hat különböző eredetű családba sorolhatok, tehát az elektromos szerv legalább hat független esetben jelent meg, ami szép példája a konvergens evolúciónak. Bár az egyes családok különböző testrészeikből fejlesztették ki az elektromos szervet, az elektromos telep mindegyikben átalakult izomsejtekből áll.

Az afrikai csőrösszájú halaknál (Mormyridae) és az elektromos angolnafajoknál (Elektrophoridae) a farok izmai módosultak. Ezek a halak zavaros vizekben élnek, ahol a láthatóság igen kicsi és az elektromos szerv lényegében ezt pótolja. Segítségével az elektromos halak könnyen elkerülik az akadályokat és felfedezik a zsákmányaikat, ami ezen az élőhelyen jelentős előnyhöz juttatja őket. Kísérletek szerint ezek a halak egy pulzáló elektromos teret létesítenek maguk körül, amelyet szabálytalan időközökben adott kisfeszültségű impulzusok tartanak fenn. Az állatnak különleges érzékszervei is vannak, apró bemélyedések találhatók a bőrén, amelyek vékony csatornákban folytatódnak, majd idegszálakkal kapcsolódnak az agy egy terjedelmes területéhez. A gödröcskéket borító érzékelősejtek néhány millivolt feszültségkülönbséget már jelezni tudnak. A denevér echolokációjához hasonlóan az elektromos hal agya is képes a térerő változásaiból elkészíteni a környezet modelljét, ezek a halak az elektromos szervükkel „látnak". Sőt állíthatjuk, többet és talán némileg mást is látnak, mint mi, mert képesek felismerni az akváriumukba helyezett egyforma alakú tárgyakról, hogy azok vezetőből vagy szigetelőből készültek-e.

A dél-amerikai elektromos angolnák elektromos szervei majd a test felét teszik ki. Két pulzáló, kisfeszültséget termelő szervük van, amelyeknek a funkciója az előbbi fajokhoz hasonlóan a tájékozódás. A harmadik, az előbbieknél jóval nagyobb szerv pedig hatalmas áramütések leadására képes, amelyek elérhetik a 650 V feszültséget, és akár egy ló elkábítására is elegendőek, bár természetes körülmények között inkább békák, halak megbénítására használja. Ha valami véletlenül megérinti, azonnal egy nagy kisüléssel válaszol, ez egy spontán védekezési reakció.

A trópusi tengerekben élő elektromos rájának (Torpedo torpedo) a kopoltyúit mozgató izmai módosultak, és ezekből fejlődött ki két hatalmas, vese alakú elektromos szerv, amelyeket ugyan kisfeszültségű (60 V), de nagy áramerősségű (40-50 A) kisüléseket képes létrehozni. Vadászati technikája a következő: jó alaposan beássa magát a tengerfenék homokjába, hogy észrevétlen maradjon, és amikor a közelébe ér egy alkalmas préda, hirtelen felugrik és igyekszik azt az uszonyai közé burkolni, miközben kisüti az elektromos szervét. A módszer hatékonyságát mutatja, hogy ezek a lassú mozgású állatok képesek rendkívül sebesen úszó halakat (mint például a lazac is) zsákmányolni.

Egy másik, szintén a tengerben élő csillagvizsgáló halakhoz (Astroscopus sp.) tartozó fajnak a szemmozgató izmaiból fejlődött ki elektromos szerv. Ezek is elbújnak a homokba, csupán szemeik és nyitott szájuk látszik ki, amelyben egy csalogató, féregre emlékeztető képlet van. Amikor a zsákmány érdeklődni kezd a csali iránt, nagy áramütéssel elkábítják.

A krokodil és rokonai, az aligátor, kajmán, gaviál a jelenleg élő fajok közül a legközelebbi leszármazottai a kihalt dinoszauruszoknak. Valamennyi faj melegebb éghajlaton él, folyókban, tavakban.

A kicsi krokodilok idejük nagy részét a parton töltik, ahol a nedves növényzet között futkároznak és rovarokat, pókokat, puhatestűeket keresgélnek. Amikor elérik az egyméteres nagyságot, inkább a békákat, varangyokat kezdik vadászni. Ezeket az állatokat hosszúkás állkapcsuk jellegzetes hirtelen oldalvágásával fogják el. Ha az 1 m-t is meghaladják, a halak lesznek a fő prédáik. Az egészen kifejlett krokodilok viszont a gyíkokra, kígyókra, madarakra és főként emlősökre kezdenek vadászni. Az élő préda mellett minden krokodil kedveli a dögöt.

A vízben a halakat aktívan üldözik és ugyancsak a nyitott állkapocs oldalvágásával igyekeznek őket elkapni. Sokszor megfigyelhető, hogy a halak elfogásában a farok csapása is fontos szerepet játszik. Amint a halat elfogták, a felszínre jönnek, és addig ügyeskednek, amíg azt a feje felől le tudják nyelni. A nagyobb halakat, például harcsákat előbb kövekhez csapkodják és csak azután eszik meg.

Ahogyan a krokodilok növekednek, egyre nehezebben szereznek halat, ilyenkor fordulnak először a rejtőzködő taktikához. Egy ügyesen kiválasztott helyen fekszenek tátott szájjal, várva, hogy a préda megfelelő közelségbe, azaz nyitott állkapcsaik közé kerüljön.

A vízimadarakat egyszerűen lehúzzák, ha felettük úsznak. Nagyobb emlősöket rendszerint akkor támadnak meg, ha azok szomjukat oltani jönnek a vízhez. A parton álló állatot óriási farkcsapással sodorhatják a vízbe vagy ami még gyakoribb, megragadják az orrát vagy a lábát, bevonszolják a vízbe és lent tartják, amíg meg nem fullad.

A krokodil nem elég nehéz ahhoz, hogy könnyedén a mélységbe merüljön, ezért az idős krokodilok gondosan kiválasztott köveket nyelnek el, amelyekért esetenként nagyobb távolságra is elmennek. Hogy fajsúlyukat növeljék, testsúlyuk kb. 1 %-ának megfelelő súlyú követ tartanak a gyomrukban.

A nílusi krokodil (Crocodylus niloticus) gyakran fog zebrát, antilopokat, bivalyt, marhát, fiatal vízilovat. Néha persze túl ambiciózus, sokszor tapostak már halálra krokodilt feldühödött elefántok, vagy harapott ketté a megtámadott nagyobb termetű víziló.

A kisebb prédát egészben lenyelik, de éles fogaik csak a préda megragadására valók, rágásra, feldarabolásra nem a legalkalmasabbak. Általában a nagyobb állatnak a hasát igyekszenek először felhasítani, és a belek kiráncigálásával kezdik a darabolást. A combokat szisztematikus kicsavarással szerzik meg. Megragadják az állkapcsukkal, majd a saját testüket forgatják körbe, miközben erőteljesen rázzák a fejüket, így lassan kiemelik a combcsontot az ízületéből, és azután valahogy leszakítják a testről. Ha a préda elég nagy és nem tudják egyszerre elfogyasztani, elrejtik, majd újra felkeresik, és az sem baj, ha egy idő múlva rothadásnak indul.

Egy szárnyas halásszal már megismerkedtünk, a halászsassal, de ez igazából a légi vadászokhoz tartozik. Nagyon sok olyan madárfaj ismert, amely a vízben állva vagy a vizen, esetleg a víz alatt úszva szerzi meg a maga zsákmányát. A kormoránok a vízben úszva gyakran dugják le fejüket a víz alá és keresik a halakat. Ha meglátnak egyet, gyorsan alámerülnek és nagyon ügyesen elfogják. A felszínre emelkedve addig ügyeskednek, amíg a csőrükben a préda úgy fordul, hogy fejjel lefelé csúszhat a torkukba. Nagyon sok hasonló módszerrel vadászó vízimadárfajt ismerünk. A kormoránok közeli rokona, a kígyónyakú madár (Anhinga anhinga) Afrikában, Dél-Ázsiában, Ausztráliában él s arról nevezetes, hogy hegyes csőrével nem elkapja a halakat, mint a legtöbb vízimadár, hanem megszigonyozza őket. A vizen, víz alatt is képes úszni, és ha a zsákmányt eléri, csőrével átdöfi. Ha már közel van a prédához, fejét előre-hátra ingatja, mintha a távolságot akarná pontosabban megbecsülni, majd a fej előrepattan és a csőrszigony a zsákmányba mélyed. A következő feladat, hogy a csőrére szűrődött haltól, békától valamiképpen megszabaduljon. A zsákmány elfogyasztására a felszínre jön és legtöbbször egy ügyes mozdulattal a levegőbe röpíti az áldozatát, majd újra elkapja, most már a nyitott csőrével, és lenyeli. Az is előfordul, hogy a felszúrt halat valamilyen alkalmas ághoz ütögeti, hogy megszabaduljon tőle.

Különös vadászmódszerük van a déli féltekén élő pingvineknek (Spheniscidae) és az északi féltekén honos alkáknak. Mindkét csoportba tartozó madaraknak a testét vastag zsírréteg, vízhatlan tollbunda veszi körül, amely lehetővé teszi, hogy hosszabb ideig is a víz alatt tartózkodjanak, sőt a vízben „repüljenek” a zsákmány után. A pingvinek képesek 55 km/h sebességgel úszni a víz alatt, ami felülmúlja a legtöbb hal úszási sebességét. A pingvinek teljesen a víz alatti úszáshoz alkalmazkodtak, repülési képességüket a levegőben már régen elvesztették. Ellentétben a pingvinekkel, az alkafélék a víz alatt és a víz felett is tudnak repülni. Csontjaikban nincs légzsák, mint faj súlycsökkentés végett a legtöbb madárnak, mert a mélyben való úszáshoz a nagyobb fajsúly a kedvező. Egészen mélyen, sokszor 10-12 m mélységben szerzik zsákmányukat. Egy kisebb termetű, bohócképű faj, a lunda (Fratercula arctica) arról nevezetes, hogy a mélyben fogott halakat különleges szerkezetű csőrében képes összegyűjteni. Egymás után kapja el a kis angolnákat és harmonikaszerű csőrében keresztbe fektetve 15–20-at is összegyűjt belőlük, s csak azután emelkedik a felszínre és repül a zsákmánnyal haza.

Nemcsak madarak képesek a halakkal még úszásban is felvenni a versenyt, hanem számos emlősfaj is. A vidrák elterjedtek az édesvizekben és a tengerben is, kiváló úszók, könnyen utolérik a halakat. A tengeri vidra kagylógyűjtéséről már esett szó, ezek a játékos állatok nagyon szépen alkalmazkodtak a vízi vadászathoz.

A fókák a gazdag élővilágú hideg tengeráramlatokhoz alkalmazkodtak tökéletesen, és ugyancsak képesek úszva elfogni halzsákmányukat. A Déli-sarkvidék nagy termetű fókája, a 3 méteresre is megnövő leopárdfóka (Hydrurga sp.) viszont ritkábban fog halakat. Fő táplálékát más fókafajok és pingvinek képezik. A nyílt tengerben nem lenne képes utolérni a pingvineket, ezért lesből vadászik rájuk. Elbújik a part közelében valamilyen alkalmas, kisebb jéghegy alatt, és kivárja, amíg a pingvinek becsusszannak a vízbe saját vadászatukra indulva. Ekkor ront elő a leopárdfóka és ragadja meg valamelyiket. A kisebb pingvineket egészben lenyeli, a nagyobb királypingvint nagyon ügyesen valósággal megnyúzza a vízben és csak a belső részeit és a mellét fogyasztja el.

Az északi jegesmedvének (Ursus maritimus) viszont éppen a fókák a fő táplálékai. A tengerben ezeket nem tudja utolérni, így a jégen szerzi meg a zsákmányt, ahol a fókák sokkal esetlenebbek. Rendszerint a szaporodásra szolgáló tengerpartokon lepi meg a fókákat, ahol óvatosan becserkészi - ebben nagyon segíti a fehér bundája –, majd kb. 30 méterről lerohanja őket, általában sikerrel (Curio, 1976). A másik módszernél a jegesmedve a fókák jégen vágott légzőnyílásait keresi fel, és akár órákig is elüldögél ott. Ha a fóka végre megjelenik, hogy levegőt vegyen, nagy erejű mancsának óriási ütésével bezúzza a fóka fejét, legtöbbször mindjárt a szárazra is hajítva a zsákmányt.

Kitűnő szaglásával és látásával nagyon könnyen felfedezi a zsákmányt, így gyakran megtalálja a gyűrűs fóka (Phoca hispida) kölykének jégodúját, és kiszedi belőle a tehetetlen kölyköt. Először megtisztítja felette a jeget a rárakódott hótól, majd két lábra állva hatalmas csapással bezúzza a jégodú tetejét és kihalássza a fókabébit. Az eszkimó legendákban és faragásokon sokszor szerepel szerszámot használó jegesmedve, ezek szerint sziklákat használ arra, hogy bezúzza a fókák fejét. Sokáig nem adtak hitelt ezeknek a történeteknek, de újabban tudományos megfigyelések is megerősítették, hogy ritkán ugyan, de valóban használ a jegesmedve eszközt. Szikladarabokkal töri be a jeget a fókák légzőnyílása közelében, vagy a fókabébik odújának tetejét lyukasztja ki alkalmas kővel. Sőt, kanadai vadőrök megfigyelték, hogy az általuk kihelyezett csapdákat egy jegesmedve jégtömbökkel dobálta, amíg azok össze nem csapódtak, és az ártalmatlanná vált csapdából szépen elorozta a csalit. Fejlődőképes vadász, annyi bizonyos.

Társas vadászok

Az egyedül vadászó állat, ha biztosra akar menni, nála jóval gyengébb zsákmányra vadászik. Ha nagy erőfölényben van, mint például a rovarokra vadászó madár, a vadászat eredménye is szerény, megosztani ezt fajtársakkal az ivadékgondozástól eltekintve nem volna érdemes. A közös tevékenységnek csak akkor van haszna, ha azáltal minden résztvevő nagyobb haszonhoz juthat, mint anélkül. Nagyon egyértelműen látszik ez a társas ragadozók életében. Valamennyien gyorsabb vagy erősebb prédára vadásznak és kimutatható, hogy a kooperáció mindegyikük számára előnyös még akkor is, ha nem mindenki egyformán veszi ki részét a munkából.

A társas vadászat már a rovaroknál is megjelenik. Ismerünk társasan élő pókokat, ilyen például a társas zugpók (Agelena consociata), amely Afrika középső részein él és hatalmas, sokszor 3 m átmérőjű hálóit több száz pók szövi közösen. Mindegyiknek van egy kicsi „magánlakrésze", az a hálóterület, amelyet maga szőtt, de az ezekből összetevődő szabálytalan, hatalmas háló mégis megsokszorozza a fogásokat (Wilson, 1971). A kisebb rovarokat mindig az a pók fogyasztja el, amelynek a közvetlen területére estek. A nagyobb termetű zsákmányt viszont, amelyet egyedül képtelenek volnának lebírni, közösen rohanják meg és teszik ártalmatlanná, és közösen is fogyasztják el.

A madarak közül a pelikánok nevezetesek társas halászatukról. Természetesen egyedül is halásznak. Nagy csőrüket a vízbe dugják és a zsákmány közelében hirtelen megszívják vízzel a csőr alsó részéhez tartozó bőrlebernyeget. A szívóhatás a zsákmányt is bejuttatja a csőrbe, mert 12–15 l vizet is beszívhatnak egyszerre. Ezután a csőrüket felfelé tartják, a vizet szépen kicsurgatják, a halat pedig lenyelik.

Nos, ha a pelikánok nagyobb halrajt észlelnek a levegőből, akkor többen összegyűlnek és jóval messzebb, félkörben leszállnak a vízbe. Szárnyaikkal hangosan verdesik a víz felületét, csőrükkel és a nagy, kiterjesztett lebernyeggel pedig mint valami hálóval meghajtják a halakat, rendszerint valamilyen sekélyebb öböl felé, ahol azután az összehajtott halakból mindenki bőségesen részesedik.

Még fejlettebb az együttműködése a vadászatban egy mexikói héjának, a Parabuteo unicinctusnak (Bednarz, 1988). A szaporodási időszakon kívül szoktak együtt vadászni. A csapatok 4-6 madárból állnak össze, amelyekben az egyedek egymás közeli rokonai. Rendszerint náluk jóval nagyobb testű nyulakat és más rágcsálókat zsákmányolnak. A vadászat úgy kezdődik, hogy a madarak felderítő repülést végeznek kisebb csoportokban. Ha valamelyik alkalmas prédát talál, megindul a hajsza, a héjacsapat tagjai bekerítik a prédát. Néhányan a levegőből vagy alkalmas magaslesről figyelik, egy-két héja pedig „gyalog” igyekszik a bozótban menedéket kereső áldozatot kiugrasztani, ha ez sikerül, akkor lecsapnak rá a magaslesen várakozók. Az elfogott és megölt prédát közösen fogyasztják el.

254. ábra - Oroszlánfalka zsákmányszerzési akció közben

kepek/254.jpg


Az oroszlánokat (Panthera leo) az összes többi macskafélétől megkülönbözteti, hogy igen fejlett társas együttműködéssel szerzik a zsákmányukat (Schaller, 1972). Az oroszláncsapat rendszerint 8–10 felnőtt nőstényből, ezek kölykeiből, valamint 2–4 nagy termetű hímből áll. A nőstények általában egymás testvérei, ugyanígy a hímek, de a nőstények és a hímek nem rokonai egymásnak. Ez a rokonság az úgynevezett „oroszlánciklus” működése miatt jön létre, amelyet már korábban említettünk. A csapat zsákmányának legnagyobb részét a nőstények szerzik, többnyire közös vadászattal. A zsákmány sok minden lehet, amit éppen meg tudnak fogni, de legtöbbször zebra, gnú, antilopfélék, varacskos disznó stb. A legtöbb antilopféle futásban könnyen lehagyja az oroszlánokat, akik ugyan képesek elérni az 55 km/h sebességet is, de csak nagyon rövid időre. Ezért az oroszlánoknak mindenképpen egészen közeire be kell cserkészniük a zsákmányt.

Amikor kiszemelték a vadat, szépen, óvatosan elindulnak, ha a vad feléjük pillant, azonnal mozdulatlanná dermednek, és igyekeznek bekeríteni. Ha azután a zsákmány valamelyiküket észreveszi és hirtelen megugrik, az ellenkező irányban már ott várja egy hatalmas állkapocs. Több olyan megfigyelés is van, amely szerint az együttműködés nagyon fejlett az oroszlánok között, a vadászó társak nemcsak a vad mozgását, viselkedését figyelik, hanem egymásét is. Ha társuk kedvezőbb pozícióba került, automatikusan úgy mozognak, ahogy a közös cél érdekében a legszükségesebb, sőt előre „kispekulálják", hogy társuk mit fog tenni a következő pillanatban és már előre arra készülnek fel (254. ábra). Ez magasabb rendű agy tevékenységet, gondolkodást igénylő viselkedés, de megvannak a határozott korlátai. Az oroszláncsapat „akcióterve” a zsákmányszerzésre genetikailag alakult ki, minden egyed és minden csapat ugyanazon terv alapján dolgozik, ezért nincs szükségük egyeztetésre, megbeszélésre.

A közös vadászatoknak kb. egyharmada vezet sikerre. Amint sikerül a prédát lerántani, az oroszlánok igyekeznek elszorítani a torkát vagy szájukba veszik az orrát, amíg az állat meg nem fullad. Ezután következik a préda szétszedése, amiben már nem olyan nagy az együttműködés, mindenki helyet kér a préda mellett, és egy-két perc alatt szabályosan széttépik. Igen gyakran először a hímek kerítik birtokukba a zsákmányt. Ők maguk nemigen vesznek részt a vadászatban, kivárják, amíg a nőstények elvégzik a vadászatot, azután elzavarják a nőstényeket és jóllaknak. Ezután esznek a nőstények és csak legutoljára a kölykök.

A hiénákról (Hyaenidea) is sokáig azt hitték, hogy csak az elhullott állatok tetemeit fogyasztják el. Az újabb etológiai megfigyelések azonban azt mutatják, hogy nagyon jeles vadászok maguk is. Vannak olyan területek Afrikában, ahol szinte kizárólag vadászattal szerzik a táplálékukat, sőt Hans Kruuk (1972) holland kutató azt is kimutatta, hogy a Ngorongoro-kráterben élő oroszlánok nagyrészt abból élnek, hogy elveszik, amit a hiénák vadásznak, tehát itt tulajdonképpen az oroszlánok a dögevők.

A foltos hiéna (Crocuta crocuta) klán tagjainak száma akár 100 is lehet, bár rendszerint 30–40 felnőtt állatból áll. Ezek egy nagy területet a saját vadászterritóriumuknak tekintenek, és a szomszédos klánoktól igen agresszíven védelmeznek. A klán vezetője mindig egy nőstény hiéna, és igen szigorú dominanciarend érvényesül.

A kisebb antilopoknak csak egy-egy hiéna ered nyomába, a gnúra már többen csatlakoznak, általában ketten-hárman, és az esetek kb. egyharmadában sikeresek. Könnyebben bánnak el a gnúborjakkal. Ha borját vezető anyát látnak, igyekeznek az anya figyelmét elvonni, amíg társaik végeznek a borjúval. A zebrákat viszont csak nagyobb csapat, legalább 10–15 hiéna támadja meg, mert a mének igen erőteljes, nagy rúgásokkal védekeznek. A hiénák fenyegette zebracsapat azonnal tömörül, a mének kerülnek a veszélyes szélső részekre, a nőstények és a csikók középre. A hiénák addig üldözik a zebracsapatot, amíg valamelyik egyed a gyengeség miatt némileg elmarad a csapattól. Ha ilyet felfedeznek, közösen rontanak rá oldalról, alulról, marják, ahol érik és lerántják a földre. A lerántott áldozatot kibelezéssel ölik meg, a még élő zsákmánynak felhasítják a hasát és mindenki nekiesik, hogy megfelelő részhez jusson. Ha sikerül egy nagyobb darabot leválasztani az áldozat teteméről, azzal elvonulnak, hogy békében elfogyaszthassák. A kölyköknek nem szállítanak haza a zsákmányból, mert a nőstények 18 hónapig szoptatják őket intenzíven, ez alatt az idő alatt el is érik a felnőtt méreteket és részt vesznek a klán közös vadászatain (Lawick és Goodall, 1987).

A kutyafélék mind társas állatok. Az északi félteke farkasainak (Canis lupus) és az afrikai hiénakutyáknak (Lyacon pictus) a társas életét ismerjük a legjobban (Lawick és Goodall, 1987). Az utóbbinál lehet a legfejlettebb társas életet megfigyelni, ezért ezt ismertetjük részletesebben.

A hiénakutyák rendkívül eredményes ragadozók, szinte tökéletes az együttműködésük a vadászatban, a táplálék elosztásában és a fiatalok nevelésében.

A kutyafalka létszáma 5-50 között ingadozhat, de leginkább 10–20 közé esik. Egy-egy közepes csapat 2000-3000 négyzetkilométeres vadászterritóriumot védelmez. Zsákmányul ejtik az összes kisebb antilopfajtát, de a gnút, zebrát, sőt még a jávorantilopot is, pedig egy hiénakutya csupán 60 cm magas, súlya alig fele a gnúénak és egyharmada egy jávorantilopénak. Néhány esetben megfigyelték, hogy a hiénakutyák oroszlánokat üldöztek és ejtettek el.

A vadászat rendszerint kora reggel vagy késő délután kezdődik, és hosszas bevezetési ceremóniája van. Ezt a hierarchia tetején lévő hiénakutya indítja el, és sajátos izgalmi állapot kiváltásával jár. A kutyák összegyűlnek, a farkukat csóválják, intenzíven vinnyognak és egymás pofáját nyalogatják. Ezek a viselkedésformák szépen, lassan az egész falkára kiterjednek, és az indulás előtt azonos belső állapotra, vadászó kedvre hozzák az állatokat. Az elindulás irányát megint a hierarchia tetején álló kutya választja ki, de a vadászatban már nem biztos, hogy neki van a legnagyobb szerepe. Sokszor 10 kilométert is szaladnak, amíg megfelelő prédára, egy legelésző antilopcsapatra vagy egyébre akadnak. Több száz méterrel a találkozás előtt lelassítanak és igyekeznek észrevétlenül a leendő zsákmány közelébe jutni, néha 40–50 méterre is sikerül megközelíteniök a legelő állatokat.

255. ábra - Hiénakutyák gnút üldöznek

kepek/255.jpg


Amint a meglepett növényevők rohanni kezdenek, a kutyák is utánuk vágtatnak. Az egyes egyedek egy-egy potenciális zsákmányt vesznek üldözőbe, de közben figyelik egymást, és ha úgy látják, hogy egyik után már több társuk lohol, akkor gyorsan csatlakoznak ők is, és megpróbálják az üldözöttet a csordától leválasztani. Sebességük elérheti az 50 km/h-t is, és elég hosszú ideig képesek ezt tartani. Az üldözés közben gyakran cserélődnek a kutyák pozíciói. Nem tudatos váltás ez, hanem egyszerűen a vezető állatok kifáradnak, átadják helyüket az utánuk következőknek, és mivel a szerencsétlen üldözöttnek nincsen kivel váltania, általában előbb merül ki, mint a kutyák.

A közvetlenül a zsákmány mellett rohanó kutyák mindkét oldalról futnak, így nem sok értelme van a kitörésnek, akármerre is fordul az üldözött, kutyaállkapcsokkal találkozik. A préda mögött futó kutya igyekszik annak farkát elkapni és ebbe kapaszkodva lelassítani a futását. Futás közben gyakran ugrálnak fel a prédára és keményen harapják. Előbb-utóbb a préda teljesen kimerül és a kutyáknak sikerül a földre dönteni, ekkor az egész falka ráront és szinte élve szétszedik (255. ábra). Amilyen gyorsan megölték a zsákmányt, olyan gyorsan fel is falják. Jellemző erre a fajra, hogy nem veszekednek a koncon, sőt a vadászó nagy emlősök között szinte példátlan, hogy a tetem elfogyasztása közben az idősebb állatok előnyt adnak a fiatalabbaknak. Ha nem mindenki lakott jól, akkor rövid időn belül újabb hajszára indulnak.

A szaporodási időszakban a nőstényeket és a kölyköket hátrahagyják a fiaztatókuckókban, és velük maradnak az idősebb vagy sérült egyedek is (a csapatban csak a domináns hím és a domináns nőstény szaporodik). A megfigyelések szerint a hiénakutyák sokkal több sérülést szenvednek a vadászat során, mint általában a nagyragadozók, ez azzal magyarázható, hogy egyedileg sokkal kisebbek, mint a prédaállat. Amikor a falka végre jóllakik hazakocognak és amikor a nőstényekkel és a kölykökkel összetalálkoznak, üdvözlési ceremóniák közepette felöklendezik az elfogyasztott hús egy részét és megosztják azt a nőstényekkel, a kölykökkel és a beteg otthon maradottakkal. A megfigyelések szerint ez a táplálékmegosztó viselkedésük megfelel egy kommunális gyomor koncepciójának, ugyanis a kérés-adás kapcsolat a falkán többszörösen körbemegy, aki sokat adott, az a következő egyedtől kér és így tovább. Mire a kölcsönös etetési kedv alábbhagy, nagyjából a falka minden tagjának egyformán van megtöltve a gyomra.

Azt is megfigyelték, hogy az idősebb állatok a vad elejtésének utolsó pillanataiban sokszor visszahúzódnak, a gyakorlatlanabb fiataloknak engedve át a helyüket, mintha tudnák, hogy a fiatalabbaknak meg kell tanulniuk a helyes vadászmódszert, mert egy későbbi időszakban az ő ellátásuk is ezen múlik majd.

Védekezés a ragadozók ellen

A védekezésnek nagyon sokféle formája lehet, de ezek aránylag könnyen besorolhatók néhány csoportba. Az első csoport a menekülés, amikor az állat a ragadozó felfedezése után fajára jellegzetes mozdulatokkal elszalad, elúszik vagy elrepül. A menekülés mozgásmintázata olyan, hogy az a ragadozót lehetőleg akadályozza a préda elfogásában. Az állatok jellegzetes pánikreakciója, amikor vadul és kiszámíthatatlanul összevissza rohannak, ugranak, pontosan ezt a célt szolgálja. Ugyancsak ilyen a nyulaknál, az őzeknél, az antilopféléknél megfigyelhető cikcakk futás. Madaraknál is megvan ennek az analógja, a ragadozó madár által fenyegetett kacsák gyakran egészen furcsa mozgással zuhannak egy jó darabot, hogy megnehezítsék a ragadozó feladatát. Sokszor előfordul, hogy az állat olyan helyzetbe kerül, ahol a menekülés útja el van zárva, ekkor rendszerint fenyegető viselkedés és agresszív támadás figyelhető meg. A prédaállat sokszor a teljesen reménytelen küzdelembe is belefog, hiszen nincs mit veszítenie, de esetleg egy naiv, tapasztalatlan vagy öreg ragadozót úgy megzavar, hogy mégis sikerül elmenekülnie. A közmondásos „sarokba szorított patkány” viselkedése éppen ilyen.

Gyakran megfigyelhető, hogy az állatok nem egyedül védekeznek a ragadozó ellen, ilyen a már említett csúfolódó viselkedés is. Sirálykolóniák mellett elhaladva gyakran megfigyelhető, hogy a madarak mind szárnyra kapnak, és hangos vészkiáltásokkal tömegesen rontanak a közelükbe tévedt emberre vagy ragadozóra, és igyekeznek minden módon összezavarni, ami sokszor eredményes is.

Az aktív védekezési módokon kívül ismerünk passzív magatartásformákat is. A ragadozó észlelésekor sokszor az a célszerű viselkedés, ha az állat csendben van, lelapul, igyekszik mozdulatlanul a környezetbe olvadva megnehezíteni azt, hogy a ragadozó észrevegye, és csak akkor menekül, szinte robbanásszerűen, ha a ragadozó már felfedezte. Ilyenfajta viselkedést lehet megfigyelni a kölyökállatok egy részénél. A fiatal őzek rejtőszíneikkel teljesen beolvadnak a környezetbe, és ha lelapulnak, nagyon nehezen vehetők észre. Ha elszaladnának, mozgásukkal felhívnák magukra a figyelmet, és mivel fiatalok, még nem futnak elég gyorsan, csak kiszolgáltatnák magukat a ragadozónak. Egy másik passzív magatartásforma a dermedési reakció, ami nagyon sok állatfajnál, rovaroktól a gerincesekig kimutatható. A ragadozó halak jó része például csak a mozgó prédát támadja meg, a halak ezért sokszor reagálnak dermedési reakcióval menekülés helyett. A mozdulatlan préda felett elsiklik a ragadozó figyelme. Madaraknál és rovaroknál is megfigyelhető, hogy ha a ragadozó már elkapta őket, hirtelen megmerevednek, erről nevezték el a dermedési reakciót „holtnak tettetésnek” is. Sok kisragadozó csak az élő prédát kedveli, a dögöt otthagyja. Kísérletekkel ki lehetett mutatni, hogy a dermedési reakciót adó madarak egy része valóban megmenekül, mert a ragadozó otthagyja. Ezek a leggyakoribb védekezési formák, amelyeket az állatoknak nem kell tanulniuk, mert a magatartási instrukciókat a genetikai memória tartalmazza.

Talán azzal kellett volna kezdeni a védekezési reakciók bemutatását, hogy a legfontosabb védekezési stratégia az állandó kíváncsiság és éberség. A prédaállatok szüntelenül figyelik a környezetüket, keresik azokat a jeleket, amelyek valamilyen veszélyhelyzetre utalnak. Ugyancsak a védekezéshez tartozik két jelentős élettani mechanizmus, a félelem és a fájdalom.

A félelem és a fájdalom is, szubjektív élményként, ismerős mindenki előtt. Ezért a pszichológusok nagyon sokáig úgy gondolták, hogy nem helyes ezeket a fogalmakat az állati viselkedésmechanizmusokkal kapcsolatban használni, mert az állat szubjektív félelem- vagy fájdalomérzetéről lehetetlen információkat szerezni. Ma már másképpen vélekedünk erről is, mert e két mechanizmusnak számos olyan összetevőjét sikerült felderíteni, amelyek lehetővé teszik pontos meghatározásukat. Másrészt kiderült, hogy ezek nagyon alapvető ősi védekezési mechanizmusok, amelyek minden fejlettebb állatban azonos módon játszódnak le. Ha az összes biokémiai és idegélettani részfolyamat azonos az ember és például egy kutya esetében, semmi okunk nincs azt feltételezni, hogy a kutya nem érez fájdalmat vagy nem fél adott esetben.

M. S. Fanselow (1986) amerikai magatartás-kutató szerint az állatok védekezőreakcióiban nagyon fontos szerepe van a tanulással kialakított félelemnek. Különböző ingerek, hangok, fényjelek stb., amelyek önmagukban nem váltanak ki félelmet az állatban, asszociációs tanulás, pavlovi kondicionálás révén félelemkiváltókká válhatnak. Ez akkor történik, ha egy semleges inger asszociálódik valamilyen kellemetlen feltétlen ingerrel, a ragadozó látványával vagy támadásával, esetleg fájdalmas harapásával vagy például laboratóriumi körülmények között az áramütéssel.

A patkány dermedési reakciója már egyetlen alkalommal is kondicionálódik, ha egy hangjelet közepesen erős áramütés követ. Fontos itt megjegyezni, hogy a dermedési reakció nem azért következik be, mert ezzel a kellemetlen hatást az állat elkerüli. Vagyis a dermedési reakció és a feltételes inger asszociációja nem egy helyes válaszreakció megerősítése után következik be. Éppen ezért nem is lehet a dermedési reakciót például büntetéssel megszüntetni. Ha a kondicionált állatot azért büntetjük, mert megdermed, akkor egyre gyorsabban és egyre hosszabban fogja a dermedési reakciót produkálni, ellentmondva a leegyszerűsített tanulási „törvényeknek".

A dermedési reakció nem egy egyszerű magatartási válasz, hanem összetett, szabályozott, komplex reakció. Így például az áramütés hatására a patkány nem csupán megdermed, hanem a dermedés előtt rendszerint a sarokba vagy más alkalmas takaróhelyre ugrik. Madaraknál megfigyelték, hogy sokkal hajlamosabbak a dermedési reakcióra bokrok, növények közelében, mint a szabad területen. Nyilvánvalóan ezek a helyek elősegítik, hogy a mozdulatlan állat elkerülje a ragadozó figyelmét. A dermedési reakció megfelelő belső változásokkal is jár, a vérnyomás és a szív ritmusa úgy módosul, hogy az állat a maximális készenléti állapotba kerüljön, reakcióideje a lehető legrövidebb legyen. Erre azért van szükség, mert bármely pillanatban megváltozhat a helyzet, és a ragadozótól való elmenekülés az abszolút mozdulatlanság helyett villámgyors tevékenységet igényel. Kimutatható, hogy a megdermedt patkány sokkal érzékenyebben reagál a hirtelen, új ingerekre.

A kondicionált félelmi reakció másik következménye az agy fájdalomérzéssel kapcsolatos reakcióinak megváltozása. Ezt tömören, úgy fejezzük ki, hogy a megijesztett állat átmenetileg érzéketlenné válik. Ez az érzéketlenítés jórészt azon alapszik, hogy félelmi állapotban az agyban az ópiumszármazékokhoz hasonló, fájdalomcsillapító hatású peptidek, endorfinok szabadulnak fel. Ezt Fanselow úgy bizonyította, hogy egyik kísérletében patkányokat két csoportba osztott, és az egyik csoport tagjait egy kis kamrában kellemetlen áramütésekkel kezelte, a másik csoport tagjai ugyanannyi ideig üldögéltek a kamrában, mint az előzőek, de nem kaptak áramütést. Nyolc napi tréning után az áramütéssel kezelt állatok a kamrában töltött idő több mint 60%-át dermedésben töltötték, a másik csoport tagjai viszont egyáltalán nem mutattak dermedési reakciót. A kilencedik napon letesztelték a patkányok fájdalomérző képességét. Kis mennyiségű, hígított formalint fecskendeztek a mellső lábuk „tenyerébe", majd a kísérleti kamrába helyezték őket. Azok az állatok, amelyek itt sohasem kaptak áramütést, intenzíven nyalogatták a mancsukat, ami a patkányok jellegzetes reakciója, ha a mancsukat valamilyen sérelem éri. Az árammal kezelt patkányok viszont ezt a reakciót egyáltalán nem mutatták. Azt, hogy itt valóban a fájdalomérzéssel kapcsolatos jelenségről van szó, a következőképpen bizonyították. Mindkét csoportot egy, az endorfinok hatását megszüntető vegyülettel, naloxonnal kezeltek. Ekkor az áramütést nem kapott csoport tagjai változatlanul reagáltak, de az áramütéssel kezelt állatoknál is megjelent a fájdalomreakció, ők is intenzíven kezdték nyalogatni a mancsukat. Később sikerült a kondicionált félelmi reakcióban megjelenő endorfinok hatását más típusú fájdalomreakciókban is kimutatni.

Ezekből a kísérletekből a félelem és a fájdalom bizonyos szempontból független és ellentétes hatására lehet következtetni. A fájdalom olyan belső motivációs mechanizmusokat aktivál, amelyek helyreállító reakciókat indukálnak az állatban, olyanokat, amelyek a mielőbbi gyógyulást segítik, ilyen például a sebek nyalogatása, tisztogatása. A félelem viszont olyan viselkedésformákat indukál, amelyek a ragadozótól való menekülést szolgálják. Ha a ragadozó fájdalmat okoz az állatnak, mert például megharapja, az áldozatnak semmiféle előnye nem származna abból, ha azonnal elkezdené sebeit nyalogatni, hiszen közvetlen életveszélyben van. Ilyen helyzetben a félelem kiváltotta érzéstelenítés teszi lehetővé, hogy az állat a menekülésére fordíthassa teljes figyelmét. Az endorfinoknak valószínűleg további fontos szerepe is van a védekezési reakciókban, mert ha a félelem érzéstelenítő hatású, akkor kondicionálás után a kellemetlen inger egyre kevésbé lesz kellemetlen, tehát az állat hosszabb ideig is képes lesz elviselni. A kevésbé kellemetlen ingerforrástól viszont kevésbé fog félni. Ha csökken a félelme, növekszik az érzékenysége a fájdalommal szemben, vagyis beáll egy meghatározott optimális arány a félelem és a fájdalomérzés között attól függően, hogy a kondicionálás körülményei milyenek. Itt tehát a tanulás közvetlenül az agy biokémiai mechanizmusait változtatja az adott külső körülményeknek megfelelően. Ez magyarázza például azt, hogy miért hajlandók az állatok fájdalmas ingereket is elviselni azért, hogy hozzájussanak valamilyen számukra fontos dologhoz, ennivalóhoz, nőstényekhez stb.

Az állat tevékenységének optimális megszervezése

Sok állat képes arra, hogy a különböző táplálékfajták közül azokat válassza, amelyek élettani szükségleteinek a legjobban megfelelnek. Ahhoz azonban, hogy táplálékot szerezzen, különböző mozgásokat kell végeznie, vagyis energiát kell befektetnie. A táplálékszerzés ezenkívül időráfordítással is jár, és a legtöbb esetben predációs kockázattal, hiszen még a legtöbb ragadozónak is vannak ellenségei, ha máskor nem, kölyökkorában. Az állat a felhasznált táplálék egy részét a saját testének fenntartására, építésére fordítja, más részét az utódok felnevelésére. Ha ezeket a tényezőket és a közöttük lehetséges kapcsolatokat végiggondoljuk, rögtön kiderül: egyáltalán nem mindegy, hogy az állat hogyan, milyen hatékonysággal szerzi a táplálékot, védi saját magát és ivadékait. Az evolúció során a legnagyobb szaporodási sikerű egyedek maradtak fenn. Általánosan elfogadott nézet a biológusok között, hogy ennek következtében az állatokban a védekezés, a táplálékszerzés optimális szervezési formáinak kellett kifejlődniük (Charnov, 1976).

Az állatok a legkülönbözőbb védekezési és táplálékszerzési stratégiákat alkalmazzák. Vannak ragadozók, amelyek mindig lesből támadnak, mások üldözik a prédát. Vannak dögevők, amelyek megvárják, amíg a préda magától elpusztul vagy mások elejtik. A táplálékszerzés stratégiái még egy fajon belül sem azonosak.

Barnard és Sibley (1981) a házi veréb (Passer domesticus) csapataiban kétféle gyűjtögetőszokást figyeltek meg. Az egyik típusnál a veréb aktívan keresi a táplálékot, a másiknál viszont csupán figyel egy aktív keresőt, és csatlakozik hozzá, ha az talált valamit. Ez a stratégia egyes egyedek esetében eléggé állandó, vagyis vannak sikeres keresők és gyakorlott potyalesők. A csapaton belül a kétféle stratégiát alkalmazó madarak egy bizonyos arányban vannak. Ha túl sok a potyaleső, akkor mindenkinek kevesebb jut. Természetesen ezek a jelzők félrevezetők, és semmiképpen sem jelentenek valamiféle értékítéletet. A verebek figyelmüket állandóan megosztják a táplálékkeresés és a környezet ellenőrzése között, nem fenyeget-e valamilyen veszély. Az a madár, amelyik aktívan keres, nem képes elég időt fordítani az esetleges ragadozók érkezésére, a potyaleső viszont nincsen nagyon elfoglalva, tehát azonnal riaszt, ha valami veszély adódik, így valamiféle „munkamegosztás” alakul ki a csapat tagjai között. Ebből a példából is látható, hogy mennyire óvatosan kell bánnunk az állati magatartás leírásában használt kifejezésekkel. Az aktív kereső-potyaleső szópár azt sugallja, hogy az egyik madár „dolgozik", a másik pedig kihasználja. Ha ugyanezt a jelenséget úgy írjuk le, hogy a verebek választanak az aktív keresők és az „őrök” funkciója között, akkor viszont esetleg arra gondolhatunk, hogy a verebek milyen magasrendűen és jól megszervezték gyűjtögető munkájukat, hiszen még őröket is állítanak. Természetesen mindkét magyarázat hamis. A verebek nem állítanak őröket és nem is zsákmányolják ki egymást, hanem két eltérő, de az eredmény szempontjából teljesen egyenértékű magatartási stratégiát alkalmaznak, amelynek megítélésére az emberi fogalmak nem mindig a legalkalmasabbak.

Az állatok viselkedésében nagyon sokszor kimutatható olyan szabályok érvényesülése, amelyek az adott erőforrások jobb kihasználásához vezetnek. Az elméleti magatartás-biológusok felvetették: az állat eleve arra törekszik, hogy például a táplálékforrás kihasználása során a kinyert és a befektetett energia arányának maximumát érje el. Ez nagy általánosságban még igaz is lehet, és természetesen nemcsak az energia, hanem a táplálék minősége is számít, de a gyakorlati megfigyelések azt mutatják, hogy az „optimális” viselkedés egészen egyszerű, az energia- vagy időráfordítás mértékétől független mechanizmusokkal is elérhető. A naphal táplálkozásában megfigyelték, hogy ha háromféle méretű vízibolhát talál egy nagy akváriumban, akkor a vízibolhák mérete csak olyankor befolyásolja a viselkedését, ha a táplálék sűrűsége egy bizonyos kritikus értéket felülmúl. Ha kevés a vízibolha, a naphal válogatás nélkül gyűjtögeti őket, ha sok, akkor kizárólag a nagy termetűeket fogyasztja. Ez a viselkedés várható minden olyan modell szerint, amelynek alapja az optimális energiaráfordítás, de mint erre többen rámutattak, a válogatás mechanizmusa valószínűleg egészen más. A hal válogató stratégiája lehet egyszerűen az, hogy minden választáskor a nagyobbat választja. A halak rövidlátók, ha kevés a vízibolha, akkor választásra nemigen van lehetőség, tehát az állat minden méretű táplálékállatot bekap. Ha sok van, akkor viszont a nagyobbakat választja. A látszólag energiatakarékos viselkedés mögött tehát lehet egy egyszerű érzékelésre alapozott viselkedési szabály.

Általában elmondható, hogy az „optimalizáló viselkedés", ahogyan az etológusok ezt a magatartáscsoportot nevezik, sokszor a genetikai memóriában rögzített egyszerű viselkedési szabály alkalmazásával valósul meg, és csak ritkábban, de kétségtelenül ez is előfordul, hogy az állat tapasztalataira támaszkodva valóban mérlegel.

Az optimalizációban az egyik legfontosabb tényező az energia. Alapanyagcsere-mérésekkel kimutatták, hogy a fiókáikat tápláló madarak munkateljesítménye, megfelelően átszámítva, azonos értékű az ember nehéz testi munkájával, például a favágással (Drent és Daan, 1980). Érthető tehát, ha az evolúció során szelekciós előnyt jelent ennek az igen nehéz munkának a minél ésszerűbb megszervezése.

Az optimalizációban az energiamegfontolások után az időt tartják a legfontosabb tényezőnek. Az állatnak meg kell osztania idejét a legkülönfélébb cselekvések között, amelyek haszna más és más. Valószínűleg ez az oka, hogy a legtöbb állat nagyon könnyen kondicionálható arra, hogy táplálékát meghatározott időpontban keresse (Drent, 1982). Tengerparton táplálkozó madarak pontosan tudják, hogy a helyi árapály ritmusa milyen, és mindig akkor gyülekeznek a vadászatra, amikor az apály kezdődik. A mezei egerek meghatározott 3-4 órás periódusokban jönnek elő napközben föld alatti üregeikből, és ennek az aktivitásnak az adott populációra jellemző ritmusa van. Megfigyelték, hogy az egerekre vadászó vörös vércsék pontosan megtanulják a környékükön élő egerek napi időbeosztását, és ennek megfelelően jönnek rájuk vadászni. Laboratóriumban seregélyeken végeztek olyan kondicionálási kísérleteket, amelyek az időhöz kötött táplálkozási periódusok könnyű megtanulhatóságát mutatták (Daan, 1981). Seregélyek ketrecében három különböző alakú korongot helyeztek el, egy-egy táplálékadagoló szerkezettel. Egy előzetes periódusban a táplálékadagolókat úgy állították be, hogy a madarak kopogtatására mindegyik csak a nap meghatározott kétórás periódusában adott ennivalót. Néhány nap múlva ennivaló adagolása nélkül, hogy a jutalom a viselkedést közvetlenül ne befolyásolja, számolták, hogy melyik korongot hányszor kopogtatják a seregélyek (256. ábra). Látható, hogy a kopogtatások maximuma pontosan követi az előző periódusban alkalmazott jutalmazás menetrendjét.

256. ábra - Seregély kondicionálása meghatározott időponthoz

kepek/256.jpg


Ennél komplikáltabb időbeosztást is képesek az állatok megtanulni. Az örvös lúd (Branta bernicla) például nagyon kedvel egyfajta füvet és megfigyelték, hogy a ludak egy adott napon nagyon kis területen, szorosan egymás mellett legelnek, majd 4–5 napos periódusokban keresik fel az előzőleg lelegelt területet. Ennek az a hatása, hogy mindig friss, új hajtás áll a rendelkezésükre, amelynek a vizsgálatok szerint nagyobb a fehérjetartalma, mint az idősebb leveleknek. Természetesen a ludaknak pontosan emlékezniük kell arra, hogy az elmúlt hét melyik napján hol legeltek. Ugyancsak ludakon figyelték meg, hogy ha olyan táplálékfajtát legelnek, amely nem regenerálódik ilyen gyorsan, például rügyeket, akkor nem térnek vissza a használt területre, de ebben az esetben is szépen megfigyelhető, hogy meghatározott napi legelőjük van.

Az energia- és az időtényezőn kívül egyéb szempontok is adódhatnak. Mókusokon megfigyelték, hogy ha táplálékot találnak valahol a földön, akkor azt vagy ott helyben elfogyasztják, vagy pedig felviszik a fákra és ott eszik meg. A mókus számára a földön, szabad területen való tartózkodás igen veszélyes, légi és földi ragadozók ilyenkor támadják meg a leggyakrabban. Számukra tehát az a fontos, hogy a veszélyes zónában tartózkodás minimumával maximális mennyiségű táplálékot szerezzenek. Az egészen kicsi falatokkal nyilvánvalóan nem érdemes visszaszaladni a fákhoz, mert ez túl nagy energiaveszteség, a nagyobb falatokat viszont nem érdemes a nyílt területen elfogyasztani, mert az meg sokáig tart, és növeli a predációs kockázatot. Szisztematikus kísérletekben vizsgálták, hogy hogyan befolyásolja a mókus viselkedését a falatok nagysága és a biztonságos helyektől való távolsága. Az derült ki, hogy nagyjából érvényes az a szabály, amely szerint a tartózkodási idő minimumával igyekszik az állat maximális mennyiséghez jutni. De azért nemcsak ez a két tényező befolyásolja az állatok viselkedését, mert azok az egyszerű matematikai modellek, amelyek csak a tartózkodási időt és a falat nagyságát veszik figyelembe, nem magyarázzák kielégítően az állatok megfigyelt viselkedését.

A legérdekesebbek azok a viselkedési modellek, amelyekben az optimalizáló viselkedés kialakulásában a memóriának és a tanulásnak is jelentős szerepe van. Az egyik legkorábban megfigyelt ilyen viselkedést Baerends (1941) holland etológus írta le a mezei hernyóölő darázs (Ammophila campestris) ivadékgondozó magatartásának tanulmányozása során. A hernyóölő darázs 5-10, különböző helyen elrejtett költőkamrát épít, elhelyezi petéit, majd néhány nap múlva elkezdi a kikelő lárvák etetését, megbénított hernyókkal. Az egyes kamrákba mindig a szükségletnek megfelelően viszi a zsákmányt. Baerends megvizsgálta, hogyan hat a darázs viselkedésére az, ha napközben megváltoztatja a költőkamrák ellátottságát, tehát egyesekbe több táplálékot tesz, másokból pedig elvesz. Az derült ki, hogy ha a változtatás napközben történik, ez semmiféleképpen nem befolyásolja a darázs tevékenységét. Ha azonban a mesterséges beavatkozás korán hajnalban, a darázs napi látogatása előtt történik, akkor a beavatkozás természetének megfelelően megváltozik a darázs szállítmányainak mennyisége. Ahol kevés táplálékot talált hajnalban, oda napközben sokat szállít, ahol sokat talált, oda keveset. Vagyis optimális viselkedése ugyan a memórián alapul, de ez a memóriaablak csupán az első látogatás alkalmával van nyitva. Ekkor előre megtörténik az egész napra vonatkozó döntés, és ezt a konkrét helyzet később már nem befolyásolja.

Egy másik memóriamechanizmusról, a „keresőképről” már volt szó. Feltételezik, hogy ez is egyik eszköze az optimális viselkedési stratégia kialakításának. Hasonlóan memórián alapszik az ún. eltolódó memóriaablak mechanizmusa. Sokféle madár esetében vizsgálták azt, hogy milyen stratégiával gyűjtögetnek, ha a táplálék keresése időbe és fáradságba kerül, és a táplálék különböző területeken egyenlőtlen eloszlásban található. Ilyen helyzetekben az állatnak azt kell megbecsülnie, hogy az adott lelőhelyen érdemes-e keresnie vagy pedig egy másik helyre menjen, ami idő- és energiaráfordítást igényel, és egyáltalán nem biztos, hogy az új hely gazdagabb lesz, mint az, amelyet éppen elhagy. A szükséges megfigyelések seregélyek, cinkék, galambok esetében könnyen elvégezhetők, és a táplálékforrások, valamint a madarak viselkedésének ismeretében különböző optimalizációs modelleket konstruálnak, majd megvizsgálják, hogy melyik modell egyezik a legjobban a megfigyelt adatokkal. A leggyakrabban az „eltolódó memóriaablak” modellje illeszkedik a legjobban a megfigyelésekhez.

Ennek a modellnek az a lényege, hogy az állat megjegyzi gyűjtési eredményét, és a legutóbbi néhány perc vagy magatartási akció eredményességének átlaga alapján dönt arról, hogy azon a helyen folytatja-e vagy abbahagyja a gyűjtögetést. Az átlagot mindig a legutolsó néhány adatból készíti, a régebbieket elfelejti, illetve nem veszi tekintetbe, ebből adódik a memóriaablak eltolódása. Ez a döntési mechanizmus jellegzetes viselkedést idéz elő, ha például egy cinke közepes, gazdag és szegényes lelőhelyek között mozog. Egy gazdag lelőhelyről jövő állat tovább marad a közepes helyen, mint a szegényes forrástól jövő. Ez a megfigyelés egyben azt is bizonyítja, hogy a cinkék nem valamiféle küszöbértéknél váltanak, tehát nem létezik számukra olyan lelőhely, amelyet egyáltalán nem érdemes kiaknázni. Az eltolódó memóriaablak mechanizmus tulajdonképpen nagyon egyszerűnek tűnik. Az állat folyamatosan elraktározza memóriájában a gyűjtési eredményeket: a memória terjedelme nem túlságosan nagy, az újabb adatoknál a legrégebbit mindig kitörli, és a tárolt adatok átlaga egy döntési mechanizmusba kerül mint meghatározó paraméter. Ez a döntési mechanizmus természetesen nem teljesen merev, hanem inkább statisztikus jellegű. A leggazdagabb lelőhelyet is otthagyja az állat egy idő után, nemcsak azért, mert már jóllakott, és a legszegényebb helyen sem keres olyan sokáig, amíg valahogyan össze nem szedi a feltétlenül szükséges mennyiséget. A memóriában tárolt adatok átlaga csupán a terület elhagyásának valószínűségét csökkenti vagy növeli valamilyen meghatározott értékkel. Mindenesetre ez a mechanizmus sokkal fejlettebb tanulási képességen alapszik, mint az előbb említett darázsé, amelynek memóriája teljesen merev kapcsolatban van a tevékenységével.

Végül röviden bemutatunk egy tanulmányt, amelyből kiderül, hogy az optimalizáló viselkedés természetes körülmények között valójában mennyire komplikált, és milyen fontos szerepet játszik benne a kognitív memóriatérkép, a különböző tanulási folyamatok és az állat, jelen esetben a seregély (Sturnus vulgaris) igen fejlett döntési stratégiája.

Egy holland etológus, J. M. Tinbergen (1981) éveken keresztül vizsgálta egy kis tengeri szigeten berendezett kutatóállomáson a fiókáikat gondozó seregélyek táplálékgyűjtögetését. A seregélyek szabadban álló mesterséges odúkban költöttek, amelyekben egy megfelelő érzékelőkkel felszerelt fényképezőgép minden egyes, az odúba érkező seregélyszülőről fényképet készített, amelyről meg lehetett állapítani, hogy mit hozott. A gyűjtögető állatokat egy kutatótoronyból figyelték. A seregélyek a szigeten gyűjtögettek. Fő zsákmányuk egy füves területen tömegesen található lószúnyog- (Tipula-) lárva és egy másik, ellenkező irányban fekvő sósmocsaras területről származó hernyó volt, természetesen ezeken kívül, bár sokkal ritkábban, egyéb rovarok is. A természetes környezetben végzett megfigyelések mellett néhány kísérletet is végeztek, amelyek segítségével számos, menet közben felmerült problémát tisztáztak. Így megfelelő rejtekajtók segítségével a fészekben lévő fiókák számát időnként megváltoztatták a szülők távollétében, így változtatni tudták a fészekalj táplálékigényét. Más kísérletekben pedig mesterséges tápláléklelőhelyeket készítettek, ahova az említett lószúnyoglárvákat és hernyókat helyezték, de pontosan ismert eloszlásban, amelyet változtatva szintén több elméleti kérdést sikerült tisztázni.

Az első lényeges megfigyelés az volt, hogy bár a lószúnyoglárvák közelebb voltak és sokkal nagyobb bőségben, mint a távolabbi területen lévő hernyók, a seregélyszülők mégis inkább a nagyobb munkával beszerezhető hernyókat részesítették előnyben. Tinbergenék kaloriméterrel megmérték a kétféle rovar energiatartalmát, és tömegegységre számolva az energiatartalomban semmi különbséget nem találtak. Később viszont kiderítették, hogy a kizárólag lószúnyoglárvával táplált fiókák fejlődése lelassul, sőt idővel teljesen le is áll. Nyilvánvaló tehát, hogy a szülők ezt elkerülendő részesítették előnyben a hernyókat. A döntés bonyolultságát az mutatta, hogy ha mesterségesen megnövelték a fészek létszámát, vagyis néhány fiókát áthelyeztek az egyik fészekből a másikba, akkor a megnövekedett számú tátogó csőr fokozott munkára serkentette a szülőket, és ebben az esetben azonnal átálltak a nyilvánvalóan nem teljes értékű, de bőségesebben előforduló és közelebb található táplálék gyűjtésére. Ha a fiókák létszámát csökkentették, a szülők visszaálltak a magasabb értékű, de nehezebben megszerezhető hernyók gyűjtésére.

Lényeges megfigyelés volt az is, hogy a madarak nagyobb számú elkülönült táplálékmezőt tartanak számon. Ezek a mezők 20–200 négyzetméter nagyságú területek voltak, amelyeken a madarak esetenként hosszabb ideig, napokig gyűjtögettek. A nagyobb makromezőkön belül kisebb mikromezők találhatók, ahol a keresett táplálékrovar él. A mikromezők egy négyzetméternél is kisebb területek, ahova a madarak leszállnak és azonnal megkezdik a keresgélést. Az egyes egyedek megjelölésével és napi tevékenységük percről percre történő nyomon követésével Tinbergenék kimutatták, hogy ezeknek a táplálékmezőknek az elhelyezkedését a madarak jól megjegyzik, és az egyes mezőket meghatározott döntés alapján keresik fel, amit a keresett rovarok előfordulási gyakorisága, faja stb. határoz meg. A táplálékmezők eme két szintje fölött még egy harmadik szint is van, amely jóval nagyobb területet jelent, mint például az említett sósmocsár, ahol a hernyók élnek vagy pedig a füves terület, ahol a lószúnyoglárvák találhatók (257. ábra).

A megfigyelések és a kísérletek egybehangzó tanúsága szerint a madarak aktív kognitív térképet építenek ki a makro- és mikromezőkről agyukban, és gyűjtögetési stratégiájukban a fiókák igényének megfelelően először azt döntik el, hogy melyik fő területre menjenek, pontosabban, milyen táplálékot gyűjtsenek, ezután eldöntik, hogy melyik makromezőre szálljanak. Ezt hosszú idő, több óra vagy akár napok összesített adatai, gyűjtési eredménye alapján határozzák el. Majd az adott makromezőn kiválasztják a közvetlenül átvizsgálandó mikromezőket. A kiválasztás néhány perces gyűjtögetés eredményén alapszik. Ugyancsak lényeges a madarak számára, hogy hány darab lárvát vagy hernyót gyűjtenek egyszerre össze. A lárvákat a földből kell kikotorni, ezért az előzőleg gyűjtöttet leteszik, amint megvan az újabb zsákmány, akkor mindkettőt felveszik, így mennek a harmadikért és így tovább. Nyilvánvaló, hogy minél több lárvát visznek egyszerre, annál komplikáltabbá válik a gyűjtés, tehát van egy optimális számú fogás, amit egyszerre érdemes elvinni. Az sem mindegy, hogy milyen messziről kell hordani a lárvákat, mert az idő és az utazásra fordított energia is számít. Tinbergenék megfigyelték, hogy ha a gyűjtési távolság hatszorosára növekedett, akkor a seregélyek kétszer annyi lárvát gyűjtöttek össze egy-egy fuvarban. A bonyolult döntési rendszer egyes elemeit mutatja a 258. ábra.

257. ábra - A seregély a táplálékmező kiválasztásakor többszintű döntést hoz (J. M. Tinbergen, 1981 nyomán)

kepek/257.jpg


258. ábra - A seregély táplálékgyűjtögetéssel kapcsolatos döntéseit befolyásoló tényezők (J. M. Tinbergen, 1981 nyomán)

kepek/258.jpg


A seregélyek táplálékgyűjtése megint világosan mutatja, hogy az állati agy egy dinamikus környezetmodellt épít fel, annak adatait állandóan felfrissíti, és pillanatnyi döntéseit ennek a belső modellnek a tanulmányozása, „működtetése” alapján hozza.