Ugrás a tartalomhoz

POLITOLÓGIA - A politika és a modern állam Pártok és ideológiák

Bihari Mihály

Nemzedékek Tudása Tankönyvkiadó Zrt.

A totalitárius társadalom és a totális állam kritikája

A totalitárius társadalom és a totális állam kritikája

A totalitarizmus, a totalitárius társadalom, a totális állam, a totális jog, a totális ideológia fogalmai az 1920–1930-as években kerültek be az államelméleti, a jog- és politikatudományi irodalomba. A totális állam, a totális hatalom és jog, a totalitárius társadalom rendszerezett kifejtését és meghatározását a német Carl Schmitt (1927) fejtette ki először, annak kritikáját pedig az osztrák Hans Kelsen (1931) alkotmányjogász írta le először részletesen.

Carl Schmitt a „politikai tartalom” lényegének a „barát” és „ellenség” megkülönböztetését tartotta. Amely társadalmi viszonyban megjelenik a barát/ellenség megkülönböztetése, az a viszony a „politikaival” (politikummal, politikai tartalommal) telítődik, azaz politikaivá válik.

Carl Schmitt elméletét korábban már ismertettük, itt és most a totális állam lényegére utaló fejtegetéseit idézzük csak föl.

Carl Schmitt szerint a totális állam azt jelenti, hogy az állam és a társadalom közötti ellentét megszűnik: „Az állammá vált társadalom gazdasági állammá, kultúrállammá, gondoskodó állammá, jóléti állammá, ellátó állammá lesz.” „A társadalom összeszerveződése” állami szerveződéssé alakul át, és az állam „megragad” minden társadalmit, azaz „mindent, ami az emberek együttélésére vonatkozik”. A társadalomban nem lesz egyetlen olyan „semleges”, „nem állami” terület sem, amelybe az állam ne avatkozna be. Carl Schmitt szerint a Német Birodalom feladata a „totális állammá” történő teljes átalakulás. A „totális állam” megszünteti a társadalmi és politikai pluralizmust. A társadalom minden szférájának totális mozgósításával államivá alakítja a társadalom egészét. A politikai pártok, a különböző társadalmi érdekek képviseletével a „pártok államává” tették a társadalmat. A feladat: a társadalom totális államosítása, az államitól elkülönülő társadalmi szférák állami, „politikai” tartalommal való átszervezése. A „pártok pluralista állama” megszűnik azért, hogy a „totális állam” juttassa érvényre önmagát, mint ahogyan azt az ún. egypárti államokban, Szovjet-Oroszországban és Olaszországban már megtette – írta Carl Schmitt.

A „totális állam” a társadalom totális állami szervezetét és a „nem állami”, az államtól elkülönülő társadalmi szférák, alrendszerek megszűnését jelenti. Ez a rendszer pártként csak egyetlen párt, az államosodott párt (állampárt) működését tűri meg.

Hans Kelsen – 1931-ben – élesen bírálja Carl Schmitt tudományos szemléletét, okfejtését és logikai hibáit, a „totális állam”, valamint a „pluralizmus”, a „pártok plurális állama” fogalmak használatát és szembeállítását. Kelsen hangsúlyozza, hogy a Schmitt által leírt „totális állam” tulajdonképpen csak a szocialista állam lehet, amely a „társadalmat teljesen felszívó kényszerrendszerként szerveződik meg. Kelsen elfogadja azt, hogy a Szovjetunió „államszocializmusa” kizár minden pluralizmust, és az államtól elkülönülő nem állami szférát, társadalmi autonómiát.[195]

A politikaelméleti és társadalomtudományi irodalomban ettől a vitától számítva, majd Hannah Arendt alapvető jelentőségű, A totalitarizmus gyökerei[196] című művének megjelenése óta elfogadott a „totális állam” és ezek ellentéteként a „pluralizmus”, a pluralista társadalom, a „polikrácia” (Carl Schmitt), valamint az amerikai politológus, Robert Dahl által bevezetett „poliarchia” fogalmak használata.[197]

Hannah Arendt a „totalitárius uralom”, „a totalitárius társadalom” két fő fajtájának a fasiszta totalitárius és bolsevik totalitárius társadalmakat nevezi meg. A totalitárius társadalmak alapvetően különböznek a korábbi, despotikus, abszolutista diktatúráktól, terrorállamoktól, zsarnokságoktól.

A totalitarizmus lényegi összetevői a következők:

  1. A totalitarizmus faji, illetve osztályideológián alapuló társadalmi rendszer és berendezkedés.

  2. A totalitarizmusok a totalitárius mozgalmakban fejeződnek ki.

  3. A totalitárius mozgalmakat a totális ideológia integrálja és hatja át.

  4. A totális ideológia kidolgozói és az ideológiai indoktrináció megvalósítói az ideológiai elit tagjai, akik szinte tökélyre viszik a totalitárius propaganda technikáját.

  5. Az ideológiai elit tagjai a totalitárius propaganda révén állandó mozgósítással aktivizálják a tömegeket az ellenséggel szemben.

  6. Az ellenség ún. objektív ellenségként jelenik meg a propagandában, amelyet ideológiai alapon neveznek meg, úgymint valamely faj, osztály, vallás, társadalmi csoport, társadalmi berendezkedés stb., és az ellenség valóságos létezésének a bizonyítására, bűnösségének igazolására nincs szükség.

  7. A totalitárius mozgalom totalitárius szervezetekben ölt testet (fasiszta párt, bolsevik párt), amelyeket a „hierarchikusan szervezett parancsuralom tart össze és tart mozgásban”.

  8. A hierarchikusan szervezett parancsszervezetek olyan típusai jelennek meg, mint a különböző „frontszervezetek”, „totalitárius elit alakulatok”, amelyek részben éltetik és működtetik a mozgalmat, másrészt szervezik a mozgalomhoz szorosan kötődő csőcseléket, és egyúttal elválasztják a szervezett mozgalmat a csupán szimpatizánsokból, a belépésre még nem érdemes tömegtől.

  9. A totalitárius propaganda a „csalhatatlan előrelátás”, a „tévedhetetlenség propagandája”, amely a hatalomátvétel után hat igazán. A totalitárius diktátorok úgy tüntetik föl önmagukat, mint akik csak „értelmezői” a tévedhetetlen tudományos és propagandatételeknek, az előre látható és elkerülhetetlenül bekövetkező törvényszerű folyamatoknak és történéseknek.

  10. A hatalomra jutott totalitarizmus kiépíti a totalitárius államgépezetet, amelynek legfontosabb szerve a titkosrendőrség, a totális terrorgépezet. A titkosrendőrség az „objektív ellenség” megsemmisítésének legfőbb eszköze, a koncentrációs és megsemmisítő táborok működtetője.

A totalitárius országokban a terror és a propaganda egyszerre és egymást kiegészítve töltik be azt a szerepet, hogy az ideológia doktrínáit folytonosan „valósággá tegyék”, megvalósulását bizonygassák, visszaigazoltassák a tömegekkel.

  1. A hatalomra jutott totalitarizmus teljesen új politikai intézményeket hoz létre mindenhol, ahol hatalomra jut, lerombolva az ország valamennyi társadalmi, jogi és politikai hagyományát.

  2. A totalitárius mozgalmak, hatalmi rendszerek és társadalmak középpontjában – és mindenki felett – a „vezér” áll, akinek hatalma abszolút, tekintélye megkérdőjelezhetetlen, ő maga a mozgalom éltetője, aktivizálója, az ideológia magyarázója, a hőstettek végrehajtója, akinek akarata a párt törvénye, személye és szerepe helyettesíthetetlen.

* * *

A totalitarizmust a politikatudományi irodalomban általában a pluralizmus és a demokrácia ellentéteként fogják fel, miként maga Carl Schmitt is. A totalitárius társadalom megvalósult fajtái: a fasiszta, a nemzetiszocialista és a bolsevik totalitarizmus.

A XX. századi Európa, részben Ázsia, de az egész földi világ történelmét alapvetően meghatározták a totalitárius rendszerek.

A XX. századi történelem bizonyos értelemben a demokráciák és a totalitárius rendszerek háborújának, hatalmi harcának a történelme.

Hogy mennyire bonyolult a demokratikus és a totális államok és birodalmak története, elegendő arra utalni, hogy 1939 augusztusában két totalitárius állam kötött szövetséget, a hitleri nemzetiszocialista Német Birodalom és a sztálini kommunista Szovjetunió, aminek eredményeként például Lengyelországot „eltüntették” Európa térképéről. Ezzel a két totális állam került szembe az európai demokráciákkal.

Két évvel később, 1941 júniusában a német és a szovjet totalitárius birodalmak kerülnek szembe egymással, és a Szovjetunió (egy totalitárius kommunista birodalom) az európai demokráciákkal lépett szövetségre a német nemzetiszocialista birodalommal szemben.

Magyarország XX. századi történelme során háromszor élt totalitárius államrendszerben: először 1919-ben (március 21-től augusztus 1-jéig) bolsevik típusú kommunista totalitárius rendszerben a Tanácsköztársaság idején, másodszor 1944–45-ben Szálasi Ferenc nemzetvezető nemzetiszocialista államában, majd harmadszor 1949-től 1989-ig ismét kommunista totalitárius és despotikus rendszerben 1953-ig, majd egypárti totális államban 1989-ig.

Ha kitekintünk a totalitárius társadalmak és a totális állami rendszerek történelmére és elterjedtségére, szomorú képet látunk.

A fasiszta, nemzetiszocialista és a kommunista totalitárius rendszerek a XX. században rövidebb-hosszabb ideig, pár hónaptól negyven, sőt hetven évig nagy számban uralták emberek százmillióinak, a kínai forradalom győzelme után majdnem kétmilliárdnyi embernek az életét. A totalitárius rendszerek által elpusztított emberek száma százmilliónál is több volt.

Fasiszta totalitárius rendszerek voltak Európában: Olaszországban (Mussolini állama), Spanyolországban (Franco tábornok rendszere), Portugáliában (Salazar elnök állama).

Nemzetiszocialista totalitárius rendszerek: a hitleri Német Birodalom, Ausztriában a Német Birodalommal történt egyesítés után, Szlovákiában (Tiso-rendszer), Romániában (Antonescu rendszere), a horvátországi usztasa rendszer, Magyarországon Szálasi Ferenc „nemzetvezető” rendszere.

Kommunista totalitárius rendszerek jöttek létre a Szovjetunióban (1917–1990), Mongóliában, a második világháború után a Német Demokratikus Köztársaságban (NDK), Lengyelországban, Csehszlovákiában, Magyarországon, Romániában, Bulgáriában, Jugoszláviában, Albániában mintegy negyven éven keresztül.

Ázsia totalitárius rendszerei, a Kínai Népköztársaság 1949-től, Észak-Vietnam a két Vietnam egyesítéséig, Észak-Korea (KNDK) mindmáig kommunista totalitárius rendszerben él. A karibi térségben a Kubai Köztársaság szocialista totalitárius rendszer még 2013-ban is.

Kommunista totalitárius rendszer volt Kambodzsában Pol Pot rendszere, amelyben mintegy kétmillió embert öltek meg a Vörös Khmer harcosai. Lőszerhiány miatt nagy részüket nejlonzacskót húzva a fejükre vagy egy vödör vízben fojtották meg.

A totalitárius rendszerek és a totális államok egy része felgyorsított modernizációs kísérlet is volt, de egyúttal az emberiség számára az egyik legnagyobb tragédia és máig megfejthetetlen rejtély és megválaszolhatatlan kérdés: Hogyan jöhettek ezek létre?



[195] Hans Kelsen: Ki legyen az alkotmány őre? (1931) In: Államtan, i. m. 289–332.

[196] Hannah Arendt: A totalitarizmus gyökerei. Fordította: Braun Róbert, Seres Iván, Erős Ferenc, Berényi Gábor. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1992.

[197] A. Robert Dahl: Polyarchy. Participation and Opposition. Yale University Press, New Haven and London, 1971.