Ugrás a tartalomhoz

POLITOLÓGIA - A politika és a modern állam Pártok és ideológiák

Bihari Mihály

Nemzedékek Tudása Tankönyvkiadó Zrt.

A totalitárius egypártrendszer jellemzői

A totalitárius egypártrendszer jellemzői

A társadalom teljes kiszolgáltatottsága és megfélemlítése

Teljessé vált a társadalom megfélemlítése egyrészről a totalitárius hatalom szervezeteinek a (titkosrendőrség, határőrség, a politikai vezetők által utasított bírók, ügyészek, rendőrök stb.) tevékenysége, másrészről a totális ideológiát terjesztő totalitárius propagandagépezet kíméletlen, számon kérő, megfélemlítő működése révén, harmadrészt az ellenségnek bélyegzett személyek, csoportok likvidálása következtében. A félelem a mindennapi élet részévé vált, felerősítve a teljes kiszolgáltatottság érzését.

8. ábra - A totalitárius politikai rendszer és a despotikus hatalom központi szervezeti rendszere

kepek/40137_12_008.jpg


A totális uralom és annak terror- és propagandagépezete, a koncepciós politikai perek, az ellenségnek kikiáltott (objektív ellenség) személyek és csoportok „likvidálása”, a hatalom abszolutisztikus (mindent átfogó, mindent átható és minden ellenállással szemben érvényesülő) jellege, a teljes kiszolgáltatottság tömeges élménye és a rendszer belátható időn belüli megváltoztathatatlanságának tudata következtében a társadalom csoportjai és tagjai szinte minden ellenálló képességüket elvesztették a totális uralommal és a totalitárius rendszerrel szemben.

Sem a párton, sem a politikai eliten vagy a tágabb értelemben vett társadalmi-politizáló csoportokon belül semmiféle politikai ellenállás nem alakult ki. A politikai vezetésből kiválasztott „ellenségek” sem kritikai fellépésük vagy ellenállásuk miatt váltak áldozatokká, hanem a totális uralom rendszerében a vezér, illetve a vezérek (Rákosi és Sztálin) és a rendszer kiismerhetetlen és gyakran érthetetlen szándéka, illetve működése következtében.

A félelem és a kiszolgáltatottság élménye és érzése az egész társadalmat áthatotta, aminek következtében a társadalom tagjai atomizált egyénenként éltek, olykor nemcsak a terrorszervezetektől, hanem egymástól is rettegve. A magyarországi totalitárius társadalmi és hatalmi berendezkedés éppen ezért nem belső, hanem külső ok következtében szűnt meg 1953 nyarán. A szovjet totalitárius hatalmi rendszer vezetőinek kezdeményezése révén, teljesen kiszámíthatatlan és előre nem látható módon indult el az a változás – Nagy Imre miniszterelnöki kinevezésével –, amely azután a magyarországi totalitárius rendszer megszűnéséhez vezetett.

Rákosi Mátyás despotikus hatalma. A totalitárius vezérmitológia

A magyarországi totalitárius pártrendszer és társadalom jellemzője volt a Szovjetunió hatalmi rendszeréből átvett vezérelv érvényesítése, Rákosi Mátyás despotikus személyi hatalma.

Az SZKP XX. kongresszusa óta „személyi kultusznak” nevezték Sztálin, majd később más kommunista vezetők despotikus hatalmát. Hruscsov használta a „személyi kultusz” kifejezést az SZKP 1956. február 25-én tartott kongresszusán a zárt ülésre készült beszámolójában. A titkos beszámoló – amelyet napokkal később a nagy nyugati sajtóorgánumok gyorsírásos feljegyzések alapján nyilvánosságra hoztak – a személyi kultuszról és következményeiről szólt.

A hatalomra került Rákosi Mátyás uralmát 1949-től 1953 nyaráig sem a „személyi kultusz”, sem a diktátori hatalom vagy zsarnoki uralom kifejezések nem fejezik ki pontosan.

Személyi hatalma és annak jellege elsősorban a totalitárius hatalomra került bolsevik típusú kommunista párt szervezeti, politikai, ideológiai és mozgalmi jellegéből és „élcsapat”-felfogásából eredt.

A kizárólagos hatalomra törő, totális ideológia alapján integrált, hierarchikus parancsuralmi szervezetekben előbb-utóbb megjelenik a karizmatikus vezető (vezér, Führer, pártvezető stb.) iránti igény. A párt és a mozgalom egyes számú vezetője a párttól, a történelmi küldetését teljesítő élcsapattól kapja legitimációját. A XX. század új típusú karizmatikus vezetője szervezeti karizmával s nem az eredeti weberi értelemben vett – rendkívüli képességeken alapuló, isteni kegyként, adományként kapott – személyi karizmával rendelkezik. A totalitárius pártok vezetőinek karizmája a vezéri pozícióból ered. A vezér átveszi a szervezet, a bolsevik típusú „élcsapat” jellemzőit, kiváló tulajdonságait, amelyet szinte megszemélyesít a pártirodalomban és az agitációban.

„A pártnak – mondotta Sztálin – mindenekelőtt a munkásosztály élenjáró csapatának kell lennie. [...] De ahhoz, hogy tényleg élenjáró csapat legyen, fel kell magát szerelnie a forradalmi elmélettel, a mozgalom törvényeinek ismeretével. [...] A párt a proletariátus harci vezérkara” – idézte Sztálint Rákosi a Szabad Népben.[140]

A szervezeti legitimációs lánc: a párt, a „legféltettebb kincs”; majd következik annak megalapítója Lenin; az ő karizmájának folytatója Sztálin, aki Lenin legjobb és leghívebb tanítványa; végül az „új típusú lenini vezetőnek”, Sztálinnak a „legjobb magyarországi tanítványa”, Rákosi Mátyás.

Rákosi igényt tartott a pártból, az élcsapatból és magától Lenintől átszármaztatott karizma elismerésére. Ez táplálta ismert hiúságát, de ugyanúgy igényt tartott a despotikus személyi hatalomra is. Rendelkezett is vele, ám ez a rendkívüli despotikus személyi hatalom nem magyarázható meg pusztán diktátori hajlama alapján.

A rendszer egésze: a nemzetközi totalitárius birodalom; annak despotikus személyi vezetője; a hatalomra került magyar bolsevik típusú kommunista párt; a totális uralmi berendezkedés; a totális ideológia szerkezete, jellege és funkciói; a hatalom birtoklásának kizárólagos igénye; a történelmi és messianisztikus küldetéstudat együttesen adnak magyarázatot Rákosi és a többi kortárs kommunista vezető despotikus személyi hatalmára.

Rákosi despotikus személyi hatalmának belülről nem lehetett gátat vetni vagy attól őt megfosztani. Ezt a birodalom új urai – Hruscsov, Malenkov, Bulganyin, Berija, Mikoján stb., az SZKP elnöksége – tették meg Sztálin halálát követően, 1953 júniusában a magyar vezetőkkel folytatott megbeszélések során Moszkvában. A magyarországi szocializmus történetében totalitárius társadalmi és despotikus személyi hatalom többé nem alakult ki.

A monopolisztikus és hegemonisztikus egypártrendszer Magyarországon (1953–1989)

A hatalomgyakorlás módja alapján, az egypártrendszereken belül – a totalitárius egypártrendszerek mellett – megkülönböztetjük a monopolisztikus és a hegemonisztikus, más néven pragmatista egypártrendszereket. Az általános tipológiát és jellemzést a párttípusokról szóló fejezetben (XIII. fejezet 10. pont) összegeztük.

A magyarországi egypártrendszer monopolisztikus időszakát 1953-tól az 1980-as évtizedig jelölhetjük, míg az egypártrendszer hegemonisztikus vagy pragmatista időszaka a 80-as évtizedre esik.

A monopolisztikus egypártrendszerek általános jellemzői:

  • egyetlen párt kizárólagos hatalma érvényesül,

  • a pártrendszer zárt (ha vannak is ún. látszat-, „útitárs pártok”, ezek áltöbbpártrendszerek, mint pl. a szocialista Lengyelországban), új pártok nem alakulhatnak,

  • a pártversengés és a politikai váltógazdálkodás kizárt,

  • az állami és a pártvezetői pozíciókat „halmozzák”, az első számú állami és pártvezetők egyszerre töltik be vezetői pozícióikat,

  • a pártpolitikát egyetlen ideológia uralja és határozza meg,

  • az uralkodó párt ideológiája kiszámíthatatlan,

  • minden külső és belső nyomásgyakorlást megtiltanak, a „frakciózás”, a platformalakítás az egyik legfőbb „pártellenes bűn”,

  • minden érdektörekvést és pluralitást elfojt,

  • erős elnyomó apparátust tart fenn és működtet, feszített politizálást és aktivizmust követel meg,

  • állandó fejlődést hirdet, és megköveteli ennek visszaigazolását,

  • sok tekintetben korlátlan és kiszámíthatatlan hatalom.

A hegemonisztikus vagy pragmatista egypártrendszerek általános vonásai:

  • kisebb az ideológiai merevség és meghatározottság és a társadalom átpolitizálása,

  • elismer és elfogad bizonyos csoportautonómiákat, a párton belüli látszatpluralizmust,

  • bizonyos mértékig nyitott az ideológiai szempontból semleges csoportérdekek képviselete iránt (szakmai, területi, ipari, mezőgazdasági szektor érdekeinek korlátozott érvényesítése tekintetében),

  • a kényszerítés és a párt által hirdetett ideológia uralma lazább, de politikai versengést nem tűr meg,

  • a párt kizárólagos hatalmát illető kritikán kívül korlátozott „szakmai kritikát” eltűr,

  • az uralkodó párt politikája részben kiszámítható,

  • a társadalmi élet perifériáin bizonyos csoportok autonómiáját elfogadja,

  • a vezetés a külső és belső korlátozó erőkkel alkudozik, a nyilvános érdekképviselet helyett az „érdekbeszámítás” módszerével elfogadja bizonyos nyomásgyakorló csoportok érdekeit, és figyelembe veszi a döntések meghozatalakor,

  • a pártvezetésen belül nem nyilvános, de egymással rivalizáló csoportok jelennek meg.

A monopolisztikus egypártrendszer konkrét jellemzői Magyarországon (1953-tól az 1980-as évekig)

A diktatórikus szocializmus egészének társadalmi rendszerét és annak működését a politikai-hatalmi alrendszer működéséből érthetjük meg igazán. A politikai-hatalmi rendszer működését pedig a rendszert meghatározó hatalmi centrum – a bolsevik típusú kommunista párt – felépítéséből, hatalmi, politikai szerepéből és működési módjából ismerhetjük meg leginkább.

A pártközpontú politikai rendszer

A szocialista társadalom politikai rendszere pártközpontú politikai rendszer, amelyben a kommunista párt került a társadalmat integráló és a társadalmi reprodukciót vezérlő hatalmi viszonyok centrumába. Az állami szervek részben összefonódtak – különösen a központi hatalmi pozíciókban – a pártszervezetekkel, részben a hatalmi centrumból kikerülve elsősorban feladat-végrehajtó funkciót töltenek be. A hagyományos állami képviseleti szervek elvesztették önkormányzati funkcióikat.

A Kádár János vezette MSZMP ezt a történelmileg tudatosan vállalt szerepet a párt vezető szerepe formulával fejezte ki. Ez a vezető szerepe az alkotmány 3. §-ába is bekerült: „A munkásosztály marxista–leninista pártja a társadalom vezető ereje.”

Az állami szervek a politikai rendszer feladat-végrehajtó centrumába kerültek, míg a párt – a döntések tényleges birtoklása révén – a hatalmi centrumba. A párt – hatalmi monopóliuma ellenére, bármily szorosan összeépült is olykor az állami szervekkel – a hatalomgyakorlás szerteágazó és konkrét feladatait nem tudta végrehajtani, tehát szükség volt továbbra is a képzett, hivatásos államigazgatási szakapparátusra, a racionálisan és jogszerűen működő igazgatási szervezetekre.

A hatalom kizárólagos (monopolisztikus) birtoklása és gyakorlása

Az állampárt monopolisztikus hatalmi struktúrát épített ki, kizárva minden más szervezett és intézményes politikai erőt vagy tényezőt a hatalom birtoklásából. A hatalom koncentrációja megakadályozta a hatalom pluralitását, a valódi alternatívák felvethetőségét és képviseletét. Belső hatalmi harcok, klikkek és érdekcsoportok természetesen voltak, de ezek intézményes és alternatívát képviselő politikai erőkké nem válhattak.

A párt kizárólagos hatalmi helyzete

A pártközpontú politikai rendszer hatalmi centrumában a hatalom monopolisztikus hatalmi blokknak nevezett berendezkedése alakult ki. A párt kizárólagos hatalmi helyzete következtében mint önálló arculattal rendelkező valóságos politikai mozgalom és szervezet megszűnt. Ennek következtében az a sajátos helyzet alakult ki, hogy az önálló arculatukat és sajátos funkciójukat elvesztett társadalompolitikai szervezetek (szakszervezetek, ifjúsági szervezetek, a népfront) „fenntartása” – bizonyos látszatok megőrzése

végett – a párt feladatává és érdekévé vált. Így alakult ki a szocialista társadalmak politikai rendszerére jellemző három szervtípus:

  1. a „szorosan szervezett” és kizárólagos hatalmi helyzetben levő uralkodó párt,

  2. a feladat-végrehajtó centrumban az állami szervek,

  3. a társadalompolitikai szervezetek összessége, melyek központi vezető szerveiket tekintve szervezetileg is összekapcsolódtak a párt vezető szerveivel (lásd a Politikai Bizottság összetételét, melyben bizonyos szervezeti státusok kötelező tagságot jelentenek, de ez a területi pártbizottságoknál is érvényesül).

Az állampárt szerepe és szociológiai karaktere a diktatórikus szocializmusban

Az állampárt a kelet-közép-európai diktatórikus szocializmusok politikai rendszerének intézményesült hatalmi gépezete. Történelmileg először az ázsiai államszocializmusban alakult ki 1917 után. Az ázsiai államdespotizmus hatalmi rendszere, mentalitása, szervezeti és működési mintái ötvöződtek össze a bolsevik típusú kommunista pártéval. A szovjet típusú államszocializmusban a történelmileg örökölt hatalomszerveződési és működtetési minták, módszerek és mentalitások egyrészről, és a bolsevik típusú pártorganizáció mint új párttípus és hatalmi koncentráció másrészről, lényegileg az 1917 és 1932 közötti másfél évtizedben épült össze, hatotta át és alakította kölcsönösen egymást. Ez a hatalmi képződmény egy történeti és egy teljesen új elemből ötvöződött össze, nem előre megfontolt és tudatos hatalmi rendszerépítés eredményeként, hanem a sajátos szovjet-orosz külső és belső körülmények és feltételek hatására.

A kialakult állampárt példátlanul sikeresnek bizonyult a hatalom megtartása, a politikai ellenfelek háttérbe szorítása, majd kiiktatása során. A világtörténelem talán legkoncentráltabb hatalmi rendszere jött létre, amelynek – a marxi ideologikus történelem- és társadalommagyarázatból eredően – alapvető történelmi funkciója a társadalmi viszonyok totális átalakítása volt.

Történelme során az állampárt mindkét összetevője – az államhatalom és a párthatalom – egyaránt deformálódott, egymásra hatásuk és egybeépülésük pedig egy sajátos hatalmi rendszer kiépülését eredményezte, amit állampártnak vagy pártállamnak nevezünk.

Az államrendszerben a végrehajtó hatalom és annak bürokráciája vált domináns elemmé, azon belül is a katonai és a rendőri erőszak-apparátus hatalmi túlsúlya érvényesült. Az államszervezetben a végrehajtó bürokrácia és a militarista szervezeti rendszer uralkodott. A kommunista pártban pedig a pártbürokrácia hatalma és ideológiai uralma (ideokrácia) érvényesült.

9. ábra - A kommunista ideológia és pártirányítás rendszere

kepek/40137_12_009.jpg


Az állampárt az államigazgatási és a militarista bürokráciát, valamint a pártbürokráciát és az ideokráciát ötvözte magában. Ez a négy fő hatalmi elem és szerveződési elv azután szét- és elválaszthatatlan hatalmi rendszerré olvadt össze, kialakítva sajátos hatalmi intézményeit, szervezeti megoldásait, jogi és politikai normarendszerét, sajátos politikai szerepeit és e szerepeknek megfelelő teljesítményeket, metanyelvet, szókincset, viselkedési stílusokat, érvkészletet, mentalitásokat és politikai kultúrát. Az állampárt ezáltal etatizált párthatalmat és pártosodott állami hatalomkoncentrációt valósított meg.

Összegezve megállapíthatjuk, hogy az állampárt az állami bürokrácia hatalomkoncentrációjából és a bolsevista típusú kommunista pártok egyesüléséből alakult ki abban a szovjet típusú szocializmusban, amelyben tradicionálisan erősek voltak és fennmaradtak az ázsiai államdespotizmus elemei és politikai kultúrája.

Az állampárti hatalmi rendszer évtizedeken keresztül (1948–1950-től az 1980-as évek végéig) nemzetközi hatalmi rendszerként működött. Az egyes országokban kialakult állampárti rendszerek, bár történelmileg változtak, és egymáshoz képest is eltéréseket mutattak, alapvető karakterisztikus elemeikben azonosak voltak.

A kelet-közép-európai állampártok eltérő módon szűntek meg. 40-50 éves működésük során kialakult mechanizmusaik még sokáig nyomot hagynak az állampárti diktatúrák országainak fejlődésén.

A hegemonisztikus vagy pragmatista egypártrendszer Magyarországon az 1980-as évtizedben

A hegemonisztikus vagy pragmatista egypártrendszer a Kádár-rendszer harmadik évtizedére alakult ki, lényegileg az 1980-as évtizedre.[141]

Az MSZMP mint bolsevik típusú kommunista párt és az általa meghatározott egypártrendszer megtartotta ugyan a bolsevik típusú kommunista pártok alapvető jellemzőit és hatalomgyakorlási mechanizmusát, de ugyanakkor – egyedül a szocialista országok között – jellemző és jól körülírható változásokon ment keresztül.[142]

A Kádár-rendszer induló és lezáró modelljét összefoglalva mutathatjuk be leginkább az MSZMP mint bolsevik típusú párt, a monopolisztikus egypártrendszer és politikai berendezkedés átalakulását egy hegemonisztikus, pragmatista egypárti és politikai rendszerré.

A Kádár-korszak társadalmi, politikai és pártrendszerének átalakulása

Az induló és a lezáró társadalmi és politikai modellek rendszertipikus jellemzőinek összefoglaló táblázata harminckét év történelmi változásait kívánja bemutatni. (Lásd a 3. táblázatot.)

A Kádár-rendszer induló és lezáró modellje között több mint harminc év telt el. Erre a hosszú történelmi periódusra egyaránt igaz a lényegi vonások változatlansága és egyre jelentősebbé váló változások sorozata.

A magyarországi monopolisztikus egypártrendszernek hegemonisztikus-pragmatista egypártrendszerré történő átalakulására és az azzal együtt járó változásokra nem került sor sem a Szovjetunióban, sem Csehszlovákiában, sem Romániában, Bulgáriában, sem a Német Demokratikus Köztársaságban (az NDK-ban). Ezekben a szocialista országokban a rendszerváltozásig monopolisztikus (Romániában fasisztoid-nacionalista) pártrendszerek működtek. A magyarországi rendszerváltás egy hegemonisztikus-pragmatista egypártrendszer kereteiben indult el, és ez a tárgyalásos rendszerváltás folyamatát, kereteit és tartalmát alapvetően meghatározta.

3. táblázat - A Kádár-rendszer induló és lezáró modellje

Induló modell, 1956/57

Lezáró modell, 1988/89

1. Társadalmi rendszer és politikai mozgástér

Oktrojált, vagyis a magyar társadalomra a szovjetizáció révén ráerőszakolt társadalmi rendszer és berendezkedés restaurálása. A szovjet típusú szocializmus mint egyetlen szocialista modell követésének szigorú kényszere, kizárva bármilyen más szocializmusmodellt vagy rendszeralternatívát.

Oktrojált társadalmi rendszer. Rendszerreformokkal átalakított önálló szocializmusmodell, amely lényeges elemeiben különbözött a többi szocialista ország társadalmi rendszerétől, miközben a szovjet típusú szocializmus legalapvetőbb összetevői változatlanok maradtak (egypárti diktatúra, állampárti szervezeti rendszer, politikai nómenklatúra, ideokratikus társadalmi rendszer).

A reformok révén átalakított szocializmusban megnövekedett politikai mozgástér mind belpolitikai, mind külpolitikai viszonylatban. A mozgástér bővülése és a reformok eszkalációja következtében egyre nyilvánvalóbbá váltak a rendszer további formálhatóságának korlátai, élesedtek és mélyültek a társadalmi berendezkedés egészéből eredő strukturális válságok. A reformok folytatásával szemben a rendszerváltás alternatívája fogalmazódik meg értelmiségi csoportok, majd szervezett politikai erők részéről.

2. Hatalmi rendszer

Totalitárius (kezdetben bosszúálló) diktatúra, a Rákosi-rendszer despotizmusa nélkül.

Enyhített diktatúra. A rendszerkritika szigorú korlátai mindvégig érvényesültek, így Kádár személyének kritizálhatatlansága; a Varsói Szerződésen keresztül a Szovjetunióhoz kapcsolódó katonai szövetség elfogadása; az 1956-os forradalom ellenforradalomnak minősítése; a párt vezető és társadalomirányító szerepének megkérdőjelezhetetlensége; a szocialista társadalmi rendszerrel szemben bármilyen más társadalmi berendezkedés vagy alternatíva nyilvános fölvetése.

3. Párturalom

Pártközpontú politikai rendszer, amelyben az MSZMP mint bolsevik típusú kommunista párt egyeduralma érvényesült.

A szűkebb pártelit hatalmának elismerése mellett megjelentek és intézményesültek a párt döntési hatalmát korlátozó érdekcsoportok. Latens, majd egyre erősebben artikulálódó platformok jelentek meg a párttagságban, majd a pártvezetésen belül. A pártegységből párton belüli korlátozott pluralizmus alakult ki, amelyet a konzervatív pártvezetés adminisztratív és fegyelmező eszközökkel próbált visszatartani 1988-ban. A párton belüli radikális reformokkal szemben a konzervatív rendpárti szárny a párttagság egy részének mozgósításával próbált fellépni a „fehérterror” és az 56-os „ellenforradalom” veszélyére hivatkozva.

4. Gazdasági rendszer

Bürokratikus állami tulajdonon alapuló redisztributív tervgazdálkodás. Központi tervezés alapján részletes tervutasításokkal irányított gazdasági rendszer, amelyben a piaci kapcsolatokat minimálisra korlátozták, az árakat központilag határozták meg. A gazdasági teljesítményt a kötelező tervutasítások teljesítése alapján értékelték.

Racionalizált redisztribúcíó és tervgazdaság. A tervutasítások megszüntetése után a vállalatok nyereségérdekeltsége, piaci versenyképességének növelése került előtérbe. Az állami tulajdonra épülő gazdaságon belül a vállalatok és a szövetkezetek relatív és növekvő gazdasági önállóságra tettek szert. A gazdasági döntések meghozatalának folyamatába beépültek és egyre nyíltabbá váltak az érdekeltségi elemek. A szocialista vállalati (az első) gazdasági szféra mellett egyre erősebbé vált a második és a harmadik gazdaság (a legális magán- és vállalkozói szféra és a nem legális vállalkozói szféra) szerepe és annak erősödő kihívása a lemaradó, túlcentralizált vállalati szféra felé.

5. Hatalmi szerkezet

A politikai hatalom személyi körét a pártnómenklatúrába tartozó vezetők alkották, akiket túlnyomóan a politikai megbízhatóság és a feltétlen párthűség alapján választottak a politikai uralkodó osztály tagjai közé. A politikai bürokráciát erős személyi függőségen alapuló hatalmi viszonyok integrálták.

A párt vezető szerepe csökkent. Relatíve autonóm és intézményesen szabályozott hatalmi függőségi rendszerek alakultak ki a társadalom egyes alrendszereiben (gazdaság, oktatás, kultúra, tudomány, helyi hatalmak). A pártvezetés rekrutációs bázisa kiszélesedik, kétszeresére nő a felsőfokú végzettséggel rendelkező vezetők aránya a pártvezetés tagjai között, és jelentősen fiatalodik a párt- és az állami vezetők átlagéletkora, jelentősen csökken a pártnómenklatúrába tartozó vezetői pozíciók száma.

6. Ideológiai rendszer

Az ideokratikusan megszervezett társadalomban a párt által elfogadott és kizárólagosan érvényesített ideológia érvényesült.

Az ideológia uralma, az ideokrácia visszaszorul. A „megkérdőjelezhetetlen” ideológiai és politikai doktrínák hangoztatása visszaszorul a pártoktatás, a pártpropaganda, a tömegtájékoztatás cenzúrázott területeire.

Az egyetlen ideológia uralma fokozatosan, majd rohamosan megszűnik. Latens, majd nyílt ideológiai pluralizmus alakul ki a politikai elitben és a párttagságon belül is. A kommunista ideológia nyelvezete és kifejezésmódja elveszíti magyarázó erejét lassan a pártvezetés számára is. Új nyelven „beszélő” kritikai társadalomtudományok (kritikai közgazdaságtan, kritikai szociológia, kritikai politikatudomány) jelennek meg.




[140] Szabad Nép, 1948. április 18.

[141] A Kádár-korszak politikatudományi és történeti elemzését részletesen lásd: Bihari Mihály: Magyar politika 1944–2004. (Politikai és hatalmi viszonyok) Osiris Kiadó, Budapest, 2005, 302–316.

[142] A bolsevik típusú kommunista pártok jellemző vonásait lásd: Bihari: i. m. 261–297.