Ugrás a tartalomhoz

Baromfitenyésztés

Bogenfürst Ferenc, Horn Péter, Sütő Zoltán, Kovácsné Gaál Katalin, Kovács Gellért

Kaposvári Egyetem; Pannon Egyetem; Nyugat-Magyarországi Egyetem

6. fejezet - Tyúkfajták és -hibridek

6. fejezet - Tyúkfajták és -hibridek

Horn, Péter

A házityúk domesztikációja közben több mint 200 fajta alakult ki. A legtöbb fajta az árutermelés szempontjából ma már alárendelt jelentőségű, másoknak rendkívüli mértékben megnövekedett a szerepe és az elterjedési területe, különösen amióta a baromfi-hibridizáció uralkodóvá vált.

A tyúkfajták csoportosításának számtalan lehetősége van: küllemi bélyegek, földrajzi elterjedés, igényesség, testtömeg, tenyésztési cél stb. szerint. Számunkra legfontosabb a hasznosítási irány szerinti csoportosítás. Ennek alapulvételével ugyanis mind a fajtatisztán fenntartott fajták, mind pedig a fajtákba nem osztható hibridek típusokba sorolhatók.

A fajtatisztán tenyésztett tyúkok a világ baromfitenyésztésében háttérbe szorultak. A hibrid-előállításban azonban egyes fajtákon belül kialakított speciális vonalak minden korábbit felülmló jelentőségre tettek szert.

A gazdasági szempontból fontos szerepet játszó tyúkfajták egyoldalú tojástermelő, vegyes hasznosítású és hústípusú fajták csoportjára oszthatók. A hibridek tojástermelő (tojóhibridek) és hústermelő (húshibridek) típusokba sorolhatók.

A kifejezetten árutermelés céljait szolgáló fajták és hibridek mellett ma világszerte terjednek a kedvtelésből és sportcélból tartott tyúkfajták is, amelyek tartásakor a tojástermelés vagy hústermelés másodlagos szerepet játszik.

A világ géntartalékainak megőrzésében ma már sok országban – mint pl. Németországban, Angliában, Kanadában, az USA-ban, valamint Magyarországon is – az ún. hobbitenyésztők kezében levő állományok meghatározó szerepet töltenek be. Ezért röviden néhány nagyon elterjedt, kedvtelésből tartott fajtával is foglalkozunk.

Az árutermelésben döntő szerepet játszó fajták és hibridek

Tojástermelő (tojótípusú) tyúkfajták

Leghorn

(1. kép)

Az olasz parlagi tyúkból – a wyandotte és minorka fajtával is keresztezve – a XIX. század első felétől kezdve tenyésztették ki az Amerikai Egyesült Államokban. Nevét az olasz Livorno városáról kapta, ahol az Amerikába került olasz állományok döntő részét 1835 körül hajóra rakták. A leghorn volt az első olyan tyúkfajta, amelyet kizárólag a tojástermelő képesség alapján szelektáltak, elhanyagolva számtalan, a termelés szempontjából mellékes küllemi bélyeget.

Több mint húsz fajtaváltozata alakult ki, amelyek testalkatra nézve megegyeznek, kivéve a tollazat színét és a tarajformát. Ezek közül az egyszerű fűrészelt tarajú fehér leghorn gazdasági jelentősége a legnagyobb, a többi változatot főként kedvtelésből tartják.

A fehér leghorn kiváló tojástermelő képessége és igen jó honosuló-képessége folytán az egész világon széles körben elterjedt. Hőtűrő képessége is jobb a többi tyúkfajtáénál. Kifejezetten tojástermelő fajta, amelynek nagyszámú vonalát tenyésztik szerte a világon nagy teljesítményű, könnyű testű tojóhibridek előállítása céljából.

A kifejlett tojók testtömege egyéves korban 1,5-2,1 kg, a kakasoké 1,9-2,5 kg között változik a tenyészcéltól függően. A hibrid-előállítás céljára fenntartott leghorn vonalak egyedei általában kisebb, a fajtatiszta tenyésztés keretében fenntartottakéi pedig nagyobb testűek. Viszonylag gyors fejlődésű és növekedésű fajta. Fiatal korban gyorsan tollasodik, ellenálló, élénk vérmérsékletű. Ivarérése korán, mintegy 4,5-5 hónapos korában következik be. Tojástermelése fajtatisztán is eléri a 200-250 darabot. Ritkán, rövid ideig vagy egyáltalán nem kotlik. A leghorn tojások héjának színe mészfehér, átlagos tömege 55-60 g. A tenyésztojások keltethetősége igen jó.

A fehér leghorn bőrszíne sárgás, a csőr és a láb sárga, a tojóidőszak előrehaladtával a sárga pigmentáció fokozatosan csökken.

A naposcsibék pihetollazata világossárga. A fehér leghorn hústermelésre nem alkalmas. A tenyésztési szempontból felesleges naposkakasokat a szexálást követően célszerű kiirtani. A leghorn tojók a tojóidőszak végén kereskedelmi szempontból csekély húsértéket képviselnek. A hobbitenyésztők számos színváltozatát tenyésztik, rózsatarajú változatokat is.

Vegyes hasznosítású tyúkfajták

Rhode Island

(ejtsd: rodájlend - 2. kép)

A múlt század közepén tenyésztették ki az Amerikai Egyesült Államokban. Alapanyagul a Rhode Island területén élő vörös parlagi tyúkfajtát használták, amelyet több (cochin, vörös maláji, szalmasárga sanghaji) fajtával kereszteztek a húsformák javítása végett, majd a tojástermelés növelése céljából a barna leghorn kakasokat használták fel. A tenyésztőmunka előnyben részesítette a fénylő, meggypiros színű egyedeket, és ez – különösen Európában – nagymértékben fékezte a legfontosabb értékmérő tulajdonságok javítását célzó tenyésztőmunkát (káros színformalizmus). Ma két színváltozatának van jelentősége: a vörös (genetikailag arany) és a fehér tollszínű (genetikailag ezüst) változatnak.

A fajta gazdasági jelentőségét napjainkban főként annak köszönheti, hogy a tenyésztővállalatok a fajtán belül kialakított számos vonalát használják fel a barna héjú tojást termelő tojóhibridek előállítására.

A tojók testtömege egyéves korban 2,3-2,6 kg, a kakasoké 2,9-3,5 kg. A fajtatiszta állományok éves tojástermelése 180-230 db barna héjú, 56-61 g nagyságú tojás. A tojóhibridek előállítása céljából kitenyésztett vonalak egyedeinek testtömege kisebb, tojástermelése és tojásainak tömege nagyobb a fajtára jellemzőnél. A többi kettős hasznosítású fajtához viszonyítva húsformái gyengébbek, tollasodása eredetileg viszonylag lassú, a gyors tollasodásra irányuló szelekció következtében azonban ma már több jól tollasodó vonalát állították elő. A hobbitenyésztők a fénylő sötétvörös változatot kedvelik.

New hampshire

(ejtsd: nyuhemsir - 3. kép)

Az USA-ban a rhode island red fajtából kiindulva, fajtán belüli szelekcióval tenyésztették ki úgy, hogy 1912 után nem végeztek új keresztezéseket. A közel 25 évig tartó céltudatos tenyésztő munka elsősorban a húsformák javítására, a gyors tollasodásra, a korai ivarérésre, az életerő javítására és a téli tojástermelés növelésére irányult, ugyanakkor előtérbe helyezték az egységes gesztenyevörös tollszín kialakítását is.

Új fajtának 1935-ben ismerték el, kitenyésztésének helye New Hampshire állam. Magyarországra 1948-ban került, és azóta a háztáji tyúktartásban jelentős szerepet tölt be. Kifejezetten kettős hasznosítású fajta. A tyúkok testtömege éves korban 2,4-3,0 kg. A kakasoké 3,2-4,2 kg. Éves tojástermelése 180-230 db barna héjú tojás, melyek átlagos tömege 56-61 g.

A tenyésztojások keltethetősége jó. A naposcsibék barna pihetollazatúak, a begy és a hastájék világosabb árnyalatú, a csibék a szárnyredő színe alapján vonaltól függően 80-90%-os pontossággal szexálhatók.

Mérsékelten élénk vérmérsékletű, ellenálló fajta. A háztáji tartásban elterjedt, intenzív tartásra azonban kevésbé alkalmas, mert viszonylag rosszul tűri a ketreces tartást. Nagy kifejlettkori testtömege miatt az egy tojásra felhasznált takarmány mennyisége mind ketrecben, mind mélyalmon jelentősen meghaladja a tojóhibridekét (kb. 190-200 g tak./tojás).

Kifejlett korban közepes húsformákat mutat, a tyúk selejtezéskori húsértéke nagyobb, mint a barna héjú tojást termelő tojóhibrideké. Fiatalkori növekedési erélye jó.

A fölösleges kakascsibék a háztáji gazdaságokban félintenzív viszonyok között hizlalhatók. A new hampshire kakasokkal intenzív hizlalásban a 7. hétre 0,7-0,8 kg testtömeg, a 8. élethétre 0,9-1,0 kg testtömeg érhető el 2,5-2,6 kg takarmányértékesítés mellett.

A fajta fenntartását és nemesítését hazánkban a Hőgyészi New Hampshire Tenyésztők Országos Egyesülete, valamint a Kisállattenyésztési és Takarmányozási Kutatóintézet végzi. A new hampshire fajtán belül kialakított könnyebb testű, nagy tojástermelő képességű és tojástömegű vonalak számottevő szerepet játszottak több középnehéz testű tojóhibrid előállításában is. Hobbitenyésztők a Németországban (1956) elismert fehér változatát is kedvelik.

Plymouth rock

(ejtsd: plimut rok)

Sávozott színváltozatát az USA Massachusetts államában dominikánus kakasok és fekete cochin tyúkok keresztezésével állították elő. Önálló fajtaként 1874-ben ismerték el. Európába a fajta 1880-ban került. A sávozott plymouth (4. kép) jelentős szerepet töltött be az iparszerű, nagyüzemi brojler-előállítás kezdeti szakaszában, mert a nagy fiatalkori növekedési erély, a jó tojástermelés, a nagy vitalitás kiváló anyai, esetenként apai vonalak előállítását tette lehetővé az 1940-1950-es években.

A sávozott plymouth fajtán belül kialakított kisebb testű (2,2-2,6 kg), nagy tojástermelő képességű (240-260 db/év) vonalak napjainkban is több tollszín szerint szexálható, középnehéz testű, barna héjú tojást termelő tojóhibrid (pl. Harco) előállításában vesznek részt. A fehér plymouth (5. kép) fajtát jóval később tenyésztették ki, és kitenyésztése szorosan összefüggött az iparszerű, modern pecsenyecsirke típusának kialakításával, a brojleripar létrejöttével. A brojlertenyésztő vállalatok szerte a világon számos vonalának létrehozásában meghatározó szerepet játszottak. A jelenleg előállított anyai keresztezési partnerek a fehérplymouth fajtán belül kialakított vonalak. Joggal állítható, hogy ma nincs korszerű húshibrid fehér plymouth nélkül.

A fehér plymouth tojók (6. kép) testtömege éves korban 3,0-3,5 kg, a kakasoké 3,6-4,5 kg.

A fehér plymouth állományok naposcsibéinek pihetollazata a fehértől a szürkéig változhat.

Egyes fehér plymouth-vonalak lehetnek domináns fehérek, sőt genetikailag ezüst genotípusúak is, az utóbbiaknak aranyszínű apáktól származó utódai tollszín szerint szexálható brojlert adnak.

A fehér plymouth fajtán belül kialakított vonalak között vannak fehér bőr- és lábszínű, illetve sárga bőr- és lábszínű vonalak is, amelyeket attól függően használnak a különböző brojler-keresztezésekben, hogy adott területen milyenek a pecsenyecsirkék bőr- és lábszínével szemben támasztott igények. A gyorsan és lassan tollasodó fehér plymouth vonalaknak a tollasodás alapján naposkorban szexálható brojlerkombinációk előállításában van szerepük. A felsorolt főbb típusok tojástermelésben és egyéb értékmérőikben alig különböznek egymástól. Tojástermelő képességük 150-170 tojás 9 hónapos tojástermelési időszak alatt, a tojások színe a fehértől a barnáig terjedhet. A tojások átlagos tömege 59-64 g. A hobbitenyésztők fekete, világos és a fogolyszínű változatát is tenyésztik.

Magyar nemesített tyúk

(7. kép)

Magyarországon a kiegyezés után az 1800-as évek végén a Magyar Királyi Földművelésügyi Minisztérium kidolgozta a magyar baromfitenyésztés fejlesztési stratégiáját. Célja az volt, hogy a magyar, nagyon heterogén és kb. 50 tojás termelésére képes tyúkállományt javítsa és egységesítse. Az akkori nemzetközileg is elismert és nagyra értékelt program keretében a minisztérium anyagi támogatásával kicserélték a kisgazdák közönséges parlagi kakasait ismert származású tojó minőségű kakasokra. A gazdáknak le kellett adniuk a selejtezett parlagi kakasokat. Tenyésztojás cseréket is szerveztek az országban. Jellemző adat, hogy 1896-1908-ig mintegy 86 ezer javító hatású kakast osztottak ki a tyúktartók között. Az 1902-ben létrejött Baromfitenyésztők Országos Egyesülete anyagi támogatásával a tárca nagyon sikeresen segítette a hazai tyúktenyésztés fellendítését. A magyar nemesített tyúk kialakulása e folyamatnak köszönhető. A magyar nemesített tyúkokat sárga, kendermagos és fehér színváltozatban tenyésztették. Legszélesebb körben a sárga változat terjedt el. A fajta jelentős visszaszorulása az 1960-as évektől kezdődött, amikor a nagyüzemi baromfitenyésztési program megkezdődött.

A magyar nemesített tyúkra a kitűnő élelemkereső képesség, edzettség és az igénytelenség jellemző. Kotlási hajlama is számottevő. A tyúkok testtömege 2-2,5 kg, a kakasoké 2,8-3 kg. A sárga magyar tojástermelése megközelíti a 200 tojást évente. A tojások héjszíne barna és krémszínű között változik. A tojások egyedi tömege 55-59 g közötti.

A sárga magyar tyúkfajta mindinkább kiszorul a háztáji tartásból is, mert helyébe jobb tojás- és hústermelő képességük folytán félextenzív viszonyok között a new hampshire, intenzív viszonyok között a tojó- és húshibridek kerülnek.

A sárga (8. kép), a fehér (9. kép) és a kendermagos magyar (lásd: 7. kép), mint védelem alatt álló őshonos tyúkfajták fenntartása állami támogatással történik az 1960-as évek eleje óta. A magyar nemesített tyúkfajták szerepe kétségtelenül jelentős volt akkor, amikor még nyomuk sem volt hazánkban az iparszerű termelési módszereknek, és a tojás- és baromfihús termelés kisüzemi, extenzív körülmények között folyt. Előállításukban, nemesítésükben Báldy Bálint (1896-1970) szerzett elévülhetetlen érdemet.

Sussex

(ejtsd: szaszex - 10. kép)

A fajta a régi római húsjellegű dorking fajtára vezethető vissza. A helyi parlagi és a brahma fajták keresztezéséből alakult ki a ma ismert sussex fajta a XIX. század első felében Dél-Angliában. A XX. század elején a fajta kiváló hús- és tojástermelőnek számított.

A fajtára a fehér tollszín mellett a jellegzetes columbián rajzolat jellemző: a nyak- és a faroktollak feketék, fehér szegéllyel. Gazdasági értékét viszonylag jó húsformái, finom rostú húsa és jó közepes tojástermelése határozza meg. Kisebb testű vonalait az 1960-1970-es években még használták középnehéz tojóhibridek anyai vonalaiként.

Jellegzetessége a fehér bőr- és lábszín, amely egyes országokban a pecsenyecsirke értékesítésekor előnyt jelent (pl. Anglia), máshol hátrányt, ezért sárga láb- és bőrszínű típusát is kitenyésztették. Régebben húshibrid előállító anyai vonalként egyes keresztezési kombinációkban is szerepeltették. Ma a sussex fajta nem felel meg az utóbbi kívánalmaknak, mert sem a növekedési erélyt, sem a húsformákat illetően nem veszi fel a versenyt a fehér plymouth fajtával.

Az utóbbi időben a szabad tartásra alkalmas alternatív pecsenyecsirke típusok előállításában újra szerepet kapott az ezüst columbián változat. Aranyszínű vagy vörös hústípusú kakasokkal párosítva a sussex tojókat a naposcsibék tollszín alapján szexálhatók. A pecsenyecsirkék 12 hetes korra könnyen elérik a kívánatos 2100-2250 g-os élősúlyt.

A Hobbitenyésztők között kedvelt színváltozatai: a világos, a sárga és a vörös columbián rajzolattal.

Australorp

(ejtsd: ausztralorp - 11. kép)

E vegyes hasznosítású, jó tojástermelő tyúkfajtát Ausztráliában tenyésztették ki az 1920-as évek táján úgy, hogy a fekete orpingtont tojástermelő képességre szelektálták. Jelenleg a fajta átlagos tojástermelése meghaladja a 230-250 barna héjú tojást 12 hónap alatt. A tojók egyéves korban 2,7-3,0, a kakasok 3,7-4,0 kg testtömegűek. Ausztráliában és Új-Zélandon az australorp fajtával előállított leghorn-keresztezésekben elterjedt, és döntő szerepet játszott sokáig a nagyüzemi tojástermelésben. Ezek az államok ugyanis állat-egészségügyi okokból erősen megnehezítik a tenyészállat- és tenyésztojás importot, így a tojóhibridek sem terjedtek el úgy, mint Európában vagy a világ más részein. Kedvtelésből fekete, fehér és kék szegélyes változatait tenyésztik.

Hústípusú tyúkfajták

Fehér cornish

(ejtsd: kornis - 12. kép)

A fehér cornish tyúkfajtát az Amerikai Egyesült Államokban tenyésztették ki. A fajta, mint apai keresztezési partner, döntő szerepet játszik a mai pecsenyecsirke hibridek előállításában. A fajta őse az indiai vörös viador tyúk volt. Ebből alakították ki a múlt század végén Angliában a cornwall viadort. A cornwall viador fajtára az igen széles, izmos mell, az erős combok voltak jellemzőek, amellett a többi viadorhoz képest sokkal szelídebb vérmérsékletű volt. A kakasok (13. kép) élőtömege 4-6 kg, a tojóké 3,5-5 kg. A cornwall viador kivételesen jó húsformái, csekély elzsírosodási hajlama és nagy növekedési kapacitása hívta fel az amerikai tenyésztők figyelmét e fajtára, amely potenciálisan alkalmas volt arra, hogy keresztezésekben apai fajtaként húshibridek létrehozásában fontos szerephez jusson.

Az USA-ban a szelekció, a húsformák és a fiatalkori növekedési erély javítására, a jobb termékenységre, a gyors tollasodásra és a domináns fehér tollszín kialakítására irányult. Több kívánatos genetikai sajátosság (pl. domináns fehér tollszín, nagyobb fiatalkori növekedési erély) bevitele céljából keresztezést is alkalmaztak.

A korszerű fehér cornish gazdasági értékét ma kiemelkedően jó húsformái, nagy fiatalkori növekedési erélye és növekedési kapacitása határozza meg. Ezeket a tulajdonságokat a fajta megbízhatóan örökíti. Tojástermelése mérsékelt. 9 hónap alatt 100-110 db, 55-60 g átlagos tömegű tojás. A tojáshéj a krémszínűtől a világosbarna árnyalatig változó. A kakasok testtömege 4,5-6,5 kg, a tojóké 3,8-4,5 kg. A fajta kotlásra hajlamos. Viszonylag gyenge szaporasága nem okoz alapvető gondot csak, mint apai keresztezési partner játszik szerepet a pecsenyecsirke előállításában. A toll színe fehér (domináns), a vállakon és a szárnyon előfordulhatnak sárgás tollak. A láb, a csőr és a bőr színe sárga. A fajtának vörös színváltozatát is kitenyésztették, speciális húshibridek előállítására.

A cornish fajtán belül a különböző tenyésztővállalatok igen sok értékes vonalat hoztak létre. Ezek a vonalak egymástól kisebb-nagyobb mértékben eltérnek. A legismertebb vonal hosszú időn át a Vantress volt, amelyet a hasonló nevű tenyésztővállalat forgalmazott. A ’60-as években a Vantress-cornishok uralták apai vonalként a világ brojleriparát mind az USA-ban, mint Európában. Ma már az apai vonalak ún. szintetikus vonalak, amelyekben a cornish mellett jelentős a különösen nagy növekedési erélyű, döntően plymouth eredetű populációk genetikai hatása is. Ma a legismertebbek: a Cobb, az Arbor Acres, a Ross, a Shaver, a Hybro, a Lohmann vonalak.

Újabban a cornish fajtán belül homozigóta arany vonalakat is kitenyésztettek, amelyek apai partnerként szóba jöhetnek tollszín szerint szexálható brojlerkombinációk előállításában.