Ugrás a tartalomhoz

Élőhely-kezelés

Dr. Kozák Lajos (2008)

Debreceni Egyetem a TÁMOP 4.1.2 pályázat keretein belül

2.2. A vizes termőhelyek áttekintése, kezelési prioritásai

2.2. A vizes termőhelyek áttekintése, kezelési prioritásai

Az élőhelyek alapszerkezetét meghatározó növényvilág oldaláról megközelítve, a termőhelyi adottságok szerint nyílt vizes, fátlan és fás, víztöbbletet jelentő edafikus hatásra kialakuló termőhelyeket különböztetünk meg. Ezen termőhelyeknél meghatározó jelentőségű a többletvíz-hatás, aminek elsősorban a mértéke szabja meg a tényleges növényzeti típus kialakulását. Természetesen egyéb tényezők, mint pl. a víz kémiai tulajdonsága, oxigéntelítettsége, hőmérséklete, pangó, vagy áramló volta, időszakos vagy állandó jellege, stb. szintén fontos meghatározó tényező.

A nyílt vizes termőhelyeken, és azok szegélyében találjuk a hinarasokat és a mocsári növényzetet. A lebegő és gyökerező hínárközösségekkel jellemezhető teljesen nyíltvízi termőhelyeket a vízfolyások és állóvizek nyíltvízi (pelagiális) és parti (litorális) régiója között találjuk meg. A nyílt vízfelületek megtartása számos víztér-típus esetén fontos, hiszen a vízi élővilág jelentős része, valamint a vízhez kötődő szárazföldi élővilág számos képviselője számára jelentenek életteret, táplálékszerző, és/vagy pihenőhelyet. Nyíltvízi régió kisebb mélységű területeken is kialakul, bár itt a növényzet térhódítása miatt inkább a nyíltvízi foltokkal tarkított parti jellegű mocsári növényzet, a nádasok, gyékényesek, sásosok, szittyósok hódítanak teret. Ahol a vízmélység már olyan nagy, hogy az átvilágítottság már csak a lebegő életmódú fotoszintetizáló élővilág kialakulását teszi lehetővé, ott már leginkább csak algaközösségekkel (fitoplankton) találkozunk. Az állóvizek esetén az élőhelyi változatosságot mindenképpen növeli, ha a gazdag vízi és egyben gazdag szárazföldi élővilágnak is otthont adó sekély parti zónával is rendelkező, így nádas, gyékényes növényzettel bíró szigetek alakulnak ki. Ugyanakkor az összefüggő szegélyzóna helyenkénti részleges megbontása, fésűsre vágása növeli szegélyzóna kiterjedését, ami a szárazföld felől érkező stresszhatások fogadása és kezelése, valamint az élőhelyi változatosság növelése szempontjából előnyös kezelési módszer. A nyíltvízi életterek fenntartását szolgálja a magasabb vízszint tartása, ami megfelelő partmeder és szigetoldal rézsű esetén nem akadálya a parti zóna megmaradásának.

A víz által jelentős mértékben meghatározott, edafikus hatásra létrejött fátlan termőhelyek közé sorolhatjuk a forráslápokat, a nedves réteket, valamint a szikeseket.

Tiszta vizű források, kifolyó környezetében jönnek létre a forráslápok. Mészmentes alapkőzetű hegy- és dombvidéki területeken (Nyugat-Magyarországi peremvidék, Északi-középhegység) találkozhatunk a kakukktormás forráslápokkal, míg meszes alapkőzetű hegyvidékeinken (Északi- és Dunántúli-középhegység, Mecsek) alakulnak ki a meszes talajú forráslápok. Természetvédelmi jelentőségüket növeli, hogy kis kiterjedésben találhatók meg, valamint a forrásvíz kitűnő indikátorai, ami pl. a fontos ivóvízbázist jelentő karsztvizek esetén különösen fontos: állapotuk jól jelzi a vízbázis minőségi és mennyiségi változásait, a karsztvíz szintjének süllyedését, a kiszáradást, illetve az eutrofizációt. Alapvetően oligotróf jellegű vizes élőhelyek, így a tápelem dúsulás, a forráskifolyók és környékének kiépítése, a közvetlen szennyeződés, a vízutánpótlás megszűnése veszélyezteti leginkább. A forráslápok országosan nem, de egyes állományai lokálisan veszélyeztetettek.

Rossz lefolyású síkvidéki vagy hegyközi medencékben, hegylábi felszíneken, valamikori folyóvölgyekben, nyírvíz-laposokban, buckaközi mélyedésekben jellemző a mocsár és láprétek kialakulása.

Felszín közeli talajvíz mellett, mészben gazdag láp- vagy lápos réti talajokon alakulnak ki a mészkedvelő üde láprétek, úgy mint pl. a sásláprétek, csátés láprétek, szittyós láprétek, nyúlfarkfüves láprétek. Hegyvidéki területeken, szivárgó vizek, esetleg forráskifolyók tágabb környezet nyújt lehetőséget a hegyi láprétek megjelenésének.

A kiszáradó láprétek közül az átmeneti lápokból, vagy magassásosokból fejlődtek ki a nyugat-dunántúli, zempléni mésztelen láprétek. A mészben gazdag talajokon kialakult üde láprétekből és magassásokból jönnek létre a meszes talajú láprétek, míg az alföldi homokterületek humuszban szegény talajú, kiszáradó buckaközi mélyedései a homoki lápréteknek adnak otthont.

Öntés, réti, vagy öntés réti talajokon, jelentősen ingadozó talajvízszint jellemzők mellett, az ártéri ligeterdők, vagy magassásosok lecsapolása, kiszáradása révén jönnek létre a mocsárrétek. Fontosabb társulásai pl. a fehértippanos alföldi mocsárrét, a pántlikafüves rét, az ártéri mocsárrét, a réti csenkeszes nedves kaszálórét, stb.

A mocsár és láprétek edafikus hatásra alakulnak ki, fő veszélyeztető tényezőjük a természetes (klimatikus változások), vagy antropogén (vízrendezés, melioráció, bányászat) hatásra átalakuló vízellátási viszonyok, a közvetlen gyepfeltörés, intenzív gyepkezelés (trágyázás, felülvetés), lápréteknél a legeltetés. Az aszályos időszakok talajvízszint csökkenése is érzékenyen érinti e társulásokat, de a természetes veszélyeztető hatások közül a szárazodás következtében átalakuló talajtani adottságok, a becserjésedés, beerdősülés a jelentősebb probléma. Hosszú távú fennmaradásuk záloga a negatív antropogén eredetű hatások csökkentése, a termőhelyek vízutánpótlásának a biztosítása. Természetvédelmi célú kezelésük során a becserjésedés, gyomosodás megelőzése miatt szükséges lehet a kíméletes (nem túl alacsony) kaszálás, amely időpontjának megválasztását a virágzó növények termésérlelése, vagy például a haris fészkelési ideje korlátok közé szorítja. Így mocsárréteknél a fészkelő madarak engedte határokat figyelembe véve évente 1-2 alkalommal, mindenképpen az agresszíven terjedő növényfajok termésérlelése előtt kell kaszálni. Láprétek esetén évente egyszer, nyár végén válhat szükségessé a kaszálás. Ez utóbbi élőhely takarmányhozadéka mind mennyiségi, mind minőségi szempontból gyenge. Mocsárrétek esetén alkalmazható a szakaszos, vagy a kaszálással kombinált legeltetés pl. a sok esetben tájképi értékként is jelentkező fás legelő állapot fenntartása érdekében.

A szintén edafikus hatásra kialakuló szikesek részletes ismertetésére a gyepek kezelése fejezetben térünk ki. A víz szempontjából vizsgálva azonban meg kell említeni a nedvesebb szoloncsák szikeseket, mint pl. a sziki szittyós rét, a sziki sásrét, a csátés sásos sziki rét, az ecsetpázsitos sziki rét, vagy a szikfokok. A szolonyec nedvesebb szikesek közé tartozik pl. az ecsetpázsitos, a harmatkásás, vagy a hernyópázsitos sziki rét, és a mézpázsitos szikfok. A nagyszámú szikes társulásokat egyedileg tekintve növénytanilag viszonylagos fajszegénység, mind növény- mind állattanilag a specialista fajok magas száma jellemzi. A sziki vizes élőhelyeknek különösen gazdag a madárvilága. Ezeket a termőhelyeket elsősorban antropogén eredetű tényezők veszélyeztetik, mint pl. a vízrendezés, a nem megfelelő (alul-, vagy túl-) legeltetés, az elszántás, a közlekedés talajtömörítő, vagy eróziót erősítő hatása, a környező mezőgazdasági táblákról vegyszerek odamosódása. A leggyakoribb kezelési mód a legeltetetés, melynek során a megfelelő állatlétszám és a megfelelő faj megválasztása a legfontosabb. Szikeseken napjainkba leginkább juhot legeltetnek, egyes helyeken jó választás a szarvasmarha is. A libalegeltetés csak kisfalkásan, korlátozott mértékben támogatható, ugyanis könnyen gyors gyomosodáshoz vezethet. A jószágállásoknál különösen erős lehet a gyomosodás, illetve az állatszállítást, esetleg kiegészítő takarmányozást végző gépek talajfelszínt felszabdaló hatása. A kaszálást a fő költőterületeken költési időszakban mindenképpen kerülni kell, de sok esetben az ilyen területeken a legeltetést is korlátozni szükséges. A téli legeltetés a talajfelszín érzékenysége miatt csak erősen korlátozottan engedélyezhető. A gépi kaszálás ugyanezen okból csak teljesen száraz talaj esetén végezhető. A felázott szikesek különösen érzékenyek mindenféle közlekedési formára, évtizedekre megmarad egy-egy ekkor keletkező kerékvágat, csapás. Természetesen keletkező nyár végi tüzek hatása felpezsdítő lehet, ugyanakkor a természetvédelmi kezelési célú égetés hatása még nem pontosan feltárt, bár a gyomosodás visszaszorításában szereppel bírhat.

A víz által befolyásolt fás termőhelyeken füzesekkel, keményfa ligeterdőkkel és láperdőkkel találkozhatunk. A leginkább víz által meghatározottak a füzesek és a láperdők. A magasabb térszínek keményfás ligeterdeit veszélyezteti a talajvízszint csökkenése, valamint a szárazságtűrőbb és idegenhonos fajok térhódítása.

Füzesekkel az alföldi folyók árterein, hullámterein találkozhatunk. Fontos természetvédelmi probléma, hogy a folyók által szállított adventív növényfajok egyedei ezekben a puhafás ligeterdőkben jelennek meg a leghamarabb. Állományuk országos szinten nem veszélyeztetett, de lokálisan az árterek csökkenése, az adventív fajok térhódítása, a nemes nyarasok telepítése, az árvíz gyorsabb levezetést célzó vízügyi beavatkozásként történő letermelésük, vagy ármentesített területeken az elöntések elmaradása komoly veszélyforrás. Természetvédelmi célú kezelésük során az adventív növényfajok irtása, valamint a folyómenti természetes vízjárási viszonyok biztosítása a legfontosabb. Erdőgazdálkodási haszonvételük jó lehetőségeket nyújt, mivel a többletvíz-hatás miatt felújulásuk gyorsan végbemegy.

A láperdők közül az égerlápokkal (tőzeges égerláp, égeres láperdő, éger-kőris láperdő) a sík- és dombvidékek mélyen fekvő területein, talajvízforrásoknál, feltöltődött tavak helyén találkozhatunk. Kis területi kiterjedésűek, természetvédelmi szempontból ritka, veszélyeztetett fajok élőhelyei. A fő veszélyforrást a szárazodás, illetve az éger-kőris láperdőknél a gazdasági hasznosítás jelenti. Oligotróf élőhelyek, így a vízszint csökkenése mellett érzékenyen reagálnak az eutrofizációs hatásokra is.

Lefolyástalan területeken, morotvák és tőzegmohalápok szegélyzónájában jelennek meg a fűz- és nyírlápok (rekettye fűzláp, tőzegmohás fűzláp, babérfüzes nyírláp). Ezek a kis kiterjedésű, reliktum jellegű érzékeny társulások értékes fajoknak adnak otthont. Természetvédelmi kezelésük során a kiszáradás és az eutrofizáció elleni védelem a legfontosabb.