Ugrás a tartalomhoz

Természeti erőforrás és környezetgazdálkodás 7., KÖRNYEZETGAZDÁLKODÁS ESZKÖZ- ÉS INTÉZMÉNYRENDSZERE

Dr. Tenk Antal (2010)

Nyugat-magyarországi Egyetem

7.4 Környezetértékelési eljárások

7.4 Környezetértékelési eljárások

A környezet állapotát meghatározó tényezők között fontos szerepet játszik a termékeket és szolgáltatásokat előállító vállalati szféra. Tevékenységük során az agrárium vállalatai számos ponton befolyásolják a környezet állapotát. Ezen tényezőket két csoportra bonthatjuk: az erőforrások felhasználásának a területére (inputok), valamint a környezetet károsító kibocsátásokra (outputok).

Környezetközpontú irányítási rendszerek (KIR) tekintetében az eredmények mérhetők a szervezet környezeti politikájával – környezeti céljaival – környezeti előirányzataival a környezeti teljesítmény egyéb követelményeivel való összehasonlítás útján. A termékekhez, illetve szolgáltatásokhoz kapcsolódó összes környezeti hatás figyelembe vételére törekszik az életciklus-elemzés módszere (Life CycleAnalysis = LCA), mely kísérletet tesz a termékek és szolgáltatások környezeti hatásainak a számszerűsítésére a teljes életciklus során. A hazai és nemzetközi gyakorlatban egyaránt egyre jobban terjed az ún. környezeti indikátorok vagy mutatószámok alkalmazása, melyek a szervezetek környezeti teljesítményét hivatottak bemutatni. Ezt a folyamatot segítik elő bizonyos nemzetközi szabványok, kezdeményezések (pl. a környezeti irányítási rendszerekre, illetve általában a vállalati környezeti menedzsmentre vonatkozó ISO 14 000-es szabványsorozat vagy a környezeti jelentések tartalmára, felépítésére vonatkozó ajánlásokat megfogalmazó Global ReportingInitiative (GRI – a folyamatos fejlesztés teljesülését a környezeti teljesítmény javulásával lehet igazolni).

A szabványosítás a környezetközpontú irányítási rendszerek egyik fontos eszköze. A Brit Szabványintézet 1990-ben kezdte el a környezeti menedzsment rendszerre vonatkozó szabvány kifejlesztését, amit BS 7750 számmal először 1992-ben tettek közzé. A jelenleg is érvényes változatot 1994-ben adták ki. Ez a brit szabvány vált alapjává a környezeti menedzsment rendszerek kifejlesztésének. Az Európai Unió 1836/93 számú rendelete, az EMAS (Environmental Management and Audit Scheme = Környezeti Menedzsment és Audit Terv) a BS 7750 szabvány alapján készült el. Az EMAS-t 1993. június 13-án hirdették ki és 1995 áprilisában lépett hatályba, 2001 áprilisában módosították. Csak az ipari tevékenységet folytató vállalkozásokra vonatkozott, és azoknál is csak a vállalkozás egy telephelyen működő részére.

Az 1946-ban az egységesített világszabványok megalkotására hozták létre a Nemzetközi Szabványosítási Szervezetet (ISO = International Organization forStandardization). 1993-ban kezdte el az ISO 14 000 szabványsorozat kidolgozását, melyből a 14 001-es szabványt 1996-ban el is fogadtak, majd 2005-ben módosították. Az ISO 14 001-es szabvány tanúsítása azt jelenti, hogy a vállalat (önkéntes módon) megfelelő környezeti menedzsment rendszert működtet, környezeti teljesítményét ellenőrzi, értékeli és vállalja a folyamatos fejlesztést.

A szabványosítás előfeltétele a felső vezetőség elkötelezettsége és az, hogy az adott vállalat rendelkezzen megfelelő erőforrásokkal. A szabványosítás folyamata a KIR alapelvei alapján történik, amelyek a következők:

  1. Elkötelezettség és politika: a szervezet határozza meg környezeti politikáját és biztosítsa elkötelezettségét a KIR-je iránt.

  2. Tervezés: a szervezet készítsen tervet környezeti politikájának végrehajtásához.

  3. Bevezetés és működés: a rendszer hatékony bevezetésének érdekében a szervezet fejlessze ki azokat a képességeket és támogató mechanizmusokat, amelyek a környezeti politika teljesítéséhez, a célok és az előirányzatok eléréséhez szükségesek.

  4. Mérés és értékelés: a szervezet mérje, kísérje figyelemmel és értékelje ki a környezeti teljesítményt.

  5. Átvizsgálás és javítás: a szervezet vizsgálja át és folyamatosan javítsa környezetközpontú irányítási rendszerét abból a célból, hogy általános környezeti eredményei javuljanak.

A KIR az ISO 14 001 szabvány megfogalmazásában: „A teljes (vállalat) irányítási rendszerének az a része, amely magában foglalja a környezeti politika kialakításához, bevezetéséhez, véghezviteléhez, átvizsgálásához és fenntartásához szükséges szervezeti felépítést, tervezési tevékenységéhez pedig felelősséget, gyakorlatot, eljárásokat, folyamatokat és erőforrásokat.” A szabvány főbb elemei: környezeti politika, tervezés, megvalósítás és működtetés, ellenőrzés és javító lépések, vezetői áttekintés. A KIR-t működtető vállalatok elkötelezték magukat a környezeti menedzsment rendszer és környezeti teljesítményük folyamatos fejlesztése mellett, mely az ún. PDCA cikluson (Plan: tervezd – Do: csináld – Check: ellenőrizd – Act: cselekedj) alapul, melyben az egyes elemek körkörösen, felfelé ívelő spirálban, folyamatosan emelkedő trendben követik egymást. A (környezettudatos) folyamatos fejlesztés a környezeti teljesítmények javítását indukálja. A fejlesztéseket részben indikátorokra alapozott mutatószámokra, részben pedig egyéb tényezőkre (pl. vezetői döntés, K+F tevékenység, jogszabályok) alapozzák.

Az adatokból képzett mutatókat indikátoroknak nevezzük, mert indikálnak (jeleznek) egy adott állapotot, tulajdonságot és lehetővé teszik az adat értelmezését és összehasonlítását. Az indikátorokat csoportosíthatjuk képzési módjuk, valamint a kapott információ jellege szerint is. Az első csoportba tartoznak az alábbiak:

  • A közvetlen indikátorok a rendelkezésre álló adatokból képzett egyszerű mutatók, pl. az ariditási index, a népesség vándorlási különbözete, a területhasználat százalékaránya.

  • A közvetett indikátorok valamely jellemző adottság révén adnak információt egy terület vagy környezeti elem állapotáról, pl. a bioindikátorok, az egyes növényfajok (ecetfa, kanadai aranyvessző) terjedése, valamely vízfolyásban bizonyos halfajok jelenléte vagy eltűnése.

  • Az aggregált indikátorok az értékelés szempontjából releváns részindikátorokból képezhetők, pl.: az élőhely természetességei foka, amely több tényező függvénye, továbbá az ökológiai lábnyom, amely egy adott népességcsoport által a létezéshez felhasznált, különböző funkciójú térségek – mezőgazdasági, erdő, energiatermelési, lakóterület – összessége.

Az indikátor által kapott információ jellege alapján a következő főbb csoportokat határozhatjuk meg:

  • A környezetállapot és állapotváltozást jelző indikátorok pl.: veszélyben lévő növény és állatfajok populációjának a változása, bizonyos csökkenést jelző fajok elterjedése, egyes szennyezésre érzékeny fajok eltűnése, az erdők egészségi állapotának mutatói, a felszínborítási arányok és azok átalakulása, a természetközeli élőhelyek arányának változása stb.

  • A környezetterhelő hatás tényeit, a stresszorokat bemutató indikátorok, pl. a kibocsátásokat és azok változását mutató információk a keletkezett hulladékok mennyiségében és összetételében stb.

  • A terhelést, kiváltó okokat mutató indikátorok, az emberi tevékenység jellemzői pl. a gazdaság ágazatairól és a termelékenység volumenéről tájékoztató mutatók, a felhasznált energiamennyiség és –féleség, az idegenforgalom, a mozgósítás mutatói.

  • A válaszindikátorok azt mutatják meg, hogy némely környezetállapotra vagy változást okozó hatásokra hogyan reagálnak az emberek, például milyen intézkedések születnek a kibocsátás és a környezetterhelések minimalizálására vagy egy-egy környezetkárosodás milyen folyamatokat indít el.

  • A teljesítményindikátorok jelzik, hogy egyes intézkedések mennyire eredményesek, tehát a válaszok hatásfokát hivatottak feltárni, például egy élőhely helyreállításának a sikerességét mérhetjük a visszatelepülő itt honos állat- és növényfajok számával, illetve a korábban ott élőkhöz viszonyított százalékos arányával.

  • A fenntarthatósági indikátorok arra a kérdésre hivatottak feleletet adni, hogy mennyiben összeférhető a társadalmi-gazdasági fejlődés fenntarthatósága a természetierőforrás-használattal.

Életciklus-elemzés (Life CycleAssessment – LCA)

A környezeti menedzsment egyik egyre több területen alkalmazott eszköze az életciklus-elemzés (LCA), illetve a hasonló eljárást jelentő ökológiai mérleg (német elnevezése: Die Ökobilanz), amelyek során megpróbáljuk számszerűsíteni, de legalábbis megbecsülni, hogy egy termék előállítása során, annak elosztásán, felhasználásán át a hulladékként való lerakásáig milyen környezeti terhekkel jár, beleértve az energiakiadásokat is.

Az MSZ EN ISO 14 040:1998 szabvány megfogalmazásában az életciklus: „Egy termék hatásrendszerének egymás után következő, egymáshoz kapcsolódó szakaszai, a nyersanyag beszerzésétől vagy a természeti erőforrás keletkezésétől az újrahasznosításig vagy az ártalmatlanításig”. Folyamat, illetve szolgáltatás esetén az anyag- és energiafelhasználásnak, illetve magának a folyamatnak a környezeti hatásait vizsgálják. Az életciklus-elemzés célja, hogy számszerűsített információt nyújtson a környezetkímélő termék tervezéséhez, fejlesztéséhez, címkézéséhez, összehasonlító elemzésekhez vagy vásárlási döntéshez. Az életút egyes lépcsőfokai a következők: nyersanyag-előállítás; feldolgozás, gyártás; felhasználás; újrahasznosítás, karbantartás; visszaforgatás, hulladékkezelés. Az életciklus-elemzés során meghatározzuk a vizsgálati célt és annak határait. Következőkben leltárt készítünk az emissziókról, majd ezeket CO2-ra konvertáljuk. Végül becsüljük ezek hatását a vizsgálati célnak megfelelően. A becslés eredményét felhasználhatjuk a környezeti teljesítmény csökkentésére az alkalmazott tartástechnológia módosításával.[2]



[2] [4] Tamás, J. (szerk.: Agrárium és környezetgazdálkodás, Mezőgazda Kiadó, Budapest, 2008.