Ugrás a tartalomhoz

Természeti erőforrás és környezetgazdálkodás 6., 6 KÖRNYEZETSZABÁLYOZÁS GAZDASÁGI ÉS JOGI ESZKÖZEI

Dr. Tenk Antal (2010)

Nyugat-magyarországi Egyetem

6.4 Az ökológiai lábnyom

6.4 Az ökológiai lábnyom

A környezetgazdálkodás, illetve a vele szoros kapcsolatban levő fenntartható fejlődés szempontjából egyik alapvető kérdése a társadalom tagjainak környezetre gyakorolt hatásának egzakt módon történő meghatározása (mérése). A mérés egyik legátfogóbb módszere az ún. ökológiai lábnyom számítása, aminek alapkoncepcióját B. Rees és M. Wackemagel alkotta meg a múlt század végén. Az ökológiai lábnyom nem jóléti, hanem fenntartósági mutató.

Az ökológiai lábnyom olyan számítási módszer, amellyel kiszámolhatjuk és megérthetjük, hogy a természet forrásainak (a természetnek) mekkora részét használjuk, és azt, hogy mennyi természeti forrás áll a rendelkezésünkre. Ha ismerjük az ökológiai lábnyomunk méretét, akkor egy kis odafigyeléssel csökkenteni is tudjuk azt.

Az ökológiai lábnyom az emberi fogyasztás sokféle kategóriájából tevődik össze. Ezeket különböző számításokkal átválthatjuk a források előállításához szükséges földterület nagyságára, amit már össze lehet hasonlítani mások hasonló lábnyomával.

A legfrissebb kutatások azt mutatják, hogy kevesebb, mint 2 hektár termőföld és tenger jutna minden emberre a Földön, ha azt egyenlően osztanánk el. Egy kanadai átlagember ennél négyszer több földterületet használ, míg egy átlag indiai ökológiai lábnyoma nem éri el az 1 hektárt.

Minden egyes ember és társadalom elfoglal bizonyos teret bolygónk felszínéből azáltal, hogy itt termeli meg az élete fenntartásához szükséges javakat (élelmiszerek, energia, szórakozás stb.) és itt dolgoztatja fel a természettel azokat a hulladékokat, amelyeket kibocsát. Ökológiai lábnyomunkat a mi környezetkímélő vagy pusztító életmódunk határozza meg.

Az ökológiai lábnyom akkor válik igazán érdekessé, ha összehasonlítjuk a rendelkezésre álló földterülettel (biológiai kapacitás). Az ökológiai lábnyom és az eltartó képesség különbsége az ökológiai hiány, ami azt jelenti, hogy pazarló életmódunk következményeit máris a jövő nemzetékére hárítjuk. (Pl.: a Föld több pontján és Magyarország több településén sem találunk egészséges ivóvizet).

Az ökológiai lábnyom segítségével számokban is jól ki lehet fejezni azt, hogy életmódunk milyen hatással van a természetre. E szerint az ökológiai lábnyom hat elemből áll össze: (1) az a terület, ahol a táplálkozáshoz szükséges gabona megtermelhető; (2) az a legelőnagyság, amely a hústermeléshez nélkülözhetetlen; (3) a fa és papírfogyasztásunkat fedező erdőterület; (4) a hal, rák és más vízi állatok fogyasztásával arányos tenger; (5) a lakáshoz szükséges földterület és (6) az erdőterület, amely az energiafogyasztás során keletkező szén-dioxidot megköti. Ezekkel az adatokkal azonban meglehetősen nehéz dolgozni. Ezért leggyakrabban a táplálék, a lakásviszonyok, a közlekedés, a fogyasztási cikkek és szolgáltatások igénybevételét veszik figyelembe az ökológiai lábnyom kiszámításánál.

Az ökológiai lábnyom azt fejezi ki, mekkora a bioszférának az éves megújuló képessége hektárban, föld vagy tengerfelszínben kifejezve, vagyis mekkora a természetnek az a területe, ami ahhoz szükséges, hogy újratermelje az adott népesség erőforrás igényét az adott évben, az elterjedt technológiák és erőforrás-menedzsment figyelembevételével. A területnek, az élet támogató természeti tőke mérőszámaként való használata azon alapul, hogy az ökoszisztémák által nyújtott szolgáltatások meghatározó alapja bolygónk felszínének az a része, amelyen a fotoszintézis zajlik.

A teljes nemzeti ökológiai lábnyom méri azt a biológiailag termékeny területet, amely teljes körűen biztosítja mindazon erőforrásokat, amelyeket a lakosság elfogyaszt, és abszorbeálja-asszimilálja mindazokat a hulladékokat, amelyeket a lakossá létrehoz, a rendelkezésre álló technológiák és irányítási rendszerek alkalmazásával. Az ökológiai lábnyom számításához két alapvető módszertan ismeretes. Az egyik a népesség erőforrás fogyasztásának és hulladék termelésének az elemeiből (komponenseiből) kiindulva építi fel a lábnyomot. Ehhez először meg kell határozni a fogyasztás elemeit, miből és mennyit fogyaszt a népesség, és életciklus elemzéssel fel kell tárni, hogy a bölcsőtől a sírig szemléletben a fogyasztásnak mik a környezeti következményei, figyelembe véve mind az erőforrás használatot, mind a környezet szennyezés-asszimiláló képességére gyakorolt hatásokat. A módszer megbízhatósága azon múlik, hogy milyen részletességgel sikerül feltárni a fogyasztás összetevőit. A környezetterhelés hatásainak számbavételekor az életciklus elemzés kereteinek a meghatározása eredményezhet pontatlanságokat. A másik módszertan aggregált adatokból építkezve számítja az ökológiai lábnyomot. A nemzeti statisztikák aggregált adataiból építkező összevont módszertannak az előfeltétele, hogy ismeretesek a fogyasztás összetevőinek, az elemeknek a környezeti hatásai, így az aggregált adatokból számított lábnyomot kalibrálni lehet.

Az ökológiai lábnyom számítása két fázisra osztható. A számítás első része az ökológiai kínálat (vagy bioproduktív terület) meghatározása. Ezután következik a természet iránti kereslet kiszámítása (ez az ökológiai lábnyom). A világon ma 11,2 milliárd hektár termékeny területet tartanak számon, ez az, amelyik a megújuló erőforrások szempontjából számításba vehető.

A fenti területet tekinthetjük a Föld eltartóképessége szempontjából meghatározónak. Nagy valószínűséggel ezen a területen képződik a földi biomassza legalább 80-90%-a. Az ökológiai lábnyomszámításhoz szükségünk van a rendelkezésre álló 11,2 milliárd hektárnyi terület átlagos produktivitására (globális hektár). A termelékenység vagy termőképesség ez esetben nem az aktuális biomassza termelésre utal, hanem arra, mekkora a területben rejlő maximális hozam lehetőség az adott agrárinput mellett. Egy jó adottságú, termékeny terület tehát helyettesíthet több hektár kevésbé termőképes területet. A különböző adottságú területek számbavételéhez két különböző típusú átszámítási kulcsot használunk. Az egyik az egyenérték faktor, amely minden országra azonos az adott évben, a másik a hozam faktor, amely minden országra és az adott évre specifikus. Ez utóbbi minden termékeny területet segít globális hektárrá átszámítani.

Míg az egyenérték faktor a különböző hasznosítási módok közötti átváltást teszi lehetővé, addig a hozam faktor az egyes országok és a világátlag közötti eltérések figyelembevételét segíti. A hozam faktor tehát minden országra évenként más és más. A hozam faktor figyelembe veszi nemcsak a természetes termékenységbeli különbségeket, hanem az uralkodó technológiai és szervezési megoldásokat is.

Az ökológiai lábnyomot a különféle célra használt területek – termőföld, legelő stb. – hektárban mért nagyságának és az egyenérték faktornak a szorzata alapján kapjuk meg:

ökológiai lábnyom (globális hektár) = terület (ha) ∙ egyenérték faktor (gha/ha)

Miután az ökológiai lábnyom az adott ország fogyasztását hivatott bemutatni, számításakor a nemzetközi kereskedelmet (export-import) is figyelembe kell venni. Az import értelemszerűen növeli a lábnyomot, az export pedig csökkenti. Érdekes problémát jelent a turizmus hatásainak számbavétele. A turista fogyasztását ugyanis abban az országban tartják nyilván, ahol az felmerült, sőt a repülőgép üzemanyagfelvételét is ott, ahol tankolt, és nem a légitársaság székhelyén. Ez nyilván befolyásolja egyes sokat „turistáskodó” országok ökológiai lábnyomát. A mediterrán országok lábnyoma például emiatt nagyobb, mint az ott lakók okoznának.

Az ökológiai lábnyom jellemzi az adott országban a környezet szolgáltatásai iránti keresletet, míg a biokapacitás az egyenlőség másik oldalát, a környezeti szolgáltatások kínálatát jeleníti meg. Egy ország teljes biokapacitását az országban rendelkezésre álló termékeny területek globális hektárban mért nagyságával fejezzük ki. A különböző használatú termékeny területek mindegyikét az egyenérték faktor és az országra jellemző hozam faktor segítségével globális hektárokká transzformáljuk és így megkapjuk az adott országnak az adott évre vonatkozó biokapacitását.

biokapacitás (gha) = terület (ha) ∙ egyenérték faktor (gha/ha) ∙ hozam faktor

A biokapacitás kifejezi az adott ország teljes termékeny területén elméletileg elérhető maximális erőforrás kínálatot, amit az elterjedt technológiákkal és irányítási rendszerekkel fenntartható módon létre lehet hozni. A biokapacitás tehát egy elvi érték és nem feltétlenül biztos, hogy az adott időpontban ezt az értéket el is érik. Például egy adott országban lehetnek nehezen megközelíthető vagy védett területek, amelyek nem vonhatók be az erőforrás kínálat létrehozásába. Ezért egyes számítások csak a hozzáférhető területek biokapacitását veszik számításba.

Az ökológiai lábnyom és a biokapacitás összevetése alapján eldönthetjük, hogy valamely ország természeti tőkéje elegendő-e az adott ország fogyasztási, illetve termelési tevékenységének a fenntartáshoz. Amennyiben a fogyasztásra kiszámított ökológiai lábnyom (gha) meghaladja a biokapacitást (gha), akkor ökológiai deficitről beszélünk.

ökológiai deficit (gha) = ökológiai lábnyomfogyasztás (gha) – biokapacitás (gha)

Az ökológiai deficitet egyes országok importból fedezik, vagyis más országok természeti tőkéjét is igénybe veszik szükségleteik kielégítéséhez. Amennyiben az ökológiai deficitet nem lehet importból fedezni, és általában ez a helyzet a szegény és kedvezőtlen természeti adottságú országok esetében, akkor ez a természeti erőforrások túlhasználatát és kimerülését eredményezi. A természeti erőforrások túlhasználatának tipikus példája az üvegházhatású gázok kibocsátása. Ez esetben a világ országai együttesen több szén-dioxidot bocsátanak ki, mint amit a bioszféra képes megkötni és ennek a következménye a klímaváltozás.

Egy-egy országra vonatkozóan kiszámíthatjuk a túlfutás mértékét, ha a termelés okozta ökológiai lábnyomot és a biokapacitást összehasonlítjuk.

ökológiai túlfutás (gha) = ökológiai lábnyomtermelés (gha) – biokapacitás (gha)

Elvileg elképzelhető és a gyakorlatban sem ritka, hogy egy ország az ökológiai túlfutás állapotában is exportálja biokapacitása egy részét, és ezzel feléli természeti tőkéjét, az export tevékenység biztosítása érdekében. Igen gyakori állapot ez az adósságcsapdába került országok esetében.

Az ökológiai lábnyomszámítás nemcsak azt teszi világossá, hogy az emberiség egészének fogyasztása túllépte a földi bioszféra eltartóképességét, hanem világossá teszi azokat az aránytalanságokat is, amelyek az úgynevezett fejlett és fejlődő régiók között az erőforrások használatát illetően fennállnak.[2]

A kaliforniai (USA) székhelyű Global Footprint Network (GFN) nevű szervezet kutatásokra alapozott számításai szerint 2010-ben a Föld lakosságának együttes igénye az ún. ökológiai szolgáltatások iránt tovább nőtt, aminek következtében kevesebb, mint kilenc hónap alatt sikerült felélni a Földön egy év alatt keletkezett ökológiai erőforrásokat. E számítások szerint 2010-ben augusztus 21-ére esett az „ökológiai év” vége (2009-ben szeptember 25-ére esett), vagyis egy év alatt egy teljes hónappal rövidült az az idő, ami alatt a rendelkezésre álló természeti tőkét az emberiség felélte.

A szóban forgó szervezett azt is kimutatta, hogy kb. két évtizeddel ezelőtt (a múlt század ’80-as évtizedének végén) lépte át azt a kritikus határvonalat, amitől kezdve az emberi igények (fogyasztás) mértéke túllépte a „természeti szolgáltatások” mértékét. Ez az – egyre növekvő – szakadék az ökológiai erőforrások iránti kereslet (igény) és kínálat között az ún. „ökológiai túlfutás”. Ennek mértéke egyre növekedett az utóbbi húsz esztendőben, aminek számos következménye közül a globális klímaváltozás, a biodiverzitás csökkenése, az erdőirtás, a víz és élelmiszerhiány azok, amelyek egyre súlyosbodó gondjai az emberiségnek.

Jelenleg egy év és hat hónapra van szüksége a földi ökoszisztémának, hogy előállítsa (megújítsa) azon erőforrásokat, amelyeket az emberiség egy év alatt elfogyaszt. ENSz-előrejelzések szerint a 2030-as évekre már két Föld bolygó ökológiai kapacitására lenne szükség, hogy egyensúlyt tarthasson az emberiség akkorra várható igényeivel. Amennyiben a jelenlegi folyamatok változatlanok maradnak, úgy valószínűsíthető következmény, hogy bolygónk lakói nagy részének életminősége veszélybe kerül.

Ez a – nem túlságosan derűs – jövőkép a társadalom (a Föld valamennyi lakója) részéről új fajta, ún. „környezetbarát” magatartásformát kíván, termelési és fogyasztási téren egyaránt. Termelési oldalról a környezetkímélő technológiák és megoldások, a lakóhelyek szempontjából az okos várostervezés, az energiahatékony házak, össztársadalmi szempontból az ökológiai szempontú adóreform, racionális népességpolitika, kerékpárhasználat, fogyasztói oldalról pedig a környezetkímélő(ökológiai) termelésből származó termékek előtérbe kerülése, vagy a termékek és szolgáltatások teljes életciklusát figyelembevevő árszabások jelenthetnének kedvező változást.



[2] /4/ Kerekes, S.: Környezetgazdaságtan alapjai, Aula Kiadó, Budapest, 2007.