Ugrás a tartalomhoz

Természeti erőforrás és környezetgazdálkodás 1., A természeti erőforrások szerepe a társadalom és a gazdaság fejlődésében.

Dr. Dömsödi János (2010)

Nyugat-magyarországi Egyetem

1.3 A természeti erőforrások főbb csoportjai

1.3 A természeti erőforrások főbb csoportjai

A természeti erőforrásokat általában két fő csoportba szokás sorolni:

  • a kimeríthető,

  • és ki nem meríthető erőforrásokba soroljuk (1. táblázat).

1. táblázat - Természeti erőforrások csoportosítása (Magda 2001, Bernát 1998)

Kimeríthető

Ki nem meríthető

nem megújuló

megújuló

korlátlan mennyiségű

korlátozott mennyiségű

szénhidrogének

(kőolaj, földgáz), ásványok

erdő

napenergia

termőföld


A nem megújuló és megújuló erőforrások tovább tagolódnak:

Nem megújuló

Megújuló

felhasználva elfogyasztott

elméletileg újrahasznosítható

kritikus zónában

nem kritikus zónában

szén, kőolaj, földgáz, hasadó anyagok

elemi ásványok (pl. kálisó), visszanyerhető (pl. ércek)

növényzet, erdő, állatállomány, talaj, halállomány, víztartalék

napenergia, föld belső melege, levegő, szél, víz, hullámzás, árapály

1.3.1 Kimeríthető erőforrások

A kimeríthető vagy végesnek tekinthető erőforrások a földkéreg mélyében (2. ábra), különböző hőmérsékleten és nyomásviszonyok mellett, bonyolult átalakulási folyamatok eredményeként jöttek létre az állati és növényi eredetű anyagokból. Elméletileg ezek is újratermelődhetnek, de ez rendkívül lassú folyamat, amely a múltban több millió évig tartott. Ezért az ásványi eredetű fűtőanyagok – hasonlóan a fémes (ércek) és a nemfémes (agyag, homok) ásványokhoz – a nem megújítható erőforrásokhoz tartoznak. Következésképpen van egy mennyiségi korlát, ameddig végső felhasználásuk terjedhet, bár nem tudjuk sem azt, hogy hol van ez a határ, sem azt, hogy ezt mikor érjük el. A jelenleg évente kitermelt fosszilis tüzelőanyagok fogyasztási nagyságrendje (rátája) szükségképpen befolyásolja azok jövőbeli kitermelési lehetőségeit, élettartalmát. Ezért kulcskérdés a várható időtartam meghatározása. A kérdés körüli vitának óriási irodalma van és egy fő tanulsága, hogy nem zárható le megtámadhatatlan válaszokkal. Vannak viszont olyan technológiák, amelyek a legtöbb fém újrafelhasználását jelentősebb minőségi romlás nélkül teszik lehetővé. A másodlagos felhasználással nyerhető anyagok jövőbeni aránya, mértéke a nyersanyagárak és a technológiák változásának függvényében alakul; többségében növekszik.

A fémek esetében globálisan, maximálisan 55%-ra becsülhető a másodlagos felhasználással nyerhető nyersanyagok megtakarítása.

A kimeríthető erőforrások másik csoportját képezik a megújuló erőforrások, amelyek megfelelő védelem és technológia mellett képesek a megújulásra (1. táblázat).

Az utóbbi évtizedekben a termelés gyors növekedése következtében a világ minden országában megnőtt a természeti erőforrások igénybevétele. A népesség növekedésének gyorsulása szintén a természet megterhelésének növekedéséhez és ennek következményeként a természeti erőforrások hasznosításával kapcsolatos problémák kiéleződéséhez vezetett.

A tudományos kutatók az 1960-as évek végén olyan kérdésekre kerestek választ, hogy a már kialakult és jövőre előrevetített fejlesztési ütemek összhangban vannak-e a rendelkezésre álló erőforrásokkal és azok földrajzi eloszlásával? A kérdéssel foglalkozó írások sokasága látott napvilágot mélyen pesszimista képet és prognózist adva e világproblémákról. Ezek közül az ismertebbek: Forester (1970), Meadows házaspár (1972), Leontief (1973), Mesarovič és szerzőtársa (1974) művei.

Kiemelkedő a Meadows házaspár kutatása, amelyben öt globális problémát:

  • a népesség növekedést;

  • a természeti erőforrások növekvő kitermelését;

  • az ipari termelés növekedését;

  • a növekvő környezetszennyezést;

  • a mezőgazdasági területek csökkenését

különítették el és arra a megállapításra jutottak, hogy ezek közül az első négyet körülbelül 30-70%-kal csökkenti, míg a mezőgazdasági termelést ugyanilyen mértékben növelni kellene ahhoz, hogy a 2000-es évek 2-3. évtizedében ne következzen be a „világvége”.

Még a legkedvezőbb változatban is az erőforrások szükségessége a folyamatos gazdasági növekedés korlátjaként jelent meg. A legrosszabb szerint pedig a nélkülözhetetlen ásványvagyon kimerülése a XXI. század korai szakaszában a társadalom teljes összeomlásához vezet. Miközben arról folyt a vita, hogy ezek a prognózisok mennyire megalapozottak, kirobbant az 1973-as olajválság és az OPEC sikereket ért el a kínálat visszafogásában, az olajárak felhajtásában. A hiány – ha átmenetileg is – valósággá vált.

A történelem során még soha nem fordult elő, hogy bármely nyersanyag kiaknázása a kimerülésnek a határához vagy annak közelébe került volna. A már fogyó készletek a múltban mindig újabb és újabbal egészültek ki, igazolva Ricardo téziseit, miszerint először a legjobb lelőhelyeket veszik használatba, majd a fogyasztás növekedésével a rosszabb minőségű készleteket is kiaknázzák. Ennek következtében a termelékenység úgy csökken, ahogy az egységnyi hozadéktöbblet eléréséhez szükséges ráfordítás (munka, tőke) nő.

Az ENSZ 1973-ban az első modellek egyoldalúsága, statikus jellege, tapasztalatai miatt bízta meg Leontief Nobel-díjas közgazdászt, hogy egy csoport vezetőjeként készítsen tanulmányt a nemzetközi gazdasági folyamatok lehetséges irányairól és 2000-ig várható állapotáról. A tanulmány megállapításainak alapja egy, a világgazdaságot átfogó modell képezi. Globális jellegére ellenére a modell szokatlanul részletes: a világgazdaságot 15 nagy térségre és a gazdasági tevékenységet 45 szektorra osztja fel. A modell részletesen elemzi a termelést, a technológia, a termelési költségek és az árak várható változásait. A modell vizsgálja – többek között az élelmiszer- és mezőgazdaság-, az ásványi erőforrások, a környezetszennyeződés tendenciáit. Célul tűzi ki az iparilag fejlett országok és az elmaradott régiók közti szintkülönbség (12:1) csökkenését (7:1). Az ásványi erőforrások közül 9 szerepel: réz, bauxit, nikkel, cink, ólom, vasérc, kőolaj, földgáz, szén. A modell szerint 30 év alatt óriási mértékben megnövekszik a világ ásványi-nyersanyag fogyasztása, átlagosan 4-5-szörösére. A prognózis a készítéskor ismert készletekből indult ki, még pedig az Egyesült Államok bányászati hivatalának konzervatív becsléséből. Ezt egy optimistább, realisztikusabb becslés érdekében 1,2-2,5-es szorzószámmal megnövelték, és egy alternatívaként került a modellbe. Végső következtetése, hogy a fémes ásványi anyagok közül csak kettő – az ólom és a cink – kifogyása várható a századfordulóra. Az energiahordozók közül a szénkészleteket bőségesnek találják, a földgázból viszont a fejlődő országok igényének csak csekély hányada fedezhető. A kőolajkészletek 1,3-szeresét teszik ki a világ várható fogyasztásának. A világ ismert nyersanyag- és ásványi tüzelőanyag- készleteit elegendőnek ítéli a XX. század hátralévő évtizedeire, sőt azt állítja, hogy a következő század elejére is marad belőlük. A tanulmány meggyőző érveléssel cáfolja a Római Klub azon téziseit, miszerint a gazdasági fejlődésnek jelentős korlátai vannak. Ezek a biztos készletekből kiinduló kutatások, becslések függetlenül a 70-esés 80-as évek gazdasági megtorpanásától, amikor a legtöbb ásványi erőforrás termelésnövekedése visszaesett, sőt néhánynak (urániumérc, mangánérc, ólomérc, ónérc) a termelése abszolút mértékben is csökkent – az erőforrások élettartamára vonatkozóan sorra arra a következtetésre jutnak, hogy a gazdasági fejlődés a következő évszázad folyamán fokozatosan csökken, majd leáll.

A hetvenes évtizedre kérdésessé vált, hogy elegendőek-e az ásványi erőforrások a világ jövőbeni növekedése által teremtett igények teljes körű kielégítésére? Számos kísérlet történt a várható élettartam, a végső felhasználási időpontok becslésére, nagy többségben más és más eredménnyel. Ezt a változatosságot nem annyira az alkalmazott számítási módszerek és a jövőbeni technika gazdasági változásokra vonatkozó kiindulási feltételezések eltérése eredményezte, hanem inkább a meglévő erőforrások és a jövőbeni kereslet becslésének bizonytalansága. Ezért, egyebek mellett az alábbi tényezők a felelősek:

  • nem ismerjük az új bányászati technológiák hatását, amelyek befolyásolni fogják a jövő bányászatát, annak kitermelési költségeit;

  • a napjainkban ismert ásványkészletek a jövőben éppen úgy, mint a múltban új felfedezéssel bővülhetnek, amelyek mértéke bizonytalan;

  • végül a felhasználásban az egyes nyersanyagok, technológiák, az árarányok változása miatt helyettesíthetik egymást, amit szintén nehéz lesz előre látni.

1.3.1.1 A szűkősség és a helyettesíthetőség problémája

A kimeríthető erőforrásokkal szorosan összefügg a szűkösség problémaköre, hiszen azok az erőforrások, amelyek korlátozott mennyiségben állnak rendelkezésre; egyszer elfogynak. A szűkösségnek alapvetően két típusát különböztetjük meg:

  • a fizikai szűkösséget (ez mennyiségi korlát);

  • az ökonómiai szűkösséget (ekkor az erőforrásnak 0-nál nagyobb ára van, többnyire erőforrás-járadék vagy bérleti díj keletkezik).

A szűkösen rendelkezésre álló erőforrások egyáltalán nem vagy csak nagyon nehezen helyettesíthetők. Ennek ellenére ismertek az erőforrások szűkösségét enyhítő tényezők:

  • a technológiai újítások;

  • az erőforrás kinyerés hatékonyságának növelése;

  • a helyettesítést elősegítő technológiák fejlődése;

  • a helyettesítés elősegítése a fogyasztásban;

  • a hulladékok, ill. maradványanyagok újrahasznosítása.

Abban az esetben, ha ez ilyen egyszerű volna, akkor egyik napról a másikra megoldódnának a problémáink, azonban számos nehézség van az erőforrás szűkösségének csökkentésében:

  • szennyező lehet és erőforrásigényt támaszt;

  • visszafordíthatatlan változást okoz (fajok kipusztulása);

  • a helyettesítés nem lehet teljes körű.

1.3.1.2 A várható élettartam meghatározása

A várható élettartam két tényző alapján számítható: 1. a készlet nyagysága, 2. a várható fogyasztás. A készlet meghatározásához kiindulási alapul szolgálhat: a teljes erőforrásbázis kiszámítása, a biztos készletek (műrevaló vagyon), a tartalék- és a reménybeli vagyon mértékének a felbecslése, meghatározása.

A teljes erőforrás bázis meghatározása. A legösszetettebb – igaz csak elméleti értékű – megközelítést a teljes erőforrásbázis kiszámítása jelenti. Ez úgy határozható meg – nem tüzelőanyag jellegű ásványoknál -, hogy az 1 tonnányi földben található elemi mennyiségeket megszorozzák a földkéreg 1 km mélységig terjedő mennyiségével.

Mivel az „elemi” készleteknek a technikai haladás ellenére is csupán elenyésző része lesz a gyakorlatban kihasználható, a kapott becslések nagyon optimisták. Ezzel szembeállítható azonban, hogy az elemi ásványok a felhasználás során nem semmisülnek meg, újrafelhasználásuk elméletileg lehetséges, tehát a kapott élettartamok nagyon is pesszimisták. A valóság viszont az, hogy a teljes erőforrásbázis kiszámításának az elmélete még az elemi ásványok esetében is megkérdőjelezhető. Ugyanis a nagyon alacsony koncentrációjú ásványok esetében nem tudhatjuk, hogy a technikai fejlődés egyáltalán lehetővé teszi-e majd a kitermelést olyan költségek mellett, amelyek a termékekre irányuló keresletet fenn képes tartani. Még bizonytalanabb az egyes fosszilis energiaforrások erőforrásbázisának a meghatározása. Ez esetben a becsléseket a lehetséges jövőbeni feltárásokról mostani ismereteink, azaz a múltbéli fejlődés tapasztalatai motiválják.

A következő kategória az ismert is biztos készlet. Ez három csoportra osztható: 1. a rentabilisen kitermelhető rész, ez a műrevaló vagyon, 2. a rentabilitáshoz közel álló vagyon, ez a tartalék vagyon, 3. a hosszabb távon sem rentabilis (szubmarginális) vagyon.

A műrevaló vagyon a már feltárt és a mindenkori kereslet, ár és technológiai színvonal mellett gazdaságosan kitermelhető lelőhelyek ásványvagyonát foglalja magában. A kitermelésnek az egyik alapvető feltétele, az elérhető nyereség, a kitermelés gazdaságossága, amely a műrevalósági mutatóval mérhető.

Műrevalósági mutató:

költséghatár

A hazai ásványvagyon gazdasági értékelését minden vizsgálatkor két gazdasági paraméter, az un. költséghatár és a reálköltségek kiszámításával és összehasonlításával végzik. A termelési költséghatár annak a legkedvezőtlenebb erőforrásnak a reálköltségeivel egyenlő, amelyre a vizsgált időpontban fennálló igények kielégítése érdekében még szükség van. Az egyes előfordulási egységek akkor tekinthetők kitermelésre érdemesnek, vagyis minősülnek „műrevalónak” ha a reálköltségük (vagyis az adott tömbre tervezhető, az ismert alkalmazott technológiák alapján szükséges költségszint) a költséghatár alatt marad.

Ha M>1, az ásványvagyon műrevaló, ha M<1, műrevalótlan minősítésű. Minél nagyobb mértékben haladja meg a költséghatár a reálköltség mértékét, annál magasabb fokon műrevaló, vagyis annál értékesebb a vizsgálat tárgyát képező ásványvagyon. Ennek kifejezésére szolgál az „in situ” érték (E). Ez úgy határozható meg, hogy a reálköltségeket kivonjuk a költséghatárból, és a különbséget megszorozzuk a szóban forgó vagyon mennyiségével (Q).

E=Q(w-k) [Ft]

A vázolt értékelési módszer lényegéből következik, hogy egy-egy előfordulás „in situ” értéke időről időre változik (változnak a költségek, árak stb.).

Azok a készletek kerülnek a nemzeti vagyonba, amelyeknél a kitermelési költségek a költséghatár alatt vannak. Ez az értékelés csak az ásványvagyon jelen értékének számításához, ill. a bányászat során képződő bányajáradék képződéséhez ad támpontot. A jövőbeni bányanyitás gazdaságosságának a megítéléséhez azonban nem. (Problematikus a költségek 5-10 évre való előrejelzése, ill. a bánya több évtizedes élettartamára vonatkozó árak prognosztizálása.) Ezek alapján vitatható a bányajáradék nagyságának meghatározása. A marginális bánya az a bánya, ahol nem képződik járadék, de képződik normatív nyereség. A bányajáradék azzal a felhalmozható jövedelemrésszel egyenlő, amely meghaladja a normatív nyereséget (átlagos profitot). A bányajáradék nagysága függ:

  • az ásványvagyon nagyságrendjétől;

  • a geológiai viszonyoktól;

  • a kitermelés gépesíthetőségétől; a biztonsági és környezetvédelmi költségek alakulásától;

  • a telepek minőségétől, pl. az ércek fémtartalmától, vagy az energiahordozók fűtőértékétől.

Az a bányatulajdonostól (magán vagy állami) függ, hogy milyen normatív nyereséget vár el és e miatt mi minősül gazdaságosnak. A piac szabad működése esetén nincs egyértelmű mérce egyetlen erőforrás biztos készleteire sem.

A biztos, gazdaságosan kitermelhető készletek mértéke – John Rees, az erőforrás-elemzés kiváló angol szakértője szerint – bármely időpontban az alábbi tényezőktől függ:

  • a keresleti szinttől, ami viszont sok összetevőből áll: jövedelem szint, gazdaságpolitika, fogyasztói ízlés, helyettesíthető termékek árszínvonala;

  • a kitermelési és feldolgozási költségektől: ezeket részben a lelőhely természeti, geológiai adottságai, a telepek minősége, vastagsága, vízbefolyása stb., részben pedig a termelés többi tényezőjének (munkaerő, beruházási alapok) költségeinek az összessége adja;

  • az erőforrástermékek árától: amely tükrözi a kereslet és a kínálat viszonyát;

  • a helyettesítő termékek kínálatától és árától: ezt a mindenkori technológiai ismeretek befolyásolják, de az újrafeldolgozott nyersanyag költsége is hatással van rá.

A tartalékvagyon. A kutatásokkal feltárt készleteknek a következő kategóriáját a tartalékvagyon képezi. A tartalékok olyan lelőhelyek, mezők, amelyeket már felfedeztek, de az adott időpontban érvényes árszínvonal, valamint a rendelkezésre álló kitermelési technológia mellett nem aknázhatók ki gazdaságosan. A műrevalósági mutatójuk 0,8-1,0 között van.

A reménybeli vagyon. Végül azokat a lelőhelyeket, amelyeket csak földrajzilag határoltak be vagy még úgy sem, és felfedezésükre a jövőben számíthatnak, a reménybeli vagyon kategóriájába sorolhatjuk. Ezek a reménybeli készletek földtani meggondolások alapján becsült nagyságrendek.

A jövőre vonatkozó észrevételek. Figyelembe véve azokat a lehetőségeket, amellyel a társadalom a technika fejlődésének az eddigi tapasztalataira támaszkodva rendelkezik; teljesen valószínűtlen a Föld jelenleg ismert nyersanyagtartalékainak 100 éven belüli kimerülése.

A jövőre vonatkozó szempontok:

  • a technikai fejlődés;

  • a fejlődő országoknak az ásványvagyona alig ismert;

  • elérhető közelségben van a tengerek és óceánok ásványanyagainak, növényi és állati nyersanyagforrásainak széles körű felkutatása és kitermelése;

  • a világ szénhidrogén és szénvagyona több évtizedre elegendő: az uránércben levő energiának pedig jelenleg csak töredékét hasznosítjuk;

  • a napenergia elméletileg a világ energiaszükségletének sokszorosát képes fedezni;

  • a termőföldek hozamának növelése még messze van a lehetséges maximumtól.

A világgazdaság szerkezeti átalakulásának egyik jellegzetessége a természeti erőforrás igényes ágazatok (kohászat, élelmiszeripar stb.) arányának csökkenése.

Magyarország geológiai feltártsága. Hazánk geológiai feltártságát tekintve a legjobban megkutatott országok közé tartozik. A felszínközeli rétegek mintegy 50%-ának földtani ismertsége az utóbbi 25 évben végzett térképezések alapján – jónak mondható. A másik 50%-a csak a régebbi (40-50 éves) kutatások helyzetét tükrözi. Rosszabb a helyzet a felszín alatti, mélyebb rétegek ismeretében, ahol intenzív kutatások a hasadóanyag-, feketekőszén- és bauxit kutatás területén voltak 400-500, ill. 1000-1200 mélységig. Az un medenceterületek (szénhidrogén kutatás) földtani ismeretsége sem teljes körű, bár itt is jelentős előrelépés történt (pl. makói gázlelőhely), bátran kijelenthetjük azonban, hogy meglepő, új „nagy felfedezésnek” nincs sok valószínűsége.

1.3.2 A ki nem meríthető erőforrások

Korábbi vélemények. A véges erőforrásokhoz hasonlóan, viszonylag korán felmerült a kérdés: mekkora erőforrás-kapacitásra, potenciálra van szükség az emberiség ellátásához? A ki nem meríthető erőforrások – a termőföld, a víz, a levegő, a napsugárzás stb. – ki tudják-e elégíteni az egyre növekvő igényeket és egyáltalán, Földünk biológiai potenciálja mekkora népességet képes eltartani?

Ezek a 70-es években feltett kérdések korántsem először kerülnek napirendre, hiszen a Malthus (1798) által megfogalmazott elmélet is erről tanúskodik. Ebben azt állítja, hogy van egy, a népesség és az erőforrások, ill. a létfenntartási cikkek kapcsolatára ható „örök” törvény. A korlátozott erőforrásokat és a népesség exponenciális növekedését szem előtt tartva véleménye szerint elkerülhetetlen az egy főre jutó termék csökkenése, egészen addig, amíg az éhezés és a betegségek vissza nem állítják az egyensúlyt az erőforrások és a népesség száma között. Malthus végeredményben a fix földterületeken újra megtermelhető mezőgazdasági termékekben gondolkodott, figyelmen kívül hagyva a technika termelékenységnövelő szerepét. Engels fél évszázaddal később azt állította, hogy ha a népesség száma exponenciálisan nő, akkor azzal egyenes arányban nő az élelmiszert termelő munkaerő mennyisége is. Mindmáig Engels gondolatai igazolódtak be. A technika fejlődése és a munka-termelékenység növekedése ellensúlyozták az erőforrások kimerülését, annak ellenére, hogy ezzel párhuzamosan jelentősen növekedett a népesség és az egy főre jutó fogyasztás.

A mai helyzet jellemzői. Újabban a technikai fejlődés bűvöletében a megújuló erőforrásokról – mint pl. a Nap, a tengermozgás, a szél – születtek és születnek olyan becslések, amelyek az energiaforrások bőségéről számolnak be. E becslések szerint a Napból nyerhető teljes energiamennyiség 10 milliószor nagyobb energiafelhasználást tenne lehetővé, mint a jelenlegi. Arról persze a becslések nem szólnak, hogy az ember hogyan tudja ezeket az erőforrásokat energiává átalakítani, költségeit és a környezeti károkat elviselni.

1.3.3 A természeti erőforrások gazdasági értékelése

A természeti erőforrások sajátosságaiból adódó közös vonások. A természeti erőforrások pontos értékelését – gyakorlati alapokon történő számbavételét – számos módszertani probléma nehezíti. Ebbe a körbe sorolhatók az ásványvagyon készletek megállapításakor jelentkező felmérési bizonytalanságok, az értékelés módszertani hiányosságai, az értékelés pénzbeli kifejezésekor pedig jelentkeznek az árrendszer belső ellentmondásai. Mindezek ellenére – tudományos kutatások segítségével – bizonyos hibahatárok mellett elkészítették hazánkban is a természeti erőforrások mérlegét, pénzben kifejezett értékelését. Erre többek között azért is volt szükség, hogy a hazai természeti erőforrások nemzetközi helyzetéről és a magyar nemzeti vagyonban elfoglalt súlyáról adatok álljanak rendelkezésre a pontosabb értékelés, megítélés érdekében.

A magyarországi ásványvagyont értékelve a kutatók azon az állásponton vannak, hogy hazánk az ásványi vagyon szempontjából „közepes ellátottságú”. A közgazdasági szempontok figyelembevételével ez a közepesnek vélt ellátottság nem fogadható el.

A valós helyzet ennél sajnos rosszabb. Ásványi nyersanyagokból tehát az ország maximum a közepes ellátottság alsó szintjét éri el.

A természeti erőforrások megismert sajátosságaiból következik, hogy egyrészt korlátozott mennyiségben állnak rendelkezésre, ami azt jelenti, hogy a belőlük nyerhető termékmennyiség véges. Másrészt lelőhelyeik, felhasználásuk egymáshoz képest eltérő természeti adottságokkal (geológiai, talajtermelékenységi stb.), vagyis azonos színvonalú termelési technológia esetén is eltérő gazdaságossággal rendelkeznek.

A természeti járadék. A természeti erőforrások szűkösségéből, ill. különböző adottságaiból fakad, hogy azok értékét a világpiacon jelentkező igények kielégítéséhez még tartósan használt legkedvezőtlenebb szükségletkielégítő forrás költsége határozza meg. (Szemben a feldolgozóipari termékek átlagos termelési költség szintjén kialakuló világpiaci áraival.) Minden olyan természeti erőforrás, amely a legkedvezőtlenebb; marginálisnál jobb ráfordítással hasznosítható, járadékot eredményez (a járadék időszakonként rendszeresen rendelkezésre álló jövedelem, I. számú járadék). Ez a típusú járadék kizárólag a természeti erőforrások mennyiségi és minőségi különbségeiből fakad. Ezért nevezhetjük természeti járadéknak is.

A legkedvezőtlenebb forrás költségei kiegészítve az átlagos profittal (normatív nyereséggel) adják azt a minimumot, amely felett a nyereség járadékként realizálható.

A fenti meghatározás egy ponton, a világpiaci igényt illetően nehezen közelíthető meg, mivel az nem egyenlő a külkereskedelmi forgalomban megjelenő árutömeggel. Azt, hogy a megjelenő árutömeg melyik lelőhelyen, melyik forrás részére marginális, nem lehet egyértelműen eldönteni. Figyelembe kell venni a keresletet is, amely importhelyettesítéssel is kielégíthető.

A világpiaci ár egyik elemeként megjelenő járadék sem egyetlen lelőhely, erőforrás természeti feltételeihez kapcsolódik, hanem a világpiacon nagy exportőrként, ill. importőrként megjelenő nemzetgazdaságok jellemző kitermelési feltételeihez igazodik, a „legkevesebb hozamú, még szükséges” termelés. Például az energiahordozók marginális költségét nem a világ legkisebb hozamú lignitbányájának költségviszonyai határozzák meg, hanem a legdrágábban termelő jelentős exportőrök, ill. a jelentős importőrök közül azok költségei, akik a legdrágábban tudják az importot hazai termeléssel kiváltani. A bonyolult összefüggés érzékeltetésére álljon itt egy példa.

A Föld legolcsóbban kitermelhető energiahordozója a Pensa-öböl környéki kőolaj, ahol tonnánkénti önköltsége 3,8-4 $ körüli. A legdrágább energiahordozó, amit nagy tömegben lehetséges kitermelni, az olajpalából nyert olaj, amelynek önköltsége 220-240 $/t. az olaj világpiaci ára 1990-ben meghaladta a 100 $/t-át és szemmel láthatóan az északi-tengeri kitermelés költségeihez igazodik (17 $/barrel; 1 barrel [hordó] = 164 liter, minőségtől függően 120-140 kg). Az egyéb fosszilis tüzelőanyagok árai a fűtőérték függvényében arányosak ezzel. Mint látható a közel-keleti olaj árában óriási járadék realizálódik: a tonnánkénti ár 80%-a (4+16+80). Amennyiben a termelés és a forgalom, valamint a beruházások a szabad piac törvényei szerint alakulnának, a közel-keleti olaj részesedésének a világtermelésben (26%) jóval nagyobbnak kellene lennie. A járadék itt jóval nagyobb beruházásokat vonzana, a tőkék szabad áramlása esetén. Az OPEC-hez tartozó közel-keleti országok a monopol jellegű járadék fenntartása érdekében ezt akadályozzák, sőt a monopoljáradék biztosítására a kínálatot igyekszenek kézben tartani, megfelelően korlátozni. Szabadpiaci tőkeáramlást és termelést-kínálatot feltételezve egyes számítások szerint a kőolaj világpiaci ára mintegy egyharmadával (a monopoljáradékkal) lenne kisebb.

A II. számú járadék. Azonos minőségű természeti erőforrások igénybevétele, kitermelése esetén is képződhet járadék, mégpedig a munka termelékenységének különbsége, az egyes termelőhelyek között a technikai felszereltség különbözőségétől függően. Ez a járadék (II. számú) a műszaki fejlesztés, gépesítés, pótlólagos beruházások színvonalától, a fajlagos munkaráfordítás nagyságától függ. Tehát a pótlólagos tőkebefektetések során keletkezett többletprofit a II. számú járadék.

III. számú járadék: helyzeti járadék, a különösen előnyös fekvésből adódik, pl., hogy közel van az úthoz.

A természeti erőforrások igénybevételének gazdaságosságát, a természeti, különbözeti járadékon kívül a kitermelés és a feldolgozás, valamint az értékesítés költségei együttesen határozzák meg. Az utóbbiak lehetővé tehetik, de meg is akadályozhatják a különbözeti járadék elérését.

A kedvező ráfordítással felhasználható természeti erőforrások termékeinek értékesítésénél az árbevételen belül magasabb a járadék aránya, ami lehetővé teszi a beruházás megtérülési idejének lerövidülését, ill. megnöveli a szabadon hasznosítható nyereség nagyságát. Ezért a járadék nemzetgazdasági hatékonysági tényező.