Ugrás a tartalomhoz

Kartográfia + Webmapping 3., A kartográfiai vizualizáció grafikai elemei

Dr. Pődör Andrea (2010)

Nyugat-magyarországi Egyetem

3.3 A térképek főbb grafikai elemei

3.3 A térképek főbb grafikai elemei

A térképek előállításánál ügyelni kell a megfelelő grafikai elemek megválasztására. Ebben a fejezetben áttekintést adunk a térképek és nem csak a tematikus térképek általános grafikai elemeiről, ezek variációiról, kombinálhatóságáról és hatásairól. A térképek kifejezőereje, olvashatósága, az egyes elemek megkülönböztethetősége és szépsége lényegében az alapvető grafikai elemek kialakításától és egymáshoz illesztésétől függ.

A térképek alapvető grafikai elemei a pontok, vonalak, képszerű jelek, sraffozás, raszter, szín- és summertónusok, megírások. Az egyes grafikai elemek kifejezőképessége leginkább ezek variálhatóságában rejlik. Ezek a grafikus változók.

3.3.1 Grafikus változók

A grafikus változókat Bertin, (1983) után a következőképpen rendszerezhetjük:

  1. Méret: Amint a 3.1. ábrán is látható a felületek mennyiségi adatainak bemutatása különböző méretű pontok segítségével történik, amit a térképolvasók egyértelműen, mint számok közti különbséget érzékelnek.

  2. Világosság, szín érték (value): A szín világossága: egy adott felületről a szemünkbe érkező fény mennyisége.

  3. Textúra, szemcsézettség: ebben az esetben egy adott mintázatot felnagyítunk vagy lekicsinyítünk, a fekete és fehér területek aránya a nagyítás vagy kicsinyítés során változatlan marad, ugyanakkor minél durvább lesz a mintázat, a térképolvasó úgy érzékeli, hogy egy adott hierarchiában az adott mintázat magasabban helyezkedik el, vagyis sötétebb lesz.

  4. Színárnyalat (hue): A színárnyalat (egy adott hullámhosszúságú fényhez tartozó szín) csak minőségbeli különbségek bemutatására szolgálhat. (pl. a közigazgatási térképeken a megyéket különböző színekkel ábrázoljuk). Ugyanakkor számolnunk kell azzal a jelenséggel, hogy a teljesen telített színek (az adott hullámhosszhoz tartozó színt nem kevertük sem fehérrel, sem feketével) között világosságbeli különbség érzékelhető.

  5. Irány: Az irány segítségével többnyire minőségbeli különbséget szeretnénk bemutatni. Ezt a grafikus változót pontszerű és vonalas mintázat esetén alkalmazhatjuk.

  6. Forma: A forma vagy alak alkalmazásával pontok, vonalak illetve mintázatok közti különbséget jellemezhetünk.

3.3. ábra. Grafikus változók (Kraak, 2003 nyomán)

Ezen a hat grafikus változón kívül a kutatók további változókat is megkülönböztetnek. Talán a két legfontosabb az elrendezés, illetve a színtelítettség (chroma, vagy saturation) mértéke. Az elrendezés arra utal, hogy az egyes elemeket szabályosan vagy szabálytalanul rendezzük el a felületen. A telítettség, pedig azt mutatja meg, hogy egy adott hullámhosszúságú fény hogyan tükröződik vissza egy felületről. Minél nagyobb az a százalék, ahogy az adott szín visszatükröződik, annál telítettebb az adott szín. Ezen grafikus változók ismerete és alkalmazása segíti a térkép tervezőit abban, hogy azt a grafikus változót alkalmazzák, amely a legjobban kifejezi az ábrázolni kívánt objektum tulajdonságait.

Korábbi térinformatikai tanulmányaink során már világossá vált, hogy az ábrázolni kívánt objektumok tulajdonságait különböző mérési skálákhoz köthetően jellemezhetjük (lásd. KAR6 modul). Az előbb felsorolt grafikus változókat, csak bizonyos tulajdonságok bemutatására használhatjuk, amelyeket a 3.3. ábra mutat be. A mérettel kapcsolatban fontos megjegyezni, hogy a névleges skálán adott tulajdonságok esetén, ha a méretet használjuk, mint grafikus változót, az valamilyen hierarchiára utalhat, ez érvényes a világosság, illetve a textúra alkalmazása esetén is.

Skálák

Grafikus változók

névleges

sorrendi

intervallum

arány

Méret

X

X

X

Világosság

X

X

Textúra

X

X

Színárnyalat

X

Irány

X

Forma

X

Nemcsak az a fontos, hogy az ábrázolni kívánt téma, illetve objektumok szempontjából a leghűbb képet közvetítse felénk a térkép, hanem az is nagyon fontos, hogy ezt minél hatékonyabban tegye, vagyis a térképolvasó számára lehető legegyszerűbb és leggyorsabb legyen a térkép értelmezése. A legmegfelelőbb grafikus változók kiválasztása és alkalmazása mellett a magas szintű térképi tervezés további eleme a megfelelő vizuális hierarchia kialakítása a térképen. Számos kísérletet végeztek azzal kapcsolatban, hogy a különböző grafikus változókat a térképhasználók mennyire hatékonyan tudják megkülönböztetni.

A fenti szempontok alapján némi különbség jelentkezik az egyes grafikus változók között. Nem mindegyik változó egyformán hatékony, ugyanakkor az alkalmazhatóságuk attól is függ, hogy hány kategóriát szeretnénk alkalmazni. A 3.2 tábla jól mutatja a grafikus változók alkalmazhatóságát. Tehát, ha egy vonalas elemből öt osztályt szeretnék képezni a térképen, akkor a tervezésnél a változók közül felhasználhatjuk a méretet a színárnyalatot (hue), a világosságot (value) és a textúrát is.

3.2 A grafikus változók variálhatóságának optimális mennyisége, mely azonnal felismerhető a térképen. táblázat -

pontok

vonalak

felületek

Méret

4

4

5

Világosság

3

4

5

Textúra

2

4

5

Színárnyalat

7

7

8

Irány

4

2

-

Forma

-

-

-


A grafikus változók alkalmazása során egyértelműen figyelnünk kell arra, hogy a térképen látható objektumok és azok szimbólumai kifejezzék azt, hogy az adott téma szempontjából, melyek a hangsúlyosak az adott térképen, és melyek szoríthatók háttérbe az ábrázolás során. A 3.7. ábrán, egy horgásztérkép jelmagyarázatának részlete látható. Ebből látható, hogy a térképtervezés során az adott térképen a magenta szín árnyalatai lettek felhasználva arra, hogy az ábrázolás szempontjából lényeges elemeket kiemelje, hangsúlyossá tegye a térképen, így mintegy kialakítva a vizuális hierarchiát.

A térképekkel szemben támasztott egyik legfontosabb követelmény az olvashatóság. Ebből a szempontból lényeges, hogy az egyes ábrázolt elemek közt fellépő kontrasztosság és a teljes térképet jellemező grafikus sűrűség milyen. Ezek a tulajdonságok a grafikus változók megfelelő használatával befolyásolhatók.

3.3.2 Pontok és vonalak

A pontok és vonalak (3.4. ábra) nagysága ill. vastagsága és színe a nyomtatás minőségétől, a térkép témájától függenek. Mindig a megfelelő átmérőjű pontot és a megfelelő vastagságú vonalat kell kiválasztani. Fontos, hogyha ponttal jelölünk valamit a térképen, ábrázolnunk kell a pontos helyet. Vonalakon lévő pontok esetén, ha azt ki akarjuk emelni, akkor célszerű a vonalat megszakítani.

Csomópontok esetén a vonalak találkozásánál ügyelni kell arra, hogy ezek egy ponton menjenek keresztül (véletlenül se csússzanak el egymáshoz képest).

Pontokból felépülő vonalak esetén a pontok távolsága a pontok átmérőjének fele és egyszerese közé essen.

Szaggatott vonalak esetén az elemi vonalak közti távolság a vonalvastagság egy-másfélszerese a vonalhossz pedig 3-5-szöröse legyen.

Ha a szaggatott vonalunk törik, akkor ügyelnünk kell arra, hogy a szaggatás a töréspontra essen, így pontosan lehet látni, hogy hol törik a vonal.

3.4. ábra. Pontok és vonalak

3.3.3 Jelek és ábrák

A legtöbb tematikus térkép fő alkotó elemei a jel és a diagram. Ezek grafikai konstrukciójának az a lényege, hogy az egyes jeleket és a diagramokat egymástól jól meg lehessen különböztetni. Az alak és a dőlésszög variációinak segítségével a minőségbeli különbséget lehet ábrázolni. (Például az alak lehet négyzet, háromszög stb., az elhelyezés lehet normális vagy valamilyen szöggel elforgatott.)

Mennyiségi, értékbeli különbséget és fontossági sorrendet lehet kifejezni a jelek nagyságának, a vonalvastagság és az árnyalat változtatásával.

A tele és üres formák, a különböző színek a minőségbeli és fontossági sorrendek bemutatásában nyújthat segítséget.

Egy különleges és igen ritka lehetőség a negatív és pozitív formák alkalmazása. E módszer azért előnytelen, mert csak sötét háttér esetén láthatóak jól a jelek.

3.5. ábra. A jelek különböző variációi

Bármilyen grafikai változót helyezünk előtérbe a jelek tervezésénél a lényeg mindenképpen az, hogy a tervezett jelkulcsi elemek összhangban legyenek egymással, hasonló stílust tükrözzenek, hiszen így a megértést is könnyebbé teszik.

3.6. ábra. Különböző stílusok

3.7. ábra. Egységes stílus

A 3.4. ábrán jól látható, hogy a jelkulcs tervezésénél a grafikus változók egységes stílust próbálnak követni, összekapcsolva a képszerű jelek dominanciájával és a színhasználattal.

3.3.4 Felületek megjelenítésére szolgáló strukturális kitöltések

A vonalakból és pontokból felépülő csíkozás/sraffozás és raszter segítségével könnyen ábrázolhatóak a felületek.

A sraffozás különböző vastagságú, dőlésszögű és sűrűségű vonalak összessége. A raszter használata esetén a felületeket a felbontásnak megfelelő nagyságú elemi raszterpontokra vagy más ismétlődő mintázatra bontjuk. Az adott felület tónusértékét, fedettségét egy százalékos értékkel fejezzük ki, mely megadja, hogy az elemi felületnek hány százalékát fogja majd kitölteni a nyomtatás során a festék. Ezek az elemi felületek szabályosan helyezkednek el, ún. nyomdai autotípiai rácsot, amplitudó modulált rasztert alkotnak (Zentai, 2000). „1993 végétől egy új technológia következtében megtört a 110 éve tartó autotípiai, valamint az újabb keletű Postscript (amplitúdómodulált) rácsozás egyeduralma. A vezető nyomdai beszállítók és fejlesztők frekvenciamodulált (sztochasztikus) rácsozást fejlesztettek ki. Ennek lényege, hogy a raszterek rácspontjait nem a megszokott geometriai elrendezésben, hanem egy ún. véletlenszám-generátor a rácspontokat alkotó pixelelemeket az elemi rács területén belül véletlenszerűen szétszórja” (Zentai, 2003).

3.3.4.1 A sraffozás különböző formái

A sraffozással különböző grafikus, képi hatásokat hozhatunk létre (3.8. ábra).

  • A sraffozás segítségével ki lehet fejezni domborzati formákat. Két fajta eljárás létezik erre: az egyik a lejtésvonalak, a másik a körkörös vonalak módszere.

  • A sraffozást az árnyékos oldalak és a vetett árnyék megjelenítésére is használhatjuk, de a térképeken erre a célra általában a summerolást szoktuk alkalmazni.

  • A szimbolikus sraffozást az ábrázolt objektumok minőségének megkülönböztetésére használjuk. Ez a fajta sraffozás tulajdonképpen a színeket helyettesíti.

  • Szimbolikus sraffozás segítségével tónusskálát is létrehozhatunk, mely az érték és mennyiségbeli különbségek megjelenítésére szolgál. (Például egyes területek mezőgazdasági termelésének bemutatásakor, a nagyobb termelésű területet sötétebb tónusú sraffozással jelöljük.)

  • A tematikus térképeken a különböző sraffozási típusok közül leggyakrabban a szimbolikus sraffozást használjuk.

A sraffozásnak számos fajtája lehet az egyszerűtől az egészen bonyolult szerkezetűig.

3.8. ábra. A sraffozás felhasználásának különböző lehetőségei

Az egyszerű sraffozást is többféle szempont szerint vizsgálhatjuk. A csíkok vonalvastagságának, sűrűségének, irányának (dőlésszög) változtatásával különböző felületeket hozhatunk létre.

A megfelelő vonalvastagság, sűrűség és dőlésszög kiválasztásánál figyelembe kell venni, hogy mekkora felületet akarunk ábrázolni, mert a sraffozás “vibrálhat” a szemünk előtt és ez zavarhatja a térképolvasót is.

Két vagy több egyszerű sraffozás fajta egymásra helyezésével további változatok alakíthatók ki. Ezek még erőteljesebbek, de ezáltal sötétebb tónust adnak az ábrázolt felületnek, és ez megtévesztő lehet (főleg, ha az ábrázolt felületek egyenrangúak, ez a fajta ábrázolás valamiféle sorrendet sugallhat).

A lehetséges összes grafikai lehetőséget kihasználva (vonalvastagság, sűrűség stb.,) létrehozott sraffozási skála jól érzékelteti a világos és sötét közti különbséget és ezért könnyen olvasható.

3.3.4.2 A raszter különböző formái

A raszter (pontok vagy más ismétlődő mintázat segítségével felépített felület) szerkesztésénél is hasonló módon hozhatunk létre eltérő felületeket. Változtathatjuk a pontnagyságot, pontsűrűséget és a pontsorok dőlésszögét (irányát).

Az általában valamilyen szöggel elforgatott pontsorok zártabb, nyugodtabb felületábrázolást tesznek lehetővé.

A raszter ebben az esetben nem tévesztendő össze a térinformatikában alkalmazott raszteres adatmodellel! A rasztert a színrebontás során alkalmazzuk, amikor egy adott szín bizonyos telítettségére van szükség. Ezt a meghatározott telítettségi értéket tudjuk létrehozni a raszter segítségével. Egy adott telítettségű színfoltot úgy hozhatunk létre, hogy az adott felületet a felbontásnak megfelelő nagyságú elemi raszterpontokra (vagy más szabályosan ismétlődő mintázatra) bontjuk. Az adott felület tónusértékét a fedettséggel arányosan egy százalékértékkel fejezzük ki. Ez megmutatja, hogy a nyomdafesték az adott felület hány százalékát fedi le. A fedettséggel még közel sem jellemeztük a rasztert magát. A pontos meghatározáshoz többféle paraméter is hozzátartozik, amelyeket a következőkben röviden jellemzünk.

3.9. ábra. Árnyalati lépcsők. (Forrás: www.dfl.hu/arnyalatvisszaadas.html)

A rasztert különböző paraméterei:

  • Rácselem típusa: Megmutatja, hogy a raszter milyen geometriai formákból épül fel. a térképek nyomtatásánál szinte kizárólag pont- és vonalrasztert használunk. Ezek az elemi raszterpontok a kinyomtatott térképen legfeljebb nagyítóval érzékelhetők. Amikor a térképek nyomtatásánál négyszínnyomást használnak (lásd. KAR4 modul), akkor az egyes típusok nem állíthatók egymástól függetlenül még ha az általunk használt szoftver engedélyezi is ezt.

  • Rácssűrűség: Megadja a raszter finomságát. A raszter finomsága általában függ a felbontástól, de a raszter százalékától független. A rácssűrűség beállításánál figyelembe kell venni a kimeneti eszközök paramétereit (lásd. 3.10. ábra). „A levilágítók esetében a 2400 dpi felbontáshoz általában 150 lpi-s rácssűrűségérték tartozik, így állítható elő 256 árnyalat. A rácssűrűség növelése csökkenti az árnyalatgazdagságot, hiszen a rácssűrűség növelése csak a tónusok számának csökkentésével valósítható meg” (Zentai, 2000).

  • Rácselforgatás szöge: Az elemi raszterpontok szabályos rendben helyezkednek el, ennek a szabályosságnak az iránya tetszőlegesen állítható és az egyes elemi pontok egymáshoz viszonyított szögét tudjuk itt meghatározni. Az egymásra nyomtatott különböző szöggel elfogatott rácsok esetén kialakulhat egy nem kívánt mintázat az ún. moaré (lásd. KAR. 4).

3.10. ábra. Különböző felbontású rácsok (Forrás: www.dfl.hu/arnyalatvisszaadas.html )

3.3.5 A színek és ezek hatásai

A szín az elektromágneses sugárzás látható hullámtartománya. Bármely szín három egymástól független paraméterrel adható meg (hullámhossz, telitettség, világosság). Egy-egy szín, vagyis elektromágneses hullám személyenként eltérő színhatást okozhat. A szín, amit érzékelünk, csak az agyunkban létezik. A csapok a színárnyalatokat, a pálcikák a világosságbeli különbségeket érzékelik.

A színek helyes megválasztása és megfelelő alkalmazása nem egyszerű feladat, időt kell fordítani erre, hiszen egy rosszul megválasztott szín egy minden szempontból kifogástalan térkép összhatását is elronthatja. Ugyancsak figyelembe kell venni a színek térképolvasóra gyakorolt pszichológiai, fiziológiai hatását, a színekhez kapcsolható szubjektivitást, illetve az évszázados konvenciókat.

3.3.5.1 A színek fiziológiai hatása

3.11. ábra. A színek fiziológiai hatásai

Amikor a jelméret csökken a jelet kitöltő szín pontos érzékelése és beazonosítása a jelmagyarázat alapján egyre nehezebb. (3.11.1. ábra) Amint nő a jelméret a jel színéhez kapcsolható telítettség (saturation) is nő (3.11.2 ábra). A szem sokkal érzékenyebb a színek világosságában bekövetkező kis különbségekre, mint a színek közt meglévő kis eltérésekre (3.11.3. ábra). Az érzékelés mechanizmusát jellemzi, hogy a szem az egymás mellett lévő színek esetén a kontraszt hatást növeli, ezzel magyarázható az a jelenség, hogy a színek közti kis különbség jobban érzékelhető, ha az ilyen színfoltok közel vannak egymáshoz (3.11.4. ábra). A kontraszt természetesen erősen függ a háttértől. Az ábrán is látható sárga színű kör a sötétebb háttéren sokkal jobban és élesebben látható, mint a halványabb háttér esetén (3.11.5. ábra).

„Kontrasztnak nevezzük azt a jelenséget, amikor két színhatás között alapvető különbséget tapasztalunk. A kontraszt lehet erős vagy gyenge, sőt legtöbb esetben meghatározható az ellentét maximális mértéke is. Johannes Itten német képzőművész hét fajtáját különbözteti meg a színkontrasztnak:

  • magában való,

  • fény-árnyék,

  • minőségi,

  • mennyiségi,

  • hideg-meleg,

  • komplementer,

  • szimultán kontraszt.

Utóbbi három jelenség az ember észlelőrendszere működésével szorosabb kapcsolatban van, mint a többi. A hideg-meleg kontraszt esetében nem csupán tanult értékítéletről van szó, a szín hőmérséklete szomatikus reakciókat is kivált a szervezetből. Hasonló ösztönös képességünk egy adott szín kiegészítőjének nagy pontosságú meghatározása, ami a komplementer és a szimultán kontraszt alapja.” (forrás: http://lazarus.elte.hu/hun/digkonyv/szakdolg/mathe/szinek.htm)

A színek közti kontraszt függ a háttértől. A szimultán színkontraszt esetén egy színfelület körül van véve, vagy szomszédos egy vagy több másik színfelülettel, ez esetben a szomszédos felületek befolyásolják a vizsgált felületet úgy, hogy az általa keltett színérzékletet a saját komplementerük felé tolják el.

Néhány színt összekapcsolunk bizonyos fogalmakkal (a meleget vörös színnel ábrázoljuk például júliusi középhőmérséklet, ezzel szemben a hideget pedig kékkel, például januári középhőmérséklet).

3.3.5.2 A színek definiálása

A színek háromféleképpen értelmezhetőek:

  • Fizikailag: A szín adott hullámhosszúságú (380-780 nm) elektromágneses sugárzás.

  • Élettanilag: A szín a látószervünkben a retinára jutó, különböző elektromágneses hullámhosszúságú fénysugarak behatása által okozott idegingerület, és annak az idegrostokon való továbbítása a látókéregbe.

  • Lélektanilag: A szín a látószervünk idegrostjain továbbított idegingerület, a tudatunkban megjelenő színérzet.

A színek paraméterei a következőképpen jellemezhetők:

  • Szín, vagy színezet (hue): a színnek az a jellege, amit egy jellemző hullámhosszal meghatározhatunk,

  • Telítettség (chroma): A szín élénkségét jelöli. Azonos színű vagy színezettségű, a jellemző hullámhosszúságú színben eltérő fénysűrűségű színeket különböző telítettségűeknek nevezzük,

  • Világosság (tone, brightness): a szín világosságát, a mintáról a szemünkbe jutó fény mennyiségét jellemzi.

(forrás: http://cheminst.emk.nyme.hu/ragacs/web/szinmeres.pdf)

Két szín akkor azonos, ha mind a három paraméterük megegyezik.

3.12. ábra. Színek

3.13. ábra. Telitettség és világosság

A világosság illetve a telítettség különböző színek esetén nem egyformán működik. Míg a sárga esetén három világossági fokozatot tudunk jól elkülöníteni, addig a kék és a piros esetén akár 6-7 fokozatot is jól felismerünk.

A színek vizuális értékelése erősen szubjektív, mivel a színérzetet erősen befolyásolják a fényviszonyok (nappal, este, mesterséges fény), a környezet, a megfigyelő kora, pszichológiai okok, stb. Mindezen okok váltották ki azt a törekvést, hogy a színeket illetve azok paramétereit, valamilyen objektív módon lehessen mérni.

A textil- és nyomdaipar XX. század eleji fejlődése tette szükségessé először a színek azonosításának igényét. Az akkori lehetőségeket jellemzi, hogy ehhez óriási színminta atlaszokat készítettek. Az elsőt Albert H. Munsell festő (1859-1918) készítette el (1915 Atlas of the Munsell color system).

A másik, hasonló jelentőségű színminta atlaszt és színmérő rendszert Wilhelm Ostwald (1853-1932) vegyész alkotta meg: Die Farbernlehre (1939). Az Ostwald színkör 24 alapszínt tartalmaz, értelmezése szerint minden szín kikeverhető feketéből, fehérből és ideális (teljesen telített) tiszta színezékből.

A CIE 1931. színingermérő rendszer határozott meg először valódi színmérő számokat. Az alap színingerek a gerjesztett higany sugárzásával állíthatók elő: R (vörös) 700 nm ,G (zöld) 546,1 nm, B (kék) 435,8 nm.

3.14. ábra. A CIE 1937-es színdiagramja (forrás: http://en.wikipedia.org/wiki/Color)

A lineáris függvénytranszformációk nem hoztak létre elegendően egyenletes színteret. Ezért alakították ki a CIE Lab színrendszert.

Ez a rendszer alapvetően egy elméleti színrendszer. A 3D színtérben elhelyezett koordinátákkal (L*, a*,b*), színponttal jellemzi a minták színét. A színezet (hue) értékeit két vízszintes, egymásra merőleges tengelyen ábrázolja: a vörös (a*=0+-100) zöld (a* = 0--100) valamint a sárga (b*=0-+100) kék (b*=0--100). Az ezekre merőleges függőleges tengelyen a világosság (L*lightness) számértéke szintén 0 (fekete) és 100 (fehér) között változik.

(forrás: http://cheminst.emk.nyme.hu/ragacs/web/szinmeres.pdf)

3.3.5.3 Színkeverés

Kétféle alapvető színkeverési módszer létezik. A színkeverés szabályaira a Grassmann-féle törvények vonatkoznak (Zentai, 2000):

  • A keverékfény színezetét az összetevők szabják meg, azok spektrális összetételétől függetlenül.

  • Bármely színinger előállítható három szín additív keverésével, ezért minden színezet megadásának szükséges és elégséges feltétele három független színezeti jellemző megadása.

  • A színérzet a világossággal nem változik. Ez tehát azt is jelenti, hogy a színérzetet elvonatkoztatva világosságától új fizikai jellemzőt nyerünk: ez a színezeti jellemző. (forrás: http://www.food.kee.hu/3_ideig.html)

Additív színkeverés során a vetített fényt keverjük össze. Az additív színkeverés három alapszíne a vörös, a zöld és a kék. A három alapszín azonos intenzitású keveréke fehér fényt eredményez. Ezen a színkeverési módszeren alapulnak a monitorok, szkennerek, projektortorok.

A színkeverés törvényei alapján definiálható a komplementer (kiegészítő) szín fogalma. Eszerint két szín komplementer-párt alkot, ha a keverékük akromatikus színérzékletet hoz létre (additív színkeverésnél tehát fehéret). A komplementer fogalom három, vagy több színre is kiterjeszthető.

Szubtraktív vagy kivonó színkeverés során festékeket, tintákat keverünk össze. Ezen módszer alapján működnek a számítógépes nyomtatók, a nyomdai sokszorosítás. A színkeverés alapszínei a magenta, a cián és a sárga. Az alapszíneket összekeverve fekete színt kapunk. Általában a nyomtatásnál külön fekete színt is használjuk, mint negyedik színt, hiszen a legtöbb nyomdatermék esetén (könyvek, újságok) ez jobb képet ad.

Komplementer párnak nevezünk két színt akkor, ha szubtraktív színkeverést alkalmazva feketét (sötétet) kapunk eredményül.

Direkt színek alkalmazása, nagyon fontos kérdés a térképészetben. Ebben az esetben festékszíneket választunk ki a tervezésnél. És ezek alapján történik a térképi színek tervezése. Bizonyos speciális esetekben, például amikor gyakran használt szín kikeverése nagy magas nyomdatechnikai követelményektől függ. (pl. a barna szintvonalak alkalmazása a topográfiai térképeken), célszerű direkt színek alkalmazása.

3.3.5.4 A felületi színek és a raszter

Egy térkép megalkotásánál a színek jó kiválasztásának az a célja, hogy az egyes területek, felületek jól megkülönböztethetők legyenek egymástól. Ügyelnünk kell arra, hogy ha a színek a jelkulcsban ugyan jól megkülönböztethetők, lehet, hogy a térképen ez nem így van.

Az egyes színek hatása megváltozhat az őt körülvevő szomszédos színek hatására. Például egy kis zöld színű felületi folt kék környezetben sárgásabbnak tűnhet, ezzel szemben sárga környezetben kékesebbnek, mint amilyen valójában. Ez a jelenség ugyancsak előfordulhat egyes színek tónusskálájának esetén.

A négy alapszínt (cián, magenta, sárga, fekete) és ezek árnyalatait (6db) felhasználva és beleértve a fehér papírszínt is 216 különböző színtónust keverhetünk ki. Ha további alapszíneket is választunk, még több színt keverhetünk ki. Azonban korlátok közé szorítja ezt a folyamatot az a tény, hogy sok színtónus nagyon hasonlónak tűnik.

A raszter egy finom szerkezetű háló, melynek rácspontjaiban pontok vagy más elemi formák találhatóak. Segítségével a teleszíneket meghatározott mértékben (pontnagyság változtatásával) lehet halványítani.

Azt is figyelembe kell vennünk, hogy a világosabb tónusok között kevésbé lehet érzékelni a különbséget, mint a sötét tónusok esetén.

3.3.5.5 Vonalas elemekre és jelekre alkalmazható színek

A felületek ábrázolásakor alkalmazható színek mennyiségével szemben a vonalakra és jelekre alkalmazható színek száma igencsak korlátozott. Habár manapság a nyomdatechnika hihetetlen dolgokra képes. (0.1 mm vékony vonalat elő lehet állítani három szín egymásra nyomásával), de nem célszerű a finom vonalakat és miniatűr jeleket több szín egymásra nyomásával kialakítani. Vékony vonalak és kisméretű jelek esetén erős, jól látható, határozott színeket kell választunk. Ilyen színek például a fekete, sötétkék, sötétszürke, viola, kék, vörös, zöld.

Nem szabad figyelmen kívül hagynunk azonban azt a tényt, hogy az előbb felsorolt színek optikailag, vizuálisan más súllyal hatnak, és némelyiket nehéz megkülönböztetni a másiktól. Például a fekete, sötétbarna, ibolya stb., színű vonalak és jelek alig térnek el egymástól. Ugyanakkor, ha sraffozásnál vagy szabályos pont és vonalsorok színezésénél használjuk fel ezeket a színeket, már jól megkülönböztethetőek egymástól, továbbá minél több feketét keverünk a színekbe annál inkább elmosódnak a különbségek.

3.3.5.6 Természethű és szimbolikus színek

A tematikus térképek előállításánál lehetséges természethű színeket alkalmaznunk. Sziklás vidék, sivatag, különböző vegetáció, agrártermelés, vízfelület és jég ábrázolásakor a valós természeti színnek megfelelőt választhatunk.

Sok esetben a természethez kötődő szimbolikus színt választunk. Például a klímatérképek esetén a vörös, narancs és sárga színek a meleg, a kék és a zöld a hideg megfelelője. A csapadékmennyiség ábrázolására zöld és kék, a népsűrűségre pedig vörös-sárga a gyakran alkalmazott szín. Ugyancsak szimbolikus színválasztás a szén jelölésére a fekete, a jégre a kék, és az aranyra a vörös.

Ha az ábrázolt objektum, intenzív, gazdag, sűrű, sok stb., jelzőkkel leírható, akkor erős és intenzív színnel jelöljük, míg egy olyan objektumot, mely jellemzője az, hogy extenzív, kevés ritka stb., halvány, fehérrel kevert színekkel ábrázoljuk.

3.3.5.7 A színek harmóniája

Ez a kérdés a térképészetben is felmerül, de objektív szabályokkal igen nehéz megközelíteni ezt a témát. Mindenesetre azt elmondhatjuk, hogy egy szín önmagában még se nem szép és se nem csúnya. Sokszor a környezete, jelentése határozza meg, hogy egy szín milyen reakciót vált ki belőlünk. Az is befolyásolhatja a színek ránk gyakorolt hatását, hogy milyen az iskolázottságunk stb.

3.3.5.8 Több szín egymásra gyakorolt hatása

Arra, hogy mely színek illenek össze, és melyek taszítják egymást igazán nehéz válaszolni, hiszen fiziológiai, pszichológiai, tanulási folyamatok is közrejátszanak e kérdés megítélésében.

Általánosságban azonban elmondhatjuk, hogy a színek a színkörnek megfelelő egymásutánisága harmonikus. Két szín kompozíciója akkor harmonikus, amikor ezek a színek komplementer színek, ez azt jelenti, hogy a színkörben egymással ellentétes oldalon találhatóak. Ez érvényes a hármas kompozíciókra is.

Komplementer színek:

sárga-viola (ibolya)

narancssárga-ibolyakék

narancs-kék

vörösnarancs-kékeszöld

vörös-zöld

narancs-ibolyakék-zöld stb.,

Ezek a színpárok még inkább összeillenek, amikor fehéret vagy feketét keverünk hozzájuk. A barna színt vörösből, sárgából és egy kevés kékből keverjük ki. E szín komplementer, vele harmóniában lévő kiegészítő színei azok, amelyekben legkevésbé van jelen a szóban forgó barna szín.

Általánosságban tehát az a tapasztalat, hogy két szín között akkor jön létre harmónia, amikor ezek szubtraktív módon történő összekeveréséből fekete vagy szürke jön létre, az additív színkeverés eredménye pedig fehér vagy szürke. (ez természetesen érvényes a komplementer színpárokra is.)

Figyelembe kell vennünk azt is, hogy a színek harmóniáját megzavarhatja, vagy esetleg javíthatja, ha az általuk jelölt felületek különböző nagyságúak ill. a színeknek eltérő az intenzitásuk. A színfelület nagyságát és intenzitását összhangba kell hoznunk: minél erőteljesebb, intenzívebb egy szín, annál kisebb felületet ábrázoljunk vele.

3.3.5.9 Számítógépes programok színkezelése

A színek digitális reprezentációja a számítástechnika fejlődésével párhuzamosan változott. Kezdetben 4, majd 8 biten ábrázolták a színeket. Ennek megfelelően a kapott színes kép tónusokban szegény, inkább csak színes ábrák megjelenítésére volt alkalmas. Mára már 24, sőt 36 bites színábrázolással dolgoznak a számítógépek, és ennek megfelelően a digitális képek is sok millió színárnyalat leírására képesek. A számítógépes programokban elvileg bármely színmodell elérhető. (HSI, RGB, CMYK, YIQ, Lab).

3.17. ábra. RGB rendszer

Az RGB színmodell

Color = a*Red + b*Green + c*Blue, ahol a,b,c, az egyes alapszínek intenzitása

256 féle zöldárnyalatból, 256 féle vörös árnyalatból és 256 féle kék árnyalatból állítható össze egy szín, vagyis összesen 256*256*256 szín ábrázolható.

A számítógépes grafikában néha 32 bites színmélységet alkalmaznak. Ekkor a negyedik bájt az úgynevezett alfa-csatornát, a kép átlátszóságára vonatkozó információt tárolja.

A HSI színmodell

A HSI a Hue (színárnyalat), Saturation (szín telítettség), Intensity (fényerősség) szavak kezdőbetűiből ered. A Hue értéke a színkörön vizsgálva 0-360 fokig terjedhet. A Saturation értéke 0-100%-ig. Az Intensity szintén 0 és 100% között változhat.

A Pantone Matching System

„A Pantone színskála (a leggyakrabban alkalmazott) 14 különböző festékszínből, megadott arányok alapján keverhető ki. Ez a több mint 1000 szín jóval nagyobb színtartományt fog át, mint akár a négyszínnyomás (CMYK) vagy akár az RGB alapú eszközök, vagyis az így létrehozható (Pantone) színek elektronikus megjelenítése és reprodukálása csak közelítően lehetséges. Színhelyes megjelenítés természetesen csak az ofszetnyomás segítségével valósítható meg. Általában kétféle színmintakönyv is készül: egy normál és egy másik a jobb minőségű (felületkezelt) papírokhoz, lévén ugyanaz a nyomdafesték másképpen mutat az eltérő papírokon. Léteznek további Pantone színmintarendszerek is, melyek segítségével megoldható a direkt színekkel tervezett nyomdai anyagok négyszínbontással történő színhelyes reprodukálása (Pantone Process Colour System). Ezekben a katalógusokban a direkt színek mellett a legközelebbi, négyszínnyomással előállítható színek szerepelnek, a négy alapszín szükséges értékeivel” (Zentai, 2003).

3.18. ábra. A CorelDraw színkezelése

3.19. ábra. Az ArcGIS színkezelése

Az előbbi két ábrából jól látható, hogy a térinformatikai programok színkezelése még mindig viszonylag egyszerű, tehát a Pantone színskála nem érhető el, de támogatják a CMYK színmodellt, mellyel a nyomdai sokszorosítás is megoldható.

3.3.1 A névírás grafikai változói

A szöveg nagyon fontos elem a térképeken, elsődleges funkciója a térbeli nevek, megírások megjelenítése, másodlagos funkciója az egyes objektumok természetére, funkcióira vonatkozik (pl. a topográfiai térképeken találkozhatunk ilyen jellegű megírásokkal, hogy temető, iskola, gyár stb.)

A megírásoknak könnyen azonosíthatónak és olvashatónak kell lenni, még akkor is ha a térkép nagyon sok megírást tartalmaz, és a hasonló objektumok távol helyezkednek el egymástól.

A grafikus változók alkalmazásának követelményei és lehetőségei a megírások esetén (Kraak, 2003):

  • hierarchia közvetítése (fontosabb, illetve a kevésbé fontos objektumok megkülönböztetése), a következő változókat és kombinációikat használhatjuk:

    • vastagság (bold),

    • méret,

    • térköz,

    • világosságbeli különbségek,

    • nagy- és kisbetűs megírás.

  • névleges (nominális) különbségek bemutatása (a különböző kategóriák közötti megkülönböztetés) a következő változókkal lehetséges:

    • szín,

    • stílus (alak),

    • álló vagy dőlt betűs megírás.

  • Pont, vonalas felületi objektumok megírására alkalmasnak kell lennie.

A hierarchikus és névleges különbségek kifejezése nagyon fontos, mert a térképhasználó a jelmagyarázat alapján képes beazonosítani a hasonló objektumokat és ez megkönnyíti számára a térképen történő keresés folyamatát, és idejét, továbbá a térképet olvasva rögtön képes felismerni az ott szereplő különböző kategóriákat. Ilyen kategóriák pl. a víznevek, hegynevek, települések. A nyomtatott térképek szempontjából fontos, hogy a térképet nagyító használata nélkül lehessen használni. A megírások nem lehetnek túl vastagok, és túl vékonyak. Az elektronikus térképek esetén nagyon fontos, hogy a megírások nagysága nagyítás és kicsinyítés során lehetőleg állandó maradjon.

3.20. ábra. A térképi megírások grafikus változói (Kraak, Zentai nyomán)

Általános követelmények a megírásokra vonatkozóan:

  • Minimális méret: 5pt,

  • Kevés betűcsalád alkalmazása egy térképen belül,

  • Jól olvasható és egymástól könnyen elkülöníthető típusok,

  • Vezérforma elv érvényesülése, az azonos fogalmi csoportokba tartozó tárgyak, jelenségek azonos mértani idomba foglalt, vagy azonos vonalvezetésű jel ábrázolásával való megoldása.

  • A legnagyobb számú felirat kategóriája megírására lehetőleg keskeny betűtípust válasszunk (pl. autótérképen a településnevek),

  • A névrajz ne terhelje túl a térképet,

  • Egyértelműen vonatkozzon az adott térképi objektumra ,

  • Nem fedhetik egymást,

  • Nem fedhetnek fontos részleteket,

  • A térképkereten ne lógjanak túl,

  • Legyen párhuzamos a térképkerettel nagy méretaránynál vagy a parallelkörökkel (kis méretaránynál, ahol a fokhálózat ívei már jól láthatók, ez nem vonatkozik a szórt táj- és víznevek megírására),

  • Ne „essenek fejre” (tájnevek, víznevek sem) függőleges esetben általában alulról felfelé írjuk meg.

A különböző típusú objektumok megírásánál más-más szabályt kell követni, és ez hatással van a grafikus változókra.

A pontra vonatkozó nevek megírása:

  • Típusok:

    • Településnevek,

    • Jellegzetes földrajzi pontok nevei (pl. hegycsúcs),

    • Foknevek,

    • Közlekedési elemek neve (megállók),

    • Magyarázó nevek.

Jellemzők:

  • Zárt megírás, tehát nem lehet szórtan írni a betűket,

  • A vonatkozási helynek látszódnia kell,

  • Egyértelműen vonatkozzon az adott jelre, ahhoz záródjon,

  • A településnév a határok, utak, vizek megfelelő oldalán legyen.

Vonalas elemekre vonatkozó megírások:

  • Típusok

    • Közterületek nevei,

    • Igazgatási nevek,

    • Kivezető irányok,

    • Víznevek,

    • Szintvonalérték-számok,

    • Közlekedési elemek neve,

Jellemzők:

  • Zárt megírás,

  • A vonal kevésbé ívelt szakaszán,

  • A betűk nem lóghatnak rá a vonalra, de nagy térköz se legyen,

  • Esetenként elforgatott (pl. víznév, szintvonalérték, kivezető irány).

A felületi elemekre vonatkozó megírások:

  • Típusok

    • Tájnevek (természetföldrajzi, történeti-földrajzi, néprajzi),

    • Igazgatási nevek,

    • Víznevek (néha folyók is),

    • Határnevek (dűlőnevek).

Jellemzők:

  • Ívre illeszthető (max. kettős ív),

  • Szórható (egyenlő betűközzel),

  • A lehető legjobban fejezze ki a terület kiterjedését pontos és vázlatos területábrázolásnál is.