Ugrás a tartalomhoz

Geodéziai hálózatok 3., A vízszintes pontmeghatározás munkaszakaszai

Dr. Busics György (2010)

Nyugat-magyarországi Egyetem

3.4 Az építés és állandósítás munkaszakasza az irány- és távméréses alappontsűrítésnél

3.4 Az építés és állandósítás munkaszakasza az irány- és távméréses alappontsűrítésnél

Ennél a munkaszakasznál az építés az esetleges ideiglenes pontjelek felépítését jelenti, az állandósítás pedig a pont végleges megjelölését.

3.4.1 Az ideiglenes pontjelek

Az ideiglenes pontjelek azt szolgálják, hogy a mérés idején láthatók, irányozhatók legyen a pontok, a távméréshez visszaverő jelet lehessen ott elhelyezni, valamint a műszert fel lehessen állítani, a műszerállásról is láthatók legyenek a mérendő pontok. Általánosan arra törekszünk, hogy erre a célra ne kelljen különleges jeleket építeni, hanem maga a műszerfelszerelés tegye lehetővé a láthatóságot és irányozhatóságot. Rendesen tehát a műszerfelszerelés műszerállványát, jeltárcsáit, prizmáit, különböző kihosszabbítható rúdjait használjuk erre a célra, a műszerállványon kényszerközpontosan felállítva.

Ideiglenes pontjeleket ma ritkán építünk, hiszen ez költséges és időigényes. Hazánkban leggyakrabban az autópályák mellett tripódokkal találkozhatunk, mert az út kitűzésnél, amit gyakorta kellet ismételni, ezek a jelek jól szolgáltak tájékozás céljára (nem kellett minden alkalommal külön jelet odavinni és őrizni, előnyük ilyen értelemben a magaspontokéhoz hasonló).

A múltban, a tisztán irányméréses háromszögelés technológiája nagyszámú ideiglenes jel felépítését kívánta meg, de a távméréses háromszögelés is azért tudott nálunk tért hódítani, mert egy speciális ideiglenes jel, a létraállvány ezt segítette. A következőkben csak vázlatosan tekintjük át az alsórendű pontsűrítésnél alkalmazott fontosabb ideiglenes pontjeleket és szerepüket.

3-7. ábra. Tripód, bipód, kukoricaállvány

Tripód. Régebben fából építették, ma inkább fémből készül. Egy közel függőleges középrudat három támasszal emelnek a pont fölé. A középrúd tetején régen a pontszámot tartalmazó két számdeszkát helyeztek el, ma inkább hengert, ami egyértelműen irányozható.A középrúd alja a talaj fölött kb. 2 méterre van, ami lehetővé teszi a kő fölött a műszer központos felállítását, így ez előnyös.

Bipód. A bipódnál – a triódhoz képest – a középrudat csak két támasz emeli a talaj fölé, de a stabilitás miatt egy harmadik kitámasztó lábat is kell hozzáerősíteni. Árkok, csatornák mellett használták, ahol szűkös a hely.

Tetőjel. Régen épületek tetején, külön ácsolt szerkezetként jelrudat használtak. A lapostetőkön épített pillér és a belecsavarható henger mind műszerállásra, mind irányzásra alkalmas jel.

3-8. ábra. Létraállvány. Távmérésre alkalmas.

Kukoricaállvány. A hosszúoldalú sokszögeléshez kialakított jel, a szomszédos pontok közötti összelátást biztosította, ha a növényzet (dohány, napraforgó, kender, kukorica) megnőtt. Magassága 4-7 méter. Előregyártott elemekből volt összeállítható majd szétszedhető. Két, egymástól elkülönülő részből állt: egy 12×12×250 cm-es fa műszeroszlopból és egy eköré épített fém észlelőállványból. Itt is szükség volt a központ felvetítésére a műszerasztalra, hogy a mérés központosan legyen végezhető.

Létraállvány (mérőlétra). 1 m és 3 m hosszúságú alumínium létraelemekből volt összeszerelhető, 1,5 métertől akár 40 méteres magasságig. Alul egy létratalpat helyeztek el, ebbe kerültek a létraelemek sorban, andráskeresztekkel és koszorúcsövekkel merevítve. Az így felépített rácsos szerkezetet drótkötelekkel horgonyozták le. Kísérletekkel igazolódott, hogy nemcsak prizma tartására alkalmas, hanem távmérésre is. A tetején észlelőkosár volt elhelyezhető, ahova felmászva, az észlelő ülve távmérést vagy magassági szögmérést végezhetett, mivel ezek a műveletek csak rövid időre kívánták meg a műszer mozdulatlanságát (szemben az irányméréssel). A mérés pontonként külön-külön történt. A létraállvány tette lehetővé a távméréses hálózatok kiépítését, 1975-tól a az 1980-as évek végéig alkalmazták. Előnye volt viszonylag kis súlya (a korábban alkalmazott fa árbócokkal szemben), a gyors felépíthetősége (amihez 4-5 gyakorlott szakmunkás kellett) és a sokszoros anyagfelhasználás.

3.4.2 Az állandósítás

Az állandósítás az alappont végleges megjelölését jelenti, amit a rendűségnek megfelelő módon, gondos, lelkiismeretes munkával kell elvégezni. Az állandósítás lehetőségeit korábban már áttekintettük, ezek közül kell a helyzetnek leginkább megfelelőt kiválasztani. Amennyiben olyan állandósítást kívánunk alkalmazni, amelyik a szakmai szabályzatokban nem szerepel, arra a FÖMI vagy a földhivatal engedélyét kell kérni. Az állandósítást követően kell elkészíteni a végleges helyszínrajzot, a pontosított méretekkel. A helyszínrajz illetve a pontleírás készítésének általános szabályait a modul végén foglaljuk össze.

Kicsit részletesebben nézzük meg a kővel történő állandósítás munkamenetét. Az állandósítás során a pont helyét jelölő karó helyén a követ úgy kell elhelyezni, hogy teteje közel vízszintes legyen, egyik oldala pedig párhuzamos valamely közeli vonalas létesítménnyel (ha van ilyen) esetleg égtájjal. A kő elhelyezésénél az a legfontosabb, hogy a központi jel és a földalatti jel(ek) egy függőlegesbe kerüljön. Ezt úgy valósítják meg, hogy a megfelelő méretű gödör kiásása után, a gödör alján elhelyezik a (legalsó) földalatti jelet. A gödör szélén levernek két magas karót úgy, hogy a rajtuk átfektetett lécet a földalatti jel fölött elhelyezett függő zsinórja érintse. A függőzsinór helyét a lécen, valamint a léc helyzetét a karók tetején megjelölik, ezzel biztosítják a földalatti jel függőlegesének a kijelölését a későbbi pontjel (anyapont) elhelyezésekor. Nem szabad elfelejteni megmérni a földalatti jel és a vízszintes léc közötti (h1), valamint a kő felső lapja és a léc közötti távolságot (h2). Ebből lehet ugyanis kiszámítani a földalatti jel és a kő felső lapja magasságkülönbségét, amit levonva a kő magasságából kapjuk a földalatti jel magasságát. Ennek az adatnak a pontleíráson szerepelnie kell.