Ugrás a tartalomhoz

Geodézia 4., Vízszintes helymeghatározás

Gyenes Róbert (2010)

Nyugat-magyarországi Egyetem

4.4 A teodolit

4.4 A teodolit

Most már tudjuk, hogy mit értünk vízszintes és magassági szög alatt, lássuk most azt, hogy ehhez milyen szerkezeti elemeket tartalmazó műszerre van szükségünk. A tetszőleges nagyságú vízszintes és magassági szögek mérésére alkalmas műszert teodolitnak nevezzük. Ahhoz, hogy a teodolittal lehetővé váljon a vízszintes és a magassági szögmérés, annak szerkezeti elemeinek különböző geometriai feltételeket kell kielégítenie. A szerkezeti elemek és a közöttük fennálló feltételek megértéséhez tekintsük a 4-6. ábra.

4-6. ábra A teodolit főbb szerkezeti elemeinek áttekintése

A vízszintes és a magassági szögméréshez szükséges két, beosztással ellátott kör, amelyek osztásokat tartalmaznak hasonlóan egy egyszerű szögmérőhöz. Ezeket nevezzük vízszintes és magassági körnek. A magyar szakirodalomban a vízszintes kört gyakran limbuszkörnek is nevezik. A térbeli irányok méréséhez a térbeli pontokat pontosan meg kell irányozni, ehhez pedig távcső szükséges. A távcsövet azonban két egymásra merőleges tengely körül elforgathatóvá kell tenni. Ezeket a tengelyeket nevezzük állótengelynek és fekvőtengelynek. A távcsövet irányzásra alkalmassá kell tenni, ezért a távcsövön belül egy ún. szállemezt helyeznek el, amely két, egymásra merőleges szálat tartalmaz. Azt a szálat, amelyik párhuzamos a fekvőtengellyel fekvőszálnak, amelyik arra merőleges, állószálnak nevezzük. Az ilyen, irányzásra alkalmassá tett távcsövet geodéziai távcsőnek nevezzük. Az irányzott pont képének megfelelő leképezéséhez különböző lencse- és prizmarendszerre van szükség. A képalkotást az objektív biztosítja, míg az okulár felelős a távcsőbe belépő fénysugarak észlelő felé történő továbbításáért és a látószög megnagyításáért. Mivel mind a vízszintes szöget, mind a zenitszöget térbeli irányokhoz kötjük, ezért a térbeli irányt az objektív optikai középpontját, valamint az álló- és fekvőszál metszéspontját összekötő egyenes, az irányvonal valósítja meg.

További szerkezeti elemekkel biztosítani kell, hogy az állótengely meghosszabbítása a mérendő szög csúcsán menjen keresztül, valamint az állótengelynek függőlegesnek kell lennie. Ezt a célt szolgálják a különböző típusú vetítő berendezések és a libellák.

A teodolit említett főbb szerkezeti elemeinek különböző geometriai feltételeket kell kielégíteni. Ezeket tengely-feltételeknek nevezzük, amelyek a következők:

  • Az állótengelynek merőlegesnek kell lennie a vízszintes körre és annak középpontján kell áthaladnia.

  • A fekvőtengelynek merőlegesnek kell lennie a magassági körre, és arra vonatkozóan központosnak kell lennie.

  • A fekvőtengelynek merőlegesnek kell lennie az állótengelyre.

  • A geodéziai távcső irányvonalának metszenie kell az állótengelyt.

  • A geodéziai távcső irányvonalának metszenie kell a fekvőtengelyt.

  • A geodéziai távcső fekvőtengely körüli áthajtása következtében az irányvonal által súrolt síknak, az ún. állósíknak merőlegesnek kell lennie a fekvőtengelyre.

Megemlítjük, hogy a távcső állótengely és fekvőtengely körüli elforgatására a geodéziában külön elnevezés szolgál. Az állótengely körüli elforgatást átforgatásnak, míg a fekvőtengely körüli forgatást áthajtásnak nevezzük.

4.4.1 Az alhidádé

A teodolit két fő szerkezeti részből áll, az alhidádéból és a műszertalpból (4-7. ábra). Az alhidádé az állótengely körül tetszőlegesen elforgatható. Azért, hogy a szögmérést a kiválasztott pont függőlegesében el tudjuk végezni, a teodolitot úgy kell felállítanunk, hogy állótengelyének meghosszabbítása a mérendő szög csúcsán menjen keresztül. A teodolitot ezért háromlábú műszerállványon vagy műszeralátéten helyezik el. A műszertalp feladata az, hogy biztosítsa a teodolit rögzítését akár a műszerállványhoz, akár valamilyen speciális műszeralátéthez.

Az alhidádé ugyan az állótengely körül átforgatható, valamint a távcső a fekvőtengely körül áthajtható, de az irányzás befejeztével az alhidádénak és a távcsőnek mozdulatlannak kell lennie. Erre a célra, valamint az irányzás pontos végrehajtására szolgálnak az (1) vízszintes és (2) magassági kötő- és irányítócsavarok (4-8. ábra). Az alhidádé (3) oszlopában lévő fekvőtengely perselyébe van ágyazva a (4) geodéziai távcső. A közelítő vagy durva irányzás végrehajtását segíti az (5) irányzó kollimátor, amely rendszerint mind a távcső alatt, mind a távcső felett megtalálható.

4-7. ábra A teodolit két fő szerkezeti eleme: az alhidádé és a műszertalp

Az alhidádé oszlop tartalmazza a (6) magassági kört is. Az elektronikus teodolitokon található még a (7) billentyűzet és a (8) kijelző. A magassági körrel átellenes oszlopon található a (9) belső akkumulátor perselye, amelyet műszertípustól függően gyakran burkolattal védenek. Az állótengely pontos függőlegessé tételére szolgál a (10) csöves libella vagy más néven alhidádélibella. Műszertípustól függően az alhidádé gyakran tartalmaz egy további libellát, az ún. szelencés libellát, amellyel az állótengelyt közelítően tesszük függőlegessé. Egyes műszereknél a szelencés libella a műszertalpon található.

4-8. ábra Az alhidádé szerkezeti elemei

A műszer törzsében található a (11) vízszintes kör, amely a korszerű elektronikus műszereken szabad szemmel nem látható. A 4-8. ábran szereplő Sokkia DT 2 elektronikus teodolit esetén a kör pereme még látható, ugyanis ez a teodolit ún. kettős tengelyű teodolit. Ez azt jelenti, hogy a vízszintes kör a középpontján keresztül átmenő és a kör síkjára merőleges tengely körül az alhidádétól függetlenül elforgatható. Az újabb elektronikus teodolitok azonban már nem kettős tengelyűek.

Szintén a műszertípustól függően, de az alhidádé része lehet még a (12) vetítő berendezés. A vetítő berendezés feladata, hogy biztosítsuk a mérés során azt, hogy az állótengely meghosszabbítása a mérendő szög csúcsán menjen keresztül. A vetítőberendezés lehet optikai vagy lézeres. Szintén a műszer törzsén található ezen kívül a hosszabb idejű tápellátást biztosító külső akkumulátor (13) csatlakozója, valamint az adatátviteli kábel (14) csatlakozója. Az alhidádé műszertalpból való kiemelését segíti a (15) kézi fogantyú.

4.4.2 A geodéziai távcső

A geodéziai távcső feladata a nagy távolságban lévő tárgyak képének megnagyítása, azaz a valóságos látószögnél nagyobb látszólagos látószögű kép előállítása, amely a pontos irányzás elengedhetetlen feltétele. A geodéziai távcsövek ún. változtatható fókusztávolságú, vagy más néven belső képállítású távcsövek (4-9. ábra).

4-9. ábra A geodéziai távcső felépítése

Az irányzás pontos végrehajtásához a távcsőben helyezkedik el a szállemez, amely, mint azt már említettük, tartalmazza az álló- és a fekvőszálat. A belső képállítású távcső lényege, hogy az objektív által előállított képet a képállító lencse mozgatásával a szállemez síkjába mozgassuk. Erre a célra szolgál a parallaxis csavar. Az irányzás feltétele ugyanis, hogy mind a tárgy képét, mind a szálkeresztet élesen lássuk.

4-10. ábra A Sokkia geodéziai távcsövének szerkezeti felépítése

A 4-10. ábrán a Sokkia cég geodéziai távcsövének a szerkezetét látjuk. Az (1) objektív által alkotott képet a (2) képállító összetett lencse mozgatásával visszük a (3) diafragma gyűrűbe foglalt szállemez síkjába. A képállító összetett lencse mozgatásához a (4) parallaxis csavart használjuk. Mivel az objektív által alkotott kép fordított képalkotású, és jelentősebb színi hibával terhelt, ezért a színi hibák csökkentése érdekében a képállító összetett lencse és a diafragma gyűrű közé az (5) képfordító- és tükröző prizmarendszert helyezik el. Az így keletkezett képet nagyítja fel a (6) okulár lencse, amely szintén összetett lencse. Az okulár lencse további feladata, hogy a képet az éleslátás távolságában képezze le. A színi és a gömbi hibák csökkentése érdekében az objektív egy kisebb és egy nagyobb törésmutatójú bikonvex lencséből áll. A távcsőbe érkező fénysugarak fényerejének csökkentése érdekében az objektívet speciális reflexív bevonattal látják el. Ez az oka az objektív kékes-lilás színezetének. Az okulár lencsék is összetett lencsék, amelyek domború oldalukkal fordulnak egymás felé. A közöttük lévő távolságot az eredő fókusztávolságuk alapján választják meg. Azért, hogy a szálkeresztet is élesen lássuk, az okulárlencsék az okulárban kis mértékben az optikai tengely irányában elmozdíthatók. A diafragma gyűrűben a szállemez a saját síkjában eltolható és elforgatható a (7) igazítócsavarok segítségével. A szállemez anyaga üveg, amelyre a szálakat mikrofényképezéssel viszik fel.

A 4-11. ábran a Leica és a Sokkia típusú műszereknél alkalmazott szálkereszt megoldások láthatók. Közös jellemzőjük, hogy a nem pontszerű tárgyak irányzásához kettős álló- és fekvőszálat alkalmaznak. A szálak futása nem folytonos, azokat szimmetrikusan a metszéspontokhoz közel megszakítják.

4-11. ábra Szálkereszt megoldások a Sokkia (balra) és a Leica (jobbra) műszereken

Említettük már a parallaxis csavar szerepét, de nem tisztáztuk még magát a parallaxis jelenségét. Tételezzük fel, hogy az okulár segítségével a szálkereszt képét az éleslátás távolságába állítottuk. Ekkor két különböző eset állhat fenn (4-12. ábra). A tárgy képe a szállemez síkja és a tárgy között képződik le, vagy az észlelő és a szállemez síkja között. Azaz a képsík és a szállemez síkja nem esik egybe. Ez a parallaxis jelensége. Ha a parallaxis fennáll, akkor ugyan a szálkeresztet élesen látjuk, de a tárgy képét már nem. Ennek következtében az irányzást nem tudjuk pontosan elvégezni. A parallaxis fennállásáról úgy győződhetünk meg, hogy a szemünket az okulár előtt kis mértékben balra-jobbra, vagy fel és le mozgatjuk. Ha azt tapasztaljuk, hogy a kép a szálakhoz képest elmozdult, akkor nyilvánvalóan a képsík és a szálsík nem esik egybe, azaz parallaxis áll fenn. Ekkor a parallaxis csavar forgatásával a képet élesre kell állítanunk.

4-12. ábra A parallaxis jelensége és különböző esetei

A parallaxis csavar mozgatásának a tartománya egyben meghatározza azt a legrövidebb irányzási távolságot, amelyre még irányozni lehet. Rövid távolságokon ugyanis a parallaxis különbség jelentős, de egy adott távolságnál rövidebb irányzási távolság esetén a parallaxis nem szüntethető meg. Ezt nevezzük a legrövidebb vagy minimális irányzási távolságnak. Ennek értéke általában másfél és két méter között változik.

A másik eset, amikor egyre távolabb és távolabb lévő pontokat irányzunk, amelyek között nem lép fel parallaxisváltozás. Ezek azok a pontok, amelyek az optikai végtelenben találhatók. Ebben az esetben a parallaxis csavar végtelenre állított helyzetben van. Egyes műszerek szállemezén a távoli vagy a közeli irányzás végrehajtásához szükséges parallaxis csavar forgatásának az irányát egy kis nyíllal jelölik, feltüntetve a végére a végtelen jelet.

4.4.3 Az állótengely

Az állótengely feladata, hogy az alhidádé súlyát átadja a műszertalpnak, valamint lehetővé tegye az alhidádé központos és ingadozásmentes forgatását. Az idők folyamán különböző megoldások születtek, mára alapvetően azonban az ún. vezetőgyűrűs-golyóscsapágyas szerkezetet alkalmazzák, amelyet krómozott bevonatú acélból készítenek. A 4-13. ábran a Sokkia és a Leica műszereknél alkalmazott tengelyszerkezet látható, a 4-14. ábran pedig a keresztmetszetük.

4-13. ábra A Sokkia (bal) és a Leica (jobb) műszereken alkalmazott állótengely megoldás

Azért, hogy az állótengely ingadozását csökkentsék, a vezetőgyűrű felülete az állótengelyre nem merőleges, hanem azzal bizonyos szöget zár be, így a gyűrű felületének ferdeszögű kialakítása egy nagyobb stabilitású h fiktív tengelyhosszt eredményez. Az alhidádé súlyát a golyóscsapágyak veszik át és adják tovább. A csapágygolyókon gördülő megoldás gyakorlatilag holtjáték mentessé teszi az állótengely ingadozását, ugyanis a csapágygolyók átmérője csak néhány ezred milliméterrel kisebb, mint a tengely és a persely közötti távolság.

4-14. ábra Az állótengely keresztmetszete

4.4.4 Kötő- és finombeállító szerkezeti elemek

A teodolittal az irányzást két lépésben hajtjuk végre. Először az irányzó kollimátor segítségével egy közelítő irányzást végzünk. Ennek eredményeként az irányzott objektum képe megjelenik a távcső látómezejében. A pontos irányzás végrehajtásához lehetővé kell tenni az alhidádé és a távcső kis mértékű elforgatását. A közelítő irányzás befejeztével az alhidádét és a távcsövet rögzítjük, erre a célra szolgálnak a kötőcsavarok. A pontos irányzáshoz pedig a kis mértékű elforgatást az irányítócsavarok (paránycsavarok) teszik lehetővé. A kötő- és finombeállító szerkezeti elemek két klasszikus mechanikai megoldása a tengelyes kötés és a kerületi kötés volt. Tengelyes kötés esetén az állótengely rögzítését a forgás középpontjához közel, a tengelyen végezték el. Kerületi kötés esetén a rögzítés a vízszintes kör peremén történt.

Mára a két klasszikus mechanikus kötést lassan felváltja a szervomotoros megoldás. Ebben az esetben nincsen szükség külön kötő- és irányítócsavarokra. A kötőcsavar szerepét a szervomotor megfelelő üzemmódja veszi át. A szervomotor vezérlés alapelve a fizikából jól ismert elektromágneses meghajtás elvén alapul, amelynek ötlete Hermann Kerper nevéhez fűződik (1934) és alkalmazzák például a mágneses lebegővasutak esetében is. Geodéziai műszertechnikai alkalmazása azonban sokáig váratott magára, amelyhez szükség volt a mikroelektronika fejlődésére is. A szervomotor megoldás vázlatos felépítése a 4-15. ábra látható.

4-15. ábra A szervomotor szerkezeti felépítése (balra) és a vezérlés alapelve (jobbra) T. Lemmon és R. Jung alapján (www.trimble.com)

A műszer törzsére helyezik rá a vízszintes kört és a motort. A mágnestartó két koncentrikus henger, amelyek közül az egyik puha vasat, a másik mágnest tartalmaz, közöttük pedig levegő van. Ismeretes, hogy az I áramot vivő mágneses mezőben lévő L hosszúságú vezetőre ható Lorentz-erő nagysága a

4.1. egyenlet

képlettel számítható, ahol B a mágneses mező indukciója, és φ a mágneses erővonalak és a vezető által bezárt szög. Az R sugarú mágnestartó pereménél a Lorentz erő nagyságú nyomatékot fejt ki, amelynek hatására az alhidádé az állótengely körül elfordul. Hasonló elven elfordul a távcső is a fekvőtengely körül. A szervomotoros vezérlés előnye, hogy a paránymértékű mozgatásnak nincsenek korlátai, az alhidádé és a távcső végtelenített tartományban elforgatható. A szervomotoros megoldás esetén három különböző üzemmód létezik. Az úgynevezett vezérlő mód, amikor a forgatást a paránycsavarokkal vezéreljük, a súrlódásos üzemmód, amikor az észlelő az alhidádét és a távcsövet kézzel, a paránycsavarok használata nélkül forgatja. A harmadik üzemmód az, amikor az alhidádé és a távcső rögzített állapotban van. Újabb műszereknél a paránycsavarok elforgatásának mértékével arányosan a vezérlő egység különböző fokozatú forgássebességet is beállít automatikusan. A Trimble cég S6-os típusú műszerein a szervomotor 5 különböző fokozatú sebességre is képes váltani a forgatás mértékétől függően. A szervomotoros műszerek hátránya a nagy áramfelvétel-szükséglet, amelyet egyes műszereknél sokáig nehezen tudtak optimálisan megoldani, amelynek következtében az akkumulátorok használat közben gyorsan lemerültek.

Az első szervomotoros meghajtású műszerek a 90-es évek elején-közepén jelentek meg a gyakorlatban, az akkor még Geodimeter típusú műszereknél. Mára az összes nagy műszergyártó cég átállt a szervomotoros vezérlésű technológiára, bár egyes esetekben gyártanak még mechanikus kötésű műszereket. Ezek termelése azonban várhatóan a közeljövőben meg fog szűnni.

4.4.4.1 A műszertalp és a kényszerközpontosító

Mint azt már említettük, a műszertalp feladata, hogy rögzíteni tudjuk a műszert vagy a műszerállványon vagy műszeralátéten. A műszertalp fő részei:

  • a talplemez

  • a talpcsavarok

  • a kényszerközpontosító

  • az összekötőcsavar befogadására alkalmas anya

  • az optikai- vagy lézervetítő

  • a szelencés libella

A talplemez az (1) alaplemezt és a (2) rugós lemezt foglalja magában (4-16. ábra). Amikor a műszertalpat az állvány fejezetéhez az összekötőcsavaron keresztül rögzítjük, akkor a rögzítéshez szükséges feszültség a rugós lemeznek adódik át, amelyet a (3) talpcsavarok vezetnek az alaplemezhez. A műszer műszerállvány fejezetén történő mozdulatlanságát az alaplemez és az állványfejezet között fellépő súrlódás biztosítja. Idővel a használat következtében az alaplemez deformálódhat, kis mértékben meghajlik. Ilyenkor a súrlódás nem megfelelő az alaplemez és az állványfejezet között, és azt tapasztaljuk, hogy az összekötőcsavar szorításával a műszertalp az állványfejezeten kis mértékben eltolódik, megnehezítve ezzel a pontraállás végrehajtását. Ha ezt észleljük, akkor az ilyen hibás műszertalpat ne használjuk a méréshez, hanem ha lehetséges, akkor szervizben cseréltessük ki az alaplemezét.

A (3) talpcsavarok további szerepe, hogy lehetővé tegyék az állótengely pontos függőlegessé tételét egy adott tartományon belül. A talpcsavarokat egymástól 120˚-os szögtávolságban helyezik el, amelyeket a szennyeződésektől burkolattal védenek.

4-16. ábra A műszertalp és részei

A kényszerközpontosító feladata, hogy lehetővé tegye az alhidádé kicserélését egyéb irányzott jelekkel. Kényszerközpontosítás során a kényszerközpontosító csavart elforgatjuk, majd az alhidádét a műszertalpból óvatosan kiemeljük (4-17. ábra). A műszertalp szerkezeti megoldásában mára világszerte a Wild-féle tányéros, a kényszerközpontosításra pedig a forgózáras megoldást alkalmazzák. A műszertalp belső alján lévő három persely fogadja magába az alhidádé alján lévő három kis lábat, amelyeket a kényszerközpontosító csavar elforgatásával, a forgóvillákkal rögzítünk. Kényszerközpontosítással a cserét általában 0.01-0.1 milliméter pontossággal el tudjuk végezni.

4-17. ábra Az alhidádé kényszerközpontos cseréje

A 4-18. ábran lézervetítővel felszerelt műszertalp látható, amelyet a műszertalpba mereven építenek be. Azoknál a teodolitoknál és mérőállomásoknál ahol az alhidádé tartalmazza a lézervetítőt, azokhoz speciális, középen üreges műszertalpat használunk azért, hogy a lézerfény útjában a műszertalp belső szerkezete ne jelentsen akadályt.

4-18. ábra Lézervetítővel felszerelt műszertalp

4.4.5 Libellák

Az állótengely függőlegessé tételét libellákkal végezzük. A libellák tengelyek és síkok függőlegessé vagy vízszintessé tételére szolgáló eszközök. Beosztással ellátva a libellák alkalmasak dőlésszögek meghatározására is. A libellákat megkülönböztetjük aszerint, hogy azok valamely eszközhöz mereven vagy tetszőlegesen csatlakoztathatók. Így beszélünk kötött és szabad libellákról. A tengelyekhez köthető libellát tengelylibellának, síklapokra helyezhető libellát pedig talpas libellának nevezzük. Alakjuk szerint beszélünk szelencés, illetve csöves libelláról.

A szelencés libella (4-19. ábra) henger alakú üvegtest, amelynek felső részét gömbsüveg alakúra csiszolják. Belsejét folyadékkal töltik meg úgy, hogy a folyadék gőze és a levegő néhány milliméter átmérőjű buborékot képez. Ha a folyadék nyugalmi állapotban van, azaz arra csak a nehézségi erő hat, akkor a buborék a forgásfelület legmagasabb részében helyezkedik el. Így ha képzeletben a buborék középpontján keresztül a forgásfelületre egy merőlegest bocsátunk, akkor az éppen a helyi függőlegest jelöli ki, vagy ami ugyanaz, a buborék középpontjához húzott érintő vízszintes lesz. A libellákban alkalmazott folyadék általában éter vagy alkohol.

4-19. ábra Szelencés libella síklapra fektetve

A csöves libella (4-20. ábra) olyan zárt üvegcső, amelynek belsejét egy adott sugarú körívnek húrja körüli forgatásával állítanak elő. A csöves libella buborékjának hosszát annak készítésekor szabályozzák. A buborék hosszúsága általában a csiszolt felület fele és egyharmada közötti méretű.

4-20. ábra Alhidádéra erősített csöves libella

A 4-21. ábran jelzőrúdhoz illeszthető szelencés libellát látunk. A szakmai köznyelvben ezt a libellát gyakran „karóállító” libellának is nevezik, mivel segítségével tartó-rudat (jelrúd, prizmabot) lehet függőlegessé tenni.

4-21. ábra Jelzőrúdhoz illeszthető karóállító libella beállítás előtt (balra) és beállítás után (jobbra)

A tengelyek és síkok beállításának a pontosságát a libella érzékenysége határozza meg. A dőlések mértékének megállapításához a libellákat beosztással látják el. A szelencés libella esetén a beosztást két vagy három koncentrikus kör jelenti, a csöves libella esetén pedig vonások jelzik a beosztást. Az osztásokat általában 2 mm-re helyezik el egymástól. A geodéziai műszereken és kiegészítő tartozékaikon alkalmazott csöves libellák osztása csonka beosztás.

4-22. ábra A libella nevezetes pontjai

Mivel a libella íves felület, ezért egy beosztáshoz egy adott nagyságú középponti szög tartozik. Ezt nevezzük a libella állandójának. A libella állandója általában néhány másodperc és egy szögperc közötti érték. A libella állandóját szögmásodpercben szokás megadni és gyakran fel is tüntetik annak értékét a libella felületének tetején. A 4-20. ábrán látható libella esetén annak állandója 20 másodperc, a legkisebb osztásköz, amihez ez az érték tartozik pedig 2 mm.

A libellákkal végezhető műveletek megértéséhez és elvégzéséhez mindenekelőtt meg kell ismerkednünk a libella nevezetes pontjaival és vonalaival (4-22. ábra). Jelöljük a libella beosztásának középpontját C betűvel. Ekkor a beosztás középpontjához húzott érintőt a libella tengelyének nevezzük. Jelöljük O ponttal a buborék alaki középpontját. Ha most képzeletben a libella íves felületének különböző E1, E2, stb. pontjaihoz érintők seregét szerkesztjük, akkor ezek közül lesz egy olyan érintési pont, amelyhez húzott érintő merőleges lesz az állótengelyre vagy párhuzamos lesz a fekvőtengellyel. A libella körívének ezt a pontját a libella normálpontjának nevezzük. Ha a libella említett három nevezetes pontja, azaz a beosztás középpontja (C), a buborék alaki középpontja (O) és a normálpont (N) egybeesik, akkor az állótengely pontosan függőleges, a libellát pedig az állótengelyre vonatkozóan igazítottnak nevezzük.

Abban az esetben, ha a normálpont és a buborék alaki középpontja egybeesik, de ezek nem egyeznek meg a beosztás középpontjával, akkor az állótengely ugyan függőleges, de a libella az állótengelyhez nem igazított (4-23. ábra). A normálpont és a beosztás középpontja közötti szögtávolságot a libella igazítási hibájának nevezzük. A leírtakból tehát következik, hogy az állótengely függőlegessé tételének nem előfeltétele a libella igazítottsága. Az állótengely ugyanis, mint azt majd látni fogjuk, közel igazított libellával is függőlegessé tehető.

4-23. ábra A libella igazítási hibája

4.4.5.1 Műveletek libellákkal

A libellával végezhető műveletek azt a célt szolgálják, hogy megállapítsuk tengelyek és síkok hajlásszögét, valamint hogy tengelyeket és síkokat vízszintessé vagy függőlegessé tegyünk. Ezen feladatok végrehajtásának előfeltétele a libella állandójának az ismerete. A műveletek közül a libella elforgatásával és átforgatásával ismerkedünk meg.

Ha a libellát a hosszmetszetének síkjára merőleges tengely körül elforgatjuk (4-24. ábra), akkor a buborék középpontjához tartozó elforgatás előtti C1 és az elforgatás utáni C2 értékekből az elfordulási szög a libella ε’’ állandójának figyelembevételével a következőképpen számítható:

4.2. egyenlet

A gyakorlati végrehajtás során a középpont C1 és C2 helyzetét a buborék két végén tett leolvasások középértékéből számoljuk, hiszen a középpont helyzetét közvetlenül leolvasni nem tudjuk.

4-24. ábra A libella elforgatása

A libella átforgatásával közel függőleges állótengely dőlészögét tudjuk meghatározni. Jelölje a 4-25. ábran az állótengely dőlésszögét, valamint C1 a buborék alaki középpontjának az átforgatás előtti helyzetét. Ha a libellát az állótengely körül 180˚-kal átforgatjuk, akkor az alaki középpont a C2 helyzetbe kerül. A két leolvasás különbségéből az állótengely dőlésének a kétszerese határozható meg, azaz a dőlés számításához a különbségüket osztani kell 2-vel:

4.3. egyenlet

A libella átforgatásának művelete az állótengely függőlegessé tételénél kiemelt szerepe van, valamint ezáltal tudjuk meghatározni a libella igazítási hibáját is.

4-25. ábra A libella átforgatása közel függőleges állótengely körül

4.4.5.2 Az állótengely függőlegessé tétele

Az állótengely függőlegessé tételét a csöves libella normálpontjának meghatározásával két egymásra merőleges irányban végezzük el. Ezeket az irányokat első és második főirányoknak nevezzük. A beállításhoz feltételezzük, hogy a csöves libella közelítően igazított az állótengelyhez.

4-26. ábra A libella beállítása I. főirányban átforgatás előtt (bal) és átforgatás után (jobb)

Először a libella tengelyét párhuzamossá tesszük két tetszőlegesen kiválasztott talpcsavar által meghatározott iránnyal. Ez lesz az I. főirány. A két talp csavar azonos mértékű de ellentétes értelmű forgatásával az állótengelyt az I. főirány síkjában döntjük, a libella buborékját közelítően középre állítjuk. A normálpont meghatározásához kiválasztjuk a buborék egyik szélét és előjelhelyesen leolvassuk a helyzetét az osztáson fél egység élességgel. A baloldali kezdőosztástól balra eső osztásokat negatívnak, a jobbra esőket pozitívnak vesszük. A 4-26. ábra bal oldalán ennek értéke -2 lett. Ezt követően a l ibellát 180˚- kal átforgatjukaz állótengely körül, és ismételten leolvassuk ugyanannak a buborékvégnek a helyzetét. Figyeljünk arra, hogy az átforgatás után a kiválasztott buborékvég felőlünk nézve a jobb oldalra kerül át. A 4-26. ábra jobb oldali rajza mutatja az átforgatás utáni helyzetet, a buborék széle a 0 osztásnál található. Képezzük a két leolvasás középértékét, amely -1, és a két talpcsavar azonos mértékű de ellentétes értelmű forgatásával a kiválasztott buborékvéget a -1-es értékre állítjuk. Ez nem más, mint a normálponthoz tartozó baloldali buborékszél helyzete. Ennek eredménye látható a 4-27. ábran.

4-27. ábra A normálpont beállítása utáni helyzet az I. főirányban

Ezután az alhidádét 90˚-kal elforgatjuk úgy, hogy a libella tengelye a harmadik talpcsavar irányába essen, majd annak forgatásával a kiválasztott buborékvéget a normálpont helyzetének megfelelően a -1-es értékre állítjuk (4-28. ábra).

4-28. ábra A normálpont beállítása a II. főirányban

Ezután az alhidádé lassú körbeforgatásával ellenőrizzük a buborék helyzetét. Helyes végrehajtás esetén a buborék nem tér ki a számított helyzetéből. Az ellenőrzést a 4-29. ábran látható módon három különböző helyzetben végezzük el. Mint látható, az állótengely függőlegessé tételekor a normálpontot nem határoztuk meg, hanem helyette a normálponthoz tartozó valamelyik buborékvég helyzetét. Ezt a pontot nevezzük beállító pontnak.

4-29. ábra Az állótengely függőlegessé tételének ellenőrzése

4.4.6 Vetítőberendezések

A vetítőberendezések feladata annak biztosítása, hogy az állótengely meghosszabbítása a mérendő szög csúcsán menjen keresztül. A mai teodolitokon alapvetően két különböző típusú vetítőberendezést alkalmaznak. Az egyik esetben a vetítés optikai úton történik, erre a célra szolgálnak az optikai vetítők. A másik esetben a vetítés a műszer törzsébe épített lézerfényforrás segítségével történik. Ezeket lézervetítőknek nevezzük. Az optikai vetítő (4-30. ábra) egy tört távcső, amelyet úgy szerkesztenek, hogy az irányvonala az állótengely meghosszabbításába essen. Az irányzás végrehajtásához az optikai vetítő is tartalmaz szállemezt. A szállemez vagy koncentrikus szálköröket tartalmaz középen egy ponttal, vagy két egymásra merőleges szálat. Az előbbit a Sokkia és a Topcon, az utóbbit a Leica és a Trimble típusú műszereken alkalmazzák gyakrabban. Az optikai vetítő is tartalmaz parallaxis csavart, amellyel a pont képét állítjuk élesre azt követően, hogy a szálköröket vagy a szálkeresztet az optikai vetítő okulárisával már az éleslátás távolságába állítottuk.

4-30. ábra Az optikai vetítő felépítése

Az optikai vetítőt vagy a műszertalpba vagy az alhidádéba építik. Az alhidádéba történő elhelyezés előnye, hogy az optikai vetítő esetleges igazítási hibája pontosabban ellenőrizhető, iletve kisebb igazítási hiba esetén a pontraállást is megfelelően el tudjuk végezni.

Lézervetítő esetén az állótengely meghosszabbítását a műszertörzsben elhelyezett lézerforrás sugara jelenti (4-31. ábra). Ennek a megoldásnak is előnye, hogy a fényforrás az alhidádéval együtt elforgatható. A 4-31. ábran a Leica műszereken alkalmazott szerkezeti megoldás látható.

4-31. ábra A lézervetítő szerkezeti megoldása Leica műszereknél

A lézervetítő másik szerkezeti megoldása az optikai vetítőhöz hasonló, amikor a műszertalpra a lézervetítőt mereven szerelik fel. Erre láttunk példát a 4-18. ábrán.

Az optikai vetítővel a pontraállás 0.5-1.0 mm pontossággal végezhető el, lézervetítő esetén ennek értéke 1-2 mm. A lézervetítő alkalmazásának egy kisebb hátránya, hogy a lézerfoltot a ponton erős napsütésben vagy rossz fényviszonyok mellett nehezebb észrevenni és a közepét pontszerűen azonosítani. Ilyenkor a műszer mellett úgy kell elhelyezkedni, hogy a lézerfoltot kissé árnyékoljuk.

4.4.7 A vízszintes és a magassági kör

A vízszintes kört a műszer törzsében, míg a magassági kört az alhidádé oszlopában helyezik el. A köröket üvegből készítik, amelyre az osztásokat fotográfiai úton viszik fel. A körök az osztásokat az automatikus körleolvasás végrehajtása érdekében kódolt formában tartalmazzák. A mai vízszintes körök egysávú kódolt körök (4-32. ábra). A kódosztások változó szélességűek és optikailag eltérő tulajdonságúak, átlátszóak (fehér) vagy átlátszatlanok (fekete).

4-32. ábra Egysávú kódolt kör

A vízszintes szöget, amelynek a fogalmát a 4.3. fejezetben megadtuk, tulajdonképpen közvetett úton kapjuk, mégpedig két irányérték különbségeként. Az irányérték fogalmának a megértéséhez tekintsük a 4-33. ábrat.

4-33. ábra A leolvasás értelmezése és az irányérték fogalma

Tételezzük fel, hogy a vízszintes körön ismerjük a nulla osztás helyét, valamint az egyes beosztások, mint főbeosztások osztásközét. Helyezzünk el képzeletben az irányvonal helyzetével egyező helyzetben egy indexvonást. Ekkor az irányérték alatt azt a szöget értjük, amely szöget az index a nulla osztással bezár, azaz a szög bal szára a nulla osztást a vízszintes kör középpontjával, jobb szára a kör középpontját az indexvonással összekötő egyenes. Két térbeli irány vízszintes szögét tehát két irányérték különbségeként kapjuk. A mai gyakorlatban ezért tulajdonképpen nem vízszintes szögmérésről, hanem iránymérésről beszélünk, amelynek az eredménye az irányérték. Az irányérték két leolvasás eredményéből tevődik össze. Egyrészt az indexvonást megelőző főbeosztás nulla osztással bezárt szögének, másrészt az indexvonás és az azt megelőző osztás szögtávolságának a meghatározásából. Az előbbit főleolvasásnak, az utóbbit csonkaleolvasásnak nevezzük. Gyakorlati kivitelezésben azonban a főosztás és az indexvonás szerkezeti megoldása az alapelvtől jelentősen eltér. A leolvasások ugyanis elektronikus úton történnek, az indexvonás szerepét pedig fényérzékelő diódák veszik át. Az elektronikus körleolvasás technológiája miatt ezeket a teodolitokat elektronikus teodolitoknak, vagy - a mérés eredményének digitális megjelenítése következtében - digitális teodolitoknak nevezzük. Kiegészítő egységként a körök tartozékai még a különböző kapcsoló áramkörök, és egy mikroszámítógép, amelyek az elektronikus körleolvasást és a feldolgozást végzik.

A vízszintes kör a műszertörzsbe mereven van beépítve, a magassági kör azonban a távcsővel együtt forog. A kódok kiolvasása mind a vízszintes, mind a magassági szögmérésnél azonos elven történik, ezért a továbbiakban megismerkedünk a különböző elektronikus körleolvasási módszerek alapjaival.

4.4.8 Elektronikus körleolvasás

Az elektronikus körleolvasásnak két módszere terjedt el, az abszolút kódkiolvasás és a számlálásos módszer. Egyes műszereknél a két módszert egyesítik. Elektronikus körleolvasáskor az index szerepét fényérzékelő diódák (fotodiódák) veszik át. A fotodiódák soros kialakításúk. A kódok kiolvasása fotoelektronikus úton történik azáltal, hogy egy belső fényforrás a kört alulról vagy felülről megvilágítja (4-34. ábra). Attól függően, hogy a megvilágítás átlátszó vagy átlátszatlan sávot ér, a fotodiódákra váltakozó erősségű fény esik. A „van” jel bináris számformában 1-nek, a „nincs” jel pedig nullának felel meg.

4-34. ábra A fotoelektronikus kódkiolvasás elve

Technikailag azonban a diódákra folytonos fény esik, melyek a 0 és 255 közötti értéket veszik fel. A 4-35. ábran lévő görbe mutatja a valós intenzitás értékeket, amelyeket jelnégyzeteléssel egy digitális átalakító 0 és 1 számokká alakít át egy adott küszöbérték figyelembevételével. A feldolgozóegységben így előállított 0 és 1 számjegyekből álló kódsorozatot összehasonlítják az előre tárolt referencia jelsorozattal, amelyek a körosztás értékeket hordozzák.

4-35. ábra Digitális jelátalakítás

Ez az eljárás az úgynevezett kód-összehasonlítás vagy kódkorreláció, amely matematikai értelemben korrelációszámításon alapul, amelyre vonatkozóan a gyártó cégek különböző algoritmusokat alkalmaznak. Az egyik lehetséges megoldás alapelve az, hogy az összehasonlítás eredménye az adott érzékelőn +1 vagy -1, attól függően, hogy a diódán érzékelt intenzitás a referenciajellel egyezik-e vagy sem (4-36. ábra).

4-36. ábra A kód-összehasonlítás alapelve

A 4-36. ábra szerinti példában összesen 11 jel összehasonlítása történt meg. Az első összehasonlításkor négy helyen egyezett a leolvasott és a referenciajel, hét alkalommal pedig eltér. A teljes egyezések és eltérések összege -3. Az egyezés akkor lenne teljes, ha mind a 11 diódán a mért és a referenciajel egyezne, azaz az összeg 11 lenne. A kód-összehasonlítást a mikroprocesszor addig végzi, amíg nem talál egy olyan referenciajel sorozatot, amely maximális egyezést mutat a kiolvasott jelsorozattal. A jelfeldolgozás hibái következtében valójában teljes egyezés soha nem áll elő, ezért a maximális egyezés lehetőségét matematikai statisztikai módszerekkel vizsgálják. Ennek részleteivel azonban nem foglalkozunk. A 4-36. ábra alsó jelsorozata az alapelv megértése érdekében azt az esetet mutatja, amikor az egyezés teljes (statisztikailag a „legjobb”). Itt a teljes egyezések és eltérések összege 11. A kód-összehasonlítást követően a műszer kijelzőjén megjelenik a kódkiolvasás eredményeként a referencia jelsorozathoz tartozó és előre kódolt irányérték digitális formában.

A 4-37. ábra a Leica TPS sorozatú műszerein alkalmazott megoldást mutatja be. Az (1) kódolt kört megvilágító (2) fényforrás sugarai a (3) prizmák közvetítésével képzik le az osztásokat a soros elrendezésű fényérzékeny diódán, más néven CCD (Charge Coupled Device) érzékelőn (4). A CCD érzékelő az állótengellyel együtt forog, azonban a kódok olvasása során az irányzás befejeztével természetesen mozdulatlan helyzetben van. Egyetlen leolvasás 60 kód olvasásából áll elő.

4-37. ábra Leica TPS sorozatú műszerein alkalmazott fotoelektronikus kiolvasás megvalósítása

A Sokkia cég legújabb elektronikus teodolitjain és mérőállomásain a kód-összehasonlításhoz a diódákon mért intenzitásértékeket a tárolt referenciajellel úgy párosítják, hogy a tényleges intenzitás helyett négy szintértéket mérnek (4-38. ábra). A négy intenzitásérték középértékeként lehet azonosítani a kódot és ez alapján határozni meg az irányértéket. Ezzel a megoldással egy szögmásodperc élességű leolvasás érhető el. Az abszolút kódkiolvasás hátránya sokáig az volt, hogy a leolvasásokat nem tudták a megfelelő pontossággal elvégezni. A körök átmérője általában 80-100 mm. Ez azt jelenti, figyelembe véve például egy 80 mm átmérőjű kört, hogy az egy szögmásodperces felbontáshoz a kör peremén 360 x 3600 = 1 296 000 osztást kellene elhelyezni, ami 0.0002 mm osztásköznek felelne meg. Ez gyakorlatilag kivitelezhetetlen, ezért a pontosabb leolvasás érdekében, a csonkaleolvasás meghatározásához más módszert dolgoztak ki, amelyet elektronikus fázisinterpolációnak neveznek.

4-38. ábra Kód-összehasonlítás a Sokkia műszereken

Az elektronikus fázisinterpoláció lényege, hogy az osztások képét egy segédosztás segítségével felnagyítják és ezt a nagyított képet fogják fel az érzékelőkön. Az ötlet az úgynevezett Moiré hatáson alapul. Ennek lényege, hogyha két eltérő osztásközű vagy nem teljesen párhuzamos sávrendszert egymásra helyezünk, akkor a két eredeti sáv egy harmadik sávrendszert hoz létre, amelyen az osztásközök távolsága több nagyságrenddel is nagyobb az eredetinél. A 4-39. ábra mutatja azt az esetet, amikor két azonos szélességű, de nem párhuzamos sávrendszert vetítünk egymásra. A 4-40. ábran pedig azt látjuk, amikor az eredeti sávrendszerek egymással párhuzamosak, de az osztásközük különböző.

4-39. ábra Moiré hatás - két nem párhuzamos osztásközű sávrendszer egymásra vetítése

4-40. ábra Moiré hatás - két párhuzamos, de különböző osztásközű sávrendszer egymásra vetítése

A 4-40. ábran jól látható, hogy az eredő sávrendszer intenzitás-értékei periodikus jelleget mutatnak. Ez a periodicitás teszi alkalmassá ezt a megoldást a csonkaleolvasás pontosabb meghatározására, mégpedig a következőképpen. Az eredő sáv intenzitásértékeit szintén soros fotodiódákon fogják fel (4-41. ábra). A diódákat az eredő osztásköz 1/4, 1/8, stb. osztástávolságának megfelelően helyezik el. A 4-41. ábra szerinti példában a távolságuk az eredő osztásköz 1/4 része. A diódákra eső I1, I2, I3 és I4 intenzitásértékek szinuszosan változó értékeket mutatnak, amelyet az eredő sávosztás képe is jól szemléltet. Minden egyes érzékelő egy előfeszültséget kap, amelynek értéke a változó fényintenzitás-jel amplitúdójával arányos.

4-41. ábra Az elektronikus fázis interpoláció alapelve

Az 1-es számú érzékelőn az intenzitás

4.4. egyenlet

értékkel egyenlő. Mivel a további érzékelők fázishelyzete egymástól 90˚-kal tér el, ezért a 2-es, a 3-as és a 4-es számmal jelölt érzékelőn az intenzitásértékek a következők:

4.5. egyenlet

4.6. egyenlet

4.7. egyenlet

A négy érzékelő közül az 1-es számú jelenti az indexet, így a φ fázisszög tulajdonképpen nem más, mint a csonkaleolvasás értékével arányos mennyiség. Az I1, és I3, valamint az I2 és I4 intenzitásértékek különbségeinek hányadosa a keresett fázisszög tangensével egyenlő, amely által a csonkaleolvasás ismertté válik:

4.8. egyenlet

Az abszolút kódkiolvasásnak a jellemzője, hogy a kör az osztásokat abszolút értelemben kódolva hordozza, azaz van fizikailag megjelölt nulla osztás. A kódkiolvasás és jelfeldolgozás olyan gyorsan hajtódik végre, hogy abból az észlelő semmit nem vesz észre. A másik megoldás, a számlálásos megoldás esetén azonban nincs fizikailag kódolt nulla osztás a körön. Amikor a műszert bekapcsoljuk, akkor annak pillanatában az adott irányhoz viszonyítva történik meg a leolvasás végrehajtása. Az alhidádé vagy a távcső mozgatásakor az „indexdiódára” eső váltakozó nagyságú intenzitásértékeket egy számláló számolja. Ezzel megkapjuk, hogy a bekapcsolás pillanatához képest mennyi beosztás felett haladt el az érzékelő, ezáltal határozva meg a főleolvasás értékét. A csonkaleolvasás pedig itt is fázisinterpolációval történik. A számlálásos módszer esetén tehát nem szükséges kód-összehasonlító algoritmus, mert a főleolvasás tulajdonképpen az alhidádé forgatásával párhuzamosan áll elő. Az érdekesség kedvéért megemlítjük, hogy például a Sokkia DT 2-es digitális teodolitján ha a bekapcsolást követően az alhidádét 360˚-kal nagyobb értékkel forgatjuk el, akkor a kijelzőn az irányérték is 360˚-nál nagyobb értékű lesz. Ez a számlálásos megoldás következménye, de ezt a problémát az újabb sorozatú műszereknél már kiküszöbölték.

Korábban a számlálásos elven működő műszereket inicializálni kellett, azaz a bekapcsolást követően az alhidádét kis mértékben jobbra-balra, a távcsövet pedig fel-le kellett mozgatni. Ezáltal érzékelte az indexdióda a megelőző vagy a követő osztás helyzetét, amellyel egyidejűen a számláló tartalma nullára íródott át. Az újabb műszereknél azonban lehetőség van tárolni egy korábbi inicializáláshoz tartozó szöghelyzetet, így ha az állásponton mérés közben a műszert valamilyen okból kikapcsoljuk, például azért, mert akkumulátort kell cserélni, akkor a korábbi elektronikus nullhelyzet nem vész el. Ilyen lehetőség van például a Topcon GPT 1004-es műszerén is, amelynél szintén a számlálásos módszert alkalmazták.

Mivel forgatás értelme nem egyértelmű, ezért a jelfeldolgozáshoz egy kiegészítő egységre, egy úgynevezett iránymegállapítóra van szükség, amely érzékeli a forgás értelmét és ellentétes irányú forgatás esetén a számláló tartalmát ennek megfelelően csökkenti.

Egyes műszereken egyesítik az abszolút kódkiolvasást és a számlálásos módszert. A Trimble S6-os műszerein a főleolvasást abszolút kódkiolvasással, míg a csonkaleolvasást számlálásos módszerrel állítják elő. A két megoldáshoz két külön sávosztást, egy ritkábbat és egy sűrűbbet alkalmaznak.

A körleolvasások megvalósításakor a limbuszkör külpontossági hibájának kiküszöbölése érdekében nem egy, hanem két, egymással átellenes helyzetben lévő soros érzékelőt helyeznek el. A 4-42. ábrán a Trimble ezen megoldását látjuk. Az (1) érzékelők úgynevezett Metál-Oxid félvezető diódák, amelyekre a fényt a (2) körön keresztül a (3) lézerforrás vetíti. Itt mind a fényforrás, mind az érzékelők a kör alatt helyezkednek el.

4-42. ábra A Trimble S6 műszerén alkalmazott fotoelektronikus kiolvasás megvalósítása T. Lemmon és R. Jung alapján (www.trimble.com)

4.4.9 A műszerállvány

A teodolitot a mérendő szög csúcsában a kényelmes mérés műszermagasságában kell elhelyezni. Erre a célra szolgál a műszerállvány. A műszerállványnak a mérés idejére biztosítani kell a műszer mozdulatlanságát. A műszerállvány két fő részből áll, a műszerállvány fejezetéből és a műszerlábakból (4-43. ábra). A műszerállvány fejezete fémből készül, amelynek közepe üreges kiképzésű (4-44. ábra). A mérés során a teodolitot a műszerállványhoz az összekötőcsavar segítségével rögzítjük. Az (1) összekötőcsavar a pontraállás végrehajtása érdekében szintén üreges kialakítású, amely a fejezet (2) lemezkéjének vájatában eltolható, valamint a (3) csapszeg körül elforgatható. Ezáltal lehetővé válik a műszer egy-két centiméteres tetszőleges irányú eltolása az állvány fejezetén.

4-43. ábra A műszerállvány

4-44. ábra A műszerállvány fejezete felülnézetben (bal) és alulnézetben (jobb)

A lábak az állványfejezethez csuklósan kapcsolódnak, így a lábak különböző nyílásszögben helyezhetők el. A lábak hossza a felsőrész sínjében eltolva változtatható, mozdulatlanságukat a szorítócsavarok vagy más szerkezeti megoldásban a szorítókarok biztosítják (4-45. ábra). A lábak anyaga általában fa, fém egyes gyártók esetén bambusz. Ha a műszert nem szilárd burkolaton állítjuk fel, akkor a nagyobb stabilitás érdekében a lábak végére fémsarukat (taposó sarukat) helyeznek el (4-45. ábra), a lábak így a talajba benyomhatók. Az állványfejezet és a lábak megfelelő csatlakozásának stabilitásáért a csuklók (4) szorítócsavarjai a felelősek (4-44. ábra). Ha ezek nem megfelelően szorulnak, akkor az állványfejezet lötyög a lábakon. A csuklók szorítócsavarjait ezért a mérések megkezdése előtt mindig ellenőrizzük, és ha szükséges, húzni kell rajtuk.

4-45. ábra A szorítócsavar (balra) és a fémsaru (jobbra)

4.4.10 A műszeralátét

Speciális mérési feladatokhoz gyakran betonpilléreket alkalmazunk, vagy olyan helyen végzünk méréseket, ahol a műszerállvány nem alkalmazható, mert alacsony, néhány deciméter magas műszerállást kellene létesíteni. Ezekben az esetekben műszeralátéteket - vagy másik gyakori néven - pillérállványt használunk (4-46. ábra). A műszeralátét súlya a méretéhez képest nagy. A 4-46. ábran látható WILD típusú műszeralátét tüskés lábai mindössze egy centiméteresek. Szerkezeti megoldásukból és a műszeralátét súlyából következően azonban kellően stabil elhelyezést biztosítanak. A műszert a műszeralátéthez az alátéten lévő villás összekötőcsavarral rögzítjük. A pontraállás végrehajtásához egy szelencés libellával ellátott vetítőtüske tartozik.

4-46. ábra Műszeralátét és a pontráálláshoz szükséges vetítőtüske

4.4.11 A magassági kör szerkezete és a kompenzátor

A vízszintes és a magassági szögmérés elve közötti különbség következtében a magassági kör szerkezete eltér a vízszintes körétől. A vízszintes szögmérés során az irányérték meghatározásához meghatározzuk az indexdióda helyzetét, amely az alhidádé forgatása következtében mindig más és más helyzetbe kerül. A magassági- vagy a zenitszög mérésekor a mért szög egyik szárát a helyi vízszintes vagy függőleges jelöli ki a számunkra. Ezt megvalósítani csakis úgy lehetséges, ha biztosítva van a magassági kör indexének vízszintes vagy függőleges helyzete. Ennek egy másik következménye az, hogy a magassági kör nem lehet rögzített helyzetű, az a távcsővel együtt forog.

A magassági körök anyaga a vízszintes körhöz hasonlóan üvegből készül. A magassági kör az osztásokat zenitszög szerinti folytatólagos számozásként hordozza (4-47. ábra).

4-47. ábra A magassági kör számozása

A távcsövet és a magassági kört úgy ékelik egymáshoz, hogy a távcső irányvonala a szerkezeti megoldástól függően valamely szögnegyed kezdőosztásával essen egybe. Az indexvonás a zenit irányában, azaz a helyi függőleges irányában helyezkedik el. A magassági kör esetén biztosítani kell, hogy az indexvonást a magassági kör középpontjával összekötő egyenes mindig függőleges legyen, még akkor is, ha az állótengely kis mértékben dől. Erre a célra szolgálnak a kompenzátorok. Az elektronikus műszereken a kompenzátor feladata kettős. Egyrészt azon túl, hogy biztosítani kell az indexvonás képének egy adott helyen történő leképezését a magassági körön, másik feladata meghatározni az állótengely függőlegestől való eltérését, azaz az állótengely dőlését.

A mai elektronikus teodolitokon és mérőállomásokon elterjedten alkalmazzák az ún. folyadék kompenzátoros megoldást (4-48. ábra). Jól ismert, hogy a folyadék optikailag olyan közegként viselkedik, mint valamilyen üvegtest, például lencse vagy prizma. A fénytörés és fényvisszaverődés szempontjából azonban kedvezőbb, mert ha a folyadékot tartalmazó edényt megdöntjük, akkor a folyadék vastagsága az edény aljához képest változik, viszont egy prizma esetén nem ez a helyzet. Így a folyadék tulajdonképpen egy változó vastagságú prizmaként fogható fel. Folyadékként a műszerekben olajat alkalmaznak.

4-48. ábra A folyadék-kompenzátor alapelve

A Leica cég TPS sorozatú műszereinél alkalmazott elektronikus folyadék-kompenzátor (4-49. ábra) említett két feladatát nem egyetlen indexszállal, hanem több indexszál egymáshoz képest megfelelő szögben történő elhelyezésével oldják meg. A (7) fényforrás az (1) prizmára erősített szálakat megvilágítja, amelyeknek (5) képei a (3) prizmán történő törés, valamint a (2) olajfolyadék felszínén való visszaverődés után a (6) fényérzékeny soros diódán képződnek le. Ha az állótengely pontosan függőleges, akkor a szálak képei ugyanazt a helyzetet foglalják el egymáshoz képest, mint az (1) prizma lapján. Ha viszont az állótengely nem függőleges, akkor a szálak képei a fényérzékeny diódán eltolódnak, valamint megváltozik közöttük a távolság is. Az első eset az állótengely hosszirányú, a második pedig a rá merőleges, keresztirányú dőlésének a következménye. A szálak képének eltolódásából, valamint a közöttük lévő távolság változásából a feldolgozó egység a hossz- és keresztirányú dőlést kiszámolja.

4-49. ábra Az elektronikus folyadékkompenzátor megoldása a Leica műszereknél

A fotódióda - a vízszintes körleolvasáshoz hasonlóan - az index szerepét is betölti azáltal, hogy a szálak képei azon leképződnek, így az indexszálak képéhez tartozó kód-körleolvasások elvégezhetők. A kompenzátort a műszertörzsben, az állótengelyben helyezik el, azért, hogy a műszer forgatásának és a külső rázkódásoknak a következményeként annak felszíne hamarabb csillapodjék. A Leica cég műszereihez hasonlóan folyadékkompenzátort alkalmaznak a Trimble és a Sokkia cég műszereiben is.

4-50. ábra A kompenzátor szerkezeti megoldásának elve a Trimble műszereknél

A Trimble cég legújabb, S6 típusú műszereiben a kompenzátor ingás felfüggesztésű metál oxid félvezető dióda (Complementary Metal Oxide Semiconductor – CMOS). Az állótengelyben elhelyezkedő fényforrás sugara, hasonlóan a Leica műszernél ismertetettek szerint, egy lencsén és a folyadék felszínén történő áthaladás és tükrözés után megvilágítja a dióda érzékelőit. Ha az állótengely nem függőleges, akkor a dőlésnek megfelelően a fénysugár az érzékelőt más és más helyzetben világítja meg. Az érzékelőn megvilágított pixel helyzetéből az állótengely dőlése meghatározható.

A feldolgozás eredményeként a magassági körleolvasás értéke a műszer kijelzőjén leolvasható. Az állótengely dőlésének megjelenítésére a műszergyártó cégek többféle megoldást alkalmaznak. A dőlés mértéke a kijelzőn numerikusan és grafikus formában is megjeleníthető. A Leica TC 605 és a Geodimeter 600 műszerek esetén a hossz- és keresztirányú dőlést külön sorban négyzet alakú pixelek mutatják. Egyes típusoknál, például Leica TC 1800, Sokkia 230R, Sokkia 310, a dőlést a kijelzőn szelencés libella formájában szemléltetik. Ezért ezeket a „libellákat” elektronikus libelláknak is nevezzük.

Azokat a kompenzátorokat, amelyekkel a dőlés a fentebb leírtakhoz hasonlóan két egymásra merőleges irányban meghatározható, kéttengelyű kompenzátoroknak nevezzük. A mai elektronikus geodéziai műszereken kizárólag kéttengelyű kompenzátorokat alkalmaznak.

A kompenzátor fontos jellemzője a kompenzálás tartományának mértéke és a beállás pontossága. A kompenzálás tartománya alatt azt a legnagyobb szöget értjük, amekkora állótengely-ferdeség mellett a dőlés mértéke még meghatározható és a kompenzátorral „korrigálható”. A kompenzálás tartománya és a beállás pontossága műszertípustól függően változik. Általában a kompenzálás tartománya ± 3’-5’, a beállás pontossága a ± 0.5”- 3”. Mind a kompenzálási tartományt, mind a beállás pontosságát a műszergyártó cégek a műszer kézikönyvében megadják. Abban az esetben, ha az állótengely dőlése a kompenzálás tartományát meghaladja, akkor a műszer kijelzőjén figyelmeztető üzenet jelenik meg, és a vezérlő program a mérést letiltja.

A kompenzátor helyes működését rendszeresen, általában évenként ellenőriztetni kell. Az ellenőrzést a műszergyártó cégek vagy képviseleteik laboratóriumaiban arra betanított személyek végzik. Ennek során elvégzik a kompenzátor mind hardveres, mind szoftveres ellenőrzését, amelyről hiteles jegyzőkönyvet állítanak ki, feltüntetve a vizsgálat érvényességi idejét is.

Tekintettel arra, hogy a kompenzátornak mind a magassági, mind a vízszintes szögmérésnél alapvető jelentősége van, ezért annak sérülése esetén a műszer használhatatlanná válik. Ha a kompenzátort kisebb sérülés éri, amelyet a felhasználó nem vesz észre, akkor annak ellenére, hogy a mérések elvégezhetők, a méréseket a helytelen működésből adódóan durva vagy jelentős szabályos hibák terhelhetik. Ezért a műszer szállításakor és annak kezelésekor kerüljük, hogy azt erős rázkódás vagy koccanás érje. A műszert óvatosan vegyük ki a műszerdobozból, és szintén óvatosan helyezzük vissza a mérések befejeztével.

4.4.12 A teodolit felállítása

A szögmérés végrehajtásához a teodolitot a mérendő szög csúcsában kell felállítani úgy, hogy az állótengely meghosszabbítása a szög csúcsán menjen keresztül és az függőleges legyen. A teodolit felállítása ennek megfelelően két lépésből áll:

  • a pontraállásból,

  • és az állótengely függőlegessé tételéből.

A pontraállás előtt a műszerállványt a pont fölé helyezzük úgy, hogy fejezete közel vízszintes legyen, ügyelve arra, hogy a mérést kényelmes testhelyzetben tudjuk majd elvégezni, ezért a műszerállványt ne állítsuk sem túl magasra, sem túl alacsonyra. A műszerállvány stabilitása érdekében a lábakat úgy nyissuk szét, hogy azok a pont körül közel 120˚-os szögtávolságban legyenek. A műszerállvány pont fölé helyezését az összekötőcsavaron keresztül nézve végezzük. A műszerállvány elhelyezését követően tapossuk meg a sarukat, talajon történő felálláskor pedig nyomjuk a lábakat a földbe annyira, amennyire csak lehetséges. Ezt követően helyezzük a műszert az állvány fejezetére és rögzítsük az összekötőcsavarral. Az állványfejezetre való elhelyezéskor ügyeljünk arra, hogy a műszertalp az állványfejezet közepén feküdjön fel, és élei közel párhuzamosak legyenek az állványfejezet éleivel. Ezután ellenőrizzük a talpcsavarok helyzetét, szükség esetén állítsuk őket középállásba, amelyet egy kis karcolás vagy vékony vonal jelez rajtuk. Ezt követően az optikai vetítőbe nézve élesre állítjuk a szálkereszt vagy szálkör képét. Ha a pont képe nem esik a látómezőbe, akkor a műszert az állványfejezetről levesszük, és a műszerállványt a szükséges mértékben odébb helyezzük. Ha a pont képe a látómezőben van, akkor a talpcsavarok forgatásával gondosan megirányozzuk.

Az állótengely függőlegessé tételét két lépésben hajtjuk végre. Először a szelencés libella buborékját középre állítjuk a műszerlábak hosszának változtatásával. Ehhez tapossunk óvatosan egy kiválasztott láb fémsarujára, oldjuk a szorítócsavart, és a buborék helyzetétől függően emeljük vagy süllyesszük a műszerállvány fejezetét. A buborék állítás előtti helyzetétől függően nem biztos, hogy a buborékot az első lépésben középre tudjuk állítani. Az emelést vagy a süllyesztést ilyenkor úgy végezzük, hogy a buborék kitérésének az iránya az első állítást követően egybeessen a második vagy a harmadik láb irányával, így a következő lépésben azok változtatásával a buborékot már egyszerűen középre tudjuk állítani. Abban az esetben, ha a lábak hosszát teljesen súrlódás- és holtjáték-mentesen tudnánk elvégezni, akkor a szelencés libella beállítását követően az állótengely meghosszabbítása elméletileg a ponton menne keresztül. Valójában ez a feltétel nem teljesül, az állótengely kismértékben elmozdul a pontról, de ennek mértéke nem számottevő, így ennek vizsgálatával nem kell foglalkozni.

Az állótengely közelítő függőlegessé tételét most már követheti annak pontos függőlegessé tétele a 4.3, 4.4 fejezetben leírtak szerint. Miután az állótengelyt függőlegessé tettük, az optikai vetítőbe nézve ellenőrizzük, hogy a vetítő irányvonala a ponton megy keresztül vagy sem. Ha az optikai vetítő irányvonala nem a ponton megy keresztül, akkor az összekötőcsavart óvatosan meglazítjuk, de nem tekerjük ki teljesen az anyából, és a műszert az állvány fejezetén óvatosan eltoljuk úgy, hogy a vetítő irányvonala a pont képével essen egybe, lézervetítő esetén pedig a lézerfolt a központban helyezkedjen el. Ezt követően az összekötőcsavart megkötjük.

Az összekötőcsavar oldása és ismételt kötése, illetve a műszer állványfejezeten történő elmozdítása következtében az állótengely a már beállított helyzetéből kis mértékben eltér. Ezért a csöves libella két főirányban történő ismételt beállításával az eltérést megszüntetjük. Mivel ez az állítás az állótengely néhány másodperces dőlésváltozását eredményezi, ezért a szokásos átlagos műszermagasság mellett az állótengely meghosszabbítása a pontról már nem mozdul le. Ezzel a teodolit felállítását befejezettnek tekintjük és kezdhetjük az adott mérési feladat elvégzését.