Ugrás a tartalomhoz

Sportelméleti ismeretek

Dr. Nádori László, Dr. Gáspár Mihály, Dr. Rétsági Erzsébet, H. dr. Ekler Judit, Szegnerné dr. Dancs Henriette, Dr. Woth Péter, Dr. Gáldi Gábor (2011)

Pécsi Tudományegyetem, Szegedi Tudományegyetem, Nyugat-Magyarországi Egyetem, Eszterházy Károly Főiskola, Dialóg Campus Kiadó-Nordex Kft.

A magyar testkultúra és sport története

A magyar testkultúra és sport története

A magyar testkultúra- és sporttörténet jelentősebb korszakai a lényegesebb események és történések összegezésével, kronológiai sorrendben, a jelentősebb történelmi korszakok sorrendjében kerülnek bemutatásra.

3.1 Testkultúra a feudalizmus korában (IX. sz.–XVIII. sz.-ig)

E hosszú időszakot három szakaszra oszthatjuk fel:

  1. Kora középkorra,

  2. virágzó középkorra,

  3. kései középkorra.

Az e fejezetben leírtak szellemiségében megegyeznek az egyetemes sporttörténeti fejezet középkorra vonatkozó részével, annyi különbséggel, hogy a polgári és gazdasági fejlődés üteme Kelet-Európában, így Magyarországon is lassabban, fáziskéséssel és kevésbé mélyrehatóan ment végbe.

a.) A kora középkor: A katonai felkészítést szolgáló testgyakorlatok jelentős szerepet játszottak a pásztorkodásról a földművelésre és állattenyésztésre átálló hódító magyarok életében. Bölcs Leó (IX. sz. vége) „Taktika” c. művében a tipikus magyar harcmodor fortélyait mutatja be. A szablya, a nyilazás és a kardforgatás elsajátítása a férfiemberek számára alapkövetelmény volt. Terepgyakorlatokkal, ostorjátékokkal, birkózással (Botond- monda) és különböző dobójátékokkal pedig már a gyerekeknek és a fiatal embereknek és meg kellett ismerkedniük idejekorán annak érdekében, hogy harci hivatásukra megfelelőképpen felkészüljenek. A lovaglás, a halászat és vadászat tudománya is a létfenntartás fontos része volt. A katonai felkészítéshez kötődően a népi játékok, viadalok is sajátosan az erő, a gyorsaság és az ügyesség meglétét igényelték. Meg kell említeni a hagyományos magyar harcművészeti stílus, a baranta elterjedését. Jellemzője, hogy a mozdulatok elsősorban a harci törvényszerűségeket és nem a zene alapritmusát követik. Mivel a harci tartalommal rendelkező táncok, az ősi küzdelmi vetélkedések, játékok átadása, a fegyveres gyakorlatokra történő felkészítés folyamatosnak tekinthető, így a baranta nagyon korán elterjed a Kárpát-medencében.

b.) Virágzó középkor: A testkultúra területén a feudális rendi keretek között megvalósuló egyházi és világi nevelésről kell kiemelten szót ejteni. A középkori műveltség vallásos tartalma miatt a testgyakorlás az iskolák nagy részében nem volt megengedett vagy erősen korlátozott keretek között működhetett. Azonban az ezzel párhuzamosan kialakuló és elterjedő világi nevelés, a lovagi testkultúra lényege a testi képességek és az ügyesség fejlesztésére irányultak. A lovagi tornák, fegyveres viadalok dárdával, bottal, tőrrel stb. rendkívül népszerű és elterjedt események voltak a különböző uralkodói udvarokban (III. Béla, II. István és az Anjou királyok), Budán, Pozsonyban, Prágában. Számos lovagrend alakult meg ez idő tájt (pl. a Szent György Lovagrend). A vadászat, a solymászat mellett a labdajátékok (ütős – kapós), a tánc, a sakk tartozott az uralkodói körök kedvenc időtöltéséhez.

6.47. ábra - Népi játékok

Népi játékok

A perdöntő párviadalok a népi testkultúra fejlődésére vonatkozóan is értékes adalékokat szolgáltatnak. A legnagyszerűbb viadorok a nép soraiból származtak, melyekről a Toldi és Botond mondakörökben olvashatunk. A mutatványosok, akrobaták, igricek a népszórakoztatás népszerű figurái voltak a vallási és egyéb ünnepeknek.

6.48. ábra - Fekete sereg

Fekete sereg

A humanizmus terjedése Magyarországon is jelentős változásokat hozott a testkultúra fejlődésére. Az Itáliából érkező nevelők elsősorban az uralkodók udvaraiban (pl. Zsigmond király, Mátyás király, Jagellók) hirdették az új szellemi irányzat tanait. Pier Paolo VergerióAz ifjúság nemes erkölcseiről és szabad emberhez méltó tanulmányairól” c. értekezésében fejtette ki nézeteit a testgyakorlatok és a szellemtudományok együttes fontosságáról a fiatalok nevelésében. Nézetei szerint a testnevelésnek elsősorban a szellemi munka utáni pihenőben van jelentősége, szerepe. Pihenésre, játszásra szüksége van a gyerekeknek, fiatal embereknek, de a felnőtteknek is. A testgyakorlatok kiválasztásánál az életkori sajátosságok figyelembevételére is felhívja a figyelmet. A humanizmus tanainak elterjedése a Hunyadiak uralkodásához köthető elsősorban. Hunyadi János és Mátyás király – főként Vitéz János sokoldalú nevelési embereszménye hatására – rendkívül sokat tett az emberek életminősége javítása érdekében: a higiénia körülmények, a testgyakorlás különböző ágainak elterjesztése, a katonai felkészítési (fekete sereg) módszerek tökéletesítése, a testgyakorlatok szórakoztató formáinak elterjesztése (kocsi- és lovasversenyek főként Budán) e korszakban látványosan fejlődött.

c.) Kései középkor: Kelet- Európában a polgári átalakulás folyamata sokkal nehézkesebben és lassabban zajlott le, mint a kontinens nyugati részén. Magyarországon ráadásul a török terjeszkedés és a Habsburgok térnyerése, az ország három részre szakadása, az állandó háborúskodások ezt a folyamatot tovább nehezítették. A török elleni védekezésben fontos szerep jutott a végváraknak (1500-as évek): lovas- és párviadalok, a gyalogos katonaság testgyakorlatai (parittyázás, kőhajítás, dárdahajítás, nyilazás stb.), naszádosok kiképzése (úszás, evezés) a katonai felkészítés központi részei voltak. A XVI.–XVII. században a nemesség körében oly népszerű labdajátékok, lovagjátékok, a lovaglás, a lóugratás, a vadászat e korszak jellegzetes testkulturális tevékenységi formáinak számítottak. Zrínyi Miklós és Bethlen Miklós azon, a haza sorsáért felelősséget érző nemesek közé tartoztak, akik azt állították, hogy a fiatalemberek számára a testi (harci felkészülést segítő képességek fejlesztése) és szellemi művelődés egyaránt fontos. A nemzeti függetlenség elnyerésének egyik lehetőségét a nevelésben látták. A városok polgárainak a céllövészet, a labdázás (kis tollaslabda, kis kézilabda) turistáskodás–természetjárás (Baróti Szabó Dávid: „Madarászatra hívó levél”) felhívás testedzésre, a nyitott fürdőkben a fürdőzés (gyógyforrásokban gazdag Budán például) kellemes szabadidő-eltöltési lehetőséget jelentett. A humanista gondolkodók hatására felerősödtek a törekvések az iskolások testgyakorlatának bevezetésére – főleg a protestáns és jezsuita iskolákban. Ez utóbbiban az egyén érdekeinek megszilárdítására használták fel a mozgásos feladatokat. Apáczai Csere János az „Enciklopédia” c. művében fejtette ki az ifjúság sokoldalú neveléséért megvalósítandó elképzeléseit. Rámutatott arra, hogy a szellemi tevékenység mellett – éppen annak fokozása érdekében – a testet foglakoztatni kell: „A hosszú ideig való nyugalom – írja – a testet is megerőltetni és az emberben követ nemz”. Hasonlóan gondolkodott Joannes Amos Comenius is az 1650-es évek elején. A sokoldalú ember kifejlesztésére, a test és a lélek harmóniájának kialakítására irányuló törekvésekből kifolyólag Comenius a szellemi nevelés mellett komoly jelentőséget tulajdonított a higiéniának és a testnevelésnek. A „Nagy Oktatástan” c. művében hangsúlyozza a testnevelés szerepét a felnövekvő fiatalság életében: mértékletes életmódot, egyszerű, egészséges táplálkozást és rendszeres testgyakorlást javasol. Kiemelte azt is, hogy a játékok a fiatalok erkölcsi nevelésében is fontos szerepet játszanak. Hangsúlyozta, hogy a növendékek szabályszerűen, ügyesen játsszanak, ne pedig csalással, etikátlan viselkedéssel győzzenek. A XVII. század második felében a jezsuita neveltetésben részesült fiatal Comenius több testgyakorlati ágban (lovaglás, vívás, tánc pl.) is rendkívül járatos volt. Nagy jelentőséget tulajdonított a test megerősítésének, a gimnasztikai gyakorlatok végzésének. Azon véleményen volt, hogy a haza függetlenségének megvalósítása csak egészséges ifjúsággal lehetséges. A népi játékok közül a labdázás, az úszás, a tekézés, mászóversenyek, menyasszonyfuttatás, a „lovas labda”, a madarászat voltak a legkedveltebbek.

A XVIII. században a Habsburg államhatalom erőteljes nyomást gyakorolt a magyar oktatásügyre. Hazánkban az iskolák többsége a jezsuiták és a piaristák kezében volt és sok esetben az egyoldalú nevelés, amely az értelem fejlesztését is alig szolgálta, a test fejlesztésére alig fordított gondot. Ezzel együtt megjelent az igény a szabadidő aktív eltöltésére, a „rekreálódásra”, s ez a szándék az iskolai testnevelésben is lépésről lépésre tetten érhető volt. Általánossá vált például a hétköznap és az ún. „pihenőnap”. A század 60-as éveitől kezdve a felvilágosult abszolutizmus az iskolaügy fejlődésének is új irányt szabott Magyarországon. Ennek egyik megnyilvánulási formája volt a nevelés tartalmának megújítása: az egyoldalú, formális oktatás helyett többoldalú nevelésre, tárgyi tudás biztosítására és gyakorlati ismeretek nyújtására törekedtek. A nevelésügyet állami felügyelet alá helyezték. A felvilágosult abszolutizmus gondolatvilágát Mária Terézia is követendő ideológiának tartotta és a Habsburg-birodalmi törekvéseket szolgáló oktatáspolitika kiépítését ez alapján kezdeményezte. Az ún. „Ratio Educationis” c. oktatási törvény szellemében és útmutatásai alapján hasznos, engedelmes alattvalók képzését kezdték meg – az állam irányító szerepének hangsúlyozásával. A törvény a sokoldalú (értelmi, erkölcsi és testi) nevelést tűzte ki az („uomo universale”) céljául. E korszakban az iskolarendszer fejlődése jelentősen fellendült, sok új oktatási intézetet alapítottak (pl. Nemesi Akadémia), a testnevelés szakirodalma is bővült (Mátyus István: „Ó és új Didactica” c. könyve, amely az első jelentős magyar testnevelési szakirodalom egyike). Az iskolázottság kiterjesztése nemzeti ügy lett, melyet több haladó szellemiségű pedagógus (pl. Tessedik Sámuel) is felkarolt, s a felvilágosodás fegyverével harcolt a maradiság, a tudatlanság ellen, s mindent elkövetett, hogy a „sötétben élő népet” a felvilágosodás eszméjével „megfertőzze”.

Kérdések, feladatok

Melyek voltak a legjellegzetesebb testkulturális tevékenységek a kora középkorban?

Mi volt Apáczai Csere János és Commenius műveinek címe, amely a testkultúra szerepéről szóltak?

Mi volt a „Ratio Educatio” és kinek a nevéhez fűződik?

A polgári-nemzeti testkultúra alapjaink lerakása (1790–1848)

Az 1790-től a szabadságharcig (1848-ig) tartó időszak a polgári-nemzeti testkultúra alapjainak lerakásának időszaka volt. A feudalizmus válsága egyre jobban elmélyült és elodázhatatlanná vált: a francia felvilágosodás és forradalom eszméi a művelt, demokratikusan gondolkodó polgárok között egyre jobban terjedt, s vált népszerűvé. John Lock tanai a sport szerepéről, a filantropisták (Guth-Muths, Pestalozzi) eszméi a testgyakorlatokról mind gyümölcsözően hatottak a hazai testkultúra fejlődésére. Az 1790–91- es országgyűlés is napirendre tűzte a testnevelés ügyét, kihangsúlyozva a fő célt: a testnevelést és sportot a nemzeti felemelkedés szolgálatába kell állítani! A magyar ifjúság fizikai, katonai nevelése elsőbbséget élvezett a honatyák elképzelései szerint (Ludovika Akadémia, 1808, Első magyar katonaiskola). A fiatalok sokoldalú neveléséért folyó küzdelem élharcosainak számított Wesselényi Miklós, Széchenyi István, Kossuth Lajos. Mindhárman egy nemzeti egységfront létrehozását sürgették a testnevelés ügyéért, s a nemzeti öntudat fejlesztése érdekében. Mindhárom kiemelkedő hazafi a testnevelést a haza szolgálatának egyik eszközeként tekintette, s élesen bírálták a feudális iskolát, annak konzervatív nézeteit. Meg akarták győzni a fiatalságot a testedzés és sport szükségességéről, hasznáról, s saját példájuk alapján példát (kiválóan forgatták a kardot, lovagoltak, lőttek) is mutattak ebben. Kezdeményezésükre (kiemelten Wesselényi javaslatára) alakult meg Pesten a Nemzeti Vívó Intézet (1825), a Pesti Testgyakorló Intézet (1839), épültek lovardák, fürdők. Széchenyi nevéhez kötődik a lóversenyzés hazai magalapítása. Mint a sport mecénásai, minden módot megragadtak a sport népszerűsítésére, fejlesztésére. Az iskolai testnevelés általános bevezetésért szállt harcba Tavasi Lajos, akit a testnevelés pedagógusúttörői közé sorolhatjunk, de mellette sokan mások (Ney Ferenc, Hetényi János stb.) állhatatos munkájának köszönhetően az iskolai oktatás szerves részévé vált a testedzés. Meg kell említeni Pestalozzi egyik tanítványát, Wilhelm Eggert is, aki az első tornatanárok egyike volt Magyarországon. Az 1840-es évektől kezdődően az egyre erősödő reformmozgalmak és a polgárosodás folyamatának meggyorsulása nyomán ezekben az években a sportélet is látványosan fellendült, s a nemzet felemelkedését, a nemzeti függetlenség ügyét szolgálta.

Kérdések, feladatok

Kik voltak azok a reformkori politikusok, akik a testnevelés és sport ügyét fontosnak tartották és miért?

Soroljon fel olyan intézményeket, amelyek a reformkori testnevelés és sport fejlődését szimbolizálják!

A Habsburg önkényuralom és a dualizmus testkultúrája (1848–1919)

A szabadságharc bukásától az első világháború végéig terjedő időszak a hazai modern testnevelés és sportmozgalom megszületésének időszaka volt. A polgárosodás velejárójaként az emberek alapvető igényévé kezdett válni a szabadidőben végzett testedzés vagy sportversenyek látogatása.

6.49. ábra - Vívóedzés

Vívóedzés

E korszakot két időperiódusra oszthatjuk:

  1. az önkényuralom időszakára (1849–1867) és

  2. a dualizmus évtizedeire (1867–1918).

E korszak legfontosabb általános jellemzői az alábbiak voltak:

  • kialakulófélben volt a polgári nemzeti tornamozgalom,

  • elterjedt az iskolai testnevelés,

  • elkezdődött a sportszakember-képzés,

  • gyökeret vert a munkássport,

  • megerősödtek a sport nemzetközi kapcsolatai,

  • létrejött a sportot koordináló állami szervezet: az Országos Testnevelési és Sporttanács.

Az önkényuralom időszaka (1849–1867)

A forradalom és szabadságharc leverésével, majd az azt követő megtorlás során a polgári átalakulás és a nemzeti függetlenségért vívott harc vívmányai komoly veszélybe kerültek. A testnevelés és sport területe is jelentősen megsínylette a politikai változásokat. Kiss Áron neveléstörténész véleménye szerint „az önkényuralom iskolapolitikai szándékai csak a nemzetellenességben, a demokratizmuson alapuló pedagógiai eszmék és mozgalmak, továbbá a gyermeki aktivitás elfojtásában voltak egységesek és célratörőek”. A sport életben tartása többek között azoknak a hazaszerető nemeseknek (Gróf Batthyány Géza, gróf Széchenyi István, Zichy gróf stb.) volt köszönhető ebben az időszakban, akik mint mecénások saját vagyonukból támogatták a testkultúra ügyét. A sportsajtó és a testkultúra különböző tevékenységi formáit bemutató és elemző szakkönyvek megjelenése segítették fenntartani az érdeklődést a testnevelés és sport ügye iránt.

6.50. ábra - Gróf Batthyány Géza

Gróf Batthyány Géza

A tornamozgalom életre hívása dr. Bakody Tivadar nevéhez fűződik. 1863-ban megkezdődtek a tornafoglalkozások az ország több városában. A legjelentősebb egylet, a Pesti Torna Egylet 1865-ben kezdte meg működését, amely nem sokkal később Nemzeti Torna Egylet néven kezdte meg a tornatanító-képzést. A nemzetközi kapcsolatok főként a sakkozás, a lóversenyzés, az evezés és a sportsajtó vonatkozásában teljesedtek ki az abszolutizmus éveiben.

A dualizmus évtizedei (1867–1918)

A kiegyezés után létrejött a kétközpontú Osztrák–Magyar Monarchia, mely során a hatalom gyakorlása megosztva osztrák és magyar tárcák irányítása alá került. A nemzeti függetlenségen ugyan jelentős csorba esett, de a kialakult politikai és gazdasági keretek viszonylag kedvező lehetőséget biztosítottak a magyar kapitalista fejlődés kibontakozásához, a polgárosodás folyamatának felgyorsulásához. A polgári-nemzeti torna- és sportmozgalom egyleti alapjainak lerakása az 1800-as évek utolsó évtizedeiben megtörtént: kiemelt fontosságú területté fejlődött a lósport, a természetjárás, a lövészet, a torna, az atlétika és a korcsolyázás. A kiegyezés korának társadalmi felvirágzása nyomán fellendült a népünnepélyek, az iskolai és tornaegyleti kirándulások iránti érdeklődés. Az angolszász gentleman testkultúra jellegzetes formái Magyarországon is kezdtek népszerűvé válni (pl. gróf Esterházy Miksa tevékenységének köszönhetően). A polgárok számára a testedzés, a sportolás egyre népszerűbb szabadidő-eltöltési mód lett, s vált részévé életminőségük javításában. 1875-ben a Londoni AAC mintájára megalakult a Magyar Atlétikai Club, mely jelentős konkurenciaharcot keltett a tornamozgalmat képviselők táborával. Az atlétika fogalma a birkózást, ökölvívást, kerékpározást, úszást, vívást, evezést, valamint az angol és a hazai népi játékok versenyszerű művelését jelentette. A modern társadalmi sport kibontakozását az egyleti és sportszövetségek hálózatának létrejötte jelképezte. Az egymással konkurenciaharcban álló MOTESZ (Magyarországi Torna Egyletek Szövetsége) és a MASZ (Magyar Atlétikai Szövetség) jelentették a hazai sport fellegvárait. De számtalan kisebb-nagyobb egylet, egyesület, sportklub alakult a századforduló környékén nemcsak a fővárosban, de szerte az országban (BTC, Újpesti TE, Ferencvárosi Torna Club stb.). A hazai sportélet kibontakozásának egyik szimbólumává vált az 1893-ban megalakult „Sportvilág” c. sportújság. Az iskolai oktatásban pedig az ún. „előtornász mozgalom” alapjainak lerakása jelentett fontos mérföldkövet. Eötvös József kultuszminiszter rendelete alapján (1868) csak az elemi iskolák alsó és felső tagozatára, illetve a polgári iskolákra vonatkozólag tette kötelezővé a testgyakorlatok oktatását. A tornafoglalkozások a német tornamozgalom szellemiségét és struktúráját tükrözték alapvetően. A tornafoglalkozások módszertanát Matolay Elek „Néhány szó a tornázás kezeléséről” c. tornazsebkönyvében összegezte. Az iskolai testnevelés tartalma és struktúráját a XIX. század utolsó és a XX. század első évtizedeiben állandó megújulás, bővülés és a reformkísérletek bevezetése jellemezték. Ehhez kötődően jelentősen nőtt a tornapályák és tornatermek, csónakházak, atlétikai pályák stb. száma is. A tornatanító-képzés kialakulása, valamint a főiskolai szintű testnevelőtanár-képzés alapjainak lerakása is erre az időszakra tehető. Bokelberg Ernő vezetésével 1870-ben elkészítették a Magyar Tornatanítók Egyletének első alapszabályát. Az 1909-es Országos Testnevelési Kongresszuson kulcskérdésként tárgyalták a szakemberképzés ügyét, később pedig egy felállítandó testnevelési főiskola ügyét. Az 1890-es évekre tehetők a munkás torna- és sportmozgalom első kísérletei is. A Budapesti Munkásegylet, az Általános Munkásegylet és a hasonló szerveződések jelentették a munkásosztály számára a szervezett formában történő testedzés (természetjárás, torna, labdarúgás, atlétika, kerékpározás stb.) lehetőségét. A nemzetközi sportkapcsolatok kialakításánál nehezítő körülménynek számított az ország különleges status quo-ja, azaz kétközpontú berendezkedése. A dualizmus időszakában főleg lövészetben, lósportban, vívásban, evezésben, tornasportban és atlétikában a monarchia versenyzői számos nemzetközi versenyen vettek részt, illetve több nemzetközi sporteseményre került sor főként a fővárosokban. Ez elsősorban az egyre élénkülő magyar sportdiplomáciának (Kemény Ferenc tevékenysége, aki Coubertin báró barátjaként a NOB megalakításának részese volt!) volt köszönhető. A nemzetközi olimpiai mozgalomba való bekapcsolódásunk, az athéni, párizsi, st. louis-i, stockholmi játékokon való részvétel mérföldkövet jelentettek a nemzetközi sportkapcsolataink fejlődéstörténetében ezekben az évtizedekben. Kemény Ferenc és Coubertin báró levelezéséből kiderült, hogy felmerült még annak lehetősége is, hogy Budapest rendezné meg az első olimpiát a görögök tétovázása miatt. Az 1901-ben alakított MLSZ (Magyar Labdarúgó Szövetség) nemzetközi szinten is az egyik legaktívabban működő szövetségnek bizonyult. Ki kell emelni a milleneumi sportversenyeket is, amelyek fontos részei voltak az akkori hazai sportéletnek. A testnevelés és sport irányítása az Országos Testnevelés Tanácsa kezébe került – 1913-tól Berzevichy Albert elnökletével.

6.51. ábra - Az első magyar futballcsapat, a BTC

Az első magyar futballcsapat, a BTC

Kun (1990) a következőképpen összegezte az 1848–1918-ig terjedő időszak testkultúráját: „…a kapitalista fejlődés hazánkban is megteremtette a nemzeti torna, majd a modern sport kibontakozásának feltételeit”. Ez a fejlődés alapvetően „porosz utas” jelleget hordozott magában, „de jelentős liberális tendenciákat” is tartalmazott. Véleménye szerint „ez akadályozta meg, hogy az iskolai testnevelés militarista körök kezébe kerüljön, és elvezetett egy nemzeti függetlenségi törekvéseket kifejező, magasan fejlett, ugyanakkor szűk bázisú élsport megteremtéséhez.” A modern olimpiai mozgalomhoz való kapcsolódással a magyar sportolók belekerültek a nemzetközi versenysport vérkeringésébe, s ez mindenképpen segítette a magyar sport fejlődését.

6.52. ábra - Az első magyar atlétikai aranyérem. Bauer Rudolf, diszkoszvetés

Az első magyar atlétikai aranyérem. Bauer Rudolf, diszkoszvetés

A hazai testnevelés és sport fejlődéstörténetében jelentős mérföldkőnek számít a Tanácsköztársaság kikiáltásának időszaka (1919). Polgári demokratikus forradalom zajlott le, amelynek eredményeképpen a nép kivívta a politikai szabadságjogokat, megalkotta a maga hatalmi szerveit, az ún. munkástanácsokat. A Kommunisták Magyarországi Pártjának megalakulása (1918) új távlatokat nyitott a munkássportnak is, s így a munkássport-egyesületek a hazai sportélet bázisává váltak, s a bennük sportolók száma ugrásszerűen megnövekedett. A kultúra „birtokbavétele”, a sport tömegesítése jellemezte ezt az időszakot. A sportpályák, tornatermek megnyíltak a tömegek előtt, a sportolás mindenki alapvető joga lett. Az iskolai testnevelés reformja, a testnevelőtanár-képzés korszerűsítése is tovább folytatódott. A Testnevelési Főiskola megalakításának a terve ismét felerősödött. Nagy László: „A magyar közoktatás reformja” c. művében foglalta össze többek között az intézményesített testnevelés szerepét. „A Tanácsköztársaság nemcsak szellemi tisztaságot, lelki felszabadulást jelent, hanem módot ad arra, hogy szépek és egészségesek legyenek – hirdették az utcán az öles plakátok. „Az élet legfontosabb kincse: a tanult elme és az egészséges test!” – olvasta mindenfelé az ország népe. A munkáshatalom igyekezett a dolgozókat a természet szeretetére, az egészséges életmódra nevelni: „Szeressétek a természetet! A hétvégén, ha leteszitek a szerszámot, ki a hegyekbe menjetek üdülni, pihenni, felfrissülni!” – hirdették a plakátok. A Forradalmi Kormányzótanács rendeletben mondta ki, hogy „a Tanácsköztársaság a gyermekek testi és lelki védelmét tartja a legfontosabb feladatának”, s itt főleg a hátrányos helyzetű proletár gyerekek életének megváltoztatására gondoltak. A sport és testnevelés irányítását a megalakult Testnevelési Ügyek Direktóriuma (TÜD) végezte.

Kérdések, feladatok

Melyek voltak a korszak Habsburg önkényuralom és a kiegyezés testkultúrája legfontosabb jellemzői?

Sorolja fel a dualizmus testkultúrájának legfontosabb jellemzőit!

Milyen hatással volt a Tanácsköztársaság a hazai sportélet alakulására?

Testkultúra és sport a Horthy-korszakban (1919–1944)

A két világháború közötti időszak több szempontból is ellentmondásos korszaka volt a hazai testkultúra és sport fejlődésének. A Tanácsköztársaság vívmányai és a sport ügyének látványos fellendülése után a hazai és nemzetközi politikai történések hatására több területen is nehézséget okozott az elért eredmények megőrzése a testkultúra terén. Ugyanakkor a testnevelés és különösen a sport sok tekintetben függetleníteni tudta magát a politikától és egyes ágai, mint például a munkássport jelentősen megerősödött.

Nehéz helyzetet teremtett a sportélet fejlesztés vonatkozásában a Testnevelési Ügyek Direktóriuma (TÜD) intézkedéseinek hatálytalanítása, amely a néptömegek sportjának további kiterjesztését hátráltatta. A sportlétesítmények bérleményeinek felmondása, működésük limitálása, a TK vívmányaival szimpatizáló sportszakemberek üldöztetése, munkássport-egyesületek működésének hátráltatása szintén negatívan hatottak a sport területére. A nemzetközi kapcsolatok fenntartása a sport terén szintén megnehezültek, igaz, ez külső okoknak is „köszönhető” volt: az első világháborúban győztes hatalmak a legyőzöttek ellen sportblokádot alakítottak ki, mely hazánk sportolóit egyértelműen hátrányosan érintette. A sok negatív történés mellett azonban meg kell említeni azt is, hogy az 1919 és 1939 között eltelt két évtized alatt a sport szervezett formái eljutottak a falvak és a peremvárosok szegényebb lakosságának körébe is. Igaz, a testkultúra javainak széles körű kiterjesztése nagyon is a lakosság anyagi rétegezettségének függvénye maradt. Sikerült kialakítani a szűkebb hazai viszonyokhoz jól alkalmazkodó hazai versenysport európai hírűvé vált testnevelő-, edző- és játékvezető-garnitúráját. A sportágak többségében legjobb sportolóink „felküzdötték” magukat a nemzetközi élmezőnybe.

6.53. ábra - Karafiáth Jenő

Karafiáth Jenő

Horthy Miklós kormányzó nevéhez köthető 25 éves periódusban a testnevelés és a sport az iskolai élet és a szórakozáskultúra perifériáiról elkerülve olyan belpolitikai és diplomáciai legitimitást kapott, amely mindenképpen előremutatónak minősíthető. Ugyanakkor a korszak végén a fasizmus eszméinek elterjedése, a testnevelés militarizálódásának felerősödése jelentősen hátráltatta a hazai sportélet egészséges működését (a Magyar Országos Véderő Egyesület [MOVE] a fajelmélet híveinek szervezkedése, aktivizálódása). A Vallás és Közoktatási Minisztérium (VKM) egyre nagyobb szerepet szánt a cserkészmozgalomnak, amelyben a militarizmus eszméinek egyik leghatékonyabb szervezeti formáját látta. Ugyancsak a tárca kezdeményezése volt a testnevelés kötelezővé tétele az iskolákban, melynek jellege nagy részben a katonai felkészítés igényeihez illeszkedett. A sportélet vezető szervei az Országos Testnevelési Tanács (OTT) és a VKM voltak, akik a centrális vezetési módszereket alkalmazva irányították és kontrollálták a magyar sportot.

Az arisztokrácia és a nagypolgárság sportklubjai mellett a polgárság testmozgási és szórakozási szükségleteit szolgáló intézmények és formái is elterjedtek angolszász mintára. Megjelent a profi szemlélet, fogadás a magyar sportban. Különösen igaz volt ez a lósportban, az ökölvívásban és a labdarúgásban.

A testnevelés ügyének reformja 1921-ben Karafiáth Jenő nevéhez fűződik. Az általa javasolt és a Nemzetgyűlés által elfogadott törvénytervezetet (1921. évi 53. tc.) hívták az ún. Levente- alaptörvénynek, amely bár továbbra is burkoltan katonai jellegű volt, mégis némi előrelépést jelentett a hazai testnevelés fejlődéstörténetében. Ez előírta: 21 éves korig a kötelező testnevelést, hogy mindkét nem számára egyformán fontosnak ítélte a testedzést, előírta azt, hogy a városok és más települések pénzügyileg is támogassák a helyi sportot, kötelezővé tette a gyári munkásság testedzését, valamint rendelkezett a Testnevelési Főiskola felállításáról és a Nemzeti Stadion felépítéséről. A MOB 1924-ben újjáalakult, s az élsport szervezésében vette ki főként a részét. A Testnevelési Főiskola alapítása 1925 októberében gróf Klebelsberg Kunó kultuszminiszter és Karafiáth Jenő személyéhez kötődik.

A 20-as éveket követően a kormány minden eszközt megragadott a munkássport megbénítására. Azonban e törekvés végül is sikertelen volt, éppen a munkássport megerősödéséhez vezetett. A munkássport-mozgalom a fennálló rendszerrel szembeni gyülekezőbázis jellegét nem tudta megakadályozni. Rendkívül erős munkássport-egyesületek jöttek létre ebben az időben (pl. a Vasas, az UMPTE és az MTE.) Jellegzetes munkássportok voltak: a természetjárás/turistáskodás (csillagtúrák), a sakk, a torna, a kerékpár, a futball. A hazai munkássport-mozgalom kiterjedt nemzetközi kapcsolatrendszerrel rendelkezett. Következésképpen sportolóink több külföldi sportversenyen (pl. spartakiádokon és a sportinternacionálék versenyein) részt vettek. A Magyar Szocialista Munkás Párt (MSZMP) és a Kommunisták Magyarországi Pártja (KMP) tevékenysége szorosan összeforrt a hazai munkássporttal. 1929-ben került megrendezésre az I. Magyarországi Munkás Sport Kongresszus, s a rendszeresen megtartott munkássportünnepélyek pedig több ezer munkássportoló találkozóját jelentette. Meg kell említeni még az egyre népszerűbbé váló munkás folyamúszó bajnokságokat (1930–1941) és a gödi nemzetközi vörös sportnapokat (1932–35). A fasizmus elleni harcban a munkássport-egyesületek komoly szerepet játszottak.

A 30-as évek a totális fasizmus és a háború elleni küzdelem időszaka volt, amely magával vonta a testnevelés további militarizálását. A leventeképzés keretein belül történt elsősorban a fiatalok katonai jellegű képzése, amely a háborúra való készülés jegyében katonai ismerteket és fegyvergyakorlatokat is magában foglalt. Az 1939. évi. 2. tc. a levente-kötelezettséget a hadkötelezettség részévé tette. A tömegek, munkásosztály sportjának megerősödését mutatják a nagy munkássport-találkozók, az ún. jamboree-k (pl. 1933, Gödöllő). Más nagyszabású nemzetközi sportesemények is megrendezésre kerültek a harmincas években, így például 1935-ben a Budapesti Főiskolai Világbajnokság. Az 1938-ban újjáalakult OTT a hazai sportéletben a nacionalizmus erősítését tartotta az egyik legfontosabb feladatának. 1941-ben létrehozták „Az Ifjúság Honvédelmi Nevelésének és a Testnevelésnek Országos Szervezet”-ét, amely a háborúba való bekapcsolódás szolgálatára volt hivatva. Ezekben az években tehát jól nyomon követhető a testnevelés és a sport funkcióinak részbeni torzulása. A zsidó vallású sportolók hátrányos megkülönböztetése, üldözése, a túlzott centralizáció, a polgári elidegenülés voltak a magyar testkultúra és sportélet sajátosan negatív történései a háború kitörését megelőző években.

E korszak ellentmondásos jellege a hazai sportéletet érintően mind pozitív, mint pedig negatív jelenségek egyidejű meglétét mutatja e rövid időperiódusban (kb. 30 évben). A nemzetközi politikai (fasizmus) és gazdasági viszonyok (gazdasági világválság), valamint az ehhez alkalmazkodó Horthy-kormányzat működése a hazai sportéletet egyik oldalról jelentősen limitálta, ugyanakkor azonban jelentős mértékben liberalizálta.

Kérdések, feladatok

Kinek a nevéhez kötődik a leventemozgalom kialakítása?

Jellemezze a munkássportot a Horthy-korszakban!

Milyen hatása volt a politikának a sportra?

Miben nyilvánul meg a Horthy-korszak testkultúrájának ellentmondásos jellege?

A II. világháború utáni korszak testkultúrája a rendszerváltásig

E korszak megközelítőleg 45 éve a szocialista testkultúra és sport kialakulását és kibontakozását öleli fel az egyetemes testkultúra történetében is. A magyarországi szocialista testkultúra és sport második világháború utáni időszakát két periódusra érdemes bontani: az első az 1945–1950-ig tartó időszak, amely a szocialista sport alapjai lerakásának időszaka, a második (1950–1990) a szocialista sport kiteljesedésének időszaka.

A II. világháborút követően a kétpólusú (szocialista és kapitalista) világrendszer kialakulása történelmi tény. A hidegháborús viszonyok a két teljesen eltérő társadalmi, gazdasági berendezkedésű politikai és katonai tábor között alapvetően meghatározta a nemzetközi sport fejlődési irányvonalát, de jelentős hatással bírt a kelet-európai országok, köztük Magyarország testkultúrájának, sportjának alakulására is. A Varsói Szerződés országainak a társadalom és gazdaságszervezés minden területére kiható szoros együttműködése, a Moszkva központú és szovjet mintájú sportstruktúra kisebb-nagyobb különbséggel minden szocialista országban az 50-es évek elejétől kezdve kiépült és a szocialista világrendszer megszűnéséig (1990) működött.

Első szakasz (1945–1949)

1945. április 4-én hazánkban véget értek a harcok. A háború okozta károk helyreállítása, az élet normalizálása volt a legfontosabb feladat. A sportmozgalomban sem volt ez másképp. A pusztítás, a népirtás sok sportember életét, egészségét, valamint sportpályafutását derékba törte, illetve a háború áldozatai lettek. Például: Petschauer Attila olimpiai bajnokot, Tóth István és Vágó Antal válogatott labdarugókat a fasiszták kivégezték. Különösen sok volt az áldozat a munkássportolók között, akik a fasizmus elleni erők első soraiban harcoltak.

6.54. ábra - Országos Sportnapok

Országos Sportnapok

Már 1945-ben megrendezésre kerültek azonban az első sportversenyek és megalakultak a magyar sport vezető szervei (Legfelső Sport Tanács, később a Nemzeti Sport Bizottság – NSB). Újjáalakult a magyar olimpiai mozgalmat irányító Magyar Olimpiai Társaság is, s egymás után kezdték meg ismét működésüket az egyes sportági szakszövetségek is. Szintén ebben az évben tartotta meg alakuló ülését a Munkás Sport Központ (MSK) is. Időközben elkezdődött a sport-infrastruktúra újjáépítése, helyreállítása (pl. műjégpálya), a sporteszközök beszerzése, a sportegyesületek munkájának széles körű beindítása és egyre több versenyalkalom megteremtése (pl. labdarúgó-bajnokságok, kerékpárversenyek a Millenáris parkban, Országos Sportnapok stb.). A háború után először 1949 augusztusában rendeztek Magyarországon jelentős világversenyt: a X. Nyári Főiskolai Világbajnokságot.

Második szakasz (1950–1990)

Az ötvenes évek elejétől a nemzetközi kapcsolatok felvétele is megkezdődött. Ez elsősorban a Szovjetunió és a többi szocialista ország sportvezetőivel való együttműködés kialakítására irányult. 1948-ban aláírták a Szovjet–Magyar Barátsági és Kölcsönös Segélynyújtási szerződést, amely hosszú távon meghatározta a sportéletünk működtetésének alapelveit és kereteit. Az élet normalizálódását jelentette a sporttudomány (Testnevelési Tudományos Tanács – 1954) első nagy szakmai rendezvényeinek megtartása, az iskolai testnevelés (testnevelés, iskolai „testgyakorlás”) szakmai és tárgyi feltételrendszerének és zökkenőmentes működésének megteremtésére irányuló törekvések, a különböző pártok (MKP, FKP, SZDP) közötti konszenzus keresése, a sport működtetésére vonatkozó elképzelések (sportprogramok) közelítése, a sportsajtó (Népsport) fokozódó aktivitása. A Népstadion 1953. augusztus 20-án nyitotta meg kapuit. Az 50-es és hatvanas években a fokozódó negatív belpolitikai és katonai események (1956) és a sportmozgalom megosztottságának növekedése (l. pártpolitikai csatározások), az „amatőr–profi” kérdésében felmerülő problémák ellenére a magyar sport jelentős mértékben megerősödött, kiteljesedett és komoly nemzetközi sportsikereket (lásd kiemelten a téli és nyári olimpiákon való szereplés, valamint a labdarúgásban az Aranycsapat világraszóló sikerei) és sportdiplomáciai eredményeket ért el. Az 1953-as év sportsikerek tekintetében különösen kiemelkedő volt: legkiemelkedőbb sportolóink 6 világ-, 7 Európa-, 156 országos felnőtt és 83 országos ifjúsági csúcsot állítottak fel, valamint 9 világ- és 1 főiskolai világbajnokságot nyertek. Továbbá a szocialista tábor egyik legjelentősebb sport- és kulturális rendezvényén, az ún. „Világifjúsági Találkozón” (VIT) is számos győzelmet értek el a magyar fiatalok.

6.55. ábra - A Népstadion avatási ünnepélye

A Népstadion avatási ünnepélye

6.56. ábra - Magyar arany – 1955, EB döntő

Magyar arany – 1955, EB döntő

Összességében megállapítható, hogy a szocialista testkultúra és sport alapjainak lerakása a 60-as évektől kezdve megtörtént. Szervezeti struktúrája kiépült és erős pártállami irányítás (Országos Sport Hivatal – OSH, majd Országos Testnevelési és Sport Bizottság – OTSB, majd 1956-ban Magyar Testnevelési és Sport Tanács – MTST, később: Országos Testnevelési és Sport Hivatal – OTSH) és ellenőrzés alatt kialakult egy erős alapokon nyugvó, szovjet típusú sportmodell. Az alábbiakban ennek fontosabb jellegzetességei találhatók:

  • hierarchikus szervezeti felépítés,

  • a sport politikai felhasználása,

  • totális pártpolitikai kontroll,

  • állami finanszírozottság,

  • az élsport abszolút előnyben részesítése,

  • az olimpiai sportágak preferálása,

  • a profi és amatőr sportkülönbség összemosása,

  • jelentős tehetséggondozó utánpótlásbázisok kialakítása és központi támogatása (sportiskolarendszer),

  • szakmailag jól szervezett és pénzügyileg jelentősen támogatott ifjúsági sport és iskolai testnevelés (az órarendben kötelezően megjelent mind az alsó, mind a közép- és felsőfokú oktatási intézményekben),

  • erős sportegyesületi rendszer kialakítása,

  • túlméretezett sportadminisztráció,

  • a szabadidősport és tömegsport jelentőségének elhanyagolása (gyakorlatilag csak papíron létezett),

  • sajátos nemzeti versenyrendszerek kiépítése (falusi szpartakiádok, üzemi sportolók versenye, ifjúsági sportrendezvények stb.),

  • fogyatékkal élők sportjára nem volt elegendő figyelem,

  • a testnevelés és sporttudomány szervezeti rendszerének kialakítása (pl. Testnevelési Tudományos Kutató Intézet [TTKI] létrehozása),

  • egyetemi és főiskolai sport jelentős támogatása,

  • fegyveres testületek sportjának kiemelt támogatása.

6.57. ábra - Az Aranycsapat

Az Aranycsapat

A szocialista testnevelés és sport lényegét az alábbiakban fogalmazták meg: „Szilárd egészségű, fizikailag sokoldalúan fejlett, a szocializmust építő, Népköztársaságunkért végzett munkára és az építőmunka eredményeinek védelmére kész, hazánk és pártunk iránt odaadóan hűséges szocialista szakemberek képzése. Ennek érdekében a megvalósítandó fő feladatok a következők voltak: a testnevelés eszközeivel meg kell kedveltetni a rendszeres sportolást, elő kell segíteni a sportolók képességeinek optimális kifejlesztését az egyes sportágakban. A testnevelés oktatásához szigorú tervszerűséget írt elő az útmutató. A tervszerű munka feltételei: a tanterv, a munkaterv, a tanmenet és az óravázlat. A foglalkozások szervezését, időtartalmát és levezetését illetően is pontos eligazítást adott az útmutató a tanár számára. A tanterv a testnevelés anyagát úgy határozta meg, hogy ezzel biztosítva lássák az ún. »Munkára Harcra Kész« (MHK) – követelmények teljesítését.” (Kun, 1990)

A Magyar Kommunista Párt Sportprogramjának főbb programpontjai ugyancsak jól érzékeltetik a sport alapvető irányelveit és a hozzá kötődő demagógiát:

„Szervezzük meg a tömegek sportját!”

„Támogassuk a minőségi sportot!”

„Szélesebb sportoktatási rendszert!”

„Védjük meg a sportolók egészségét!”

„Erősítsük meg a magyar sport népi szerveit!”

„Bővítsük ki a magyar sport nemzetközi kapcsolatait!” (Kun, 1990)

A magyarországi szocialista testkultúrában, illetve sportban már kezdetektől fogva egy sajátos kettős folyamat zajlott le Kun szerint: „a differenciálódás és az integráció”. A differenciálódás azt jelentette, hogy a társadalmi igények fontossági sorrendjében és a sporttudományi kutatások eredményeképpen újabb és újabb ismeretek kerülnek a felszínre. Az integrálódás pedig azt takarta, hogy a testnevelés és sport kölcsönhatásai, kapcsolatrendszere mind a sporttudományhoz, mind pedig a társadalom és gazdaságszervezés ágait illetően folyamatosan bővül, kiterjed.

Kérdések, feladatok

Soroljon fel olyan szervezeteket, bizottságokat, akik a háború utáni sportélet helyreállításában és működtetésében részt vettek!

Melyek voltak a szocialista sportmozgalom főbb jellemzői?

Mi volt a politika és sport kapcsolata a rendszerváltás előtt?

Sport a rendszerváltástól napjainkig (1990-től)

E korszak két szakasza:

  1. a rendszerváltástól az ország Európai Unióba való csatlakozásáig tartó időszak (1990–2004),

  2. a másik az EU-tagállami státusunk elnyerésétől kezdődő időszak 2004-től napjainkig.

E megközelítőleg két évtizedről összességében megállapítható: a rendszerváltás számos illúziója közül a sport területén sem valósultak meg azok a reményteli várakozások, melyet a hazai sportszakemberek többsége várt. Ennek oka elsősorban a civil társadalom alacsony fejlettségi szintje, szervezetlensége, valamint az állam szinte teljes kivonulása a sport finanszírozásából. Bakonyi véleménye szerint „a hazai társadalomtudományok és a sporttudomány is kritikátlanul vették át azokat a társadalomfejlődési elképzelésmintákat, mely szerint „a privatizáció, a jogállamiság és a civil szerveződések jogi kereteinek megteremtésével automatikusan a fejlett nyugati társadalmak mintáját követi majd a magyar gazdaság és társadalom fejlődése. Ezek a gyakran illúziónak bizonyult elképzelések komoly hatást gyakoroltak a rendszerváltó törvények megfogalmazására, megszületésére. Ez alól a sport és a sportirányítás, sportfinanszírozás törvényi, politikai szabályozása sem maradt mentes. Az állam igyekezett olyan jogszabályi, törvényi hátteret biztosítani a sportnak az elmúlt két évtizedben, amelyben megvalósulhatott volna a rendszerváltás, a demokratizálódás, struktúraváltás a sport területén is. „De ezen sorok megírásáig (2010) még mindig nem kerültek kialakításra azok a kedvező működési feltételek, s egy olyan támogató társadalmi és gazdasági környezet, melyben a sport jelentőségének megfelelő támogatást és figyelmet kaphat. Ennek megfelelően még mindig nem kerültek kiaknázásra a benne rejlő lehetőségek sem, amely az ország fenntartható társadalmi és gazdasági fejlődését és a közjót szolgálná.

1990–2004

Bakonyi a rendszerváltást követően a sport területéhez kötődően az alábbi jellegzetességeket emeli ki:

  1. A civil társadalom nem tudja érvényesíteni az erejét a sportirányításban, létezése és működőképessége az útkeresés időszakát éli. A sportpolitika nem ismeri fel kellőképpen a civil társadalom jelentőségét, egyfelől szükségesnek tartja és lebegteti az állam kivonulását a sportból, másfelől nincs válasza arra a kérdésre, hogy milyen intézmények, szervezetek oldják meg a sporttal kapcsolatos feladatokat.

  2. A sportpolitika és a civil sportszervezetek kapcsolatrendszerére egyoldalú függőségi viszony jellemző, amely feloldására egyik fél sem képes. A sportpolitika leszűkítetten kezeli a civil sportszervezetek fogalmát, részben az élsportot szolgáló sportszervezetekben gondolkodik, részben az iskolai testnevelés és sport jelentőségét hangsúlyozza. Azonban az utóbbival kapcsolatban döntően az oktatási rendszerbe kötelezően beépített formákra helyezi a hangsúlyt, s a civil jellegű diák és egyetemi sportszervezetek a perifériára kerülnek.

  3. A sportot irányító politikusok ismeretei a sportról igen eltérőek, attól függően, hogy funkcióba kerülésük előtt milyen kapcsolatban álltak a sporttal, ismereteik szintje befolyással van az általuk kialakított sportkoncepcióra.”

A rendszerváltást követő években – Bakonyi szerint – „az általános közvélekedés az volt, hogy a piac, a demokratizálódás, a civil szervezetek megerősödése az állammal szemben automatikusan megteremtik a jóléti társadalom formáit és mindennapos tartalmát. Ez részben igaz is volt, azonban hiányoztak a sportrendszer radikális modernizálását és pénzügyi támogatását segítő, szabályozó törvények. A sportirányítás ezekben az évtizedekben vagy nem rendelkezett reális és átgondolt koncepcióval, vagy ha ez többé-kevésbé összeállt, akkor pedig a megvalósítással maradt adós”.

A sport rendszerváltást követő hazai helyzetét jól illusztrálják az alábbi számadatok, illetve összegezés: „A sportegyesületek száma az 1989. évi 3052-ről 1991-re 2176-ra csökkent. A szakosztályok száma 25–30 százalékkal lett kevesebb, pedig ezek az utánpótlás-nevelés legfontosabb műhelyei. A minősített főállású edzők száma 30 százalékkal lett kevesebb. A sportegyesületekben foglalkoztatott sportolók száma az 1986. évi 1 184 749 főről 1995-re (a természetbarátokkal együtt) 343 350 főre, csaknem egynegyedére zsugorodott. Az utánpótlás- korúak száma 40 százalékkal csökkent. A sportlétesítmények elhanyagolásából, elherdálásából származó veszteséget véglegesen majd csak egy korrekt kataszteri felmérés elvégzése után lehet megállapítani. Annyi azonban most is megállapítható, hogy a 170 milliárdos létesítményállomány (1991-es áron), legalább egyharmadát, mintegy 60 milliárd forint értékben ellopták, eladták saját zsebre, megszűnt. A magyar sport finanszírozásából eltűnt 8–10 milliárd forint – ez összesen 70 milliárd forint –, annak ellenére, hogy többször is elengedték a sportegyesületek, szövetségek többmilliárdos tartozásait. Folytatódott a sport adóságainak bővített újratermelése. Ez volt tehát a rendszerváltás ára. Drága ár volt. A magyar sport mindezeken túlmenően krónikus tőkehiányban szenved, és ezen nem segítettek az állami tőkeinjekciók és egyes sportszerető szponzorok önzetlen támogatása sem. A múlt lezárása nélkül nem lehet új életet kezdeni – írja Pálmai, aki szerint a magyar sportban a helyzet tarthatatlan, ha ez így megy tovább, akkor ez csak további sorvadáshoz vezet. „A helyzet őszinte feltárásában a médiáknak is nagyon fontos szerep jut, aktív közreműködésükkel sokat tehetnek a helyzet javításáért, mert a tizenhét éve tartó sportgenocídiumnak csak együttes erővel, társadalmi összefogással lehet véget vetni” – emeli ki Pálmai József, az OTSH volt alelnöke. A sportszakemberek, sportszociológusok többsége azon a véleményen van, hogy a sport a rendszerváltás óta nem találta igazi, méltó helyét a megváltozott társadalmi és gazdasági viszonyok között. A sport, s benne az olimpiai mozgalom által koordinált élsport alulfinanszírozott területként szerepel. Amíg az Európai Unióhoz tartozó országok döntő többségében a sport támogatása az éves költségvetés 1 százalékánál is többet tesz ki, addig nálunk ez a 0,3%-ot sem éri el. Ez a hátrányos helyzet kényszerítette ki azt, hogy a sportszervezetek, sportegyesületek a 90-es évektől kezdve saját maguk is erőfeszítést tegyenek saját bevételek kialakítására, növelésére saját marketingtevékenységük fokozásával, mely azonban távolról sem oldotta meg pénzügyi gondjaikat.

A sportszakma önszerveződésének hiánya, érdekérvényesítő szerepének alacsony volta miatt a sportszféra kormányzati szinten nem tudott az őt megillető módon fejlődni, kibontakozni. Bár voltak próbálkozások (l. az 1996-os sporttörvény) a hazai sportélet radikális átalakítására, azonban mégsem alakult ki a kívánatos konszenzus az állami és politikai felelősségvállalás, a finanszírozás, a civil társadalmi kontroll vonatkozásában. További próbálkozásként értékelhető a 2000. évi sporttörvény is. E stratégiai dokumentum bevezetőjében az alábbiakban kerül összegezésre a sport jelentősége és szerepe: „A Magyar Köztársaság polgárai számára a sport mint önszerveződésre épülő autonóm civil tevékenység a magyar és az egyetemes kultúra része, a nemzeti egészségfejlesztés alapvető eszköze, valamint a szabadidő eltöltésének társadalmilag is hasznos módja. A sport jelentős szerepet tölt be az ifjúság erkölcsi–fizikai nevelésében, a személyiség formálásában, és hozzájárul a testi-lelki jóléthez. Mindezeket figyelembe véve az állam aktív magatartásával elősegíti a polgárok sportoláshoz fűződő jogának gyakorlati érvényesülését, támogatja a tisztességes játék (fair play) és az esélyegyenlőség eszményének jegyében kifejtett sporttevékenységet, sportolóinknak a kiemelkedő nemzetközi sportrendezvényeken való részvételét, az olimpiai eszmét, valamint előmozdítja a mozgásgazdag életmód terjedését, a rendszeres testmozgás hagyománnyá válását. Az állam ösztönzi a sporttal kapcsolatos üzleti vállalkozásokat, elősegíti azon feltételrendszerek kialakítását, amelyek hozzájárulnak a sport piaci típusú átalakításához. Az állam további feladata a sportolással járó kockázatok csökkentése, a káros önveszélyeztető tendenciák (dopping- és drogfogyasztás) korlátozása, a sportrendezvények biztonságáról való gondoskodás, valamint a sporttevékenység összeegyeztetése a környezetvédelemmel és a területfejlesztéssel.”

Az 1996. évi sporttörvény módosításáról szóló 1998. évi törvény a sportszervezetek vállalkozási formájában való működését tette lehetővé, amely valamelyest segítette a pénzügyi működési feltételeik javulását, de alapvetően működési forráshiányukat nem oldotta meg. A rendszerváltást követő első 15 év a magyar sport területén is rendkívül sok ellentmondást és nehézséget hozott felszínre. A sport területének „gazdátlansága”, magára hagyottsága kaotikus állapotot okozott az élsportban, a szabadidő- és iskolai sportban egyaránt. Elsősorban a sportszféra lobbitevékenységének elégtelensége, a kedvező jogi háttér és a pénzügyi források hiánya jelenttették, s jelentik még napjainkban is a legnagyobb gondot.

„A sport és a politika szimbiózisa a rendszerváltást követően már nem volt kötelező, de elkerülhetetlennek tetszett. A politika már nem az egypárti rendszer legitimitásának egyik döntő eszközét látta a sportban, hanem rövid távú, népszerűségi indexekben, szavazatokban mérhető sikeres marketingeszközt. Természete szerint elsősorban a versenysportban, főleg az olimpiai érmekben mérhető versenysportokban, valamint a labdarúgásban” – véli Bakonyi. Továbbá megállapítja azt, hogy „…sem a piac, sem a civil szervezetek, civil testületek nem voltak képesek önmagukban megújítani a magyar sportot, annak rendszerváltását, s e rendszerváltás társadalmilag hasznos irányát alapvetően meghatározni. Még a leginkább népszerűnek számító sportágakban sem lehetett a versenysportot, az élmezőnyt döntően üzleti alapokra helyezni”. Ez azonban főleg annak volt köszönhető, hogy a magyar gazdaság, a piac, s különösképpen a kis- és középvállalkozások (a privát szféra) erőtlennek bizonyultak a sport támogatására. Ez a nyugati jóléti társadalmakban nem így van, mint ahogy a sport önszerveződésének a különböző színterei és formái is jóval hatékonyabban működnek fejlett kapitalista országokban. A felsorolt problémák, valamint a sport érdekképviseletének nem kielégítő volta, a társadalmi önszerveződés hiánya, s a civil társadalom kialakulatlansága a sportszféra fejlődését a rendszerváltást követő éveiben jelentősen megnehezítette.

2004-től napjainkig

Magyarország uniós csatlakozása a sport terén is változásokat hozott. Új lehetőségek nyíltak meg, új pénzügyi források megjelenését érzékeltük, de a hazai sportéletben uralkodó ellentmondások, ha lehet, a korábbiakhoz képest még erőteljesebben törtek a felszínre. „Habár hazánk eljutott már arra a szintre, hogy sportszervezetei sportvállalkozás formájában is működhetnek, ezek egy része még mindig teljesen vagy részben önkormányzati, állami tulajdonban van. Az állami részesedés és támogatás a tulajdonosi struktúrán keresztül jelenleg legális és mind a sportszervezetek, mind az Európai Unió szabályainak megfelelő. Az Unió stratégiai elképzelései szerint figyelembe kell venni a sport sajátos természetét és meg kell határozni, hogy milyen típusú állami támogatás minősül elfogadhatónak (megj.: és kívánatosnak – a szerző) a sport társadalmi, kulturális, egészség megőrzési és nevelési szerepének biztosításának érdekében.” (Kovács, Farkas, 2010) Hazánkban csakúgy, mint más volt szocialista országban az Unióhoz való csatlakozást követően a sport megújítására, fejlesztésére vonatkozó uniós elképzelések segítettek abban, hogy a rendszerváltást követő két évtized után is még sok tekintetben fennálló működésbeli és a sportstruktúrát érintő beidegződések legalább részben megváltozzanak. Ez jogi, gazdasági és sportszakmai értelemben is igaz. Ennek következményeképpen sok, de mégsem elégséges pozitív elképzelés látott napvilágot, amelynek a megvalósítása ráadásul sok esetben elmaradt. Mindezen által elsősorban a szabadidősport és az iskolai sport nyert stratégiai szempontból prioritást és vált lehetővé ezen területek hatékonyabb finanszírozása európai pénzekből. Emellett – új színfoltként – a fogyatékkal élők sportja és a sportturizmus is nagyobb figyelmet kapott. Ugyancsak a 2004 utáni időszak eredményeképpen a sport társadalmi szerepének némi felértékelődése figyelhető meg. Örvendetes módon az alulról kezdeményezett civil szerveződések is erőre kaptak, melyek a sportegyesületek, klubok életképességét, működésének pénzügyi feltételeit is némiképpen javították. Magyarországon az önkormányzatok befolyása a legjelentősebb a helyi sportra: a sportegyesületek részben önkormányzati, és a sportlétesítmények állami tulajdonban vannak. Ezek fenntartható, hatékony működése/működtetése a hazai sportvezetés egyik legégetőbb kihívása a 2010-es kormányváltást követően is.

Kérdések, feladatok

A rendszerváltás után milyen problémák merültek fel a hazai sportéletben?

Az EU-s csatlakozás után a sport mely területeinek a fejlesztésére nyílik kedvezőbb lehetőség?

A Magyar Olimpiai Mozgalom kialakulása és működése

Az olimpiai gondolat több alkalommal megjelent a magyar sporttörténetben. „Az olimpiai gondolat első magyarországi írásos forrásai Sárospatakra vezetnek: Szalkai László, a későbbi esztergomi érsek az 1489–90-es tanévben írt latin nyelvű írásai arra utalnak, hogy a hellén versenyjátékok mély benyomást tettek rá. Ettől kezdve számtalan haladó szellemiségű pedagógus, orvos, történész, költő, író és nem utolsósorban politikus törekvéseiben jelentkezett – Balassi Bálinttól kezdve Zrínyi Miklóson át Széchenyi Istvánig – a kalokagathia eszméje, azaz a harmonikus fizikai és szellemi nevelés fejlesztésének és az olimpiai játékok felújításának gondolata. Éppen ezért nem meglepő, hogy Coubertin báró világtörténelmi jelentőségű kezdeményezése és terve hamar megértésre talált Magyarországon. Nem véletlen az sem, hogy a hazai sportélet egyik legjelentősebb intézménye, a Nemzeti Torna Egylet (melynek egyébként Kemény Ferenc is tagja volt és Berzeviczy Albert – a későbbi kultuszminiszter – volt az elnöke) vállalta a Magyar Olimpia Bizottság megalakításának előkészítő feladatait.

A Magyar Olimpiai Bizottságot 1895-ben hívták életre. A Francia, a Görög, az Amerikai, a Német és az Ausztrál Olimpiai Bizottság után a világon hatodikként (!) alakult meg, amely egyben jól mutatja a magyar sportdiplomácia elismerésre méltó – több mint 100 éves – tradícióit. A megalakulás egyfajta konszenzust, megbékélést is jelentett a torna és atlétika híveit képviselő, egymással konfrontációban álló sportvezetők tábora között: a nagy befolyással bíró Magyar Atlétikai Club vezetői kezdeti bizonytalanság után végül csatlakoztak az alakuló bizottsághoz. Az NTE és a MAC mellett a Budapesti (Budai) Torna Egylet (BBTE), továbbá az MTK, a Nemzeti Hajós Egylet, a III. ker. TVE, a BTC és a Neptun Evezős Egylet küldöttei kerültek az újonnan alakuló testületbe, amelynek elnökének Berzeviczy Albertet, és társelnökének dr. Gerendai Györgyöt, a MAC képviselőjét választották. A MOB első titkára Kemény Ferenc lett. Az 1900-as évekre a Magyar Olimpiai Bizottság irányítását fokozatosan az atléták és a tekintélyes MAC-vezetők vették át. Kemény Ferenc a szervezeten belüli ellentétek miatt a későbbiekben a MOB-tól meglehetősen elszakadt, s végül címzetes tankerületi főigazgatóként a testnevelés ügyének fejlesztési lehetőségeivel foglalkozott. Csalódottsága és elkeseredése később félelemmel párosult, és a nyilas hatalom- átvétel után az újabb zaklatások elől feleségével együtt 1944 novemberében – 81 évesen – a halálba menekült.

A Magyar Olimpiai Mozgalom a későbbiek folyamán több alkalommal is mélypontra került, s volt kénytelen komoly politikai kihívásoknak megfelelni. Először 1920-ban, amikor az első világháborúban vesztes hatalomként sportolóink nem indulhattak az 1920-as olimpián Antwerpenben, majd 1928-ban, amikor a Kultuszminisztérium megszüntette a testület önállóságát, és az Országos Testnevelési Tanács egyik szakbizottságává minősítette le. Harmadszor 1948 tavaszán, amikor az Országos Sporthivatal (OSH) megalakulása után az ország vezetését átvevő kommunista párt utasítására – megszüntette a háború után újjáalakult MOB önállóságát. A MOB ezt követően a mindenkori állami sportvezetésnek gyakorlatilag „árnyékszervezete” lett. Az elnöki tisztét rendszerint a mindenkori sportvezetés első számú embere látta el, tagjait elsősorban pártszempontok szerint összeállított listák alapján egyszerűen kinevezték. A szervezet tulajdonképpen négy évtizeden át csak papíron létezett.

6.58. ábra - Dr. Schmitt Pál

Dr. Schmitt Pál

A MOB honlapján a mozgalom életében elkövetkező időszakaszról a következőt olvashatjuk: „A Magyar Olimpiai Bizottság életében 1989 júniusában következett ismételt kedvező fordulat, amikor a testület visszanyerte önállóságát és függetlenségét. Az olimpiai mozgalom, ha úgy tetszik, megelőzte, sőt lekörözte a politikát: a Magyar Olimpiai Bizottság közgyűlése már hónapokkal korábban, titkos szavazással, szabadon választhatta meg tisztségviselőit. E döntő lépés előkészítése és megvalósítása két kiváló sportember nevéhez fűződik: az egyik a Hold utcai székházban leváltott elnökhelyettes dr. Schmitt Pál NOB-tag, akkori főtitkár, a másik pedig a nemzetközi sportélet egyik kiemelkedő, s itthon is komoly tekintélynek örvendett személyisége, Kovács Pál, hatszoros olimpiai bajnok kardvívó volt. A társadalmi szervezet, amely majd negyven éven át a mindenkori állami sportvezetés árnyékában működhetett, tisztségviselői az állami sportvezetők voltak, most végre az önállóság útjára lépett.” Az önállóság mellett az állami sportirányítással kialakított hatékony együttműködés volt a záloga a Magyar Olimpiai Mozgalom további sikeres működésének a következő években. A demokratikusan megválasztott dr. Schmitt Pál – dr. Aján Tamás kettős 2005 őszéig élvezte a MOB tagságának a támogatását. A bizottság négyévenkénti újjáalakulása során Barcelona, Atlanta és Sydney után egyaránt megőrizték elnöki, illetve főtitkári tisztségüket. A MOB életében mérföldkőnek számított a 2001-es év: a január 1-jén életbe lépett sporttörvény alapján lényegesen nagyobb mozgástérhez jutott, mivel közhasznú köztestületté alakult. Ez azt jelentette, hogy kizárólag a Nemzetközi Olimpiai Bizottságnak van alárendelve. A magyar sport egyik legfőbb irányító szerveként az olimpiai sportágak szakszövetségeinek munkáját koordináló, az állam pénzügyi támogatásának döntő részét elosztó, döntéshozó testületté lépett elő. Azonban az újabb, 2004. január elején életbe lépett – lényegében a sport „visszaállamosítását” elrendelő – sporttörvény a MOB hatáskörét ismét jelentősen csökkentette.

Összefoglalásként megállapítható: A Magyar Olimpiai Bizottság megalakulásától kezdve alapvető és legfontosabb feladatának tekintette és tekinti az olimpiai eszme népszerűsítését, terjesztését, a mozgalom erősítését és az olimpiai játékokon való szereplés előkészítését, a szakmai munka összehangolását, a játékokon való részvétel szervezését. A több mint 100 év alatt elért eredmények azt bizonyítják, hogy tevékenységét sikeresen végezte. A világpolitikai helyzet (1920-ban, mint vesztes a háborúban vesztes állam képviselői nem kaptunk meghívást, 1984-ben pedig a „baráti” nagyhatalom tiltott el bennünket, bojkottra szólítva az akkor még szocialistának nevezett országokat), a gazdasági válságok, a belpolitikai pártcsatározások és más nehezítő körülmények (pl. pénzügyi források elégtelensége) között a magyar olimpiai és sportmozgalom megannyiszor képes volt megújulni és felvenni a versenyt a lényegesen jobb feltételeket élvező sportnagyhatalmakkal.

A MOB számos feladata közül a legfontosabb: a magyar sportolók felkészítése, nevezése a nyári és a téli olimpiára, illetve az olimpiai csapat felügyelete és irányítása az ötkarikás játékok időszaka alatt. További feladatai közé tartozik: az olimpiai szeme ápolása és terjesztése, a sportoló fiatalok erkölcsi és kulturális nevelésének támogatása, az olimpiára készülő versenyzők felkészítésének segítése, s nevezésük az olimpiai játékokra és kapcsolattartás a Nemzetközi Olimpiai Bizottsággal. A MOB irányítja a Magyar Olimpiai Mozgalmat, melynek képviseletére, egyszersmind az olimpiai szimbólumok használatára kizárólagosan jogosult.

A Magyar Olimpiai Bizottság (MOB) elnökei és társelnökei:

  • 1895–1904 Berzeviczy Albert dr.

  • 1904–1905 Széchenyi Imre dr.

  • 1905–1908 Teleky Sándor gróf

  • 1908–1928 Andrássy Géza gróf

  • 1928–1941 Muzsa Gyula

  • 1941–1944 Prém Loránd dr.

  • 1946–1948 Jámbor Alajos

  • 1948–1950 Sebes Gusztáv

  • 1950–1964 Hegyi Gyula

  • 1964–1969 Egri Gyula

  • 1969–1979 Beckl Sándor dr.

  • 1979–1987 Buda István

  • 1987–1989 Deák Gábor

  • 1989–2010 Schmitt Pál dr.

  • 2010– Borkai Zsolt

A Magyar Olimpiai Bizottság (MOB) főtitkárai, titkárai

  • 1899–1904 Kemény Ferenc dr. és Krepelka Béla

  • 1904–1908 Stankovits Szilárd

  • 1908–1914 Lauber Dezsõ

  • 1914–1933 Mártonffy Miklós

  • 1934–1941 Misángyi Ottó dr.

  • 1947–1948 Verebes Jenő dr.

  • 1948–1951 Kemény Gábor

  • 1951–1954 Kunsági Viktor

  • 1954–1958 Sebes Gusztáv

  • 1958–1962 Gyenes András

  • 1962–1964 Csanádi Árpád

  • 1964–1966 Kutas István

  • 1966–1968 Terényi Imre

  • 1968–1969 Bíró Mihály

  • 1969–1983 Csanádi Árpád dr.

  • 1983–1989 Schmitt Pál dr.

  • 1989–2005 Aján Tamás dr.

  • 2005–2008 Kamuti Jenő dr.

  • 2009–  Molnár Zoltán

Kérdések, feladatok

Kik és mikor alakították meg a Magyar Olimpiai Bizottságot?

Soroljon fel jelentős dátumokat a Magyar Olimpiai Bizottság történetéből!

Melyek a Magyar Olimpiai Bizottság fő feladatai?