Ugrás a tartalomhoz

Sport A-tól Z-ig. Általános és különleges sportágak ismerete

Gallovits László, Honfi László, Széles-Kovács Gyula (2011)

Pécsi Tudományegyetem, Szegedi Tudományegyetem, Nyugat-Magyarországi Egyetem, Eszterházy Károly Főiskola, Dialóg Campus Kiadó-Nordex Kft.

Műugrás (Diving)

Műugrás (Diving)

A műugrás szoros kapcsolatban áll a tornával, mivel ez a sport egy bizonyos magasságból végrehajtott ugrás, mely közben különféle akrobatikai elemeket végez a versenyző, majd a gyakorlatot az előírásoknak megfelelő vízbe érkezéssel fejezi be.

Nemzetközi múlt

A fennmaradt régészeti leletek szerint az egyiptomiak rendszeresen ugrottak magaslatokról fejesugrással és talpassal is. Az újkorban angol tengerészek űzték kevés szabadidejükben az álló hajóról való ugrálást mintegy bátorságpróbaként.

A műugrás mai formája valójában a XIX. század közepén bontakozott ki, amikor az ugrók már inkább a mozdulatokra, az ugrások szépségére és összetettségére figyeltek. A fürdőhelyeken és uszodákban egyre több helyen állítottak fel ugróállványokat és rugalmas pallókat a műugrás gyakorlása céljából. Kezdetben az úszóversenyek és más medencés programok színesítésére tartottak bemutatókat, majd hamarosan műugróversenyeket is rendeztek.

A műugrás két fő csoportot foglal magába: a toronyugrást, melyet 5, 7,5 és 10 méteres magasságból hajtanak végre, és a kimondottan műugrást, mely az 1 és 3 méteren végrehajtott gyakorlatokat jelenti. Régen 20 méteres versenyeket is rendeztek, de veszélyessége miatt törölték a versenyszámok közül. A biztonságos ugrás érdekében a víz mélysége az ugrómagasság fele kell, hogy legyen, a 20 méteres ugráshoz pedig rendkívül nehéz volt megfelelő feltételeket biztosítani.

1880-ban vált külön a toronyugrás és a műugrás. Az akkor kialakult szabályok kisebb változásokkal ugyan, de ma is biztosítják a versenyek igazságos lebonyolítását, valamint a sportág fejlődésének lehetőségét.

Kezdetben az ugróversenyek rendkívül unalmasak voltak, hiszen a bírák titokban pontozták a versenyzők teljesítményét, így a közönség csak a saját maga által felállított sorrendet ismerhette, ami legtöbbször különbözött a szakemberek által megállapítottól.

A németek kezdeményezésére vezették be a nyilvános pontozást, melynek eredményeit az ugrás után azonnal közlik, így a versenyzők, edzők és a közönség is tájékoztatva van a verseny állásáról, annak változásairól. Az olimpiai programba először 1904-ben St. Louisban került, de csak a toronyugrás, férfiak részére. 1908-ban már 3 méteren is rendeztek versenyeket, de még mindig csak férfiaknak. A nők először toronyugrásban mérték össze tudásukat 1912-ben, majd 1920-ban már teljes jogúan mindkét magasságon ugrottak.

A műugrás megjelenésétől egészen a második világháború kitöréséig a sportágban a vezető szerepet a németek töltötték be, majd a Szovjetunió versenyzői lettek a világversenyek meghatározó szereplői, de kiváló ugrókat neveltek az olaszok, a franciák és az angolok is. Ma a kínaiak és az Egyesült Államok versenyzői a legjobbak, de az oroszok és a már említett európai nemzetek sportolói is képesek beleszólni az érmes helyezések alakulásába. A szakág legjobbjai közt tartják számon az amerikai Greg Louganist és a kínai Fu Ming Xiat, akik pályafutásuk során egyaránt négy-négy olimpiai aranyérmet gyűjtöttek be.

Hazai múlt

Hazánkban a többi országhoz képest csak későn kezdtek a műugrással foglalkozni. Ausztriában, 1881-ben tartották meg az első országos műugró-bajnokságot. Ugyan egyesületek és szerveződések már hazánkban is elindultak, nálunk mégis csak 1910-ben rendezték meg az első férfi műugró-bajnokságot, melyet Rajágh László, a MAC versenyzője nyert meg. Az első toronyugró bajnokságon 1929-ben Vajda László győzött. Erdős Vera volt 1930-ban az első női műugróbajnok, női toronyugrásban Fonyó Lívia győzött először 1936-ban.

Jellemzően a kezdeti időszakra, a gyenge létesítmények miatt lassan indult be a hazai műugróélet. A medencék csak hordozható, mobil ugróállványokkal voltak felszerelve, melyeket a versenyzők mozgattak, állítottak fel és saját testükkel súlyoztak ki a stabilitás érdekében.

Az első, komolyabb igénybevételnek is megfelelő tornyot 1925-ben a Harmudt Mihály úszómester által rendezett gyűjtésből építették, melyet az első EB-re el is készítettek a Császár uszodában. A sportág hírverését segítette az 1923 és 1935 között minden évben megrendezett középiskolai bajnokság, Budapesten. Innen kerültek ki a harmincas évek végén, illetve negyvenes években az európai hírű magyar ugrók.

Gróf Klebelsberg Kunó oktatásügyi miniszter az anyagi források megteremtésével elősegítette a Nemzeti Sportszoda felépítését. Hajós Alfréd tervei alapján 1930-ban megépült a fedett 33 1/3 méteres, műugrásra is alkalmas uszoda.

Vidéken is sorra épültek az uszodákban az 1 és 3 méteres műugróállványok, de ezeket csak nyáron lehetett használni, mert fedett létesítmény nem volt. Megindult a vidéki műugróélet Sopronban, Siófokon, Szegeden, Debrecenben, Gyulán és Szolnokon.

A magyar műugrás igazi megteremtőjének a szakemberek Nagy Károlyt tartják, aki számos EB-érmes és főiskolai világbajnok versenyzőt nevelt ki 1930-tól.

1936-ban épült meg a Nemzeti Sportuszoda nyitott 50 méteres úszó- és szabvány szerinti műugró medencéje. Az önálló műugró medencékhez 2 db 3 méteres, 2 db l méteres rugalmas, továbbá 10 méteres és 5 méteres szilárd elugró hely is készült. Ez a létesítmény igazi lökést adott a magyar műugrósportnak, ezt igazolták a negyvenes és ötvenes évek eredményei is.

Versenyzőink az olimpiai versengésben először 1936-ban, Berlinben vettek részt Hídvégi László és Hódi László, majd a II. világháborút követően Zságot Irén, Sihák Ferenc és Gerlach József érnek el kimagasló eredményeket.

1958-ban Budapesten rendezték meg a IX. Úszó, Műugró és Vízilabda Európa-bajnokságot. Ezen az EB-n Újvári László 3 méteres műugrásban bajnokságot nyert és Márton Jenő toronyugrásban lett bronzérmes.

Sajnos az 1970-es évek némi visszaesést jelentettek, mivel a vidéki egyesületek javarészt megszűntek, a létesítményeket leépítették, így a megmaradt lehetőségek szinte évtizedekkel vetették vissza a sportágat. Mindezek ellenére az 1980-as moszkvai olimpián két műugrónk is indulhatott. Kelemen Ildikó 8. helye nagy sikere a sportágnak. Hasonló sikert ért el később Lengyel Imre, aki mint Kelemen Ildikó Szöulban, a 11. helyezést érte el 2000-ben Sydney-ben, 3 méteren. 1997-ben, egyéniben 3 méteren és 2002-ben, Berlinben toronyugrásban is ezüstérmet szerzett, valamint szinkron toronyugrásban Hajnal Andrással is a második helyen végeztek az Európa-bajnokságon. A pekingi olimpián Barta Nóra és Kormos Villő képviselték a Magyarországot.

A magyar műugrást irányító országos szerv, a Magyar Műugró Szövetség 1989-ben már egyszer kivált a Magyar Úszó Szövetségből, ma mégis a MÚSZ egyik alszövetségeként működik.

Versenyszabályok

Műugrásban az olimpiai versenyeket 3 méteres trambulin- és toronyugrásban rendezik, egyéni és szinkron formációban. Mint sok más sportágban, az athéni olimpiai játékokon műugrásban is szűkítették az indulók létszámát, így maximum 68 férfi és 68 nő állhat rajthoz.

A nemzetközi szabályok szerint a verseny folyamán 5 csoportból kell a versenyprogramot összeállítani: előre, hátra, auerbach, delfin, csavar.

Az öt kötelező ugrás össz-nehézségi foka maximálva van, a nőknél és a férfiaknál egyformán.

A szabadon választott ugrások egyike sem egyezhet meg a kötelezőkben már bemutatottakkal. Nehézségi fokuk viszont nincs korlátozva.

A nőknél mindegyik csoportból kell választani egy-egy szabadon végrehajtott ugrást. A férfiaknál eggyel több ugrást kell végrehajtani, azaz hat szabadon választott van, tehát valamelyik csoportból két különbözőt is be kell mutatni.

A toronyugrásban az ugrásfajták kiegészülnek egy hatodik csoporttal, a kézállásból végzett ugrással.

A négy kötelező ugrás össz-nehézségi foka a nőknél és a férfiaknál egyforma. A hat létező csoportból bármely ugrás választható eltérő csoportokból.

A szabadon választott ugrásoknál a kötelező ugrásokat megismételni nem lehet. A meglévő hat csoportból a nőknek 5, a férfiaknak 6 különböző ugrást kell választaniuk, nehézségi fok korlátozása nélkül.

Női műugrás: 5 kötelező, 9,5 nehézségi fok + 5 szabadon választott.

Férfi műugrás: 5 kötelező, 9,5 nehézségi fok + 6 szabadon választott.

Női toronyugrás: 4 kötelező, 7,6 nehézségi fok + 5 szabadon választott.

Férfi toronyugrás: 4 kötelező, 7,5 nehézségi fok + 6 szabadon választott.

Az ugrások értékelésénél 3 főrészt figyelnek a bírák: az elugrást, a röppályát és a vízbe érkezést.

Műugrásban a verseny a selejtezőkkel indul, tizennyolc fő jut az elődöntőbe, ahol a selejtezőben elért fordított sorrendben ugranak a versenyzők, ezúttal öt–öt különböző ugrást 3 méterről, illetve négy–négy ugrást a 10 méteres platformról. A döntőben 12 ugró folytatja hat–hat (férfiak), illetve öt–öt (nők) ugrással, a végső sorrendet pedig az elődöntő és a döntő összesített eredménye alapján állapítják meg. Kilenc pontozóbíró 0,5 pontonként, maximum 10-ig pontoz, a legmagasabb és a legalacsonyabb pontszámot törlik, a többit összeadják, majd beszorozzák az ugrás nehézségi fokát jelző együtthatóval (minden ugrásnak szabályzatban megállapított nehézségi foka van). Az ugrások összesített eredménye adja a sorrendet. Szinkronugrásban, ahol csak öt–öt ugrást mutatnak be a versenyzők, annyiban különbözik a pontozás, hogy két bíró kizárólag az összhangot, a többiek pedig az ugrások technikai szintjét értékelik.

Hivatalos olimpiai versenyszámok (férfiak–nők)

Háromméteres egyéni, torony egyéni, háromméteres szinkron és torony szinkron.