Ugrás a tartalomhoz

Sport A-tól Z-ig. Általános és különleges sportágak ismerete

Gallovits László, Honfi László, Széles-Kovács Gyula (2011)

Pécsi Tudományegyetem, Szegedi Tudományegyetem, Nyugat-Magyarországi Egyetem, Eszterházy Károly Főiskola, Dialóg Campus Kiadó-Nordex Kft.

41. fejezet - Torna (Gymnastics)

41. fejezet - Torna (Gymnastics)

A torna a legrégebbi és leggazdagabb múlttal rendelkező sportágak közé tartozik. Részben természetes és nagyobb részt formához kötött emberi mozgásokat, táncos és szerkesztett mozdulatokat tartalmaz, szerek nélkül, szerrel és szereken egyaránt.

A torna a következő szakágakból áll (a Magyar Torna Szövetség értelmezése és honlapja szerint):

  • férfi torna,

  • női torna,

  • ritmikus sportgimnasztika (1996-ban ez önálló szövetséggé alakult át),

  • gumiasztal,

  • sportakrobatika,

  • aerobic és

  • Mindenki Tornája (Gymnastics for All).

Érdekesség, hogy az utóbbi három kivételével a többi szakág szerepel az olimpiai játékok műsorán.

Sporttorna (Artistic Gymnastics)

Nemzetközi múlt

Egyes szerzők szerint a torna elnevezés német erdetet takar és a „turnen” szóra vezethető vissza. Először Ludwig Friedrich Jahn könyvében jelent meg,1816-ban nyomtatásban, aki ősgermán szónak tartotta.

Más szerzők viszont korábbi, latin eredetét (tornare) látták bizonyítva, a francia „tournoi” szóban és változataiban, amelyeket a lovagi játékokkal kapcsolatban használtak.

Az újabb, magyar indíttatású kutatások eredményeként azonban, harmadik lehetőségként állíthatjuk, hogy a torna szó története, eredete szempontjából, a latin nyelvű emlékekből a legértékesebb Anonymus turnamentum kifejezése. A magyar torna szó keletkezéséhez szolgáltatott alapot. Anonymus eredeti szövege a következő: „omnes milites Hungariae ante presentium ducis fere cottidie super dextrarios suos sedendo cum clipeis et lanceis maximum turnamentum feciebant (faciebant?) et alii iuvenes mere paganismo cum arcubus et sagittis ludebant(Szentpétery, 1937). A torna szó történetének és jelentésének vizsgálatát mindenképpen innen kell indítanunk. Első használata latin nyelven történt, megjelenése a lovagkort idézi; lovagjáték, harcjáték, párviadal jelentésben jelenik meg.

A torna szavunkat Dugonics András alkotta meg, aki Anonymustól sok részletet átvett, így a „turnamentum” áttételeként a torna szót használta. Az 1806-ban megjelent Szittyiai Történetek (Dugonics, 1806) című könyvében írja: „Hogy a lovagjáték Árpád üdejében is virágzott: bizonyíttya az Irnok [ti. Anonymus] e szavaival: Ekkor Árpád-vezér (és az ő meg-hittyei) nagy-örömest maradtak Attila várossában egészen húsz nap. És mindnyájan a Magyar katonák (a vezérnek jelen-léttében) csak-nem minden nap Paripájokon ülvén; paisokkal és lándzsákkal legnagyonbb tornát tettek.” A szövegből kiolvasható, hogy itt nem egyszerűen hadijátékról, párviadalról, vérre menő bajvívásról van szó, nem a katonai és harci tudás és képesség fejlesztése történt, hanem a szabadidő eltöltése, időtöltés, kedvtelés, szórakozás, férfias mulatság zajlott, miszerint tornát tettek húsznapi vidám ott-tartózkodás alatt.

A torna szavunkat tehát Dugonics az anonymusi turnanentum szóból alkotta elvonással, „lovagjáték, párviadal, harcjáték” jelentéssel, illetve „a tevékenység helye”-ként is használta a kifejezést.

A sporttorna, mint sportág gyökerei – bizonyos értelemben – az akrobatika megjelenéséig, az ókorig vezethetők vissza. Ezt azért mondhatjuk, mert a sporttorna egyik versenyszámának, a talajgyakorlatnak az akrobatikus ugrások adják a lényegét. Az akrobatika a görög akrobatész szóból ered, mely az akrosz = magas, és a baino = menni szavak összekapcsolásából jött létre. Az akrobatika és a talajtorna első, ránk maradt emlékeivel az egyiptomiaknál találkozunk. A régészek feltárták a 12. dinasztia idejéből (cca. i. e. 2000 év) származó Roti hadvezér síremlékét Beni Hassanban. Ezen a nagyméretű síremléken az ifjú egyiptomiak több tánca és mozgása maradt örökül számunkra. A mozgások között szép számmal találhatunk akrobatikus elemet is. Az egyik freskón fiatal leányok táncolnak Chemhotpe fáraó halotti ünnepélyén, miközben egyikük ívet, hídat végez. A síremlék más festményein a híd mellett felfedezhetjük a fejállást és az átfordulást is. Észak-Európában, a déli részén, Bohuslänben a régészek sziklarajzokra bukkantak, melyekből megállapították, hogy i. e. második évezredből származnak, és főleg hajókat ábrázolnak. Néhány hajón az emberek határozott mozgást végeznek, közülük az egyik átfordulást hajt végre, és ez, a mozdulatból ítélve kézenátfordulás hátra (flick-flack).

A görögöknél, a minószi kultúra (Kr. e. második évezred) idejéből ránk maradt emlék Kréta szigetén Knossos palotája. A palota híres freskója egy bikajátékot örökít meg, melynek során egy akrobata a bikán átfordulást hajt végre, fél fordulattal. A freskó mozgássorozatban ábrázolja az átfordulást.

Ugyancsak görög emlék az akrobatikával kapcsolatosan Homérosz Iliász című műve, melyben szól az akrobatákról, szemfényvesztőkről (kybisteter). Sok görög vázarajzon látható a kézállás, kézenjárás, és az átfordulás (kardok között is).

Az ókor csodás leletei az akrobatikával kapcsolatban a Közép-Itáliában élt etruszkok alkotásai. Szobrocskáik több esetben hidat ábrázolnak, de etruszk falfestményen már akadály felett végrehajtott előreszaltót is láthatunk.

A híres görög akrobaták a birodalom hanyatlása idején Rómába vándoroltak. A rómaiak szívesen nézték az akrobatikát, de ők nemigen foglalkoztak vele a gyakorlatban.

Az ókor végén Rómából indultak el az akrobaták a , Anglia és Franciaország felé, és terjesztették el az akrobatikát mutatványaikkal.

A középkori akrobatikáról alig maradt fenn valami, kevés adattal rendelkezünk, mindössze néhány krónika és egy fametszet emlékezik meg a szemfényvesztők, mutatványosok előre és hátra végzett átfordulásairól. A középkor legértékesebb emléke Arichange Tuccaro (1536–1616) Három párbeszéd a levegőbe ugrás és az átfordulás gyakorlatáról című könyve, mely 1599-ben jelent meg, Párizsban. Az akrobatika történetében ez a könyv a korszakalkotó munka. Az első része történeti fejtegetés, a harmadik pedig egészségügyi útmutatásokkal szolgál. Mindkét fejezet Mercurialis munkájára támaszkodik. A könyv legértékesebb része számunkra a második rész, ahol a tulajdonképpeni szakmai részt olvashatjuk. Itt megemlékezik az akrobatikus ugrásokról, például a tarkóbillenésről, a kézenátfordulásról, a karikán keresztül végzett előreszaltóról, a fordulattal végzett szaltóról stb. Az oktatás módszertanáról is említést tesz, így az oktatási feladatokról, az ízületi mozgékonyság fejlesztéséről, a segítségadásról stb. Könyvét sokáig használták, hosszú ideig a legjelentősebb szakanyagnak bizonyult.

A tornaversenyek előzményeinek tekinthetjük a XVI.–XVII. századtól kezdődően egyre népszerűbb közösségi rendezvényeket (falusi búcsú, népi ünnepségek, bikaviadal, cirkuszi játékok), ahol a közönséget akrobaták szórakoztatták ugrásokkal, szaltókkal.

A XIX. század első felében igen megerősödött az egyesületi tornaélet Európa több országában, melynek következtében sorra alakultak a nemzeti tornaszövetségek (Svájc 1838, Németország 1863).

Kezdetben a tornaünnepélyeken, bemutatókon a torna mellett más sportágak is szerepeltek a műsorban, leginkább a birkózás és az atlétika különböző versenyszámai. Ekkor még nem alakult ki a pontozásos értékelés, a zsűri szubjektív alapon döntötte el a helyezések sorsát, ami nemigen segítette elő a torna gyors elterjedését, főleg a keletkező sok nézeteltérés miatt.

A tornászok és a nemzeti tornaszövetségek körében egyre nőtt a figyelem, az érdeklődés egymás iránt. A nemzetközi szövetség gondolata és megszervezése a Belga Torna Szövetség akkori elnökének, a tea-nagykereskedő Cuperusnak a nevéhez köthető. Találkozott a belga, a francia, és a holland torna szövetség vezetője, ennek eredményeként 1881. július 23-án megalakult a Nemzetközi Torna Szövetség – Federation Internationale de Gymnastique (FIG), a fenti három tagszövetséggel.

A FIG elősegítette a nemzetközi kapcsolatok kialakulását, és jelentősen segítette a tornasport fellendülését, megszabta a torna fejlődési irányát, kidolgozta és egységesítette a nemzetközi szabályokat, az értékelés objektívebb módjait.

1896-ban a MOTESZ (Magyarországi Tornaegyletek Szövetsége) is tagja lett a FIG-nek, amely szervezet 1903-tól kétévenként, 1922-től négyévenként megrendezte a Nemzetközi Főversenyeket. Ezek a versenyek valójában a világbajnoki versenyek voltak, ahol a torna és az atlétika szerepelt.

A nemzetközi tornamozgalom fejlődésének további főbb állomásai röviden a következők voltak.

1986, Athén, az első olimpia. Csak férfiaknak, az egyéni teljesítményeket minősítették, összegezték. Két magyar tornász volt jelen.

1900-ban, a párizsi olimpia tornaversenyein a következő versenyszámok szerepeltek: ló, gyűrű, korlát, nyújtó, függeszkedés, magasugrás, távolugrás, rúdugrás. Két magyar férfi tornász szerepelt.

1904-ben, St. Louisban magyar tornász nélkül zajlottak az olimpia tornaversenyei, a következő hat versenyszámban: ló, korlát, nyújtó, 100 yardos futás, távolugrás, súlylökés. Egy összetett győztest hirdettek, de a 3–3 torna és atlétika versenyszámból is megállapították a nyertest.

1906-ban az USA is tagja lett a FIG-nek, ami ekkor lett valóban világszövetség, mert addig csak európai tagszövetségei voltak.

1908-ban, a londoni olimpián csapatversenyt is rendeztek, magyarok nélkül. Az egyéni versenyt a következő szereken bonyolították le: ló, gyűrű, korlát, nyújtó, függeszkedés.

1912-ben, Stockholmban, az olimpián először szerepeltek tornában (nem hivatalosan!) a nők, a svéd tornászlányok a férfiakkal együtt szerepeltek egyik versenyszámban, az együttes csapattornában.

1924-ben, a párizsi olimpián minden versenyző eredménye beleszámított a csapatversenybe, továbbá előírt és szabadon választott gyakorlatokat is be kellett mutatni. Ekkor került be a programba a lóugrás, így már öt tornaszeren, versenyszámban tornáztak a versenyzők.

1928-ban, Amszterdamban a női torna hivatalosan is szerepelt az olimpiai programban, továbbá a 0–10 pontig terjedő pontozás váltotta fel a 0–5 pontig terjedő pontozást. Az amszterdami olimpián csak FIG tagok vehettek részt, ez a szabály ma is érvényben van.

1932-ben, Los Agelesben, az olimpiai játékok tornaversenyei során először szerepelt az akrobatika, mint önálló versenyszám. Minden versenyszámban a gyakorlatok terjedelmét, időbeli hosszát két percben maximálták.

1936-ban, a berlini olimpián, egyetlen bíró sem értékelhette saját országbeli tornászgyakorlatát, továbbá az atlétikai versenyszámokat végre kihagyták az olimpiai tornaversenyek programjából. A berlini olimpián először szerepelt 12 versenyszámból álló program (6 szeren előírt és szabadon választott gyakorlat). A nők ezen az olimpián szerepeltek először hivatalosan, a programjukban található a felemás korlát, magas korlát, lóugrás, gerenda, együttes szabad- és kéziszer-gyakorlat.

Az 1938-as prágai világbajnokságon, nemzetközi szinten először alkalmazták a nyílt pontozást, női tornászok versenyében

1945-ben a FIG kizárta soraiból a fasiszta országok szövetségeit, köztük a Magyarországi Tornaegyletek Szövetségét, a MOTESZ-t, majd ezeket az országokat 1947-ben visszafogadták a nemzetközi szövetségbe.

1948-ban, a londoni olimpián a versenyt szabadtéren rendezték, de a folyamatos esőzés miatt az utolsó napra halasztották, az első napról. A nők lengőgyűrűn is versenyeztek. Az objektívebb értékelés érdekében már négy bíró pontozott.

1949-ben a FIG bevezette a Code de pointage-t, az értékelési előírást.

1950-ben rendezték az első VB-t a II. világháború után. Ekkor szerepelt utoljára atlétikai szám a tornaversenyen. Először – és utoljára – rendeztek szerenkénti csapatversenyt. A gerenda szélessége 8 cm helyett 10 cm lett.

1952. A helsinki olimpián állandósult a 12 versenyszámos férfi program, a nők versenyszámai közül törölték a lengőgyűrűt. Először rendeztek nők részére egyéni olimpiai bajnokságot.

1954. A római VB az utolsó szabadtéri világverseny. A női talajtorna zenéjének bevezetéséről ekkor határoztak. Ebben az évben vezették be a férfiaknál az A, B és C elemeket.

1955. NSZK javaslatra bevezették az Európa Kupát. Tengerentúliak is indulhattak.

1956-ban, Melbourne-ben szerenkénti döntőket is rendeztek. Ekkor vezették be az „ORV” szabályt, pontozásnál figyelembe vették az eredetiséget (originalitás), kockázatot (rizikót) és a művészi végrehajtást (virtuozitást).

1959-ben a FIG a tornaszaknyelv egységesítése érdekében kiadta a Tornaterminológia című könyvet.

1960. A római olimpián szabványméretű szereket vezettek be, és mindenki köteles volt ugyanazon a szeren versenyezni. Nem úgy, mint kezdetben, amikor is bárki vihette saját, megszokott szerét a versenyre, és ha kívánta, azon mutathatta be gyakorlatát.

A művészi torna önálló versenyággá fejlődött, így az együttes kéziszer-gyakorlatokat törölték a programból. A versenyszámok mai napig is érvényes sorrendjét meghatározták (nők: ugrás, felemás korlát, gerenda, talaj; férfiak: talaj, ló, gyűrű, ugrás, korlát, nyújtó).

1961-ben a női tornaelemeket is besorolták, itt is bevezették az A, B, és C elemeket.

1963. Magyar javaslatra a FIG bevezeti a művészi torna VB-t, amelyet Budapesten meg is rendeztek.

1964. A tokiói olimpián az ugrás szerenkénti döntőjében már két különböző ugrást kellett bemutatni. Bevezetésre került a titkos pontozás, illetve megszűnt az előírt gyakorlatok megismételhetősége.

1967. Bevezették a négy évre szóló előírt gyakorlatokat. Az Európa Kupa ettől kezdve Európa Bajnokság néven szerepel.

1969-ben vezették be a négy évre érvényes, nehéznek is nevezhető előírt gyakorlatokat.

1970. Megjelenik a tornaszerek szabványméretét rögzítő könyv és a tornaterminológia könyve. Nőknél 16-ról 14 évre csökkentették a világversenyeken az alsó korhatárt.

1972. A mai versenyprogram szerint rendezték a müncheni olimpia versenyeit. A férfiak 6, a nők 4 szeren.

3 szakasz:

  • csapabajnokság (előírt és szabadon választott gyakorlatokkal)

  • egyéni összetett bajnokság (szabadon választott gyakorlatokkal) a csapatbajnokság 36 legjobbjának részére

  • szerenkénti döntő (szabadon választott gyakorlatokkal) a legjobb 6 tornász részére.

1974-ben a nőknél 120 centiméterre növelték a ló magasságát. Az előírt gyakorlatok 9,8 pontból indultak, 0,2 pont vált adhatóvá virtuozitásért. A szabadon választott gyakorlatok 9,4 pontból indultak, 0,6 pontot kaphattak a versenyzők – ORV szabály.

1977-ben a román tornaszövetség javasolta az előírt gyakorlatok eltörlését, amit ekkor a FIG még elutasított.

1985. A FIG az objektívebb pontozóbírói értékelés érdekében az A, B és C elemek mellett bevezeti a „szupernehéz” „D” elemek fogalmát.

1987-ben sorszámmal látták el az ugrás gyakorlatait, és mindegyikhez kiindulási értéket kapcsoltak.

1990 óta évente VB-t rendeznek.

1993-ban a férfi és a női tornában is bevezették az E elemet.

Az eltelt majdnem két évtizedben sokat fejlődött a tornasport, egyre nehezebb elemek kerültek bemutatásra világversenyeken, és egyre több ország tornászai szerepelnek sikeresen. Főleg a nagy tornászmúlttal, illetve a gazdaságilag fejlett, tőkeerős országok tornászai a legsikeresebbek az egyre nagyobb nézőtömeget megmozgató, látványos sportág világversenyein.

Hazai múlt

A magyar tornaélet legelső emléke Clair Ignác és felesége nevéhez fűződik. A házaspár 1826-tól Pesten tornamesterként kezdett dolgozni.

A sport a XIX. század második felében a tornaegyesületekben kezdett fejlődni Magyarországon. Kezdetekben dísztornák és tornaünnepélyek szerepeltek programjukban. Az első tornaünnepélyt Magyarországon 1870-ben, szeptember 10–11-én rendezte a Nagykanizsai Torna Egylet, ahol 10 magyar és 3 horvát egyesület 400 tornásza vett részt. Ekkor került sor az első országos tornaversenyre 2 szeren, korláton és nyújtón, valamint a harmadik versenyszámban, magasugrásban. A rendezvényt cca. 2000 néző tekintette meg.

A versenytorna fejlődése következtében szükségessé vált egy irányító testület létrehozására. 1885-ben, június 29-én 12 vidéki és 4 fővárosi tornaegyesület megalakította a Magyarországi Tornaegyletek Szövetségét (MOTESZ). A MOTESZ volt az első magyar sportszövetség. Az alakuló közgyűlés alkalmával rendezték az I. Országos Tornaünnepélyt, amit 4 évenként újra lebonyolítottak. Ez a torna–atlétika vegyes-versenyt jelentette. 1896-ban három szeren (ló, korlát, nyújtó), megrendezték az első „tornászati főversenyt”.

1891-ben megrendezték az első Országos Ifjúsági Tornaversenyt, és döntöttek a középiskolai tornaversenyek bevezetéséről.

A XX. század elején felerősödött a Magyar Atlétikai Szövetség (MASZ) és a MOTESZ közötti ellentét. Először a MASZ, azt követően a MOTESZ tiltotta el tagságát a másik szövetség versenyeitől. A MOTESZ munkája így jó ideig kimerült a torna–atlétika „párharcában”. ezért fordulhatott elő, hogy az első, MOTESZ által hivatalosan elismert bajnoki tornaversenyt csak 1907-ben rendezték meg gyűrűn, lóugrásban, korláton és nyújtón, előírt és szabadon választott gyakorlatokkal.

1913-ban először rendeztek vidéki csapatbajnokságot, 1914-ben vidéki egyéni bajnokságot.

Az I. világháború idején szünetelt a tornamozgalom, majd 1921-től a MOTESZ újra megrendezte a bajnoki versenyeket.

1923-ban az első középiskolai bajnokságot is megrendezték, és a jelvényszerző versenyek is nagy tömegeket nyertek meg a tornának.

1926-tól a férfi, 1933-tól a női Egyetemi és Főiskolai tornászbajnokságokat mindig megrendezi a MOTESZ.

A nők részére a MOTESZ 1931-ben rendezett először bajnokságot, a FIG pedig 1934-ben Budapesten, a VB keretében lebonyolította az első nemzetközi női tornaversenyét.

1935-ben Budapesten rendezték a Főiskolai Világbajnokságot, melynek keretében először itt szerveztek tornaversenyeket.

1947-től a MOTESZ ismét bekapcsolódott a nemzetközi tornamozgalomba, és mai napig jelentős szerepet tölt itt be.

1949-ben először rendeztek mesterfokú bajnokságot és gúlabajnokságot, illetve a magyar tornásznők először mutatták be zenére a mű-szabadgyakorlatot.

1954-ben, a budapesti Főiskolai VB tornaversenyein szerenkénti csapatversenyt is rendeztek.

l963-ban létrehozzák a Központi Sportiskolát, ami a női és a férfi tornaszakág egyik legeredményesebb utánpótlás műhelye ma is.

1971-ben nagy veszteség érte a tornasportot, mert, elhunyt Kerezsi Endre, a Testnevelési Főiskola Torna Tanszékének vezetője. A kiváló tanár irodalmi munkásságával jelentősen segítette a magyar torna fejlődését.

A magyar versenyrendszer utolsó láncszeme, az általános iskolások rendszeres tornaversenye, 1965-ben alakult ki. Ettől kezdve rendezik az Úttörő Olimpia, mai nevén Diákolimpia tornaversenyeit, ennek keretén belül az alsó tagozatosok vetélkedését is.

Az 1972-es Müncheni Olimpián Magyar Zoltán a „fradi” tornásza mutatta be először a lovon a haránt irányú vándort (Magyar-vándor), amely új lendületet adott a tornasportág fejlődésének.

1974-ben, a várnai VB-n Sivadó János bemutatta a róla elnevezett „Sivadó-vándort”, ami tulajdonképpen haránt vándor hátrafelé (a „Magyar-vándor” fordítottja).

 1983. Világbajnokság Budapesten. A versenyt a közel l0 000 nézőt befogadó új Budapest Sportcsarnokban rendezték. Magyar szakemberek alkalmaztak először számítógépet eredményszámításnál.

1992-ben a MOTESZ-ből jogilag is kivált az RSG szakág és önálló szövetséget hozott létre.

1995-ben megalakult a Magyar Országos Tornász Egyletek Szövetsége, amely létrehozta a Magyar Torna Szövetséget, a Magyar Ritmikus Sportgimnasztikai Szövetséget és a Magyar Aerobic Szövetséget.

Az elmúlt 40 év meghatározó tornászai: Magyar Zoltán, Guczoghy György, Borkai Zsolt, Ónodi Henrietta, Csollány Szilveszter és Berki Krisztián.

A magyar tornasport kiváló eredmények sorát érte el a világversenyeken, mindig volt egy-két világhíresség, aki „ernyőt” biztosított a sportág fölé.

Napjainkra ezek az eredmények ritkábbak lettek, aminek elsősorban és alapvetően az ország gazdasági helyzete az okozója, de a világ élmezőnyének gyors fejlődését is egyre nehezebben tudjuk követni.

Aranyérmes tornászaink a világversenyeken

41.1. táblázat - Olimpiaibajnokaink (1932–2000)

Pelle István 1932. Los Angeles lóugrás
Pelle István 1932. Los Angeles talaj
Pataki Ferenc1948. London talaj
Korondi Margit1952. Helsinkifelemáskorlát
Keleti Ágnes1952. Helsinkitalaj

Bodó Andrea, Keleti Ágnes, Kertész Aliz, Korondi Margit, Köteles Erzsébet, Tass Olga

1956. Melbournekéziszer csapat
Keleti Ágnes1956. Melbournefelemáskorlát
Keleti Ágnes1956. Melbournegerenda
Keleti Ágnes1956. Melbournetalaj
Magyar Zoltán1976. Montreallólengés
Magyar Zoltán1980. Moszkvalólengés
Borkai Zsolt1988. Szöullólengés
Ónodi Henrietta1992. Barcelonalóugrás
Csollány Szilveszter2000. Sydneygyűrű


41.2. táblázat - Világbajnokaink (1930–2010)

Pelle István1930. Luxembourgnyújtó

Bánáti Éva, Bánhegyi Lászlóné, Kárpáti Irén, Keleti Ágnes, Kertész Alíz, Köteles Erzsébet, Tass Olga, Vásárhelyi Edit

1954. Rómakéziszer csapat
Keleti Ágnes1954. Rómafelemáskorlát
Magyar Zoltán1974. Várnalólengés
Magyar Zoltán1979. Fort Worthlólengés
Borkai Zsolt1987. Rotterdamlólengés
Ónodi Henrietta1992. Párizslóugrás
Berki Krisztián2010. Rotterdamlólengés


41.3. táblázat - Európa-bajnokaink (1973–2011)

Magyar Zoltán1973. Grenoblelólengés
Magyar Zoltán1975. Bernlólengés
Magyar Zoltán1977. Vilniuslólengés
Guczoghy György1979. Koppenhágalólengés
Guczoghy György1981. Rómalólengés
Guczoghy György1983. Várnalólengés
Borkai Zsolt1985. Oslonyújtó
Ónodi Henrietta1989. Brüsszelfelemáskorlát
Supola Zoltán1992. Budapestkorlát
Csollány Szilveszter1998. Szentpétervárgyűrű
Varga Adrien1998. Szentpétervárlóugrás
Berki Krisztián2005. Debrecenlólengés
Berki Krisztián2007. Amszterdamlólengés
Berki Krisztián2008. Lausannelólengés
Berki Krisztián2009. Milánólólengés
Berki Krisztián2011. Berlinlólengés


Versenyszabályok

A mai rendszerű versenytornában a férfiak hat szeren (talaj, ló, gyűrű, ugrás, korlát, nyújtó), a nők négy szeren (ugrás, felemás korlát, gerenda, talaj) mérik össze tudásukat. Az olimpiákon először a csapatversenyeket rendezik meg, ezek alapján alakul ki az egyéni összetett mezőnye, továbbá a szerenkénti döntőké. Az egyéniben a legjobb 24 megy tovább, igaz, 2004-től nemzetenként kettőre redukálták a fináléba továbbjutók számát, így számtalan kiváló tornász marad el az összetett döntőjéről, hiszen a csapatversenyben részt vevő 12 nemzet hat–hat tornászt küld csatába. A csapatverseny során egyébként a válogatottakhoz nem tartozó tornászok is bemutatják gyakorlataikat, minthogy az ekkor elért eredmények alakítják ki a szerenkénti döntők mezőnyét is: itt a legjobb nyolc jut tovább (a nemzetenként maximum kettő szabálya természetesen itt is érvényes). 1992-ig a pontszámokat magukkal vitték a döntőkbe a versenyzők, azóta minden finálé nulláról indul. 2000-ig két gyakorlat alapján dőlt el a továbbjutás, voltak ugyanis kötelezők is, ezeket Sydneyre eltörölték.

Minden egyes szer mellett nyolc bíró foglal helyet: ketten a gyakorlat nehézségi fokát értékelik, azaz megadják a kiindulási pontszámot, míg a többi hat magát az „előadást” figyeli, s pontozza a kivitelezést. A pontozás „levonós” technikájú: csak a negatívumokat kell rögzítenie a hat bírónak, aztán a kapott értékeket levonják az első kettő által megadott kiindulási pontból – a legmagasabb és legalacsonyabb érték kiesik –, s ez alapján születik meg a gyakorlat átlagára adott pontszám.

Emellett a szabályozás mellett szinte lehetetlen 10 pontos gyakorlatot végrehajtani. Érdekesség amúgy, hogy először 1976-ban láthattak tökéletesre értékelt előadást a nézők: Montrealban a román Nadia Comanecinek mindjárt hét ízben szavazták meg a bírák. Jellemző ugyanakkor, hogy efféle varázslatokra nem voltak felkészülve a montreali szervezők, akik csupán a szokásos három számjegyre állították be az eredményjelzőt, így Comaneci eredménye 1,00-ként jelent meg.

A mai szabályok szerint lehetséges 10.00 pont felett teljesíteni, gyakran 16.00 pont feletti eredményt érnek el a legkiválóbb tornászok.

Berki Krisztián, napjaink legeredményesebb magyar tornásza.

Hivatalos olimpiai versenyszámok

Férfiak–nők: egyéni összetett és csapat összetett (hat fő).

Férfiak: talaj, ló, gyűrű, ugrás, korlát, nyújtó.

Nők: gerenda, ugrás, felemás korlát, talaj.