Ugrás a tartalomhoz

Sport A-tól Z-ig. Általános és különleges sportágak ismerete

Gallovits László, Honfi László, Széles-Kovács Gyula (2011)

Pécsi Tudományegyetem, Szegedi Tudományegyetem, Nyugat-Magyarországi Egyetem, Eszterházy Károly Főiskola, Dialóg Campus Kiadó-Nordex Kft.

Északi összetett (Nordic Combined Event)

Északi összetett (Nordic Combined Event)

Az északi összetett verseny az Északi Sí Szakág versenyszámai közé tartozik. Síugrásból és sífutásból áll. A síugrást minimum 70 méteres sáncon kell megrendezni, míg a sífutást szabad stílusban, 15 kilométeren bonyolítják le. Mindkét szám esetében az adott sportág, tehát a síugrás és a sífutás szabályai a mérvadóak.

Az első versenyt még a XIX. század közepén rendezték Norvégiában. A sportág minden eddigi téli olimpián szerepelt. Kezdetben a sífutást rendezték először, majd a síugrást, egészen 1950-ig. 1952-ben már az akkor még 18 kilométeres futószám került az első napra.

Először a síugrást rendezik meg. Az ott kapott pontokat átváltják másodpercekre (1,5 pont különbség ér 9 mp-et), s ezután következik a sífutás.

Salt Lake Cityhez képest annyiban változott a program, hogy a csapatverseny során nem normálsáncról ugranak, hanem nagysáncról.

A sífutás időeredményét pontszámmá alakítják és hozzáadják a síugrásban elért pontokhoz. Az így elért összpontszámok alapján jön létre a versenyzők végső sorrendje.

A versenyek jobb követhetősége és látványosabb lebonyolítása érdekében a síugrásban elért pontok alapján úgy állítják össze a sífutás rajtsorrendjét, hogy a legjobb versenyző indul elsőnek, és a többiek időhátránnyal, hendikepes rendszerben követik. Így a verseny aktuális állását a nézők pontosan nyomon követhetik, hiszen a sífutásban elért sorrend lesz az összetett verseny végeredménye is.

A csapatverseny síugrásból és 3 × 10 kilométeres váltóból áll. Egy csapatot három versenyző alkot. A sprintversenyben csapatonként két sportoló indul és az ugrás mellett 15 kilométert sífutnak.

Magyarországon a ’60-as években Csávás István és Pajor István volt a szám meghatározó versenyzője.

A legutóbbi ötkarikás játékokon a német Georg Hettich, csapatban Ausztria, míg a sprintben a szintén osztrák Felix Gottwald győzött

Hivatalos olimpiai versenyszámok (csak férfiak)

Egyéni, csapat és sprint.

Sífutás (Cross-country)

A sízés a havon történő, speciális felszereléssel való előrehaladás, melyet öt szakágba sorolunk. A sífutás az úgynevezett északi versenyek közé tartozik. Alapvetően klasszikus és szabad stílusú technikával végrehajtott versenyszámokat különböztetünk meg. Az utóbbi stílus esetében sprint, közép- és hosszú távú, valamint váltóversenyeket különböztetnek meg.

Nemzetközi múlt

A Nemzetközi Sí Szövetség (Federation International Skiing, FIS) 1924–ben alakult meg. A sportág, a még ebben az évben megrendezett első téli olimpia programjába is bekerült. A Nemzetközi Sí Szövetség 1939-ig évente, majd 1948 óta kétévente szervezi meg a világ-, valamint az Európa-bajnokság versenyeit.

Sífutásban elsősorban Norvégia és Oroszország versenyzői játszanak meghatározó szerepet. A sportág legendái közé a norvég Björn Deahlie (nyolc olimpiai elsőség) és szovjet (orosz) Raisa Smetanina (négy olimpiai elsőség) sorolható.

Hazai múlt

Az első világháború után Magyarország elveszítette kiváló síterepeit, így a magyar sísport a megmaradt szerény lehetőségek miatt csak lassan éledt újjá, azonban versenyzőink már az első téli olimpián rajthoz állhattak. Ebben az időszakban a versenyek sífutásból és síugrásból álltak, legeredményesebb versenyzőink Németh Ferenc, Déván István, Háberl Aladár, Szepes Béla, Eleőd Anikó és Kopeczky Anna voltak.

A hazai versenyeket a Normafán és környékén, a Mátrában, a Bükkben Bánkúton, és Lillafüreden rendezték. A sísport, valamint a síoktatás általános- majd középiskolai megjelenésével már ekkor közkedvelt tömegsporttá vált.

A második világháború ideje alatt új lesiklópályák és síugró sáncok épültek Dobogókőn, Galyatetőn, Zircen és Nagy Hideg-hegyen. Ennek köszönhetően a magyar versenyzők hamar visszakerültek a nemzetközi élmezőnybe. Ebben az időszakban kiemelkedő sífutó volt Harangvölgyi András.

Az államosítást követően sorra szűntek meg a síszakosztályok, míg a fegyveres testületek sportegyesületeiben új szakosztályként jelent meg a sportág. A sísportot a honvédelmi sportok közé sorolták, és államilag támogatták. Az ’50-es években a tömegsport térhódítása a síversenyek indulóinak számában is megmutatkozott, egy-egy hazai bajnokságon sífutásban közel 200 versenyzőt regisztráltak. Kiváló sífutóinkat, Sajgó Pált, Beták Imrét és Bartha Magdolnát a nemzetközi mezőnyben is jól ismerték. 1962-ben a Zakopánéban megrendezett világbajnokságon a magyar női sífutóváltó 7. lett. Az 1964-es innsbrucki olimpián pedig a 8 helyet szerezték meg.

Versenyszabályok

A sísportok közül manapság a sífutás népszerűsége nő a leglátványosabban. Ennek okai, az egészség megőrzésének növekvő igényén túl, hogy könnyen elsajátítható és rendkívül élvezetes szabadidősport.

A sífutás eszközei a sílécek, melyek keskenyebbek, mint a lesikló lécek. A síbotok az aktív előrehajtó munka miatt viszonylag hosszúak. A lécek lábhoz rögzítését speciális cipő és a lécre erősített kötés teszi lehetővé. A láb lépő mozgását, a cipőt az orránál rögzítő kötés segíti. Sífutás közben a sífutó a botokkal, erőteljes, ritmusos lökésekkel segíti az előrehaladást. Klasszikus stílusban a sífutó a diagonál lépésnél felváltva, minden lépést támogatva botoz, amikor nem lép, akkor az úgynevezett párosbotozással hajtja magát. A számos klasszikus lépés közül említendő még a belelépéses technika, amikor a sífutó az egyik lábával előbb hátralendít, majd a párosbotozással egy ritmusban előrelendíti a lábát, ezzel is gyorsítva a haladást. 1988-ban, Calgaryban az addigi klasszikus stílus (azaz nyomvonalban történő haladás) mellett bemutatkozott a szabad stílus, amely már elfogadta az úgynevezett korcsolyázó technikát is. Ennél a stílusnál a versenyzők csak páros botoznak.

A sífutó versenyeken az időmérés elektronikus módszerrel történik, századmásodperc pontossággal. Sífutásban megkülönböztetünk klasszikus stílusú versenyeket, ahol a versenyző előre elkészített párhuzamos nyomban vezetve lécei, teljesíti a pályát, valamint szabadstílusú versenyeket, melyeken bármilyen stílusú sízéssel haladhat a versenyző. Leghatékonyabb a korcsolyázó mozgás.

A sportág eladhatósága érdekében egyre elterjedtebbek a nagyobb városok központjában, az erre alkalmas utcákban megrendezett kieséses rendszerű sprintversenyek. A versenyzőket a terepen megrendezett versenyeken részben rangsor és részben sorsolás alapján 30 mp-es különbséggel indítják. A versenyző a kijelölt pályát nem hagyhatja el, és a verseny folyamán egy sílécet cserélhet.

A sífutás nyári lehetősége a síroller, melyben nemzetközi versenyeket is rendeznek, 2000 őszétől világbajnokságot is. Szabályai a sífutás szabályaival azonosak, azonban a versenyek távja a haladás nagyobb sebessége miatt jóval hosszabb.

Hivatalos olimpiai versenyszámok

Férfiak:10, 15, 30 és 50 km, valamint 4 × 10 km-es váltó.

Nők: 5, 10, 15 és 30 km, valamint 4 × 5 km-es váltó.

Síugrás (Ski-jump)

A sísport leglátványosabb és egyik legrégebbi ága a síugrás. Egy Telemark nevű norvég faluban próbálkoztak vele először, több mint 150 évvel ezelőtt. A sportág az északi szakág versenyszámai közé tartozik. Manapság ez az egyetlen olyan téli sportág, ahol a nők még nem indulhatnak hivatalosan ilyen viadalokon.

Nemzetközi múlt

A legendás norvég sportoló, Sondre Nordheim – akit a „síelés atyjaként” emlegetnek Skandináviában 1860-ben alkotta meg az első síugró lécet. Néhány év alatt a sportág kiemelt része lett a norvég téli karneválok programjának, ám igazi presztízsét akkor nyerte el, amikor a királyi család úgy döntött, patronálja a sportot. A trónörökös maga is űzte a síugrást. A híres Holmenkollen versenyeken, 1892-től már a Király Kupáért szálltak harcba az ugrók

A Holmenkollen versenyek sokáig nemzeti ünnepnek számítottak, és rendszerint az első ugrást a norvég trónörökös végezte. Európa déli államaiban csak a XIX. század végén jelenik meg, főként sarki utazók terjesztik a látványos sportágat. A sífutó versenyszámok mellett az ugrószámok, mint északi versenyszámok sokáig skandináv győzelmet hoztak. Mára a küzdelmek kiegyenlítődtek, és japán, amerikai sportolók, illetve a kelet-európai országok versenyzői is sikeresen szerepelnek.

A síugrás kívánja a legnagyobb bátorságot, a sportoló a sáncról való elrugaszkodás után szinte repül a levegőben. Az ugró a kis tanulósánctól, a középsáncon és a nagysáncon keresztül jut el az óriássáncig, amelyen végrehajtott ugrást már szinte repülésnek nevezhetjük. Az ugrás hossza az erőteljes elugrástól és a megfelelő légmunkától függ, de a teljes sikert a biztonságos talajfogás adja.

Amerikában az emigráns norvég sportolók honosították meg a síugrást. Mikkel Hemmestvedt volt, aki 1887-ben, a minnesotai Red Wingben mutatta be ügyességét.

Az érdeklődés óriási volt. 1938-ban a kétszeres olimpiai bajnok norvég Birger Ruud Los Angeles-i szereplését 88 ezren nézték, míg Chicagóban 50 ezren voltak kíváncsiak rá.

Az olimpiákon 1924-től 1960-ig csak a 90 méteres sáncugrás szerepelt a programban. 1964-től már 70 méteren, 1988-tól pedig csapatversenyben is hirdettek győztest. Jelenleg az olimpiai versenyek három számból, a 90 és a 120 méteres egyéni, valamint a 120 méteres csapatviadalból állnak. 1988 óta egyre színesebb az élmezőny.

Calgaryban Matti Nykänen minden számban aranyat nyert, így ő lett az első síugró, aki egy olimpián háromszor is a dobogó legfelső fokára állhatott. Albertville-ben a 16 éves finn Toni Nieminen, Lillehammerben a német Jens Weissflog, Naganóban a japán Kazujoshi Funaki, Salt Lake Cityben a svájci Simon Ammann remekelt. Torinóban középsáncon a norvég Lars Bystol, míg a nagysáncon az osztrák Thomas Morgenstern szállt a legmesszebbre.

Síugrásban a mai napig nem rendeznek női versenyeket, igaz, korábban voltak olyan eredmények melyekre egész biztosan a nők is képesek lennének. Az 1988-as olimpián indult egy brit úr, Eddy Edwards, akit csak „Eddie, a Sas” néven emlegettek, ugyanis minden számban utolsó lett, még az utolsó előtti is rávert 30–40 métert. Ennek ellenére „szárnyalása” brit rekordot jelentett.

Hazai múlt

A második világháború után több kiváló magyar síugró versenyzett.

Hemrik Ferenc a nemzetközi mezőnyben többször az első 10 között végzett. Az ’50-es években egyre erősödő hazai sísport egyre több résztvevőt vonzott. A legnépesebb versenyek síugrásban közel 80 főt regisztráltak. Ekkor volt élversenyző Mező Bertalan. 1968-ban, a grenoble-i olimpián Gellér László nagysánc-ugrásban 19. lett. A kékesi ugrósánc korszerűsítése tovább növelte a sportág fejlődésének esélyeit. Ekkor már 80 méter körüli eredményeket értek el legjobb versenyzőink a hazai versenyeken. A ’70-es évek a korábbi fejlődéssel ellentétben az északi szakág lassú visszaesését hozták. Egyre kevesebben űzték a síugrást, szakosztályok szűntek meg, majd a hosszú gyötrelmes leépülés végén 1989-ben teljesen megszűnt a magyar síugrás.

Versenyszabályok

A versenyzők egy próba-, és két értékelt ugrást végeznek. A végrehajtást pontozóbírók értékelik. Az ugrás hosszát a talajfogáskor a versenyző lábainak helyzete határozza meg. A mérés a két láb közé képzelt felezővonalnál, félméteres pontossággal történik. Az ugráshoz használt lécek a más sísportokban használtaktól nagymértékben eltérnek, hosszuk általában 220–250 cm, és szélességük is másfélszer nagyobb.

Az ugrósánc részei:

  • indítótorony (a versenyzők rajthelye),

  • nekifutólejtő,

  • sáncasztal (az elugrás helye),

  • felugrólejtő (a talajérés helye),

  • átmenetlejtő és

  • kifutólejtő (ahol a versenyző lassít és megáll).

A nekifutólejtő hosszát a verseny előtt a körülményekhez (hóviszonyokhoz) mérten módosíthatják.

A korszerű sáncok, az időjárás változásainak kiküszöbölésére, mára műanyag borítást kaptak, így a hó mennyiségétől és minőségétől függetlenül rendezhetnek versenyeket, akár még nyáron is.

A János-hegyi síugró sáncon 1958-ban műanyag borítást raktak le, és számtalan nyári versenyt rendeztek.

A versenyeken szigorú előírásokkal védik a versenyzők és a nézők biztonságát. Előírják a pályák szélességét, meredekségét, szabályozzák a használható felszerelések méreteit, valamint a ruházatot is. A nemzetközi versenyeket csak a FIS előírásai szerint megépített sáncokon lehet megrendezni.

A versenyeket általában normál sáncokon (70–90 méteres) nagy sáncokon (120 méter) és repülősáncokon rendezik. Ez utóbbi olimpiákon és világbajnokságokon nem szerepel.

A sánc meghatározó része a kritikus pont, mely a sáncasztal élétől mért távolság, és ezt legfeljebb csak 8%-kal lehet veszélytelenül túlugrani. Amennyiben a versenyzők ezt túlugorják, a versenybíróság az indulás helyét azonnal megváltoztatja, így a korábban már ugrott versenyzők megismétlik az ugrást.

A versenyzők teljesítményét a kijelölt bírák pontozzák. A sáncra jellemző, előzetesen meghatározott méterszám elérésekor az ugró 60 pontot kap. Ennél rövidebb ugrás esetén pontlevonás, hosszabb ugrás esetén ponthozzáadás történik. A pontozóbírák külön értékelik a légmunkát és a talajfogást. A teljesítménytől függően pontlevonás és ponthozzáadás történik. A kivitelezett két ugrás után kapott pontok, valamint a pontozóbírák által adott pontok együttesen a versenyző össz-pontszámát adják. Az a versenyző nyeri a versenyt, aki a legtöbb pontot gyűjtötte.

Hivatalos olimpiai versenyszámok

Középsánc, nagysánc és csapat.