Ugrás a tartalomhoz

Sport A-tól Z-ig. Általános és különleges sportágak ismerete

Gallovits László, Honfi László, Széles-Kovács Gyula (2011)

Pécsi Tudományegyetem, Szegedi Tudományegyetem, Nyugat-Magyarországi Egyetem, Eszterházy Károly Főiskola, Dialóg Campus Kiadó-Nordex Kft.

5. fejezet - Birkózás (Wrestling)

5. fejezet - Birkózás (Wrestling)

A birkózás olyan küzdősport, eszköz nélkül, test test ellen vívott páros küzdelem, amelyben mindkét fél arra törekszik, hogy ellenfelét az egyensúlyi helyzetből kibillentse, két vállra fektesse, vagy több értékesebb fogást alkalmazzon, és így legyőzze vetélytársát. A birkózás legrégebbi időkre visszavezethető természetes emberi ösztön és tevékenység.

Két fogásnem alakult ki: a szabadfogás és a kötöttfogás. A versenyzők különböző súlycsoportokban, két ágon, kieséses mérkőzéssorozaton juthatnak a döntőbe. A kiesett versenyzők vigaszágra kerülnek.

Nemzetközi múlt

Az őskorban a birkózás elsősorban az élelemszerzés és az ellenséggel való küzdelem eszköze volt. A kb. i. e. 40 000-ig követhető régészeti leletek és az elmúlt másfél évszázadban összegyűjtött néprajzi adalékok összevetése alapján megállapítható, hogy a késői őskorszak emberének fizikai felkészítése is sajátos mágikus aktusokkal párosult. A megmintázott állatrajz és szobor körül eltáncolta az elejtés mozzanatait, dárdákat dobált rá, nyíllal átlőtte, az ellenséget megtestesítő személyt birkózásban vagy más párviadalban legyőzte. Itt nem egyszerű jelképes helyettesítő cselekedetről van szó, hanem igazi, célirányos cselekedetről. Mindezeket az altamirai, a tuc d’auolauberti és a manpestáni barlang leletei hűen tükrözik. Az elejtés vagy győzelem élményének a lejátszása, akár „eltáncolása” rituális keretek között hozzájárult a későbbi nemzedék felkészítéséhez és a tapasztalatok átadásaához is.

A közép- és újkőkorszakban (i. e. 8000–3000) elkezdődött az ősközösség szétbomlása, a létfenntartás fő területe volt a földművelés és az állattenyésztés. A törzsek nagy része letelepedett. Különösen a helyhez kötöttséget igénylő földműves társadalom városvédelmi testgyakorlatai között megtalálható a közelharc egyik eszköze a birkózás is. A törzsek közti összecsapásban a harc egyéni párviadalból állt és ebben a birkózásnak is nagy szerepe volt.

Az ókorban (i. e. IV. évezred–i. sz. 475) az első osztálytársadalmi alakulatok egyik sajátossága lett a hatalom megtartása és a hódításokra is alkalmas embertípus kialakítása. Így az ókor testkultúrájában az önvédelem és ügyességi próba az uralkodó osztály életvitelének megnyilvánulásává vált és a harcászati előképzés gyakorlati anyagává lett.

I. e. a VIII. században a gyakorlóterek mellett kezdetleges birkózócsarnokok épültek. A testgyakorlati ágak között a birkózás is fontos jelentőséget kapott.

A perzsákra vonatkozó tárgyi emlékek, valamint Hérodotosz és Xenophón görög történetírók feljegyzései is tartalmazzák, hogy a „nevelőházakban” más testgyakorlati ágak között a birkózást is oktatták az ifjaknak.

Az ókori Egyiptomban (i. e. 2635–2155) a leletek tanulsága szerint az erőt és ügyességet jobban kifejező, modern szabadfogású birkózás került előtérbe, amelyet a fegyveres arisztokrácia és közvetlen környezete sajátított ki magának. A legkorábbi emlék a Plahhotep vezér (i. e. III. évezred közepe) szakkarai sírjából előkerült mozgásos ábrázolás, amely a fáraók kíséretének magas fokú küzdőszellemére és technikai ismereteire utal. Platón az óegyiptomi látogatásáról írt könyvében elismerően fogalmaz a birkózóművészetről.

Az ókori Kínában, az i. e. VIII. és VI. század között keletkezett krónikák is megemlítik, hogy a félistenhősök legtöbbje az ellenséges törzsek vezéreit birkózó-, ökölvívó- és harci táncviadalban győzték le. A birkózás a jellemnevelésben is szerepet kapott: ha egy birkózó durváskodott, a bírák és a nézők „siao-jen”-nek bélyegezték, ami a társadalmi megvetés magas fokát fejezte ki.

Az ókorban a birkózás és a pankráció nélkülözhetetlen volt a könnyű kézifegyverekkel szemben, különösen akkor, amikor az ellenség foglyul ejtése volt a cél. Az eredmény megítélésében az ellenfél legyőzésénél az akcióra való képtelenné tétel volt a mérvadó. Birkózásban a térdre kényszerítésben nyert kifejezést a győzelem.

Az ókori olimpiák fejlődéstörténetében a többi testgyakorlatok között tehát megjelent a birkózás is (i. e. 708).

A küzdősportok szempontjából különös figyelmet érdemel a középkori Japán, ahol i. sz. 712-ben küzdővetélkedő vette kezdetét. A délről Kjusun szigetére érkező törzsek azzal vívták ki maguknak a letelepedési jogot, hogy isteni héroszuk, Takemidkzuti birkózásban legyőzte az őslakó ajnuk vezérét. Az első chikora-kurobe birkózótornát pedig Suinin császár uralkodása idejére (i. e. 230) teszik. A birkózás kedvező feltételeket teremtett a fegyver nélküli párviadalok különböző stílusainak fejlődéséhez. A szamurájok privilégiumához tartozó szumóbirkózás az erő és az állóképesség fejlesztését szolgálta. Maga a szumóverseny motívuma külsőleg rendkívül egyszerűnek tűnik. Az győz, akinek először sikerül ellenfelét a körből kimozdítani vagy földre kényszeríteni. Annál bonyolultabb hagyományokat őriz a küzdelmet megelőző kultikus (vallás-gyakorlathoz tartozó) szertartás.

Az ázsiai nomádoknál – az ural-altáji, kaukázusi és a mongol népeknél – a birkózás egyetlen dobásig tartott. Az iráni és a török birkózók bőrnadrágban, olajozott felsőtesttel küzdöttek. A győzelmet a két vállra fektetés jelentette. A vesztesnek kötelessége volt győzelmi tort rendezni és bőrnadrágját átadni a nyertesnek.

A mongoloknál „A férfiak hármas játékai” ünnepein a – mongol törzsek nagy tavaszi seregszemléjén – birkózás is szerepelt.

A feudalizmus kialakulása időszakában (XI–XV. század) létrejött a lovagi nevelés intézménye. A lovagi vetélkedésekből több testgyakorlati ág kimaradt. A hét lovagi készség között már nem találkozunk küzdősportokkal. Egyedül a birkózásnak jut szerep, amikor is a lovagi tornákon a két lovag „öklelési” vagy pallos viadala nem hozott döntést.

A középkori népek testgyakorlataiban az ösztönösen űzött viaskodás gyakori volt. Ebben megtalálható a botvívás, métajáték, lófuttatás stb., amelyek között jelentős szerepet kapott a birkózás is.

A középkori itáliai városok, „köztársaságok” testkultúrája a testgyakorló szokásokon keresztül ismerhető meg. Rómában már a XI. század végén híressé váltak a testacc versenyek, ahol a Lupercalia (tavasz ünnepe) termékenységi rítusát folytatták keresztény formában. A vetélkedőn a környék községei vettek részt. 1469-ben készített rendezvénytervezetből tudjuk, hogy a hagyományos műsorban birkózás és különféle lófuttatás szerepelt.

A középkor hajnalán lényegében csak a lovagi nevelésben és a katonai kiképzés mozgásanyagában lehet találni bizonyos birkózó- (a kézitusára jellemző) gyakorlatokat.

A XV. században már a népi birkózás kialakulásáról beszélhetünk, melynek közel kétszáz fajtája terjedt el a világon. Közülük sok a mai napig fennmaradt, ilyen például a svájci swingen, a grúz csidaoba, a mongol barilda, a perzsa koati, a török karakudzsak, a japán szumó stb.

1512-ben Albrecht Dürer kiadta a 130 színes rajzzal illusztrált könyvét, amely folyamatában ábrázolta a birkózás egyes technikai fogásait. A kor talán az egyik legérdekesebb műve Fabrin von Auerswald: Ringenkunst (Birkózóművészet) című munkája, amely 87 illusztrációt is tartalmazott.

Itt kell megemlíteni a kiterjedt Török Birodalmat, ahol előszeretettel rendeztek birkózó tornákat virtusból, dicsőségből, erőfitogtatásból. Törökországban a mai napig is kiírnak olajbirkózó versenyeket, ahol komoly pénzdíjakat osztanak ki a résztvevők között.

Az újkorban az angol polgári forradalom (1642) következő időszakában egyre jobban kialakult a gentleman sport, amely az üzleti változásokra épült. A megváltozott „környezetben” a pálmát a küzdősportok közül az ökölvívás vitte. Mellette azonban ott volt a birkózás is, amely szerényebb szerepet kapott: az önvédelmi és presztízskérdések eldöntésében, az önbíráskodás terén volt jelen.

A XVIII–XIX. században elterjedő cirkuszi birkózás már a hivatásos birkózást alapozta meg. Európában a kötöttfogású, míg Amerikában a szabadfogású stílus volt a népszerűbb.

A modern birkózás kialakulása a franciák nevéhez fűződik. A XIX. század elejétől a birkózók Európa cirkuszaiban léptek fel, mint hivatásosok.

A birkózás 1896-tól minden újkori olimpia műsorán szerepelt. Athénben azonban még csak súlycsoport nélküli kötöttfogású versenyeket hirdettek meg.

Az első hivatalosnak elismert kötöttfogású világbajnokságra 1924-ben, szabadfogású világbajnokságra 1951-ben került sor, mindkettőre Helsinkiben. Az első hivatalos kötöttfogású bajnokságot 1925-ben Milánóban, a szabadfogásút 1929-ben Párizsban rendezték. Az első női birkózó Európa-bajnokságot 1988-ban, az első női világbajnokságot 1994-ben tartották. A női birkózás szabályai lényegében megegyeznek a férfi szabadfogású birkózás szabályaival.

1925-ben látott napvilágot az egységes birkózási szabálykönyv, amelyben a világszerte érvényes szabályoknak a magyar szabályokat fogadták el.

1966-tól – az olimpia éveket leszámítva – minden évben tartanak világ- és Európa-bajnokságot.

A birkózás vezető nemzetközi szervezete a Nemzetközi Amatőr Birkózó Szövetség (Fédération Internationale de Lutte Amateur, FILA), székhelye Lausanne. A szervezet 1921-ben alakult Laussanne-ban International Amateur Wrestling Federation (IAWF) néven.

Jogelődje a Nemzetközi Nehézatlétikai Szövetség (Internationaler Amateur Verband für Schwerathletik), amely összefogta a birkózáson kívül a súlyemelés és a kötélhúzás sportágakat is. A szövetséget magyar kezdeményezésre 1903-ban, Berlinben alapították. A szervezet mai néven – Nemzetközi Birkózó Szövetség (Fédération Internationale des Luttes Associees, FILA) – az 1964-es tokiói kongresszus óta szerepel. Jelenleg 162 nemzet tartozik a tagjai közé.

A birkózás önállósult szakága a szambó (fegyvertelen önvédelem, melynek mozgásanyaga leginkább a cselgáncsra hasonlít), amelyet Oroszországban alakítottak ki. Több mint 5000 szambó fogás ismeretes.

Hazai múlt

Hosszú ideig – legalábbis a X. század közepe tájáig – a magyarok sok harcos elemeket megőriztek előző, sztyeppvidéki életmódjukból, kultúrájukból. Bölcs Leo a IX. században „Taktika” című munkájában leírta, hogy a magyarok életében a katonáskodás központi helyet kapott. Az igaz, hogy a fiúgyermekek legfontosabb feladata a lovaglás elsajátítása volt. Mindemellett különböző gyakorlatokkal (terepgyakorlatok, ostorjáték, úszás stb.) készültek jövendő harci hivatásukra, amelyből a birkózás sem hiányzott.

Ekkehard szerzetes a magyarok győzelmes svájci kalandozásának egyik szemtanúja leírta, hogy Sankt Gallen-i kolostor elfoglalása után a magyar vitézek vezéreik jelenlétében birkózóversenyt is rendeztek.

Ismeretes a Kézai Krónikából egy Botond nevezetű harcos esete. Amikor a kalandozó magyarok Konstantinápolyig előrevonultak, a város falai alatt ütöttek tábort. Egy óriási termetű görög a városból kijövet a magyarokat becsmérelve egyszerre két magyart hívott ki küzdelemre. Botond így mutatkozott be a görög óriásnak: „Botond vagyok, igaz magyar, a legkisebb magyar” – s ezekkel a szavakkal a küzdőtérre lépett. Egy rövid órai tusakodás után Botond a görögöt úgy a földhöz teremtette, hogy az talpra sem tudott állni.

A feudalizmus lovageszményét örökítették meg a krónikások a XIV. században, a később szentté avatott I. László király tetteit. I. László bátorságát és ügyességét bebizonyította a leányrabló kunokkal való viaskodásban is. A hagyományok szerint I. László birkózóviadalban legyőzte a kun vitézt. A „királyi birkózás” nem a nép képzeletének szüleménye, hanem az életre-halálra menő küzdelem aktusa volt a perdöntő viadaloknál is.

Az ifjúság testi nevelése szempontjából fontosnak tartotta a birkózást Comenius is, aki Orbis pictus című művében (CXXXII.) részletesen is írt erről a mozgásfajtáról.

A magyar Alföldön igen elterjedt volt a pásztorok ölre birkózó vetélkedője, a pünkösdi királyavatás, valamint a Dömötör-napi vetélkedő. Budán először 1835-ben lépett fel egy Jean Dupuis nevű francia hivatásos birkózó. Az első magyar hivatásos birkózó Toldy János (felvett név) volt, akit 1846-ban láthatott először a Budapesti közönség.

Az első birkózómérkőzések az 1880-as, 1890-es években egyes tornaegyesületek dísztornái alkalmával kerültek sorra.

Az 1897-ben megalakult Magyar Athletikai Szövetség gondjaiba vette a birkózást is, és ezzel megindult a honi, szervezett birkózóélet.

Az első olyan országosan kiírt viadalt, ahol súlycsoportokat vezettek be, 1899-ben rendezték meg.

A birkózósportunk – kilépve az országhatárainkon – első nagy sikerét 1908-ban a IV. londoni olimpián – magyar javaslatra beiktatott görög-római (vagyis kötött) stílusú birkózásban – a nehézsúlyú Weisz Richárd kitűnő erőben egymás után győzte le neves északi ellenfeleit, majd 70 perces (!) küzdelem után biztosította olimpiai bajnokságát az orosz Petrov ellen. Általa a birkózás is bekerült a magyar olimpiai sikerek körébe. A birkózás a londoni olimpia sikere hatására vidéken is, főleg a fizikai munkások között rohamosan terjedt, melyek a birkózók tá-borait évről-évre szaporították.

További sikerek születtek 1910-ben a bécsi birkózó világbajnokságon. Varga Béla súlycsoportjában aratott győzelmet. Világbajnoki győzelmét még azzal is tetőzte, hogy a többi súlycsoport bajnokát kihívta tétre menő birkózóviadalra. Valamennyit két vállra fektette!

A Vas- és Fémmunkások Központi Vezetőségében felmerült „egy vasas tanoncifjúságot” összefogó sportszervezet létrehozása. A megvalósulás különböző okok miatt elhúzódott. Ezért csak 1911. március 6-án tartották a Vas- és Fémmunkás SC alakuló ülését Rohonczy Gusztáv elnökletével. Együttműködve a MTE-el elsőként – többek között – a birkózó szakosztályt is megalakították. Sikerüket fémjelezte, hogy két birkózójuk országos bajnokságot nyert és az 1912-es stockholmi olimpiai keretbe két munkássportolójuk is bekerült. Varga Béla középsúly „B” kategóriában III. helyezést ért el. Eredményét az is értékessé teszi, hogy döntetlen eredmény miatt nem avattak olimpiai bajnokot. Ezen az olimpián tíz birkózónk képviselte a sportágunkat.

Az első világháború kitörésének évében (1914) már országos hírű birkózóink voltak.

A polgári egyesületek stagnálása lehetővé tette a munkásbirkózók tömeges betörését a birkózásba.

A világháború e szép fejlődést derékba törte, általában minden sport visszaesett, ezzel együtt a birkózás is.

A Tanácsköztársaság ideje alatt születtek tervek a testnevelés és sport további fejlesztésére is. Kétségkívül volt fellendülés e területen, de a kialakult felemás sportpolitika sem segített. A harcoló katonák a demarkációs vonalak mögött birkózómérkőzéseket is rendeztek, amely az ifjabb katonák körében követésre talált. A Tanácsköztársaság leverése után a sport még inkább visszaesett. Ehhez hozzájárult, hogy a világháborúban győztes hatalmak a legyőzöttek ellen sportblokádot igyekeztek kialakítani. Így a nemzetközi kapcsolatok is ellehetetlenültek.

A blokád következménye miatt a magyar sportolók – köztük a birkózók – nem vehettek részt 1920-ban a VII. Nyári Olimpián Antwerpenben. Nem segítette a sport ügyét a fajelmélet híveinek szervezkedése a sportban sem.

A sportágak szervezeti önállósága 1921–23 között folytatódott. A MBSZ és a MASZ között megállapodás jött létre, hogy új birkózószövetséget alakítanak. Ez 1921 márciusában meg is történt. Ekkor még egy szövetségben voltak a birkózók és az ökölvívók. Végre a birkózóknak igazi gazdája lett az új sportszövetség.

E helyen említést érdemel, és a birkózás térhódítását jelenti az 1926-os Testnevelési Utasítás, melynek 6-A füzete gondoskodott arról, hogy az iskolai testnevelésben helyet kapjon a görög-római birkózás. A bevezetőjében olvasható: „Könnyen bizonyítható, hogy a birkózás általában olyan régi, mint maga az emberiség. Sőt az is bizonyos, hogy a sok ezer év óta fennálló birkózás mindaddig, míg emberek, férfiak lesznek kiveszni nem fog. Ha sikerül a nemes, férfias küzdősportot népszerűvé tenni, mint a régi görögöknél és rómaiaknál, úgy a mi magyar férfiúink és ifjúságunk számára erő és egészség tekintetében megfizethetetlen alapot teremtünk.” Ez volt a tansegédlet célkitűzése.

A II. világháború idején a sportélet az ismert okok miatt visszaesett. A háború miatt két olimpia is elmaradt. A háború befejezése utáni években az újjáépült sportlétesítményekben megindulhatott a sportélet.

Ebben kétségtelen szerepet játszottak a politikai pártok, amelyek ez által is politikai befolyásukat akarták növelni. Ennek megfelelően a sportmozgalom új alapokra helyezése került előtérbe. Sajnos ebbe sok hiba „becsúszott”, de maga a sportélet mégiscsak előbbre lépett. Az évek múltával több sportegyesület jött létre, amelyek a legkülönbözőbb sportokat foglalták magukba. A sportolók létszáma ugrásszerűen megnőtt. Így volt ez a birkózósportban is: a világ élvonalbeli színvonalára emelkedhetett.

A sport, azon belül a birkózás eddig soha nem látott fejlődésen ment át: nemzetközi porondon is sikeres sportága lett a magyar sportmozgalomnak. Igazolják ezt a kontinentális-, világ- és olimpiai bajnokságok.

Manapság – mint minden sportág – nehéz anyagi körülmények között dolgozik a birkózás is. A kis egyesületek szinte anyagi bázis nélkül élnek. Az utánpótlás beszűkülése a jellemző. Még nem alakult ki a támogató szponzorálás köre, rendszere. A birkózás azonban olyan mély „gyökeret” eresztett, hogy ilyen gondok ellenére is eredményes területe a magyar sportéletnek.

A magyar birkózósport tevékenységét a Magyar Birkózó Szövetség (MBSZ) koordinálja. A szövetség 1921. március 16-án alakult, Magyar Birkózók Országos Szövetsége néven.

Magyarország többek között legutóbb 1986-ban kötött- és szabadfogású világbajnokságot, 2000-ben szabadfogású és női Európa-bajnokságot rendezett, valamennyit Budapesten.

Az 1925–1937 közötti időszak rendkívül látványos eredményeket hozott a magyar birkózósport számára, amit az olimpiai, világ- és Európa-bajnokságokon szerzett huszonkét aranyérem is tükröz.

Az 1978–1992 közötti időszak nevezhető a sportág legeredményesebb korszakának. Ezen időszak alatt öt olimpiai, tíz világ- és tizenöt Európa-bajnoki aranyérmet nyertek a magyar birkózók.

A magyar férfibirkózók az alábbi érmes helyezéseket érték el az olimpiai játékokon: 19 aranyérem, 17 ezüstérem és 18 bronzérem. Fogásnemek alapján kötöttfogásban 39, míg szabadfogásban 14 éremmel büszkélkedhetünk. A rengeteg érem fényében nyugodtan kijelenthetjük, hogy a birkózás az egyik legsikeresebb sportágunk.

A legeredményesebb versenyzőnk Kozma István („Pici”) volt, aki két olimpiai elsőséggel is büszkélkedhet (Tokió, Mexikó). A sportág hazai erősségét jól mutatja, hogy az athéni olimpián Majoros István személyében ismét volt olimpiai érmesünk.

A fiatal magyar női birkózósport eredmények szempontjából egyelőre még nem hozta meg a várt áttörést.

Versenyszabályok

A birkózás szakágai a kötöttfogású és a szabadfogású birkózás. A férfi és női versenyzők a testsúlyuknak megfelelően 10–10 súlycsoportban küzdenek egymás ellen.

A kötöttfogású birkózás lényegében kézitusa, ahol tilos az ellenfelet derékvonal alatt megfogni, gáncsolni, a lábat fogások végrehajtása közben cselekvőleg használni. Szabadfogású birkózásban szabad az ellenfelet a derékvonal alatt megfogni, szabad gáncsolni és valamennyi akció végrehajtása közben megengedett a láb cselekvő használata.

Birkózóversenyt csak szabályos birkózószőnyegen szabad lebonyolítani. Az ilyen birkózószőnyeg átmérőjű és vastagságú küzdőkörből – és az azt négyzetté kiegészítő védőrészből áll.

A küzdelem – szünet nélkül – öt percig tart, mely időtartam alatt különböző értékű akcióikkal gyűjtögetik a pontokat a versenyzők. A pontozóbíró megfelelő színű (kék vagy piros) és számértékű (egy, kettő, három, öt és prémium) tábla felemelésével jelzi a pontokat.

A mérkőzésnek akkor van vége, ha valamelyik birkózó mindkét válla egyszerre érinti a szőnyeget (tus), a két versenyző közt tíz pontnál nagyobb különbség alakul ki (technikai tus), a játékidő letelt, és az egyik birkózónak legalább három pont előnye van. Ha ez utóbbi nem áll fenn, akkor háromperces hosszabbítás következik.

Egy mérkőzés akár diszkvalifikálással is elveszíthető (három megintés). Megintés sportszerűtlenségért, fegyelmezetlenségért, engedetlen magatartásért jár.

A mérkőzés hivatalos személyei: mérkőzésvezető, pontozóbíró, szőnyegelnök, időmérő.

Hivatalos olimpiai versenyszámok, súlycsoportok

A kötött- és szabadfogású birkózás versenyszámai (súlycsoportjai) férfiaknál (kg):

55–60–66–74–84–96–120.

A szabadfogású birkózás versenyszámai (súlycsoportjai) nőknél (kg):

48–55–63–72.

Grundbirkózás

Az iskolai testnevelésben, a diáksportban, a diákolimpiákon alkalmazott mozgás- és versenyforma, ami a birkózás megismertetését, megszerettetését, a sportági kiválasztást kiválóan szolgálja.

A grundbirkózás nagyon egyszerű játék. Egyik legnagyobb erénye ennek a küzdőjátéknak, hogy nem igényel különösebb felszerelést és drága sportlétesítményt. Űzhetik gyermekek már óvodáskortól, serdülők és ifjak, de még felnőttek is. Még a gyengébb nemű 8–12 éves kor közöttiek is.

A grundbirkózás kiválóan alkalmas a szabadidő kellemes, játékos eltöltésére és a szabad természet szép környezetében űzhető a legnagyobb kedvvel. Így jól kapcsolható össze más szabadidős tevékenységgel, mint például a természetjárással, a turizmussal.

A grundbirkózás jól fejleszti az akaraterőt, a test-test elleni küzdelemhez szükséges képességeket és emiatt a művelőit a küzdősportok irányába orientálja (birkózás, cselgáncs, karate, ökölvívás stb.)

Hazai múlt

A gyermek életében a játék az első és legfontosabb tevékenység, s az emberré válásban is segíti: azon keresztül érti meg az őt körülvevő világot, az fejleszti képzelőerejét, s tanítja meg a gondolkodásra. Annak révén sajátítja el szabályokat, viselkedési formákat, tanul meg tekintettel lenni a játszótársakra, s érzelmi fejlődését is befolyásolja a játékban túlsúlyba kerülő siker vagy kudarc. Maga a játék általános az élővilágban, s az ember érzelemvilágát is áthatja, amikor ez a nosztalgikus emlék felébred benne, amelyet Petőfi Sándor fogalmaz meg a „Szülőföldem” című versében: „Gyermek vagyok, gyermek lettem újra / lovagolok fűzfa sípot fújva.” Jusson eszünkbe Molnár Ferenc regénye, A Pál utcai fiúk, annak csodálatos grundja, a nagyszerű játékos örömök színtere, ahol a Pál utcaiak Boka Jánossal az élen megvívták a maguk „szent háborúját” a vörös ingesek ellen. A rettenhetetlen ellenfél Áts Feri és a hőssé magasztosult kis Nemecsek története szinte mindenhol: a grundon, folyóparton, falualján, árnyas ligetben vagy virágos réten lejátszódhatott, hiszen a gyermek fantáziája nem ismer határokat, s a romantika egész ifjú kornak édestestvére.

A grundbirkózás vázlatos története az ötvenes évekig vezethető vissza. Akkor a térbirkózás hozta lázba az országot, különösen az északkeleti megyéket. Az egri születésű Kárpáti Károly berlini olimpia (1936) könnyűsúlyú szabadfogású bajnoka dolgozta ki az úgynevezett térbirkózás szabályait. Hatására valóságos mozgalom bontakozott ki (Borsod megye). Néhai Filáncz Gyula, a megyei szövetség akkori elnöke népbirkózás néven vitte be a köztudatba és rendezte meg az első térbirkózóversenyeket. Ő fogalmazta meg ennek szabályait is.

Meghatározta az életkorokat, súlycsoportokat, a menetidőket, a menetek számát. A pálya mindössze egy 7 × 3 méteres terület volt, a felszerelés egy nadrág. A küzdőterületet barázdával, zsinórral lehetett megjelölni. Kárpáti Károly sokat polemizált a térbirkózás tömegesítéséről és támogatta Kovács Sándor Pál birkózó-szakedzőt, hogy ne adja fel a „küzdelmet”; így dolgozta ki a körbirkózás szabályait, metodikáját.

Ha van grundfoci, miért ne lenne grundbirkózás is? Ahol egy kis tisztás van, ott igazán nem művészet megrajzolni egy kört és máris kész a pálya. Csak ennyi a grundbirkózás létesítményigénye.

A versenyek népszerűsítésében részt vett a Népsport, az Oktatási Minisztérium és a Magyar Birkózó Szövetség, de a fővárosi klubok is. A súlycsoportok versenyeit két kategóriában (5–6. és 7–8. osztályosok) rendezték meg, s a kategóriákat neves birkózókról nevezték el, mint például Magyar Arnold, dr. Varga Béla, Bóbis Gyula, Weisz Miklós, Matura Mihály, Kozma István. Az ország öt városában rendeztek bemutató versenyeket a grundbirkózás népszerűsítésére, ahol komoly pénzdíjakat ajánlottak fel.

Szekeres István sportújságíró, a birkózás szakírója, újjáélesztette a grundbirkózást és 1978-ban az „Edzett ifjúságért” mozgalom jegyében a Népsporton keresztül meghirdette az első bemutató versenyeket. A népi birkózás analógiájára működő egyszerű küzdőjátékból hamarosan igazi mozgalom lett. Az ország különböző városaiban bemutató versenyeket tartottak, melynek nyomán az ország számos iskoláiban kezdtek versenyeket rendezni. A Népsport követte az eseményeket és beszámolt a „Grundbirkózás ’78” feliratú hasábjában.

A Magyar Birkózó Szövetség meglátta a nagy lehetőséget az új virtusjátékban, s a budapesti szövetség kidolgozta a grundbirkózás csapatverseny-szabályzatát és megrendezte az első országos bajnokságot.

A csúcsra 1985-ben érkezett el a grundbirkózás, amikor a szabadfogású világbajnokság kísérő programjaként a Budapest Sportcsarnokban rendezték meg a grundosok csapatbajnoki döntőjét, óriási sikerrel. A nemzetközi szövetség elnöke – Mildu Ercegan – megerősítette korábbi véleményét: ez a játék kiváló eszközt kínál az ifjúság birkózásra való neveléséhez. Egy finn szakember hazatérve elérte: a grundbirkózás kerüljön be az alsó tagozatosok testnevelési tantervébe.

Ma már a grundbirkózás a testnevelés érettségi része lett!

Versenyszabályok

Előre kell bocsátani, hogy a grundbirkózás szabályai időről-időre változnak. Ezért, ha valaki egy adott versenyre készül fel, célszerű a versenykiírást áttanulmányozni!

A küzdőtér

A grundbirkózás küzdőtere egy 4–6 méteres átmérőjű kör, amely bárhol felrajzolható (tanteremben krétával, homokos területen bottal stb.).

A mérkőzésidő

Életkoronként változik, általában 2 perc.

A győzelem módjai

Tiszta győzelem (a birkózásban a tusnak felel meg) az, amelyet akkor érünk el, ha ellenfelünket függőlegesen megemeljük úgy, hogy annak mindkét talpa elhagyja a talajt, és három másodpercig a levegőben tartjuk.

Pontozásos győzelem az, amely a mérkőzésidő alatt megszerzett több pontból ered.

Döntetlen nincs, azonos pontszám esetén az első értékelhető akcióig tartó hosszabbítás dönt.

Az akciópontok

  • 1 pontot kap az, aki ellenfelét úgy tolja (húzza, lendíti) ki a körből, hogy annak mindkét talpa a körön kívülre kerül.

  • 2 pontot kap az, aki az ellenfelét szabályosan kiemeli, de három másodpercnél rövidebb ideig tartja a levegőben.

Szabálytalanságok, intések

Az egyértelmű durvaságokon (ütés, rúgás, marás, harapás stb.) kívül tilos az ellenfelet derék alatt megfogni, gáncsolni, emelést lábbeakasztással megakadályozni, a földre lökni, nyomni vagy rántani. Tilos az ellenfelet annak nem függőleges testhelyzetében emelni.

Passzív az a versenyző, aki a körből való kitolás vagy kihúzás ellen leüléssel védekezik, vagy az ellenfél fogását kézletolással, esetleg „elszaladással” akadályozza meg.

A passzivitásért és a nem szándékos szabálytalanságért az első esetben figyelmeztetés jár, azután minden alkalommal egy pontot kell adni az ellenfélnek.

Súlyos szabálytalanságok, gorombaság esetén a versenyzőt le lehet léptetni, illetve a versenyből is ki lehet zárni.

A sorrend megállapítása

Körmérkőzés esetén célszerű a győzelmeket a birkózásban alkalmazott pontszámítással jegyezni. A tiszta győzelmet elérő versenyző 4, ellenfele 0 pontot kap.

Pontozásos győzelem esetén 3:1 pontozás, illetve ha a vesztes nem ér el akciópontot – tehát 0-ra kikap – akkor 3:0.

A súlycsoportok

  • 6–8 évesek: 22, 25, 28, 32 és +35 kg;

  • 9–12 évesek: 24, 28, 31, 34, 37, 45 és +45 kg;

  • 13–14 évesek: 32, 35, 38, 41, 45, 50, 55, 60, 66 és +66 kg.

Magyar Birkózó Szövetség

Magyar Sport Háza

1146 Budapest, Istvánmezei út 1–3.

Telefon: (+36 1) 460-6848

Fax: (+36 1) 460-6849

E-mail:

WEB: www.birkozoszov.hu