Ugrás a tartalomhoz

A sportmozgások biológiai alapjai I.

Csoknya Mária, Wilhelm Márta (2011)

Pécsi Tudományegyetem, Szegedi Tudományegyetem, Nyugat-Magyarországi Egyetem, Eszterházy Károly Főiskola, Dialóg Campus Kiadó-Nordex Kft.

5. fejezet - Mozgásrendszerek

5. fejezet - Mozgásrendszerek

A test térbeli hely- és helyzetváltoztatásában résztvevő szervek a mozgásrendszert adják. A mozgásrendszer két fő részből, nevezetesen a passzív és az aktív rendszerből áll. A passzív rendszerhez tartoznak a csontok, inak és a csontokat összekötő ízületek, az aktív rendszerhez tartoznak a vázizmok.

A mozgás passzív rendszere. A vázrendszer

A vázrendszer általános jellemzése

Az ember csontváza a szervezet szilárd vázának alkotása mellett biomechanikai és védőjellegű is. Az izmok hatóerejüket a csontok ízületekben való elmozdításával fejtik ki. Fontos szerepe van a csontokba zárt vöröscsontvelőnek is, ami születés után vérképzőszerv.

A vázrendszerben 206 különálló, de valamilyen módon (bár különböző mértékben) rögzített csont található, melyeket szilárdságuk és rugalmasságuk jellemez. Szilárdságukat a különböző szervetlen sók pl. Ca-hidroxiapatit, Ca-foszfát adják. Rugalmasságukat a csont szerves állománya az ossein biztosítja. A két állomány aránya az élet során változik. Fiatal korban a csontok több szerves anyagot tartalmaznak, mint szervetlent.

A sejtek közötti extracelluláris térben található Ca2+ ion mennyisége alapvetően befolyásolja az izom, idegsejtek működését, a csontok mészforgalmát. Emiatt többféle hormon is szabályozza a vérplasma, ill. a csontok Ca-tartalmát (5.1. ábra). A kalcium a vérplasmában részben fehérjékhez kötve, részben pedig szabad ion formájában fordul elő.

5.1. ábra - A vér mészforgalmának szabályozásában résztvevő hormonok

A vér mészforgalmának szabályozásában résztvevő hormonok

A csontok mészforgalmát a parathormon (a mellékpajzsmirigy fősejtjeiben termelődik), a calcitonin (a pajzsmirigy parafolliculáris sejtjeinek hormonja), és a calcitriol hormonok szabályozzák. (A calcitriol előanyaga a bőrben, mint D- vitamin termelődik, majd a májban alakul át. Az osteoblastok Ca felvételét, a vékonybél hámsejtjeinek Ca felszívását, valamint a nephron distális csatornájában a Ca reabszorpciót befolyásolja).

A calcitonin az osteoblastok működését serkenti, míg az osteoblastokét gátolja. Ez tehát a csontszerkezet építésében, a kalcium csontokba való beépülésében jelenik meg, a vérplasma Ca-szintjét csökkenti. Ez a hormon a csontszerkezetet erősíti, amit a gravitáció, a csontokra nehezedő munka, ill. a fizikai aktivitás jelentősen fokoz.

A különböző sportágak növelik a csontsűrűséget, fokozzák a csont gerendázatának az inger irányába ható fejlődését. Nem minden sportág azonos hatású ebben a tekintetben. A legkisebb hatásfokú az úszás, hiszen a víz felhajtó ereje ellene hat a nehézségi erőnek, így a csont sűrűsége nem változik jelentősen.

Élsportoló úszóknál régebben kifejezetten a mésztartalom és a csontsűrűség csökkenését tapasztalták. Részben ennek tudható be, hogy az utóbbi időben az úszókkal szárazföldi edzéseket is végeztetnek. A nehézségi erő „csontépítő” hatását bizonyítja az a tény is, hogy régebben az űrben hosszabb időt töltő űrhajósok csontjai jelentős mértékben elvékonyodtak, esetlegesen a súlytalanság állapotának megszűntével el is törtek. Ez a felismerés vezetett el oda, hogy a különböző űrállomásokon hosszabb időt eltöltő kozmonautáknak kötelező edzésprogramot írnak elő, melynek betartása a csontdenzitás csökkenése ellenében hat.

Az egyik legnagyobb csontsűrűséggel a tornászok rendelkeznek. Prepubertás korban vizsgált tornász, úszó és nem sportoló (kontroll csoport, rendszeres fizikai aktivitás csak rekreációs szinten volt jelen) kislányok közül a legnagyobb csontdenzitással a tornász lányok bírtak (0,897 g/cm2), míg a kontroll és úszó kislányok értékei azonosak voltak (0,859g/cm2). A legnagyobb különbségeket a lumbális területen és a radiusban mérték. A különbség megmaradt egy évvel később is, annak ellenére, hogy a két csoport között testméret különbség volt tapasztalható a kontroll csoport javára. Megállapították azt is, hogy a sovány testtömeg korrelál a test várható csontsűrűségével is.

A parathormon az osteoklastok működésének serkentésével a csont matrixának leépülését idézi elő (osteolysis), ilyen módon kalcium felszabadulását eredményezi, ami a vérplasmában mérhető. A parathormon serkenti a Ca2+-ion visszaszívását a vesetubulusokból, ugyanakkor serkenti a HPO42– ürítését ugyanebben a rendszerben (5.2. ábra).

5.2. ábra - A csontok mészforgalmának szabályozása

A csontok mészforgalmának szabályozása

A parathormon fokozza a kalcium felszívását a vékonybélből részben direkt, részben indirekt módon. A közvetett szabályozás a D3-vitamin felszívásának serkentésével valósul meg. A D3-vitamin calcidiollá, majd calcitriollá alakul.

A calcitriol serkenti a kalcium szállítófehérjéinek termelését, majd ezen keresztül a kalcium-felvételét is. A vérplasma normál Ca-szintje kb. 10 mg/100 ml. Az ennél alacsonyabb kalcium-szintet hypocalcaemianak nevezzük. Ez számtalan külső jelből is felismerhető. Pl. a 5.2. ábrán a csont mészforgalmát befolyásoló hormonokat és szerepüket tüntettük fel.

A Ca2+-ion mennyiségének csökkenése (1-2%-os csökkenés, hypocalcaemia) az idegsejtek és izomsejtek aktivitásának fokozódásához vezet. Az utóbbi akár a tetánia (izomgörcs) állapotáig is eljuttathatja az adott izmot (ez kb. 4,5mg/100 ml koncentráció esetén alakul ki). Mindezek mellett kalcium hiányában csökkent a neurotranszmisszió, azaz az idegsejtek közti ingerületvezetés jelentősen késik. Ennek speciális tünetegyüttesét nevezzük Trousseau-tünetnek. Ez a csukló és a hüvelykujj merev kb. derékszögű meghajlását (flexio), míg az ujjak merev kiegyenesedését (extensio) jelenti. A hypercalcaemia (magas kalcium tartalom a vérplasmában) pedig a calcitonin termelés fokozódásához vezet.

A Ca-egyensúly kialakításához (felvétel és leadás egyensúlya) napi 1g kalcium bevitele szükséges. A leadás nagy része a széklettel, kis része a vizelettel történik. A kalcium felvétele elsősorban a tej és tejtermékekből, ill. a húsfélékből biztosított. A kalcium felvételét fokozza a savas kémhatás, a D-vitamin ellátottság, ill. a táplálék fehérjetartalma. Erősen gátolja a lúgos kémhatás, a zsírfelszívás zavara, ill. a tápanyag magas foszfát, vagy oxalát tartalma. A magas foszfáttartalom több üdítőitalban megtalálható, így ezek gátolják a normális kalcium-felvételt. Rendszeresen nagy mennyiségben fogyasztva ezzel esetlegesen fiatalkori csontritkulást, csontépítési zavarokat okozva. A csont ásványi készlete a hydroxyapatit (3Ca3(PO4)2 Ca(OH)2). A foszfát ellátás zavarai nagyon ritkán fordulnak elő, a szervezet foszfáttartalma állandónak vehető.

Nagy mértékű foszfát megkötésére a nagy dózisú vasbevitel képes. Ha a foszfáttartalom jelentősen megemelkedik a vérben, akkor kalcium-szintje csökkenni fog. A parathormon nem szabályozza a foszfát-tartalmat, csak a kalcium-ionét.

A parathormon szinergistájaként tekinthető a D-vitamin. Ez zsírban oldódó vitamin. Serkenti a Ca-felszívódását a bélből. Mind a csontba való kalcium lerakódást, mind pedig a csontból való felszabadulást segíti. Valójában a csontépítő folyamatok helyes irányba való terelése a feladata, a kalciumot felszabadítva segíti annak az éppen épülő csontba való felvételét. D-vitamin adagolásával a tetania is megszüntethető. D-vitamin hiányos állapotban a parathormon sem működik megfelelően.

A csontok szerkezetének alakulásáért az ösztrogén is felelős. Fokozza az osteoblast aktivitást és a kalcium beépülését a csontokba. Ennek köszönhető, hogy a menopausa következményeként lecsökkenő ösztrogén-mennyiség részben lecsökkenti a csontok kalcium felvételét, segítve az osteoporosis kialakulását. Az ösztrogén segíti az epiphysisek elcsontosodását, így a nőkben fokozott termelésének köszönhetően a hosszú csöves csontok növekedése gyorsabban fejeződik be, mint a férfiakban.

Csonttípusok

A csontok alakjuk szerint lehetnek:

  • hosszú csöves,

  • lapos,

  • köbös,

  • légtartalmú csontok.

A hosszú csöves csontok (5.3. ábra). A végtagok tengelyében előforduló üreges csontok (pl. felkarcsont), melyek végein vaskosabb végrészek (epiphysisek) találhatók. A végrészek közül a törzshöz közelebbi (felső végrész) a proximális, míg a távolabbi (alsó végrész) a distális epiphysis. A csont középrésze a diaphysis. Ennek egységes üregét velőüregnek nevezzük. Ezt fiatal korban vöröscsontvelő, felnőtt korban sárgacsontvelő tölti ki.

5.3. ábra - A: Egy hosszú csöves csont felépítése (hm). B: A combcsont proximális epiphysise

A: Egy hosszú csöves csont felépítése (hm). B: A combcsont proximális epiphysise

Az epiphysisek ízfelszínét hyalin vagy üvegporc borítja, alatta csontszövetet találunk; egy igen vékony rétegben tömött csontszövet formájában, amit kéregállománynak nevezünk. Ez alatt a szivacsos csontállomány található. Ebben az ún. csontgerendák jellegzetes elrendeződést mutatnak (trajektóriális rendszer). A statika szabályai szerint helyezkednek el, lefutási irányuk a külső hatóerőknek felel meg azaz, a lehető legkevesebb csontállomány igénybevételével a legnagyobb teherbírásra képesek. Így a csont a ráható húzó és nyomóerőknek jobban ellenáll, mintha tömör csontállomány volna. Ha az erőhatások megváltoznak (pl. csonttörés, csontelferdülés, kiskorban túlzott és helytelen technikai kivitelezéssel végzett erőfejlesztés, nagy statikus terhelés), a szivacsos csontállományban az erővonalak átrendeződnek. A szivacsos csont ilyen szerkezete a legkifejezettebb a combcsont fejében, a sarokcsontban és a csigolyákban.

A hosszú csöves csontok diaphysisén a csontvelőüreget tömör csontszövet veszi körül.

A csontszövetet csonthártya ( periosteum) burkolja, de a velőüreg és a tömör csontszövet határán is található egy ún. belső csonthártya (endosteum).

Lapos csontok (pl. agykoponya csontjai), külső és belső felszínén tömör-, közöttük a szivacsos csontállomány ( diploe) helyezkedik el, melynek üregeiben egész életen át megtalálható a vöröscsontvelő.

Köbös csontok (pl. csigolyatestek). Szabálytalan, de nagyjából köbös formát mutatnak. Szinte teljes egészében szivacsos csontszövetből épülnek fel, ezért a normál anatómiai erőhatásoktól eltérő terhelésre gyakran összeroppanásos törést szenvednek. Ennek egyik oka az időskori csontritkulás.

Légtartalmú (pneumaticus) csontok. Az orrüreg csontjai között találhatók. Szerepük a könnyűszerkezeti felépítettség mellett, hangadáskor a rezonáló terek biztosítása. Felépítésükből következően rendkívül könnyen sérülnek, pl. küzdősportoknál (ld. ökölvívás, birkózás).

Csontosodás

A csontszövet ritkán elsődlegesen általában azonban másodlagosan, más szövet átépítése során keletkezik. Fajtái:

Az elsődleges (primér vagy angiogén) csontosodás

Az elsődlegesen alakuló csontszövet az emberi szervezetben alárendelt jelentőségű. A csontképződésnek az a formája, amikor kisebb erek környezetében differenciálatlan mesenchyma sejtek csontalapállomány termelése mellett csontszövetté alakulnak. Ilyen csontosodás figyelhető meg, pl. koponyacsontok varratainál, vagy bizonyos csonttörések esetében. A csontosodás létrejöttének feltételei:

  • ép csonthártya,

  • fontos, hogy a törvégek között szűk rés legyen,

  • a csontvégek térben rögzítettek legyenek.

A csonthártya kapillárisai mentén differenciálatlan mesenchyma sejtek haladnak a törvégek felszínére, ott letelepedve csont alapállományt termelnek. Ez a csontréteg újabb sejtek rátelepedésével vastagszik, míg a törésvégek össze nem csontosodnak.

A másodlagos csontosodás

Bár a csontszövet is a mesenchyma származéka, mégis ebből közvetlenül csak kevés helyen fejlődik ki. Közvetlenül a mesenchymában történő csontfejlődést kötőszövetes vagy desmális csontfejlődésnek nevezzük. Legtöbbször a mesenchyma először porccá alakul és később a porc helyén fejlődik ki a csont. Az így kialakuló csont a porcos vagy chondrális csontfejlődés eredménye. Mindkét esetben a mesenchymális kötőszöveti sejtek csontképző sejtekké (osteoblast) alakulnak át, melyek maguk közé sejtközötti állományt termelnek.

Desmális csontosodás

A desmális csontosodással alakulnak ki pl. a koponyatető csontjai. A csontok helyén a mesenchyma sejtek, ha érintkeznek a feji bőr hámsejtjeinek extracelluláris matrixával egy ponton felszaporodnak, és átalakulnak csontképző ( osteoblast) sejtekké. Ezek együtt adják a csontosodási magot (punctum ossificationis, 5.4. ábra). A csontképző sejtek maguk köré sejtközötti állományt termelnek, és ettől az állapottól kezdve ezeket a sejteket csontsejteknek (osteocyta) nevezzük. Az így kialakult csontosodási mag felszínére újabb osteoblastok telepszenek le, melyek sejtközötti állományt termelnek, és így a csontosodási mag fokozatosan nő. A növekedés azonban a csontosodási mag nem minden pontján egyforma. Van, ahol erőteljesebb, máshol gyengébb. Az erőteljesebb kiugró csontosodott részek csontgerendákat alkotnak, melyek felszínére is osteoblastok telepszenek. Ezek működése során a gerendák vastagodnak. A csontgerendák között kötőszövet van, ez az elemi csontvelő. Ennek sejtjei a későbbi fejlődés során végleges csontvelősejtekké alakulnak át.

5.4. ábra - Desmális csontosodás

Desmális csontosodás

a: osteoblastok, b: csont alapállomány, c: csontsejtek, d: meszesedő kötőszöveti nyalábok

Chondrális csontosodás

A chondrálisan fejlődő csontok helyén eredetileg üvegporc volt, ami a csontosodás folyamán fokozatosan elpusztul, és helyét csontszövet foglalja el. Ez a két folyamat, a porc pusztulás és a csont képződése, egymás mellett játszódik le.

A chondrális csontosodást egy csöves csont, pl. az ujjperc kialakulásánál kövessük nyomon. Az említett folyamatok egyrészt a csontok felszínén, másrészt a porc belsejében játszódnak le. Időben előbb a porc felszíne felőli az ún. perichondrális csontosodás kezdődik, majd később indul meg a porc belsejében az enchodrális csontosodás (5.5. ábra).

5.5. ábra - Chondrális csontosodás

Chondrális csontosodás

A, B, C: a csontosodás előrehaladtát jelzik. 1: csonthártyával borított perichondrális csont, 2: a csonthártyából a csont közepe felé növő vérér, 3: duzzadt porcsejtek, 4: oszlopos porctér, 5: csontosodási mag a diaphysisben, 6: csontosodási mag az epiphysisben

A perichondrális csontosodás egy csöves csont esetében a diaphysisnél indul meg és terjed a csontvégek, az epiphysisek felé. A perichondrális csontosodás a desmális csontosodáshoz hasonló, ugyanis a porchártya belső differenciálatlan sejtjei osteoblastokká alakulnak, és csontszövetet hoznak létre. Így a diaphysis területén a porc körül egy csontgyűrű alakul ki, ami fokozatosan nő a csontvégek felé, de képződése megáll az epiphysis porckorongoknál.

A felszíni perichondrális csont fokozatosan vastagszik, mert a vékony csontréteget borító most már csonthártya belső felületén levő differenciálatlan sejtek a csontállományra letelepszenek, és újabb csontállományt termelnek. Ezt a csontrétegződést kambium szerkezetnek nevezik.

A perichondrális csontosodást időben kissé később követi az enchondrális csontosodás, ami a csontosodási magokból indul. Egy hosszú csöves csontban három enchondrális csontosodási mag található, egy a diaphysisben, és egy-egy az epiphysisekben. A három mag nem egyszerre jelenik meg. Először a diaphysisben majd később az epiphysisekben formálódik.

A folyamat úgy játszódik le, hogy a csonthártya felől erek nőnek a diaphysisbe, majd a csontosodási mag területén először a porcsejtek vizet vesznek fel, és megduzzadnak, úgy, hogy szinte eltűnik a sejtek körül a porcudvar. A kapillárisok mentén porcfaló sejtek (chondroklast) is bekerülnek, melyek pusztítják a porcot, mind a porcsejteket, mind az alapállományt. Az elpusztult porcsejtek helyén egyenlőtlen nagyságú és falú üregek, az elemi velőüregek jelennek meg, melyeket mesenchymális sejtek töltenek ki. Ezek a sejtek hozzátapadva a velőüreg falához osteoblastokká alakulva csont alapállományt termelnek. Az említett folyamatok a csontosodási magtól mindkét epiphysis felé haladnak úgy, hogy a csontosodási magtól legtávolabbi részen a porcsejtek duzzadnak, pusztulnak, s új csontállomány keletkezik.

Az elemi velőüregeket egymástól a csontosodást irányító gerendák formájában megmaradt porc alapállomány választja el. A diaphysis közepe felé a csontgerendák száma csökken, a meglévők vastagodnak, s lefutási irányukat tekintve látszólagos össze-visszaságot mutatnak. A mechanikai szempontból felesleges helyen képződött csontgerendák felszívódnak, azok, amelyekre szükség van, megerősödnek.

A lemezes csontok a periosteum felől úgy alakulnak ki, hogy a csonthártya alatt kötegesen nőnek a csontlécek, majd elemi osteonok alakulnak. A csatornaszerű üregekbe (Havers-csatorna) rekedt érkacsok körül új osteoblastok jelennek meg, amelyek a csatorna belső felszínéhez simulva rostállományt, valamint alapállományt termelnek. Ez megfelel a lamina speciálisoknak, ahol a csontsejtekké alakult osteoblastok a lemezek belsejénél fekszenek. A kész lemezek belső felszínéhez újabb osteoblastok fekszenek, és újabb lemezt képeznek. Ezért helyezkednek el a speciális lemezek koncentrikusan az erek körül. A meglevő lemezeket osteoklastok (csontfaló sejtek) pusztítják, majd osteoblastok újjáépítik.

Hasonló folyamatok játszódnak le az epiphysisek területén is. Az epiphysisek felőli valamint a diaphysis felőli csontosodás csak az epiphysis porckorongig halad. A porckorong mindkét felszíne fokozatosan csontosodik, míg a középrészen a porcsejtek állandóan osztódnak. Így biztosítódik a csont hossznövekedése.

A növekedés befejezésekor a porckorong is elcsontosodik, s ezzel egyidejűleg megáll a hossznövekedés. A folyamat hormonálisan szabályozott.

A csontok növekedése

Növekedésben levő szervezetben pl. a hosszú csöves csontok epiphysis porckorong sejtjei osztódnak, a porckorong felülete pedig állandóan csontosodik. Így nő egy hosszú csöves csont. A növekedés megállását a sexuálhormonok megjelenése és a tiroxin idézi elő (5.2. ábra). A csontnövekedés nemcsak a végtagcsontjainál, hanem a gerincnél ill. az azt felépítő csigolyáknál is megfigyelhető.

A csontok vastagságbeli gyarapodása a csontot körülvevő csonthártya felől történik. Mind a hossznövekedés, mind a vastagságbeli növekedés tehát rárakódásos appozicionális változás (ld. chondrális csontosodás).

A csontok fejlődésével párhuzamosan az epiphysisek állapota alapján megbecsülhető egy személy biológiai életkora (a szervezet biológiai állapota alapján becsült életkor). Az epiphysisek elcsontosodása a csont hosszirányú növekedésének végét jelzi. Különböző csontok más-más életkorban állandósulnak. A csontosodási folyamatok hasonló elven, de másként zajlanak a hosszú, s másként a rövid csontokban. Mindezek figyelembevételével standard képsorozatok készülnek különböző testtájékokról. A legelfogadottabb módszer a kéz és a csukló vizsgálata.

Leggyakrabban a Tanner-módszer használatos, amely a kéztőcsontok és az ujjpercsontok állapota alapján végzi a korbesorolást. A kéztőcsontok elcsontosodása a 12-13. év körül fejeződik be, így a pubertás ill. a serdülőkor kezdeti szakasza ezzel a módszerrel is jól követhető.

A csontéletkor idősebb korban is fontos, ekkor azonban a csont leépülésének folyamatát vizsgáljuk. Az öregedéssel, különösen mozgásszegény életmód mellett, a csont sűrűsége (ásványi anyag tartalma) csökken, a hosszú csöves csontok gerendázata leépül. Így alakul ki a csontritkulás. Ennek nyomonkövetése ma már igen egyszerű. A standardokat szintén a kéz, lábfej-boka, ill. a medence tájék változásai alapján készítették.

A csont nem passzív élettelen állomány, hanem állandó változáson megy át. Felépítő sejtjei újabb és újabb csontállományt hoznak létre.

A csontok növekedésére és fejlődésére nagyon jelentős hatással bír a növekedési hormon (STH). Hatását indirekt módon fejti ki a somatomedineken keresztül. A somatomedinek a máj által secretált hormonok, szerkezetük nagyon hasonlít az inzulinéra. Már a növekedési hormon korai vizsgálatai során is megfigyelték, hogy a növekedési hormon működéséhez inzulinra is szükség van. Patkánykísérletekkel igazolták, hogy a STH folyamatos adagolásával az állat élethosszig tartó növekedése figyelhető meg, a csontok epiphyisise nem fog elcsontosodni (5.2. ábra).

Embereken a STH túltermelése óriásnövéshez (gigantizmus) vezet. Ennek hátterében a növekedési hormon csontokra és egyéb lágyszövetekre való hatása áll. Egyrészt fokozza a sejtek aminosav felvételét és a fehérjeszintézist, másrészt serkenti a sejt proliferációt. A csontok epiphisisénél ez porc és csontsejtek kialakulását jelenti, amelyek biztosítják a csont hosszirányú növekedését. Hasonló hatást fejt ki izom ill. kötőszövetre is. Felnőtté válás után a hormon nagy mennyiségben való termelődésekor az elcsontosodott epiphysisek miatt hosszirányú növekedésre már nem kerül sor, ebben az esetben a mandibula, az orr, kéz és lábfej növekedése figyelhető meg. Ezt hívjuk acromegaliának. Ez a hatása árulkodó jegy azokra nézve is, akik a növekedési hormonnal visszaélnek a dopping során. Ebben az esetben a mandibula alakjának megváltozása a fej, arc szerkezetének megváltozásával is jár, nem beszélve a rendkívüli mértékben megnőtt kéz és lábfejről. A gyermekkorban hiányos STH termelés következménye az arányos törpe ( dwarfizmus) alak kialakulása. Az idegrendszer megfelelően, de a csont és izomrendszer STH hiányában kevésbé jól fejlődik.

A növekedési hormon 4 óránkénti ciklusokban szabadul fel a szervezetben éjjel és nappal is, de nagy mennyiségű hormon kerül a vérbe az alvás első fázisában. Nagyon gyakran ezért javasolják a napi kétszeri alvást gyermekeknek. A testépítő és erősportok esetén szintén javasolják az edzés utáni alvást, éppen a növekedési hormon fehérjeszintézist és izomnövekedést serkentő hatása miatt.

A csontok összeköttetései

A vázrendszer felépítésében résztvevő csontok többféle módon kapcsolódhatnak egymáshoz. Ezek két, a folytonos és félbeszakított összeköttetések csoportjába sorolhatók.

a./ Folytonos csontösszeköttetések ( synarthrosis)

Ezek is lehetnek mulandó és állandó csontösszeköttetések. Az előzőek a fejlődő csontoknál találhatók, az utóbbiak a csontösszeköttetést biztosító szövetek alapján tovább osztályozhatók:

  • a.a./ Kötőszövetes összeköttetés (syndesmosis) esetében a csontvégeket kollagén, ritkán rugalmas rostok kapcsolják egybe. Ennek figyelembevételével ismerünk:

    • a.a.b./ Varratokkal (sutura) történő összeköttetést. Előfordul a koponyacsontoknál. A varratok további osztályozása csontszélek formái alapján történhet. Így ismert:

    • a.a.c./ Harmonika varrat (sutura plana), ahol a kapcsolódó csontszélek enyhén hullámosak, pl. az arccsontoknál.

    • a.a.d./ Pikkelyvarrat (sutura squamosa) esetében a csontszélek elvékonyodva illeszkednek egymáshoz, pl. a koponya halántéki csontjának pikkely része és a falcsont között.

    • a.a.e./ Fogazott varratok (sutura serrata); A találkozó csontvégek erőteljesen hullámosak, pl. a lambda varrat.

    • a.a.f./ Beékelődéssel történő összeköttetés ( gomphosis). A fogak és az állcsont kapcsolódásánál található, ahol az állcsontok alveolusaiba fogak illeszkednek.

    • a.a.g./ Szalagos összeköttetés található a combcsont fejénél, itt az ízületi vápához kötőszöveti szalag (ligamentum teres femoris) rögzít, vagy a csigolyatesteknél húzódó kötőszövetes szalagok.

  • a.b./ Porcos összeköttetés ( synchondrosis) esetében a csontvégek között porc található, ami a fejlődés folyamán eltűnhet (pl. az üvegporcos az epiphysis porckorongok), vagy mindvégig megmaradnak (pl. a kollagén rostos porcból felépülő csigolyaközti porckorongok = fibrocartilago intervertebrales, és a két szeméremcsont közötti symphysis ossium pubis).

  • Csontos összeköttetés ( synostosis). Ilyenkor két vagy több csont forr össze pl. a medencénél, ahol a szemérem-, a csípő- és az ülőcsontok csontosodtak össze.

b./ Félbeszakított összeköttetések (diarthrosis) vagy ízületek ( articulationes)

Az érintkező csontvégek között kisebb-nagyobb rés található. Az ízületben, ha két csontvég találkozik, akkor egyszerű ízületről beszélünk. Az ízület alkotói lehetnek állandó és járulékos alkotórészek.

b.a./ Az egyszerű ízület szerkezete

A találkozó csontvégek közül az egyik domború, gömb alakú, ez az ízületi fej, míg a másik a homorú, ez az ízületi vápa (5.6. ábra). Az ízületi fej nem mindig gömb formájú, lehet hengeres, elliptikus stb. Fontos az ízületi fej formája, mert az ízületekben végbemenő mozgás terjedelmét és minőségét határozza meg.

5.6. ábra - Egy egyszerű ízület sematikus rajza

Egy egyszerű ízület sematikus rajza

Ízületi porcok. Az ízesülő csontvégek ízfelszíneit üveg vagy hyalin porc borítja. Kivétel az állkapocs ízülete, a szegy és a kulcscsonti ízület, ahol rostos porc található. Ha az ízesülő csontfelszínek nem összeillők, akkor közöttük járulékos ízületi porckorongok (fibrocartilago interarticulares) jelennek meg. Ezek kétfélék lehetnek, nevezetesen discusok és meniscusok.

A discus kétszer domború kollagén rostos porcdarabok, ami két homorú felszínű ízesülő csontvég között található. Pl. a szegy-kulcscsont ízesülésénél.

Meniscus. Két ízesülő domború csontvég közé egy kétszer homorú rostos porc darab ékelődik. Pl. térdízületben. Járulékos ízületi alkotórész még az ízvápaajkak. Akkor, amikor az ízületi felszínt borító üvegporc szélein rostos porcgyűrűbe (ízvápaajkak) megy át, ami arra szolgál, hogy az ízületi árkot mélyítse. Ilyen figyelhető meg a váll- és a csípőízületben.

Ízületi tok, egy olyan kötőszövetes burok, ami az ízesülő felszíneket kapcsolja egybe. Nagy mozgású ízületeknél tág, máskor feszes. Maga a tok két részre, nevezetesen a külső (membrana fibrosa) és a belső (synoviális hártya) membránra tagolható. A belső membrán bolyhai (villii synoviales) termelik azt a néhány csepp savós folyadékot, ami az ízületi üregben, mint ízületi nedv található. Súrlódáscsökkentő szerepe van. Ha kevés a folyadék az elmozduló porcvégek súrlódnak, ilyenkor mondjuk, hogy ropog az ízület.

Ízületi szalagok. Ezek lehetnek tokszalagok, amikor a szalag az ízületi tokba ágyazott, ill. önál1óak. Szerepük az ízületek stabilitásának biztosítása.

Ízületi üreg, az ízületi tokkal határolt tér, melynek része a két ízesülő csontvég közötti rés. Az ízületekhez tartoznak gyakran az önál1ó, vagy a közeli izmokból elkülönülő, a tokon tapadó ízületi izmok. Ilyen található pl. a bokaízületnél.

Az ízületek a bennük szereplő csontok száma alapján osztályozhatók, s így beszélünk egyszerű és összetett ízületekről.

b.b./ Az egyszerű ízületek (articulatio simplex) típusai

  • b.b.a./ Mozgékony vagy szabad ízületek, melyeket elmozdulásuk tengelyszáma alapján szokás osztályozni.

    • b.b.a.a./ Egytengelyű ízületek

      Csuklóízület (ginglymus). Az elmozdulás a csont hossztengelyére merőleges, pl. az ujjpercek között található. Mozgás: hajlítás feszítés.

      Forgóízület ( articulatio trochoidea) a mozgás síkja az ízesülő Csontok tengelyében van, pl. a második nyakcsigolya (epistropheus = axis) fognyúlványa és az atlas (első nyakcsigolya) között. Mozgás: forgás a csont hossztengelye körül.

    • b.b.a.b./ Kéttengelyű tojásízület

      Tojásízület ( articulatio ellipsoidea). Az ízületi felszínek tojás formájúak, ennek megfelelően két, egymásra merőleges tengely mentén történik az elmozdulás. Ilyen ízület pl. az articulatio-atlanto-occipitalis.

      Nyeregízület ( articulatio sellaris). Itt a mozgás két egymásra merőleges tengely mentén történik. Pl. a hüvelykujj és a kéztő-kézközép csontnál.

    • b.b.a.c./ Soktengelyű ízületek (articulatio spheroidea). Szabad ízületeknek is nevezik. Az elmozdulás egymásra merőleges tengelyek mentén történik Ide tartozik a:

      Gömbízület. Ilyen ízület a vállízület. Az ízület érdekessége, hogy kicsi a vápa, ezért könnyen kificamodik. A gömbízület egy változata a

      Dióízület, ahol az ízületi vápa a fej legnagyobb részét magába foglalja. Pl. csípőízületben a combcsont feje, kb. 2/3 része az ízületi vápában van.

  • b.b.b./ Feszes ízületek  ( amphyartrosis) az ízesülő csontvégek, az ízületi tokban szorosan kapcsolódnak. Kicsi, vagy semmiféle elmozdulásra nincs lehetőség. Pl. a csípő- és a keresztcsont közötti ízület.

b.c./ Összetett ízületek (articulatio composita)

Csukló-forgó ízületek ( trochoginglimus). A mozgás lehetőségét a kevesebb tengelyű ízület határozza meg. Ide tartoznak a könyök és a térd ízületei.

Az ízületek betegségei

Az ízületek különböző betegségei súlyosan érintik a mozgás kialakulását, a mozgásképességet. Az ízületi sérülések általában valamilyen mozdulat nem physiológiás befejezésekor jönnek létre. Ilyenek pl. a húzódás, megbicsaklás, a ficam, vagy a meniscus sérülése.

Megbicsaklás ( distorsio) a járás során is létrejöhet, de gyakori sportsérülésnek számít. Ha az ízületi szalagok lazák, túlnyújtottak, a sérülés veszélye fokozódik. A húzódás következtében vér kerülhet az ízületbe vagy az érintett szövetbe. Ha ugyanannak az ízületnek gyakori húzódására kerül sor, az ízület degenerációja vagy a szalagok szakadása is bekövetkezhet. A húzódás után az adott ízület tehermentesítésével csökken a fájdalom, gyorsítható a gyógyulás.

Ficam (luxatio) esetén az ízületet alkotó két csont elmozdul egymáshoz viszonyított helyzetéből. Esetenként a csontok visszaugranak eredeti helyükre, többnyire azonban orvosi segítségre van szükség az ízület eredeti állapotának visszaállításához. A ficam következményeként gyakran részleges, vagy teljes ízületi szalagszakadás, vagy ínszakadás, esetlegesen csontsérülés következik be. Az ízület a sérülés következményeként megduzzad, mivel vér vagy nagy mennyiségű víz kerülhet az ízületi résbe. Ha a ficam gyakorivá válik, az adott ízület labilis lesz, a sérülés mértéke egyre nő. Kialakulhat az ízület degenerációja is.

Labdajátékosoknál viszonylag gyakori a meniscus sérülés. A térd nagy igénybevétele mellett hirtelen elindulások, megállások, gyakori térdelések stb. következtében a meniscus becsípődhet a combcsont és lábszárcsont közé. Ilyenkor a szalagok vagy az ízületi tok sérülése is előfordulhat. Mindegyik esetben orvosi beavatkozásra van szükség.

Gyakran előfordul a térd bevérzése is. Az ízületekbe került vért gyorsan el kell távolítani, mivel az fokozza az arthrosis kialakulásának veszélyét. Az arthrosis nem más, mint a csontok felszínén elhelyezkedő porc kopása, elvékonyodása. Miután ez egy degeneratív folyamat az ízület mozgásterjedelmének megváltozásával és fájdalommal jár. Kialakulása a felnőttkor bármely szakaszában megfigyelhető, de idősebb korban, és nőknél gyakoribb. Megjelenése számtalan okra vezethető vissza. A legtöbb esetben nem ismerik a kiváltó okot, más esetekben azonban veleszületett rendellenességek, balesetek, sportsérülések következtében alakul ki.

Előfordul különböző anyagcserezavarok következményeként (pl. köszvény, cukorbetegség), de kialakulásában gyakori ok éppen a mozgáshiányos életmód, vagy a túlsúly is. Tipikus tünete az ízület fájdalma bármely mozgásra. A fájdalom lehet olyan jelentős, hogy egy adott mozgás elindítását is akadályozza. Az érintett ízület mozgásterjedelme csökken, deformitások vagy duzzadások jelennek meg. A betegség kialakulása után reggel az érintett ízület merevsége, a nap későbbi szakaszaiban fájdalma a jellemző. A betegség előrehaladtával az ízület körüli izmok is elsorvadhatnak, mivel a nagy fájdalom miatt a beteg tehermentesíti az adott testtájékot. Ha gyulladás is kialakul, az adott ízület meleg, duzzadt, a fájdalom fokozódik.

Ha az arthrosis a fokozott igénybevétel miatt alakul ki (pl. labdajátékok), akkor a kopások röntgenfelvételeken jól láthatók. Nőknél gyakori a kezek, ill. a térd arthrosisa. A kezeknél az ízületek deformitása figyelhető meg (bütykös ujjak).

Röntgenfelvételeken arthrosisos betegek ízületeiben meszes lerakódások, ill. csontos felrakódások is megfigyelhetőek. A betegség kezelése műtéttel, vagy gyógyszeres úton is megoldható. Az utóbbi időben egyre elterjedtebbek az ún. porcképző gyógyszerek, amelyek chondroitin-szulfátot, vagy glükózamin-szulfátot tartalmaznak és segítik a porcszövet újraképződését. Az arthrosis kialakulása legalábbis késleltethető megfelelő életmóddal, úgymint helyes táplálkozás, ill. a rendszeres rekreációs mozgás beépítése a mindennapokba.

Az utóbbi időkben szintén növekvő számban fordul elő a sokízületi gyulladás (rheumatoid arthritis). Ez egy autoimmun betegség. A korai tünetek között a synoviális folyadék felszaporodását látják, a porc pusztulása később alakul ki. Az arthritis tünetei mellett még az is jellemző erre a betegségre, hogy szimmetrikus (mindkét oldali) ízületi gyulladások alakulnak ki. A betegség előrehaladtával az ízületi mozgásterjedelem jelentős csökkenése, porc és csontpusztulás, ill. súlyos esetben porc és csontösszenövések alakulhatnak ki. A beteg gyakran külső segítséget igényel a helyváltoztató mozgásokhoz.

Magyarországon viszonylag ritka betegség a köszvény, amely tulajdonképpen anyagcserezavar. A vérben megnő a húgysav szintje. A felesleges húgysav molekulák a rossz keringésű ízületekben tű alakú nátrium-urát kristályok formájában lerakódnak. A lerakódás következtében az ízület megduzzad, a testhőmérséklet (különösen az érintett végtagon) megemelkedik. Mindehhez rendkívüli fájdalom társul. A köszvény főként a végtagok ízületeiben alakul ki, különösen azokban, amelyek hőmérséklete valamivel alacsonyabb az átlagosnál. A betegség kialakulását a genetikai tényezőkön kívül az életmód is befolyásolja. Hajlamosító tényező a nagymennyiségű fehérjebevitel (pl. túlzott húsfogyasztás), az alkohol (sör és bor), a túlsúly, ill. az ízületek túlzott igénybevétele, láb esetén főként a kemény aljzat (pl. beton alapú pályákon történő edzés).

A köszvény rohamokban jelentkezik. A rohamok spontán módon néhány nap alatt „gyógyulnak”, ha pihentetik, tehermentesítik az érintett ízületet. A kezeletlen köszvény azonban egyre gyakrabban visszatérhet, végül ízületi deformitást okozhat. A megfelelő terápia mellett a fokozott folyadékbevitel, ill. az energiaszegény ételek fogyasztása javasolt.

Sportolóknál gyakori betegség az ínhüvelygyulladás és a nyáktömlőgyulladás. Mindkettő kialakulhat túlzott igénybevételtől.

Ínhüvelygyulladás ( tendovaginitis) esetén a fellépő fájdalom a legkisebb mozgást is megakadályozhatja. Hatására az ínhüvely belső felszíne egyenetlen „durva” lesz, súrlódik mozgás közben, ami akadályozza a normál physiológiás mozgások véghezvitelét is. A gyulladás következtében a környező szövet megduzzad. Ha ilyenkor nem kezelik és tehermentesítik az adott testrészt szalag és ínszakadások alakulhatnak ki.

A nyáktömlőgyulladást ( bursitis) reuma, bakteriális fertőzés, vagy köszvény is kiválthatja. Kezelése és a betegség következményei hasonlítanak az ínhüvelygyulladáséhoz.

A vázrendszer részei

A vázrendszer három fő részre a koponyára, a törzsre és a végtagokra osztható.

Koponya (cranium)

Porcos és csontos tok, az agyat, az emésztő- és légzőrendszer bemenetét, valamint a fejen levő érzékszerveket védi. Két nagy részre, az agy és az arckoponyára osztható.

a./ Agykoponya (cranium cerebrale). A koponyának ez a része védi az agyvelőt és a feji érzékszerveket. Hét csont építi fel, melyek közül három páratlan és kettő páros.

Az agykoponya páratlan csontjai:

Homlokcsont (os frontale, 5.7. ábra, A. és C. képek). Pikkelyrésze a koponya elülső, felső részét, a homlok és a szemüreg tetejét alkotja. A homlokcsont belsejében az orrtájék felett üreget találunk (homloküreg, sinus frontalis), ez az orrüregek egyike.

A homlokeresz a homlokcsont kitüremkedése a szemüreg fölött. A koponyán archaikus jelleg, ma már atavisztikus jegyként tartjuk számon (atavizmus: olyan ősi jellegek visszatérése, amelyek az adott fajra ma már nem jellemzőek). A főemlősök koponyáján ma is megfigyelhető, alapvetően a szem védelmére szolgál.

Ékcsont (os sphenoidale, 5.7. ábra, C. kép). A koponya alapján, középen van. Részei közül a testben (corpus) egy öböl van (sinus sphenoidales), ami az orrüregekkel közlekedik. Koponyaüregi felszínén látható a török nyereg (sella turcica; 5.7. ábra, C. kép), mélyedésében az agyalapi mirigy található. Kis és nagyszárnyai a koponyaárkok és a szemgödör falát alkotják. Az ékcsont teste és a nyakszirtcsont alapi része kb. 16 éves korig porcos összeköttetésben vannak, ezután összecsontosodnak.

Nyakszirtcsont ( os occipitale, 5.7. ábra, A., B. és C. képek). A nyakszirtnek megfelelő csont. Részei az öreglyukat (foramen magnum) fogják közre. Ezen a lyukon keresztül tart kapcsolatot a gerinccsatorna a koponya üreggel. Az agykoponya külső felszínén az öreglyuktól két oldalra egy-egy elliptikus formájú bütyök található, ami egy kéttengelyű ízület része. Ez az ízület az articulatio atlanto-occipitalis, ami a fej igen mozgását biztosítja. A nyakszirtcsont legnagyobb része a kagylóformájú pikkelyrész. Ennek külső felszínén egy kiemelkedés a protuberantia occipitalis externa található. Ez a pont antropológiai mérőpont, a koponya hosszának meghatározásánál.

5.7. ábra - A koponya csontja

A koponya csontja

A: oldalnézet, B: alsó felszín, C: a koponya belső felszíne felülről nézve

Az agykoponya páros csontjai.

Falcsont (os parietale, 5.7. ábra, A. kép). Kizárólag a koponyatetőt alkotja.

Halántékcsont ( os temporale, 5.7. ábra, A. és C. képek). A koponyán oldalt helyezkedik el. Belső részében (pars petrosa = sziklacsont-piramis) van a halló- és egyensúlyozó szervünk. A halántékcsont kívül, oldalról jól látható nyílást a külső hallónyílást (porus acusticus externus) fogja közre. A nyílás felett és előtt helyezkedik el a csont pikkelyrésze (pars squamosa). Alsó felszínén egy ízületi árok (fossa mandibularis) van, ahol az állkapocs egyik nyúlványának fejével a koponya egyetlen mozgatható ízületi összeköttetését adja.

a.b./ Az agykoponya legnagyobb varratai

A két falcsont a koponyatetőn a nyílvarrattal (sutura sagittalis) kapcsolódik össze. A falcsont és a homlokcsont pikkelyrésze között a koszorú vagy koronavarrat ( sutura coronalis, 5.7. ábra, A. kép), a falcsont és a nyakszirtcsont pikkelyrésze között a lambdavarrat ( sutura lambdoidea, 5.7. ábra, A. kép) található. A falcsont és a halántékcsont pikkelyrésze között pedig a pikkelyvarrat (sutura squamosa) látható (5.7. ábra, A. kép).

Az agykoponyát ért sérülések során életveszélyes lehet egy repedés, különösen akkor, ha ez egy belső verőér sérülésével jár együtt. Az érpályából kikerülő vér, nyomás fokozódást idéz elő a koponyában és az agyat károsítja. Agyalapi törés pl. zuhanás, súlyosabb esés (motorsport, ejtőernyőzés) következtében léphet fel.

b./ Az arckoponya (cranium viscerale).

A szemgödör, az orrüreg és a szájüreg körül elhelyezkedő 15 csont alkotja. Ezek részben páratlan, részben páros csontok.

Az arckoponya páratlan csontjai:

Rostacsont (os ethmoidale). Vékony csontlemez, ami légtartalmú üregeket tartalmaz, amelyek az orr melléküregeihez tartoznak. Vízszintes helyzetű lemeze a lyuggatott rostalemez (lamina cribrosa, 5.7. ábra, C. kép). Likacsain lépnek a szaglórostok a koponya üregébe.

Ekecsont (vomer). Nevét ekevas formájáról kapta. Az orrsövény alsó és hátsó részét alkotja.

Állkapocs ( mandibula, 5.7. ábra, A. kép). Az arc alsó részének vázát alkotja. Patkó formájú. Ízülettel kapcsolódik a halántékcsonthoz. Testből (corpus mandibulae) és mindkét végén ágas vagy nyúlványos részekből (ramus mandibulae = állkapocsszár) áll. A mandibula teste szöglettel megy át az ágakba. A test felső része a fogmedri rész (pars alveolaris). Ennek szélén találjuk a fogmedri alveolusokat. A ramus mandibulae felfelé két nyúlványban a processus condylaris és a processus coronoideusba folytatódik. A két nyúlvány között bevágás az angulus mandibulae található. A processus condylaris vesz részt az állkapcsi ízület alkotásában.

Az arckoponya páros csontjai:

Felső állcsont ( maxilla, 5.7. ábra, A. és B. képek). Az arckoponya elülső felszínének tetemes részét és a szemüreg alsó és mediális, a csontos orrnyílás nagy részét, vízszintes nyúlványával a kemény szájpad jelentős részét alkotja. A csont testében az arcüreg (sinus maxillaris) helyezkedik el, ami a középső orrjárattal közlekedik. Testének első részén van a fogmedri nyúlvány (processus alveolaris). Közép felé irányul a szájpadnyúlványa (processus palatinalis), ami a kemény szájpad alkotásában vesz részt.

Járomcsont (os zygomaticum, 5.7. ábra, A. és B. képek). Az arc formájának, és az arc statikájának jelentős tényezője. A halántékcsont felé irányuló nyúlványa a járomív (arcus zygomaticus; 5.7. ábra, A. és B. képek).

A járomív szélessége az embernél a rasszjellegek megállapításánál is fontos lehet. (A zygion-zygion mérőpontok távolsága alapján mérjük.) Az ázsiai és afrikai nagyrassz képviselőinél szélesebb, az europidoknál keskenyebb a járomív. Kifejezetten archaikus jellegnek is tartják. Az europidok koponyáján a Cromagnoni B típusnál szélesebb, mint a többi europid csoport koponyáján. A széles járomív az arc alakját is meghatározza.

Orrcsont (os nasale, 5.7. ábra, A. kép). A csontos orrhát alkotásában vesz részt.

Szájpadcsont (os palatinum, 5.7. ábra, B. kép). „L” betűhöz hasonló, két lemezből álló csont. Vízszintes lemeze a kemény szájpad, függőleges lemeze az orrüreg hátsó részének alkotásában vesz részt.

b.a./ Az arckoponya fontosabb csontösszeköttetései:

Az arckoponya varratai: az arcon elől és fenn, az agy és az arckoponya határán az orrgyökérvarrat (sutura frontalis; (5.7. ábra, A. kép) látható.

A homlokcsont és a felső állcsont kapcsolódása a sutura fronto-maxillaris.

Az arckoponya egyetlen ízületét a halántékcsont állkapcsi gödre és a maxilla nyúlványa a processus coronoideus alkotja, s ez az articulatio temporo-mandibularis. Az ízület korlátozott szabadízület. Mozgásai:

  1. a száj nyitása és zárása,

  2. az állkapocs előre-hátra mozgatása,

  3. örlőmozgások.

A törzs csontjai

Ide tartoznak a csigolyák, melyek a gerincet építik fel, a bordák és a szegycsont.

a./ A gerinc

A gerinc ( columna vertebralis, 5.8. ábra, A., B. és C. képei) a test csontos tengelyét képezi. Csigolyákból (vertebrae) épül fel. A gerincen különböző, nevezetesen nyaki, háti ágyéki, kereszt és farki szakaszokat lehet elkülöníteni. „S” alakúan görbült. A nyaki és ágyéki szakasz előre domborul (lordosis = hajlat), a hát és keresztcsonti szakasz hártafelé görbül ( kyphosis). A gerinc frontalis síkban is kisfokú görbületet mutat ( scoliosis). Ez azt jelenti, hogy a gerinc a háti szakaszon kissé jobbra, a nyaki és ágyéki részen balra görbül. Az amerikai, európai és a magyar gerincgyógyász társaságok egybehangzó véleménye szerint nincs physiológiás scoliosis. A scoliosis mindig kóros. A gerincet felépítő csigolyák közül 24 valódi és 9-11 álcsigolyát különítünk el.

5.8. ábra - A gerinc elölről (A), oldalról (B) és hátulról (C) nézve

A gerinc elölről (A), oldalról (B) és hátulról (C) nézve

A csontok különböző életkorokban érik el végleges alakjukat, ill. csontosodnak el. A gerincgörbületek kialakulása a 7. életév körül várható, de a csigolyák végleges elcsontosodása csak a 20-21. Életévben következik be. Így a testnevelő tanárnak még középiskolában is van lehetősége a tartás korrekcióra. A hosszú csöves csontok epiphysise fiúkban a 18-21; lányokban a 15-20. életévben csontosodik el, lezárva a hosszirányú növekedést. A medenceöv csontjai a 7. életév körül kezdenek összecsontosodni, de a folyamat a 20-21. életévig tart. Az ujjpercek végleges alakja a 10-11. életévben alakul ki, míg a kézfej csontjai csak a 13-14. évben veszik fel végleges számukat és alakjukat. Ezek a csontok a születés után kezdik meg fejlődésüket és a pubertás korban többnyire elcsontosodnak.

a.b./ A csigolya részei, típusai

Egy valódi csigolya részei (5.9. ábra). Megkülönböztetünk rajta egy változó, a koponyától lefelé fokozatosan nagyobbodó korong formájú csigolyatestet (corpus vertebrae). Szivacsos csontállományból áll, amit kívül kéregrész borít, mely számos helyen erekkel átlyuggatott. A csigolyák egymás felé lapos felszínnel záródnak. A csigolyatesten hátrafelé egy csigolyaív látható (arcus vertebrae). Az ív és a test között van a csigolyalyuk (foramen vertebrae). Ezek térben együtt a gerinccsatornát (canalis vertebralis) alkotják. A csigolyaívről erednek a csigolyák nyúlványai. Így oldalfelé (a legtöbb csigolyán így van) a harántnyúlvány (processus transversus), hátul középen a tövisnyúlvány (processus spinosus), felfelé és lefelé az ízületi nyúlványok (processus articularis superior és inferior) láthatók.

5.9. ábra - Egy ágyékcsigolya

Egy ágyékcsigolya

A valódi csigolyák a nyaki, a háti és az ágyéki csigolyák. A csigolyák ízületekkel, szalagokkal és porckorongokkal kapcsolódnak.

Nyakcsigolyák (vertebrae cervicules) számuk hét. Viszonylag kis testű csigolyák. Közülük az első két csigolya eltérő felépítésű. Az első csigolya a fejgyám (atlas) a második a forgó (axis = epistropheus). Az atlas a fej hordozását végzi. Nevét az ókori mitológiai földgolyót tartó alakról kapta. Felépítésében eltér a többi nyakcsigolyától, ugyanis nincs csigolyateste. Az atlas az agykoponya nyakszirti bütykével egy kéttengelyű ízületben kapcsolódik (ld. agykoponya, és csontösszeköttetések).

A második nyakcsigolya a forgó (axis = epistropheus). Érdekessége, hogy csigolyatestéről előrefelé egy nyúlvány (dens axis) ered, ami az első csigolyával egy forgóízületet alkot. A nyaki csigolyák a horizontális síkban kis mozgást tesznek lehetővé (fejkörzés).

Hátcsigolyák (vertebrae thoracales). Számuk 12. Testük, az előző csigolyákhoz képest nagyobb. A csigolyalyuk szűk. Tövisnyúlványaik cserépzsindely módjára fedik egymást. Hosszúak és csak kis mozgási kitérést biztosítanak. A háti szakaszon a kis ízületek síkja a frontális síkban helyezkedik el, ezért elsősorban oldalra, kisebb mértékben előre ill. hártahajlítás lehetséges.

Ágyékcsigolyák (vertebrae lumbales). Számuk 5. Nagy, bab-alakú testük van. Izületi nyúlványai erősen fejlettek. Harántnyúlványai nem igazi nyúlványok, hanem bordacsökevények. Az ágyéki gerinc csigolyáinak kis ízületi síkja sagittális irányú, így erre a szakaszra az előre és hártahajlítás jellemző.

A gerinc álcsigolyái. Ezek fejlődésük folyamán először önállóak, később egymással összenőve a gerincen a keresztcsontot és a farkcsontot alkotják (5.8. ábra, A., B., C. képek).

Keresztcsont (os sacrum). 5-7 csigolya összenövéséből jön létre. Kapa alakú, előregörbült ívű csont. Női egyedben szélesebb és enyhébben ívelt, mint férfiakban.

Farkcsigolyák csökevényesek, 3 db általában különálló.

a.c./ A gerinc összeköttetései

A csigolyákat a kötőszöveti szalagok, porcok és ízületek kapcsolják gerincoszloppá. A csigolyatestek elülső és hátulsó felszínein is, szorosan hozzájuk tapadva, hosszú, erős kötőszövetes szalagok húzódnak. A csigolyatestek hátsó felszínén húzódó szalag a gerinccsatornában van. A hosszú szalagrendszereken kívül, rövid szalagok a szomszédos harántnyúlványokat kötik össze, s így erősítik a gerincet.

A csigolyatestek között a csigolyaközti porckorongok vannak, melyek fő funkciója a hosszanti tengelyirányú (zökkenések) erőbehatások tompítása (párnafunkció). A porckorongok gyűrűszerűek, kollagén rostos porcszövetből épülnek fel. Közepükön egy lágy pulparész (nucleus pulposus) van.

Sok sportolónál a helytelen technika, a korai terhelés következtében, pl. súlyemelőknél, atlétáknál, a rostos gyűrű elszakadhat, ezáltal a kocsonyás anyag kitüremkedik, és a gerincvelői idegek gyökereinek nyomásával igen kellemetlen fájdalmat okozó betegséget a porckorongsérvet (discus hernia) idézi elő.

A csigolyák közötti porckorongok, szalagos összeköttetések és az ízületi nyúlványok közti kis ízületek a gerincnek nagy szilárdságot biztosítanak, és az egymásutáni csigolyák nagyobbfokú elmozdulását egymással szemben kizárják. Mégis a porckorongok rugalmassága folytán a kis mozgások összetevődéséből a gerinc egész terjedelmében jelentős mozgásra képes. Így lehetséges a törzs előre, hátra, oldalra hajlítása és rotációja.

a.d./ Porckorongok és a testmagasság

A testmagasság részben a csigolyák közti porckorongok vízvesztése miatt naponta változik. Fekvő helyzetben a porcszövet több víz megtartására képes, míg álló helyzetben a víz egy része kipréselődik a porckorongokból. Emellett a testtartás és a talpboltozat fáradása következtében tovább csökkenhet a testmagasság a nap végére. Nagy fizikai terhelés tovább fokozza a gerincoszlop rövidülését. Így a napi testmagasság ingadozása 1-5 cm is lehet.

a.e./ A gerinc görbületei

A gerinc fejlődésének korai (méhen belüli fejlődés) szakaszában hátrafelé domború ívben ( kyphosis) hajlik előre, miközben a tarkóizomzat passzív, nyújtott állapotban van. Születés után a csecsemő háton fekvése következtében a gerinc egyenes, csak a keresztcsonti részen van egy kisfokú kyphosis. Később a hasrafordulás, a fej emelése miatt kialakul a nyaki és ágyéki szakaszon az előrefelé domború görbület ( lordosis). Az ülés, majd az állás és a járás szakaszában a nehézségi erő, az izomerő és a szalagrendszer együttes hatásának következtében kialakul a már említett „S” alakú görbület.

a.f./ Testtartás

Tágabb értelemben a testtartás az egész test tartása, beleértve a fej, a törzs és a végtagok tartását is. Szűkebb értelemben a testtartás csak a gerinc helyzetét jelenti. Az egyéni testtartás és járás tulajdonságai részben genetikailag determináltak, azonban az élet folyamán külső és belső tényezők állandóan befolyásolják. Az egyénre jellemző testtartás kialakulása befolyásolható és szükség esetén módosítható tanulással, tudatos neveléssel. A testtartásnál beszélünk a test súlypontjától független normális gerincgörbület mellett aktív és passzív testtartásról.

Aktív testtartásnál izomerővel közömbösítjük a nehézségi erőt, a test súlypontja ilyenkor a csípő középpontját összekötő tengely előtt helyezkedik el. Ezt a helyzetet huzamosabb ideig kifáradás nélkül nem lehet fenntartani.

Passzív testtartásnál a súlypont az előbb említett tengely mögött helyezkedik el, ilyenkor a szalagok feszülése biztosítja csak a labilis egyensúlyi állapotot, ami a test súlya és a nehézségi erő között keletkezik. A szalagok fokozottabb igénybevétele részleges izomműködés nélkül túlfeszítést eredményez a szalagokban, a gerinc élettani görbületei nyugalomban is fokozódnak, kialakul a hanyag tartás ill. a testhibák.

A jó testtartást a helyes egyensúly jellemzi, ez egy dinamikus egyensúlyi állapot, melyet a tartásért felelős izmok állandó, sokirányú tevékenysége tart fenn. A helyes testtartás kulcsa a medence és a keresztcsont megfelelő dőlésszöge, a lumbo-sacrális szög és a gerinc physiológiai görbületei. Így az ízületi tokok és szalagok feszülése a physiológiás állapotnak megfelelő, a tartásért felelős izmok, harmonikus, szimmetrikus együttműködése miatt az izomzat erőkifejtése és energia felhasználása minimális, mindezek következtében a porckorongok és az ízületi felszínek terhelése egyenletes.

Hanyag testtartás. Ez a serdülő korosztály jellemző problémája. Mindkét nemben előfordul. Létrejöttükben pszichés, életkori, életviteli okok egyaránt szerepelhetnek. A pszichés okok közül kiemelhetjük, pl. a pocakos gyermekeket, akik pocakjuk eltüntetése érdekében a hasat behúzzák. Ez az ágyéki gerinc lordosisának csökkenését vonja maga után. Ez a magatartás idővel automatikussá, az egyénre jellemző testtartássá válik, és sokszor a kiváltó ok megszűnése után is megmarad. Az ágyéki lordosis csökkent volta a csigolyák aphysiológiás terheléséhez, korai degeneratív megbetegedéséhez vezet.

A mozgásszervrendszer szempontjából a hanyag tartások jellemzője a gerinc physiológiás görbületeinek mértékváltozása, ami az esetek döntő többségében izomgyengeséggel is jár. A physiológiás görbületek egyaránt lehetnek kórosan csökkentek, vagy fokozottak. Egy emberen belül mindkettő előfordulhat két szomszédos gerincszakaszon (kypholordicus gerinc). Az, hogy az izomgyengeség, a tartási rendellenesség oka vagy következménye, nem tisztázott kérdés.

A serdülőkor jellemző betegsége a kyphosis dorsalis juvenilis, lányokban gyakoribb. Jellemző tünete a fokozott háti kyphosis, mely ellentétben a hanyag tartások hasonló deformitásával strukturális eredetű, a csigolyatestek ventrális irányú ékalakúvá válásának következménye. Jellemző még a fokozott háti kyophosis, az ún. punctum maximumának lefelé (distális) tolódása (5.10. ábra). Oka a csigolyatestek elhalása. Gyakran társul enyhe scoliosissal.

5.10. ábra - Kyphosis dorsalis juvenilis (Dr. Baán Ildikó ajándéka)

Kyphosis dorsalis juvenilis (Dr. Baán Ildikó ajándéka)

a.g./ Gerincferdülések ( scoliosisok)

A gerincgörbület oldalirányú és frontális síkú kóros elváltozás (5.11. ábra). A kóreredet szerinti osztályozás alapján ismert és ismeretlen eredetű gerincferdülésekről beszélünk. Előbbi esetben egy felismert betegség (angolkór), vagy fejlődési rendellenesség (pl. ékcsigolya) lehet az oka.

5.11. ábra - A gerinc sagittális síkban való görbülete (Dr. Baán Ildikó ajándéka)

A gerinc sagittális síkban való görbülete (Dr. Baán Ildikó ajándéka)

Ismeretlen eredetű scoliosis pl. a késői gyerekkor és a serdülőkor betegsége az idiopáthiás strukturális scoliosis. Jellemzője a jobbra konvex háti scoliosis. Fájdalmatlan bordapúp okozza a mellkasi deformitást, ami a szív és a tüdő károsodását is okozhatja. A bordapúpok a borda deformálódás eredményei, melyeket a csigolyák csavarodása idéz elő (5.12. ábra). A folyamat a csontos érettség végével lelassul, majd meg is állhat. Más megjelenési formái is vannak, melyekben a görbület lehet dupla („S” alakú), amikor a háti gerinc jobbra vagy balra konvex görbülete alatt az ágyéki gerinc ellenirányú deformitása látható.

5.12. ábra - Strukturális scoliosis bordapúppal (A), külön kiemelve a gerinc formáját (B) (Dr. Baán Ildikó ajándéka)

Strukturális scoliosis bordapúppal (A), külön kiemelve a gerinc formáját (B) (Dr. Baán Ildikó ajándéka)

b./ Bordák (costae)

Abroncs alakú, lapjukra hajlított és csavart lapos csontok. 12 pár bordánk van. A bordák részei (5.13. ábra) a bordafej (caput costae), ezt követi a keskeny bordanyak (colum costae), majd az ívben hajlott borda test (corpus costae) következik. A bordatest hátsó felső részén az ún. bordabütyök (tuberculum costae) található. A bordák szegycsont felé eső részén üvegporc van.

5.13. ábra - A borda és részei

A borda és részei

Annak alapján, hogy a bordák üvegporc része hogyan kapcsolódik a szegycsonthoz, három féle bordatípust tudunk elkülöníteni (5.14. ábra). Ha a bordapár, ilyen a felső 7 pár, külön-külön porccal kapcsolódik a szegycsonthoz, akkor valódi bordákról beszélünk.

5.14. ábra - A mellkas elülső felszíne

A mellkas elülső felszíne

Ha a bordák közös porccal kapcsolódnak a szegycsonthoz, akkor ezek adják az álbordákat. Ilyen a 8., a 9. és a 10. bordapár.

A 11. és 12. bordapár nincs összeköttetésben a szegycsonttal, az izomban szabadon végződnek. Ez a két pár borda a repülő bordapár.

A bordák két helyen ízesülnek a csigolyákhoz. A bordák feje a csigolyatestével forgó, míg a borda bütyök a harántnyúlvánnyal csuklóízületet formál. A bordák a forgóízületben a bordaközti izmok hatására elfordulva a mellkast nyílirányban és harántirányban is tágítják, szélesítik. A bordák porcos végei fokozzák a mellkas rugalmasságát, ezek a légzés mechanizmusában fontos tényezők.

c./ Szegycsont (mellcsont, sternum)

A mellkas közepén levő római kardhoz hasonló csont (5.14. ábra). Markolat (manubrium sterni), test (corpus sterni) és kardnyúlványi (processus ensiformis) részt lehet rajta elkülöníteni. A markolat két oldalához ízesülnek a kulcscsontok.

Mellkas

A mellkas csontos vázát a bordák, a szegycsont és a hátcsigolyák alkotják. Ürege a mellüreg (cavum thoracis). A rekesz a testüreget két részre osztja. A felső rész a mellüreg, az alsó része a hasüreg. A mellüreg a légcsövet, nyelőcsövet, tüdőt és a szívet védi, míg a hasüreg a hasüregi szervek egy részét, mint pl. a májat, gyomrot, lépet.

A végtagok csontjai

Felső és alsó végtagokról beszélünk. Szerkezeti felépítésük azonos. Manipulációra, a dinamikusabb nagykiterjedésű mozgásokra a felső végtag, a test tömegének alátámasztására, statikai funkciókra az alsó végtag specializálódott.

Mindkét végtag a törzshöz függesztőövekkel kapcsolódik. Ez a felső végtagnál a vállöv, az alsónál a medenceöv. A függesztőövekhez kapcsolódnak a szabad, felső és alsó végtagok.

a./ A felső végtag: részei a vállöv és a felső szabad végtag.

a.a./ Vállöv. A felső szabad végtagot kapcsolja a mellkashoz. Részei a kulcscsont és a lapockacsont.

Kulcscsont ( clavicula). A mellkas felső részén, vízszintes síkban helyezkedik el „S” alakban görbült. Belső végrésze a szegycsont markolatával (5.14. ábra), míg külső végrésze a lapockával a vállcsúcsban ízesül. Indirekt erőhatásra, a kéz letámasztásakor hajlításos törése, birkózók, sízők, röplabdázók között gyakori.

Lapockacsont ( scapula). Háromszög alakú, lapos csont a hát felső részén (5.15. ábra). Hátsó felszínén a felső egyharmadában lapockatövis (spina scapulae) van, aminek túlnyúló az ízületi árok fölé hajló része a vállcsúcs (acromion). A lapockatövis felett mély árok, mögötte pedig egy nyíltabb gödör látható. A lapocka hónalj felé eső részéről indul a hollócsőrcsont nyúlvány (processus coracoideus), ami jól kitapintható.

5.15. ábra - A lapocka és részei

A lapocka és részei

a.b./ Felső szabad végtag: részei

  • Kar (brachium)

  • Alkar (antebrahium)

  • Kéz (manus)

A kar csontja a felkarcsont (humerus, 5.16. ábra, A. és B. képek). Hosszú csöves csont. A testén található érdesség az izomtapadást segíti. Proximális epiphysisén egy gömbölyű rész a humerus feje (caput humeri) található, ami a vállízület részét képezi. A fejet az anatómiai nyak veszi körül. A nyak alatt két gumószerű kiemelkedés található. A középvonalhoz közelebbi kis- (tuberculum minus), míg a távolabbi a nagy gumó (tuberculum majus). A felkar distalis epiphysise a könyökízület alkotásában vesz részt.

A felkar végrészén két kiemelkedés található, melyek közül a belső az epicondylus medialis), oldalsó az epicondylus lateralis. A humerus distalis részén két porcborítású ízületi felszín is található. A medialis pörge a trochlea humeri ez a singcsonttal, az oldalsó a capitulum humeri az orsócsonttal ízesül.

5.16. ábra - A felső szabad végtag és részei (A)

A felső szabad végtag és részei (A)

B: felkarcsont, C: singcsont, D: orsócsont

Az alkar csontjai a singcsont és az orsócsont.

A singcsont ( ulna, 5.16. ábra, C. kép). Teste kereszmetszetben háromszög alakú. Az orsócsont felé eső felszínén éles taraj húzódik, melyen a két alkarcsont közötti hártya tapad. A singcsont proximális végrésze villásan ágazik el. A villa előretekintő része a felkarcsont trochlea humeri-jével ízesül. Az ízfelszín közepén egy csontlécszerű kiemelkedés látható, aminek felső kampószerű része az olecranon. Az ulna bemélyedésének elülső részén a koronanyúlvány (processus coronoideus) látható.

A singcsont distális vége gömbszerű, melyből dorso-mediálisan egy kis csonttövis a processus styloideus nyúlik lefelé.

Orsócsont ( radius, 5.16. ábra, D. kép). Nagyjából kerek keresztmetszetű. A csont proximális vége kisebb, mint a distális. A proximális végen találjuk az orsócsont fejét (caput radii), s alatta az orsócsont nyaki részét tudjuk elkülöníteni. Ezen elől és mediálisan dombszerű érdesség a tuberositas radii található.

A csont távolabbi vége kiszélesedik, melynek külső oldalán található a processus styloideus.

A kéz csontjai a kéztő-, a kézközép- és ujjpercek csontjaiból állnak (5.17. ábra).

5.17. ábra - A kéz csontjai

A kéz csontjai

Kéztőcsontok (ossa carpi). Számuk nyolc. Szabálytalan alakú, kis csontok. Két sorban helyezkednek el. A közelebbi sorban (a hüvelykujj felől) sajkacsont (scaphoideum)-, holdas-(lunatum), háromszögű-(triquetrum) és a borsócsont (pisiforme), míg a távolabbi sorban a nagy (trapezium)-, és kis szögű (trapezoideum)-, a fejes (capitatum) és horgas (hamatum) csontok helyezkednek el.

Kézközépcsontok (ossa metacarpalia). Rövid, csöves csontok. Számuk öt. Proximális végük ék alakú, távolabbi végükön gömb alakú ízületi fej található. Ettől csak a hüvelykujj tér el, mert a nagyszögű csonttal nyeregízülettel kapcsolódik.

Ujjperccsontok ( phalanges). Minden ujj alapfelépítése azonos, azaz alap-, közép- és körömpercből állnak, kivétel a hüvelykujj, amelyik két ízű.

a.c./ A felső végtag csontjainak összeköttetései

a.c.a. A vállöv ízületei:

Szegy-kulcscsonti ízület: az ízületben egy járulékos porckorong (discus) is található. Az ízület korlátozott mértékben de a tér minden irányában képes kitéréseket végezni, tehát szabad ízület. Fő mozgásai a homlok-, a nyílirányú síkokban, valamint forogni (30-35°) képes a hossztengelyében.

Vállcsúcs-kulcscsonti ízület: a lapocka tövisnyúlványának végén, a vállcsúcson levő lapos felszín és a kulcscsont távolabbi vége, mint ízületi fej közötti korlátozott szabad ízület. Ez az ízület járul hozzá ahhoz, hogy a vállöv szabadabb mozgást végezzen, de ugyanakkor ez az ízület teszi lehetővé azt, hogy az izmokba ágyazott lapockának nem kell a mellkas felületéről felemelkednie.

a.c.b. A felső szabad végtag ízületei

Vállízület ( articulatio humeri; 5.18. ábra) a felkarcsont és a lapocka közötti mozgatható csontösszeköttetés. A humerus feje, mint ízületi fej és a lapocka kivájt ízületi bemélyedése képez egy soktengelyű gömbízületet. Az ízületi fej és az ízületi vápa nem azonos kiterjedésűek, az ízületi vápa kisebb a fejnél. Ez a mozgás kiterjedését teszi lehetővé. Az erős ízületi tokon kívül még két csont – a hollócsőr nyúlvány és a vállcsúcs – között kifeszülő szalag is védi, főleg a nyújtott karral a földre való zuhanáskor. Ilyenkor a boltozatként viselkedő szalag közvetítésével indirekt úton törhet le a lapocka tövise a vállcsúcs, vagy gyakrabban a kulcscsont. Bár erős az ízület tokja, mégis nagy szükség van az ízület helyben tartásához a vállat körülvevő erős izomköpenyre.

5.18. ábra - Vállízület

Vállízület

A szaggatott vonalak a mozgástengelyeket mutatják.

Fő mozgásai a tér három irányának megfelelő tengely körül történnek.

  1. A nyílirányú tengely körül a törzshöz közelítés-távolítás.

  2. A homloksíkban levő vízszintes tengely körül előre-hátra lendítés (anteflexio-retroflexio).

  3. A felkarcsont hossztengelye körüli kifelé-befelé való forgás.

A tengelyeket figyelembevéve a felkar egy kúp-palást mentén végezheti mozgásait (ez természetesen csak a lágyrészektől mentes vállízületre vonatkoznak). Ezeknek a mozgásoknak mértékét az ízületet burkoló izomköpeny korlátozza. Az, hogy a sportoló képes-e a mozgások szélső értékeit – anatómiai határait- megközelíteni, nagyban függ az ilyen irányú sportedzés időpontjától és annak mennyiségétől, minőségétől. Pl. korai és túlzott lazító-nyújtó edzésmunka sok későbbi sérülés oka, sőt súlyosabb esetben a sportolói pályafutás végét is jelentheti (tornászok, küzdősportolók, dobóatléták).

Könyökízület ( articulatio cubiti; 5.19. ábra). Összetett ízület, mivel létrehozásában - egy közös ízületi tokon belül - három csont vesz részt, nevezetesen a felkarcsont, az orsócsont és a singcsont. Az ízület mozgásában mindhárom csont részt vesz, három részízület van jelen, úgymint a felkarcsont-orsócsont, felkarcsont-singcsont, orsócsont-singcsont ízületei.

5.19. ábra - Könyökízület

Könyökízület

A felkarcsont a singcsont ízülete, ahol a felkarcsont a singcsont villakulcs formájú mélyedésébe, mint ízületi vápába illeszkedik. Az ízvápa felszínén vezetőléc emelkedik ki az oldalmozgások kiküszöbölésére. Az ízületi tengely a felkar hossztengelyére nem merőleges, befelé kissé lejt. Így alaphelyzetben (függőlegesen lógatva) mély tartásban az alkar és a felkar között kifelé tompaszög keletkezik, ami a csípőhajlatot követi. Nőknél ez fokozottabb.

A felkarcsont és az orsócsont ízülete. A csontok alakjuk szerint szabad ízületet alkotnak, az orsócsontnak a singcsonthoz való rögzítettsége azonban ezt alaposan korlátok közé szorítja.

A másik fő mozgás a két alkarcsont közötti ízületben játszódik le. Itt az ízületi fejet az orsócsont henger alakú fejének oldalán levő ízületi porccal burkolt hengerpalást jelenti, mely a singcsont vájulatában helyezkedik el. A teljes ízület szerkezetéhez hozzá tartozik, az orsó és a singcsont távolabbi végén elhelyezkedő ízület is, melyben a két alkarcsont egymással a fentiekhez hasonlóan kapcsolódik, de megfordított szerepkörben. Alul a singcsont képezi az ízületi fejet és az orsócsont oldalsó vájulata az ízvápa.

Az ízület mozgása két tengely körül valósul meg. A felkarcsont pörgéjének közel vízszintes tengelye körül a hajlítás-feszítés történik. Itt a lágyrészek fejlettsége, súrlódásuk képezhet akadályt. Feszítésnél a szalagok és izmok feszülése csontos ütközés nélkül is előbb lép fel a túlfeszítettség gátló tényezőjeként. A forgatás a felkarcsont hossztengelyének meghosszabbításából adódó tengelye körül történik. Az egymáshoz képest történő elmozdulás eredményeként a tenyér felfelé (supinatio) ill. lefelé ( pronatio) fordulása következik be. Ha nyújtjuk a könyököt akkor még a vállízületben, sőt a vállövben is forgási lehetőség adódik.

a.c.c. A kéz ízületei

Kéz csukló-ízület. A kéztőcsontok proximális sorát alkotó csontok fejei és az orsócsont ízvápája, valamint a singcsontot meghosszabbító ízületi porc (discus) között alakul ki. Az ízületben csuklónkat a haránttengely körül feszíteni (kézháti) és hajlítani (tenyér) tudjuk.

Kéztő és a kézközépcsontok közötti ízületek feszes ízületek. Egyedül az első kézközép és a nagy sokszögletű csont közti nyeregízület biztosít nagyobb mozgást.

Kézközépcsontok és az ujjak alappercei közötti ízületekben tenyéri hajlítás és kismértékű háti feszítés vihető ki, valamint az ujjak egymáshoz viszonyítva közelíthetők és távolíthatók.

Az ujjpercek között hengerízület van, a mozgás hajlítás és feszítés.

b./ Alsó végtag részei a medenceöv és az alsó szabad végtag.

b.a./ Medenceöv. Egy zárt csontgyűrű (5.20. ábra), ami felül szélesebb, alul keskenyebb. Felépítésében résztvevő csontok a medencecsont és a páratlan keresztcsont. Ez utóbbit ld. a gerincnél.

5.20. ábra - A medence és részei

A medence és részei

Medencecsont (os coxae). Három különálló csontból fejlődik, melyek kb. a nemi érés kezdetekor összecsontosodnak. Csontjai:

Csípőcsont (os ilium). Test és csípőlapát részét tudjuk elkülöníteni. A test zömök és a csípőízület vápájának kialakításában vesz részt. A csípőlapát felfelé kiszélesedik, pereme a csípőtaraj, amin hasizmok eredésére ill. tapadására szolgáló érdes vonalak vannak.

A csípőlapát elülső felső és elülső alsó részén kiemelkedések, a csípőtövisek figyelhetők meg. Csípőtövisek a csípőlapát hátsó részén is megfigyelhetők hasonló elrendeződésben, mint az elülső részen.

Ülőcsont (os ishii). A csont teste szintén a csípőízület vápájának alkotásában vesz részt. Szára szögletben megtörve az ülőgumót képezi a vízszintes szárba való átmenet határán.

Szeméremcsont (os pubis). Ez a csont is részt vesz a csípőízület alkotásában. Alsó része „V” alakot mutató szárai közül a felső a kismedence bemenetét képezi. A kétoldali szeméremcsont elöl középen a symphysisbe egyesül. Az innen kiinduló szára az ülőcsont száraival együtt a fedett lyukat (foramen obturatorium) fogják közre.

A kétoldali szeméremcsont rostos porcos összeköttetéssel kapcsolódik egymáshoz. A porc belsejében egy keskeny rés van.

Medence ( pelvis)

A medenceöv csontjai a kétoldali medencecsont, a keresztcsont a hozzá csatlakozó farokcsont ízületesen kapcsolódva egy tölcsér formájú csontos gyűrűt alakít ki, amit medencének nevezünk. Ürege a medence ürege (cavum pelvis). Kis- (pelvis minor) és nagymedence (pelvis major) részre tudjuk osztani. A kismedence a tulajdonképpeni csontgyűrű alsó része, míg a nagymedence a csípőlapátok és az ágyéki gerinc által határolt terület.

A medence statikája

A medence felépítésében ellentmond a boltíves szerkezet építészeti elvének. Az építészetben a szélesebb építőelemek alul, míg a keskenyek felül helyezkednek el. A medence esetében ez fordítva látható (5.21. ábra). Ennek ellenére a keresztcsont mégsem csúszik a medencecsontok közé, mert a rájuk ható erők szinte összepréselik a csontfelszíneket a szalagrendszer áttételével.

5.21. ábra - A medence boltozatos szerkezete

A medence boltozatos szerkezete

A medence feladata a test súlyának hordozása. A test felső részének súlya a gerinc csigolyáira nehezedik. Ez a súly áttevődik a keresztcsontra, ami ezt oldalra a két medencecsonthoz továbbítja. A két medencecsontról a súly az alsó végtagokra tevődik át a csípőízületen keresztül.

A medence végleges formája a járás során alakul ki. A csecsemő keresztcsontja még teljesen egyenes, a csípőlapátok csaknem a sagittális síkban helyezkednek el. A járás tanulásával a medencére nehezedő testsúly fokozatosan kialakítja a keresztcsont vájulatát és az oldalirányba ható erők a csípőlapátnak a homloksíkba történő elhajlását. Üléskor a medencére más erőhatások érvényesülnek. Ilyenkor a medence a két ülőgumóra támaszkodik.

Nemi különbségek

A női medencebemenet haránt-ovális, a férfié szív alakú. A női medence alacsonyabb és szélesebb, mint a férfié. A szeméremcsontok által bezárt szög a nőknél nagyobb (kb. 90°), mint férfiaknál (kb. 75°). A symphysis a nőknél alacsonyabb. A foramen obturatum nőknél háromszög, a férfiaknál ovális alakú. A női csípőcsontok szárnyai szélesebbek és laposabbak, a spina iliaca anterior (csípőtövis) nőknél általában hegyesebb. A symphysis a 30. életév körül lassú szerkezeti átalakuláson megy keresztül, ugyanis a rostos porc elmeszesedik, mely a medence tágulékonyságát gátolja, a medence-bemenet részlegesen beszűkül. Emiatt a nőknél az első szülést a 30. életév előtt javasolták. Ekkor ugyanis szülés közben a rostos porc szerkezete kissé fellazul, eredeti struktúrája nem áll vissza, így a medence-bemenet enyhén megnagyobbodik. Ennek különösen nagy jelentősége lett az elmúlt évtizedekben, ugyanis az újszülöttek testsúlya is szignifikánsan nagyobb. A két faktor együtt növeli a „császár-metszéssel” szülés esélyét.

b.b./ Alsó szabad végtag

Részei (5.22. ábra, A. kép):

  • comb (femur)

  • lábszár (crus)

  • láb (pes).

5.22. ábra - Az alsó szabad végtag és részei (A)

Az alsó szabad végtag és részei (A)

B: combcsont, C: szárkapocs, D: sípcsont

A comb csontja a combcsont (femur, 5.22. ábra, B. kép). Testünk legnagyobb és leghosszabb csontja. Testén érdes élek húzódnak, melyek izmok tapadására szolgálnak. Proximális epiphysisén találjuk a combcsont gömbalakú fejét (caput femoris). A fej az elkeskenyedő nyakban (collum) folytatódik, ami a combcsont testével tompaszögben találkozik. A test és a nyak határán csontdudorok (nagy és kistompor; trochanter major és trochanter minor) emelkednek ki.

A combcsont testtől távolabbi (distális) epiphysisén kiszélesedő külső és belső bütykök vagy dudorok (epicondylus lateralis és medialis) láthatók, amelyek a térdízület alkotásában vesznek részt. A combcsont elülső felszínéhez a térdkalács illeszkedik.

Térdkalács ( patella). Lapos szelídgesztenyéhez hasonló csont. A combfeszítő izmok tapadó inában és a térdízületi tokban található, mint „íncsont”.

A lábszár csontjai a sípcsont és a szárkapocs.

A sípcsont ( tibia; 5.22. ábra, D. kép) erősebb csont, mint a szárkapocs. A csont keresztmetszetben háromszögletű formát mutat. Felszínei közül az elülső közvetlenül a bőr

alatt tapintható. Oldalsó felszíne ettől oldalt, míg hátsó felszíne a láb-hajlító izmai felé néz. A felszínek élekben találkoznak. Élei közül az elülső, különösen felső részén érdes, ami az izomtapadást szolgálja. Oldalsó élén a síp és a szárkapocscsont közt kifeszülő csonthártya tapad.

A csont közelebbi (proximális) epiphysise antik oszlopfőhöz hasonlóan kiszélesedik. Ezek a kiszélesedések mediális és laterális helyzetűek (condylus medialis és lateralis), melyek mindegyikén ízfelszín található. Az ovális ízfelszínek között járulékos porckorongok (meniscus) található.

A csont távolabbi vége (distális epiphysis) ugyancsak kiszélesedve megvastagszik, és a bokavilla mediális oldalán (malleolus medialis), az ugrócsonttal létesít ízületi kapcsolatot.

Szárkapocs ( fibula; 5.22. ábra, C. kép). Vékony pálcaszerű csont. Ez a csont is keresztmetszetben háromszögletű. Testközeli csontvégén a szárkapocs fejecse (caput fibulae) van, amin a sípcsont felé néző lapos ízületi felszín látható.

A csont távolabbi végrésze kiszélesedik és a külső (laterális) bokát (malleolus lateralis) képezi. Mint a bokavilla külső ága, befelé néző felszíne porccal borított. Az ugrócsonttal és a sípcsonttal alkotja a felső ugróízületet.

A láb csontjai a lábtő, a lábközép és az ujjpercek csontjai (5.23. ábra).

5.23. ábra - A láb csontjai

A láb csontjai

Lábtőcsontok ( tarsus). Számuk 7. Ezek az ugrócsont (talus), a sarokcsont (calcaneus), a sajkacsont (naviculare), a belső- (cuneiforme mediale), a középső- (cuneiforme intermedium) és a külső ékcsontok (cuneiforme laterale), valamint a köbcsont (cuboideum).

Közülük a lábszárcsontokhoz legközelebb az ugrócsont helyezkedik el. Felfelé néző domború vége, mint ízületi felszín a bokavillába illeszkedik. Alsó részén több ízületi felszín található, melyek a sarokcsonttal létesítenek kapcsolatot.

A sarokcsont szabálytalan téglaformájú. Hátsó sarokgumó részén tapad az Achilles ín. Felső részén az ugrócsonttal ízesül.

Lábboltozatok

A láb szerkezetének megértéséhez a lábboltozatokat kell megismerni (5.24. ábra).

5.24. ábra - A lábboltozatok

A lábboltozatok

A: hosszanti boltozat, B: harántboltozat

Egy hosszanti és egy harántirányú boltozatot különíthetünk el. A hosszanti boltozat a sarokcsont, a három ékcsont és a köbcsont alkotja. Ennek a boltozatnak az az érdekessége, hogy a testsúly nem az ív közepén, hanem hátsó részén az ugrócsontra (boka) nehezedik. A boltozat szerepe a rázkódások csillapítása, a talpon levő lágyrészek védelme. Ha az ízületi szalagok, az izmok összetartó ereje gyengül, akkor az ugrócsont feje lesüllyed, aminek jeleként nedves talppal a talajon hagyott lábnyom babapiskóta-formája helyett szabálytalan, ovális lenyomatot mutat. Ekkor laposlábról, bokasüllyedésről beszélünk.

Az ékcsontok és a lábközépcsontok közelebbi végrészei harántirányban szintén boltozatos szerkezetet mutatnak (harántboltozat). Ez a boltozat is a lágyrészekben levő erek, idegek és inak védelmét biztosítja. A harántboltozat süllyedése a lúdtalp (pes planus), mikor a boltozat ellapulása miatt az előláb kiszélesedik.

Lábközépcsontok ( metatarsus) és az ujjperccsontok (digiti pedes), hasonlóak a kézközép és kézujjpercek csontjaihoz azzal az eltéréssel, hogy ezek kissé vaskosabbak, vagy főleg az ujjperccsontok csökevényesek.

b.c./ Az alsó végtag csontjainak összeköttetései

b.c.a. A medenceöv ízületei

Medenceízület (articulatio sacroiliaca). A keresztcsont két oldalán levő ízületi felszínek a medencecsontokkal kapcsolódnak feszes ízületben. A csontok között elmozdulás alig történik.

Symphysis pubica. A kétoldali pubis között elöl porcos összeköttetés (ld. Csontösszeköttetések). A szeméremcsontok elöl porcos, szalagos összeköttetésekben egyesülnek.

b.c.b. Az alsó szabad végtag ízületei

Csípőízület (articulatio coxae). A medenceövet az alsó végtaggal kapcsolja össze (5.21. ábra). A medencecsont ízvápája mély, a combcsont fejének 2/3-át befogadja. (dióízület ld. Csontösszeköttetések). Mivel a combcsont feje teljes egészében a csípővápában van, ezért pl. eséseknél a combcsont nyaki része reped vagy törik el (combnyak törés). Az ízületi tokot kívülről számos szalag erősíti. Ilyen szalag van magában az ízületben is (ligamentum teres femoris).

Mozgása három tengely mentén történik:

  1. Flexio-extenzio a haránttengely mentén. A feszítés kisebb fokú, mint a hajlítás, mert a feszítésnél az ízületi tokra csavarodó ízületi szalagok gátolják a további hátramozgást.

  2. Közelítés-távolítás, ahol a távolítás a nagyobb mértékű.

  3. Forgás (rotáció). Kifelé és befelé is történhet. A kifelé forgatás a nagyobb mértékű. Behajlított térd mellett a forgatás 90°-ot is elérheti.

A látszólag nagyobb kitérések pl. spárga és egyéb testhelyzetek esetén a medence egyéb mozgásainak (előrehajlása) következményeként fogható fel.

Térdízület (articulatio genus). (5.25. ábra). Az ízület kialakításában a combcsont és a sípcsont mellett a térdkalács is részt vesz.

5.25. ábra - A térdízület nyílirányú metszete

A térdízület nyílirányú metszete

Az ízfejeket a combcsont bütykei, míg a vápákat a sípcsont felső részén található ízfelszínek szolgáltatják. Az ízesülő csontvégek felszínei egymásnak nem lenyomatai, ezért mediális és laterális meniscusok illeszkednek a csontvégek közé.

A térdet két-két oldalszalag (mediális és laterális) valamint az elülső és a hátsó keresztszalag stabilizálja. Az oldalszalagok a kóros oldalirányú erőbehatásoktól, a keresztszalagok a lábszárnak a combcsonthoz képest előre ill. hátra irányuló elmozdulásától védenek.

A térdízület fő mozgásai:

  • hajlítás-feszítés,

  • nyújtás (extenzio)

  • forgatás (rotáció).

Hajlításnál a belső keresztszalagok megfeszülése és a lágyrészek torlódása kb.160°-nál szab határt. Feszítéskor csak minimális mértékben haladja meg az ízület a 180°-os alapállást. A túlfeszítést az oldalszalagok megfeszülése akadályozza meg.

Forgatás csak behajlított térd esetében lehetséges, mert ekkor az oldalszalagok lazák. Nyújtott térdnél az oldalszalagok megfeszülnek s ilyenkor a forgás a csípőízület forgatásából adódik.

A lábszárcsontok összeköttetései. A lábszárcsontokat felül ízület, alul szalagok kapcsolják össze Az ízület alkotásában a sípcsont külső bütyke és a szárkapocs fejének lapos felszíne vesz részt. Az ízület tokja feszes. Elülső és hátsó felszínén egy-egy erősítő szalagot találunk. Típusát tekintve feszes ízület.

A sípcsont és a szárkapocs szalagos összeköttetése két részből áll, a lábszárcsontok között kifeszülő kötőszöveti hártyából és a csont alsó végrészeit összekötő szalagokból.

A szárkapocs külboka feletti keskeny része befekszik a sípcsont szárkapcsi bevágásába. A csontvégeket erős szalag fűzi össze. A lábszárcsontok kapcsolódása nem mozgékony.

A láb ízülete. A láb váza a test súlyát hordozó különböző helyváltoztatásokhoz (járás, futás, ugrás) jól alkalmazkodó statikai szerkezet.

Bokaízület. Ez az ízület a lábszárat a lábbal kapcsolja össze. Benne egy felső (articulatio talo-cruralis) és egy alsó (articulatio talo-tarsalis) ugróízületet különítünk el. A felső ugróízületben a lábszárcsontok alsó végei által alkotott bokavillában (mint ízvápa) fordul el az ugrócsont, mint ízületi fej. Maga az ízület mozgását tekintve csuklóízület. Mozgásai a hajlítás, feszítés. Alatta helyezkedik el az alsó ugróízület, mely az ugrócsont és a sarokcsont között van, mozgása a supinatio és a pronatio. Az ízületi tok mindkét ugróízületet magában foglalja, erős oldalszalagok feszülnek a két oldalán, ezek sérülései gyakoriak.

A boka ún. rándulása, a leggyakoribb sportsérülések egyike. Általában supinatios irányú rándulás jön létre, mely a külső bokaszalagok húzódásával, részleges vagy teljes szakadásával jár.

Lábtőízületek (articulationes intertarseae). A lábtő egészben feszes ízületek által összetartott szerkezet. Mégis az ugrócsontnak a többi lábtőcsonttal alkotott ízületei (alsó ugróízület) nem feszes, hanem korlátozott mozgékonyságú egytengelyű ízületet képeznek.