Ugrás a tartalomhoz

Uszodai sportok

Bíró Melinda (2011)

Pécsi Tudományegyetem, Szegedi Tudományegyetem, Nyugat-Magyarországi Egyetem, Eszterházy Károly Főiskola, Dialóg Campus Kiadó-Nordex Kft.

1. fejezet - Úszás

1. fejezet - Úszás

Az úszás történeti áttekintése

Az úszás általános történeti áttekintése

Őseink az életet adó víz mellé települtek, halásztak, vadásztak, és valószínű, hogy a vízbe is bemerészkedtek. Milyen technikával úsztak? Erre a kérdésre az ősember adja meg a választ. A barlang falára rajzolva ábrázolta úszásmódját. A vízi akadályokat valószínű, hogy kutyaúszással, és a mai gyorsúszó kartempóhoz hasonló evező karmozdulatokkal, rönkökbe, állati hólyagokba kapaszkodva küzdötték le. A kőkorszaki barlangrajzok, melyeket Délnyugat-Egyiptomban, és Líbiában, Wadi Sora közelében találtak, úszó elődeinket ábrázolják. Ezeken a képeken hason lebegő, nehezen azonosítható úszóstílusú mozdulatokat fedezhetünk fel. Egyesek mellúszással azonosítják, míg más szerzők inkább a kutyaúszáshoz hasonlítják, sőt még az is elképzelhető, hogy a rajzok inkább rituális szertartásokat ábrázolnak, és semmi közük sincs az úszáshoz. Szerencsére azért vannak más bizonyítékok is úszó elődeink technikájáról. Időszámításunk előtt 4000–9000-ből származik az az egyiptomi agyagtábla amely négy gyorsúszó alakot ábrázol. A kartempónál tisztán kivehető a gyorsúszás kartempójának mozgásfázisa, az egyik kart víz fölötti karelőrevitel fázisában ábrázolták, míg a másik kar a víz alatti húzómozdulatot végzi. (lásd 4. kép) A képen az is jól látható, hogy az úszó feje emelt, ezért a test kissé menedékes. Ezen bizonyítékok alapján gondoljuk, hogy az első úszásnem, amit elődeink használtak, a gyorsúszás lehetett.

1.1. ábra - Őskori úszók barlangrajzon

Őskori úszók barlangrajzon

1.2. ábra - Elődeink úszóstílusa barlangrajzon ábrázolva

Elődeink úszóstílusa barlangrajzon ábrázolva

1.3. ábra - Mellúszó alakok őskori ábrázolása

Mellúszó alakok őskori ábrázolása

1.4. ábra - Egyiptomi gyorsúszók

Egyiptomi gyorsúszók

Míg az őskorból kevés emlék maradt ránk, annál többet tudunk az ókor emberének fejlett úszó- és fürdőkultúrájáról. Az emberi civilizációk, mint a mezopotámiai, az egyiptomi, a kínai, az indiai és a görögországi is vízparton, folyók-, tengerek mentén jöttek létre, ez pedig szoros köteléket alakított ki az életet adó vízzel. Az ókori gondolkodók, költők, törvényhozók, hadvezérek, orvosok hamar felismerték az úszás pozitívumait, a harcászatban, a katonai kiképzésben és a nevelésben betöltött szerepét, így gyakran élenjártak az úszás fontosságának hirdetésében. A rendszeres úszók közé tartozott Cicero, a híres római államférfi, szónok, aki úszással gyűjtött erőt a szellemi munkához. Hippokratész (i. e. kb. 460–337), az orvostudomány atyja is lelkes híve volt az úszásnak. A legnagyobb görög filozófusok, Arisztotelész, Platón is gyakorlott úszók voltak. Arisztotelész (i. e. 384–322) még az úszás fizikájával is foglalkozott, úszás közben ugyanis megfigyelte, hogy a sós tengervízben könnyebben fenn tud maradni a víz tetején. Platón (i. e. kb. 427–347) a különböző úszásmódokat mutatta be munkáiban. Külön kiemelte a hátúszást, amit ő maga nem igazán kedvelt, hiszen úszás közben nem látta a haladás irányát. Az úszást, a testet-szellemet felfrissítő tevékenységnek tartotta. „Azon műveletlen emberek, akik sem úszni, sem írni-olvasni nem tudnak nem kaphatnak közhivatali állást” mondta Platón. Homérosz (i. e. 8. sz.) munkájában is olvashatunk úszásról, főhőse Odüsszeusz is úszott, sőt Dionüszosz is úszó hőstettekről számol be.

Az ókori görögöknél az úszás a műveltség fokmérője volt. Aki nem tudott írni, és úszni, az műveletlennek számított. Habár az ókori olimpiák programjában nem kapott helyet, ennek ellenére mind az athéni, mind a spártai nevelés fontos része volt. Athénban Szolón az úszás mellett érvelt, sőt i. e. 594-ben kötelezővé tette az úszás tudományának elsajátítását. Spárta törvényhozója, Lükurgosz i. e. a IX. században, szigorú nevelési rendeletben szabta meg a gyermekek és az ifjak számára a kötelező Eurotászban való fürdést.

Annak ellenére, hogy egészségügyi, nevelési, harcászati szempontból is fontosnak tartották, érdekes módon mégsem szerepelt az ókori olimpiai játékok programjában. Habár az antik versenyeken nem mérték össze erejüket a sportolók, azt viszont tudjuk, hogy úsztak, fürdőztek. Az olimpiai helyszínek közelében, Delphoiban és Némeában a régészek úszásra is alkalmas méretű medencéket tártak fel, Olümpiában az Altiszban pedig kisebb méretű fürdőket találtak. A görögök úgy vélték, hogy a testgyakorlást mindig úszással kell befejezni. Görögországban számos helyen találtak ókori fürdőket, az egyik legrégebbit Kréta szigetén, a knósszoszi palotában tárták fel. A közel 4 × 3 méteres, 1,4 méter mély medence i. e. a második évezred elején épülhetett.

1.5. ábra - Görög fürdő ábrázolása

Görög fürdő ábrázolása

Az antik világ fejlett társadalmaiban szinte mindenütt megjelent az úszás- és fürdőkultúra. Legmagasabb szintre viszont az ókori Rómában emelkedett. Maguk a rómaiak is hamar felismerték az úszás hasznosságát, a szórakozásban, a közéletben és a politikában betöltött szerepét. Fürdőépítésben is élenjártak. Augustus akkora úszómedencét építtetett, hogy tengeri ütközetet is lehetett rajta szimulálni. Míg a görögök inkább a természetes vizeket részesítették előnyben, addig a rómaiak hatalmas, úszásra is alkalmas fürdőket létesítettek. Róma területén i. e. 33-ban mintegy 170 nyilvános fürdőt tartottak számon. A gazdagok és a szegények, a fiatalok és az öregek, a férfiak és a nők számára a fürdők a társasági-társadalmi élet középpontjává váltak. A római korban, hazánkban is épültek fürdők, ilyenek Aquincum fürdői.

1.6. ábra - Ókori római fürdő sémája

Ókori római fürdő sémája

A fürdőhelyiségekben öltözők, szaunák, olajozók, masszírozó helyiségek, meleg vizes, közepes hőmérsékletű, és a hideg vizes medencék álltak a közönség rendelkezésére. Az oldalsó képen (lásd 6. kép) egy ókori római fürdő sémája, fűtőrendszere látható. A meleg vizet légkamrákon keresztül jutatták el a medencékig, így tudták szabályozni annak hőfokát. Voltak meleg és langyos vizű medencéik, és persze hideg vizű fürdőik is.

A falakat mozaikok, freskók, stukkók, görög szobrászok műremekei díszítették, melyeket a római hódítás idején hoztak Görögországból. A fürdőket természetesen nők is használhatták. A szicíliai Piazza Armerinai-i villában feltárt mozaikképen fiatal, bikinis hölgyek gimnasztikai, bemelegítő gyakorlatokat végeznek, ketten pedig labdáznak a fürdőbe lépés előtt. (lásd 7. kép)

1.7. ábra - Bikinis hölgyek, szicíliai freskó

Bikinis hölgyek, szicíliai freskó

A rómaiaknál az úszásnak nem csak egészségügyi és „testedző” szerepe volt, de a katonai kiképzésben is nélkülözhetetlennek tartották. Kezdetben a katonák ruha nélkül úsztak, majd az i. e. III. századtól az edzettség fokozása érdekében, katonai öltözékben és fegyverzetben kellett úszniuk.

A római testi nevelésben nagy szerep jutott az apának. Ő készítette fel gyermekét a katonai élet alapjaira, így az úszásra is. Módosabb családok megengedhették maguknak, hogy „szakképzett” úszóoktató rabszolgák foglalkozzanak gyerekeikkel, ahol erre nem telt, ott maga a családfő, vagy az idősebb testvér tanította az úszást. Általános volt, hogy a római hadvezérek, császárok, még maga Julius Caesar, és Augustus császár is, maguk tanították meg gyermekeiknek és unokáiknak az úszás tudományát.

Az úszás első írásos emlékei i. e. 2000-ből származnak, a Gilgames-eposz, az Iliász, az Odüsszeia, és persze egyéb mondák számolnak be elődeink úszástudásáról, úszó hőstetteiről. A Bibliában is találunk számos utalást az úszásra: Ezékiel 47:5, ApCsel 27:42, Ézsaiás 25:11. Ézsaiás próféta (i. e. 740–700) könyvében is találunk hivatkozást: „és kiterjeszté kezeit, abban, mint kiterjeszti az úszó, hogy ússzék”[1] Milyen úszásmód lehet a kiterjesztett karú úszás? Talán a mellúszással azonosíthatjuk.

A történelmi áttekintésnél maradjunk a Tigris és az Eufrátesz folyók között fekvő területen – amely a mai Irak, Törökország és Szíria egy részén található –, de ugorjunk vissza az időben. Mezopotámia a világ egyik legrégibb civilizációja, a globális emberi civilizáció egyik bölcsője. Számos ókori civilizáció keresett magának itt otthont, és hódította meg. Elsőként a sumerek, majd az akkádok, a babilóniaiak, az asszírok, a perzsák, a hettiták és a médek. Egészen a perzsákig, szinte minden nemzetnél megtaláljuk az úszást, annak képi, vagy írásos emlékeit. Tudományos vívmányaik között, a rómaiakat jóval megelőzve, már megjelent a víztároló medencékkel kiépített vízvezeték-hálózat. Babilonban például 360 víztároló medencét létesítettek, és valószínű, hogy az úszómedencéik is innen kaphatták vizüket. A szíriai ásatások négyezer éves fürdőket tártak fel, melyek akkora méretűek voltak, hogy úszásra is kiválóan alkalmasak lehettek. Úszómedencéik vízhőmérsékletét a rómaiakéhoz hasonlóan kívánság szerint tudták szabályozni. A korábban már említett sumer irodalom, a Gilgames-eposz amely amellett, hogy fontos történeti, és filozófiai mű egyben a korszak úszását is bemutatja.

Az asszíroktól is számos úszóemlék maradt fenn. Ninive romjainak feltárásakor a királysírokból i. e. 1200 körül több olyan domborművet ástak ki, amely az asszír harcosok úszókiképzéséről tanúskodik. Az asszírok katonai kiképzésében jelentős szerepet kapott az úszás. Fennmaradt egy olyan asszír dombormű is, amin jól látszik, hogy levegővel töltött zsákokkal keltek át az Eufráteszen i. e. 885-ben.

Honfoglaló őseink is ilyen – elsősorban juh, csikó és borjú, ritkábban kecske, kutya, nyúl bőréből készült – levegővel felfújt tömlőkre feküdve keltek át a Dunán, vagy vándorlásaik során az útjukba álló nagyobb folyókon. Anonymus szerint 884-ben Álmosék „az Etel (Volga) folyót pogány módra tömlőn ülve úsztatták át”.

1.8. ábra - Asszír katonák úszásának ábrázolása i. e. 1200-ból

Asszír katonák úszásának ábrázolása i. e. 1200-ból

Az asszírok harci kiképzésének is szerves részét képezte az úszásoktatás, miként Izrael fiataljai is kötelezően részesültek az úszás tudományában. Heródes (i. e. 73–i. sz. 4), a zsidó állam uralkodója minden fiúgyermek részére kötelezővé tette az úszás megtanulását.

Az ókor legkiválóbb úszói azonban a föníciaiak lehettek. Hérodotosz ugyanis ezt írja róluk: „a föníciaiak voltak az elsők, akikről mint jó úszókról lehet megemlékezni. Nem csak kedvelik az úszást, de kiváló úszók. A hal mozgását utánozzák.”

Ahogy Mezopotámia civilizációinak kialakulásában jelentős szerepet kapott a két nagy folyó, úgy kapott nagy szerepet a Nílus Észak-Afrikában. A Nílus rendszeres áradása és vizének tápláló ereje hozta létre a nagy egyiptomi civilizációt. Az emberek itt is folyópartokra, a bőséget adó víz mellé települtek, halásztak, horgásztak (lásd 9. kép), és természetesen úsztak is.

1.9. ábra - Egyiptomi horgászok

Egyiptomi horgászok

Egyiptomban fejlett testkultúra bontakozott ki, ami sok szálon kötődött a vízhez. A Nílusban való úszás, fürdés, vallási kötelességük volt. Fürdőik is voltak, nem csak a fáraóknak, hanem az egyszerűbb emberek lakhelyein is találtak a régészek úszásra alkalmas medencéket. Egyiptomban az uralkodó osztály nő tagjainak a testi nevelésére is nagy gondot fordítottak. A hölgyek szépségének megóvásában fontos szerepe volt a friss levegőn végzett testmozgásnak, úszásnak, ami nemcsak „széppé teszi a hölgyek bőrét, de jó alakot is formál”.

A szakszerű úszásábrázolás legrégebbi emlékeit is az egyiptomi papiruszok őrzik i. e. 3000-ből. Az ókori egyiptomiak számos úszásnemet ismertek. Gyorsúszást ábrázoló emlékeket találtak i. e. 2400-ból az 5. dinasztia szakkarai sírjaiban, i. e. 2200-ból a 6. dinasztia idejéből, (Kairói Múzeum), és a 18. dinasztia idejéből, i. e. 1800-ból (Puskin Múzeum). Mellúszást ábrázoló emlékek maradtak fenn a 8. dinasztia idejéből i. e. 1800-ból, (Metropolitan, Louvre) és a 20. dinasztia idejéből i. e. 1100-ból (Turin Múzeum). Olyan relikviák is akadnak, amelyen több úszásnemet (gyors, hát, mell) ábrázolnak, ilyen található Benihasanban a 11. dinasztia korából i. e. 2000-ből. A királysírokban található úszóábrázolások alapján feltételezhető, hogy a gyors, a hát- és a mellúszáson kívül ismerték még a „tártkarú hátúszást”is, amit ma pároskarú hátúszásnak nevezünk.

1.10. ábra - Úszó alakot formáló kanál az antik Egyiptomból

Úszó alakot formáló kanál az antik Egyiptomból

A többi ókori nép fürdőkultúrájáról kevesebb emlék maradt ránk, de azt azért tudjuk, hogy a germánok az úszást harcászati gyakorlatként alkalmazták, a finneknél pedig ugyanolyan természetes mozgásnak számított, mint a futás. Az izlandi mondavilág is beszámol néhány úszó hőstettről, ami azt mutatja, hogy mind a férfiak, mind a nők kiváló úszók voltak. Japánban a szamurájok képzésében is fontos szerepet szántak az úszásnak. Az egyik nemesi készség közé tartozott. A történelmi feljegyzések szerint az első ismert úszóversenyt is itt, az elzárt szigetországban rendezték i. e. 36-ban, melyet Suigui császár szervezett.

Indiában is fellelhetők az úszás ókori emlékei. Az egyik legelső úszásra is alkalmas medence is itt, Indiában, Mohenjo Daroban található, i. e. 2800-ból származik, 30 × 60 méteres. A katonai kiképzésben, mint minden ókori államnál, itt is fontos szerepet szántak az úszásnak. Az időszámításunk előtti I. században Manu rendelkezései előírták az úszás, és a víziküzdelmek elsajátításának kötelezettségét a katonák kasztján belül.

Kínában a Sárga-folyó vidékén több kultúra fejlődött egymás mellett. A testkultúra virágkorát a harmadik dinasztia a Csou-dinasztia (i. e. XI–III. sz.) idején élte. Ebből a korszakból már folyamátúszásokról számolnak be a történészek.

1.11. ábra - Ókori úszók Kínából

Ókori úszók Kínából

Testkultúrájukra leginkább a praktikus szemléletű természetfilozófiai irányzataik, és a tapasztalati úton szerzett orvosegészségügyi ismeretek voltak nagy hatással, de a katonai képzésben természetesen az úszás is megjelent. Az i. e. III. században a kínai császári flotta tisztképző intézményeiben már szervezett úszástanítás, úszáskiképzés folyt.

Nem mindenki számított azért jó úszónak az ókorban. Nagy Sándor például nem tudott úszni. Habár kiváló sportember volt, még Olümpiába is meghívták versenyezni, a nagy hódító az úszás tudományát bizony nem ismerte. Mint ahogy a perzsa katonák sem ismerték a víz rejtelmeit. Vallási okokból nem tanulhattak meg úszni, hisz a szent vizet nem tehették tisztátalanná azzal, hogy belemártóznak. Úszástudatlanságuk sokuk vesztét okozta. A szalamiszi ütközetben i. e. 480-ban, a perzsák súlyos vereséget szenvedtek a görögöktől. A görögök elsüllyesztették a perzsák hajóit, akik úszástudatlanságuk miatt nem tudtak kimenekülni a közeli Szalamisz szigetére, így legtöbbjük a tengerben lelte halálát.

A római birodalom bukása után (i. sz. 476) a víz elvesztette népszerűségét. Tisztátalannak, bűnösnek tartották a vele való bármilyen nemű érintkezést. „A mindennapos fürdés, a nyílt vizekben való úszkálás fölöttébb káros az egészségre” – vallották. Ennek persze volt alapja is, hiszen a bizánci csapatok által 542 körül behozott pestis és lepra átrendezte Európa népességét. A víz, járványok és betegségek forrása lehetett, így jobb volt tőle távol maradni. A víz nem Isteni, hanem ördögi táptalaj – terjesztették a keresztény hittérítők. Egyesek még azt is leírták, hogy „undorító” dolog, mikor az ember hason fekve széttárt nagy kézmozdulatokkal úszva még a száját is a vízhez érinti. Az úszás olyan, mint a szexuális öröm, csábít, mint a bűnös nő „mint a test örömeinek egyik forrása egyet jelent a gonoszsággal, a bűnnel és a kísértéssel”.[2]

A középkori keresztény hívő gyökeresen más volt, mint az antikvitás embere. Míg az ókor embere élni akart, s eközben a teljességre törekedett, testét-lelkét ennek érdekében együttesen fejlesztette (kalokagathia). A boldogulását, a boldogságot ezen a földi világon kereste, ezzel szemben a korai kereszténység embere a földöntúli élet felé fordította figyelmét. Nem a testi-szellemi képességeinek harmonikus fejlesztésére törekedett, hanem arra, hogy halhatatlan lelkét megtisztítsa a földi élet szennyétől. Fináczy Ernő érzékletesen írja: „Testét igen kevésre becsüli; értelmét se sokra. A szív egyszerűsége, a lélek tisztasága becsesebb minden másnál. Az erkölcs forrása nem a tudás, hanem a hit és szeretet.” Máté evangéliumában ezt olvashatjuk: „Boldogok a lélekben szegények, mert övék a mennyek országa. Boldogok, akik szomorúak, mert majd megvigasztalják őket. Boldogok a szelídek, mert övék lesz a föld. Boldogok, akik éhezik és szomjazzák az igazságot, mert majd eltelnek vele. Boldogok az irgalmasok, mert majd nekik is irgalmaznak. Boldogok a tiszta szívűek, mert majd meglátják az Istent. Boldogok a békességben élők, mert Isten fiainak hívják majd őket. Boldogok, akik üldözést szenvednek az igazságért, mert övék a mennyek országa.”

A „testi hívságok” megvetése, a testtel való foglalkozás, a higiéniai nevelés háttérbe szorítása jellemezte a koraközépkor emberét. Mivel a lélek megtisztulásához, az üdvözülés elnyeréséhez az aszkétikus életmód vezetett, ezért háttérbe szorult a testgyakorlás, és így az úszás is. A kereszténység széles elterjedésével az úszás és a fürdőkultúra teljes mértékben hanyatlásnak indult. Az egyház tiltotta a testgyakorlást, az úszást, de még a fürdést is, hisz a „tiszta test tisztátalan lelket takar”.

1.12. ábra - Az úszás egyik legrégebbi középkori ábrázolása II. Frigyes Császár solymászkönyvéből 1240-ből

Az úszás egyik legrégebbi középkori ábrázolása II. Frigyes Császár solymászkönyvéből 1240-ből

A középkori kereszténység kettős embereszményt teremtett. Egyik az önmagát sanyargató aszkéta, aki megvetette, sanyargatta testét és csak a lelkét edzette, a másik a világi szent sajátos alakja, a hit fegyveres terjesztője, védelmezője, a lovag. A lovagkorban a lovagi nevelés magas fokú fizikai követelményeket támasztott a korszak hitbuzgó védelmezőivel szemben. Ennek részét képezte az úszás is, mint a hét lovagi készség egyike. A lovagi vértezet elnehezülésével párhuzamosan a lovagi úszás átalakult, és nem szabad úszást jelentett, hanem lóháton való úsztatást. A lovagok a vízen való átkeléshez a lovon úszás technikáját kellett, hogy elsajátítsák.

A 12–13. századtól a tiltások ellenére Európa-szerte ismét fellendült a fürdőélet. A 11–14. századig a városok legtöbbjében rendszeres fürdők működnek. A polgári fürdőházak, melyek szinte egész nap nyitva álltak az emberek előtt, nem igazán az úszás miatt váltak népszerűvé, hanem mert ide jártak az emberek beszélgetni, szórakozni.

A fürdők az intim társadalmi élet központjai lettek, gyakran a nyilvános ház szerepét töltötték be. Az 1500-as évek második felétől a nők és férfiak együttfürdőzését már nem tiltották, viszont a fertőző betegségek terjedése és az erkölcsi züllés miatt az egyház sorra kezdte bezáratni az európai fürdőházakat. Az úszás és a fürdés előítéletei, a fürdőbezárások miatt viszont elmaradt a vízjártassági ismeretek tanítása, melynek következményeként hatalmas méreteket öltött a vízbefulladások száma. Ennek kiküszöbölésére Európa-szerte megtiltották a nyilvános fürdést és úszást, 1643-ban Bécsben, 1650-ben Prágában, 1661-ben Párizsban.

1.13. ábra - Középkori termálfürdő ábrázolása

Középkori termálfürdő ábrázolása

Hazánkban még az 1600-as években élénk fürdőélet volt. A különböző osztálybeliek számára más-más fürdő állt rendelkezésre. A nemesek nem szívesen keveredtek a köznéppel, így külön fürdők létesültek nemeseknek, a városi polgároknak, a parasztoknak, a koldusoknak, a ragályos betegeknek, és a cigányoknak. Balassi Bálintról például hírlett, hogy egyszer megvert egy alsóbb osztálybelit, mert vele egy időben, egy folyóban fürdött. Hazánkban a korlátozó rendelkezés a Habsburgok idején lépett életbe. Mária Terézia iskolaügyi rendelkezésében, a Ratio Educationisban tiltotta be az úszást. Egy további, 1786-os rendelet pedig életbiztonsági okokból a Balatonban való fürdőzést is megtiltotta. Mivel a víz csábításának az emberek nem tudtak ellenállni, a rendeletet kevesen tartották be, így a nyílt vizek tovább szedték áldozataikat.

1.14. ábra - A világ első úszószakkönyve

A világ első úszószakkönyve

Az úszás tilalmával szemben léptek fel a humanista gondolkodók, akik úgy vélték, hogy nem tiltó rendeletekkel kell megakadályozni a vízbe fulladásokat, hanem úszásoktatással.

Az egyházi tilalommal szembeszállva az úszás gyakorlására ösztönzött, annak fontosságát hangsúlyozta az úszás első hivatalos szakkönyve is, ami 1538-ban jelent meg, s Nicolaus Wynmann, az ingolstadti egyetem tanárának munkája. Művében, melynek címe „Az úszás művészete” az úszásnemeken, a tanítás mikéntjén túl leírja a vízbeugrásokat, az alámerülést, és a vízből mentést. A mellúszás oktatásának elsődlegességét hirdeti. Wynmann írását a Tridenti zsinat indexre tette.

1.15. ábra - Őskori úszók Thevenot 1696 „Úszás művészete képekkel ábrázolva és utasítások a hasznos fürdőzéshez”

Őskori úszók Thevenot 1696 „Úszás művészete képekkel ábrázolva és utasítások a hasznos fürdőzéshez”

Az angoloknak is megvolt a maga szakirodalma. Everard Digby 1587-ben írta meg a De Arte Natandi című művét, melyben az úszásnak, mint életmentő tudásnak a fontosságát hirdette. Digby munkája viszont akkor vált igazán ismerté, mikor 1595-ben Christopher Middleton latinról lefordította angolra (Short Introduction for to Learne to Swimme). Wynmann és Digby nyomdokait követve Melchisédech Thevenot 1696-ban megírta az első francia nyelvű úszószakkönyvet. Munkáját három évre rá lefordították angolra, így a szigetországban is olvasott lett. Könyve „Úszás művészete képekkel ábrázolva és utasítások a hasznos fürdőzéshez” Európa-szerte népszerű lett.

1.16. ábra - Thevenot – a mellúszás technikájának ábrázolása

Thevenot – a mellúszás technikájának ábrázolása

Thevenot, könyvében ismertette az egyes úszásnemeket, a váltott karú úszást, a háton úszást, a legősibb kutyaúszást és korának legkedveltebb úszásmódját a mellúszást, melyet Bellynek nevezett. Könyvében leírja az egyes technikákat, melyeket hasonlatokkal mutat be. Az úszónak a hajó, vagy a kígyó mozgását utánozva kell végtagjait mozgatni.

Az úszás terminológiája a 19. századig még nem volt egységes. Thevenot írásaiban viszont már olyan szakszavakat, technikai elnevezéseket alkalmaz, amit a mai napig használunk.

1.17. ábra - A hasról hátra fordulás technikája Thevenot, 1696-ban megjelent könyvéből

A hasról hátra fordulás technikája Thevenot, 1696-ban megjelent könyvéből

A 17. századtól Európa-szerte sorra jelentek meg úszáskönyvek, vagy olyan testgyakorlati szakkönyvek, melyek úszással is foglalkoztak. 1741-ben adták ki a holland Jean Frédéric Bachstrom könyvét, mely a vízből mentés talán legelső szakirodalma. Bachstrom az úszásoktatás iskolai bevezetésért is harcolt. Gondolatai már a reneszánsz korát idézték: „Az ember – az állatokhoz hasonlóan – születésétől fogva tud úszni, csupán kellő bátorság kell hozzá, hogy a békához hasonló mozdulatokat végezzen.” 1786-ban Párizsban jelent meg egy hasonlóan már humanista gondolatokat ébresztő mű: „Art de nager”. Az írás azt emeli ki, hogy az ember a természeténél fogva tud úszni, csak a civilizáció torzította el. Mivel eltávolodtunk a természettől, elfelejtettük ezt az állatoknál (béka, kutya) még megmaradt született tudást.

A reneszánsz testkultúra fellendülése elvetette a középkor úszással szembeni előítéleteit. A reneszánsz ember felfedezte a test, a mozgás szépségét, visszatért az ókor testkulturális értékeihez. Ismét divatba jött a szabad vizekben való úszkálás, fürdés. A korszak természettudományos gondolkodása az úszás szakembereire is hatással volt. A művészeti alkotásokban is megjelentek az úszó alakok. (Dürer, Leonardo, Cranach, Gentile) A humanista gondolkodók többsége az úszás mellett foglalt állást. John Locke, kinek munkája hazánkba is eljutott a következőképp érvel: „Szükséges továbbá a gyermeket, elérvén az arra való időt, úszni tanítani..” „…mely hasznos légyen úszni tudni, s mely gyakran tartja meg az ember maga, s mások életét.”

1.18. ábra - A reneszánsz szabadúszás ábrázolása

A reneszánsz szabadúszás ábrázolása

Hazánkban Mátyus István természettudós, orvos munkásságát – ami leginkább az 1760-1790-es évekre tehető – kell kiemelni. Mátyus a testgyakorlatok, azon belül pedig az úszás szerepét hangsúlyozta, nem kizárólagosan egészségügyi, hanem pedagógiai szerepet szánva a testgyakorlásnak. Módszeresen elemzi a fürdők típusait, azok szervezetre kifejtett hatását. A papságot okolja, amiért az egyház „sületlen babonákat” terjesztett az úszással kapcsolatban.

A kor vallásos világszemlélete viszont továbbra sem engedte, hogy hazánkban a fürdőkultúra igazán elfogadottá váljon. Miközben Napóleon seregében az úszás a kiképzés részévé vált, a 17. század közepétől még számos országban, így hazánkban is tiltott volt a nyíltvízi fürdés, úszkálás. A napóleoni háborúkban katasztrofálisan magas volt a monarchia katonáinak vízbefulladási aránya. Ez egy kissé felnyitotta az úszásellenes tábor szemét. Az 1810-es évek második felében favázas folyamuszodákat létesítettek Zágrábban, Pozsonyban, Budán (a mai Lánchíd környékén) és Komáromban. Ilyen, és ehhez hasonló építmények már korábban is létesültek Nyugat-Európában.

A reformkor szerves részét képezték a dunai folyamuszodák. Ezek a Duna vízén úszó, gerendákra épült úszó faszerkezetek a rakpart díszeként több mint száz éven keresztül elégítették ki az úszás, fürdés után vágyakozók igényeit. Tetején nemzeti színű zászlót lengetett a szél, belül kabinok, fürdők és úszórész, egy húsz öl hosszú, nyolc öl széles medencével. Alul a Duna fenekéig leeresztett hálók zárták el a folyótól. Láncokkal, kötelekkel voltak kikötve, a Duna sodrását horgonyaikkal ellensúlyozták.

1.19. ábra - Folyamuszoda a Dunán, 1866 (ismeretlen mester rajza)

Folyamuszoda a Dunán, 1866 (ismeretlen mester rajza)

Az első magyarországi szabad vizű uszoda 1781-ben épült Pesten, majd 1783-ban Balatonfüreden, és 1797-ben a Fertő tavon is létesítettek egyet. Kezdetben ezeket kizárólag katonák használhatták, majd szép lassan a tilalom ellenére a közönség számára is engedélyezték a bejárást. Az úszásoktatás is ezekben a folyamuszodákban zajlott, méghozzá a maitól teljesen eltérő módon. A tanítványokat először szárazon tanították meg az úszás alapjaira, majd úszóbakra fektették, ahol vízszintes testhelyzetben is gyakorolhatta a mellúszás kar, lábmozdulatait. Miután szárazföldön megtanulta a tempókat, következtek a merülési gyakorlatok, és a vízbe lógatásos módszer, amit egy osztrák őrnagy dolgozott ki. Karl Heinitz 1816-ban publikálta könyvét az úszás tanításáról, ahol a mellúszás oktatásának fázisait részletezi. Karl Heinitz módszerét Európa-szerte, sőt Magyarországon is, több mint száz évig alkalmazták. Módszerének lényege abban állt, hogy az úszástanítást három fő részre bontotta, a szárazföldi gyakorlatokra, a merülési gyakorlatokra, és a vízben végzett úszásoktatásra, amit egy rúdra felfüggesztett heveder segítségével végzett.

A filantropisták hatására kedvező fordulatot vett a szervezett, tömeges úszásoktatás. A 18–19. század testnevelésének forradalmi újításai az úszásoktatásban is érvényesültek. Basedow (1723-1790), Guts-Muths (1779-1839) az iskolai úszásoktatás és vízből mentés tanítását kezdeményezték. Azért harcoltak, hogy államilag is intézményessé váljon az úszásoktatás. Ez viszont még váratott magára. A filantrópok hatása hazánkban is érződött. „Filantropista úszómester” címmel 1841-ben jelent meg Csillag Károly úszással foglalkozó német nyelvű szakkönyve. A könyv úszásoktatással, a vízigimnasztika ismertetésével, és egészségtannal foglalkozik. Egy évre, 1842-ben jelent meg az első magyar nyelvű könyv az „Aradi Úszómester”.

Hazánkban az úszás népszerűsítésében kiemelkedő szerepe volt gróf Széchenyi Istvánnak, aki szinte naponta úszott a Dunában, sőt, többször át is úszta. Naplójában így ír: „Fürödtem a Dunában, ami nagy feltűnést keltett Pesten, és megállapítottam, hogy elfelejtettem úszni.” (1821) „Fürödni megyünk a Dunára. Batthyány Lajos jól úszik.” „Átúszom a Dunát – nagyon nehezen sikerül! Bizonyára utoljára életemben!” írja 1848-ban, 57 évesen. Széchenyinek, mint látjuk, követői is voltak. A korszak legismertebb és egyik legnagyobb úszójának viszont nem Batthyányt tekinthetjük, hanem Wesselényi Miklóst. A Balatonban való úszás népszerűsítését neki köszönhetjük. 1836-ban az Anna-bált követően Füred és Tihany között úszta át a Balatont. Széchenyivel együtt sokat tettek azért, hogy a harmincas években a Dunán, és a Balatonon fellendüljön az úszóélet. Ebben az időszakban már népszerűek voltak a folyamátúszások, „kiúszások”, a nemzeti úszódemonstrációk. 1836-ban például csónakok és rézfúvós zenekar kíséretében folyamúszó politikai demonstrációt tartottak a Dunán, de érdemes megemlíteni az 1844-es fáklyafényes úszótüntetést. Az úszótanoncok, tudásukat a Dunában rendezett ünnepélyes bemutatókon bizonyíthatták, vagy a nagypróbán, ami a folyó átúszását jelentette. A korszak úszás és fürdőkultúrájának helyszínéül a tavak, folyók szolgáltak, így nem meglepő, hogy az első vetélkedések is itt zajlottak.

A gentlemansportból kevés honosodott meg hazánkban, de a kihívásos vetélkedők nálunk is népszerűek voltak. Úszóteljesítményre is kötöttek fogadásokat. Szekrényessy Kálmán, a korszak nagy folyamúszója fogadásból többször is átúszta a Balatont.

A versenyúszás megszületése

Az úszósport népszerűsítését szolgáló nagy történelmi úszásokra is sor került a század végén. Az úszás történetének nagy eseményeként 1875-ben Matthew Webb Dover és Calais között 21 óra 45 perc alatt átúszta a La Manche-csatornát. A táv 34 kilométer volt, de állítólag, mivel cikk-cakkban úszott a végére 64 kilométert teljesített. A testét a 16 fokos víz miatt vastagon bekente zsírral. A feljegyzések szerint a távot végig mellúszásban teljesítette. (Az első nő, Gertrúd Ederle 1926-ban vágott neki a La Manche-csatornának. Matthew Webb idejét jócskán megjavítva 14 óra 32 perc alatt sikerült teljesítenie a távot.)

1.20. ábra - Paul Boyton kaucsukruhájában,1890

Paul Boyton kaucsukruhájában,1890

Nagy hosszútávúszónak számított Boyton kapitány is, aki 1876-ban különleges úszásmóddal: háton fekve, evezőlapátokkal a kezében, vitorlával a lábára erősítve, hívta fel magára a figyelmet, mikor Linztől Budapestig úszott. A távot 52 óra alatt tette meg. Hazánkban a távúszás előhírnöke Wesselényi Miklós volt, az első nagy hosszútávúszónak pedig Szekrényessy Kálmán számított. Szekrényessy katonatisztként edződött uszodában, s az állomáshelyein gyakran nagy úszásokkal bizonyította kiváló úszótudását. Konstantinápolynál átúszta a Boszporuszt, majd 1877-ben a szuezi tengeröblöt. Ezek a távúszások elsősorban az úszósport népszerűségének tettek jót. Az úszásban sokáig nem az idő, nem a gyorsaság motiválta az úszni tudókat, hanem a táv, amit leküzdhetnek. Sokáig folyó-, tóátúszásokról, tengerparti népeknél öbölátúszásokról számoltak be a krónikák. Az első versenyeket is folyókban, tavakban, tengeröblökben rendezték. A tengerentúli országok megelőzték Európát, hisz az első versenyeket Japánban 1810-ben, és Ausztráliában 1846-ban tartották. Az első hivatalos úszóversenyt Európában – az angol úszószövetség a megalakulásának évében,1869-ben – a szigetországban szervezték. A versenyt a Temzén egy angol mérföldes (1609 m) távon írták ki. A bajnokság programja fokozatosan bővült, a távúszás mellett 1878-ban már 100 yardon (kb. 91 méter), majd 500 yardon, 1880-tól pedig 200 yardos távon is versenyeztek az úszók. A versenyúszás kezdetén a távokat yardban mérték, a hosszabb távokat pedig mérföldben számították. A hagyományos brit távok a 100, 200, 400 yard és a mérföld sokáig megmaradtak, a FINA csak 1957. május 1-vel szűntette meg ezt a fajta számítást, és tért át a méterben történő mérésre.

1.21. ábra - Szekrényessy Kálmán

Szekrényessy Kálmán

Magyarországon 1880-ban került sor az úszók első megmérettetésére. A résztvevőknek a Balatont kellett átúszniuk Siófok és Balatonfüred között. A versenyt Szekrényessy Kálmán nyerte meg 6 óra 40 perces idővel. Az első hivatalos úszóversenyt 1881-ben rendezték a Dunán, Vác és a Margitsziget között. A táv 31,5 km volt. A hét induló közül hárman a hideg víz miatt feladták a küzdelmet. Nagy meglepetésre a versenyt, nem Szekrényessy nyerte, egy osztrák úszó mögött csak másodikként ért célba.

Az első, bajnokságnak nyilvánított versenyre 1882 augusztusában került sor, Káposztásmegyer és a Margitsziget közötti 4000 méteres távon. A versenyen hárman álltak rajthoz, a győzelmet Magyary Kossa Ferenc szerezte meg, így Ő az első hivatalos Magyar bajnok. A távot 32 perc alatt teljesítette. Az első női távúszóversenyt 1881-ben rendezték Szegednél. A táv 3300 méter volt. Ezeken a távúszó versenyeken még mindenki mellúszásban teljesítette a távot, mígnem 1884-ben feltűnt egy fiatalember, aki karjaival csapkodva gyorsúszás szerű mozdulatokkal úszott. Követőkre talált. Tizenkét évvel később, 1896-ban Athénban már ebben az úszásnemben, gyorsúszásban hirdettek bajnokot.

Az első hazai nemzetközi távúszóversenyt 1887-ben rendezték a Balatonon. A győztes Szekrényessy lett. Zárt medencében először 1890-ben tartottak úszóversenyt a Lukács fürdőben, egy 22 × 20 méteres medencében.

Tudod mi a plunging?

Fejes távolugrás.  Az 1904-es St. Louis-i olimpián, az olimpiák történetében egyetlen alkalommal írták ki ezt a versenyszámot. F ejesugrással kellett minél nagyobb távolságra elugrani, és utána minél messzebbre siklani a vízben.

1900-ban Párizsban, az olimpia programjában szerepelt még egy érdekes versenyszám, az akadályúszás. 200 méteres távon két helyen, 50 és 100 méternél egy-egy hordót helyeztek el a pályán, ezen kellett a versenyzőknek minél gyorsabban átmászniuk, majd folytatni az úszást.

A 19. század második felétől Európa legtöbb országában sorra alakultak az egyesületek, melyek átvették az úszóversenyek szervezési feladatait. Az első hazai úszóklub, a Magyar Úszó Egyesület 1893-ban alakult, majd 1900-ban megszületett a Balaton Úszók Egyesülete. A gombamód szaporodó egyesületek 1907-ben megalakították a Magyar Úszó Szövetséget. Rá egy évre, 1908-ban pedig megalakult az úszás nemzetközi szervezete a FINA (Federation Internationale de Natation de Amateur).

A versenyúszás kialakulásának kezdetén, a XIX. század végén, a mellúszás egyeduralkodó úszásnem volt. Az első versenyeken szinte valamennyi versenyző mellen, vagy ahhoz hasonlóan úszott. Az egyre gyorsabb úszás érdekében azonban más úszásmódokkal is kísérleteztek a versenyzők. Rájöttek, hogy a karok víz feletti előrevitele gyorsítja a tempót. Kialakult az oldalúszás, a matrózúszás, majd ebből megszületett a gyorsúszás. Az első újkori olimpián már ebben az úszásnemben avattak bajnokot.

Az első, 1896-os játékok műsorától kezdve az úszás minden olimpián szerepelt. Az első olimpián Athénban még csak négy úszószámban mérték össze erejüket a versenyzők: a 100, 500, 1200 méteres gyorsúszásban, valamint a görög tengerészek számára megrendezett úszásban, ahol mindenki olyan stílusban úszhatott, ahogy akart, vagy ahogy tudott. 1900-tól a hátúszás is bekerült az olimpiák programjába, majd 1904-től a mellúszás és utolsónak 1956-ban a pillangó. A vegyesúszás csak a tokiói játékokon, 1964-ben került be az olimpiai úszószámok közé.

1.22. ábra - Úszóverseny az első újkori olimpián, Athén 1896

Úszóverseny az első újkori olimpián, Athén 1896

Az első három olimpián még nyílt vízben úsztak a versenyzők. Athénban a Zea öböl rendkívül hideg 11–12 fokos vízében, így nem véletlen, hogy sokan a verseny feladására kényszerültek, és a közeli csónakokba menekültek. Talán első újkori olimpiai bajnokunk, Hajós Alfréd is így tett volna, de mivel a part közelebb volt, mint a versenyzőket szállító hajó, inkább a part felé vette az irányt. Hiába kente be testét viasszal, a hideg víz elmerevítette végtagjait. Úszott az életéért – írja könyvében – és milyen jól úszott. 100 (1:22.2) és 1200 méteres gyorsúszásban is olimpiai bajnok lett.

1.23. ábra - A görög újságok által „magyar delfinnek” keresztelt Hajós Alfréd, első olimpiai bajnokunk

A görög újságok által „magyar delfinnek” keresztelt Hajós Alfréd, első olimpiai bajnokunk

A második olimpián 1900-ban Párizsban, a Szajna holtágában, a Marne folyón rendezték az úszóversenyeket. Ez volt az egyetlen olyan nyári olimpia, amelyen maratoni úszóversenyt is rendeztek 4000 yardos távon, ahol az elsősorban rövidtávon versenyző Halmay Zoltán, ezüstérmet tudott szerezni. Halmay 4 éremmel tért haza Párizsból, hisz a 200 yardos gyorsúszásban is ezüstérmet hozott, míg 100, és 1000 yardos távon bronzéremmel lett gazdagabb.

Az 1904-es St. Louisban megrendezett játékokon egy mesterséges tóban tartották a versenyeket. Halmay 100 (1:02,8) és 50 (28,0) yardos gyorsúszásban szerzett elsőséget, így két aranyéremmel tért haza.

1.24. ábra - Halmay Zoltán a verseny startjánál

Halmay Zoltán a verseny startjánál

Az 1908-as londoni olimpia óta medencében rendezik az úszóversenyeket. A vízi sportok hazájában, Angliában az olimpiai stadion fő páholya előtt kapott helyet a 100 méter hosszú medence. Ez az első olimpia, ahol már a maihoz hasonló úszószámok állandósultak: a 100, 400 és 1500 yardos gyorsúszás, a 100 yardos hátúszás, a 200 yardos mellúszás és a 4 × 200 yardos gyorsváltó. Habár a nőket már 1900-ban beengedték az olimpiára, 1912-ig csak férfiak állhattak rajthoz. A hölgyek elindulhattak ugyan versenyeken, de csak megtűrt személyek voltak. Nehéz is volt versenyezniük, hiszen a nyakuktól bokáig zárt, szemérmes fürdődresszek nem voltak alkalmasak az úszásra, még a fürdőzés is nehéz volt benne. Hölgyek először 1912-ben úszhattak az olimpián, és akkor is csak 100 méteres gyorsúszásban, illetve a 4 × 100 méteres váltóban. A szemérmetlen, hasát – melleit mutogató hátúszást még 1924-ig tiltották.

1.25. ábra - Korabeli úszóverseny

Korabeli úszóverseny

1924-ben Párizsban jelent meg először az 50 méteres medence, ekkor használtak először pályaelválasztó köteleket is, amik színes parafából készültek. Ezen az olimpián jelentek meg a medence alján a tájékozódást segítő vonalak is. A rajtnál az úszók még a medence széléről indultak, de már ez is előrelépést jelentett, hiszen 1986-ban még a csónakból, később pontonhídról kellett startolnia a versenyzőknek. Rajtkövet csak 1936-tól használtak. 1936-ban, a Berlini olimpián Csík Ferenc már rajtkőről indulhatott, mikor megnyerte a 100 méteres gyorsúszás versenyszámát.

A második világháború után aztán fokozatosan egyre több versenytávot vettek fel a hivatalos olimpiai programba. 1936-ban 11, 1956-ban 13, 1964-ben 18, 1972-ben pedig már 29 úszó versenyszámban avattak olimpiai bajnokot. Pekingben már 34 versenyszámot rendeztek.

Az 1952-es nyári játékokon Helsinkiben a magyar sportolók igazán kitettek magukért. Összesen 42 érmet – 16 arany-, 10 ezüst- és 16 bronz – szereztek, így ez az olimpia lett minden idők legsikeresebb olimpiája. A 42 éremből 7-et az úszók szereztek. Szőke Katalin 100 méteres gyorsúszásban, Székely Éva 200 méter mellúszásban bizonyult a legjobbnak. A 4 × 100 méteres női gyorsváltó sem talált legyőzőre. Novák Éva 400 méter gyorsúszásban, és 200 méter mellúszásban lett ezüstérmes, míg Temes Judit 100 méter gyorson harmadik.

1.26. ábra - Az aranyérmes női 4 × 100-as gyorsváltó (Novák Éva, Novák Ilonka, Szőke Katalin, Temes Judit)

Az aranyérmes női 4 × 100-as gyorsváltó (Novák Éva, Novák Ilonka, Szőke Katalin, Temes Judit)

A ’60-as évektől a NDK sportolói kerültek a világ élvonalába. Eredményességüket orvostudományuknak is köszönhetik. Az 1972-es olimpia legeredményesebb német úszónője Kornelia Ender lett, négy arany- és egy ezüstérmmel. Egyéni bajnoki címei közül kettőt – a 100 méter pillangóúszást és a 200 méter gyorsúszást – úgy nyerte meg, hogy a két szám döntője között nem telt el harminc perc sem.

1.27. ábra - Kornelia Ender NDK úszónő jobbra

Kornelia Ender NDK úszónő jobbra

A német úszónők hegemóniáját egy pici lányka, egérke törte meg 1988-ban. A Szöulban rendezett nyári játékok legfiatalabb olimpia bajnoka, a 200 méter hátúszás aranyérmese, a 14 éves Egerszegi Krisztina lett, aki megelőzve a keletnémet úszócsodákat, felállhatott a dobogó legfelső fokára.

1.28. ábra - Egerszegi Krisztina az NDK-s gyűrűben 1988-ban

Egerszegi Krisztina az NDK-s gyűrűben 1988-ban

A XXV. Nyári olimpia helyszíne Barcelona volt, ami több okból is emlékezetes számunkra. A magyarok a ponttáblázat hetedik helyén, Helsinki után a második legjobb eredménnyel végeztek, Egerszegi Krisztina pedig háromszor is felállhatott a dobogó legfelső fokára. 100 és 200 méteres hátúszásban, és 400 méter vegyes úszásban is olimpiai bajnoki címet szerzett. Egerszegi Krisztina, 5 arany-, 1 ezüst- és 1 bronzérmével minden idők legeredményesebb magyar úszónője. 1992-ben Darnyi Tamás a Szöulban nyert két aranyérme mellé szerez még kettőt a 200 és a 400 méteres vegyes úszásban. 1996-ban Atlantában is kitettek magukért az úszók: Egerszegi Krisztinának, Rózsa Norbertnek, és Czene Attilának köszönhetően három aranyéremmel tértek haza a úszóink. 2000-ben, Sydney-ben még Kovács Ági révén szereztünk egy aranyat, de 2004-ben már nem sikerült, mint ahogy 2008-ban sem. Phelps mellett szinte lehetetlen győzni. Talán majd egyszer… Cseh Lászlónak sikerül…

Tudtad, ...

…hogy mindössze két női úszó van a világon, akiknek sikerült egyazon egyéni versenyszámban háromszor is diadalmaskodnia. Egyikük az ausztrál úszócsoda, Dawn Fraser, aki 1956-1960-1964-ben a 100 méteres gyorsúszás királynője volt, a másik világklasszis pedig a magyar Egerszegi Krisztina, aki 1988-1992-1996-ban a 200 méteres női hátúszásban nem talált legyőzőre.

Phelps Athénban, a 2004-es nyári olimpián nyolc érmet szerzett, amiből 6 aranyérem. Négy évvel később a pekingi olimpián szintén 8 érmet nyert, mely mind arany, ezzel megdöntötte a szintén amerikai Mark Spitz rekordját, az egy olimpián megszerzett aranyak számában. Spitz 1972-ben, Münchenben nyert 7 aranyat. Phelps 2009-ben Rómában világcsúccsal nyerte a 100, és a 200 méter pillangót, melynek azóta is csúcstartója. Ezen felül több világcsúcsot tart mind egyéniben mind váltóban, így nem véletlen, hogy Michael Phelps minden idők legeredményesebb úszója.

1.29. ábra - Michael Phelps, minden idők legeredményesebb úszója

Michael Phelps, minden idők legeredményesebb úszója

Tudtad, ...

…hogy a vegyesúszás királya, Darnyi Tamás négy olimpiai aranyérmével a legeredményesebb magyar férfi úszó olimpikon? Széchy Tamás legeredményesebb tanítványa 200 és 400 méteres vegyesúszásban is olimpiai bajnoki címet tudott szerezni. 10 évig minden világversenyt megnyert. Négyszer nyert világbajnoki, nyolcszor Európa-bajnoki címet. 200 méteres és 400 méteres vegyesúszásban többször megjavította a világ-, illetve az Európa-csúcsot. Ő volt a világon az első úszó, aki 200 méteres vegyesúszásban két percen belül tudott úszni.

A fürdőruha korszakai

Ha már az úszást történetét ilyen alaposan körüljártuk, mindenképp érdemes egy rövidke részt szentelni a fürdőruhának, és áttekinteni, hogy milyen változásokon ment keresztül az évezredek során. A fürdőruhaviselet nemcsak koronként, hanem kultúránként is jelentős sajátosságokat mutat. Nézzük, hogyan is kezdődött.

1.30. ábra - Ókori római fürdőruhaviselet

Ókori római fürdőruhaviselet

Az ősidőben az ember az úszás során csak praktikus öltözéket hordott, például egy övet, melyre fegyvereit és zsákmányát rögzíthette. Az ókorban leginkább mezítelenül fürödtek, de megjelentek az első fürdőruhák elődei is. Rómában a hölgyek már a mai kétrészes bikinihez hasonlót viseltek.

1.31. ábra - Középkori mezítelenség

Középkori mezítelenség

1.32. ábra - Középkori fürdő címerben látható fürdőöltözék

Középkori fürdő címerben látható fürdőöltözék

A középkor első felében a fürdőruhák, csakúgy mint a fürdőkultúra, többnyire eltűntek. Az emberek inkább kádban, dézsában fürödtek, mintsem úsztak. A fürdőházak – míg ezeket az erkölcsi fertőket végleg be nem zárták – is leginkább mezítelen emberekkel voltak tele. A reneszánsz kor embere visszatért a természetbe, a test szépségét sem vetette meg, így bátran vetkőzött csupaszra. A művészetekben is megjelentek az első mezítelen női alakok (Vénusz születése). A reneszánsz korától kezdődően ismét fürdőruha nélkül hódoltak a víz gyönyöreinek. A meztelen fürdőzés egészen a 19. sz. elejéig megmaradt, de teljesen nem tűnt el, hisz mai napig vannak, akik hódolnak ezen szenvedélyüknek. Fürdőruháról nem igazán maradhattak fenn források, mert a középkor emberének illetlen, sőt erkölcstelen dolognak számított erről még csak beszélni is. Ennek ellenére néhány fürdőing, fürdőlepel ábrázolása és fürdőjelenet a XIV. századtól mégiscsak előkerült. Ezen fürdőingek aljába ólomnehezéket varrtak, hogy az anyag ne lebegjen a víz felszínén.

1.33. ábra - A szabadúszás reneszánszának mezítelen ábrázolása

A szabadúszás reneszánszának mezítelen ábrázolása

A XVIII. század végén a férfiak fürdőöltözékéhez tartozott a térdig érő nadrág az ing és a vászonmellény. A hölgyek számára a bokáig érő „bugyogó”, a fekete blúz, a fonott cipő és a vászonsapka volt kötelező.

A fürdőing viszonylag sokáig maradt használatban, de a XIX. század végleg megtörte hosszantartó uralmát. Ez alapvetően azért következett be, mert a versenysport megszületésével a fürdésben is, de az úszásban méginkább zavaró volt az ing használata. Egyre inkább testhez simuló öltözékre volt szükség. Ekkor született meg a fürdőruhának nevezhető ruhadarab. Bár kezdetben ezek sem tették kellően könnyűvé és szabaddá az úszást, mivel a fürdőruhák több rétegű, vastag öltözékek voltak. A századforduló után a nők lüszterből, vászonból, kartonból készült, sok fodorral ékesített fürdőruhát hordtak, melyhez fürdőharisnyát viseltek. A férfiak piros vagy fekete-fehér, keresztben csíkos pamuttrikóban úsztak. Ebben már könnyebben lehetett mozogni. A hölgyek öltözéke viszont még inkább nehezítette a mozgást, mintsem könnyítette volna. Ha már a versenyúszás fejlődését nem segítette, legalább arra jó volt, hogy mindent eltakart. Pest 1840, egy korabeli sajtó eképp ír: „Az úszók teljesen felöltözve valának, hogy az illedelmet ne sértsék”.[3] Az 1880-as években a hölgyeket nyaktól bokáig beborította úszóöltözékük. A vízitoalettjük viszont nem minden esetben felet meg a kor prüdériájának. „A ledérebbekje elhagyta a fűzőt – írja egy korabeli hazai lap –, sőt még a fekete selyemharisnyát is, hogy vízbe menvén mezítelen lábszárát gyakorta mutogathassa”[4]

1.34. ábra - A 18. századi női fürdőöltözék

A 18. századi női fürdőöltözék

1.35. ábra - A 18. századi férfi fürdőöltözék

A 18. századi férfi fürdőöltözék

1.36. ábra - Hajós Alfréd, első újkori olimpiai bajnokunk fürdődressze

Hajós Alfréd, első újkori olimpiai bajnokunk fürdődressze

A XX. századra már nemcsak kényelmesebbek, hanem praktikusabbak is lettek az úszóöltözékek. A női fürdőruhákat gyapjúból készítették, melyek már jobban tartották formájukat. A dressz egy zártabb pólószerű felső és egy felső combot takaró nadrágból állt. A férfiak számára vagy ehhez hasonlót készítettek, lásd Hajós Alfréd korabeli víziöltözékét, vagy vállpántos dresszeket varrtak. A férfiak számára csak 1937-ben engedélyezték, hogy a vállpántos dressz helyett úszónadrágot viseljenek, ebből fejlődött tovább a fecske vagy háromszög elnevezésű versenynadrág. A szabályokat szigorúan betartatták, de azért akadtak reformerek. Közéjük tarozott az egri Bitskey Aladár, aki kétszer is világcsúcsot úszott 200 méteres hátúszásban, de sajnos eredményét nem hitelesítették, mert az előírt egybedressz helyett fecskében versenyzett.

1.37. ábra - Halmai Zoltánnak, az 1904-es olimpia, 100 és 50 yardos gyorsúszás olimpiai bajnokának vállpántos fürdőruhája

Halmai Zoltánnak, az 1904-es olimpia, 100 és 50 yardos gyorsúszás olimpiai bajnokának vállpántos fürdőruhája

1.38. ábra - Az 1920-as évek női fürdőruhái

Az 1920-as évek női fürdőruhái

1.39. ábra - Az ’50-es évek férfi fürdőruhadivatja

Az ’50-es évek férfi fürdőruhadivatja

Az 1970-es években új anyagok jelentek meg, ezzel egyidejűleg a sportszergyártó cégeknél is megindultak a fejlesztések. Az első áttörést a Lycra műszál megjelenése jelentette, amit az Elasthan követett. Az 1980-as évekre futottak fel és erősödtek meg a ma is ismert márkák. Az anyagok sorában megjelennek a víztaszító, versenysport által igényelt anyagok is. Az úszódressz napjainkban olyan technikai eszköznek számít, mellyel a sportoló jobb teljesítményt érhet el, s mivel az úszósportban minden ezredmásodperc is számít, ezért nem elhanyagolható annak megválasztása.

Lényeges szempont, hogy minél kisebb legyen az úszó ellenállása a vízben, és minél nagyobb legyen a felhajtóerő. A modern anyagok (elastan, sensitive, meryl, vagy lycra power) forradalmi változást hoztak, hiszen nagyon rugalmasak, lélegeznek, könnyen száradnak és vizesen sem nyúlnak meg. A különleges szabásvonalak és a speciális varrás megakadályozza a víz beszivárgását és buborékok keletkezését a ruha alatt.

1.40. ábra - Gyurta Dániel fürdődressze

Gyurta Dániel fürdődressze

Az egyik világmárka például olyan új úszódresszt dobott piacra, amelyhez a cápák bőrének tanulmányozása közben kaptak ihletet és ahhoz hasonló anyagot próbáltak létrehozni. Az eddigi dresszekhez viszonyítva négy százalékkal kisebb ellenállást biztosít a vízben és az úszók egész testét befedi. A high-tech dresszeknek köszönhetően például 2008-ban 100-nál is több világcsúcs született. A FINA úgy döntött gátat szab a dresszháborúnak, hogy újra a tehetség és a szorgalom kerüljön előtérbe, így a jövő úszódresszei nem fedhetik a nyakat, nem takarhatják a karokat és a bokát, maximális vastagságuk pedig 1 mm lehet. 2010-től a FINA csakis az általa hitelesített mezekben elért világrekordokat ismeri el.

Az úszásnemek fejlődésének története

A gyorsúszás története

A ránk maradt szikla- és barlangrajzok, valamint képi ábrázolások is bizonyítják, hogy a gyorsúszás már az őskorban is jelen volt. Az ókorban is fontos szerepet kapott, sőt a technikája kifinomultabb lett. A mai gyorsúszás elődjének leginkább az oldalúszás, majd matrózúszás, később pedig az angol tempó tekinthető, mely egyfajta átmenet volt a mell- és gyorsúszás között. Legalapvetőbb technikai eleme a nagy kiterjedésű, ollózó lábmozgás volt. Az egyik láb mell-lábtempószerűen végezte a mozdulatot, míg a másik láb gyorstempót végzett. Az egyik kar víz alatti előre vitelével, a lábak ollózó mozgásával, s a kiemelt fej jobbra-balra történő elfordításával jellemezhető leginkább a technikája. Egy 1844-es londoni úszóversenyen, ahol amerikai őslakók is részt vettek, egy furcsa úszásmódra figyelt fel a közönség. Míg az angolok mellúszásban versenyeztek, addig a bennszülött amerikaiak egyfajta gyorsúszó tempóval haladtak. A gyorsúszó tempó ősi technikája az amerikai, nyugat-afrikai és néhány csendes-óceáni sziget lakóitól származhat, ahol generációról generációra örökítették át e tudást. Ez a technika ez idő tájt nem volt ismert a britek előtt. A versenyt az amerikaiak nyerték, mivel technikájuk, ha nem is volt olyan kifinomult, mint az angol uraké, sokkal gyorsabbnak bizonyult. Az amerikaiak karjukat úgy csapkodják, mint a „szélmalom", míg a lábaikkal fel és lefelé rugdostak. Ezt a „fröcskölő” stílust barbárnak tartották, „un-európai” – vélekedtek róla az angol urak, akik továbbra is inkább fejüket a víz fölé tartva mellúszásban versenyeztek, egészen 1873-ig.

Habár ez az ollózószerű mozgás a fejlődés hatására relatíve rövid időt élt meg, mégis az addigi úszásmódokhoz képest gyorsabbnak bizonyult. 1895-ben Angliában J. H. Thayers 100 yardon úszott rekordot 1:02.50 ilyen ollózó technikával. Az emberi találékonyságnak köszönhetően az úszástechnika a fejlődés egy következő szakaszába lépett. Rájöttek, hogy oldalt fekve csak az egyik karjukat vehetik ki a vízből, hason fekve pedig felváltva mindkettőt. A váltott karral való úszást, habár már korábban, az ókorban is ismert volt, John Arthur Trudgen hozta vissza a köztudatba 1873-ban.

1.41. ábra - Az oldalúszás technikája

Az oldalúszás technikája

Ezt a technikát róla nevezték el „Trudgen, vagy Trudgeon stroke”-nak (Trudgeon tempó). Dél-amerikai útja során tanulta el ezt a stílust az ottani őslakóktól. Karjait felváltva emelte ki a vízből, majd víz alatt derékig húzta, ennek következtében erőteljesen a bal, illetve a jobb oldalára fordult, a feje pedig a víz felszíne felett volt.

Ezzel az úgynevezett újítással a karmunka már lényegesen hatásosabb lett a hosszabb húzás, valamint tolás szakasza miatt. A mai modern technikához viszonyítva ez még rendkívül kezdetleges volt a mell-lábtempó használata és a meredek vízfekvés miatt.

1.42. ábra - A gyorsúszás váltott karú változata a század elejéről

A gyorsúszás váltott karú változata a század elejéről

Trudgen technikáját a brit születésű ausztrál tanár Richard (Frederick) Cavill a Salamon-szigetek bennszülöttjeinek lábollózását tanulmányozva fejlesztette tovább, majd vette át. Ez már hatékonyabb volt az eddig használttól, hisz kiküszöbölte a lábtempó oldal irányú mozdulatait. 1902-ben egy Angol nemzetközi bajnokságon, Cavill megdöntötte Trudgen 100 yardos csúcsát, új világrekord született 0:58.8, de egyes források szerint nem ő, hanem az egyik fia úszta ezt a rekordot. Cavillnek hat fia volt, és mindegyiknek megtanította ezt az új stílust, így mindből úszóbajnok válhatott.

Az 1800-as évek végétől magyar úszóink jelentős szerepet játszottak a gyorsúszás fejlődésében. A 18. században a magyar nép „vad” úszásmódjára vonatkozóan egy itáliai szerző a következőképp fogalmaz: „A két kart víz felett nyújtva viszik előre, majd a víz alatt hozzák hátra. Ezzel egy időben a szétterpesztett lábak térdben meghajolnak és oldalra rúgja ki őket az úszó. A lábütemet vagy mindkét lábbal egyszerre, vagy felváltva végzik.”[5] Elődeink úszásmódját Balogh Hugó, Hajós Alfréd, majd később Halmay Zoltán is átvette, de már hatékonyabbá téve azt. Az ő technikájukat erős karmunka jellemezte, lábaikat pedig, hogy kiküszöböljék a test jobbra-balra való csavarodását, egyensúlyozásra használták. Ezt a technikát magyar tempónak nevezték. A fej és a felsőtest megemelése miatt a testhelyzet még menedékes volt, a kartempóval malomkörzésszerű mozdulatokat végeztek. Ezzel a technikával nyert Hajós Alfréd az 1896-os első újkori olimpián két olimpiai bajnoki címet, 100 (1:22,2) és 1200 (18.22,2) yardos távon. Hajós minden karcsapásra az ellentétes oldali lábfejjel egy oldalra rúgó mozdulatot tett, a megemelt fej pedig segítette a tájékozódásban. A magyar stílus másik kiemelkedő úszója Halmay Zoltán volt, aki lábmunka nélkül, vízszintes fekvéssel úszott, és csak ritkán vett levegőt.

Tudtad, hogy Hajós Alfréd úszó olimpiai bajnokunk más sportágban is jeleskedett?

Méghozzá labdarúgásban. Játszott a magyar labdarúgó-válogatott első mérkőzésén 1902 október 12-én Bécsben, balösszekötőként, sőt a válogatott szövetségi kapitánya is volt 1906 őszén két mérkőzés erejéig.

Ezt követően a magyar technikát felváltotta az úgynevezett „ausztrál stílus”, melynek legjelesebb képviselője C. Healy ausztrál úszó, aki az úgynevezett krallozó lábmozgást honosította meg. A test csaknem vízszintesen feküdt, a csípő nem mozgott, és a karok már kissé behajlottak. A lábmozgás térdből történt, a lábfejek nyújtottak voltak és egymástól 35–40 cm-re távolodtak el. Később ezt fejlesztette tovább több amerikai úszó, köztük Daniels, mert ők a láb mozgását már csípőből hajtották végre. Daniels, már krallozva győzött a londoni olimpián (1908-ban) Halmay előtt. A hawaii bennszülöttek úszásmódját alkalmazva nyerte az 1912 -es olimpia 100 méteres gyorsúszó döntőjét Duke Kahanamoku, aki már karciklusonként hat lábtempóval úszott. Az 1920-as években ismét forradalmasították a gyorsúszás technikáját, méghozzá egy amerikai magyar, Johnny Weissmüller. (1904-ben született a Temes megyei Varjason.) Úszótechnikája szinte ideális volt. Ritmusos kar és hatos lábtempó, magas vízfekvés, emelt könyökű karelőrevitel, és erős hajlított karú víz alatti munka jellemezte úszótechnikáját. Az ötszörös olimpiai bajnoknak az 1924-es párizsi olimpián egy percen belülre sikerült letornáznia a 100 méteres gyorsúszás rekordját. Ezzel az idővel egyedül Bárány István egri úszónk tudta felvenni a versenyt, aki az 1928-as amszterdami olimpián ezüstérmesként szintén egy percen belül úszta le ezt a távot Weismüller mögött, másodikként érve célba.

1.43. ábra - Az ötszörös olimpiai bajnok Johnny Weismüller

Az ötszörös olimpiai bajnok Johnny Weismüller

Weismüller technikáját Bachrach az edzője az alábbiakban írja le: „vízfekvése teljesen mellen, kissé menedékesen homorított helyzetű… A légvételt a fej oldalra fordításakor végzi. A bal kart áthúzza a has alatt, fokozatosan hajlítva mindaddig, amíg az alkar a felkarhoz képest 45 fokos szöget nem zár be. Az áthúzás csípőnél végződik, ahol az erőkifejtés megszűnik. A kar és a csukló lazán lendül előre, nyújtva a fej előtt. A másik kar ugyanezt az utat írja le. A húzáspont akkor kezdődik, amikor a másik kar kivétele történik. A karok egyenlő távolságra vannak egymástól és szünet nélkül mozognak. A lábtempó meglehetősen gyors, fel-le mozgású. A láb bokában nyújtva, még a lábujjak is. A két láb egymástól maximálisan 35 centiméter távolságra távolodik el. A láb térdben is laza, a lábfej ostorcsapásszerű mozgást végez”[6] Weismüller 5 olimpiát, 36 nemzeti bajnokságot nyert, és soha nem veszített versenyt a tíz éves karrierje alatt. Pályafutása alatt hatvanhét világrekordot úszott. Úszó karrierjének vége filmes karrierjének kezdetét jelentette. A Tarzan filmek főszereplője lett.

1.44. ábra - Johnny Weismüller Tarzan szerepében

Johnny Weismüller Tarzan szerepében

A korszak hosszútávúszó egyénisége a svéd Arne Borg, aki pályafutása során 31 világcsúcsot úszott. Az 1927-ben, 1500 m-es gyorsúszásban felállított világrekordját csak tizenegy év után tudták megdönteni. Vízfekvése menedékesebb volt, mint Tarzané, és testét jobbra-balra forgatta a karcsapásoknak megfelelően. Kartempója hatalmas erejű volt, szinte lökésszerűen vitte előre őt a vízben, lába pedig ollózó mozgást végzett.

1.45. ábra - Bárány István (balról) a svéd Arne Borggal

Bárány István (balról) a svéd Arne Borggal

Az 1932-es (Los Angeles) olimpián a japán férfiúszók a „japán stílusnak” köszönhetően egy kivétellel minden versenyszámot megnyernek. Ez egy kis visszalépést jelentett a technika fejlődésében, hisz úszásmódjuk gazdaságtalan volt, de ennek ellenére a 1930-as években az általuk kifejlesztett csúsztatott vagy utolérő kartempó lett népszerű. Ma már tudjuk, hogy sikereiket a kemény edzésprogramjuknak köszönhették. Ennek a sikersorozatnak a huszonhárom éves Csík Ferenc vetett véget az 1936-os berlini olimpián, ahol is 100 méteres gyorsúszásban maga mögé utasította a japán úszókat.

Az 1950-es, 1960-as években ismét a klasszikus gyorsúszás hódított világszerte, és így úsztak magyar lányaink is az 1952-es helsinki olimpián több gyorsúszó versenyszámban is aranyéremért. Szőke Katalin (100 m), Gyenge Valéria (400 m) és a 4 × 100 méteres váltónk, melynek tagjai Szőke Katalin, Temes Judit, Novák Ilonka és Novák Éva.

Az ’56-os olimpián az ausztrál úszók egy sajátos technikát képviseltek. Ez a fej előtti rövid vízfogást jelentette, erős toló szakasszal és erős lábmunkával. Arra is rájött az úszóvilág, hogy a hatos lábtempó nem mindenütt szükséges, és hosszabb távon talán eredményesebb lehet a 2-es, vagy 4-es lábütem használata.

A korszak kiemelkedő úszója az ausztrál Dawn Fraser volt, aki három egymást követő olimpián (1956, 1960, 1964) is diadalmaskodni tudott ugyanabban a versenyszámban, a 100 méteres gyorsúszásban. A hölgyek közül neki sikerült elsőként egy perc alá szorítani a táv világrekordját.

1.46. ábra - Dawn Fraser ausztrál úszónő

Dawn Fraser ausztrál úszónő

Az ausztrál úszók hegemóniáját a 1964-es tokiói olimpián az amerikai Donald Schollander törte meg. A hatütemű dinamikus lábmunka mellett, magas könyökű víz feletti és erős víz alatti toló fázisú karmunkával úszott, mellyel nem kevesebb, mint négy aranyérmet szerzett. Az ausztrál származású Murray Rose középtávúszó az egyenletes iramú úszást alkalmazta, a japán Jamanaka pedig erőteljes lábmunkát használt gyorsúszás közben.

A hetvenes években a női úszók ismét használni kezdték a csak karral történő úszást. Ugyanebben az évben a hosszú- és rövidtávúszás technikájának szétválása figyelhető meg. A rövidtávokat négyes és hatos lábtempóval úszták, míg a hosszútávoknál a kettes lábtempó volt jellemző. Innentől kezdve számottevő változás nem következett be a gyorsúszás technikájában, nem úgy, mint az élmezőnyben. Olyan sztárok jöttek egymást váltva, mint Matt Biondi, Mark Spitz, Alexandr Popov, Ian Thorpe, Inge de Bruijn, Federica Pellegrini.

A mellúszás története

Ez az úszásnem tekinthető az egyik legrégebbinek, bár az ókori ábrázolásokon gyorsúszásra utaló mozdulatokat láthatunk, mégis az ókori írók mellúszásról, mint legfontosabb úszásról tesznek említést. A bonyolult mozgása miatt viszont sokan próbálták egyszerűsíteni így alakult ki egyfajta vakvágányon a kutyaúszás, és a gyorsúszás elődje az oldalúszás. Az első úszószakkönyvben Wynman már a mellúszásra hívja fel a figyelmet. A reneszánsz ember is a békaúszó mozdulatot kedvelte, akárcsak a 19. század szülötte. A versenyúszás kezdetén szinte mindenki mellen úszott. A mellúszás első világcsúcstartói között magyar neveket találunk, Baronyi András (1907), Toldi Ödön (1910), Sipos Márton (1922). Az első két Olimpián még nem szerepelt, de a 3., St. Louis-i nyári játékokon a szabadstílusú gyors (innen a név, hogy freestyle) mellett már két kötött úszásnem szerepelt, az egyik a 1900-ban bekerült hát, a másik pedig a mellúszás.

Ebben az úszóstílusban több fejlődéstörténeti korszakot különíthetünk el. Az első, az 1880-as évektől az úgynevezett ortodox technika időszaka. Ezen időszakban még mai szemmel nézve a mellúszás kezdetleges volt, igazi „békatempó”.

1.47. ábra - Ortodox mellúszó technika

Ortodox mellúszó technika

Széles, nagy kiterjedésű kar és lábmozdulatok jellemezték, így rengeteg energiaveszteséggel járó felesleges mozdulatot tartalmazott. Ezt az ortodox úszásstílust az 1920-as években váltotta fel a klasszikus mellúszás, mely a lábmunkában semmilyen változást nem hozott, viszont karmunkában technikai és mechanikus szempontból hatalmas előrelépést jelentett, mivel a kart egy húzó és egy toló szakasszal, kinyújtott állapotból a combig nyújtották ki. A 1930-as években azonban a lábmunka is látványos fejlődésnek indult, ami azt jelentette, hogy a mai értelembe vett és klasszikusnak számító – a felhúzott láb körívesen történő hátrarúgásával, valamint a lábfej úgymond pipában való tartásában – a mell-lábtempó is kialakult. Miután az erőteljes mell-lábtempó igen nagy segítséget nyújtott az erőteljesebb, biztosabb, valamint nagyobb sebességű előrehaladáshoz, ezért az „újítók” figyelme megint a karmunka felé fordult. Mivel a másik két úszóstílus, a gyors és a hát még mindig gyorsabbnak bizonyult, ezért az úszók kitartóan kísérleteztek, hogy gyorsítani tudják mozgásukat. Két sajátos technikai újítás jelent meg, egyik a víz alatti, másik a pillangózó technika. Az úszók arra is rájöttek, hogy abban az esetben, amikor nem törik meg a mellúszó tempót levegővétellel, akkor gyorsabbak lesznek. Ha már úgy sem vesznek levegőt, akár úszhatnak a víz alatt is. Kialakult a víz alatti technika. A kartempó aktív munkáját úgy tudták növelni, hogy nem a mellkasig húztak, hanem egészen a combig tolták a vizet. Ezt hívjuk lehúzásnak. A lehúzás ebben az időszakban alakult ki, és mai napig alkalmazzák az úszók. A szabályok viszont azóta változtak, így ma már csak egy lehúzás engedélyezett (rajt és forduló után), és utána a versenyzőnek meg kell törnie a víz felszínét. A közönség számára ez a versenytechnika kevésbé lehetett látványos, hiszen csak pár alkalommal láthatták az úszókat, mikor a víz alatti úszás közben feljöttek a felszínre levegőért. A FINA, szabálymódosítással 1956-ban szüntette meg ezt a technikát.

Ezzel a technikával közel egyidőben egy másik stílus is kialakult. A pillangózó stílus abból az elképzelésből született, mely szerint a gyorsítás érdekében a karok mielőbbi előrejuttatását kellett valahogy megoldani. Mivel a víz ellenállása nehezíti a víz alatti karelőrevitelt, ezért egyszerűbb, ha az úszó víz fölött teszi előre karjait. Sőt a combig tolás miatt a kartempó propulzív fázisát is tovább fent lehet tartani, így hatékonyabbá válik a kar munkája. Az újítók között is az első H. Myers amerikai úszó, aki 1933-ban már alkalmazta az úgynevezett pillangó kartechnikát. Egyre többen kezdtek áttérni erre a technikára, de még hosszabb távot nem mindenki tudott leúszni vele, így bizony az is előfordult, hogy néhány versenyző pillangó kéztempóval kezdte a versenytávot, majd mikor elfáradt, átváltott mell kéztempóra.

A Nemzetközi Úszó Szövetség a londoni (1948) olimpia után úgy döntött, hogy szabályozza a mellúszás ezen technikáját, és mindkét stílust engedélyezte, de azzal a technikával kellett befejezni az úszónak a versenyt, amelyikkel elkezdte, menet közben nem lehetett váltani.

1.48. ábra - Novák Éva mellúszó olimpiai bajnok technikája

Novák Éva mellúszó olimpiai bajnok technikája

Ez a pillangózó technika viszonylag sokáig élt, mígnem a FINA 1953-ban úgy határozott, hogy leválasztja a mellúszásról a pillangóúszást.

Ezalatt a húsz év alatt azonban a pillangó kartechnika meghatározója volt a mellúszás fejlődésének. A pillangó kartempó és a mell-lábtempó együttes alkalmazásából kialakuló „hibrid” úszásnak egyik legjelentősebb, legeredményesebb és számunkra leghíresebb képviselője Székely Éva volt, aki e technika alkalmazásával a számunkra rendkívül kedves 1952-es Helsinkiben rendezett olimpiai játékokon jeleskedett. 200 méteres mellúszásban pillangó kartempóval úszva lett első.

Miután az 1953-as döntés értelmében a mellúszás úgymond „megszabadult” a pillangóúszástól jelentős fejlődésnek indult. A következő újítás a késleltetett levegővételű technika alkalmazása volt. A ’60-as római olimpián néhány versenyző már ezzel a stílussal kísérletezett, maguk mögé utasítva a többieket. Ez olyan jelentős változást hozott, hogy 1961-től sorra dőltek meg az addigi világcsúcsok. A mellúszás valóban felgyorsult. A technikai újítás elsősorban abban nyilvánult meg, hogy a mellúszás levegővétele átkerült a kartempó előrehajtó fázisának elejéről a végére, a beforgatás fázisához.

Jelentős technikai fejlődés következett be a mellúszásban, a ’70-es években, az úgynevezett „guruló” mellúszás megjelenésével. A guruló mellúszásnál a siklási rész szint teljesen eltűnt, a csípő jelentősen behajlik, az úszó egy hullámzó mozgást végez. Emiatt a hullámzó mozdulat miatt hívják a technikát hullámzó mellúszásnak is. A leszűkített lábtempó már alig mozdul ki az úszó síkjából, ezáltal a frontális ellenállást szinte minimálisra csökkenti.

1.49. ábra - Rózsa Norbert modern mellúszó technikája

Rózsa Norbert modern mellúszó technikája

Mellúszók közül mindenképp meg kell említeni Szabó Józsefet, aki a mellúszás első világbajnoki aranyérmét szerezte hazánknak, (1986), Rózsa Norbertet, aki háromszor javította meg a 100 m-es mellúszás világcsúcsát, és persze nem szabad kihagyni az olimpiai ezüstérmes Gütler Károlyt, és a 2000-es olimpia aranyérmesét Kovács Ágnes olimpiai bajnok mellúszót sem. (Kovács Ágnes 2000-es döntőbeli úszását lásd videón)

A pillangóúszás története

A pillangóúszás az egyik legfiatalabb úszásnem. A pillangó karmunkát az amerikai H. Myers tökéletesítette 1933-ban, de ekkor még mellúszó lábmunkát használt hozzá. A mellúszás egyik változataként alakult tehát ki. Hogyan? Amikor tudományosan is elkezdték kutatni a mellúszásban rejlő fejlődési lehetőségeket. 1928-ban David Armbruster az Iowa egyetem edzője víz alatti felvételeket készített mellúszóiról, és azt elemezve rájött, hogy a legnagyobb probléma a mellúszásban az, amikor az úszó a kezeit előreviszi, hisz ekkor az úszó sebessége jelentősen lelassul. Javaslata az volt, hogy a kezeket valahogy a víz felett kell előrevinni. Na de hogyan? Armbruster egyik úszója Jack Sieg el is kezdett kísérletezni (1935), és úgy mozgatta lábait, mint a hal a farokuszonyát. Armbruster és Sieg kombinálták a két technikát, és megszületett a pillangóúszás. Ezzel a technikával Sieg 100 yardon 1:00.2-re volt képes. Annak ellenére, hogy az új módszerük sokkal gyorsabbnak bizonyult, mint a hagyományos mell-lábtempó, – a „fishtail” amit ma delfin lábtempóként ismerünk – szabálytalan volt, így a FINA 1952-ig nem engedélyezte.

Az első pillangóúszó karmunkával kísérletező magyar úszók Csík Ferenc és Barócsy Sándor voltak 1935-ben. A delfin lábmunkát Európában először 1948-tól Fejér Zsolt használta, őt azonban emiatt rendszeresen kizárták szabálytalan úszás miatt. Mint már említettem 1952-ben a Nemzetközi Úszó Szövetség kettéválasztotta a két úszásnemet, és 1953-tól létjogosultságot adott a pillangóúszásnak, megjelölte negyedik úszásnemként. A számunkra érdekes technikai újítás – a teljes részletezést kerülve – két esetben történt. Az első az 1950-es évek közepétől volt megfigyelhető, mely a magyar Tumpek Györgyhöz köthető. Ez abból állt, hogy hazánk fia a pillangóúszást egész testtel végrehajtott delfin mozdulattal hajtotta végre, mivel a delfin mozgást addig csak pusztán lábakkal végezték.

A hetvenes évek kiemelkedő pillangóúszója a kilencszeres olimpiai bajnok Mark Spitz. 1965 és 1972 között a kilenc olimpiai aranyérem mellé 1 ezüst, és egy bronzot is gyűjtött, továbbá 33 világrekordot állított fel.

1.50. ábra - Mark Spitz, a ’70-es évek legjobb pillangóúszója

Mark Spitz, a ’70-es évek legjobb pillangóúszója

1972-ben, Münchenben 7 aranyérmet szerzett (100 m gyors, 200 m gyors, 100 m pillangó, 200 m pillangó, 4 × 100 m gyorsváltó, 4 × 200 m gyorsváltó, 4 × 100 m vegyes váltó), ezt a rekordot sokáig úgy gondolták a szakemberek, hogy senki nem fogja tudni megdönteni. Phelpsnek sikerült.

1.51. ábra - A kilencszeres olimpiai bajnok Mark Spitz

A kilencszeres olimpiai bajnok Mark Spitz

Ezt követően a következő látványos változás a pillangóúszás technikájában az 1990-es években volt megfigyelhető, melynek során a pillangóúszók a levegővétel során fejüket a vízből kiemelve oldalra fordították. Nem előre vettek levegőt – hanem a gyorsúszás mintájára oldalra. Ez a technikai újítás azonban csak századokban, esetleg egy-két tizedben mérhető sebességnövekedést hozott az újítóknak, semmiképpen sem bírt olyan mérvű jelentőséggel, mint az azt megelőző újítások.

A hátúszás története

Vélhetően már az ókorban is ismerték a hátúszást, hiszen Platón két esetben is említést tett ezen úszásról, bár nem igazán volt jó véleménnyel róla, hiszen közben az ember nem látja a haladás irányát. Manilius ókori költő is említést tett róla egy asztrológiai hiedelem kapcsán.

1.52. ábra - A hátúszás ábrázolás Thevenot könyvében

A hátúszás ábrázolás Thevenot könyvében

Ovidius pedig nemcsak a páros-, hanem a váltott karú hátúszást is megemlítette, ami azért érdekes, mert az 1912-es olimpiáig ismeretlen volt a hátúszás eme technikája a versenysportban. A német Guts-Muths (1798) volt az első, aki a hátúszásról kedvezően nyilatkozott, sőt a könnyebb légvétel miatt az oktatásban is ezt javasolja elsőként. Az olimpiai játékok színrelépésével a hátúszás, viszonylag korán bekerült a programba.

Az 1900-as második olimpián már szerepelt, méghozzá 200 yardos távon, amit Hoppenberg nyert. Fontos megemlíteni, hogy a hátúszás eleinte csak a férfiak sportja volt, mivel a precedensnek számító 1847-es évben, Londonban az első női úszóklub szemérmetlen ingerkedés címen megtiltotta a nőknek a háton történő úszást. Ez egészen az 1924-es Párizsi olimpiáig az egész világon elfogadott és követendő szabály volt.

Az 1910-es évekig a hátúszás lényegében egy hátrafelé történő páros karkörzésre alapult, amihez az úszók mell lábtempót alkalmaztak. A fordulat az 1912-es Stockholmi olimpián történt, ahol Harry Hebner merőben új technikát alkalmazva legyőzte a hátúszómezőnyt. Az addigi páros karú és mell lábtempóval történő hátúszással szemben váltogatott karral és ugyancsak váltogatott vízszintes irányú taposó lábtempóval haladt. Ezt az úgynevezett „hébnerező” úszásstílust még az 1950-es évek végén is lehetett úszóversenyeken látni, azonban a hátúszás nem várt eddig az időpontig, hanem már korábban megjelentek az új stílusú úszók. Az amerikai Adolf Kiefer már az 1920-as, 1930-as években forradalmasította a hátúszást azzal, hogy a karját nyújtva a víz felszíne alatt ahhoz közel, oldalt vitte hátra. Még fontosabb volt viszont, hogy az amerikai úszó az eredeti ülő testhelyzetben történő hátúszással szemben csípőjét megemelte és szinte teljes egészében a víz felszínén lebegett.

1.53. ábra - Hazánk legeredményesebb hátúszója, az ötszörös olimpiai bajnok Egerszegi Krisztina

Hazánk legeredményesebb hátúszója, az ötszörös olimpiai bajnok Egerszegi Krisztina

Az 1950-es években a váll kismértékben elfordult, a karmunka víz alatti szakaszát mélyebben végezték és a hüvelykujjal lefelé a combtól távol fejezték be. Az ezt követő újítás a holland G. Wielema nevéhez fűződik, aki már hajlított karral hajtotta végre a víz alatti szakaszát a karmunkának. Jelentősebb fejlődést még a három olimpián részt vevő és 16 világcsúcsot úszott NDK-s Roland Matthes, valamint a magyar hátúszóiskola jeles képviselői, azaz Verrasztó Zoltán és Wladár Sándor hoztak, Széchy Tamás irányításával.

Mindenképpen említendő Egerszegi Krisztina kivételes tehetségű úszónőnk neve, aki három egymást követő olimpián (’88, ’92, ’96) 200 méteres hátúszásban nem talált legyőzőre. Öt olimpiai aranyérem, egy bronz, és egy ezüst tulajdonosa, kétszeres világbajnok, egyszeres ezüstérmes, kilencszeres Európa-bajnok, kétszeres Eb ezüstérmes, az úszó hírességek csarnokának magyar tagja, és számos hazai és nemzetközi kitüntetés birtokosa. (Eredményeit, és úszását lásd videón.)

A vegyesúszás története

Négy úszásnem – a pillangó, a hát, a mell, és a gyors – egymás utáni úszása jelenti a vegyesúszást. A vegyesúszás felépítését tekintve pillangóval kezdődik, majd hát-, mell- és végül gyorsúszással zárul. Rendkívül látványos és érdekes, melyet elsősorban taktikai és fizikális oldala tesz nehézzé a versenyúszók számára. Azért is tekintik az egyik legnehezebb versenyszámnak, mert mind a négy úszásnemben a lehető legjobb technikát kell alkalmazni. Ez a szám a ’30-as években indult útjára az Egyesült Államokból, bár ekkor még csak három úszásnemet ölelt fel. 1937-ben már hazánkban is írtak ki vegyesúszó számot, 300 méteres távon (hát-mell-gyors), majd a pillangóúszás elismerésével növekedett a táv. Az olimpia programjában 1964-ben szerepelt először 400 méteres távon. 1984-től pedig rövidebb távon 200 méteren is bekerült a programba. A világ legjobb vegyesúszói közt kell említeni Kettesy Gusztávot, a vegyesúszás korai világcsúcstartóját (400 m – 5:32,1 – 1953), Gary Hallt (1972), a magyar világcsúcstartókat Hargitay Andrást (400 m – 4:28,89 – 1974), és Verrasztó Zoltánt (400 m – 4:26,0 – 1976).

A ’80-as évek végének legnagyobb vegyesúszó csillaga a négyszeres olimpiai bajnok (1988, 1992) Darnyi Tamás. 1991-ben mindkét vegyesúszó táv világcsúcsát megdöntötte, a 400 méterét 4:12,36-ra, míg a 200 méterét 1:59,36-ra. (Darnyi Tamás 200 méteres vegyesúszás olimpiai bajnoki döntőbeli úszását lásd videón)

1.54. ábra - A vegyesúszás királya Cseh László

A vegyesúszás királya Cseh László

A legsikeresebb, jelenleg is aktív magyar férfi versenyúszó a világbajnok, tizenötszörös Európa-bajnok Cseh László. Méltó követője a vegyesúszás korábbi hazai bajnokainak: Hargitay Andrásnak, Darnyi Tamásnak és Czene Attilának.



[1] Bakó Jenő (1986) Az úszás története. Budapest, Sport, 22. o.

[2] Bakó Jenő (1986) Az úszás története. Budapest, Sport, 62. o.

[3] Bakó Jenő (1986) Az úszás története. Budapest, Sport, 173. o.

[4] Földes Éva, Kun László, Kutassi László (1989): A magyar testnevelés és sport története. Budapest, Sport, 114. o.

[5] Földes Éva–Kun László–Kutassi László (1989): A magyar testnevelés és sport története. Budapest, Sport, 70. o.

[6] Bachrach edző nyilatkozata – 1924. Cit. Tóth Ákos (1997) Az úszás technikája. Budapest, 21. o.