Ugrás a tartalomhoz

Talaj- és talajvízvédelem

Dr. Horváth Erzsébet (2011)

2. fejezet - A kármentesítés szabályozása az Európai Unióban

2. fejezet - A kármentesítés szabályozása az Európai Unióban

Az iparosodás következtében létrejött környezetpusztulás olyan externáliákat okoz, amely egyre nagyobb tehertétel a társadalmak és a nemzetgazdaságok számára. Ezért a környezetvédelem szükségszerűen beépült a jogalkotásba és ma már nem lehet a jogszabályban meghatározottnál nagyobb környezetszennyezéssel járó gazdasági tevékenységet folytatni. Ezzel párhuzamosan egyre több figyelem irányul a régebben keletkezett környezetkárosodások felszámolására és egyre több intézkedés szorgalmazza a negatív hatások mérséklését és/vagy megszüntetését.

Az ipari tevékenység, a folyékony és szilárd hulladékok működő, vagy már elfelejtett lerakóhelyei, veszélyes anyag tárolók, a meddőhányók, a salakdombok, a zagytározók, az olajkitermelő kutak, olajfinomítók, az üzemanyag szállító és elosztó állomások potenciális környezetszennyezést jelentenek mind a talajra, mind a természetes vizekre. A legnagyobb veszély azonban az, ha a szennyezés akár pontszennyezőként, akár mobilis formában károsítja az élőhelyeket, biológiailag hozzáférhetővé válik, bejut a táplálékláncba és károsítja az ökoszisztémát. Ebből következően a környezetszabályozás és a környezeti felelősség határokon és kontinenseken átívelő civilizációs probléma, mely globális kezelésmódot igényel.

Az Európai Parlament és a Tanács 2004/35/EK irányelve a környezeti károk megelőzése és a célállapot helyreállítása tekintetében a környezeti károk helyreállítására, és annak költségviselőire vonatkozó környezeti felelősséget szabályozza.

Az irányelv definiálja a környezeti kár fogalmát. Ezek szerint környezeti kárnak minősül

  1. A „védett fajokban és természetes élőhelyekben okozott károk, vagyis minden olyan kár, amely jelentős kedvezőtlen hatást gyakorol az ilyen élőhelyek és fajok kedvező védettségi állapotának elérésére vagy fenntartására.”

  2. A „vizekben okozott károk, vagyis minden olyan kár, amely jelentősen kedvezőtlen hatást gyakorol az érintett vizek ökológiai, kémiai és/vagy mennyiségi állapotára és/vagy ökológiai potenciáljára”.

  3. A „talajban okozott károk, vagyis a talajszennyezés minden olyan formája, amely az emberi egészség károsodásának jelentős kockázatával jár, közvetlenül vagy közvetve a talajba, a talajra vagy annak felszíne alá kerülő anyagok, készítmények, szervezetek vagy mikroorganizmusok következtében”.

  4. „A környezeti károk fogalma magában foglalja a levegőben lebegő részecskék által okozott károkat is, amennyiben a vizek, a talaj, a védett fajok vagy a természetes élőhelyek károsítását eredményezik.”.

A környezeti károkat illetően az EU előírása alkalmazandó minden olyan fajta „keresőtevékenységre”, amely az emberi egészségre, vagy a környezetre kockázatot jelent. Kereső tevékenység alatt értendő minden olyan tevékenység, amelyet gazdasági tevékenység, üzleti vagy egyéb vállalkozás keretében folytatnak, tekintet nélkül arra, hogy magán- vagy közvállalkozás, profitorientált vagy nonprofit jellegű-e.

Nem minden környezeti kár állítható helyre a felelősségi mechanizmus alkalmazása révén. A felelősségi mechanizmus megfelelő alkalmazhatóságának szükséges és elengedhetetlen feltételei egy vagy több környezetszennyező azonosítása, a kár valóssága és mérhetősége, továbbá nem utolsó sorban az ok és okozati összefüggés megléte a kár és annak okozója között. A környezet helyreállításának minden esetben hatékonynak kell lennie olyan módon, amely által biztosítva lesz a kármentesítés előre meghatározott célkitűzéseinek megvalósítása. Erre a célra minden esetben egy keretrendszer kidolgozására van szükség, amelynek megfelelő alkalmazásáról az illetékes nemzeti hatóságnak kell gondoskodnia.

Az EU irányelv megfogalmazza, hogy a környezeti károk megelőzését és helyreállítását a szennyező fizet elvének alkalmazásával kell végrehajtani oly módon, hogy az a fenntartható fejlődéssel összhangban legyen. Ezen elvnek megfelelően annak a gazdasági szereplőnek, aki a kár okozásáért felelősségre vonható, vagy aki által folytatott tevékenység a jövőben jelentős kárveszélyt jelenthet, elvben az összes szükséges megelőző és helyreállítási költséget viselnie kell.

Amennyiben a környezeti kár még nem következett be, de fennáll annak a veszélye, hogy a jövőben bekövetkezhet, a gazdasági szereplőnek azonnali hatállyal meg kell tennie a szükséges megelőző intézkedéseket. „Megelőző intézkedés minden olyan intézkedés, amelyet a környezeti kár közvetlen veszélyével fenyegető esemény, cselekmény vagy mulasztás következtében tesznek a kár megelőzése vagy minimálisra csökkentése érdekében.”

Ha a gazdasági szereplő megelőzési intézkedéseinek köszönhetően nem hárul el az esetleges környezeti kár veszélye, akkor a probléma mielőbbi megoldása érdekében a lehető legrövidebb időn belül be kell vonni az illetékes hatóságot és tájékoztatást kell nyújtani az aktuális helyzetről. Erre vonatkozóan a tagállamoknak kell fellépni, rendelkezni a gazdasági szereplőkkel szemben. Az illetékes hatóságok bármikor kötelezhetik az érintett gazdasági szereplőt hogy információval szolgáljon a környezeti kár közvetlen veszélyéről, vagy a környezeti kár gyanújának felmerüléséről. A hatóság kötelezheti a gazdasági szereplőt a szükséges megelőző intézkedések megtételére, továbbá utasításokat adhat az intézkedésekre vonatkozóan is. Végső esetben saját maga is megteheti a szükséges megelőző intézkedéseket.

Azokban az esetekben, amikor az illetékes hatóság maga, vagy egy bevont harmadik fél útján a kárt okozó gazdasági szereplő helyett jár el, biztosítania kell az őket terhelő költségek megtéríttetését a gazdasági szereplő(k) részéről.

Amennyiben a környezeti kár már bekövetkezett, a gazdasági szereplőnek szintén azonnali hatállyal tájékoztatnia kell az illetékes hatóságot a helyzet minden lényeges hatásáról. Ezentúl végre kell hajtania minden célszerű intézkedést annak érdekében, hogy haladéktalanul ellenőrzése alá vonja, feltartóztassa, eltávolítsa, vagy egyéb módon kezelje az általa környezetbe juttatott szennyező anyagokat és egyéb károsító folyamatokat azzal a céllal, hogy megelőzze vagy korlátozza a további környezeti károkat és az ember egészségére gyakorolt kedvezőtlen hatásokat, vagy a természeti erőforrásokban jelentkező minőségromlást. Az illetékes hatóság megszabhatja, hogy milyen szükséges helyreállítási tevékenységeket kell a gazdasági szereplőnek elvégeznie.

Azoknak a személyeknek, akiket a keletkezett kár érint vagy feltehetően érinteni fog, joguk van arra, hogy az illetékes hatóságot felkérjék a mielőbbi intézkedésre. Tekintettel azonban arra, hogy jogával nem mindig él, vagy helyzetéből adódóan nem minden esetben tud élni az érintett jogi vagy természetes személy, ezért a környezetvédelem mellett elhivatott szervezeteknek is biztosítani kell a lehetőséget e személyek érdekeinek érvényesítésére/közvetítésére a hatóságok felé. Továbbá az érintett jogi vagy természetes személyeknek meg kell adni a lehetőséget arra is, hogy az intézkedéseket követően felülvizsgálati eljárást kezdeményezzenek az illetékes hatóság eljárásait, határozatait vagy éppen mulasztásait illetően.

Abban az esetben, ha a kárt okozó nem teljesíti az illetékes hatóság által meghatározott kötelezettségeket, vagy a kárt okozó nem azonosítható, vagy nem köteles viselni a költségeket, az illetékes hatóság maga is megteheti ezeket az intézkedéseket. A kár okozóinak az előírásokkal és a fenntartható fejlődéssel összhangban kell meghatározniuk a lehetséges helyreállítási intézkedéseket és jóváhagyásra be kell nyújtaniuk azokat az illetékes hatóság felé. Ennek megfelelőségéről az illetékes hatóság dönt. Amennyiben nem találja azt teljes mértékben elfogadhatónak, joga van arra, hogy maga jelölje ki azokat az eljárásokat, amelyeket alkalmazni kell a helyreállítás során.

Ha egyidejűleg több esetben és több helyen következett be környezeti kár olyan módon, hogy az illetékes hatóság az egy időben történő helyreállításokat nem tudja biztosítani, jogában áll, hogy előzetes mérlegelés után fontossági sorrendet állítson fel annak eldöntésére, hogy a környezeti károk melyikét kell elsőként helyreállítani. A döntési mechanizmus során különösen az emberi egészségre jelentett kockázatokat, a környezeti kár jellegét, súlyosságát, kiterjedését, valamint a természetes regenerálódás lehetőségét kell figyelembe venni.

Amennyiben a környezeti kár bizonyítottan vagy valószínűleg több tagállamot is érint, a kárt szenvedett tagállamoknak együtt kell működniük annak érdekében, hogy a megelőző vagy a helyreállítási tevékenység megfelelő és hatékony elvégzését biztosítsák a környezeti károk tekintetében. A tagállamok szintén kérhetik a megelőző, illetve helyreállítási tevékenységek költségeinek behajtását a kárt okozóján. Vagyis szinte minden esetben a kárt okozó személy vagy személyek kötelesek viselni a helyreállítási költségek teljes költségét, beleértve mindazokat a költségeket, amelyek a kármentesítés megfelelő végrehajtásának biztosításához szükségesek. Ezek a költségek tételesen a környezeti károk valamint a károk közvetlen veszélyének felmérésével kapcsolatos költségek, a helyreállítási tevékenységek lehetőségeinek felmérése során felmerülő költségek, a közigazgatási, jogi és végrehajtási költségek, a végrehajtási munkálatok felügyeleti költségei, a monitoring és az adatgyűjtés költségei, továbbá minden egyéb általánosan felmerülő költség.

Ha a megelőző vagy helyreállító tevékenységet nem a kárt okozó gazdasági szereplő végezte, az illetékes hatóság jogosultsággal rendelkezik arra, hogy utólagosan, meghatározott határidőn belül behajtsa a kármentesítés teljes költségét a gazdasági szereplőn.

Ez történhet többek között dologi jogi biztosíték vagy más megfelelő garancia érvényesítése útján. Az illetékes hatóságnak joga van úgy dönteni, hogy a kárt okozó nem köteles a költségek teljes összegét megfizetni. Ez olyan esetekben állhat fenn, amikor a kárelhárítás költsége meghaladja a behajtható összeget. Továbbá nem behajtható az összeg akkor ha a felelős kiléte tisztázatlan.

Abban az esetben, ha a kárt több fél okozta, több felelőst terhelnek a helyreállítási költségek is. Arra vonatkozóan, hogy a kárt okozók között a költségek és a felelősség miként oszlik meg, az egyes tagállamok saját nemzeti törvényeket, szabályokat írhatnak elő. Különösen olyan esetben van ennek jelentősége, amikor a termékfelhasználó közel sem ugyanolyan feltételekkel vonható felelősségre a kár okozásáért, mint a termék gyártója. A felelősség megosztása az összes kérdéses esetben a nemzeti jogi szabályozás feladatkörébe tartozik.

Előállhatnak olyan esetek is, amikor nem várható el a gazdasági szereplőtől, hogy fedezze a helyreállítás költségeit. Ez olyan esetekre vonatkozik, amikor igazolható, hogy a kár előidézője egy harmadik fél volt és a megfelelő biztonsági intézkedések érvényben voltak a kár keletkezésének időpontjában. Továbbá érvényes azokban az esetekben, amikor a kár olyan hatósági utasítás vagy végzés betartásából ered, amely tevékenységből eredő kibocsátás vagy esemény nem azonos a gazdasági szereplő eredeti tevékenységéből adódó kibocsátásokkal és eseményekkel. Ilyen esetekben a hatóságnak kell vállalni a helyreállítás teljes költségét, sőt, a tagállamnak gondoskodnia kell arról is, hogy megtérítse a gazdasági szereplő által végzett helyreállítási költségeket.

A tagállam mentesítheti a károkozót a helyreállítási tevékenységek költségeinek fizetése alól akkor, ha bizonyítani tudja, hogy nem terheli gondatlanság vagy szándékosság a kár kialakulásáért. Vagyis a kár olyan tevékenység révén keletkezett, amely a jogi intézkedéseket végrehajtó hatályos nemzeti törvények és rendelkezések értelmében adott engedély feltételeivel teljes összhangban engedélyezett kibocsátás vagy esemény. Továbbá, ha a kárt okozó személy bizonyítani tudja, hogy a kár okozásának időpontjában általa alkalmazott tevékenység a tudomány és technika akkori állása szerint nem minősült jelentős, nagy valószínűséggel környezeti kárt okozó tevékenységnek.

A helyreállításra vonatkozó előírások

(1) Vizekben, védett fajokban és a természetes élőhelyekben okozott károk helyreállításáról

Az EU három lépcsős helyreállítási eljárást ír elő, melynek eredményeképpen visszaáll a vizek, védett fajok, természetes élőhelyek eredeti állapota. Eredeti állapot alatt a természeti erőforrásoknak és az azok által nyújtott szolgáltatásoknak a rendelkezésre álló legjobb információk alapján becsült helyzetét kell érteni, amely akkor állt volna fenn, ha a károsodás nem következik be. A kármenetesítés három fokozata az elsődleges, a kiegészítő és a kiegyenlítő helyreállítás.

Elsődleges helyreállításként az irányelv azoknak a tevékenységek az összességét határozza meg, amelyek hatására a károsodott természeti erőforrások és/vagy az azok által nyújtott, károsodott szolgáltatások visszaállnak az eredeti állapotba vagy egy ahhoz közeli állapotba.

Amennyiben a károsodott természeti erőforrások és szolgáltatások nem állnak vissza eredeti állapotba, kiegészítő helyreállítást kell végezni.

A kiegészítő helyreállítás célja, hogy a károsodott környezeti elemet, vagy szolgáltatást egy arra alkalmas környezeti elemmel vagy szolgáltatással pótoljon. Megfelelő esetben a másik természeti területet lehetőség szerint földrajzilag össze kell kötni a károsodott természeti területtel, tekintettel az érintett populációk érdekeire.

A kiegyenlítő helyreállítási tevékenység célja az, hogy az elsődleges helyreállítás hatásának teljes eléréséig a természeti erőforrásokban kialakult ideiglenes veszteségeket kompenzálja. Ideiglenes veszteség alatt minden olyan veszteséget ért, amelyek abból erednek, hogy a károsodott természeti erőforrások és az áltáluk nyújtott szolgáltatások nem képesek a károsodásig betöltött funkciójukat ellátni, illetve megfelelő szolgáltatásokat nyújtani a másik környezeti elemnek, vagy a köznek mindaddig, amíg az elsődleges helyreállítás eredménye meg nem nyilvánul, de a pénzbeli veszteségekre nincs tekintettel.

A helyreállításra vonatkozó technológiai megoldásokat ésszerű határok között kell alkalmazni, figyelembe véve az alábbi szempontokat.

  1. Technológia esetleges hatása a közegészségügyre és a biztonságra

  2. A lehetséges megoldások kivitelezési költségei és a sikeresség valószínűsége

  3. A lehetséges megoldások milyen mértékben biztosítanak védelmet a jövőbeli károk elkerülésének érdekében

  4. A lehetséges megoldások megvalósítása milyen esetleges másodlagos károkat okoznak

  5. A különböző megoldások mennyire veszik figyelembe a helyi sajátosságokat

  6. A lehetséges megoldások technológiai időigénye és a helyreállítás milyen időintervallumon belül érezteti kedvező hatását

  7. Milyen mértékben állítható helyre a károsodott terület eredeti állapota

  8. A károsodott természeti területnek milyen földrajzi kapcsolatai vannak.

Az illetékes hatóságnak joga van azt mondani, hogy nem kell további helyreállító intézkedést folytatni akkor, ha a már megvalósult helyreállító tevékenységek biztosítják, hogy többé nem áll fenn az emberi egészségre, a vizekre, a védett fajokra és a természetes élőhelyekre veszélyt jelentő kockázat, továbbá ha az eredeti, vagy az ahhoz közeli állapot elérése érdekében tett helyreállítási költségek aránya nem áll összhangban az elérhető környezeti haszonnal.

(2) A talaj károsodásának helyreállításáról

„A talaj több funkciót betöltő, feltételesen megújuló energiaforrás, ami az emberi tevékenységek, valamint az ökoszisztémák fennmaradása szempontjából létszükségletű feladatokat lát el.” Ezért védelme kiemelten fontos. Mindenképpen meg kell tenni a szükséges óvintézkedéseket a jelentősebb szennyező anyagok minimális követelményként való ellenőrzésére, eltávolítására, feltartóztatására, illetve mennyiségbeli csökkentésére annak érdekében, hogy a talajszennyezés által ne alakuljon ki emberi egészségre veszélyt jelentő kockázat. Az ilyen kockázatok fennállását összetett kockázatértékelési eljárásokkal kell felmérni, szem előtt tartva a talaj sajátosságait és funkcióját, a szennyező anyagok koncentrációját, az ezek által jelentett kockázatot, valamint terjedésük valószínűségét. A területhasználat későbbi lehetőségeit a földhasználati előírásoknak, vagy a károk bekövetkezte idején hatályban lévő egyéb megfelelő előírásoknak megfelelően kell megállapítani. Amennyiben a területre nem vonatkozik földhasználatot szabályozó előírás, az adott terület jellegéből adódóan lehet a jövőbeni használatot illető döntést hozni.

A helyreállítási eljárások során figyelembe kell venni a természetes regenerálódási folyamatot is, amely segíti a helyreállítást.

A kármentesítési célérték meghatározásának módjai

Azt az értéket nevezzük kármentesítési célértéknek, amely a környezeti közegben megadja a kármentesítést követően a maximális szennyezőanyag koncentrációt. Ezt az értéket a kármentesítés során nemcsak elérni kell, hanem hosszú távon szükséges fenntartani is. A koncentráció meghatározásánál a szakmai és a műszaki kérdések mellett a környezet etikai és társadalmi szempontokat is figyelembe kell venni.

A határérték-rendszer alapú meghatározás elve

A szennyezett környezeti elem megtisztításának egyik gyakran alkalmazott módja a határérték-rendszerhez kötött kármentesítés. A rendszer alapja egy speciális szennyezőanyag koncentráció-értékeket tartalmazó táblázat, amely egységes környezetpolitikán alapuló határértékeket ír elő valamennyi környezeti elemre vonatkozóan. A rendszeren alapuló kármentesítés során a szennyezett területen hatályban lévő határérték-táblázat koncentrációk kötelező érvénnyel alkalmazandók az elérendő célállapot érdekében.

Kézenfekvőnek tűnhet a kármentesítés során egy olyan célállapot definiálása, amely a szennyezés bekövetkezése előtt volt, de bizonyos esetekben ez technikai, és gazdasági szempontok miatt nem megvalósítható. Ebből adódóan szükség van egy olyan határérték-rendszer kidolgozása, amely a környezet védelmét szem előtt tartva a gazdasági és a műszaki szempontoknak is megfelel. Ennek felállítása kormányzati szinten történik. A megszabott határértékig történő tisztítás nem a teljes ártalmatlanítást jelenti, hanem egy általános érvényű szinthez tartozó határérték, határkoncentráció elérését írja elő.

A nemzetközi határérték-rendszerek összehasonlításakor a határértékek megállapításával kapcsolatban két lényeges paramétert kell megemlíteni. Az első a szabályozás elvére vonatkozik. A legtöbb ország az aktuálisan szennyezett területekre vagy multifunkcionális terület használatot (vagyis a jövőbeni felhasználás tetszőlegesen történhet), vagy korlátozott területhasználatot (vagyis a terület csak adott tevékenységre használható) tart mértékadónak. A második fontos tényező az, hogy a definiált határértékek megszabják annak a beavatkozásnak a műszaki és társadalmi-gazdasági feltételeit, amellyel a célállapot elérhető.

A jelenleg használatban lévő határérték-rendszerek két csoportba sorolhatók. A határ- koncentrációk meghatározását befolyásolják az alábbiak

  • Területhasználati szempontok alapján figyelembe vett határérték-rendszer: A kiindulási alapot az jelenti, hogy az egyes területek az eltérő használatból adódóan eltérő kármentesítési, kárelhárítási beavatkozást igényelnek. Ennek megfelelően vagy a felhasználáshoz illesztik a határérték adatokat, vagy a gazdaságosan kivitelezhető, adott műszaki megoldással elérhető célállapothoz rendelik a terület későbbi használatát.

  • Terület érzékenysége: Az adott terület természeti adottságain alapuló rendszerek elsődlegesen a szennyezett terület hidrogeológai adottságait veszik figyelembe.

A terület-specifikus kockázatfelmérés elve

A szennyeződött területek kárelhárításának, valamint a kármentesítési célérték meghatározásának másik lehetséges módozata a terület-specifikus kockázatfelmérés. Ezek a rendszerek elsősorban nem a kockázatfelmérési eljárásban térnek el a hagyományos határérték-rendszereken alapuló módszerektől, hanem abban, hogy a felmérés területre specifikusan történik. Ugyanis a körültekintően létrehozott határérték-rendszerek toxikológiai vizsgálatok eredményein alapulnak és az azokban megadott határkoncentrációk kockázati tényezőkből vannak számolva. A számottevő eltérés abból adódik, hogy amíg a határérték-rendszerekben szereplő adatok általánosan alkalmazhatók (vagyis úgy vannak definiálva, hogy minden esetben megfelelően védjék az ökoszisztémát), addig a terület-specifikus kockázatfelmérés adatainak meghatározása során csak az adott területre érvényes hidrogeológiai, földtani, területhasználati viszonyokat tekintik. A terület-specifikus kockázatfelmérés eszköze a kockázatbecslés. A kockázatbecslés során a szennyezésnek kitett hatásviselők veszélyeztetettségét modellek segítségével számoljuk ki. Az ökológiai kockázatbecslés során a hatásviselők az ökoszisztéma érzékeny indikátorai, míg humán-egészségügyi kockázatok becslésénél maga az ember. Kockázatfelmérést általában élő szervezeteket érő egészségkárosító hatások számszerűsítésére végzünk, de az eljárás élettelen elemekre, létesítményekre is alkalmazható. Azokban az országokban, ahol az ivóvízellátás zömében a felszín alatti vizekből biztosított, az egyik elsődleges szempontként a vízbázisok védelme szerepel a kármentesítési célérték definiálásakor.

A kármentesítési célérték kockázatfelmérése a protokollnak megfelelő. A kockázatelemző a megállapított szennyezésekre, és annak előre feltételezett expozíciós útvonalaira számol értékeket, egy modellezett, vagy becsült expozícióra hivatkozva. A kapott értékeket összeveti a jogszabályok által meghatározott kockázati szinttel. Amennyiben a kapott kockázati érték nem haladja meg a jogszabályi megfelelőségi értéket, akkor kármentesítésre nincs szükség. Ha azonban az érték nagyobb kockázatot mutat, mint a megengedett, akkor valószínűleg a vizsgált hatásviselők körében egészségkárosodó hatás léphet fel, ezért beavatkozásra van szükség. Az expozíciót ez esetben időben és térben korlátozni kell, valamint a hatásviselőket védeni kell, akár az életmódba való beavatkozással is (pl. kitelepítés). A kármentesítéskor az elemző a kockázatfelmérés során alkalmazott feltételezésekből kiszámítja azt az adott közegre vonatkozó elfogadható kockázati határszintet, amelyhez egy maximálisan megengedett szennyezőanyag koncentráció tartozik és ezt jelöli meg kármentesítési célállapotként. Ennél az eljárásnál a környezeti elemben megengedhető maximális koncentrációt elsősorban a hatásviselő szennyezéssel szemben mutatott toleranciája adja meg. Ebből adódóan a hatásviselőket érő kockázatokat kell figyelembe venni és a felszín alatti vizeket, valamint földtani közeget érő terhelések csak másodlagosak.

A célállapot optimális meghatározása

A megfelelő kármentesítési célállapot meghatározásánál mind a határérték-rendszerre, mind a kockázat alapú kármentesítésre vonatkozó szempontrendszert érdemes összevetni és mérlegelni. A határérték-rendszer nem veszi figyelembe a hatásviselőt mint receptort, hanem abban bízik, hogy a meghatározott koncentráció megfelelő védelmet nyújt minden egyes receptornak. Csak a szennyezés helyén vett minták koncentrációit veti össze a rendszer határértékeivel. Ha a mért koncentráció a határértéket meghaladó mértékű, beavatkozásra van szükség. A beavatkozásra vonatkozó döntés ebben az esetben csak a közegben mért szennyezőanyag-koncentrációtól függ. A kockázat alapú kármentesítésnél azonban a célállapotot a hatásviselők határozzák meg. A közegben mért koncentrációk ebben az esetben csak arra szolgálnak, hogy a szennyezés tulajdonságairól információt kapjunk. A meghatározó a hatásviselő károsodásának kockázata. A számszerűsített érték a hatásviselőt ért dózis, nem pedig a koncentráció! Ebből adódóan a megengedhető, kiszámított kockázat lesz a kármentesítés célértéke. A módszer alkalmazása azonban problémás lehet azokban az esetekben, amikor elhagyott, szennyezett területekről van szó. Ilyenkor a hatásviselő távol helyezkedik a szennyezés forrásától, ebből adódóan a rá vonatkozó kockázat is kicsi. Ha tehát kizárólag csak ennek a módszernek az alapján határoznánk meg a kármentesítési határértéket, akkor például a felszín alatti vizek, amelyeket a módszer nem tekint hatásviselőnek, nem lennének kellően védve. Vitathatatlan előnye azonban az, olyan kármentesítési beavatkozásoknak is van létjogosultságuk, amelyek a határérték-rendszer figyelembe vételével gazdasági, vagy műszaki okokból nem lennének megvalósíthatók. Továbbá a kockázat alapú módszer a különböző területek szennyezés-terheléseit összehasonlíthatóvá, összevethetővé, mérlegelhetővé teszi. Ugyanakkor hangsúlyozandó, hogy a részletes kockázatfelmérés mellett a határérték-rendszer alapú rendszert együtt alkalmazva olyan kármentesítési eljárások megtervezésére és megvalósítására van mód, amely mind a környezeti elemek, mind pedig a hatásviselők megfelelő környezeti biztonságát biztosítják.