Ugrás a tartalomhoz

Környezetstratégia

Dr. Fekete Jenő György (2011)

12.2. A környezetvédelmi innováció hazai helyzete a statisztikák tükrében

12.2. A környezetvédelmi innováció hazai helyzete a statisztikák tükrében

A SZONDA IPSOS Média Vélemény- és Piackutató Intézet az Országos Műszaki Fejlesztési Bizottság megbízásából 1994/95 telén a vállalatok innovációs teljesítményére összpontosítva empirikus felvételt készített, több mint 5000 magyar vállalat tevékenységéről (Tamás P. 1995). A környezetvédelmi probléma reális súlyáról, e vizsgálati technikáról nehezebben lehet képet kapni, mint a vállalatfejlesztési erőfeszítésekről. Ennek ellenére a felvétel kiértékelése során sok figyelemre méltó megállapítás vált lehetővé a környezetvédelem K+F tevékenységét illetően is. Sajnos azóta hazai felmérés nem történt a környezetvédelmi innovációs tevékenység megismerésére. Viszont a SZONDA IPSOS megállapításai általánosságban ma is megállják a helyüket mind a vállalatok környezetszennyezése, környezetterhelése, mind az innovációs tevékenységüket illetően.

Az iparvállalatok esetében a vállalati szolgáltatási és a hightech szféra viszonylagos térnyerés ellenére is nehezen hihető, hogy alapjában termelő iparvállalatok 34 %-nál nem lenne környezetszennyezés, vagy ha igen, akkor mindössze 8%-a szennyezne úgy, hogy nem védekezik ellene. A nem-szennyező vállalat forgalma valamivel kisebb az átlagnál, s az ahhoz képest valamivel alacsonyabb ott az exportrészesedés aránya is. E téma mai súlyáról a vállalati stratégiákban azonban különösen sokat mond, hogy – a környezet jelen állapotában – az iparvállalatok 70 %-a nem tervez környezetvédelmi fejlesztést. Az ökofejlesztést – legalább is a kérdőíves interjúban felvállaló – cégek az átlagnál nagyobbak, s valamivel erősebb exportteljesítményük is. Nagyjából hasonlóak a magukat minőségvédőnek nevező vállalatok alapparaméterei is: megadott bruttó árbevételük, exportrészesedési arányuk átlag fölötti. Mindazonáltal itt az exporttevékenység jelenlegi szakaszában elengedhetetlen minősítések beszerzésének reális szükséglete keveredik a „világlátottabb” vállalatok iparpolitikai divat elé igyekvő retorikájával. Úgy látszik, az ISO 9000 ügye körül a vállalatok nagyobb aktivitást (terveket, százalékokat, elvárásokat, igényeket) jeleznek, mint saját környezetvédelmi tevékenységük jövőbeli kiszélesítése körül. Nem vitatva e buzgalom mögötti reális igényeket, azonban a vizsgálatban kapott válaszok divatokat, sőt vállalati imázs-felmutatási törekvéseket is tükröznek. Ily módon feltételezhető, hogy a vállalatok az államtól (akiben a felvétel megrendelőjét tudták) mostanában a minőségbiztosítási rendszerektől várnak nagyobb támogatást. Hasonló szubjektivitások láthatók a vállalatok vezetőinek a cég színvonalával kapcsolatos véleményeiben is.

Az infrastrukturális ágazat környezetvédelmi tevékenységének megítélésénél talán még a műszaki fejlesztési trendeknél is nagyobb szerepe van az egyes al-ágazatok működéséhez kapcsolódó eltérő műszaki tartalmaknak. A közlekedés – főtevékenységéből következik – bizonyos területeken kiugróan környezetszennyező, a táv- és hírközlés (elektronika) pedig lényegében nem. Ugyanakkor az ágazat részét képezik a környezeti problémákra különösen érzékeny víztermelés és lényegében – igazgatási hagyományokból követően ide besorolt környezetvédelmi szakmák (szennyvíz- és hulladékkezelés) is. Miután a minta legnagyobb részét szállítási vállalatok teszik ki, nem meglepő, hogy a szennyező gazdálkodó szervezetek közül is a legmagasabb a levegőt szennyezők, a zaj- és rezgésterhelők és az olajszennyezők aránya. Miután a szennyező kis szállítóvállalatok lényegében majdnem kizárólagosan magyar tulajdonban vannak, a fejlett technológiájú szállítási rendszerek és a táv- és hírközlés pedig az elmúlt években jobban vonzotta a külföldi beruházókat, ismét nem meglepő, hogy míg a magyar tulajdonú cégek 64 %-a, addig a külföldieknek csak 46 %-a állítja, hogy környezetszennyező. A környezeti károkozás bevallásával kapcsolatos konfúziót jelzi, hogy épp a húsz főnél kevesebbet foglalkoztató vállalatok azok, akik a többieknél ritkábban vallják be, hogy szennyezők (pedig ezt technológiailag egyáltalán nem lehet meggyőzően alátámasztani). Az azonban nehezen védhető, hogy az ágazat termelő vállalatainak 40 %-a azt állítja; nem szennyezi a környezetet.

Az élelmiszeripar környezeti problémái közül legfontosabbak az energiaproblémák és a szennyvízkibocsátás (40-40 %-os említésekkel a vállalatoknál). Itt is feltűnik a management magabiztossága. A vállalati elitek összegyűjtött vélekedései szerint a szennyvízkibocsátással szemben 35 %, a levegőszennyezéssel szemben 38 %, a zajártalommal szemben 48 %, az élővizek szennyezésével szemben 76 %, a talajszennyezéssel szemben 75 % teljesen, 100 %-osan (!!!) védekezik. A vizsgált esetekben egyébként a cégek egynegyede-egyötöde végez környezetvédelmi célú K+F munkákat.

A mezőgazdaságban legnagyobb környezetszennyezési bírságokat a szennyvízkibocsátók és a talajszennyezők fizetnek (itt a legkevésbé kiépített a védekezés). A védekezés jelenlegi szervezeti megoldásaiban – más ágazatokhoz képest az agrárvállalatok legnagyobb részben maguk, belső szakemberekre támaszkodva foglalkoznak. A környezetszennyezéssel kapcsolatos K+F feladatokkal a vállalatok elsöprő többségénél (90 %-ánál) senki sem foglalkozik.

Az értékelést nagymértékben segítené egy hasonló felmérés a 90-es évek végétől. De a vizsgálat eredményei a napi tapasztalatokkal együtt megerősítik azokat a feltételezéseket, hogy az ipari gazdálkodók mintegy 30-35 %-a, a többi ágazat 25-26 %-a végez csak – napjainkban is – valamilyen környezetvédelmi innovációs tevékenységet. Ebből három következtetés kínálkozik:

  • az innovációs kreatív műszaki munka jelentős része kikerült a hagyományos K+F szektorból. Így az „új” fogalma nem feltétlenül kapcsolódik össze az innovációval, a környezetbarát termék és technológia sem a környezetorientált K+F tevékenységgel,

  • a vállalatok, sőt a piacgazdaságban jónak minősített gazdálkodó szervezetek jelentős részében nem folyik innovációs tevékenység. Ez részben a szervezetek „követő” gazdaságpolitikáját jelenti, illetve azt, hogy a gazdálkodó szervezetek többsége a passzív alkalmazkodási stratégia követésére kényszerül,

  • az innovációs rendszer egyes elemei között a kapcsolódás új piac-konform rendszere még a 2000-es évek elején sem alakult ki.