Ugrás a tartalomhoz

Környezetstratégia

Dr. Fekete Jenő György (2011)

2.2. A stratégiai tervezés elméletei

2.2. A stratégiai tervezés elméletei

Ahhoz, hogy a környezetstratégia számára egy jó, hatékony tervezési módszert alakítsunk ki ismernünk kell a stratégiai tervezés lehetséges közelítéseit. Whittington, R. (2002) angol közgazdász szerint ezek a következők:

A stratégiai tervezés fontosságát a környezetvédelemben leginkább a következő folyamatok indokolják:

  • klasszikus iskola,

  • fejlődési iskola,

  • eljárási iskola, és a

  • rendszerelvű iskola.

A klasszikus iskola képviselőinek véleménye szerint a stratégiai tervezésnek elsősorban a profit maximalizálására kell irányulnia. Ennek feltételeit leginkább egy racionális elveken nyugvó stratégiai tervezés biztosíthatja. A stratégiai tervezés során azokat a területeket kell megcélozni, ahonnan a legtöbb profit várható. A tervezésnek felülről kell indulnia, és a legnagyobb hatékonyság elvét kell követnie. Környezetvédelem területén készített stratégiák közül a 80-as évek végén, 90-es évek elején készült levegőminőség védelmi stratégia bizonyult példaértékűnek, miután a közlekedési kibocsátások és az erőművi kibocsátások közül az erőművit priorizálta, így egy hatékony stratégiával sikerült a nemzetközi egyezményekben vállalt kötelezettségeinknek - a legkevesebb befektetéssel a legnagyobb eredményt elérve - eleget tenni. A közlekedési kibocsátások drasztikus csökkentése jóval több pénzt, és időt igényelt volna.

A fejlődési iskola azzal jellemezhető, hogy a gazdaság résztvevői állandó harcot folytatnak a túlélésért, ezért a stratégiában folyamatosan is minél több alternatívát kell kialakítani és kezelni. Ennek az iskolának a képviselői nem bíznak abban, hogy a stratégia egy racionális cselekedet lenne, és nem bíznak abban, hogy a vezetők megfontoltan és objektívan döntenek. Többségük állítja, hogy az egyes stratégiai lépéseket mindig a piac, az állandóan változó társadalmi igény, vagy a monopolhelyzet dönti el. Ez a megközelítés megdöbbentően hasonlatos azokhoz a „zöld stratégiákhoz” melyek az esetek túlnyomó többségében a bizonytalansági tényezőkön és a vezetéssel szemben feltételezett bizalmatlanságon alapulnak. A fejlődési iskola hívei fatalisták, hisznek a véletlenben, és a külső hatótényezők mindenhatóságában.

Az eljárási iskola követői nem hisznek a racionális, érzelemmentes stratégiai tervezésben, de kételkednek a piac mindenhatóságában és tökéletességében. Ez a megközelítés szervezeten belül feltételezi, hogy a döntéseket kialakított rutin szerint hozzák, de a piaci logika is a szokásjogokon alapul. Környezetstratégiai szempontból ez a logika erősen árt a környezetvédelmi innováción alapuló versenyképesség javításának, és a nemzetközi piacokon való hatékony fellépésnek. Bár a környezetvédelmi innováció fejlesztésére már évek óta nem készült komolyabb stratégiai terv, de a folyamatban lévő pályázati rendszerek igazolják, hogy az elképzelésekből többnyire hiányzik a racionalitás, az érzelemmentesség, és kizárólag a megszokott, begyakorlott „piacokra” támaszkodnak.

A rendszerelvű iskola hívei hisznek a racionális, logikus stratégiai tervezésben, szem előtt tartva, hogy a stratégiát emberek készítik, így nem lehet teljesen érzelemmentes. Hisznek abban, hogy jövőbe ívelő stratégiai tervek készíthetők, de nem hisznek a modellek és módszerek általános alkalmazhatóságában. Úgy vélik, hogy a stratégia sikeressége a „társadalmi beágyazottságtól” függ, azaz a társadalmi igények nagy mértékben befolyásolják a stratégia eredményességét. Ez megkérdőjelezheti a stratégiai tervezési módszerek általános alkalmazhatóságát, hiszen a társadalmi befolyás erőssége módosíthatja a folyamatok menetét. A környezetvédelemre gondolva, ez a stratégiai megközelítés tűnik a legracionálisabbnak, figyelembe véve, hogy a környezetvédelmi stratégiai döntésekben a társadalmi funkciónak meghatározó szerepe lehet.

A klasszikus iskola a 60-as években volt meghatározó, alapvetően a közgazdaságtanra épült. A 70-es években előtérbe került a belső helyzet (emberek, érdekek, belső vállalatpolitika), dominánssá vált az eljárási iskola pszichológiai tárgyalásos szemlélete. A 80-as években már dominánssá vált a külső körülményekhez való alkalmazkodás, a nemzetközi piacokhoz való csatlakozás, a nemzetközi munkamegosztásban való részvétel elsősorban a közgazdaságtan és a természettudományos gondolkodás alapján. A 90-es évektől szinte általánosan a rendszerelvű stratégiai iskola került előtérbe a külső és belső társadalmi, politikai, kulturális viszonyok figyelembevételével.

Mind a négy iskolánál felfedezhető a stratégiai problémák megoldására alkalmazott két módszer:

- az első a módszerek oldaláról közelít (ezek variációi minden problémára megoldást adhatnak), míg
- a második a problémákból indul ki, és ezek megoldásához keres módszereket.

A négy iskola nézőpontjait vizsgálva megállapíthatjuk, hogy azok két szélsőséges vélemény között helyezkednek el attól függően, hogy mekkora jelentőséget tulajdonítanak a stratégiaalkotás folyamatában a logikának, a racionalitásnak, és mennyit a szubjektív, a kreatív elemeknek. Ennek alapján beszélhetünk recionális és kreatív közelítésről (Csath M. 2004)

A racionális közelítés esetében:

- a megoldás keresése analitikus, logikai alapon érvelő módszerekkel történik,
- a hangsúly a konzisztens gondolkodásra, objektivitásra tevődik,
- a múltból és jelenből indul ki,
- a gondolkodásmód jellege vertikális, továbbá
- a stratégiaalkotást tudománynak tekinti.

A kreatív közelítés esetében:

- a megoldáskeresés intuitív módszerekkel történik, beleértve a logikailag elképzelhetetlen lehetőségek keresését is,
- elszakad az általánosan elfogadottól, hangsúlyt helyez a szubjektív véleményekre,
- a jövőből indul ki,
- a gondolkodásmód inkább horizontális, oldalirányú,
- a stratégiaalkotást művészetnek tartja.