Ugrás a tartalomhoz

Komposztálás

Fazekas Bence, Pitás Viktória, Dr. Thury Péter, Dr. Kárpáti Árpád (2011)

1. fejezet - Komposztálás és alapanyagai

1. fejezet - Komposztálás és alapanyagai

A komposztálást nehéz általánosan definiálni. Elmondható róla, hogy az a szerves anyagok bizonyos értelmű biológiai lebomlása és stabilizálódása, amely a folyamat során keletkező hő hatásával lehetségessé teszi a termék gyorsabb előállítását, miközben termikus stabilizálás révén a nem kívánatos patogén szervezeteket és csírázásra kész magvakat is elpusztítja. A komposztálás a hulladék-anyagok stabilizálásának egy lehetséges módja, amely azonban az alapanyagok megfelelő összetételét (összetételének, nedvességének beállítását), valamint levegőztetését igényli a szükséges termofil hőmérséklettartomány elérése érdekében. Az utóbbin a 45-50 oC feletti hőmérséklet elérése és tartós fenntartása értendő. Ez a patogén szervezetek és csíraképes magvak elroncsolásának alapvető feltétele.

A komposztálás során szükséges biológiai folyamatok biztosításához a szilárd fázisú rendszerek alkalmasabbnak tűnnek, mint a folyadékfázisúak (termofil aerob stabilizáció). A komposztálást ezért szilárd és fél-szilárd anyagok keverékei esetén kedvező alkalmazni. Aerob biológiai átalakítási folyamatainak eredményeként ekkor a lebomló szerves anyagból széndioxid és a további aerob és anaerob körülmények között egyaránt stabil nagy humusz tartalmú szerves maradék keletkezik. A biológiai oxidációnál keletkező hő hatására az anyag víztartalmának egy része elpárolog. A komposztálás alapvető kérdése a folyamatok végbemenetele alatt a nedvesség, hőmérséklet és oxigéntartalom (ellátottság) optimalizálása. Míg az első kettő meghatározóan az alapanyag minőségével, az utóbbi a levegőztetéssel szabályozható.

A komposztálódásnál az aerob átalakulások mellett részben az anaerob folyamatok is szerepet kapnak az oxigén időszakos, vagy lokális hiánya következtében. Ezek a szerves anyag átalakításában ugyancsak fontos szerepet játszanak. Hozzájárulnak ahhoz, hogy a biológiailag nehezen oxidálható szerves anyagokból kisebb molekulatömegű, jobban oxidálható származékok (szerves savak, alkoholok) keletkezzenek, melyeket azt követően az aerob szervezetek igen gyorsan hasznosítanak. Az oxigénellátás hiányosságai, egyenetlenségei eredményeként (nagyobb méretű nedvesebb darabok belső tereiben, illetőleg a komposztálódás előrehaladtával) aerob és anaerob folyamatok együttes eredménye a végső termék.

Az anaerob folyamatok azonban a keletkező kis molekulatömegű illó és illatos származékok miatt gondot is jelentenek a környezetnek, ezért az anaerob és aerob folyamatok egyensúlyát (szag-emisszió) megfelelően biztosítani kell. A nagyüzemi komposztáló rendszerek az utóbbi miatt gyakorlatilag aerobak. Számos gyakorlati szakember azonban célszerűnek véli a komposztálandó alapanyagok előkezelés folyamán történő hosszabb-rövidebb nedves tárolását éppen az előzetes anaerob bomlási folyamatok megfelelő elmélyítése érdekében. A megfelelő nedvességtartalomra és szabad gázfázis-hányadra (szabad levegőtérfogat) történő bekeverést követően azután a komposztálás egyértelműen aerob folyamat lesz.

A komposztálás tradicionális feladata a rothadásra hajlamos szerves anyagok stabilizálása, emberre patogén szervezeteinek minimalizálása. Egyidejűleg természetesen a növényi betegségeket okozó szervezetek, csírák, rovarok és azok tojásainak, lárváinak elölése is célja a stabilizációnak. A termék szaga hasonlóképpen megszűnik a folyamat eredményeként a stabil termékben. A keletkező hőmennyiség révén a kiindulási alapanyagok nedvességtartalma (szennyvíziszapok, élelmiszeripari hulladékok) is kedvező tartományba állítható be. A szerves anyagok lebomlása, stabilizálódása, az utóbbi szárítással együtt, kedvező feldolgozási költséget jelenthet a különböző hulladékok ártalmatlanítását illetően.

A komposztnak számos előnyös hatása lehet mezőgazdasági felhasználásánál. Először is növeli a talaj humusztartalmát, s ezzel kedvező talajszerkezetet és víztartó kapacitást biztosít. Másodsorban, a komposzt kedvező talajtápanyagokat tartalmaz a humuszon túl is, mint a nitrogén, foszfor és sok mikro-tápanyag. Az utóbbiak mennyisége azonban a komposztban rendszerint kevés ahhoz, hogy kis mennyiségben adagolandó műtrágyaként alkalmazhassák. Más oldalról a komposzt tápanyagainak felszabadulása sokkal lassúbb, mint a műtrágyáké, így nem okoznak tápanyag-veszteséget felhasználásuk során.

A komposztálás összetett folyamatainak megfelelően maga a komposzt anyag, vagy termék behatárolása is meglehetősen tág. Azokkal a funkciókkal szokásos pontosítani, melyeket a komposztálásnak a termék előállítása során biztosítani kell. Ilyenek a stabil, humusz-szerű anyag és küllem, a kórokozó-, csíra-mentesség, rovar és lárva-mentesség, egyszerű kezelhetőség, szagmentesség és a növények növekedésének kedvezőbbé tétele.

Többféle biológiai átalakítási eljárás is felhasznál szilárd vagy fél-szilárd alapanyagokat, mint például a sajtok érlelése, a siló előállítás, illetőleg az eddig tárgyalt komposztálás. Közülük az utóbbi esetében azonban a folyamat tudományos megtervezése messze elmaradt az előzőekétől. Csaknem valamennyi komposztálással foglalkozó könyvben az olvasható, hogy az egy ősi tudomány, melyet az emberiség ősidők óta felhasznál. Ez azt látszana bizonyítani, hogy a technológiája az idők folyamán kellőképpen kialakult. Ezzel szemben egyértelmű, hogy a komposztálás tudományos alapjait csak az elmúl fél évszázadban kezdték kidolgozni. A technológia szabályozásával kapcsolatosan több tényező optimalizálása vált ezeknek az évtizedeknek a feladatává. Bár ténylegesen sok ismeretanyag gyűlt össze, mégis be kell vallani, hogy a technológia sokkal inkább kézikönyv jellegű, mintsem tudományosan kellően megalapozott, szabályozott műveletek kombinációja a megkívánt végtermék előállítása érdekében.

1.1 Komposztálható anyagok

A komposztálható alapanyagok listája rendkívül széles. Megemlíthetők közöttük a mezőgazdaság termelési hulladékai, az élelmiszeripar feldolgozási hulladékai, a legkülönbözőbb eredetű trágyák, lakossági hulladékok, bútoripari és fafeldolgozási hulladékok, egyéb szerves hulladékok, mint a lakókörzetből összegyűjthető kerti hulladékok, növényi maradványok, fű- és faapríték, nem káros hatású egyéb ipari hulladékok, valamint a lakossági szennyvíz tisztításánál keletkező szennyvíziszapok is.

A természet megfelelő lebontó-képességgel rendelkezik a felsorolt hulladékok feldolgozására, biológiai stabilizálására. Gondot jelent azonban, hogy ezek lokálisan jelentkező óriási mennyiségei, rendkívül inhomogén tömegei minőségi komposzt előállítására, amely áruvá is válhat a piacon, alkalmatlanok. Erre csak az egyenletesebb minőségben keletkező, tisztább hulladékok, mint a szennyvíziszap, néhány ipari hulladék, valamint megfelelő gyűjtés és előkezelés esetén a kerti, kertészeti hulladékok lehetnek alkalmasak.

1.1.1 Lakossági szennyvíziszap

A különböző szerves/szervetlen szennyezőanyagok a fizikai/kémiai tulajdonságaiktól függően a szennyvíztisztító telep műtárgyaiban eltérő hatásfokkal távolíthatók el. A tisztítás alapvetően biotechnológiai kialakítása mellett szükségszerű mechanikus előtisztításnál a rácsokon, homokfogókon visszatartott szerves anyag mennyiség a települési szennyvizek esetén a biológiai terhelés (KOI, BOI5, TKN, stb.) szempontjából minimális jelentőségű.

A mechanikai előtisztításnál az adott régió kulturális állapotától függő mennyiségű és összetételű rácsszemét távolítható el. A homokfogóban kiülepíthető szervetlen anyagok mennyisége pedig leginkább a terület geológiai adottságaitól, a csatornahálózat kiépítésétől függ. Az általános tervezési javaslat (MI-10 127/3 1977) a rácsszemét fajlagos mennyiségét 12-15 dm3/LE*év (10 mm-es finomrács), a kiülepíthető homok mennyiségét pedig 0,01-0,1 dm3/LE*év értékben adja meg. Mindezek víztelenítésüket (préselés) esetleg fertőtlenítésüket követően, különböző EWC kódú hulladékként jellemzően hulladéklerakóban kerülnek ártalmatlanításra.

A települési szennyvizek előtisztításának a homokfogást és rendszerint vele együtt történő zsírleválasztást követő lépcsője a könnyen kiülepedő, nagyobb szerves anyag tartalmú részek előülepítése (már ahol erre technológiai megfontolásból sor kerül), ahol az úgynevezett primer iszap keletkezik. Ennek a szerves anyaga kevésbé oxidált, mint a szekunder iszapoké, nagyobb KOI/tömeg fajlagossal rendelkezik. Szerves anyag hányadát a mechanikai előtisztítás (rács, homokfogás) nagyban befolyásolja, de az leggyakrabban 60-80% körüli érték (zsírok és fehérjék). Energiatartalma 25-26000 kJ/kg érték körül mozog. A primer iszapok McCarty és társai szerint a C22H39O10N összetétellel jellemezhetők.

A hazai jellemző technológiai kialakítások mellett, vegyszeres kezelések nélkül általában 50-65 % körüli lebegőanyag, 25-30 % körüli KOI, és 10 % körüli TKN eltávolítási hatásfokkal számolhatunk (ATV-DVWK-A 131E,) az előülepítésnél. Mindezek eredményeként alakul ki a biológiai tisztítási fokozat tápanyagterhelése, melynek nagysága (kg/d, kg/m3*d, kg/kg MLVSS*d) és összetétele (KOI/TKN arány) nagyban meghatározza a tisztítás végén elérhető tisztított víz és iszapminőséget.

A tisztítási technológia biológiai fokozatában az oldott és lebegő állapotban lévő szennyezők oxidációs/redukciós biokémiai folyamatok révén alakulnak át partikuláris biomasszává, vagy az iszappelyhekbe történő beépülésükkel, adszorpcióval kerülnek eltávolításra a folyadékfázisból. A tisztítás során keletkező iszap szeparációja a tisztított víztől általában ülepítéssel történik. Az ülepítés megfelelő méretezése biztosítja a lebegőanyag (> 0,45 mikron) 20-40 mg/l értékig történő eltávolítását. Ennek hatékonyságát persze jóval meghaladja a mára erősen terjedő membrán-szeparáció hatásfoka, ami a települési szennyvíztisztításnál leginkább ultraszűrést jelent. Ilyen megoldásokkal üzemelő telepeken gyakorlatilag biztosítható a lebegőanyag-mentes elfolyó szennyvíz. Ugyanekkor az adott membrán vágási értékének megfelelő méretű baktériumok, nagyobb méretű oldott molekulák is eltávolításra kerülnek, javítva ezzel az elfolyó víz minőségét és szükségtelenné téve a további vegyszeres fertőtlenítést.

A lakossági szennyvizek aerob tisztításánál nagyjából az eltávolított szerves anyag mintegy 50%-ából szekunder iszap termelődik. A bontható szerves anyagok anaerob lebontásnál viszont ez a maradék csak 5%. A szekunder iszap szerves anyag hányada széles tartományban (60-90%) változhat. A tapasztalatok alapján a biomassza szerves frakciója 50-55%-ban szén, 25-30%-ban oxigén, 10-15%-ban nitrogén, 6-10 %-ban hidrogén, 1-3%-ban foszfor és 0,5-1,5%-ban kén. A különböző ajánlások közül a leginkább használatos összegképlet C5H77O2N. Készítettek persze a foszfortartalmat is figyelembe vevő összegképletet is amelyet C60H87O23N12P formulával adtak meg. A szekunder iszap energiatartalma a szerves anyag arányától függően változó. Átlagos értékként 20-21000 kJ/kg érték adható meg.

Az aerob tisztításnál képződő iszap mennyiségét a tisztítandó szennyvíz számos paramétere befolyásolja, mint például: a hőmérséklet, a technológiai kialakítás, a relatív biológiai terhelés, az oldott oxigén koncentráció, stb.. A fölösiszap-hozam (vegyszeres kezelés nélküli) becslésére ezeket figyelembe véve számos összefüggés látott napvilágot. Ez mindig szárazanyagban megadott érték. Az iszap ugyanakkor mindig nedves. Ülepítés után alig 1-3 %, de hatásos gépi (présszalag-szűrő, centrifuga) víztelenítés után is csak 20 25 % szárazanyag tartalmú, holott az utóbbi koncentrációnál már meglehetősen szilárd állagú.

A települési szennyvizek tisztítása során keletkező ezen „szilárd” melléktermék további kezelése, ártalmatlanítása során meghatározó tényező lehet az utóbbiak költsége. Tapasztalataink szerint nem ritka a levegőztetés költségigényével megegyező iszapmaradék feldolgozási, ártalmatlanítási, újrahasznosítási költség sem.

Az U.S. EPA 1989-es számítása alapján lakosonként évente mintegy 29 kg szárazanyagnak megfelelő szennyvíziszap keletkezik az Egyesült Államokban. Az ilyen iszapoknak nagy része ugyan a mezőgazdaságban került elhelyezésre, de annak csak kevesebb, mint a tizede került abban az időszakban komposzt formájában, kereskedelmi láncolaton keresztül a mezőgazdaságba, házi kertészetekbe. Ez a hányad ugyan napjainkra jelentősen növekedett az USA-ban, ugyanakkor jellemző fajlagos érték lehet a hazai iparszerű komposztálásra és komposzt-értékesítésre. Jelenleg Magyarországon a szennyvíziszap nagy részét még nyers formájában, injektálással juttatják a talajokba, vagy egyszerű kiöntözéssel, bekeveréssel (folyékony vagy fél-szilárd állapotban) a szilárdhulladék-lerakó telepekre.

Irodalmi adatok szerint mintegy 20 kg szárazanyagnak megfelelő primer iszap keletkezik lakosonként évente a szennyvíztisztításban. A szennyvizek biológiai tisztítása a keletkező iszapmennyiséget másfélszeresére - 30 kg - szárazanyag / fő év - növeli. Ez jól egyezik az U.S. EPA (1990) által megadott 29 kg /fő év fajlagos értékkel. Ez természetesen csak ott keletkezik, ahol a lakosság szennyvizeit közcsatornában gyűjtik, és megfelelő módon tisztítják.

1.1.2 Az ipari szennyvíztisztítás iszapjai

Erre az iszapfajtára amerikai adatok is elég hiányosan állnak rendelkezésre, hazaiak még kevésbé. A hazai ipari szennyvíztisztításnak ebben a tekintetben felelőse ugyan van, gazdája már kevésbé. A technológiai felmérés is hiányos, hasonlóan a keletkező iszapmennyiségekéhez.

Az ilyen iszapfajták esetén fontos kiemelni, hogy az élelmiszeripar szennyvíztisztítói rendszerint komposztálásra kitűnően alkalmas iszapokat termelnek. Esetenként ugyanilyen jellegű a gyógyszeralapanyag vagy gyógyszergyárak szennyvíztisztítóinak iszapja is. Fontos tényező lehet az iszapminőség alakulásában az ilyen hazai telepeken az alkalmazott fizikai kémiai előtisztítás vegyszerszennyezése.

A papíripar esetében keletkező szennyvíziszapok mindkét fajtája, az ülepített rostiszap, valamint a biológiai tisztítás eleveniszapja is megfelelő energiatartalmú komposzt alapanyag, vagy segédanyag.

1.1.3 Trágyák

A lakosság ilyen jellegű maradéka (emberi ürülék) napjainkban egyáltalán nem jelentkezik, mivel az a lakossági szennyvizekbe, s azon keresztül a tisztítás iszapmaradékába kerül. Az állattartás esetében ugyanakkor igen nagy fajlagos trágyamennyiségek keletkeznek, részben "száraz" (almos), részben "nedves" (hígtrágya) formában. Az állattenyésztés trágyahulladéka olyan nagy, hogy arra gyakorlatilag külön feldolgozó, elhelyező, hasznosító gyakorlat alakult ki. Ez ott alakulhatott így, ahol az állattartó, hizlaló telepek mezőgazdasági környezetben épültek ki. A feldolgozóipar ilyen hulladéka a városokba koncentrálódott üzemek miatt már egyértelműen ott jelentkezik, vagy az üzemi szennyvíztisztítóknál, vagy a kommunális telepen. Megkérdőjelezhető persze az állattartás trágyája felhasználásának az iparszerűsége is, hiszen az almos trágya stabilizálása, komposztálása sem nevezhető kellően ellenőrzöttnek, a híg trágyák tisztításáról, elhelyezéséről pedig közismert, hogy a hazai talajok vizei minőségének tönkretételéért döntően azok a felelősek.

Érdekességként megemlíthető, hogy egy fejőstehén évente mintegy 2200 kg, egy hízó-marha mintegy 1600 kg szárazanyagnak megfelelő trágya-szennyezést produkál évente. Ez 75, illetőleg 50 lakos évi, szennyvíziszapban jelentkező hulladékmennyiségének felel meg. Meglepő, hogy egy baromfi évi hulladéktermelése is ugyanannyi, mint egy felnőtt lakosé. Ez is jól mutatja, hogy az állattartás, vagy intenzív hústermelés milyen jelentős szennyezőanyag termelést is jelent. Sok ország, de különösen Hollandia szenved intenzív sertés-hizlalásának az ilyen vonatkozású következményeitől. A trágyák komposztálása és mezőgazdasági hasznosítása természetesen egy reális lehetőség, azonban itt is rizikófaktor a tápanyag-felhasználás javítására felhasznált vegyszerek, növekedésfokozó hormonok, gyógyszerek hatása.

Érdemes azt is megjegyezni, hogy a különböző állatok trágyái elég eltérő nedvességtartalommal rendelkeznek. Legszárazabb a lótrágya, ami 60 % körüli nedvességtartalmú. A többi trágyák általában 70 és 80 % közötti, a marhatrágya 85 % körüli nedvességtartalommal rendelkezik.

1.1.4 Zöldhulladékok

A lakás körüli növényzet, fű és fák hulladékai képezik ezt a kategóriát. Mennyiségük a lakókörnyezet, lakás-sűrűség függvénye. Kertvárosi területeken akár az összes hulladékmennyiség 10-20 %-a is lehet. A kerti hulladéknak mintegy 70 %-át a fűapríték teszi ki, a levélzet csak 25 %-ot képvisel, míg a többi 5 % egyéb, fásabb növénymaradék. Mennyiségük szezonálisan is nagyon változó. A hideg telekkel megáldott térségekben a füves részek májustól szeptemberig jellemzőek. A lehullott leveleket ezzel szemben szeptember és december között, valamint kora tavasszal gyűjtik be.

A korábbi évtizedekben a növényzet zöld hulladékát is a szilárd hulladéklerakókba szállították. Ma már legtöbb helyen az ilyen maradványokat külön gyűjtik, és komposztálják. Viszonylag nagy a nedvességtartalmuk, és mint már utalás történt arra, keletkezésük szezonálisan ciklikus. A fűnek viszonylag nagy a nitrogéntartalma. Az ilyen anyagok lebontható része viszont nem fedezi a komposztálás hőigényét. Kedvező, hogy a fűmaradványok és falevelek, vagy bokrok nyesedékei nem tartalmaznak egyéb szennyező anyagokat, ellentétben a városi szilárd hulladékkal. A levelek szagmentesen tárolhatók, ezért energiadúsabb anyagokkal együtt jól komposztálhatók, hosszabb tárolás után is. Az ilyen hulladékok mennyisége azonban térségenként igen változó, akár egy nagyságrenddel is különböző lehet. Fajlagos értékében a lakossági szennyvíziszap mennyisége körüli, de parkos üdülőkörzetekben, ahol mezőgazdasági hasznosításuk egyébként lehetetlen, akár tízszerese is lehet.

Régebben a faleveleket egyszerű halmokban hagyták komposztálódni, ma sok helyütt keverik a szennyvíziszapokhoz, különösen zárt komposztáló rendszereknél. Különösen akkor van erre lehetőség, ha a lakosság az ilyen hulladékait elkülönített halmokban gyűjti az udvarában, vagy néha be is zsákolja azt elkülönítve a többi szilárd hulladékától. Térségenként az ilyen szokások nagyon változóak, sőt a környezettudatos nevelés eredményeként ciklikusak is lehetnek.

Esetenként az összegyűjtött falevelek is tartalmazhatnak kedvezőtlen szennyező anyagokat (műanyag, kövek, stb.). A zöld növényzet ugyan nitrogénben gazdag, a száraz falevelek komposztálásához azonban rendszerint tápanyag-adagolás, gondos nedvesség-beállítás és szabályozás szükséges a szag keletkezésének az elkerülésére. Előfordult olyan levélkomposztálás is, melyet a szennyvízderítők iszapjával és aprított fahulladékkal keverve végeztek. Az alapanyaghoz ilyenkor is nitrogénforrást kellett adagolni a növényi részek gyorsabb lebomlása, nagyobb reakciósebesség (melegedés) elérése érdekében.

1.1.5 Élelmiszeripari és mezőgazdasági hulladékok

A komposztáláshoz számos, ebbe a kategóriába tartozó hulladék alkalmas. Általában ami föld feletti növényi rész, vagy állati maradék és nem szennyezett, komposztálható. A közlemények alapján sok ilyen hulladék felhasználására került már sor a korábbiakban. Ilyenek:

- burgonyahulladékok (héj, keményítő, méret alatti termés, beteg gumók, stb.),
- keményítőiszap,
- halfeldolgozási hulladékok (héj, belsőség),
- narancs és citromhéj,
- almafeldolgozás maradéka (iszap, szűrletmaradék és biológiai iszap),
- szőlőfeldolgozás hulladékai (szűrőiszap, héj, törköly, kacs, vessző),
- csokoládégyártás hulladékai,
- vízierőművek szűrőin fennakadó algák, halak és más tengeri élőlények,
- élelmiszer-előkészítés hulladékai,
- mezőgazdasági hulladékok (szalma, kukoricacsutka, rizs-, gyapot-, mandulahéj).

A felsorolt lista messze nem teljes, de jól mutatja a komposztálható állati és növényi hulladékok széles skáláját.

1.1.6 Lakossági szilárd hulladék

Ez az átfogó kategória mindazokat a szilárd hulladékokat tartalmazza, melyek az ember környezetéből rendszerint szervezett hulladékgyűjtéssel kerülnek eltávolításra. Mennyiségét tekintve ez a legjelentősebb mennyiségű hulladék, több száz kilogramm lehet lakosonként évente. Összetételében legnagyobb hányad a papír, de tartalmaz élelmiszermaradványokat és zöldhulladékot is. Komposztálásra történő hasznosításuk vizsgálata ezért hosszú évtizedek óta fontos tevékenység. Gondot jelent az utóbbi időszakban a lakossági szilárd hulladékban jelentkező hatalmas műanyag-hányad. Ennek kiválogatása, a műanyag-részek változatos mérete és alakja miatt egyre nagyobb nehézséget jelent. A szétválasztás hatékonysága soha nem teljes (100%). A komposztálható anyagokhoz mindig jócskán kerülnek műanyag és üveg anyagok is.

A lakossági szilárd hulladék anaerob átalakulása jelentős szaghatással jár. Sajnos napjainkban éppen a szennyvíztisztító telepek ilyen hatásai azok, melyek a lakosságot leginkább zavarják. Az, hogy a fejlődő városok a távolsági előírások ellenére egyre közelebb terjeszkednek a szennyvíztisztítókhoz, komposztáló telepeikhez. Ez már akkor is egy újabb megoldandó problémát jelent, ha a lakossági szilárd hulladék semmilyen frakciója sem kerül be az iszapkomposztálásba. Helyileg is többnyire máshol keletkezik, s a szétválogatás utáni szállítása is esetleg a városokon keresztül kellene, történjen. Ezért az ilyen hulladékok komposztálását gyakran a szilárd hulladék gyűjtésének a helyén, a szeparálás után célszerű végezni, megfelelő segédanyagok felhasználásával.

Az Egyesült Államokban a 60-as évek végén komoly fellendülés volt megfigyelhető a lakossági szilárd hulladékok komposztálását illetően. Később ez a hullám elcsitult, de az európai fejlesztés és eredmények hatására komposztálás a 80-as évek végén ismét divattá vált. Összességében azonban megállapítható, hogy az ilyen hulladékok nagy papír részaránya, illetőleg az utóbbi időben nagy műanyag hányada következtében a komposztálásuk egyre gondosabb előkezelést igényel, ami nehezen kompenzálható költségtöbblet. Az iparilag fejlett országokban egyre jellemzőbb, éppen az összetétel ilyen változása eredményeként, a lakossági szilárd hulladékok égetése, vagy olyan tömörítése, amely a deponálást olcsóbbá teszi, s egy későbbi feldolgozás lehetőségét is megtartja.

1.1.7 Különleges hulladékok

Ebbe a kategóriába azokat a veszélyes ipari hulladékokat sorolhatjuk, melyek a komposztálás anaerob körülményei között éppen a jelenlévő egyéb segédtápanyagok segítségével bomlásnak indulnak, majd ez a bomlás az aerob fázisban igen jó hatásfokkal fejeződik be. Közöttük elsősorban az olajos iszapok, és különböző növényvédő-szer hulladékok említhetők meg.

Egy 1992-es tanulmány szerint, diesel üzemanyaggal szennyezett talajok remediációjára is javasolhatü a komposztálás. A kedvező hőmérséklet és tápanyag ellátás az aromás komponensek jó lebomlását eredményezte 35-50 nap alatt. Az összes szénhidrogén tartalom több mint 90 %-a elbomlott vizsgálataik során 70 nap alatt. Az így bontható vegyületek sorába tartoznak a benzol, pentaklór-fenol, ftalátok, könnyű és nehéz üzemanyagok, kőszénkátrány, fenolok, policiklikus aromás szénhidrogének, klór tartalmú szerves oldószerek, valamint a poliklórozott-bifenilek is.