Ugrás a tartalomhoz

Környezetegészségtan

Sárváry Attila (2011)

Debreceni Egyetem

4. fejezet - Foglalkozásegészségtan

4. fejezet - Foglalkozásegészségtan

Munkaegészségtan

Munkaegészségtan

Az emberi munka alapvető feltétele volt az emberré válás folyamatának. A munkavégzés napjainkban is az emberi tevékenységek legfontosabbika, a munkahelyen eltöltött idő teszi ki mindennapi életünk jelentős részét. A munkatevékenység elengedhetetlen társadalmi szerepe mellett azonban különböző kockázatokat is rejthet. Számos munkafolyamatnál rájuk jellemző, az általános környezetben tapasztalttól jóval intenzívebb egészségkárosító hatások léphetnek fel, így a munkahelyi expozíciók jelentős befolyást gyakorolhatnak egyes betegségek kialakulására.

A munkaegészségtan a munkavégzéssel kapcsolatos egészségi hatások minden aspektusát felölelő multidiszciplináris tudományterület. Ezen belül megkülönböztetjük a munkavégzés orvosi vonatkozásait tárgyaló foglalkozás-egészségtant (foglalkozás-orvostan, üzemorvostan) és a dolgozók egészségének védelme érdekében a munkakörnyezeti kockázati tényezők felismerésével, mérésével, értékelésével és kezelésével (a határértékek betartásának ellenőrzésével és az expozíciók csökkentésére hivatott műszaki jellegű megelőző intézkedésekkel) foglalkozó munkahigiénét. Magyarországon az előbbiektől szervezetileg elkülönülve működött 2007-ig a munkabalesetek megelőzésével foglalkozó munkabiztonság. E három terület a munkavégzés teljes egészségi és biztonsági kérdéskörét felölelő munkavédelemben kapcsolódik össze.

A munkavédelmi tevékenység a biztonságos és egészséget nem veszélyeztető munkakörnyezet kialakítására és fenntartására irányul. Célja a munkában elősegíteni az optimális testi, lelki és szellemi teljesítőképesség megőrzését; a munkának a dolgozók képességeihez, testi és szellemi állapotához való adaptálásával, valamint a munkakörnyezeti kockázati tényezők figyelembevételével arra törekszik, hogy a munkavállalók számára az optimális igénybevételt tartósan biztosítsa.

4.1. ábra - A munkahelyi egészség és biztonság területei

A munkahelyi egészség és biztonság területei

Történeti háttér

A munkaegészségtan és munkabiztonság története a munkavégzéshez kapcsolódó egészségkárosodások felismerésével egyidős. Az első munkabiztonsági előírás már a Bibliában megjelenik, amikor Mózes V. könyve új ház építésénél a balesetek megelőzésére megépítendő korlátról szól. A foglalkozási betegségek legrégebbi tárgyi bizonyítékai az ókori Egyiptomból származnak, ahol valaha silicosisban szenvedett elhunytak mumifikálódott sírleletei kerültek elő. Már az ókor nagy tudósa, az időszámítás előtt 460-ban született Hippocrates felismerte, hogy bizonyos környezeti hatások (táplálkozás, klíma) mellett a foglalkozás is befolyásolja egyes betegségek kialakulását. A foglalkozás-egészségtan tudományának tulajdonképpeni megteremtése Bernardino Ramazzini olasz professzor nevéhez fűződik, aki 1700-ban kiadott, „De morbis artifactum diatriba” című könyvében (a szegénység mellett) a maró, irritáló vegyi anyagok, porok és fémek egészségkárosító hatásainak veszélyéről ír 52 különböző munkatevékenységgel kapcsolatban. Az ő nevéhez fűződik a pneumoconiosisok első tudományos igényű leírása is.

4.2. ábra - Bernardino Ramazzini: De morbis artifactum diatriba, 1700

Bernardino Ramazzini: De morbis artifactum diatriba, 1700

Az egyes szakmák és megbetegedések közötti összefüggések keresése később is folytatódott, így figyelték meg például a kéményseprők között a herezacskó rák, a gyapotmunkások között a byssinosis, az azbeszttel dolgozók között a mellhártya daganat (mesothelioma), újabban pedig a gépírók és számítógépen dolgozók körében a gerinc és csukló bántalmak halmozott előfordulását.

A XIX. században lejátszódó ipari forradalommal a munkahelyi veszélyforrások száma az újabb és újabb eszközök és vegyi anyagok termelési folyamatokba történő bevezetésével ugrásszerűen megnövekedett, és a figyelem fokozatosan ráirányult az ipari üzemekben és bányákban dolgozó emberek egészségi állapotára. Chadwick „A dolgozó népesség egészségügyi helyzete Nagy Britanniában” című átfogó elemzésében rámutatott a különböző foglalkozású és szociális helyzetű rétegek várható átlagos élettartamában mutatkozó jelentős eltérésekre. Ebben az időben indult meg a foglalkozás-egészségügyi hálózatok kialakulása, és megalkották az első munkavégzéssel kapcsolatos jogszabályokat. Nagy-Britanniában már 1819-ben elrendelték a dolgozók „gyógyvizsgálatát” a munkakörülmények javítása érdekében, 1833-ban pedig munkába lépett az első üzemegészségügyi felügyelő. Ezzel a fejlődéssel párhuzamosan a XIX. század második felétől a korábbi kizárólagosan gyógyító (kuratív) szemléletmód mellett megjelent és elkezdett teret nyerni a megelőző (preventív) megközelítés.

A foglalkozás-egészségügyi rendszer újabb nagy változását a II. világháború idézte elő a kialakult hadiipar óriási munkaerő-szükséglete révén. A preventív szemléletmód kiteljesedése a munkakörülmények jelentős javulásával és a munkahelyi egészség és biztonság fontosságának egyre növekvő tudatosulásával párhuzamosan az 1970-es évekre teljesedett ki. A foglalkozás-egészségügyi politika kialakításába pedig mindhárom szociális partner (kormány, munkáltatók, munkavállalók) bevonásra került. A prevención belül az utóbbi évtizedekben egyre nagyobb szerepet kapott a primer prevenció, vagyis a betegségek kiváltó okainak megszüntetésére irányuló tevékenység.

Magyarországon az első, munkahelyi eredetű egészségkárosító hatások következményeivel foglalkozó szervezet a bányaorvosi hálózat volt. A XIX. századtól a hazai közegészségügy számos kiemelkedő alakja kezdett el foglalkozni iparegészségügyi kérdésekkel. Fodor József, a budapesti orvosegyetem közegészségtan professzora, nevéhez fűződik a hazai tudományos iparegészségtan megalapítása. Korában rendkívül korszerűnek számító foglalkozás-egészségügyi megközelítésében a munkavállalás szigorú alkalmassági vizsgához és korhatárokhoz kötése mellett szállt síkra. Az első hazai munkásvédelmi törvény a gyermekmunkát szabályozta: tiltotta a 14 éven aluliak ipari, és a 16 éven aluliak magas baleseti és egészségkárosító kockázatú munkahelyeken történő foglalkoztatását. Az 1920-as években kezdődött meg a foglalkozási betegségek kártalanítása. A II. világháború után szovjet mintára alakították ki a munkahelyi dolgozók egészségvédelmére hívatott szolgálatokat.

Az 1989-től hazánkban elkezdődő politikai változások a gazdaság szerkezetét és a munkaegészségügy feladatait is gyökeresen átalakították. A rendszerváltástól 2007-ig a munkahelyi egészségért és biztonságért az Állami Népegészségügyi és Tisztiorvosi Szolgálat (ÁNTSZ) szakmai felügyeletével tevékenykedő foglalkozás-egészségügyi szolgálat mellett az ÁNTSZ-en belül működő munkahigiénés szolgálat, valamint az Országos Munkabiztonsági és Munkaügyi Főfelügyelőség (OMMF) alá tartozó munkabiztonsági szolgálat együttesen volt felelős. Ezt követően a munkahigiéné feladatköre átkerült az OMMF-hez, miáltal megvalósult a munkavédelemmel kapcsolatos közigazgatási feladatok egy szervezetnél történő összevonása.

Jogi szabályozás

A munkavédelem területét legmagasabb szinten az 1993. évi XCIII. törvény a munkavédelemről, valamit az 1997. évi CLIV. törvény az egészségügyről szabályozza. A munkavédelmi törvény deklarált célja, hogy „az Alkotmányban foglalt elvek alapján szabályozza az egészséget nem veszélyeztető és biztonságos munkavégzés személyi, tárgyi és szervezeti feltételeit a szervezetten munkát végzők egészségének, munkavégző képességének megóvása és a munkakörülmények humanizálása érdekében, megelőzve ezzel a munkabaleseteket és a foglalkozással összefüggő megbetegedéseket”. A törvény kimondja, hogy „a Magyar Köztársaság területén munkát végzőknek joguk van a biztonságos és egészséges munkafeltételekhez”; valamint hogy az egészséget nem veszélyeztető és biztonságos munkavégzés követelményeinek megvalósítása – a munkavállalók ez irányú felelősségével összhangban – a munkáltató kötelessége” (az Európa Tanács a dolgozók munkahelyi biztonságának és egészségének fejlesztését támogató intézkedések bevezetéséről 1989-ban hozott direktívájával (89/391/EEC) összhangban). Az egészségügyről szóló törvény feladata az egészséget befolyásoló feltétel- és eszközrendszer, valamint az annak kialakításában közreműködők feladatainak meghatározása az egyén és ezáltal a lakosság egészségi állapotának javulását elősegítendő. A törvény a munkaegészségügyi tevékenység célját a munkát végző személy egészségének megóvásaként deklarálja, melyet a „munkakörnyezetből származó egészségkárosító veszélyek és kockázatok előrelátása, felismerése, értékelése és kezelés”, valamint a „munkakörnyezeti kóroki tényezők okozta és a munkavégzésből származó megterhelések, illetőleg igénybevétel vizsgálata és befolyásolása, továbbá a munkát végző személyek munkaköri egészségi alkalmasságának megállapítása, ellenőrzése és elősegítése” révén tart elérhetőnek.  

Szervezeti felépítés

Jelenleg Magyarországon a munkahelyi egészség és biztonság területének intézményi felelőse az Országos Munkavédelmi és Munkaügyi Főfelügyelőség (OMMF), melynek munkavédelmi felügyelőségei látják el a munkabiztonsági és munkahigiénés hatósági feladatokat, valamint a foglalkozás-egészségügyi szolgálat feladatainak szakmai irányítását. Az OMMF szervezetén belül működik az Országos Munkahigiénés és Foglalkozás-egészségügyi Intézet (OMFI), amely a munkahigiéné és foglalkozás-egészségügy területen végzi a központi szakmai irányítási és módszertani, tudományos kutatási és képzési feladatokat, a foglalkozás-egészségügyi szolgálat országos szintjeként funkcionál.

A dolgozók egészsége és biztonsága a munkaadó felelőssége. A munkavédelem szakszerű gyakorlati ellátásához munkabiztonsági, munkahigiénés és foglalkozás-egészségügyi szolgáltatás szükséges, melynek igénybe vételét jogszabályok írják elő. A munkabiztonsági szolgáltatást a munkaadó által foglalkoztatott munkavédelmi szakképesítéssel rendelkező személyek végzik. A munkahigiénés szolgáltatást magánszolgáltatók, az OMFI és nagyobb foglalkozás-egészségügyi központok látják el. A foglalkozás-egészségügyi szolgáltatás nyújtásában

  • az alapszolgáltatást nyújtó szolgálatok

  • a szakellátó helyek, és

  • a foglalkozás-egészségügyi szakellátás országos szintjét képviselő OMFI

vesznek részt.

Az alapszolgáltatás tevékenységi körébe tartoznak a munkaköri alkalmassági vizsgálatok, a foglalkozási megbetegedések, fokozott expozíciós esetek kivizsgálása és bejelentése, a munkavégzés egészségkárosító hatásainak vizsgálata, az egyéni védőeszközökkel kapcsolatos tanácsadás és a munkavállalók munkakörülményeivel kapcsolatos felvilágosítás. A szolgálat közreműködik a munkahelyi veszélyforrások feltárásában, foglalkozás-egészségügyi, -fiziológiai, -ergonómiai, -higiénés feladatok megoldásában, az elsősegélynyújtás és a sürgős orvosi ellátás megszervezésében, az elsősegélynyújtók szakmai felkészítésében, a munkáltató katasztrófa-megelőző, -elhárító, -felszámoló és az előidézett károsodások rehabilitációs tervének kidolgozásában. Az alapszolgálatban biztosítani kell egy orvos és egy ápoló jelenlétét. Az egy alapszolgálat által ellátandó munkavállalói létszámot a munkahely baleset- és egészségkárosító kockázatait figyelembe vevő foglalkozás-egészségügyi besorolása határozza meg.

A multidiszciplináris foglalkozás-egészségügyi központokban a foglalkozás-egészségügyi alapszolgáltatáson túl pszichológiai, ergonómiai, vagy toxikológiai szolgáltatást nyújtanak a megfelelő területek szakemberei.

A foglalkozás-egészségügyi szakellátás feladatai a munkaköri alkalmasság másodfokon történő elbírálása, az álláskeresőknek, szakképzést folytató intézmények tanulóinak és a felsőoktatási intézmények hallgatóinak szakmai alkalmassági vizsgálata, szakellátás nyújtása foglalkozási megbetegedéssel vagy annak gyanújával beutaltak részére és a megváltozott munkaképességű munkanélküliek foglalkoztathatóságával kapcsolatos szakvéleményezés a munkaügyi központok számára.

Az országos szintet képviselő OMFI fekvőbeteg osztálya és speciális szakrendelései jelentik a foglalkozás-egészségügyi ellátás legmagasabb szintjét, ahol a beutalt foglalkozási betegek szakvizsgálatát, felülvizsgálatát és gyógykezelését végzik.