Ugrás a tartalomhoz

Társadalmi rétegződés olvasókönyv

Karl Marx, Ralf Dahrendorf, Max Weber, Talcott Parsons, Kingsley Davis, Wilbert E. Moore, Melvin M. Tumin, Gerhard E. Lenski, Frank Parkin, Erik Olin Wright, Szelényi Iván, Robert Erikson, John H. Goldthorpe, Pierre Bourdieu, Ferge Zsuzsa, Kolosi Tamás, Szántó Zoltán, Peter M. Blau, Mark Granovetter, Nan Lin, Angelusz Róbert, Tardos Róbert, Ulrich Beck, Stefan Hradil, John Scott, Róbert Péter, Randall Collins, Tardos Róbert

ELTE

Pierre Bourdieu: A társadalmi tér és a csoportok keletkezése

Pierre Bourdieu: A társadalmi tér és a csoportok keletkezése[318]

A társadalmi tér elméletének kidolgozása több ponton is szakítást feltételez a marxista elmélettel. Először is szakítani kell azzal a hajlamunkkal, hogy előnyben részesítsük a dolgokat – jelen esetben azokat a valóságban létező csoportokat, amelyek számát, határait, tagjait stb. meg akarjuk határozni – a viszonyokkal szemben; valamint azzal az intellektualista illúzióval, amelynek hatására az elméletben megjelenő, a szociológus által megalkotott osztályt valóságos osztálynak, ténylegesen mozgósított csoportnak véljük. Másodsorban szakítani kell az ökonomizmussal, amely arra késztet, hogy a többdimenziós társadalmi mezőt kizárólag a gazdasági mezőre, a gazdasági termelés viszonyaira redukáljuk, amely viszonyok így a társadalmi helyzet koordinátáiként jelennek meg. Végül pedig szakítanunk kell az objektivizmussal is, amely kéz a kézben jár az intellektualizmussal, és arra ösztönöz, hogy figyelmen kívül hagyjuk a különböző mezőkben zajló szimbolikus harcokat, amelyekben a társadalmi világ reprezentációja, és különösen a mezőkön belüli, illetve a különböző mezők közötti hierarchia meghatározása a tét.

Nyilvánvaló, hogy könnyedén csökkenthetném a köztem és Marx között meglevő különbséget, például azáltal, hogy a „termelési viszonyokban elfoglalt hely” fogalmát Marx olyan strukturalista „olvasata” révén húznám közelebb magamhoz, amelynek eredménye a mai ízlésnek megfelelő, Marxnál is marxistább Marx lenne, s ily módon lehetőségem nyílna arra, hogy a hívők köréhez való tartozás által biztosított jutalmat az eretnek elkülönüléséből fakadó haszonnal ötvözzem. De akár tudunk róla, akár nem, akár akarjuk, akár nem, mindannyiunkban olyannyira ott munkálnak a Marx által hátrahagyott problémák, valamint az általa adott rossz válaszok is – magában való osztály, magáért való osztály, munkásosztály és proletariátus, és így tovább – hogy meg kell próbálnunk az árral szemben úszni.

1. A társadalmi tér

A szociológia mindenekelőtt társadalmi topológia. Ezért a társadalmi világ olyan (többdimenziós) térként ábrázolható, amely megkülönböztetési, illetve elosztási alapelvek szerint épül fel; ezeket az alapelveket pedig az adott társadalmi világban aktív, vagyis hordozóit ebben a világban erővel, hatalommal felruházni képes tulajdonságok halmaza alkotja. A cselekvőket és a cselekvők csoportjait tehát az a viszonylagos pozíció határozza meg, amelyet ebben a térben foglalnak el. Mindegyikük egy adott pozícióba vagy szomszédos pozíciók meghatározott csoportjába (vagyis a tér egy meghatározott részébe) tartozik, és a valóságban nem igazán lehetséges – még ha elgondolható is –, hogy ebben a térben valaki egyidejűleg két, egymással ellentétes pozíciót foglaljon el. Amennyiben a tér alkotóelemeiként kiválasztott tulajdonságok aktív tulajdonságok, az adott teret erőtérként is leírhatjuk, vagyis objektív hatalmi viszonyok olyan halmazaként, amely kényszerként nehezedik mindenkire, aki a mezőbe belép, és amely nem redukálható sem az egyes cselekvők szándékaira, sem pedig a közöttük zajló közvetlen interakciókra.[319]

Azok az aktív tulajdonságok, amelyek a társadalmi tér felépítésének alapelveit képezik, a hatalomnak és a tőkéknek a különböző mezőkben érvényes formái. A tőke – amely létezhet objektivált formában (anyagi tulajdon formájában) vagy, a kulturális tőke esetében, inkorporált állapotban, és amely jogi védettséget is élvezhet – hatalmat jelent a mező felett (egy adott pillanatban); pontosabban szólva, a múltbeli munka eredményeképpen felhalmozott termékek (főként a termelési eszközök összessége) felett, és ezáltal a javak egy adott típusának előállítását biztosító mechanizmusok, s így végső soron a jövedelmek és profitok összessége felett is. A különböző tőkeformák, akárcsak a kártyajátékban az aduk, hatalmat jelentenek, ami meghatározza a profitszerzés esélyeit egy adott mezőben (valójában minden mezőhöz vagy almezőhöz a tőke egy adott formája tartozik, amely abban a játékban hatalomként vagy tétként jelenik meg). Mindazon játékokban, például, amelyekben a kulturális tőke használata elfogadott, a kulturális tőke mennyisége meghatározza a profitszerzés esélyeit mindenki számára, s így hozzájárul a pozíciók kijelöléséhez a társadalmi térben (annak függvényében, hogy ezt a pozíciót a kulturális mezőben elért siker összességében mekkora mértékben határozza meg) – és ugyanez, mutatis mutandis, a gazdasági tőkére is igaz lenne.

Egy adott cselekvő pozícióját a társadalmi térben tehát az határozza meg, hogy a különböző mezőkben milyen pozíciókat foglal el, vagyis az, hogy abból a hatalomból, amely ezekben a mezőkben érvényes, mekkora mértékben részesedik. A hatalmat elsősorban a gazdasági tőke (és annak különböző formái), a kulturális tőke és a társadalmi tőke, valamint a szimbolikus tőke jelenti. A szimbolikus tőke, amit általában presztízsnek, hírnévnek stb. neveznek, nem más, mint a többi tőkefajta legitimként észlelt és elismert formája. Mindezek alapján megalkothatjuk a társadalmi mező egészének leegyszerűsített modelljét, amely lehetővé teszi az egyes cselekvők pozíciójának megragadását a versengés minden lehetséges terében (figyelembe véve, hogy noha minden egyes mezőnek megvan a maga logikája és hierarchiája, a különböző tőkefajták között kialakuló hierarchia, valamint a tőkeállományok közötti statisztikai kapcsolat eredményeképpen a gazdasági mező hajlamos rákényszeríteni saját logikáját a többi mezőre).

A társadalmi mező pozíciók többdimenziós tereként írható le úgy, hogy minden aktuális pozíciót egy többdimenziós koordinátarendszerben határozunk meg, amelynek értékei a különböző releváns változók értékeinek felelnek meg. Így a cselekvők eloszlását az egyik dimenzióban az általuk birtokolt tőke összmennyisége, míg a másik dimenzióban az általuk birtokolt tőke összetétele határozza meg – vagyis az, hogy a különböző tőkefajták a birtokukban lévő összes tőkemennyiségen belül mekkora részarányt képviselnek.[320]

Adott pillanatban és adott társadalmi mezőben a különböző (inkorporált vagy materiális) tőkefajták – mint a felhalmozott társadalmi munka tárgyiasult termékének elsajátítására alkalmas eszközök – eloszlása határozza meg a társadalmi cselekvők közötti (társadalmilag elismert vagy jogilag szavatolt, tartós társadalmi státuszokban intézményesült) hatalmi viszonyokat; a társadalmi cselekvőket magukat pedig az e viszonyokban elfoglalt objektív pozíciójuk definiálja. Ez az eloszlás határozza meg a különböző mezőkön belül az aktuális vagy potenciális hatalmat és a mezők által biztosított specifikus profithoz való hozzájutás esélyét.[321]

Az ebben a térben elfoglalt pozíciók ismerete információt hordoz a cselekvők belső tulajdonságaival (helyzetével) és relációs tulajdonságaival (pozíciójával) kapcsolatban.[322] Ez különösen világos a köztes vagy középső pozíciókat elfoglalók esetében, akik átlagos vagy közepes értéket képviselő tulajdonságaik mellett legtipikusabb tulajdonságaik jelentős részét annak köszönhetik, hogy a mező két pólusa között, a tér semleges pontjában foglalnak helyet, s így a két szélső pozíció között egyensúlyi helyzetben vannak.

2. A papíron létező osztályok

A pozíciók terének ismeretében lehetségessé válik a szó logikai értelmében vett osztályok, vagyis olyan cselekvőkből képzett halmazok elkülönítése, akik hasonló pozíciót foglalnak el és akiknek, mivel hasonló helyzetben vannak és hasonló hatások érték őket, minden esélyük megvan arra, hogy hasonló beállítódásaik és érdekeik legyenek, és ebből adódóan hasonló gyakorlatokat alakítsanak ki és hasonló álláspontokat foglaljanak el. Ez a „papíron létező osztály”, az elméletekre jellemző módon elméletileg létezik: ha teljes mértékben olyasféle magyarázó célú osztályozási rendszer terméke, amilyen a zoológusoké vagy a botanikusoké, akkor lehetővé teszi az osztályozott dolgok gyakorlatainak és tulajdonságainak megmagyarázását és előrejelzését – ide értve a csoportba szerveződés gyakorlatait is. Nem valós, aktuálisan létező osztályról, vagyis nem egy csoportról, egy harcra mozgósított csoportról van itt szó; amiről beszélünk, azt legfeljebb valószínűségi osztálynak lehetne nevezni, amennyiben olyan cselekvőkből áll, akiknek a megszervezése vagy mozgósítása kevesebb akadályba ütközik, mint a cselekvők bármely egyéb halmazáé.

Így a nominalista relativizmussal szemben – amely puszta elméleti képződményeknek tekintve a társadalmi különbségeket, semmissé teszi őket – ki kell jelentenünk, hogy létezik olyan objektív tér, amely meghatározza, hogy mi illik össze és mi nem, mi van közel és mi van távol. A megérthető dolgok realizmusával (vagy a fogalmak tárgyiasításával) szemben pedig ki kell jelentenünk, hogy a társadalmi térben egymástól (például a társadalmi tér struktúráját egyedüliként feltárni képes statisztikai elemzés céljából) elkülöníthető osztályok valódi csoportokként nem léteznek, noha megmagyarázzák annak valószínűségét, hogy adott egyének valóban csoportokba szerveződjenek, hogy (a homogámia elve alapján) családot, klubokat, szervezeteket és szakszervezeti vagy politikai „mozgalmakat” hozzanak létre. Ami valóban létezik, az nem más, mint a viszonyok tere, amely ugyanolyan valóságos, mint a földrajzi értelemben vett tér, és amelyben a helyváltoztatásért munkával, erőfeszítésekkel és mindenekelőtt idővel kell fizetni (a felfelé mozgás jelentése a felemelkedés, a felfelé kapaszkodás, s az ezen erőfeszítésekért járó megbélyegzés, stigmatizálás). A társadalmi térben a távolság mércéje ugyancsak az idő (például a felemelkedéshez vagy a tőkekonverzióhoz szükséges idő). Annak valószínűsége pedig, hogy a cselekvők apparátussal és szóvivővel is rendelkező szervezett mozgalmakba tömörüljenek (vagyis ami ahhoz kell, hogy „osztályról” lehessen beszélni), fordítottan arányos az ebben a térben mérhető távolsággal. Noha bizonyos cselekvők, akár valóságos, akár névleges csoportba rendezésének valószínűsége – egy erre kijelölt képviselőjük hatalmának köszönhetően – nagyobb, ha a társadalmi térben közelebb vannak egymáshoz és egy szűkebb, s ezért homogénebb logikai osztályba tartoznak, azok egybetömörülése, akik a legközelebb vannak egymáshoz, sosem szükségszerű (hiszen a közvetlen versengés falat húzhat közéjük), ahogyan azoké, akik a lehető legtávolabb vannak egymástól, sosem lehetetlen. Bár nagyobb esély van a munkások halmazának, mint a munkások és főnökök vegyes halmazának mozgósítására, nemzetközi válsághelyzetben például lehetségessé válhat olyan csoport megszerveződése, amelynek alapját a nemzeti identitás képezi (részben azért, mert saját specifikus történelméből adódóan minden nemzet társadalmi terének sajátos struktúrája alakult ki – például a gazdasági mezőn belüli hierarchikus távolságok tekintetében).

Ahogyan a „létező” Arisztotelész felfogásában, úgy a társadalmi világ is többféleképpen írható le és konstruálható meg. Gyakorlatilag különféle szemléleti és felosztási elvek – például etnikaiak – szerint lehet megragadni, meghatározni, megkonstruálni. De a tőkeeloszlás alapján megkonstruált tér struktúrájába illeszkedő csoportok nagy valószínűséggel stabilak és tartósak lesznek, míg a másfajta csoportosulási formák folyamatosan ki vannak téve a belső ellentét és a szakadás veszélyének, amelyek a társadalmi tér nagy távolságaiból adódnak. Amikor társadalmi térről beszélünk, akkor ez azt jelenti, hogy nem lehetséges akárkit akárkivel egy csoportba sorolni, csak ha az alapvető, különösen gazdasági és kulturális természetű különbségeket figyelmen kívül hagyjuk. De ez sosem zárja ki teljesen annak lehetőségét, hogy cselekvőket más (például etnikai vagy nemzeti) felosztási elvek alapján soroljunk csoportokba – ugyanakkor nem szabad elfelejtenünk, hogy ezek általában a legalapvetőbb elvekhez kapcsolódnak,ahogy maguk az etnikai csoportok is valamiféle hozzávetőleges hierarchiába rendeződnek a társadalmi térben, mint például az Egyesült Államokban (az alapján, hogy melyik csoport milyen régen vándorolt be).[323]

Ez jelenti az első szakítást a marxista hagyománnyal. A marxizmus rendszerint vagy sommásan egyenlőségjelet tesz a konstruált osztály és a valós osztály közé (másképpen fogalmazva, ahogy azt Marx Hegel szemére vetette: összetéveszti a logika dolgait a dolgok logikájával); vagy pedig, amikor a kettő között mégis különbséget tesz, szembeállítva egymással az objektív feltételekre alapozott „magában való osztályt” és a szubjektív tényezőkön alapuló „magáért való osztályt”, akkor az egyikből a másikba való átmenetre koncentrál (amit mindig kifejezetten ontológiai előrehaladásként ünnepel), és olyan logikát követ, amely vagy teljesen determinisztikus, vagy teljességgel voluntarisztikus. Az első esetben az átmenet logikai, mechanikus vagy szerves szükségszerűségként jelenik meg (a proletariátus magában való osztályból magáért való osztállyá alakulása úgy van bemutatva, mint ami az idő múlásával, „az objektív feltételek megérésével” szükségszerűen bekövetkezik); a második esetben pedig olyan „öntudatra ébredés”, „tudatossá válás” (prise de conscience) hatásaként jelenik meg, amelyet az elméletnek, a Párt felvilágosult vezetése alatt bekövetkező „megismeréseként”, „tudottá válásaként” (prise de connaissance) értelmeznek. Egyik esetben sincs említés arról a titokzatos alkímiáról, amely révén egy „harcot vívó csoport”, egy megszemélyesített közösség, egy történelmi cselekvő, kijelölve a maga számára saját céljait, kiemelkedik az objektív gazdasági feltételekből.

A bűvész ügyes kézmozdulatokkal eltünteti a legalapvetőbb kérdéseket. Először is magának a politikának, azon cselekvők sajátos cselekvésének a kérdését, akik az „osztály” teoretikus meghatározása nevében kijelölik az osztály tagjai számára az utóbbiak „objektív” – vagyis teoretikus – érdekeiknek hivatalosan leginkább megfelelő célokat; és a munka kérdését, amely által megteremtik, ha nem is a mozgósított osztályt, de legalább az osztály létezésébe vetett és az osztály szóvivőinek autoritást kölcsönző hitet. Másodsorban pedig eltünteti azt a kérdést, hogy milyen viszony van a társadalomtudós által (a zoológushoz hasonló módon) kialakított, tudományosságra törekvő osztályozási rendszer és a cselekvők által, mindennapi életük során folyamatosan újraalkotott osztályozási rendszer között, amelynek segítségével arra törekszenek, hogy módosítsák saját pozíciójukat az objektív osztályozáson belül, vagy pedig magukon az osztályozás hátterében meghúzódó alapelveken változtassanak.

3. Politikai harc és a társadalmi világ észlelése

A leghatározottabban objektivista elméletnek magába kell foglalnia a cselekvőknek a társadalmi világgal kapcsolatos képzeteit; pontosabban figyelembe kell venniük azt, hogy a cselekvők mennyiben járulnak hozzá a társadalmi világról alkotott képnek, és ezen keresztül magának a társadalmi világnak a létrehozásához azon reprezentációs munka révén (a „reprezentáció” szó minden lehetséges értelmében[324]), amelyet folyamatosan annak érdekében végeznek, hogy saját világszemléletüket vagy a világban elfoglalt saját pozíciójuk szemléletét – társadalmi identitásukat – másokra kényszerítsék. A társadalmi világ észlelése kettős társadalmi strukturálódás terméke: „objektív” oldaláról nézve azért rendelkezik társadalmi struktúrával, mert a cselekvőkhöz vagy az intézményekhez kapcsolt tulajdonságok nem mindentől függetlenül válnak az észlelés tárgyává, hanem nagyon eltérően valószínű kombinációkban (és, csakúgy ahogy a tollas állatoknak nagyobb valószínűséggel van szárnyuk, mint azoknak, amelyek testét szőr borítja, a jelentős mennyiségű kulturális tőke birtokosai is nagyobb valószínűséggel járnak múzeumba, mint azok, akik nem rendelkeznek ilyen tőkével); „szubjektív” oldaláról nézve pedig azért strukturált, mert az észlelési és értékelési sémák, amelyek az adott pillanatban rendelkezésre állnak, és különösen azok, amelyek a nyelvbe vannak belegyökerezve, korábbi szimbolikus harcok termékei, és – többé vagy kevésbé átalakított formában – a szimbolikus erőviszonyokat jelenítik meg. A társadalmi világ tárgyai többféleképpen is észlelhetők és leírhatók, mert – akárcsak a természeti világ tárgyai – bizonyos fokig mindig meghatározatlanok és homályos körvonalúak, ami többek között annak köszönhető, hogy még a tulajdonságok legállandóbb kombinációi is csak egymással felcserélhető jellemzők statisztikai kapcsolatán alapulnak; továbbá annak is, hogy történetileg meghatározott dolgokról lévén szó, az idő során változásokon mehetnek keresztül, és így jelentésük, amennyiben a jövő függvénye, maga is fel van függesztve, úgyszólván a levegőben lóg, és ebből adódik viszonylagos meghatározatlansága. Ez a játékszerűség, ez a bizonytalanság képezi a világnézetek pluralitásának alapját, amely pluralitás a nézőpontok sokféleségéhez és mindazon szimbolikus hatalmi harcokhoz kapcsolódik, amelyek a világ legitim szemléletének kialakításáért és másokra kényszerítéséért folynak; pontosabban szólva, mindazokhoz a kognitív „kitöltő” stratégiákhoz, amelyek azáltal teremtik meg a társadalmi világ tárgyainak jelentését, hogy a múltra vagy a jövőre hivatkozva túllépnek a közvetlenül látható attribútumokon. Ez a hivatkozás lehet implicit és hallgatólagos, annak megfelelően, amit Husserl protenciónak és retenciónak nevez, vagyis az előre- és visszatekintés gyakorlati formája, amely nem posztulálja sem a jövőt, sem a múltat mint olyat; és lehet explicit, mint például a politikai harcokban, amelyben a múltat – a jelen szükségleteihez igazított múlt retrospektív rekonstrukcióján keresztül[325] –, és főként a jövőt – a kreatív előrejelzés révén – szüntelenül segítségül hívják a jelen mindig nyitott jelentésének körvonalazásához és meghatározásához.

Annak hangsúlyozása, hogy a társadalmi világ észlelése konstrukciós műveletet feltételez, korántsem jelenti a megismerés intellektualista elméletének elfogadását: a társadalmi világ megtapasztalása és az ennek hátterében meghúzódó konstrukciós művelet nagyrészt a gyakorlatban, vagyis az explicit értelmezés és a verbális kifejezés szintje alatt zajlik. Az „osztálytudat” marxista fogalma helyett inkább „osztály-tudatalattiról” kellene beszélnünk, mivel a társadalmi térben elfoglalt pozíció érzékelése (amit Goffman „a saját hely érzékelésének” nevez) nem más, mint a társadalmi struktúra egészében való eligazodás gyakorlati képessége, amely a struktúrán belül elfoglalt pozíció érzékelésén keresztül nyilvánul meg. A társadalmi világ észlelésének kategóriái – legalapvetőbb vonásaikat tekintve – a társadalmi tér objektív struktúráinak internalizációjából, inkorporációjából származnak. Ebből adódóan a cselekvőket arra késztetik, hogy a társadalmi világot olyannak fogadják el, amilyen, vagyis hogy természetesnek tekintsék ahelyett, hogy fellázadnának ellene, és más, akár ellentétes előjelű alternatívákat szegeznének szembe vele. Amikor érzékeljük a helyünket, azt is érzékeljük, hogy mit „engedhetünk meg magunknak” és mit nem, ez pedig saját helyünk hallgatólagos elfogadását is feltételezi, a határok érzékelését („ez nem nekünk való” stb.), vagy – ami valójában ugyanezt jelenti – azoknak a távolságoknak az érzékelését, amelyeket jelezni kell, meg kell tartani és másokkal meg kell tartatni. És ez annál inkább így van, minél ridegebbek a létfeltételek, minél kíméletlenebbül nyilvánul meg a valóságelv. (Ebből következik az a mély realizmus, ami az alávetettek világnézetét általában jellemzi; noha a konzerválás egyfajta társadalmilag konstituált ösztöneként működik, csak akkor tűnhet konzervatívnak, ha kívülről, és ebből adódóan normatív módon tekintenek azok „objektív érdekeire”, akiket ez a világnézet hozzásegít az életben maradáshoz vagy a túléléshez.)[326]

Amennyiben az objektív hatalmi viszonyok hajlamosak újratermelni önmagukat azokban a társadalmi világról formált nézetekben, amelyek hozzájárulnak e viszonyok tartósságához, ez abból adódik, hogy a világnézetet strukturáló elvek a társadalmi világ objektív struktúráiban gyökereznek: a hatalmi viszonyok az emberek elméjében is jelen vannak, e viszonyok észlelési kategóriáinak formájában. Ugyanakkor a társadalmi világ tárgyait jellemző bizonytalanság és elmosódottság mértéke, valamint a rájuk vonatkozó észlelési és értékelési sémák gyakorlati, prereflexív és implicit jellege az az arkhimédészi pont, amely a valódi politikai cselekvésre objektív módon lehetőséget nyújt. A politikai harc legfőbb tétjét a társadalmi világ ismerete képezi, pontosabban azon kategóriáké, amelyek ezt az ismeretet lehetővé teszik; olyan hatalmi harcról van szó, amelyben szétválaszthatatlanul összekeveredik elmélet és gyakorlat, és amelynek célja a társadalmi világ konzerválása vagy megváltoztatása azon kategóriák konzerválása vagy megváltoztatása révén, amelyek e világ észlelésének alapját képezik.

A képesség arra, hogy entitások létét explicitté tegyük, hogy nyilvánosságra hozzunk, kinyilvánítsunk (vagyis objektiválttá, láthatóvá és akár hivatalossá tegyünk) valamit, ami korábban nem bírt objektív és kollektív léttel – tehát rossz közérzetként, aggodalomként, nyugtalanságként, reményként megmaradt az egyéni vagy sorozatos tapasztalat állapotában – hihetetlen társadalmi erőt jelent, olyan erőt, amely képes csoportokat létrehozni azáltal, hogy közös értelmezést, explicit konszenzust alakít ki az egész csoport számára. A kategorizáció, vagyis az explicitté tétel és az osztályozás aktusai kétségkívül folyamatosan, a hétköznapi élet minden pillanatában jelen vannak azokban a harcokban, amelyeket a cselekvők a társadalmi világ és az abban elfoglalt pozíciójuk, a társadalmi identitásuk jelentésének meghatározásáért vívnak, a megáldás és a megátkozás, a dicsőítés, a gratuláció, a dicséret, a sértés, a szemrehányás, a kritika, a vádaskodás, vagy a rágalmazás különféle formái segítségével. Nem a véletlen műve, hogy a katégoreszthai ige, amelyből a „kategória” és a „kategoréma” szavaink származnak, annyit tesz, mint valakit nyilvánosan megvádolni.

Így már érthető, hogy számos ősi társadalomban miért jelentette az egyik legalapvetőbb formáját a politikai hatalomnak a megnevezés vagy a megnevezés általi életre keltés kvázi mágikus hatalma. Kabiliában, például, az explicitté tétel feladata vagy a szimbolikus termelés munkája, amelyet hagyományosan a költők végeztek, fontos politikai funkciók – hadvezér vagy nagykövet – betöltését rótta rájuk, főként válsághelyzetekben, amikor a világ értelme szertefoszlik.[327] Ugyanakkor a társadalmi világ növekvő differenciálódásával és a viszonylag autonóm mezők kialakulásával, a jelentésalkotás és a jelentések másokra kényszerítése már a kulturális termelés mezejében (elsősorban a politikai almezőben) zajló küzdelmekben és küzdelmeken keresztül valósul meg, és a társadalmi világ objektivált reprezentációit – vagy még inkább az objektiváció módszereit – hivatásszerűen előállítók jellemző feladatává, sajátos érdeklődési területévé válik.

Az, hogy az észlelés legitim módja a társadalmi harcok ennyire fontos tétjét képezi, részben abból adódik, hogy az implicit explicitté válása korántsem megy végbe magától: ugyanaz a társadalmi tapasztalat nagyon különbözőképpen kerülhet kifejezésre. Másrészt pedig azzal magyarázható, hogy még a legmarkánsabb objektív különbségeket is elfedhetik a legközvetlenebbül észlelhető különbségek (például az etnikai csoportok közötti különbségek). Való igaz, hogy az észlelési sémák, a társadalmi Gestaltok objektíve léteznek, és a körülmények hasonlósága, s így a beállítottságoké is, hajlamos tartós kapcsolatokat és csoportokat, jól észlelhető társadalmi egységeket létrehozni, mint például társadalmilag elkülönülő régiókat vagy lakónegyedeket (térbeli szegregációval), vagy olyan cselekvők halmazait, akiknek teljesen azonosak a látható tulajdonságaik, mint a Weber-féle rendek (Stände) esetében. Ugyanakkor továbbra is igaz, hogy a társadalmilag ismert és felismert különbségek csak annak szemében léteznek, aki nem egyszerűen képes észrevenni a különbségeket, de fontosnak vagy érdekesnek is tekinti azokat, vagyis rendelkezik azzal a képességgel és hajlammal, hogy ott tegyen különbséget, ahol ezeket a különbségeket a szóban forgó társadalmi univerzumban lényegesnek tekintik.

Így a társadalmi világ, főként különféle tulajdonságokon és azok eloszlásán keresztül, objektíve is szimbolikus rendszerré válik, amely a fonémák rendszeréhez hasonlóan a különbségtétel, a differenciális eltérés, tehát a jelentéssel bíró különbség logikáján alapszik. A társadalmi tér – a benne „spontán módon” kialakuló különbségekkel együtt – hajlamos arra, hogy az életstílusok tere ként vagy rendek összességeként, tehát különböző életstílusokat képviselő csoportok halmazaként szimbolikusan működjön.

Az elkülönülés nem feltételez szükségképpen elkülönülésre való törekvést, szemben azzal, ahogyan Veblennek a hivalkodó fogyasztásról alkotott elmélete nyomán feltételezni szokták. A fogyasztás minden formája és, általánosabban fogalmazva, minden gyakorlat „hivalkodó”, látható, akár annak szándéka áll mögötte, hogy mások számára láthatóvá tegyék, akár nem; magában hordozza az elkülönülést függetlenül attól, hogy a „hivalkodás” szándéka, a látszani vágyás, a másoktól való elkülönülés vagy a választékos viselkedés szándéka vezérli-e. Mint ilyen, szükségképpen megkülönböztető jelként működik, és amennyiben elismert, legitim és elfogadott különbségre vonatkozik, a különbözés és a kiválóság jelévé válik. Ugyanakkor, mivel a cselekvők képesek lényegi különbségekként látni azokat a „spontán” különbségeket, amiket észlelési kategóriáik jelentéssel bíróként láttatnak velük, ebből az következik, hogy szándékosan is képesek kiemelni ezeket a spontán különbségeket az életmód terén; ezt a jelenséget nevezi Weber „az élet stilizálásának” (die Stilisierung des Lebens). Az elkülönböződésre, illetve a kiválóságra való törekvés – ami a beszédmód vagy a rangon aluli házasság kerülése révén is kifejezésre juthat – olyan elkülönüléseket eredményez, amelyek célja, hogy láthatóvá, pontosabban legitim különbségekként felismertté és elismertté váljanak; ezek a legitim különbségek pedig általában természetbeli különbségekre („természetes kiválóságra”) utalnak.

A distinkció[328] – a szó hétköznapi értelmében – azt a különbséget jelöli, ami elválaszthatatlannak tűnik magának a társadalmi térnek a struktúrájától, amennyiben olyan kategóriák révén észlelik, amelyek ehhez a struktúrához igazodnak. A weberi rend, amit gyakran a marxista osztályfogalommal állítanak szembe, valójában az az osztály, amely akkor jön létre a társadalmi tér megfelelő felosztásával, amikor e tér struktúrájából származó kategóriák révén észlelik. A szimbolikus tőke – ami a distinkció egy másik neve – nem egyéb, mint tőke, függetlenül attól, hogy milyen formát ölt, amennyiben olyan cselekvő észleli, akinek az észlelési kategóriái a tőke eloszlási struktúrájának belsővé tételéből (inkorporálásából) erednek, vagyis olyan, aki ezt az eloszlást magától értetődőnek tartja. A distinkciók, mint a tényleges különbségek szimbolikus alakváltozatai, tágabb értelemben pedig a sorrendek, a rangsorok, a fokozatok és egyéb szimbolikus hierarchiák olyan konstrukciós sémák alkalmazásának termékei, amelyek – a társadalmi ítéleteket leggyakrabban kifejezésre juttató jelzőpárokhoz hasonlóan –, ugyanazon struktúrák belsővé tételének eredményei, amelyekre alkalmazzák őket; és a legitimitás legteljesebb elismerése nem más, mint a hétköznapi világ magától értetődőként való felfogása, ami az objektív struktúrák és a belsővé tett struktúrák majdhogynem tökéletes egybeesésének eredménye.

Ebből többek között az következik, hogy a szimbolikus tőke vonzza a szimbolikus tőkét, és hogy a szimbolikus termelés mezejének – valóban létező – autonómiája nem akadályozza meg, hogy a mező működését a társadalmi mezőre ható kényszerek uralmuk alá hajtsák, vagyis az objektív hatalmi viszonyok hajlamosak újratermelni önmagukat a szimbolikus hatalmi viszonyokban, a társadalmi világról kialakított szemléletmódokban, amelyek pedig segítenek e hatalmi viszonyokat fenntartani. Hogy a cselekvők a társadalmi világ legitim szemléletének elismertetéséért vívott harcban – melynek szükségképpen maga a tudomány is részese – mekkora hatalommal bírnak, a birtokukban lévő szimbolikus tőke nagyságának, vagyis azon elismerés mértékének a függvénye, amelyben valamely csoport részesíti őket. A társadalmi világról szóló diskurzus performatív ereje mögött meghúzódó tekintély, a társadalmi világgal kapcsolatos szemléleti és felosztási elvek kikényszerítésére irányuló nézeteknek és előrejelzéseknek a szimbolikus ereje, nem más, mint egy percipi, egy „ismerve és felismerve levés” (a nobilis szó etimológiájához hasonlóan), ami lehetővé teszi egy percipere kikényszerítését.[329] Az uralkodó észlelési kategóriák szerint azok a leginkább láthatók, akik a legjobb helyzetben vannak ahhoz, hogy az észlelési kategóriák megváltoztatásával a szemléletmódot is megváltoztassák. De mindent figyelembe véve éppen ők azok, akik erre a legkevésbé hajlanak.

4. A szimbolikus rend és a megnevezés hatalma

A közös értelmezés kialakítása körül folyó vagy, pontosabban szólva, a legitim megnevezés monopóliumáért – vagyis a társadalmi világ legitim szemléletmódjának hivatalos (tehát explicit és nyilvános) elfogadtatásáért – vívott szimbolikus harcban a cselekvők azt a szimbolikus tőkét használják fel, amelyre a korábbi harcok során tettek szert, és különösen mindazt a hatalmat, amellyel az intézményesült – a hivatalos minősítésekhez hasonlóan a gondolkodásban rögzült vagy tárgyiasult – taxonómiák felett rendelkeznek. Így mindazok a szimbolikus stratégiák, amelyek segítségével a cselekvők megpróbálják másokkal elfogadtatni a társadalmi világ felosztásáról és a benne elfoglalt pozíciójukról kialakított szemléletmódjukat, két végpont között helyezkednek el: az egyik a sértés, egy idiosz logosz, amely által az egyén igyekszik saját látásmódját másra rákényszeríteni, ugyanakkor joggal tarthat attól, hogy a másik fél is ugyanerre törekszik; a másik végpont a hivatalos megnevezés, vagyis a szimbolikus kikényszerítés aktusa, amely mögött ott áll a közösség, a konszenzus és a közös értelmezés minden ereje, hiszen ezt az aktust a legitim szimbolikus erőszak monopóliumával rendelkező állam megbízott képviselője végzi el. Az egyik oldalon ott vannak a partikuláris szempontok, az egyéni cselekvők, akik saját egyéni nézőpontjukból, személyes pozíciójukból kiindulva, olyan partikuláris, önérdeket követő megnevezéseket alkalmaznak saját magukra és másokra (beceneveket, gúnyneveket, sértéseket, sőt vádakat, rágalmakat is), amelyeket annál kevésbé képesek másokkal elfogadtatni, s ezáltal valamiféle szimbolikus hatást kiváltani, minél kevesebb felhatalmazással bírnak, és minél közvetlenebbül érdekeltek az általuk elfogadtatni kívánt nézőpont kikényszerítésében.[330] A másik oldalon pedig ott van a saját jogán felhatalmazott cselekvőnek – például egy „neves kritikusnak”, egy elismert előszóírónak vagy egy befutott szerzőnek (lásd Zola és a J’accuse esetét) a felhatalmazással bíró nézőpontja; és ott van, mindenekelőtt, az állam meghatalmazott képviselőjének, a felhatalmazott szóvivőnek a legitim nézőpontja („az összes perspektíva enyészpontja”, ahogy Leibniz mondja), a hivatalos megnevezés, a „titulus” (titre), ami – akárcsak az iskolai végzettség – minden piacon érvényes, és ami – a hivatalos identitás hivatalos meghatározása lévén – kijelöli a társadalmi cselekvőkre vonatkozó érvényes, egyetemesen elismert látásmódot, s ezáltal a titulusok birtokosait megkíméli a mindenkit mindenki ellen fordító szimbolikus harctól. A hivatalos besorolásokat létrehozó állam bizonyos értelemben az a legfelsőbb ítélőfórum, amelyre Kafka is utal A perben, amikor Block a következőket mondja arról az ügyvédről, aki állítása szerint a „nagy ügyvédek” egyike: „természetesen mindenki nagynak nevezheti magát, ha kedve tartja, de ebben az esetben mégiscsak a bírósági gyakorlat dönt”.[331] Valójában a tudományos elemzésnek nem kell választania a perspektivikus és az abszolút szemlélet között; a társadalmi világról tett kijelentések igazsága olyan cselekvők közötti harc tétjét képezi, akik nagyon egyenlőtlen mértékben képesek abszolút, vagyis önbeteljesítő, nézetek és előrejelzések megfogalmazására.

Ennek fényében lehetne elemezni a francia statisztikai hivatalhoz (INSEE[332]) hasonló intézmények működését: az INSEE állami intézetként hivatalos taxonómiákat állít elő, amelyek – különösen az alkalmazottak és a munkaadók közötti kapcsolatokban – kvázi-jogi tekintéllyel bírnak, a titulusok tekintélyével, amelyek birtokosaiknak az aktuális termelőtevékenységtől független jogokat biztosítanak. Ezáltal az INSEE hozzájárul a hierarchiák rögzítéséhez és így a hatalmi viszonyok megerősítéséhez és szentesítéséhez, a társadalmi identitás lényegi alkotóelemét jelentő hivatás- és foglalkozásnevek meghatározásán keresztül.[333] A nevek kezelése az anyagi szűkösség kezelésének egyik módja, a csoportnevek pedig – különösen a foglalkozási csoportok esetében – a hivatalos megnevezések, valamint a hozzájuk kapcsolódó anyagi és szimbolikus előnyök körül zajló harcok és alkufolyamatok állását rögzítik. A cselekvőkhöz kapcsolt foglalkozásnév és a nekik adományozott titulus pozitív vagy negatív járandóságaik egyike (akárcsak a fizetésük), amelynek mint megkülönböztető jegynek (jelvénynek vagy bélyegnek) a titulusok hierarchikusan szervezett rendszere adja meg az értékét, és amely ebből adódóan hozzájárul a cselekvők vagy a csoportok egymáshoz viszonyított helyzetének meghatározásához. Ebből következik, hogy a cselekvők olyan gyakorlati vagy szimbolikus stratégiákhoz folyamodnak, amelyek segítségével a megnevezésből adódó szimbolikus hasznot maximálni tudják: például előfordulhat, hogy elutasítják a nekik felkínált munkával járó anyagi jutalmat, s helyette egy kevésbé jól fizetett pozíciót foglalnak el, amelynek a megnevezése jobban cseng; vagy megpróbálhatnak kevésbé pontosan megnevezett pozíciók felé orientálódni, így kerülve el a szimbolikus leértékelődés következményeit. Hasonlóképpen, személyes identitásuk kinyilvánításakor arra is lehetőségük van, hogy egy meglehetősen széles csoportot átfogó megnevezést használjanak, amelybe így az ő pozíciójuknál magasabb pozícióval bíró cselekvők is beletartoznak: például Franciaországban egy általános iskolai tanító ( instituteur) nevezheti magát tanárnak ( enseignant) is, s így akár azt is gondolhatja valaki, hogy gimnáziumi vagy egyetemi tanárral van dolga. Mindezt tágabban értelmezve azt mondhatjuk, hogy a cselekvők mindig több megnevezés közül választhatnak, kihasználva azt a játékteret, ami a perspektívák pluralitásából adódó bizonytalanságból és homályosságból fakad, s így megpróbálhatnak kibújni a hivatalos taxonómia ítélete alól.

De a hivatalos névadás logikája legtisztább formájában a szimbolikus tulajdonjogok, vagy, ahogyan Franciaországban hívják, a titres – nemesi címek, végzettségek, szakmai titulusok – esetében figyelhető meg. A titulus társadalmilag sőt jogilag is elismert szimbolikus tőke. Nemesnek nem egyszerűen azt hívjuk, aki ismert ( nobilis), jó nevű, akit jó szemmel néznek, elismernek, hanem azt, akit egy hivatalos, „egyetemes” felsőbb fórum elismer, vagyis akit mindenki ismer és elismer. A szakmai vagy iskolai végzettséget igazoló titulus a társadalmi percepciónak egyfajta jogszabálya, vagyis nem más, mint jogilag garantáltan „észrevéve lenni”. A szimbolikus tőke intézményesült – már nem pusztán legitim, hanem legális – formájáról van itt szó. Mivel a szakmai titulusok egyre inkább összeforrnak az iskolai végzettséggel – hiszen e titulusok végső és egyedüli biztosítékát egyre inkább az oktatási rendszer adja –, a titulus önmagában is értéket képvisel, és noha köznévről van szó, „előkelő névként” funkcionál (mint egy előkelő család neve vagy egy tulajdonnév), amely a szimbolikus haszon legkülönfélébb fajtáival jár együtt (és olyan javakkal, amelyek közvetlenül pénzen nem vehetők meg).[334] A különböző foglalkozásokhoz kapcsolódó javadalmazást általában a titulusok szimbolikus szűkössége szabja meg a foglalkozások elnevezésének terében (nem pedig a munka egy adott formájának kereslete és kínálata közötti viszony). Ebből az következik, hogy a titulus után járó javadalmak hajlamosak az adott munka elvégzésének javadalmazásától függetlenné válni. Így lehetséges az, hogy ugyanazért a munkáért más és más javadalmazás jár attól függően, hogy annak a személynek, aki a munkát végzi, milyen titulusai vannak (például nem mindegy, hogy a poszt teljes állású betöltőjéről, részmunkaidős dolgozóról vagy kisegítő munkaerőről van-e szó stb.). Mivel a titulus (akárcsak a nyelv) maga is intézmény, amely tartósabb, mint az adott munka lényegi tulajdonságai, előfordulhat, hogy a titulushoz kötődő javadalmazás nagysága akkor is megmarad, amikor maga a munka vagy annak relatív értéke megváltozik. A név értékét nem a munka relatív értéke határozza meg, hanem annak a titulusnak az intézményesült értéke, amely a munka értékének fenntartására vagy megóvására felhasználható.[335]

Ez azt jelenti, hogy az osztályozás tudományos vizsgálata nem lehetséges az osztályozás körüli harc tudományos vizsgálata és azon pozíció figyelembevétele nélkül, amelyet az egyes cselekvők vagy csoportok a tudás hatalmáért, a tudás révén megszerezhető hatalomért, a legitim szimbolikus erőszak monopóliumáért folytatott harcban elfoglalnak, legyen szó akár a mindennapi szimbolikus harc viszontagságainak kitett hétköznapi emberekről vagy felhatalmazással és autoritással bíró (és teljes állásban dolgozó) hivatásosokról; és ide tartoznak mindazok, akik a társadalmi osztályokról írnak vagy beszélnek, és akiket többé vagy kevésbé megkülönböztetett figyelem övez, attól függően, hogy osztályozási tevékenységük mögött mekkora mértékű állami felhatalmazás áll, az állam ugyanis a hivatalos névadás, illetve a helyes osztályozás és a helyes rend meghatározásának monopóliumával rendelkezik.

Noha a társadalmi világ struktúráját mindenkor az egyes mezőkre jellemző tőkék és profitok eloszlási struktúrája határozza meg, ettől még a tétek és az „ütőkártyák” mibenléte e küzdőterek mindegyikében vita tárgyává tehető. Minden mezőben többé vagy kevésbé nyílt harc folyik a mező felosztási elveinek legitim meghatározásért. A legitimitás kérdése pontosan a vita, a megkérdőjelezés lehetőségéből adódik, vagyis a fennálló rendet magától értetődőnek tekintő doxával való szakítás lehetőségéből. Mindezt figyelembe véve a harcban résztvevők szimbolikus ereje sosem független attól a pozíciótól, amelyet a harcban elfoglalnak, még akkor sem, ha a megnevezés által gyakorolt specifikusan szimbolikus hatalom viszonylag független a hatalom többi formájától. A különböző mezők struktúrájából adódó szükségszerűség kényszere továbbra is hatást gyakorol az e struktúra konzerválását vagy megváltoztatását célzó szimbolikus harcokra. A társadalmi világot nagymértékben és szüntelenül a cselekvők alakítják; de lebontására vagy átalakítására csak akkor van esélyük, ha valós képet alkotnak maguknak e világról, és ha tisztában vannak azzal, hogy a benne elfoglalt pozíciójuk mit tesz számukra lehetővé.

Röviden szólva, a tudományos munkának az a célja, hogy adekvát ismereteket szerezzen egyrészt a mezőt alkotó különféle pozíciók közötti objektív viszonyok teréről, másrészt pedig azokról a szükségszerű viszonyokról, amelyek a pozíciókat betöltők habitusának közvetítésével jönnek létre a pozíciók és a hozzájuk kapcsolódó állásfoglalások, vagyis az adott térben elfoglalt pontok és a térre vonatkozó szemléletek között; egyebek mellett ezektől lesz a tér valóságos és ezek hatására változik meg. Másképpen fogalmazva, a megkonstruált osztályok – pontosabban a pozíciók megkonstruált terében levő régiók – határainak megállapítása lehetővé teszi azon osztályozási stratégiák alapelveinek és hatékonyságának megértését, amelyek révén a cselekvők e tér megőrzésére vagy átalakítására törekszenek, s amelyek homlokterében olyan csoportok megszervezése áll, amelyek célja, hogy a csoporttagok érdekeinek védelmét biztosítsa.

Az osztályozásért vívott harc elemzése megmutatja, hogy politikai törekvések is meghúzódnak a helyes osztályozás előállításának episztemológiai törekvése mögött; Emile Benveniste szerint a rex feladatai közé tartozott a regere fines és a regere sacra, vagyis, a szent és a profán, a jó és a rossz, a közönséges és az emelkedett közötti határ kijelölése. A szociológusnak – amennyiben a társadalomtudomány művelését nem pusztán a politizálás egy további eszközének tekinti – azt a szándékot kell vizsgálnia, amely mások osztályokba sorolására és annak közlésére irányul, hogy kik ők és kikké kell válniuk (ebben áll a jövőbelátás bizonytalansága); ahhoz, hogy elutasíthassa, meg kell vizsgálnia a teremtői világlátásnak, annak a fajta intuitus originariusnak a mozgatórugóit, amely csak a szemléletmódjával egyező dolgokat tartja létezőnek (ebben áll az osztály marxista fogalmának kétértelműsége: összekeveredik benne a „van” és a „legyen”). A szociológus feladata, hogy objektiválja az önmaguk és mások osztályozása miatt harcban álló cselekvők objektivációs törekvéseit, vagyis erőfeszítéseiket a kívülről, objektív módon történő osztályozásra. Amikor valóban osztályozást végez – azáltal, hogy statisztikai elemzés céljából felosztja a társadalmi pozíciók folytonos terét –, ezt pontosan azért teszi, hogy képes legyen az objektiváció minden formájának objektiválására, az egyszerű sértéstől a hivatalos névadásig, nem feledkezve meg arról a vele szemben támasztott – s a tudomány pozitivista, bürokratikus jellegű meghatározására jellemző – igényről, hogy az „értéksemlegesség” nevében a döntőbíró szerepét játssza ezekben a harcokban. A cselekvők szimbolikus hatalma – vagyis bizonyos dolgok láthatóvá tételének (theorein) és elhitetésének, a legitim vagy legális osztályozás létrehozásának és másokra kényszerítésének képessége – valójában a társadalmi térben (és az ezen belül potenciálisan létező osztályozásokban) elfoglalt pozíció függvénye, ahogyan a rex esete is mutatja. Az objektiváció objektiválása viszont mindenekelőtt annak a mezőnek az objektiválását jelenti, amelyben a társadalmi világ objektivált reprezentációi – különösen a törvényi erővel bíró taxonómiák – létrejönnek, egyszóval a kulturális vagy ideológiai termelés mezejének objektiválását; ez a mező és a benne zajló játék magát a társadalomtudóst is fogva tartja, akárcsak mindazokat, akik a társadalmi osztályokról vitát folytatnak (más pedig aligha beszél róluk).

5. A politikai mező és a homológiahatás

Ha meg akarjuk érteni az elfoglalt (és többféle módon explicitté tehető) pozíció gyakorlati érzékelésétől a specifikusan politikai megnyilvánulások felé történő elmozdulást (anélkül, hogy elfogadnánk az „öntudatra ébredés” mítoszát), akkor a szimbolikus küzdelmeknek azt a mezejét kell elemeznünk, amelyben a szó minden értelmében vett reprezentáció hivatásszerű gyakorlói a szimbolikus harcok egy másik mezeje miatt összecsapnak egymással. Azok, akik a társadalmi térben alávetett pozíciót foglalnak el, a szimbolikus termelés mezejében ugyancsak alávetett pozíciókban vannak, és nem világos, hogy hogyan tudnának a szimbolikus termelés azon eszközeihez hozzájutni, amelyek segítségével a társadalmi térrel kapcsolatos sajátos nézőpontjukat kifejezésre juttathatnák, ha a kulturális termelés mezejére specifikusan jellemző logika, és az e mezőben kialakult partikuláris érdekek nem késztetnék a mező hivatásos szereplőinek egy csoportját arra, hogy homológ pozíciójukból adódóan olyan eszközökkel támogassák az alávetetteket, amelyek segítségével megkérdőjelezhetik a társadalmi és mentális struktúrák közötti cinkos kapcsolatból eredő és a szimbolikus tőke adott eloszlását folyamatosan újratermelő reprezentációkat. A marxista hagyomány által „kívülről bevitt öntudatnak” nevezett jelenség – vagyis egyes értelmiségiek hozzájárulása a társadalmi világ olyan szemléletének előállításához és terjesztéséhez, különösen az alávetettek körében, amely szakít az uralkodó szemlélettel – csak akkor érthető meg szociológiailag, ha figyelembe vesszük azt a homológiát, amely a kulturális javak előállítóinak a hatalmi mezőn (vagy az uralomgyakorlás munkamegosztásán) belüli alávetett pozíciója, illetve a gazdasági és kulturális termelés eszközeit leginkább nélkülöző cselekvőknek a társadalmi térben elfoglalt pozíciója között áll fenn. Ugyanakkor a társadalmi tér olyan modelljének felállításához, amely alátámasztja ezt az elemzést, gyökeresen szakítani kell a társadalmi világ egysíkú, egydimenziós reprezentációjával, amelyre a társadalmi világ duális szemlélete épül; ebben a szemléletben a társadalmi világot alkotó szembenállások univerzuma a termelőeszközök tulajdonosai és a saját munkájukat áruba bocsátók közötti ellentétre van redukálva.

A marxista osztályelmélet gyengeségei – különösen ami egyes objektíve megfigyelt különbségek megmagyarázására való képtelenségét illeti – főként abból adódnak, hogy mivel a társadalmi világot kizárólag a gazdasági mezőre redukálja, kénytelen a társadalmi pozíciókat kizárólag a gazdasági termelés viszonyaiban elfoglalt pozíció alapján meghatározni, következésképpen kénytelen figyelmen kívül hagyni az egyéb mezőkben és almezőkben, különösen a kulturális termelés viszonyaiban elfoglalt pozíciókat, valamint a társadalmi mezőt strukturáló egyéb szembenállásokat, amelyek nem redukálhatók a gazdasági termelés eszközeit birtoklók és az azokat nélkülözők közötti szembenállásra. Ezáltal olyan egydimenziós társadalmi világot hoz létre, amelyet egyszerűen két tömb szembenállása határoz meg (és ebből adódóan az egyik legfontosabb kérdés az, hogy hol húzódik a két tömb közötti határ, mindazokkal a járulékos és végtelen vitáknak utat nyitó kérdésekkel, amelyek a „munkásarisztokráciára’, a munkásosztály polgárosodására stb. vonatkoznak). A társadalmi tér a valóságban többdimenziós tér, mezők nyitott halmaza, amelyek viszonylagos autonómiát élveznek, vagyis működésük és a bennük zajló változások többé vagy kevésbé szorosan vagy közvetlenül vannak alárendelve a gazdasági termelés mezejének. A térnek ezeken az összetevőin belül az uralkodó és az alávetett pozíciót elfoglalók a harcok különféle formáiban vesznek részt (anélkül, hogy szükségképpen egymással antagonisztikus ellentétben álló csoportokká szerveződnének).

De a szimbolikus termelés zárt körének megbontása szempontjából a legfontosabb tény az, hogy a különböző mezőkön belüli pozíciók homológiája (illetve az uralmon levők és az alávetettek közötti viszony tartalmának változatlansága vagy egyetemessége) alapján lehetségessé válik többé-kevésbé tartós szövetségeket kötni, amelyek hátterében mindig egy többé vagy kevésbé tudatos félreértés áll. Az értelmiségiek és az ipari munkások pozíciója közötti homológia – amelynek értelmében az előbbiek a hatalmi mezőn belül, vagyis az ipari és kereskedelmi területek munkaadóihoz viszonyítva, olyan pozíciókat foglalnak el, amelyek homológiát mutatnak az ipari munkásoknak a társadalmi tér egészében elfoglalt pozícióival – olyan ambivalens szövetség alapját képezi, amelyben a kulturális termelést végzők (akik az uralmon levők csoportján belül alávetett helyzetben vannak), a saját maguk által felhalmozott kulturális tőkék megszokott felhasználásától eltérve, eszközöket biztosítanak az alávetettek számára, hogy azok saját világszemléletüket objektív módon meghatározzák, és érdekeiket explicit elmélet formájában és a reprezentáció intézményesített eszközei (szakszervezetek, pártok, a mozgósítás és a tiltakozás megszervezését elősegítő technológiák) révén kifejezésre juttassák.[336]

Azonban ügyelnünk kell, nehogy a pozíciók közötti homológiát – ami hasonlóságot jelent a különbözőségben – a léthelyzet azonosságaként kezeljük, ahogy ez például Franciaországban, a szélsőbaloldali mozgalom által a ’60-as években létrehozott „három P” ( patron, père, professeur – vagyis főnök, apa, tanár) ideológiája esetében történt. Való igaz, hogy ugyanaz a struktúra – tehát a különböző eloszlási formák változatlan magja – jelenik meg újra és újra a különböző mezőkben, és ez magyarázatot ad arra, hogy a szociológiában miért olyan termékeny az analógiás gondolkodás; ugyanakkor a differenciálódás elve minden esetben más és más, mint ahogy az érdekek jellege és a tétek is, és ebből következően a gyakorlatok ökonómiája úgyszintén eltérő minden mezőben. Fontos meghatározni a hierarchizálódás elveinek, vagyis a tőke különböző típusainak pontos hierarchiáját. A felosztási elvek hierarchiájának ismerete lehetővé teszi az alárendelt elvek érvényességi körének, vagyis a homológiából adódó hasonlóságok határainak feltérképezését. Az egyéb mezők és a gazdasági termelés mezeje közötti viszonyok egyidejűleg a strukturális homológia és a kauzális függőség viszonyai is: az oksági meghatározottságok formáját a strukturális viszonyok adják meg, és az uralom akkor a legerősebb, amikor azok a viszonyok, amelyekben az uralom megjelenik, a legközelebb vannak a gazdasági termelés viszonyaihoz.

Érdemes lenne megvizsgálni a megbízott képviselőknek azokat a specifikus érdekeit is, amelyek a politikai mezőben és saját pártjuk vagy szakszervezetük almezejében elfoglalt pozíciójukból következnek, és rámutatni mindazon „elméleti” hatásokra, amelyeket ezek az érdekek kiváltanak. A „társadalmi osztályról” szóló akadémiai vitában – például a „munkásarisztokrácia” vagy a francia „menedzseri” (cadre) osztály problémájára gondolok – pusztán azok a praktikus kérdések vetődnek fel, amelyek a politikai vezetőkre is rákényszerítik magukat. Ezeknek a vezetőknek mindig számolniuk kell a politikai mezőn belüli harc logikájából következő (és gyakran ellentmondásos) gyakorlati kényszerekkel – például be kell bizonyítaniuk, hogy a választóikat képviselik, vagy a lehető legtöbb ember szavazatát vagy felhatalmazását kell megszerezniük, azt bizonygatva, hogy programjuk jelentősen eltér a többi megbízott képviselőétől – ezért kénytelenek a társadalmi világot a csoportok közötti határoknak és a mozgósítható csoport nagyságának tipikusan szubsztanciális logikája mentén szemlélni. Tehát nagy lehet a kísértés számukra, hogy bármilyen csoport erejének, vagyis létezésének feltérképezésében és megjelenítésében olyan változó geometriájú fogalmakhoz folyamodjanak, mint „a munkások”, „a munkásosztály” vagy „a nép”.

De mindenekelőtt világossá válna, hogy azok a sajátos érdekek, amelyek a mezőben és a társadalmi világra vonatkozó nézetek érvényre juttatásának versenyében elfoglalt pozíciójukhoz kapcsolódnak, olyan differenciált, célzott termékek előállítására késztetik a hivatásos teoretikusokat és szóvivőket (vagyis mindazokat, akiket a köznapi nyelv „főállású” vagy „állandó” tisztviselőnek nevez), amelyek – a vélemények hivatásos előállítóinak mezeje és a vélemények fogyasztóinak mezeje közötti homológiának köszönhetően – kvázi-automatikusan illeszkednek a kereslet különböző formáihoz; ez a kereslet ugyanis, főként ebben az esetben, nem más, mint a különbözőség, a szembenállás iránti igény, és azáltal, hogy segítenek kifejezésre juttatni ezeket, egyben hozzá is járulnak a kialakulásukhoz. Állásfoglalásaikat, vagyis a politikai termékek kínálatát, egyrészt a politikai mező struktúrája határozza meg – más szóval a köztük és a többi pozíció elfoglalója között fennálló objektív viszonyok, illetve a többiek által kínált konkurens állásfoglalásokhoz való viszonyulásuk –, másrészt pedig a megbízóikhoz fűződő közvetlen kapcsolatuk. Mivel a társadalmi világra vonatkozó igazság legitim kifejezésének monopóliumáért folytatott harcban közvetlenül megjelenő érdekek jellemzően a társadalmi mezőben homológ pozíciót elfoglalók érdekeinek specifikus megfelelői, a politikai diskurzusokat egyfajta strukturális kétszínűség jellemzi. E diskurzusok célcsoportját látszólag a megbízók képezik, valójában azonban az egyazon mezőn belüli versenytársakat veszik célba.

Egy adott pillanatban tehát a politikai állásfoglalások (pl. azok, amelyek a választási eredményekben fejeződnek ki) az objektivált politikai vélemények politikai kínálata (programok, pártplatformok, nyilatkozatok stb.) és a politikai kereslet találkozásának termékei; az előbbi a termelési mező egész addigi történetéhez, az utóbbi pedig a kereslet és a kínálat közötti viszony múltbeli alakulásához kötődik. Egy partikuláris politikai üggyel kapcsolatos állásfoglalások és a társadalmi térben elfoglalt pozíciók között megfigyelhető korrelációt csak akkor lehetséges megragadni, ha belátjuk, hogy a szavazók által alkalmazott osztályozások (például bal/jobb) mind a korábbi harcok termékei; és ugyanez igaz az elemzők által alkalmazott osztályozásokra is, amelyeknek nemcsak a vélemények osztályozása a céljuk, hanem a véleményeket kifejezésre juttató cselekvőké is. A társadalmi mező egész története minden pillanatban jelen van akár materializálódott formában, olyan intézményekben, mint a pártok vagy a szakszervezetek állandósult gépezete, akár testivé vált formában, azon cselekvők beállítódásaiban, akik ezen intézményeket működtetik vagy ellenük harcolnak (és akiknek a múltbeli elköteleződései hiszterézis-hatásokat váltanak ki). A kollektív identitás elismert formái – a „munkásosztály” vagy a CGT szakszervezet, a kisiparosok, az igazgatók vagy a tanárok esetében az agrégé[337] kategória stb. – mind hosszas és lassú kollektív építkezési folyamat eredményei. Anélkül, hogy teljesen mesterségesek lennének (hiszen ha azok volnának, akkor ez az építkezési folyamat nem járhatott volna sikerrel), mindezek a reprezentációs testületek, amelyek ismert és elismert társadalmi identitású reprezentált testületeket hoznak létre, olyan intézmények egész sorának köszönhetik létezésüket, amelyek egytől-egyig történelmi vívmányok: a „logónak” (franciául sigle) – egy sigillum authenticumnak, ahogy a kánonjogászok mondták – a pecsétnek, a hivatalnak és a titkárságnak, amely a testület nevében kizárólagos aláírási joggal rendelkezik és amelynek plena potentia agendi et loquendije[338] van stb. Ez a reprezentáció azoknak a harcoknak terméke, amelyek elsősorban az államhatalomért folytak, mind a politikai mezőn belül, mind azon kívül; sajátos jellemzőit egy adott politikai mező és állam egyedi történetének köszönheti (ami magyarázatot ad, például, azokra az országok közötti eltérésekre, amelyek a társadalmi felosztások és így a megjelenített csoportok reprezentációjában figyelhetők meg). Ha nem akarjuk, hogy félrevezessenek bennünket a naturalizáció hatásai, amelyeket minden csoport hajlamos előidézni annak érdekében legitimálja magát, igazolja saját létezését, akkor minden esetben rekonstruálnunk kell azt a történelmi munkát amely létrehozta ezeket a felosztásokat és ezeknek a felosztásoknak a társadalmi szemléletét. A gyakorlatokra és reprezentációkra vonatkozó legpontosabb előrejelzéseket a helyesen meghatározott társadalmi pozíció ismeretében tehetjük. De ha arra, amit valaha „rendnek” hívtak – a (foglalkozási identitással manapság egyre inkább azonosított) társadalmi identitásra – nem akarjuk ráruházni a „létnek” a régi metafizikában betöltött szerepét, vagyis egy olyan esszenciáét, amelyből a történeti létezés minden aspektusa származni látszik (az operatio sequitur esse[339] formulával összhangban), sosem szabad elfelejtenünk, hogy ez a státusz és a benne kialakuló habitus történeti termékek, amelyeken a történelem több-kevesebb nehézség árán változtatni is képes.

Az osztály mint reprezentáció[340] és mint akarat

Annak megállapításához azonban, hogy miként jön létre és szerveződik magának a létrehozásnak és a megszervezésnek a hatalma, amelynek a felhatalmazással bíró szóvivő – egy párt vagy szakszervezet vezetője – a birtokában van, nem elegendő, ha csak a teoretikusok vagy a szóvivők specifikus érdekeit és azokat a strukturális rokon vonásokat vesszük számba, amelyek őket megbízóikkal összekötik. Szükség van a létrehozási folyamat logikájának elemzésére is, amelyet egyszerűen a jogátruházás eljárásaként szokás felfogni és leírni, és amely során a felhatalmazott képviselő az adott csoporttól megkapja a hatalmat arra, hogy a csoportot létrehozza. Most, elemzéseiket új összefüggésbe helyezve, a jogtörténet művelőihez (Kantorowiczhoz, Posthoz és másokhoz) kell fordulnunk, ők ugyanis leírják, hogy miben áll a „szolgálat” rejtélye, a ministerium mysteriuma – a kánonjogászok kedvelt szójátéka szerint. Az átlényegülés folyamatának rejtélye, amikor is a szóvivő azzá a csoporttá válik, amelyet képvisel, csak a reprezentáció kialakulásának és működésének történeti elemzése révén érthető meg, a reprezentáció révén ugyanis maga a képviselő alkotja azt a csoportot, amelyet képvisel. A szóvivő, akit a csoport teljhatalommal ruház fel, hogy a nevében beszéljen és cselekedjen, és főleg hogy – a jelmondatok és jelszavak varázslatos ereje által – hatást gyakoroljon a csoportra, nem más, mint a csoport helyettesítője, és a csoport kizárólag e helyettesítésnek köszönheti saját létét. Azáltal, hogy egy fiktív személyt, egy társadalmi fikciót személyesít meg, kiemeli mindazokat, akiket képvisel, a különálló individuumok állapotából, s így lehetővé teszi számukra, hogy rajta keresztül egyetlen emberként beszéljenek vagy cselekedjenek. Cserébe pedig jogot formálhat arra, hogy önmagát a csoporttal azonosítsa, és hogy úgy beszéljen és cselekedjen, mintha ő lenne az emberré vált csoport: „ status est magistratus”, l’état c’est moi”, „a szakszervezet úgy gondolja, hogy…” stb.

A szolgálat misztériuma a társadalmi varázslat egyik példája, amikor is egy dolog vagy személy valami mássá változik, mint ami eredetileg volt, vagyis egy ember (a kormány minisztere, a püspök, a delegált, a parlamenti képviselő, a főtitkár stb.) azonosíthatja magát emberek egy halmazával (a néppel, a munkásokkal stb., vagy egy társadalmi létezővel: a nemzettel, az állammal, az egyházzal, a párttal) és azonosnak is tekintik vele. A szolgálat misztériuma akkor hág a tetőfokára, amikor egy csoport kizárólag szóvivője útján képes létezni, aki azáltal teremti meg a csoportot, hogy a nevében, vagyis helyette beszél. Ekkor a kör bezárul: a csoportot az az ember hozza létre, aki a nevében beszél, és aki így annak a hatalomnak a forrásaként jelenik meg, amelyet azok felett gyakorol, akik e hatalom tényleges forrásai. Ez a körkörös viszony a karizmatikus illúzió gyökere, amely szélsőséges esetekben azt eredményezheti, hogy a szóvivő önmaga és mások szemében is causa suivá válik. A politikai elidegenedés abból fakad, hogy az egymástól elszigetelt egyének – akik minél jobban el vannak szigetelve egymástól, szimbolikus értelemben annál gyengébbek – csak akkor képesek önmagukat csoportként, vagyis olyan erőként megszervezni, amely hallatni tudja a hangját a politikai mezőben, ha egy apparátusra ruházzák át képviseleti jogaikat; másként megfogalmazva, a politikai elidegenedés abból fakad, hogy a politikai jogfosztottság elkerülése érdekében szüntelenül vállalni kell a politikai jogfosztottság kockázatát. Marx szerint akkor van szó fetisizmusról, amikor „az emberi fej termékei saját élettel felruházott önálló alakoknak tűnnek fel”;[341] a politikai fetisizmus pedig pontosan azt jelenti, hogy a hiposztazált egyén értéke, amely az emberi agy szüleménye, karizmaként, az adott személy objektív tulajdonságaként, megragadhatatlan vonzerőként, felfoghatatlan rejtélyként jelenik meg. A miniszter vagyis a szolga – akár egy vallást, akár az államot szolgálja – metonimikusan kapcsolódik a csoporthoz: a csoport részeként a csoport egészét kifejező jelként funkcionál. Ő az, aki egy teljességgel szimbolikus létező teljesen valós helyettesítőjeként olyan – ahogy Ryle mondaná – „kategóriahibára” ösztönöz, amilyet a gyerek követ el, amikor az ezredet alkotó katonák láttán azt szeretné tudni, hogy hol van az ezred. Pusztán azáltal, hogy látható, a különálló individuumok tisztán szeriális sokféleségéből (collectio personarum plurium) egy „mesterséges személyt”, egy corporatio-t, egy szervezett tömeget hoz létre, amelyet a mozgósítás és a demonstráció révén akár társadalmi cselekvőként is képes feltüntetni.

A politika a szimbolikus hatékonyság legfőbb terepe, vagyis azon cselekvéseké, amelyek társadalmi dolgok és, különösen, csoportok létrehozására képes jelek útján mennek végbe. A szimbólumrendszerek létéhez kötődő legrégebbi metafizikai hatás erejét kihasználva – amelynek értelmében mindent valóságosan létezőnek lehet tekinteni, ami szimbólumokkal jelölhető (például Isten vagy a nemlét) –, a politikai képviselet szüntelenül, újra és újra a kopasz francia király példájának (amit a logikusok olyannyira kedvelnek) egy származékos formáját hozza létre: minden olyan leíró állítás, amelynek a „munkásosztály” az alanya, egy egzisztenciális állítást rejt magában (azt, tudniillik, hogy létezik munkásosztály). Általánosabban fogalmazva minden kijelentés, amelynek alanya valamilyen gyűjtőfogalom – nép, osztály, egyetem, iskola, állam stb. –, már önmagában előfeltételezi az adott csoport létezését, és ugyanazt a metafizikai körkörösséget leplezi el, amelyet az ontológiai érvelés már feltárt. A szóvivő az az ember, aki egy csoportról, egy csoport nevében beszélve, kimondatlanul is a kérdéses csoport létezését posztulálja, és azon varázslatos művelet révén, amely minden névadásnak sajátja, létrehozza a csoportot. Ezért van szükség a – nyelvvel s így a hatalommal való visszaélésre eleve hajlamos – politikai ész kritikájára, ha szándékunkban áll rákérdezni arra, amivel minden szociológiának kezdődnie kellene, vagyis a kollektivitások létére és létezési módjára.

Egy osztály annyiban – és csak annyiban – létezik, amennyiben plena potentia agendivel felruházott képviselői fel vannak hatalmazva, és felhatalmazottnak érzik magukat arra, hogy az osztály nevében beszéljenek – összhangban azzal a kérdéssel, hogy „a Párt-e a munkásosztály” vagy „a munkásosztály a Párt”?, ami a kánonjogászok megállapítására rímel: „az egyház a pápa (vagy a püspökök), a pápa (vagy a püspökök) pedig az egyház – s ezáltal képesek az osztályt a politikai mező valós erejévé tenni. Az a létezési mód, amit manapság (természetesen különböző változatokban) sok társdalomban „munkásosztálynak” neveznek, teljességgel paradox: csak gondolatban létezik, azok nagy részének gondolataiban, akiket a taxonómiák munkásoknak neveznek, de azok gondolataiban is, akik a társadalmi térben a munkásoktól a lehető legtávolabbi pozíciókat foglalják el. A munkásosztály szinte általánosan elfogadott létezése a képviselettel bíró munkásosztály, vagyis politikai és szakszervezeti apparátusok és hivatásos szóvivők létezésén alapul, amelyek és akik számára életbevágóan fontos, hogy elhiggyék, a munkásosztály létezik, és ezt elhitessék nemcsak mindazokkal, akik azonosulnak vele, hanem azokkal is, akik máshova tartozónak gondolják magukat. Az apparátusok és szóvivők képesek a „munkásosztályt” egységes hangon megszólaltatni, segítségül hívni, ahogyan isteneket vagy védőszenteket szokás, és még arra is képesek, hogy a munkásosztály létét szimbolikusan megjelenítsék a demonstráció, vagyis a képviselettel bíró osztály színpadias felvonultatása révén, amelyben egyrészt a hivatásos képviselők testülete kap szerepet a hozzá kapcsolódó szimbolikával (rövidítésekkel, emblémákkal, jelvényekkel) együtt, másrészt pedig a hívek legelkötelezettebb csoportja, akinek a jelenléte lehetővé teszi a képviselők számára, hogy bebizonyítsák, tényleg mások képviseletét látják el. Ez a munkásosztály mint „akarat és képzet” (hogy Schopenhauer híres könyvének címére utaljunk) nem a marxista hagyományba illeszkedő cselekvő osztály, tehát valóban mozgósított valós csoport. De ettől még semmivel sem kevésbé valóságos a valóságnak abban a mágikus értelmében, amely (Durkheim és Mauss szerint) az intézményeket társadalmi fikcióként határozza meg. Nem más, mint „misztikus test”, amely – Marx leleményével kezdődően – hatalmas múltbeli elméleti és gyakorlati újító munkának köszönheti létét, és amely azoknak a szüntelenül megújuló erőfeszítéseknek és energiáknak köszönhetően jön újból és újból létre, amelyek szükségesek a hit és a hit újratermelését biztosító intézmény kialakításához és újratermeléséhez. A megbízott képviselők testülete formájában és által létezik – nekik köszönheti hallható hangját és látható jelenlétét – továbbá a saját létezésébe vetett hit formájában, amelyet ez a teljhatalmú testület puszta léte és reprezentációi által képes kikényszeríteni, mégpedig azon objektíve meglévő hasonlóságoknak köszönhetően, amelyek egyesítik a csoporttá válás lehetőségét magában rejtő, „papíron létező osztály” tagjait.[342] Így a marxista elmélet történelmi sikere, vagyis az első olyan, tudományosságra törekvő társadalomelméleté, amely a társadalmi világban teljes mértékben valósággá is vált, egy paradox helyzet kialakulásához járul hozzá: a társadalmi világnak az az elmélete, amelyik a legkevésbé képes az elmélet hatásainak integrálására – noha minden más elméletnél nagyobb hatást gyakorolt – napjainkban a legfőbb gátját képezi egy adekvát társadalomelmélet irányába tartó fejlődésének, amelyhez korábban minden más elméletnél többet tett hozzá.

Fáber Ágoston fordítása



[318]  The Social Space and the Genesis of Groups. Theory and Society, 14. évf., 6. sz., 1985, 723–744. old.

[319]  Azt gondolhatnánk, hogy már azáltal szakítottunk a szubsztancializmussal és viszonyokban kezdtünk el gondolkodni, hogy valós interakciókat és cseréket tanulmányozunk. (Pedig a gyakorlatban megfigyelhető szolidaritás, akárcsak a gyakorlatban megfigyelhető rivalizálás, amely a közvetlen érintkezésen és interakción – a szomszédságon – alapul, akadályozhatja azoknak a szolidaritásoknak a meghatározását, amelyek az elméleti térben meglevő közelségen alapulnak.)

[320]  A statisztikai elemzés ezt az erőviszonyt csak a tulajdon különféle formáiként képes megragadni, amelyek a gazdasági, a kulturális vagy a társadalmi tulajdonhoz kapcsolódó jogcímek – ingó vagy ingatlan vagyont illető tanúsítványok, iskolai végzettséget igazoló dokumentumok, főnemesi rangok, stb. – révén olykor jogilag is szentesítve vannak. Ez ad magyarázatot a társadalmi osztályok empirikus vizsgálata és azon elméletek közötti kapcsolatra, amelyek a társadalmi struktúrát az elsajátítás eszközeitől való távolság (Halbwachs kifejezésével „a kulturális értékek magjától való távolság”) terminusaiban leírt rétegződésként gondolják el, ahogy azt Marx is teszi, amikor „tulajdonnélküli tömegről” beszél.

[321]  Egyes társadalmi univerzumokban a felosztási elvekhez, amelyek – mint a tőke nagysága és struktúrája – a társadalmi tér struktúráját meghatározzák, a gazdasági és a kulturális tulajdontól viszonylag független felosztási elvek társulnak, mint az etnikai vagy a felekezeti hovatartozás. A cselekvők eloszlását ilyenkor két, egymástól részben független tér találkozása határozza meg: egy olyan etnikai csoport, amely az etnikai csoportok terében alacsony pozíciót foglal el, minden mezőben, még legfelül levőben is képes lehet pozíciókat elfoglalni, de a magasabb pozíciót elfoglaló etnikai csoportoknál kisebb arányban. Így minden etnikai csoport leírható tagjainak társadalmi pozíciója, pozícióik szóródásának mértéke, valamint a szóródás ellenére meglevő társadalmi integrációjának foka alapján. (Az etnikai alapú szolidaritás lehetőséget teremthet bizonyosfajta kollektív mobilitásra).

[322]  Ehhez lásd Pierre Bourdieu: Osztályhelyzet és osztálypozíció. In: Ferge Zsuzsa (szerk.): Francia szociológia. KJK, Bp., 1971, 402–432. old. – A szerk.

[323]  Ugyanez vonatkozik a földrajzi és a társadalmi tér viszonyára. A kettő sosem esik teljesen egybe, mindazonáltal számos olyan különbség, amelyet általában a földrajzi tér hatásának tekintünk (például centrum és periféria szembenállása), valójában a társadalmi térben megfigyelhető távolságokra, vagyis a különböző tőkefajtáknak a földrajzi térben megfigyelhető egyenlőtlen eloszlására vezethetők vissza.

[324]  A francia représentation-t kontextustól függően reprezentációnak, képviseletnek vagy képzetnek fordítjuk, mivel a szövegben Bourdieu a szó többféle jelentésével játszik. – A ford.

[325]  Ahogy egy amerikai tábornok mondta, amikor partra szálltak Franciaországban, 1917-ben: „Itt vagyunk, Lafayette!”

[326]  A realitások érzékelése semmiképp sem feltételezi a szociálpszichológiai értelmében vett osztálytudatot, vagyis a társadalmi struktúrában elfoglalt pozíció és a hozzá kapcsolódó kollektív érdekek explicit formában megfogalmazott képzetét, ami az osztálytudat kifejezés legkevésbé valóságidegen értelmezése. És még kevésbé feltételezi a társadalmi osztályok elméletét, ami nem egyszerűen egy explicit módon megfogalmazott és logikailag koherens alapelveken nyugvó osztályozási rendszer, hanem magában foglalja az eloszlások mögött munkáló mechanizmusok pontos ismeretét is. Valójában, ha szakítani akarunk az „öntudatra ébredés” és az osztálytudat metafizikájával, amely tulajdonképpen egy megszemélyesített entitás kollektív tudatának forradalmi cogitója, elegendő, ha megvizsgáljuk azokat a gazdasági és társadalmi feltételeket, amelyek abban a formában teszik lehetővé a gyakorlat jelenétől való eltávolodást, ami szükséges egy kollektív jövőről alkotott, többé-kevésbé kidolgozott képzet elgondolásához és megfogalmazásához. (Ez az, amit az algériai munkások esetében az időtudat – különösen a racionális gazdasági számításra való képesség – és a politikai tudatosság közötti összefüggések vizsgálata során vázlatosan kifejtettem).

[327]  Ebben az esetben a közös értelmezés kialakítása alapvetően a közkincset képező szent diskurzusok (szólások, közmondások, gnómák stb.) végnélküli újraértelmezését, vagyis „a törzsi nyelv megtisztítását” jelenti. Mindazon szavak kisajátítása, amelyekben egy csoport magára ismer, komoly előnnyel kecsegtet a hatalomért vívott harcban. Ez pontosan megfigyelhető a vallási tekintélyért folyó küzdelmekben: a legértékesebb szavak a szent szavak, és – ahogy Gershom Scholem megjegyzi – a hagyomány misztikus megkérdőjelezését a hagyomány épp azáltal tudja bekebelezni, hogy a misztikusoknak, ha érvényesülni akarnak, újból el kell sajátítaniuk a szimbólumokat. A politikai szótár körül azért folynak harcok, mert a többértelmű szavak eleve magukban rejtik a polémia lehetőségét, s ez a többértelműség valójában annak az eredménye, hogy különböző csoportok e szavakat ellentétes értelemben használták vagy használják. A szimbolikus hatalom hivatásos manipulátorai – a próféták, a politikusok, az archaikus társadalmakban pedig a költők – által legszélesebb körben alkalmazott stratégia lényege, hogy a közös értelmezéseket a maguk javára fordítják azon szavak kisajátítása révén, amelyek, mivel a csoport hitének foglalatai, a csoport tagjai szemében jelentős értéket képviselnek.

[328]  A francia distinction szó számtalan jelentéssel és jelentésárnyalattal bír; többek között egyszerre jelent különbséget, különbségtételt, elkülönböződést és kiválóságot. A fordításban vagy szintén sokértelmű latin megfelelőjével, vagy a szövegkörnyezetbe legjobban illő magyar jelentésével, ill. jelentéseinek kombinációjával adom vissza. – A ford.

[329]  A percipi a – többek között – észlelni, érezni, megismerni jelentésű percipio ige jelen idejű passzív infinitívusza, ami úgy fordítható magyarra, hogy észlelve, érezve, megismerve lenni. A percipere ugyanezen ige jelenidejű aktív imperatívusza. Mindkét alakot lehet főnévi értelemben is használni – A szerk.

[330]  Leo Spitzer meggyőzően mutatott rá arra a Don Quijote kapcsán – ahol ugyannak a szereplőnek több neve is van –, hogy az ugyanazon cselekvő vagy intézmény jelölésére használt polünomászia (vagyis többféle megnevezés, becézés), valamint a csoportok alapvető értékeire vonatkozó polünomászia nem más, mint a névadás hatalmáért folytatott harcok látható jele, amely minden társadalmi univerzumban jelen van. (Lásd L. Spitzer: Linguistic Perspectivism in the Don Quijote. In: uő.: Linguistics and Literary History, New York, Russel and Russel, 1948, 41–85. old.).

[331]  Szabó Ede fordítása.

[332]  Institut national de la statistique et des études économiques – Országos Statisztikai és Gazdaságkutató Intézet. – A ford.

[333]  A francia „foglalkozásjegyzék” a társadalmi neutralizmus materializálódott formája, amely azáltal, hogy – a definíciós nézőpontot állandóan változtatva (a titulusok, a tevékenység jellege stb.) – minden pozíciót egyformán foglalkozásként kezel, megszünteti a társadalmi térben meglévő különbségeket. Amikor az amerikaiak az orvosokat professionalsnek nevezik, akkor azt hangsúlyozzák, hogy ezen cselekvőket hivatásuk határozza meg, amely számukra létfontosságú attribútum; ezzel szemben a „vasúti kocsikapcsoló” attribútum csak nagyon kevéssé határozza meg a kocsikapcsoló munkást, hiszen csak egy meghatározott poszt betöltőjeként láttatja; ami a középiskolai vezetőtanárt (professeur agrégé) illeti, őt egyrészről – a vasúti kocsikapcsolóhoz hasonlóan – az általa végzett feladat, másrészről pedig – az orvoshoz hasonlóan – a végzettség és a titulus határozza meg.

[334]  A belépés azokba a hivatásokba, amelyekhez titulus is társul, egyre nagyobb mértékben valamilyen iskolai végzettséghez van kötve, továbbá a végzettség és a javadalmazás között világos kapcsolat áll fenn, szemben az iskolai végzettséghez nem kötött szakmákkal, ahol az egyazon munkát végző cselekvők nagyon eltérő végzettségekkel rendelkezhetnek.

[335]  Az egyazon végzettséggel rendelkezők hajlamosak csoportba szerveződni és szervezeteket létrehozni – orvosi kamara, öregdiákok egyesülete stb. –, amelyek célja a csoport kohéziójának fenntartása (rendszeres összejövetelek stb.), valamint anyagi és szimbolikus érdekeinek előmozdítása.

[336]  Ehhez az elemzéshez Robert Darnton lenyűgöző kutatásaiban találjuk meg a legszemléletesebb példát. Arról a „kulturális forradalomról” van szó, amelyet a kialakulóban lévő értelmiségi mező alávetett pozícióban levő alakjai – Brissot, Mercier, Desmoulins, Hébert, Marat és mások – vittek végbe a forradalmi mozgalmon belül: az akadémiák bezárása, a szalonok felszámolása, a járadékok megszüntetése, az előjogok eltörlése. Mivel e kulturális forradalom a „kulturális páriák” státuszából származtatta saját elveit, főként a hatalom szimbolikus alapjait vette célba, s „politikai pornográfia”, valamint szkatologikus gúnyiratok révén hozzájárult ahhoz a „delegitimációs” munkához, amely kétségkívül a forradalmi radikalizmus egyik legfontosabb dimenzióját jelenti (lásd R. Darnton: The High Enlightenment and the Low-Life of Literature in Pre-Revolutionary France, Past and Present, 51. sz., 1971, 81–115. old.; Marat-val kapcsolatban, akiről kevesen tudják, hogy mindenek előtt rossz természettudós volt, lásd C. C. Gillispie, Science and Polity in France at the End of the Old Regime, Princeton, Prineton University Press, 1980, 290–330. old.).

[337] A középfokú oktatás legutolsó szakaszát jelentő lycéekben tanítani jogosult, speciális minősítő vizsgát (agrégation) tett tanár. – A szerk.

[338] „Teljhatalom mind a cselekvés, mind a megnyilatkozás terén.” – A szerk.

[339] ** „A működés a létet követi”, vagyis minden működés egyrészt előfeltételezi egy működő dolog létezését, másrészt ennek a dolognak a sajátos lényegéből, funkciójából következik. – A szerk.

[340] Mint később látható lesz, ez a szakaszcím egyértelműen Schopenhauerre utal, de sajnálatos módon a magyar képzet szóval nem adható vissza a francia représentation Bourdieu által kihasznált kétértelműsége – A ford.

[341] A tőke, 1. köt., ford. Rudas László és Nagy Tamás, Szikra, Budapest, 1948, 83. old. – A szerk.

[342]  A papíron létező rokonsági csoport és a gyakorlatban létező rokonsági csoport mint „reprezentáció és akarat” közötti viszony hasonló elemzéséhez lásd Pierre Bourdieu: A gyakorlati észjárás, Napvilág, Budapest, 2001, valamint uő.: A gyakorlat elméletének vázlata, Budapest, Napvilág, 2009.