Ugrás a tartalomhoz

Társadalmi rétegződés olvasókönyv

Karl Marx, Ralf Dahrendorf, Max Weber, Talcott Parsons, Kingsley Davis, Wilbert E. Moore, Melvin M. Tumin, Gerhard E. Lenski, Frank Parkin, Erik Olin Wright, Szelényi Iván, Robert Erikson, John H. Goldthorpe, Pierre Bourdieu, Ferge Zsuzsa, Kolosi Tamás, Szántó Zoltán, Peter M. Blau, Mark Granovetter, Nan Lin, Angelusz Róbert, Tardos Róbert, Ulrich Beck, Stefan Hradil, John Scott, Róbert Péter, Randall Collins, Tardos Róbert

ELTE

Ralf Dahrendorf: Az osztálytársadalom modellje Karl Marxnál

Ralf Dahrendorf: Az osztálytársadalom modellje Karl Marxnál[2]

1. Classis – Klasszikus – Osztály (Klasse)

Az osztály fogalma sohasem maradt hosszú időn át ártatlan fogalom. Legalábbis azokban az esetekben, amikor emberekre és emberek társadalmi viszonyaira alkalmazták, mindig kialakult sajátos robbanékonysága. A logikusok veszélytelenül megkülönböztethetik az ítéletek vagy a kategóriák „osztályait”, a biológus nyugodtan „osztályozhatja” az általa vizsgált élőlényeket – de amikor a szociológus az „osztály” fogalmával él, nem elég, ha világosan meghatározza, hogy elfogadott jelentései közül melyiket érti, de olyan ellenvetésekkel is számolnia kell, amelyek nem annyira tudományos belátásokból, mint inkább politikai előítéletekből fakadnak. „A különféle osztályelméletek – szögezte le egyszer joggal S. M. Lipset és R. Bendix – gyakran a politikai meggyőződések valóságos konfliktusának elméleti pótlékaként szolgálnak”.[3] A következőkben megpróbáljuk kimutatni, honnan ered a tudomány és az értékítélet korántsem dicséretes és mindig áldatlan hatású összemosása, s megkíséreljük megtalálni annak a módját, hogyan tehető az osztályfogalom és az osztályelmélet a szociológiai elemzés valódi, értékelő felhangoktól mentes eszközévé. Először is bele kell nyugodnunk, hogy az osztályfogalom használata sokféle félreértést szülhet..

Az értékelő színezetű jelentéstorzulások a társadalmi osztály fogalmának egész történetét végigkísérték. Amikor a római cenzorok a classis fogalmát használták arra, hogy a népességet adózási csoportokra bontsák, még nemigen láthatták előre e kategória hányatott történetét. De a felosztás mégis magában foglalta az értékelő különbségtételnek legalábbis a lehetőségét: az „osztályozás” egyik végén az assiduusok álltak, akik a maguk százezer as (ókori római pénz – a ford.) jövedelmükkel tehetősnek számítottak, a másik végén pedig a proletariusok, akiknek összes „tulajdona” számos utóduk – proles – volt, s akiknél már csak a capite censibe tartozó, fejenként megszámlált lumpenek álltak alacsonyabban. Ahogy az amerikai angolban a megfelelő fogalom – az income bracket – statisztikai kategória, amely egyben a társadalmi egyenlőtlenség legérzékenyebb pontjára tapint rá, a classes az antik Rómában is arra szolgált, hogy a népességet a puszta statisztikánál többet jelentő egységekre ossza fel. „Klassz volt a film” – jelentik ki ma az ifjú mozilátogatók – s ezen azt értik, hogy a film „első osztályú” volt. Ha valakit classisnak vagy classicusnak neveztek, ez az antik Rómában is annyit jelentett, hogy a prima classishoz, azaz a felső osztályhoz tartozik – másképpen kifejezetten quintae classisnak, „ötödosztályú” proletárnak nevezték volna. Gellius óta ismerjük a classicus melléknevet az „első osztályú” művészekre vagy műalkotásra alkalmazva – ez él tovább a „klasszikus” szóban –, s a szót végezetül a fogalom kitalálóira és korukra vonatkoztatták: azt mondjuk róluk, hogy a „klasszikus” antikvitásban éltek.

Amikor az újabb szociológia felelevenítette a szót, ez természetesen kissé más céllal történt. Az „osztály” először – Ferguson[4] és Millar[5] korában, a 18. században – egészen semleges értelemben a rangjuk vagy vagyonuk szerint elkülönülő társadalmi rétegeket jelölte, ahogy manapság mondanánk. Ebben az értelemben az „osztály” szó a késő 18. században miden európai nyelvben megtalálható. A 19. században az osztályfogalom egy sor szerzőnél fokozatosan sajátos színezetet vett fel. Már Adam Smith is beszélt a „szegény” vagy „dolgozó osztályról”. Ricardónál és Urénél, Saint-Simonnál és Fourier-nél, mindenekelőtt pedig Engelsnél és Marxnál aztán a „dolgozó osztály” mellett megjelenik a „kapitalista osztály” is, a „szegény osztály” mellett a „gazdag osztály”, a „proletariátus” mellett pedig (amely római kori eredetétől fogva kísérte az osztály fogalmát) a „burzsoázia”. Attól kezdve, hogy a 19. század közepétől ebben az értelemben is elterjedt, a társadalmi osztály fogalmára éppolyan mozgalmas jövő várt, mint a társadalomra, amelynek leírására megalkották. Mielőtt alaposan megvizsgálnánk e történetet, talán érdemes kissé közelebbről is meghatározni a „klasszikus” osztályfogalom vonatkozásait és jelentését, különös tekintettel a marxi értelmezésében.

2. Az indusztrializáció következményei

„A munkásosztály története Angliában az előző (18.) század második felében kezdődik, a gőzgép és a gyapotfeldolgozó gép feltalálásával” – írta a fiatal Engels 1845ben.[6] Az ipari forradalommal veszi kezdetét az osztályfogalom története is mint a társadalmi analízis eszköze. Korábban Ferguson és Millar még szinonimaként használhatták az „osztály” és a „rang” kifejezést, sőt az utóbbit még előnyben is részesítették. A kései feudalizmusban elsősorban a „rangkülönbségek” tűntek fel, legalábbis a felületes szemlélőnek.[7] Az ipari forradalom kitörésével azonban a rang és a társadalmi állás sokkal durvább különbségeknek adta át a helyét. A tulajdon – tőke formájában – a rang szimbólumából a hatalom egyre erősödő eszközévé lett. Akárhogy védekezett is a nemesség és a kisparaszti réteg, mindketten tanúi és szenvedő alanyai lettek a fennálló rend teljes felborulásának és egy olyan társadalmi rend keletkezésének, amelyben csődöt mondtak a megértés és a magyarázat kipróbált kategóriái.

Az ipari forradalom története és közvetlen. következményei jól ismertek ahhoz, hogy ismétlésbe kellene bocsátkoznunk. E történet egyik aspektusa mégis lényegesnek tűnik jelenlegi vizsgálódásunk szempontjából. A szegénység és a gazdagság, a tehetetlenség és a hatalom, a tulajdonnélküliség és a tulajdon, az alacsony és a magas presztízs – mindez a preindusztriális társadalomban természetesen éppúgy létezett, mint az ipari forradalom után. A felületes szemlélőnek úgy tűnhet, mintha egyszerűen új rétegek vették volna át a régiek helyét: a kapitalisták a földtulajdonosokét és a nemesekét, a proletárok a mezőgazdasági munkásokét és a kisparasztokét. E felfogás nemcsak hogy súlyosan leegyszerűsítő, hanem az iparosodással járó változások felforgató erejét is alábecsüli. Az ipari társadalmat – legalábbis korai stádiumaiban nem egyszerűen az különbözteti meg az előzőtől, hogy a társadalmi pozíciókat betöltő személyek a fenti módon kicserélődtek, hanem mindenekelőtt az, hogy a preindusztriális társadalom rendjét garantáló és legitimáló normák és értékek rendszere érvényét veszítette. A 18. század preindusztriális társadalmainak megcsontosodott „rangkülönbségei” legalább annyira támaszkodtak a hagyomány mítoszára, az ősi és írásba foglalt jogok és kötelességek bonyolult rendszerére, mint a tulajdon, a hatalom és a presztízs viszonylag durva fokozataira. Persze ez a társadalmi forma is létrejött egyszer. A fennálló legitimitásába vetett hit maga is csak a történelem terméke vagy – ha jobban tetszik – ideológia. Ez a társadalom azonban – abban az időben, amikor az ipari forradalom szétzúzta – egy olyan rendben élt, amelynek a századok patinája sajátos legitimitást és különös szilárdságot kölcsönzött. A földesúrnak nem azért volt hatalma, mert volt pénze, földje vagy presztízse, hanem inert földesúr volt, ahogy ősei is hosszú időn át azok voltak. S ugyanez volt a helyzet a földművessel, de a mesterember viszonyát is ez jellemezte a saját segédeihez. A preindusztriális társadalom ennyiben – ahogy manapság szívesen, bár félreérthetően mondani szoktuk – „viszonylag statikus társadalmi rend” volt.

Pontosan ezt semmisítette meg az ipari forradalom.[8] Meglepően rövid idő alatt kialakult – legelőször Angliában – két gyorsan növekvő új réteg, a vállalkozóké és a munkásoké. Egyikükre sem volt „precedens”, még ha Angliában például a szegénytörvény éppúgy egy kalap alá vette is az új és a régi „szegényeket”, mint a korona az új és a régi arisztokráciát. E két réteg, a „burzsoázia” és a „proletariátus”, amelyek együtt s egymással összefonódva növekedtek, nem rendelkezett a rangok hagyományával, a legitimitás mítoszával, Max Weber kifejezésével élve, semmilyen „származási presztízzsel”. Egyedül a birtok vagy a birtoktalanság, a hatalom vagy a tehetetlenség durva jegyei jellemezték őket. Az ipari kapitalisták és munkások – mint rétegek – nem alkottak „természetes”, áthagyományozódó egységet. Erre az egységre csak azután tehettek szert, miután stabilizálódtak és megteremtették saját hagyományaikat. Bizonyos mértékben „újgazdagok” és „újszegények” voltak, betolakodók a régi értékek rendszerébe és egy új rendszer hírnökei. Az újabb társadalomtudományban ezekre a minden hagyományt nélkülöző, csak külsődleges, szinte materiális szempontok alapján megkülönböztetett rétegekre alkalmazták először az „osztály” fogalmát. E rétegek helyzetének elemzésében vált e fogalom először szociológiai kategóriává.

Önmagában is sokatmondó, hogy a német köznyelv az osztály fogalmát még ma is csak a vállalkozó- és a munkásrétegre használja. Sem a nemességet, sem a kézművesek és a parasztok régi csoportjait nem nevezték osztálynak. Ezek „rendek” (Stände) – e fogalom a „Mittelstand” (középosztály) esetében kiterjed az irodai alkalmazottak és hivatalnokok új rétegére is. A rend azonban nemcsak a köznyelvben, hanem a szociológus számára is többet, illetve mást jelent, mint a réteg vagy az osztály. „A rendi helyzet meghatározott vagy többértelmű módon alapulhat az osztályhelyzeten. De nem csak ez határozza meg: a pénztulajdon és a vállalkozói helyzet önmagukban isiég nem jelentenek egy rendhez tartozást – noha elvezethetnek ehhez – , a vagyontalanság önmagában még nem jelenti egy rendi helyzet elvesztését, noha elvezethet ehhez.”[9] „Az olyan szentélyek, akik a szokásjog vagy az írott jog révén mások szemében többé-kevésbé világosan körülhatárolható társadalmi státusréteget alkotnak, társadalmi rendet képeznek.”[10] Éppen az jellemzi a rendet, szemben az osztállyal vagy inkább – hogy megelőlegezzük itt a későbbi fogalommeghatározást – a nyitott réteggel, ami hiányzott a korai ipari társadalom burzsoáziájából és proletariátusából, azaz a hagyomány belső köteléke és a feltétlen hit saját pozíciójuk történelmileg megalapozott legitimitásában.

Ha az osztályfogalom modern felfogása nem is egy bizonyos történelmi helyzet terméke, e történelmi helyzetre szabták és eredetileg ehhez kötődik. Hogy milyen nehéz leválasztani e helyzetről és a burzsoázián és a proletariátuson túl más rétegekre vagy csoportokra alkalmazni, jól érzékelteti a Marx munkásságáról már régóta tartó és ina sem lezárult szociológiai vita. Az efféle általánosítások nemigen érnék meg a fáradságot, ha az osztály fogalma egyszerűen a burzsoáziához vagy a proletariátushoz hasonló társadalmi egységek elnevezése lenne. Valójában többről van szó. Marx óta az „osztály”, „rang”, „réteg” és „állás” (Stellung) nem egymással felcserélhető megjelölései többé ugyanazon csoportosulásoknak. Noha Marx az (angol) társadalom helyzetéből indult ki fél évszázaddal az ipari forradalom után, számára e társadalom bizonyos értelemben csak egy olyan példa volt, amelyen kipróbálhatta általános elméleti tételeinek használhatóságát. Mivel Marx az osztályfogalom alapján – szándékait tekintve legalábbis – egy osztályelméletet, az osztálytársadalomi általános modelljét dolgozta ki, ezért ez a munka az ő kísérletével foglalkozik először.

3. A marxi osztályelmélet

Marx szövegeinek értelmezése körül számos heves vitát folytattak. Ugyanakkor egyetlen értelmező sem vonta komolyan kétségbe az osztályelmélet központi jelentőségét Marx munkásságában. A marxi életmű nagyságát és összefüggéseit tulajdonképpen az osztályelmélet példája világítja meg. Ebben az elméletben egyesülnek a marxi gondolkodás .különféle gyökerei: a kifejezést Marx az angol politikai gazdaságtanból veszi át, a „kapitalistákra” és a „proletárokra” való alkalmazása a francia „utópikus” szocialistáktól ered, az osztályharc koncepciója pedig a hegeli dialektikán nyugszik. Az osztályelmélet alkotja Marx munkásságában a szociológiai elemzés és a filozófiai spekuláció közti problematikus összekötő kapcsot. A kettő elválasztható egymástól, és meg is kell különböztetnünk őket, de az osztályelméletet kettéhasítjuk ezzel az elválasztással; éppolyan alapvető szerepet játszik ugyanis Marx történelemfilozófiai koncepciójában, mint a kapitalista társadalom dinamikájáról adott elemzésében.

Az osztályelmélet valójában olyan fontos volt Marx számára, hogy szisztematikus kifejtését újra és újra elhalasztotta az empirikus elemzések finomítása kedvéért. Alapjában tehát csak konkrét problémákkal kapcsolatos alkalmazásából és azokból az esetenkénti általánosító megjegyzésekből ismerjük, amelyekre Marx minden művében rábukkanhatunk. Nem utolsósorban ezért lángolt fel ilyen hevesen a vita a társadalmi osztályok fogalmának és elméletének marxi értelmezése körül. Ennek a terméketlen vitának – legalábbis a „nyugati” szociológiában – csak a legutóbbi időben vetettek véget Th. Geiger,[11] R. Bendix és S. M. Lipset[12] írásai. A marxi állítások újfajta bemutatásának egyáltalán nem az tehát a célja, hogy az értelmezések vitájának tüzét újraélessze. Pusztán azért kell itt még egyszer – először Marx saját szavaival, azután kritikus értelmezésük révén – részletesen megvizsgálnunk Marx osztályelméletét, mivel egy lehetőleg részletes és színes képet szeretnénk nyerni ezekről az állításokról.

Marx az osztályelmélet szisztematikus kifejtését addig halogatta, míg végül a halál kiragadta a kezéből a tollat. Gyakran megemlítik az abban a tényben megbújó iróniát, hogy A tőke utolsó (III.) kötetének utolsó[13] fejezete, amely „Az osztályok” címet viseli, befejezetlen maradt. Mindössze egy oldal után megszakad a szöveg, s utána csak a szerkesztő, E Engels szűkszavú megjegyzése olvasható: „A kézirat itt félbeszakad.” Marx alapos olvasójának azonban nem kell ebbe belenyugodnia. Ha akarja, megírhatja Marx helyett a fejezetet – ha nem is éppen úgy, ahogy Marx írta volna, azaz nem minden interpretáció nélkül, de mégis abból kiindulva, amit Marx maga mondott. A következő részben erre teszünk majd kísérletet. Az egyetlen folyamatos szöveggé rendezett idézetek és összefüggések alkotják kritikai vizsgálódásunk alapját és kiindulópontját, amelynek – a válogatáson és az elrendezésen túl – önmagában még nincs interpretatív színezete.[14]

4. „Az osztályok” Marx A tőke című műve III. kötetének 52., megíratlan fejezete

A kérdésfelvetés. – E mű végcélja a modern társadalom gazdasági mozgástörvényeinek feltárása.[15] Nem pusztán a legnagyobb sajnálatunkra fennálló viszonyok leírásáról van tehát szó, hanem inkább a bennük rejlő forradalmi oldal feltárásáról. Megmutattuk, hogy a kapitalista termelési mód túlságosan szűkké lett ahhoz, hogy a benne keletkező termelőerőket lekösse. A forradalom az ajtó előtt áll. E forradalom azonban nem a gazdasági termelőerők vagy termelési viszonyok műve, hanem az e gazdasági formációkat hordozó embereké és csoportoké. Minden termelési eszközt megelőzve a legnagyobb termelőerő maga a forradalmi osztály.[16]

Már csaknem negyven évvel ezelőtt a történelem jövendő hajtóerejeként jellemeztük az osztályharcot, s különösen a burzsoázia és a proletariátus osztályharcát mint a modern társadalmi átalakulások legerősebb rugóját.[17] – A civilizáció kezdetének pillanatától fogva a termelés a felhalmozott és a közvetlen munka ellentétének alapjára kezd épülni. Ellentmondás nélkül haladás sincs: ez az a törvény, amelyet a civilizáció napjainkig követett. A termelőerők mindeddig az osztályellentétek hatalmának alapján fejlődtek.[18] – Mindig igaz tehát: Az osztályviszonyok megváltozása – történelmi változás.[19]

Azt kell ezek után megállapítanunk, mi teszi ezeket az osztályokat osztállyá, s hogyan alakul ki és működik az osztályellentét. Egy ilyen általános vizsgálódásban mindig feltételeznünk kell, hogy a valódi viszonyok megfelelnek fogalmuknak, amennyiben az utóbbi általános típusukat fejezi ki.[20] Hangsúlyoznunk kell, hogy nem pusztán egyetlen társadalom leírását tűzzük itt ki célul, hanem azokat az általános törvényeket kívánjuk megállapítani, amelyek a társadalmi szervezet fejlődési tendenciáját meghatározzák.

Ha egy adott országot politikai gazdaságtani szemszögből veszünk szemügyre, a népességével, ennek osztálytagozódásával, városaival, földjével, tengerével, a különféle termelési ágakkal, a ki- és bevitellel, az éves termeléssel és fogyasztással, az árakkal stb. kezdjük.[21] E módszer azonban bizonyos nehézségekkel jár. Félrevezethet bennünket, ha az absztrakció­kon túl nem találjuk meg az utat a valóságoshoz és konkréthoz, a valódi feltételhez. A népesség puszta absztrakció, ha kihagyom például az osztályokat, amelyekből áll. Ezek az osztályok megint csak üres szavak, ha nem ismerem azokat az elemeket, amelyeken nyug­szanak, például a bérmunkát, a tőkét.[22] Az első kérdéstehát az, hogy melyek azok az ele­mek, amelyeken az osztályok nyugszanak – s mivel valójában a modern polgári társadalom a tárgyunk,[23] elsősorban ennek példáját tartjuk szem előtt.

A modern, a kapitalista termelési módon nyugvó társadalom három nagy osztályát a puszta munkaerejükkel rendelkezők, a tőkével rendelkezők és a földdel rendelkezők alkotják, akiknek jövedelemforrása a munkabér, a profit és a földjáradék – tehát a bérmunkás, a kapitalista és a' földtulajdonos.

Vitán felül Anglia az a modern társadalom, amely a maga gazdasági tagozódását illetően a legtovább s a legklasszikusabb formában fejlődött. A köztes és átmeneti fokozatok itt is elmossák (noha vidéken összehasonlíthatatlanul ritkábban, mint a városokban) az éles hatá­rokat. Ez azonban a mi szempontunkból közömbös. Láttuk, hogy a kapitalista termelési mód állandó tendenciája és fejlődéstörvénye az, hogy a termelési eszközt mindinkább elválassza a munkától, s a szétdarabolt termelési eszközt egyre inkább nagy csoportokba koncentrálja, a munkát tehát bérmunkává, a termelési eszközt pedig tőkévé változtassa. A másik oldalon en­nek a tendenciának felel meg a földtulajdon leválása a tőkéről és a munkáról, vagy minden földtulajdon átalakulása a kapitalista termelési módnak megfelelő földtulajdonná.

A következő megválaszolandó kérdés tehát ez: mi jellemzi az osztályt? Ez pedig magától értetődik majd egy másik kérdés megválaszolása után: mi teszi tehát a bérmunkást, a kapi­talistát, a földtulajdonost a három nagy társadalmi osztállyá?[24]

Két zsákutca.Első pillantásra a jövedelmek és a jövedelemforrások azonosak. Há­rom nagy társadalmi csoportról van szó, amelyek komponensei, az őket alkotó egyének, bérmunkából, profitból és földjáradékból, munkaerejük, tőkéjük és földtulajdonuk értékesí­téséből élnek. Ugyanakkor ebből a szempontból például az orvosok és a hivatalnokok is két osztályt alkotnának, mivel két különböző társadalmi csoporthoz tartoznak, amelyek tagjai­nak jövedelme azonos forrásból fakad. Ugyanez érvényes az érdekek és állások (Stellung) végtelen szétforgácsolódására is, amelyre a társadalmi munkamegosztás a munkásokat, a kapitalistákat és a földtulajdonosokat osztja – az utóbbiakat például szőlőtulajdonosra, szántóföld-tulajdonosra, erdőtulajdonosra, bányatulajdonosra, halastó- tulajdonosra.[25]

Ezen az úton tehát nem juthatunk el az értelmes meghatározásig. Éppoly kevéssé vezet minket el hozzá, mint az osztálykülönbségek és -ellentétek magyarázatának másik, ugyanilyen gyakran választott útja. A durva emberi értelem az osztálykülönbsé­get „a pénzes zacskó méretkülönbségének”, az osztályellentétet pedig „céhviszálynak” nézi. A pénzes zacskó mérete pusztán mennyiségi különbség, e szerint egyazon osztályba tartozó két egyént is tetszés szerint meg lehetne különböztetni egymástól. Közismert, hogy „ki-ki a maga mestersége szerint” a középkori céhek szemben álltak egymással. Az is köztudott azonban, hogy a modern osztálykülönbség egyáltalán nem a „mesterségen” nyugszik, a munkamegosztás egyazon osztályon belül igen sokféle munkamódot hoz létre.[26]

Mindkét esetben figyelmen kívül hagyjuk a lényeget: azt, hogy a tulajdon, a jöve­delem, sőt a jövedelemforrás is már az osztályszerkezetből, azaz a gazdasági viszo­nyok szerkezetéből ered. A jövedelem es a tulajdon olyan kritériumok, amelyek az elosztás és a fogyasztás területére tartoznak.A termékek felhasználását azonban azok a társadalmi viszonyok határozzák meg, amelyekben a fogyasztók élnek, ezek a viszonyok pedig már maguk is az osztályellentéten nyugszanak.[27] S ahogy az elosztás maga is a termelés terméke, a termelésben való részvétel sajátos fajtája is meghatározza az elosztás sajátos formáját, azt a formát, ahogyan valaki az elosztásból részesül.[28]

Nem létezik tulajdon az úr és a szolga viszonyait megelőzően, amelyek a politikai állapot­ban lépnek fel és sokkal konkrétabb viszonyok.[29]Ezért ezekben, a termelésben és a terme­lési formán nyugvó hatalmi viszonyokban kell keresnünk az osztályok összetevőit.

Tulajdon és gazdasági hatalom. – Az az alapvető meghatározás, amellyel egy kor­szak termelési módját jellemezhetjük, s amely ezért az osztályok alkotóeleme és bár mely társadalmi forma változásának kulcsa, egyetlen szóban kifejezhető: ez a tulajdon. A tulajdon kérdése az ipar különféle fejlettségi szintjeinek megfelelően mindig egye bizonyos osztály életkérdése volt.[30]

E meghatározás ugyanakkor félreérthető. A tulajdonnélküliség és a tulajdon ellentéte ugyanis mindaddig közömbös, nem a saját belső viszonyához főződő a cselekvő vonatkozá­sában, s nem is ellentmondásként felfogott ellentét, amíg nem a munka és a tőke ellentéte­ként fogjuk fel.[31]

Ugyanakkor a tulajdon még a pontosított formában is puszta absztrakció, üres meghatározás. A tulajdon minden történelmi korszakban másképpen, egészen másfajta társadalmi viszonyok között fejlődött. A polgári tulajdon definiálása tehát azt jelenti, hogy a polgári termelés összes társadalmi viszonyát be kell mutatnunk. Ha a tulajdont független viszonyként, sajátos kategóriaként akarjuk definiálni, ha absztrakt és örök eszmét akarunk adni róla, az csak metafizikai vagy jogi illúzióhoz vezethet.[32]

Ha azonban a tulajdont a polgári társadalom sajátos összefüggéseiben, a termelés eszközeinek magántulajdonaként s ezzel egy kisebbség aktív jogosítványaként fogjuk fel az egész társadalmi vagyonra, azzal eljutunk a termelésben fennálló, az osztályok létrejöttét megalapozó ellentéthez. A társadalmi hatalom így magánszemélyek magán­hatalmává válik.[33]

A burzsoá osztály létének és hatalmának alapvető feltétele a gazdaság felhalmozása ma­gánszemélyek kezében, a tőkeképzés és a tőke növelése; a tőke feltétele a bérmunka.[34]Ezért mind a tőke, mind a bérmunka, mind a burzsoázia, mind a proletariátus, a tu­lajdon sajátos formájára vezethető vissza a polgári társadalomban: a termelési eszkö­zök magántulajdonára.

A termelésen belüli hatalmi viszonyok, amelyek a működő tulajdon meglétéből vagy hiányából, a termelési eszközök felett gyakorolt ellenőrzésből fakadnak, még nem osztályviszonyok. Ezek meghatározásához azokra a következményekre kell rá­kérdeznünk, amelyek a termelési viszonyokból következnek, s azokra a társadalmi antagonizmusokra, amelyek ezeken nyugszanak.

Termelési viszonyok, osztályhelyzet és politikai hatalom. – E termelési viszo­nyok egyik jelentős következményét már említettük. A gazdagság megoszlása az el­osztási szférában a tulajdon megoszlásának felel meg a termelésben. Így következik az egyénnek a termelésben elfoglalt helyéből anyagi helyzete és osztályhelyzete is. A gazdasági viszonyok először munkássá tették a népesség tömegeit. A tőke hatalma e töme­geket egyforma helyzetbe hozta.[35] Bizonyos értelemben azt is mondhatnánk, hogy ameny­nyiben családok milliói olyan gazdasági létfeltételek között élnek, amelyek életmódjukat, ér­dekeiket és képzésüket leválasztják a többi osztályról és ellenséges módon szembehelyezik velük, akkor osztályt alkotnak.[36]

E gazdasági létfeltételek ugyanakkor önmagukban még nem elégségesek az osztá­lyok kialakulásához. Ez még csak passzív ellentét noha ez alapozza meg a szakadást a munkás és a kapitalista élethelyzete között[37]–, nem pedig valódi. Ha ugyanis az azonos anyagi helyzetben, élethelyzetben lévő emberek között csak külsődleges összefüggés áll fenn, érdekeik azonossága semmiféle közösséget, nemzeti köteléket és politikai szerveze­tet sem hoz létre köztük, akkor nem alkotnak osztályt. Az ilyen, hasonló helyzetben lévő csoportok ezért képtelenek arra, hogy osztályérdekeiket saját nevükben – akár egy parla­menten, akár egy konventen keresztül érvényesítsék.[38]Erről még szót ejtünk.

A termelésben fennálló tulajdonmegoszlás további, lényegesen fontosabb követ­kezménye az, hogy a társadalom politikai hatalmi viszonyait is meghatározza. A mo­dern termelési viszonyok magukban foglalják a magántulajdonosok, a kapitalisták gazdasági hatalmát is. A burzsoá osztály politikai hatalma pedig ezekből a modern terme­lési viszonyokból ered.[39]Igen, akár ezt is mondhatjuk: a modern államhatalom csak egy bizottság, amely az egész burzsoá osztály közös ügyeit intézi.[40]

Ebben az értelemben a termelés hatalmi viszonyai meghatározzák a társadalom összes hatalmi viszonyát. Az a specifikus gazdasági forma, amelyben meg nem fizetett többletmunkát pumpálnak ki a közvetlen termelőből, meghatározza az uralmi és szolgasági viszonyt, mivel ez közvetlenül a termelésből ered, és azután a maga részéről meghatározó módon visszahat rá. Ezen alapul a termelési viszonyokból kialakuló gazdasági közösség, te­hát egyszersmind sajátos politikai formája is. Mindig a termelési feltételek tulajdonosának közvetlen viszonya a közvetlen termelőhöz – e viszony mindenkori formája természetszerű­leg a munkamódszer bizonyos fejlődési fokának, s ezért gazdasági termelőerejének felel meg – az, amiben az egész társadalmi konstrukció, s ezzel a szuverenitási és függőségi viszonyok politikai formáját, röviden a mindenkori specifikus államforma legbenső titkát, rejtett alap­ját fellelhetjük.[41]

A termelési tulajdonmegoszlás harmadik, ezzel paralel következménye végezetül, hogy az egy korszak arculatát meghatározó eszméket is ez hozza létre. A tulajdon különféle formáira, a társadalmi létfeltételekre különféle, sajátságosan alakított érzések, illúziók, gondolkodásmódok és világnézetek egész felépítménye épül rá. Az egész osztály saját anyagi alapjaiból, valamint a megfelelő társadalmi viszonyokból teremti elő és formálja ki őket.[42]

Ezért azt is mondhatjuk: egy kor uralkodó eszméi mindig is uralkodó osztályának esz­méi voltak.[43] Minden korban az uralkodó osztály gondolatai az uralkodó gondolatok, azaz azon osztály, amely a társadalom uralkodó anyagi ereje, egyszersmind uralkodó szellemi ereje is. Az az osztály, amely rendelkezik az anyagi termelés eszközeivel; ezzel a szellemi termelés eszközei felett is rendelkezhet.[44]

Osztályérdekek.– Az összes eddig adott meghatározásunk egy ponton persze elégtelen. Láttuk ugyan, milyen meghatározott tulajdoni és függőségi viszonyok hú­zódnak meg az osztályok kialakulásának mélyén, de arról az erőről, amely ténylege­sen létrehozza őket, még nem ejtettünk szót.

Az osztályok nem egyes, egymástól elszigetelt, egymással szembenálló osztályokként léteznek. Az egyes egyének csak akkoriban alkotnak osztályt, ha közösen megvívan­dó harcuk van egy másik osztály ellen.[45] Az osztályérdek az az erő, amely az osztályok kialakulásánál működik és az osztályok ellentétéről árulkodik. Az osztályérdek bizo­nyos értelemben megelőzi az osztályok kialakulását. A német burzsoázia hamarosan ellentétbe került a proletariátussal, mielőtt még osztályként politikailag létrehozta volna magát.[46]A proletariátus viszont fejlődésének kezdetén már ugyan rendelkezett közös érdekekkel, de még puszta szervezetlen tömeg volt. A tömeg tehát a tőkével szemben már osztály, önmaga számára azonban még nem az.[47]

Azzal, hogy az osztályérdeket az osztálynál korábban létező, ennek kiformálódását megalapozó érdekként fogtuk fel, azt is világossá tettük, az osztályérdek nem az egyén vagy akár sok egyén alapvetően önkényes, személyes érdeke. Nem arról van szó, mit tűz célul maga elé ez vagy az a proletár vagy akár az egész proletariátus. Célja és történelmi cselekedetei saját egyéni élethelyzetében rejlenek, amint ezt a mai polgári társa­dalom egész szervezete szembeszökően és visszavonhatatlanul előírja.[48] Egy osztály közös érdekei nem pusztán képzeletben, „általánosként” léteznek tehát, hanem mindenekelőtt a valóságban, azon egyének kölcsönös függőségeként, akik között a munka megoszlik.[49]És ahogy az ember a magánéletben is megkülönbözteti egymástól azt, amit egy ember magáról gondol és mond, és azt, ami ő valójában és amit valóban tesz, így a történelmi harcokban még inkább meg kell különböztetnünk egymástól a pártok frázisait és elképzeléseit valóságos lényüktől és valódi érdekeiktől, meg kell különböztetnünk a valóságukat a képzetüktől.[50]

Az osztályérdek mint „objektív” érdek, amely az egy osztályhoz tartozókat egy álta­lános alá foglalja, nemcsak hogy megkülönböztethető az egyéni, személyes érdekektől, de ellentétbe is kerülhet velük. Igaz például, hogy noha a modern burzsoázia minden tagjának ugyanaz az érdeke, amennyiben egyetlen osztályt képeznek egy másik osztállyal szemben, mégis, egymással szembeállítva, ellentétes, egymással ütköző érdekeik vannak.[51]Ez az érdekellentét nemcsak lehetséges, de bizonyos szükségszerűséggel következik polgári életük gazdasági feltételeiből.[52]Például: az egyes kapitalisták és a kapitalista osz­tály érdekei közti ellentét akkor nyilvánul meg, amikor nem a profit megoszlásáról, ha­nem egy veszteség megosztásáról van szó, éppúgy, ahogy korábban ezen érdekek azonos­sága a gyakorlatban a konkurenciában is érvényesült.[53]

Az osztályérdekek tartalma, amennyiben ezek bizonyos csoportok gazdaságilag meghatározott helyzetéből erednek, különféle módon fejeződik ki. Először is itt van a proletariátus közvetlen érdeke a munkabérben, a burzsoáziáé pedig a profitban, amelynél megint meg kell különböztetnünk azt a két nagy érdeket, amelyre a burzsoá­zia oszlik – a földtulajdont és a tőkét.[54] E bizonyos mértékig közvetlen, még a termelés keretein belül felfogott érdekekből következnek a továbbiak. Minél fejlettebb egy társadalom, annál inkább egyesülnek az eredetileg széttagolt érdekek. Egyre inkább egy bizonyos termelés az, amely rangban és befolyásban az összes többi fölé emelkedik, s amelynek viszonyai is minden más viszony fölébe emelkednek.[55] Ez azonban azt jelenti, hogy mind erősebben kidomborodik két sajátos érdek: az uralkodó osztály konzerva­tív érdeke és az alávetett osztály forradalmi érdeke. Így aztán az összes osztály közül, amelyek jelenleg szemben állnak a burzsoáziával, csak a proletariátus valóban forradalmi osztály.[56]Egy olyan osztály azonban, amelyben a társadalom forradalmi érdekei koncent­rálódnak, amennyiben létrejön, forradalmi aktivitásának tartalmát és anyagát közvetlenül saját helyzetében találja meg: ellenségeiben, akiket el kell távolítani, olyan – a harc követel­ményei által diktált – intézkedésekben, amelyeket meg kell hozni; saját cselekedeteinek következményei hajtják előre. Nem végez elméleti kutatásokat saját feladatáról.[57]

Csak ezen osztályérdekek alapján, az érvényesítésükért vagy megvédésükért foly­tatott harcban alakulnak a termelési tulajdonmegoszlás és az ebből következő politi­kai hatalommegoszlás által meghatározott csoportok osztályokká.

Osztályszervezet és osztályharc.– Az osztállyá alakulás a magában a termelésben mindinkább kibontakozó ellentmondások fejlődését követi. Az egyes munkás és az egyes burzsoá összeütközései mindinkább két osztály összeütközésének jellegét öltik magukra. A munkások szövetségekbe kezdenek tömörülni a burzsoák ellen; közösen lépnek fel mun­kabérük érdekében.[58]A munkabér azonban – mint láttuk már – csak a proletariátus még fejletlen, még nem forradalmi érdeke. Az osztályképződés e stádiuma a kapita­lista fejlődés viszonylag korai fázisának felel meg. Amíg a burzsoá osztály hatalma nem szerveződött meg még tökéletesen, nem kapta meg még tisztán politikai kifejeződését, addig a két osztály ellentéte nem léphetett fel tiszta formájában, s ahol fellépett, ott nem mehetett végbe az a veszélyes fordulat, amely minden államhatalom elleni küzdelmet a tőke elleni küzdelemmé fordít át.[59] Csak amikor a termelőerők fejlődése elég messzire jutott, akkor megy végbe az osztályképződés; ugyanis a forradalmi elemek osztállyá szerveződése elő­feltételezi mindazon termelőerők teljes kibontakozását, amelyek a régi társadalmon belül egyáltalán létrejöhetnek.[60]

Ez az osztályképződés mindig közös érdekek megszerveződése a politikai szférában. Hangsúlyoznunk kell e gondolatot. Az osztályok olyan politikai csoportok, amelye­ket egy közös érdek fog össze. Az osztály és osztály között folyó küzdelem politikai küzdelem.[61]Ismételten le kell szögeznünk, hogy csak a politikai konfliktusok területén beszélhetünk egyáltalán osztályokról. Így például minden mozgalom, amelyben a munkásosztály osztályként szegül szembe az uralkodó osztállyal, s azt pressure from without (külső nyomás) segítségével próbálja kényszeríteni, political movement (politikai mozgalom). Az a kísérlet például, hogy egy bizonyos gyárban vagy akár egy bizonyos szakszervezetben sztrájkokkal stb. kényszerítsék rá a kapitalistákat a munkaidő csökkentésére, tisztán gazdasági mozgalom; az a mozgalom viszont, amely egy nyolcórás törvényt akar kikényszeríteni, politikai mozgalom. Ilyen módon a munkások elszigetelt gazdasági mozgalmaiból egy politi­kai mozgalom születik, azaz egy osztály mozgalma, hogy érdekeit általános formában, álta­lános társadalmi kényszerítő erővel rendelkező formában érvényesítse.[62]

Az osztályok politikai kialakulásával párhuzamosan növekszik az elméleti osztály­tudat,[63] azaz az egyén tudata az osztály általános, eleve adott érdekeiről. A proletariá­tus pozitív célja nyilvánvalóvá válik, s teoretikusai meg tudják fogalmazni. Amíg a proletariátus nem kellően fejlett ahhoz, hogy osztályként létrehozza magát, s ezért a proletariátus harcának a burzsoázia ellen még semmilyen politikai jellege sincs, ezek a teoretiku­sok csak utópisták, akik – az elnyomott osztályok szükségleteinek kielégítésére – rendszere­ket találnak ki.[64]

Az osztályok tehát politikai erők, amelyek a tulajdoni és az ezekből következő ha­talmi viszonyokon alapulnak. S noha elvben tulajdona és hatalmi helyzete alapján minden egyént hozzárendelhetünk ehhez vagy ahhoz az osztályhoz, nagyon is „lehet­séges”, hogy az egyes egyént nem „mindig” az az osztály határozza meg, amelyhez tartozik, de ez éppolyan keveset számít az osztályharc szempontjából, ahogy egyes nemesek csatlako­zása a tiers état-hoz (harmadik rendhez) sem sokat számított a francia forradalom szem­pontjából.[65]

Az osztályok közti cirkuláció, a köztük lévő csere[66] különösen az érdekcsoport osz­tállyá szerveződésének két stádiumában fordul elő. Találkozhatunk ezzel például az Amerikai Egyesült Államokban, ahol léteznek ugyan osztályok, de még nem rögzültek, ha­nem állandó áramlásban, egymás között változtatják alkotórészeiket.[67] Azaz e cserélődés­sel az osztályformálódás korai stádiumában találkozhatunk, amikor az uralkodó osz­tály megszilárdítja a hatalmát. Minél inkább képes arra egy uralkodó osztály, hogy az alávetett osztály legkiválóbb embereit felvegye magába, annál szilárdabb és veszélyesebb a hatalma.[68] A második stádium, amelyben bizonyos csere megy végbe az osztályok kö­zött, a forradalmat közvetlenül megelőző stádium. Az olyan időben, amikor az osztály­harc közeledik a döntő pillanathoz, olyan hevessé, olyan erőssé válik az uralkodó osztályon belül, az egész régi társadalmon belül a felbomlási folyamat, hogy az uralkodó osztály egy kis része szakít osztályával és csatlakozik a forradalmi osztályhoz, ahhoz az osztályhoz, amely a jövőt kezében tartja. Ahogy korábban a nemesek egy része átállt a burzsoáziához, úgy most a burzsoázia egy része átáll a proletariátushoz, méghozzá a burzsoá ideológusok­nak az a része, akik eljutottak a folyamat elméleti megértéséig.[69]

A proletariátus osztállyá, s ezzel politikai párttá szerveződése,[70] szolgáltatja végső soron az osztályharc alapját. Hogy újra elismételjük: minden osztályharc politikai harc.[71] Két szembenálló érdek a fennálló berendezkedés és a hatalmi viszonyok megőrzésének és megváltoztatásának tudatos konfliktusa. Az egész eddigi történelem fejlődéstörvé­nye az osztályok mint érdekcsoportok kialakulása, az elnyomó és az elnyomott osztá­lyok antagonizmusa és az ebből fakadó forradalmi változás. Egy elnyomott osztály lét­feltétele minden osztályellentétre épülő társadalomnak. Az elnyomott osztály felszabadítása tehát szükségszerűen maga után vonja egy új társadalom megalkotását.[72] A történelmi mozgás általános meghatározottságát tehát a következőképpen fogalmazhatjuk meg:

Minden eddigi társadalom története osztályharcok története.[73]

Az osztálynélküli társadalom. – E fejlődés törvényét követve a proletariátus is a burzsoá társadalmon belül alakult ki, formálódott osztállyá és indította meg a harcot a burzsoázia ellen.

Azt jelenti-e ez, hogy a régi társadalom megdöntése után egy új osztályhatalom követke­zik, amely egy újabb politikai erőszakban (Gewalt) csúcsosodik ki? Nem.

A munkásosztály felszabadításának feltétele minden osztály megszüntetése, ahogy a har­madik rend, a polgári rend felszabadításának feltétele minden rend megszüntetése volt.

A munkásosztály a fejlődés folyamán a régi polgári társadalom helyébe egy olyan társu­lást léptet, amely kizárja az osztályokat és ezek ellentétét, s nem lesz benne többé politikai erőszak, mivel a politikai erőszak éppen az osztályellentét hivatalos kifejeződése a polgári társadalmon belül.

Mindaddig a proletariátus és a burzsoázia közti ellentét egy osztály harca egy másik osz­tály ellen, olyan harc, amely – legmagasabb kifejeződési formájában – teljes forradalmat jelent. Csodálkozhatunk-e, hogy egy osztályellentétre épülő társadalom – erre a brutális el­lentmondásra fut ki, ember és ember összecsapására mint végső megoldásra?

Ne is mondja senki, hogy a társadalmi mozgalom kizárja a politikait. Nincs politikai mozgalom, amely egyszersmind ne volna társadalmi mozgalom is.

Csak a dolgok egy olyan rendjében, ahol nincsenek már osztályok és nincs osztályellen­tét, szűnik meg a társadalmi evolúció politikai forradalomnak lenni.[74] [...I

Babarczy Eszter fordítása



[2] Ralf Dahrendorf: „Das Modell der Klassengesellschaft bei Karl Marx” In: Dahrendorf, R.: Soziale Klassen und Klassenkonflikt in der Industriellen Gesellschaft. Ferdinand Enke Verlag, Stuttgart, 1957. Részlet: 1-16. oldal. A jelen fordítás forrása: Angelusz R. (szerk.): A társadalmi rétegződés komponensei. Válogatott tanulmányok. Új Mandátum, Bp., 1997, 138-155. old.

[3] Upset, S. M.–R. Bendix: „Social Status and Social Structure.” British Journal of Sociology (1951, 2), 105.

[4] Ferguson, A.: Essay on the History of Civil Society. London, 1767.

[5] Millar, J.: The Origin of the Distinction of Ranks usw. London, 1771.

[6] Engels, F.: Die Loge der arbeitenden Masse in England. Berlin, 1952, 31.

[7] Ferguson és Millar a „rangon” egyáltalán nem csak azt értették, amit mi „presztízsnek” nevezünk. Millar megfogalmazása például teljesen modernnek tűnik: „Az egyének véletlenszerű (!) vagyoni különbségei nyomán fokozatosan kialakul a pozíciók hierarchiája, s az egyes személyek ellenszegülés nélkül különböző fokú hatalmat és autoritást szereznek, vagy azt tulajdonít nekik a társadalom hangja” (Millar, i. m. 4.). A fentebb említett s az ipari forradalom révén ténylegesen is megalapozott különbség inkább a „rend” vagy az „osztály” fogalmát meghatározó perspektíva különbsége.

[8] Egy olyan sematikus vázlat, mint e tanulmány, nyilvánvalóan figyelmen kívül hagyja a ipari társadalomba vezető átmenet folyamatának helyi különbségeit és fokozatait. Az ipari fejlődés minden társadalomtörténésze – Webertől (Weber, M.: Die Protestantische Ethik und der Geist des Kapitalismus. Gesammelte Aufsätze zur Religionssoziologie, I. Tubingen, 1922.) és Sombarttól (Sombart, W.: Der Moderne Kapitalismus. München/Leipzig, 1921) Tawney-n (Tawney, R. H.: Religion and the Rise of Capitalism. London, 1926.) és a Hammondsokon (Hammond, B.–J. L. Hammond: The Bleak Age. London, 1946.) át Bendixig (Bendix, R.: Work and Authority in Industry. Ideologies of Management in the Course of Industrialization. New York/London, 1956.) és Janikéig (Jantke, C.: „Vorindustrielle Gesellschaft und Staat.” In: Geblen, A.–H. Schelsky, szerk.: Soziologie. Düsseldorf/Köln, 1955.) napjainkban – az „agrártársadalom” hagyományainak fokozatos felbomlását hangsúlyozzák. Csak e bevezető megjegyzések analitikus célja igazolja az „ipari forradalom” képzeletbeli határvonalának efféle kiélezését.

[9] Weber, M.: Wirtschaft and Gesellschaft. (Grundriss der Sozialökonomik, III. rész.) Tubingen, 1947, 180.

[10] Cox, O. C.: „Estases, Social Classes and Political Classes.” American Sociological Review (1945: X), 467.

[11] Geiger, Th.: Die Klassengesellschaft urn Schmelztiegel. Köln/Hagen, 1949.

[12] Lipset, S. M.: „Karl Marx’s Theory of Social Classes.” In Bendix, R.–S. M. Lipset (szerk.): Class, Status and Power. A Reader in Social Stratification. London, 1954.

[13] Marshall, T. H. (szerk.): Class Conflict and Social Stratification. London, 1938.

[14] A Marxtól származó idézeteket e részben dőlt betűvel szedtük. A többi – általában csak – összekötő szöveg tőlem származik. (A szerző, R. Dahrendorf megjegyzése. – A szerk.)

[15] Marx, K.: Das Kapital. Berlin, 1953, 1. köt. 7-8.

[16] Marx, K.: Das Elend der Philosophic. Berlin, 1947, 18.

[17] Marx, K.: „»Zirkularbrief« an Bebel und Andere (Sept. 1879).” In: Zur Kritik des Gothaer Programms. Berlin, 1946, 102.

[18] Marx, K.: Das Elend der Philosophic. Berlin, 1947, 80.

[19] Marx, K.: „Die moralisierende Kritik und die kritische Moral.” In (Metering, F. szerk.): Aus dem literarischen Nachlass von Karl Marx und Friedrich Engels. Stuttgart, 1920, 2. köt., 475.

[20] Marx, K.: Das Kapital. Berlin, 1953, 3. köt., 121.

[21] Marx, K.: Zur Kritik der politischen Ökonomie. Berlin, 1947, 256.

[22] I. m., 256.

[23] I. m., 237.

[24] Marx, K.: Das Kapital. Berlin, 1943, 3. köt., 421-422.

[25] I. m., 422.

[26] Marx, K.: „Die moralisierende Kritik und die kritische Moral.” In: Mehring, F (szerk.): Aus dem literarischen Nachlass von Karl Marx und Friedrich Engels. Stuttgart, 1920, 2. köt., 466-467.

[27] Marx, K.: Das Elend der Philosophie. Berlin, 1947, 81.

[28] Marx, K.: Zur Kritik der politischen Ökonomie. Berlin, 1947, 250.

[29] I. m., 258.

[30] Marx, K.: „Die moralisierende Kritik und die kritische Moral.” In: Metering, F (szerk.): Aus dem lite­rarischen Nachlass von Karl Marx und Friedrich Engels. Stuttgart, 1920, 2. köt., 459.

[31] Marx, K.: Nationalökonomie und Philosophie. (szerk.: E. Thier)., Köln/Berlin, 1950, 176.

[32] Marx, K.: Das Elend der Philosphie. Berlin, 1947, 169.

[33] Marx, K.: Das Kapital. Berlin, 1953, I. köt., 138.

[34] Marx, K.–F. Engels: Manifest der Kommunistischen Partei. Berlin, 1953, 89.

[35] Marx, K.: Das Elend der Philosophic. Berlin, 1947, 187.

[36] Marx, K.: Der 18. Brumaire des Louis Bonaparte. Berlin, 1946, 104.

[37] Marx, K.: Das Kapital. Berlin, 1953, 1. köt., 548.

[38] Marx, K.: Der 18. Brumaire des Louis Bonaparte. Berlin, 1946, 104.

[39] Marx, K.: „Die moralisierende Kritik und die kritische Moral.” In: Mehring, F. (szerk.): Aus dens lite­rarischen Nachlass von Karl Marx und Friedrich Engels. Stuttgart, 1920, 455.

[40] Marx, K.–F. Engels: Manifest der Kommunistischen Partei. Berlin, 1953, 83.

[41] Marx, K.: Das Kapital. Berlin, 1953, 3. köt., 324-325.

[42] Marx, K.: Der 18. Brumaire des Louis Bonaparte. Berlin, 1946, 37.

[43] Marx, K.–F. Engels: Manifest der Kommunistischen Partei. Berlin, 1953, 93.

[44] Marx, K.–F. Engels: „Die deutsche Ideologie.” In: Landshut, S. (szerk.): Der historische Materialismus. Stuttgart, 1953, 2. köt., 37.

[45] I. m., 2. köt., 59.

[46] Marx, K.: „Die moralisierende Kritik und die kritische Moral.” In: Mehring, F. (szerk.): Aus dem lite­rarischen Nachlass von Karl Marx und Friedrich Engels. Stuttgart, 1920, 469.

[47] Marx, K.: Das Elend der Philosophie. Berlin, 1947, 187.

[48] Marx, K.: Die heilige Familie oder Kritik der kritischen Kritik. Marx–Engels-Gesamtausgabe, I, 3, Berlin, 1932, 207.

[49] Marx, K.–F. Engels: „Die deutsche Ideologie.” In: Landshut, S. (szerk.): Der historische Materialismus. Stuttgart, 1953, II. köt., 23.

[50] Marx, K.: Das Elend der Philosophie. Berlin, 1947, 38.

[51] I. m., 140.

[52] I. m., 140.

[53] Marx, K.: Das Kapital. Berlin, 1953, 3. köt., 235.

[54] Marx, K.: Der 18. Brumaire des Louis Bonaparte. Berlin, 1946, 38.

[55] Marx, K.: Zur Kritik der politischen Ökonomie. Berlin, 1947, 264.

[56] Marx, K. – E Engels: Manifest der Kommunistischen Partei. Berlin, 1953, 88.

[57] Marx, K.: Die Klassenkämpfe in Frankreich. Berlin, 1951, 42.

[58] Marx, K.–F. Engels: Manifest der Kommunistischen Partei. Berlin, 1953, 87.

[59] Marx, K.: Der 18. Brumaire des Louis Bonaparte. Berlin, 1946, 54.

[60] 58 Marx, K.: Das Elend der Philosophie. Berlin, 1947, 188.

[61] I. m., 187.

[62] Marx, K.: „Brief an Bake (Nov. 1871).” In: Zur Kritik des Gothaer Programms. Berlin, 1946, 90.

[63] Marx, K.: Das Kapital. Berlin, 1953, I. köt., 13.

[64] Marx, K.: Das Elend der Philosophie. Berlin; 1947, 142.

[65] Marx, K.: „Die moralisierende Kritik und die kritische Moral.” In: Mehring, F. (szerk.): Aus dem lite­rarischen Nachlass von Karl Marx und Friedrich Engels. Stuttgart, 1920, 467.

[66] Marx, K.: Zur Kritik der politischen Ökonomie. Berlin, 1947, 266.

[67] Marx, K.: Der 18. Brumaire des Louis Bonaparte. Berlin, 1946, 18.

[68] Marx, K.: Das Kapital. Berlin, 1953, 3. köt., 140.

[69] Marx, K.–F. Engels: Manifest der Kommunistischen Partei. Berlin, 1953.

[70] Marx, K.–F. Engels: i. m., 87.

[71] Marx, K.–F. Engels: i. m., uo.

[72] Marx, K.: Das Elend der Philosophie. Berlin, 1947, 188.

[73] Marx, K.–F. Engels: Manifest der Kommunistischen Partei. Berlin, 1953, 81.

[74] Marx, K.: Das Elend der Philosophie. Berlin, 1947, 188-189.