11.3. A TANANYAG KIFEJTÉSE

A fametszés

Technikája

Ez a legrégibb képet nyomtató eljárás. A fametszet elkészítésének módja általában a következő: a lecsiszolt falapra, a dúcra tükörfordítottan rárajzolják az ábrát. A kép vonalai mentén vésővel kiszedik a fa felületének azon részeit, amelyek a papíron fehérek lesznek. Csak a megmaradó vékony vonalakat festékezik be. A fametszés magasnyomásos technika. Ez azt jelenti, hogy a nyomóforma sokszorosításra kerülő, festékezett részei a többihez képest kiemelkednek. Az ősnyomtatványok korában olyan fametszetek készültek, amelyeknél az alakok és tárgyak egyszerű körvonalakban mutatkoztak. A plasztikus hatást célzó sraffírozás (vonalakkal való árnyékolás) csak kivételes esetben fordult elő. Az első nyomtatott könyvek illusztrációi semmiben sem különböztek a táblanyomatok primitív fametszeteitől, mivel nem keltettek térbeli hatást.

Sraffírozás az ősnyomtatvány-korszakban

Az 1470 körül megjelent Kölni Biblia korszakalkotó jelentőségűnek bizonyult, mert döntő módon befolyásolta Dürer és Holbein művészetét. Valószínűleg egy Kölnben élő külföldi művész illusztrálta. Fametszetei közül érdemes megemlíteni Ádám és Éva bűnbeesését, illetve kiűzetését a Paradicsomból. Ezen fekete-fehér ritmikát, világos kontúrokat és már sraffírozással létrehozott tónusokat figyelhetünk meg.

12. kép: Illusztráció a Kölni Bibliából

Könyvillusztrációs szempontból az ősnyomdászat egyik legjelentősebb terméke Bernhard von Breydenbach mainzi kanonok útleírása az 1483. évi szentföldi zarándoklatról. Breydenbach terjedelmes munkájához útitársa, Erhard Reuwig utrechti festő készített tökéletes fametszeteket. Reuwig illusztrációi több szempontból is jelentékenyek. Egyrészt városképei - a korabeli gyakorlattól eltérően - hitelesek. Másrészt a művész szakított a merev, kontúros fametszéssel, s finom sraffírozási technikát alkalmazott: az egyenes vonalú sraffírozás helyett sűrű és különböző irányú vonalakat rajzolt. Így tudta megoldani az ábrázolt alakok lágy árnyékolását. A Breydenbach-Reuwig-féle útleírás értékét növeli, hogy minden bizonnyal Peter Schöffer műhelyében nyomtatták.

13. kép: Keleti nők és férfiak. Reuwig fametszete

Wohlgemut és társai

Az ősnyomdászat bemutatásánál megkülönböztetett figyelmet szenteltünk Anton Kobergernek. Ő foglalkoztatta Nürnbergben Michael Wohlgemutot és mostohafiát. A két nürnbergi fametsző Reuwighoz hasonlóan a festmények képhatásának elérésére törekedett. Ezt a célkitűzést Reuwig jobban meg tudta valósítani. Wohlgemuték inkább az egyszerűbb megoldásokat választották. Tevékenységüket a könyvtörténet így is nagyra értékeli. Műhelyük leghíresebb termékei egy Schedel nevű tudós humanista Krónika című művének illusztrációi. Történelmi és vallásos tárgyú, tájakat ábrázoló és allegorikus képek is találhatók közöttük. A kb. 1800 fametszetet Wohlgemut, mostohafia és társaik kevesebb mint 2 év alatt készítették el. A szám azonban megtévesztő, mert egy-egy dúcot kisebb változtatásokkal többször is igénybe vettek. A kb. 1800 illusztrációt csak mintegy 650 dúcról nyomták. Az arány a királyok és pápák esetében egyenesen elgondolkodtató, mivel az ő portréikat átlagosan nyolcszor használták fel. Schedel krónikája magyar szempontból sem érdektelen, mivel Buda látképe is szerepel benne. Hitelességét a fenti információk alapján nem érdemes firtatni.

14. kép: Buda ábrázolása a Schedel-világkrónikából

Dürer és Holbein

A legnagyobb fametsző művésznek Albrecht Dürert (1471-1528) tartják. Egy Magyarországról Németországba költözött ötvös fiaként látta meg a napvilágot. Tevékenysége rendkívül sokrétű volt, még nyomdászati szakíróként is maradandót alkotott. Lenyűgöző alkotásai az Apokalipszis képei, melyek megrendítő jeleneteit, tökéletes kompozícióit azóta sem szárnyalta túl senki. Későbbi fametszetei viszont inkább idillikus falusi jeleneteket ábrázolnak.

A szintén német ifjabb Hans Holbeint (1497/98-1543) sokan csak festőként ismerik, pedig kiváló grafikus is volt. Dürer ugyan nagyobb tehetségnek bizonyult, de a fametszés mint könyvillusztrációs eljárás a fénypontját Holbein tevékenységével érte el. Holbein a cikornyamentes, világos kifejezésmódra törekedett. Visszatért ahhoz a korai felfogáshoz, amely az illusztráló művészettől minden festői hatást távol tartott. Ezzel a tisztán rajzoló technikával Holbein a valódi értelemben vett könyvillusztráció megteremtője lett. Példaként említhetjük a Bibliai jelenetek című, 92 lapból álló munkáját.

15. kép: Bibliai jelenet. Ifjabb Hans Holbein fametszete

A tónusos fametszés

A fametszés Dürer és Holbein után vesztett jelentőségéből. Hanyatlásához az egyre inkább terjedő rézmetszés is hozzájárult. A rézmetszet több mint másfél évszázados kultuszának az angol Thomas Bewick vetett véget új fametszési eljárásával. Munkáira a 18. század utolsó negyedében figyeltek fel, 1775-ben egy kiállításon nagydíjat is nyert velük. Az általa készített fametszetek kifejezési módja teljesen új volt. Bewick finom pontokkal és vonalakkal különböző tónusértékeket teremtett. A régi (vonalas) és a tónusos fametszet között lényeges technikai eltérés mutatkozott. A régi esetében a falapot az anyag rostjainak irányában munkálták meg, míg a tónusos fametszetet a rostokra merőlegesen vésték. Az eredmény az lett, hogy az utóbbi árnyalati finomságaival megközelítette a rézmetszetet. Az új eljárással az illusztráció előállítása és sokszorosítása olcsóbb volt, mintha rézmetszést alkalmaztak volna. A tónusos fametszés visszaállította a tipográfiai harmónia elvét, amely a rézmetszéssel megszűnt. Rajzos vonalai harmonikusan illeszkedtek a betűk vonalaihoz, s így a szedés és az illusztráció között ismét összhang jött létre. Az új típusú fametszés csaknem az egész világon elterjedt. Művészi fejlődésének csúcspontját Franciaországban érte el.

A rézmetszés

Technikája

A rézmetszés technikája alapvetően különbözik a fametszésétől. A rézmetsző a lenyomatban fehéren maradó részeket meghagyja a rézlap felületén, a nyomandó részeket viszont belevési a lemezbe. Az így létrejött, tükörfordított képet festékkel bedörzsöli, majd a lemez felületét letörli, hogy csak a rajzot képező mélyedésekben maradjon festék. A nyomásnál a papír a festékkel telt mélyedésekbe nyomul, és felszívja azt. Ezt a módszert mélynyomásos eljárásnak nevezzük.

16. kép: Rézmetsző-műhely a 17. században

Elterjedése

A rézmetszés a 15-16. században azért szorult háttérbe a fametszéssel szemben, mert - mélynyomásos eljárás lévén - a vele készített illusztrációkat nem lehetett a szöveggel együtt nyomtatni, s így azok megdrágították a könyveket. Később azonban a rézmetszés széles körben elterjedt, s a 17. században a barokk könyv illusztrációs módszereként szinte egyeduralkodó lett. Mivel árnyalatokat nyújtó illusztrációk készítésére is alkalmas volt, megfelelt a barokk festészeti irányzatnak. Leginkább a 18. századi Franciaországban dívott. A rézmetszetes könyvek akkor és ott olyan népszerűek voltak, hogy alig akadt szépirodalmi kiadvány, amelyet nem ezzel az eljárással illusztráltak.

Blake újítása

A módszer késői és különleges képviselője Angliában élt. William Blake (1757-1827) költő, filozófus, festő és rézmetsző volt egy személyben, de elsősorban illusztrátornak érezte magát. A lelkében élő képeket, víziókat a külvilág számára illusztrációkban fejezte ki. Sokszorosító eljárása újítást jelentett. A vésővel sokkal szabadabban és merészebben dolgozott, mint kortársai. Erős kontrasztokat alkalmazott. Blake módszerében nagy szerepet kapott a maratás: a képeket és a betűket saválló lakkal rézlemezre rajzolta, s a szabadon maradt területeket egészen mélyen maratta. Blake a maga idejében nem örvendett népszerűségnek. Még művészi alkotó ereje teljében volt, amikor elfeledkeztek róla, s csak hosszú évek után jutott eszébe néhány barátjának, hogy nehéz körülményein enyhítsen. A kortársak nem értették meg, s művészetének értékeit csupán évtizedekkel halála után fedezték fel.

17. kép: William Blake egyik rézmetszete

Értékelése

Mindent egybevetve elmondható, hogy a rézmetszés korszaka a könyvművészet terén hanyatlást jelentett, mert a rézmetszet nem nyújtotta azt az eszményi könyvillusztrációt, mint a korábbi idők egyszerű fametszetei. A rézmetszet inkább festményre, mint rajzra emlékeztet, vonalai általában nem határozottak. Emiatt a rézmetszettel illusztrált könyveknek nem lehet olyan harmonikus összhatása, mint a betűk formaértékével megegyező fametszet erős vonalainak.

A síknyomásos eljárások

Eddig egy magas- és egy mélynyomásos módszerrel ismerkedtünk meg. Most a síknyomásos eljárások következnek, melyek közé a litográfia és az ofszetnyomás tartozik. A litográfia kifejezés alatt a kőnyomtatást és magát a kőnyomatot is értjük. Az ofszet közvetett nyomtatást jelent.

A litográfia

Ezt az eljárást Alois Senefelder német színész és színműíró találta fel 1797-ben. Senefelder sima kőre zsíros krétával rajzolt, majd a kő felületét megnedvesítette. A krétával készült rajzhoz nem tapadt víz, az anyag többi részéhez azonban igen. Az ábra elkészítése után a kőre zsírtartalmú nyomdafestéket vitt fel. A festék a krétával fedett felületekhez odatapadt, a megnedvesített részek viszont eltaszították. Az utolsó lépés levonat készítése volt a befestékezett rajzról. Így született meg a kőnyomat. A litográfia teljesen eltért a korábbi sokszorosító technikáktól, a magas- és mélynyomástól, mert nem mechanikai, hanem kémiai elven alapult.

Az új eljárás viszonylag egyszerűnek és olcsónak bizonyult. Nagy jelentősége abban rejlett, hogy nemcsak szövegeket lehetett vele sokszorosítani, hanem művészeti alkotásokat, kottákat és térképeket is. Ezek előállítása korábban a fa- és rézmetszés segítségével igen hosszadalmas és költséges volt. A litográfia a nepóleoni háborúk után, a 19. század első felében Európa-szerte elterjedt. A híres francia festő, Eugéne Delacroix Goethe Faustjához és Shakespeare Hamletjéhez készített kőnyomatokat. A spanyol José de Goya világhírű bikaviadal-sorozatával tűnt ki. A magyar művészek közül például Barabás Miklóst érdemes megemlíteni, aki egyebek mellett ezzel a technikával rajzolta a reformkori divatlapok képmellékleteit.

Az ofszetnyomás

A nyomdaipar a súlyos és nehezen kezelhető kő helyett könnyebb anyagot igényelt. Az ofszetnyomás, a litográfia elvén alapuló közvetett síknyomás már az alumínium segítségével született meg. Feltalálása a véletlennek köszönhető. 1904-ben egy amerikai nyomdász kőről készített levonatokat, egy alkalommal azonban a gumiborítású nyomóhengert üresen, papír nélkül forgatta meg a befestékezett nyomóforma felett. A kép így rákerült a gumihengerre. Amikor újból tett a gépbe papírt, annak mindkét oldalán képet kapott: az egyiken a kő nyomóformáról, a másikon a gumival fedett nyomóhengerről. Megfigyelte, hogy a gumiról kapott kép sokkal szebb lett, mint a másik. Ezután már csak a követ kellett alumíniumlemezzel helyettesíteni, s létrejött az új eljárás. Az ofszetnyomás lényege a következő: az alumínium nyomóformáról egy gumihenger leemeli a festéket, a kép pedig onnan kerül a papírra.

Ez a síknyomásos módszer is nagy karriert futott be. Előnyeinek köszönhetően hamar kiszorította a litográfiát, s az első világháború után világszerte elterjedt. Szövegek nyomtatására is használhatták, de különösen a nagy színfelületeket tartalmazó képek, például plakátok nyomására bizonyult alkalmasnak.

ŸNevezzen meg olyan művészeket, akik éltek a litográfia lehetőségeivel!

A fotomechanikai eljárások

Magasnyomás esetén

Ebbe a csoportba a fotocinkográfia két fajtája tartozik. A fotocinkográfia a fényképezés és a cink együttes alkalmazásán alapuló eljárás. Lényege a következő: a rajzot vagy egyéb képet cinklemezre fényképezik. A cinklemeznek azokat a részeit, amelyekről nem kívánnak képet kapni, savval kimaratják, s így nyomóformát (klisét) készítenek. A klisé a szedéssel együtt sokszorosítható. A fotocinkográfiának két fajtáját különböztetjük meg: a vonalas rajzok reprodukálására alkalmas fototípiát és a tónusos illusztrációk, pl. festmények készítésére szolgáló autotípiát. Az előbbit a 19. század közepén, míg az utóbbit ugyanennek a századnak a második felében találták fel.

A fototípia esetén a kimaratott cinklemezt a szedéssel egy magasságban helyezik el. A könyv tördelésekor a szöveg megfelelő részébe illesztik, azzal együtt festékezik és nyomtatják. Az autotípia eljárása annyival bonyolultabb, hogy a tónusos képet egy rácson keresztül fényképezik le. Az erős megvilágítás miatt az eredeti kép világosabb részei több fényt vernek vissza, mint a kevésbé világosak, de még ezek is többet, mint a sötétek. A tónusos kép ilyen bontásban kerül a cinklemezre. A maratás és a sokszorosítás a foto- és autotípiánál azonos módon történik.

18. kép: Fototípia segítségével készült könyvillusztráció

A fotocinkográfia két fajtája lehetővé tette a könyvillusztrációk nagyüzemi gyártását, és háttérbe szorította a fa-, réz- és a 19. század utolsó harmadában elterjedt acélmetszést. Különösen azok a tudományok nyertek vele, amelyek igénylik a szemléltetést, pl. az orvostudomány. Az olyan illusztrált tömegkiadványok bemutatásánál azonban, amelyeknél a képek dominálnak, az autotípia nem bizonyult elég olcsónak.

Mélynyomás esetén

A legszélesebb rétegeknek szánt, olcsó, képes kiadványok tömeges előállítását a mélynyomásos technika tette lehetővé. Több ilyen eljárás alkalmazása, illetve feltalálása is Karel Klič cseh fényképész és festő nevéhez fűződik. Ezek közül a rakel-mélynyomás hengerre maratott nyomóformával gyors és olcsó nyomtatást tesz lehetővé. Elsősorban olyan kiadványok előállítására alkalmas, melyek egyaránt tartalmaznak szöveget és képeket, s az illusztráció több bennük, mint a szöveges rész. Ezért leginkább sok fényképet tartalmazó képeslapokat, magazinokat nyomtatnak vele. Klič 1890-ben feltalált módszerének első lépése a szöveg és a kép fényképezés útján történő átvitele egy hengerre. A maratás elvégzése után a rézhengert a nyomógépre szerelik, s nyomás közben automatikusan festékezik. A henger felületéről a fölösleges festéket egy vele finom érintkező acélkés (rakel) távolítja el. Festék csak a maratott részekben marad, innen kerül át a papírra, s ad a maratási mélységnek megfelelő tónusos képet.

A fényképezésen alapuló eljárások közül a könyvillusztráció szempontjából a rakel-mélynyomás nem a legmegfelelőbb módszer. Nem véletlen, hogy inkább más típusú kiadványok készítésére használják. Az autotípia sem ideális eljárás. A fototípia viszont alkalmas a könyvművészet igényeinek kielégítésére, mivel képes a betűformákkal harmonizáló vonalas rajzok reprodukálására.

Ÿ- Sorolja fel a fotomechanikai eljárásokat!

Ÿ- Határozza meg a fotocinkográfia fogalmát!

Ÿ- Nevezze meg azt az eszközt, melynek használata miatt a fotocinkográfiának egy újabb fajtája alakult ki!